2017.06.08.                        html-2017/jezsuita-interju.htm                        C.16563 -16566

A Szív - jezsuita kulturális és lelkiségi magazin
tematikus számok, a nyári szám témája: tudatos életmód.

Rend, akarat, tudatosság

Interjú Váli Dezső festőművésszel

A művészekkel kapcsolatban máig él az a 19. századi klisé, hogy bohémek, rendszertelenek és szétszórtak. Valószínű azonban, persze ez is csak feltételezés, hogy a művészek között hasonló arányban fordulnak elő szétszórt és pedáns egyének, mint általában az emberek között. Él egy olyan kép is, hogy minden jó művészetben van a művész részéről tudatos lemondás és önkorlátozás. Váli Dezső minden reggel úszni jár, a weboldalán blogot vezet, a hozzászólóknak azonnal válaszol, precíz rendben katalogizálja a műveit. A képeit szigorúan szelektálja. Amikor a műtermében egy nyári délelőtt beszélgettünk, a rendezettségről, a tudatosságról, ezek szerepéről kérdeztem.

Mit jelent Önnek a tudatos életvezetés?

Mindenekelőtt tisztázzunk valamit. Egy festő Isten alkotótársa, kollegája, akár tudja ezt, akár nem. A semmiből gyárt valamit, ami az égre mutat. Egy jó mű a villámfény-villanás idejére megmutatja Isten köpenye szegélyét. A többi részletkérdés. Igen, csakugyan gondosan, kicsit poroszosan szervezem az életet, a napokat, így sokkal egyszerűbb élni. Minden munkaeszköz kész az azonnali használatra. Nem kell váratlanul boltba szaladgálni. Húsz éve nem használom a színesceruza-készletemet, de az unokáimnak nem adtam oda kicsit firkálni, készen kell állnia a munkához.

Mióta vezet naplót? Miért van szüksége a naplókra?

Tizenhat évesen lementem autóstoppal tanácsért egy bencés szerzeteshez, akkori mesteremhez Győrbe, és felírtam, amit mondott, hogy az izgalomtól el ne felejtsem a felét hazáig. Ilyesmikből indult a napló. A korai jegyzeteimet kidobtam, de ’58-tól megvannak, ma 16 ezer oldal, rémes; ott van a deske.hu honlapomon. Nem naplónak szántam én mindezt, hanem emlékeztetőnek. Mindnyájunkat, így engem is rengeteg élmény bombáz percről percre, amit aztán a következő történés kimos. Ötven évig raftingnak definiáltam az életemet; bekötnek egy kajakba, és elindítanak lefelé a hegyi patakon. Egyetlen feladatom, hogy elkerüljem a felém rohanó sziklákat. Úgy gondoltam, ennyi az élet, az életem. ̶ A naplómból kiderült, önsajnáló és főleg hamis képlet volt ez, hiszen meg van örökítve benne a búbánat mellett nagyon sok izgalmasan szép történet.

Lehet, hogy nagyobb tudatosság kell ahhoz, hogy megfigyeljük, mi az, ami megelégedettséggel és örömmel tölt el, mint ahhoz, hogy megjegyezzük a problémáinkat?

Amikor történik az emberrel valami, azon mód ritkán értelmezzük a helyén. Nem látjuk az arányokat. Ma reggel boldog remény éledt bennem úszás után, öltözködés közben; latolgattam, vegyek-e egy sajtos rudat, netán mellé egy kávét is a szemközti boltocskában. Nem minden nap veszek, egyébként is hiábavalóság, mondaná a Prédikátor, mert amint eszem-iszom, már egyáltalán nem figyelek oda; már a délelőttömet tervezem. Tulajdonképpen elég lenne az egészet fejben végigjátszani.

Elképzelhetőnek tartja a vallásos ember életét tudatos visszatekintés és előretekintés nélkül?

Igen. Én elég szűklátókörű vagyok, egyszerre kevés dologra tudok figyelni. És nemigen nézek előre-hátra. M. barátom fiatalon eltervezte, hogy lesz majd neki két szép gyereke, családja, nagy lakás, polgári környezet. Nekem soha ilyen vízióm nem volt. Meglátogattam most Oravecz Imrét, olvasom a verseit. 15 éve szűköl szegény leendő halála ügyében. Gyönyörű egyébként, amiket ír, nagy értékű és fájdalmas. Én is imádkoztam már nyugodt haláltusáért, de nincs közelebbi jövőképem. Nem vágyom a nyári nyaralásra, sőt, ellenkezőleg. Vagyis, kérdésére ̶ példának egy élet, hogy valaki nem foglalkozik a múltjával és a jövőjével, a mai napját akarja rendezni, akár rendben befejezni.

Váli Dezső művészete igazán radikális döntéseken nyugszik. Nem csak ugyanazt a témavilágot dolgozza fel évtizedek óta, de azt mondhatjuk, hogy a képeit a négy fal között tartja, amikor újra és újra a műtermét festi. Tulajdonképpen ezzel korlátozza a jelentésüket. Mert minden egyes képpel azt a kérdést veti fel, hogy vajon mondhat-e újat újra és újra ugyanaz a téma? Ez is egyfajta naplóírás?

Nem sorozat, és nem napló. Minden kép magáért felel, mindegyik másról beszél, ráadásul mindenkinek mást mond. Azt, hogy nekem nincs célom vagy elképzelésem egy készülő képről, nehezen hiszik el. Egy alkalmas szürke színt keresek az okkersárga mellé, nincsenek magasabb rendű gondolataim. Hogy a képeket magyar szavakká kell lefordítani, elkerülhetetlen, de ez a megoldhatatlan feladat a kritikusokra marad. Ennyit lehet: a körhöz érintőket húzni. Amikor a zsidó temetőket festettem, ez többeknek is feszes probléma volt; még a zsidó múltamat is keresték. Evvel segítettem: ezek nem zsidó temetők, hanem képek. Nálam jobban Giorgio Morandi csinálta. Borosüvegeket és cukortartó üvegcséket rakosgatott ide-oda a csendéletein. Volt egy ládája, benne húsz üveg fehérre mázolva, azokat variálta ötven évig. Lehet mondani, hogy önismétlő volt, de ennek a szónak itt semmi jelentősége. Vannak nagyon jó képei és kevésbé jók. Ezt csinálom én is négy-öt motívummal. Nem kutakodom a motívumok lélektani megfejtéseinek setét barlangjában, hogy a műteremtéma mi mindent jelent; sem festés közben, sem festés után.

A szoba, a belső szoba kulturálisan mégis jócskán túlterhelt, óhatatlanul szimbolikus jelentése van…

Ha citromos-fácános csendéletet festenék, annak is lenne kulturális többlete. Ha portrét festenék, amit nem tudok, annak is. Kereshettem volna valami eredeti témát, de nem vagyok érdeklődő típus. Annak idején egyik mesterem tanácsolta, hogy csináljak csendéleteket, de azon legyen kilincs vagy olajos vatta. Semmi esetre se alma, amit Cézanne már megfestett. Nem ezen múlik, legalábbis számomra nem. Az akaraterő itt nem működik, hiába is foglalkoztatna, hogy eggyel jobb képet készítsek. Déry Tibor írta, hogy „Leülök a kockás füzetemmel a térdemen, és a világ legjobb novelláját akarom megírni. De ahogy öregszem, már csak Európa legjobbját.” Egy kép festése élet és halál kérdése. Nem a szófordulat kedvéért, valóban időn kívüli pillanatok, ahogy az ember megtalálja, vagy nem találja meg a megoldást, sőt, azt sem tudja, hogy mit keres. ̶ Rendet a képen. A szakma egész csodája ebben rejlik, hogy nem tudom, hová megyek, mi lesz belőle, és nem tudom, mit mondok, pedig fontos, amit mások majd kiolvasnak belőle. Sőt, én vagyok az egyetlen, aki biztosan soha nem fogom tudni, hogy mit mondok. Tudniillik annyi háttér-információval terhelt a téma, hogy ezekbe csak belegabalyodhatnék. Egy képnek rengeteg kulturális és szellemtörténeti hozadéka is van, de a lényeg, hogy beleszól az ember életébe, egyszemélyes dialógus, akár élethossziglan. Olykor tükör, amiben a néző önmagát látja. Megszépülve. Én csak azt nézem, romlanak-e a képeim, és nincs-e üres önismétlés. Vannak gyengébbek és jobbak, sőt, nagyon jók, tehetségemhez mérten.

Több kiállításán és nyilatkozatából kiderül, hogy nagyon szigorúan szelektálja a műveit, azt is mondhatjuk, hogy képrombolást végez, mert sok művét megsemmisíti. Ezzel lemondásra neveli önmagát?

Az élet minden pillanata önnevelés. A szelektálás nem esik nehezemre. Sőt. A Műcsarnokbéli kiállításomba 2014-ben nem akaratom ellenére került bele az erre használt kis szovjet körfűrészem. Már az 1979-es Fiatal Művészek Stúdiója kiállításon sok száz felszeletelt képkockámból állíthattak össze új „műveket” a látogatók. Volt kritikus, aki el is játszott evvel, cikkezett is róla. ̶ A megsemmisítés. Erre azt szoktam válaszolni: „Maga mit csinál, ha elégette a palacsintát?” Egy riporter erre azt mondta: „A kutyámnak adom” ̶ vagyis nem válaszolt, de talán megérintette a probléma. Sokat dolgozom, nagyon sok a selejtem. Kidobom a ruháimat, ahogy a zseblámpáimat is, ha nincs rájuk szükség. Volt, hogy este lámpaoltás előtt, pizsamában ránéztem egy munkámra, észrevettem, hogy semmilyen. ̶ Hoppá, ihlet van, tiszta a szemem. Fölvettem valami ruhát, és elkezdtem átnézni a képeimet. 21-et dobtam ki akkor.
Ebben a szakmában a középszerre nincs szükség. És ez sem teljesen igaz. Barátaim figyelmeztettek, hogy a világot figyelmen kívül hagyva nem etikus túlszelektálni. Szükség van a másodvonalra, mert körbeveszi - magyarázza a legjobbakat.

Őriznek emlékeket ezek a képek? Bálint Endréét? Másokét, egyfajta hatástörténetet? Személyes viszonyulást mások képalkotásához?

Bálint Endre benne van korai képeimben. Paul Klee más, ő volt az apám. (Így is mutatkoztam be a berni Klee-múzeum titkárnőjének. Rohant az igazgatóhoz.) Cserkészvezetőm gyerekkoromban megmutatott egy albumot tőle, azonnal fontos lett. Klee-t talán nem utánoztam, de Bálint Endrét igen, és Rothkót is, a 70-es években. ’72-ben láttam egy kiállítását Velencében ̶ hallatlan nagy művész. Hogy ma, munka közben ki jut eszembe, leginkább: Vojnich Erzsébet, aki félek, nálam jobb festő :)). Olykor az ő fejével próbálok a képeimen egy-egy zűrt megoldani. Néha sikerrel. Ő aztán nem locsog a képein. Alexander Hollan is lenyűgöző. Ahogy zúg a fülem, úgy vannak bennem képek, képeik, tartósan. De már csökken a vágy, hogy például még egyszer elmenjek a Louvre-ba vagy a Metropolitan Múzeumba. És nem csak a fáradtság miatt, hanem lassan kevéssé érdekelnek a képek. Úgy értem, máséi. Elég nekem, amit ma meg kell csinálnom.

A tudatosság csak keret volna, és alkotás közben ezt el tudja engedni?

Hogy mi és miért születik meg a vásznon, ez a festészet lényege, ez körülbelül megfejthetetlen. A kép természetfölötti is. Ha dolgozom, semmi biztosítékom arra, hogy valóban lesz belőle valami. Azt sem tudom, hogy mi lesz, és arról sem tudok számot adni, hogy mi miért történt. Ez a szellemi lét csodája. Nem emberi léptékű dolog. Ferenczy a Józsefet eladják testvérei remekműve festése közben divatos kuplékat fütyült; a fia ezt jegyezte föl. ̶ Mindegy. Amikor az uszodában a kavicsos medencében gyalogolok, mondom a Rózsafüzért, de közben arra gondolok, akiért mondom, sőt arra is gondolok, akiért a következőt mondani fogom. És esetleg mindeközben egy festményemmel kapcsolatban eszembe jut valami megoldás. Vagy azon tűnődöm, kapok-e ma sütit az ebédhez.

Nagyon érdekes, ahogyan a művészetről beszél, ahogyan a létrejöttét a transzcendenciához köti, de másrészt rombolja a művészlegendát.

Az ál-legendákat meg lehet hagyni, mert a társadalomnak ilyen kerek csomagokra van szüksége. Szükséges, hogy Sztálin, és a Forma 1 világbajnoka isteni legyen, és szükséges, hogy egy festő rendetlen legyen, ez így van rendjén. Aztán nyugtázzák, hogy ők rendezettebbek, mint egy festő.
Én speciel nem rendet csinálok, hanem rendet tartok, nálam ez életgyávaság is. Így sok minden egyszerűbb, kézhez simuló.

Csanádi-Bognár Szilvia

fotó: Desi Krisztina F/2017/201