2017.02. html-2017/klubradio-2017-02.jpg // klubradio-2017-02.htm C.16348 // C.16349 - 352
KlubRádió, Cafépéntek, kulturális magazin
Váradi Júliával, 10 perc
adásba került: 2017 febr. 17., a 20 órás hírek után.
hangfelvétel
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
VJ.:
Váli Dezső itt van a stúdióban. Már régen beszélgettünk. Most újabb apropó, merthogy a Godot Galériában nyílt tegnapelőtt a kiállítása, mégpedig az a címe ennek a kiállításnak, hogy „Csudaszép képek”. Ki adta ezt a címet?
VD.:
Én!
VJ.:
Helyes. Tényleg csudaszépek a képek, amiket én az interneten meg tudtam nézni, ugyanis a galéria sajnos csak délután volt nyitva, amikor én már nem voltam jelen, de azt olvasom, hogy a válogatást a galériára bízta. Ez igaz?
VD.:
Öregszem. Nagyon nagy munka. A „Csudaszép képek”-ről még egy mondat, mert ez persze irónia, amit nem mindenki ért. Valami butácska ötletnek tartom, hogy ma a kiállításoknak k ö t e l e z ő címet adni. Ennek semmi értelme. Úgyhogy hát, ha címet kell adni, akkor adok.
VJ.:
Énszerintem csudaszép képek, de ez legyen az én személyes megjegyzésem. Viszont a válogatás érdekelne. Ennyire megbízik egy-egy galériásban?
VD.:
Nem. Nem, de ebben a fiúban igen. És persze én is ott voltam, mondtam előre, hogy ott leszek. Végül együtt dolgoztunk. Ez egy külön szakma, ez egy külön komoly munka.
VJ.:
Olvastam egy interjúban, már talán nekem is mondta, hogy úgy igazán ihletett állapotban csak ritkán érzi magát. Sokat dolgozik, sokat fest, de a nagy ihletett pillanatok, azok mondjuk megszámlálhatóak. Hogy van ez? Amikor nem érzi magát olyan állapotban és mégis nekiül, hogy jönnek elő a képek? Látszik-e a különbség?
VD.:
Nézze, egy képen nagyságrendben átlag egy évig dolgozom. Tehát ezek a sikeresebb, erősebb és gyengébb napok összemosódnak. Egyébként pedig úgy dolgozom, mint minden becsületes hivatalnok, csak kicsit később kezdem a munkanapot.
VJ.:
Szerintem korábban kezdi, mert nekem az a benyomásom, hogy amikor a Lukács uszodába elmegy reggel 6-kor…
VD.:
7 óra 05-kor…
VJ.:
Akkor kezd úszni, 7 óra 05-kor, nem? Na de már előtte odamegy, levetkőzik, rákészül, akkor már elkezd dolgozni, mert én meg azt feltételezem, lehet, hogy túl bátor vagyok, hogy az úszás közben is születnek munkák, képek.
VD.:
Ezt soha nem mondom el, mert nem szeretik hallani. Nekem nincs semmi vízióm a képről. Fölteszem az első három vonalat, vagy színt, és szerencsésen attól a perctől kezdve tényleg önmagát vezeti a kép. Keresek egy egérutat, hogy a lehetetlen rossz állapotból, amiben most ez a kép van, merre lehetne elmenekülni.
VJ.:
Azt, hogy mit fest, mi a témája, merthogy ugye tudjuk, hogy eléggé szűkített a köre annak, amiről képei készülnek, azt például hogyan dönti el? Nincs döntés abban sem, csak nekiül és egyszer csak lesz?
VD.:
Ezt se mondom meg, hogy olyan közömbös nekem a téma, hogy azért nem változtatok, mert olyan fokon csak egy kis olcsó ürügy ahhoz, hogy a jó színeket keressek egymás mellé. Ezt szoktam mondani, hogy a téma, ami most a műterem, (valami szörnyű módon harmincadik éve), annyi, mint egy házban a küszöb. Hogyha azt az ember nem lépi át és nem megy tovább, akkor semmit nem tud a házról.
VJ.:
Nem látják az arcomat a hallgatók, pedig én most nagyon nagy szemeket meresztve csodálkozom. Jól értem, hogy valóban a színek az egyedüli cél?
VD.:
A cél az, hogy valami történjen és a színek számomra az egyetlen eszköz. Volt egy katalógusom magamnak a képeimről fekete-fehérben. Ránéztem, észbe kaptam, és azt az 500 képet rögtön eltéptem, mert semmit nem mond. Vannak ilyen festők. Van, akinél a téma dominál, a Delacroix-nál nagyon érdekes az a néni, nálam nem; egy szék tökéletesen nem informatív.
VJ.:
Annak idején a zsidó temetőkkel is így volt?
VD.:
A zsidó temetőkkel ilyen szempontból más a helyzet, mert óhatatlanul van egy olyan kulturális, lelki háttértartalom, amit nem lehet róla lehámozni. De ha lehámoznánk, még mindig maradna a kép. Az úgy történhetne meg, hogy fejjel lefelé fordítjuk a képet és akkor is működik.
VJ.:
De ez most kitérő válasz volt. Visszatérek a zsidó temető kérdésemhez. Abban a tartalomnak ugyanannyira csak annyi jelentése, jelentősége volt, hogy átlépett egy küszöbön és bejutott a színek világába?
VD.:
A zsidó vonatkozásáról nagyon sokat tudnék én is, meg mások is beszélni, amik talán igazak is volnának, de nem zsidó temetők ezek, hanem képek.
VJ.:
Na, az eredetiek zsidó temetők voltak, a képek pedig Váli Dezső által képzett formák és alkotások.
VD.:
Tehát nem csak arról szólnak. Azt reménytelen kutakodni, hogy miről szól egy kép, mert mindenkinek teljesen mást mond; és ez nem megkerülése a problémának, hanem hogy hol szúr bele a lelkébe egy fontos kép. Valakinek milyen személyes élményei jönnek elő és mivel lép tovább az élettudásában evvel, azt nem lehet tudni.
VJ.:
Akkor térjünk most megint a Godot Galériába, így virtuálisan, ketten. Amit láttam róla, abból arra következtetek, hogy az volt a galériásnak is talán a célja, gondolom ebben egyetértettek, hogy nem azonos típusú képeket válogattak, hanem elég különbözőeket. Tehát volt itt olyan erős színhatású festmény is, ami ellentétben a sötétebb, feketébb, barnább műteremképekkel, vidámságot, életerőt sugárzott. Ez szándékos ilyenfajta váltó válogatás volt?
VD.:
Hogy a képeim milyenek lesznek - visszalépek eggyel -, hogy a képeim milyenek lesznek, azt nem uralom. Azt a helyzetet. Hogy világos lesz vagy sötét, azt a kép dönti el. Az Esterházynak, ő matematikus volt, volt egy zseniális mondata, ami több hónapos problémámat megoldotta. Annyira probléma volt, hogy még a honlapomon pályázatot is írtam ki, hogy ki tudná megfogalmazni. Esterházy azt mondta, hogy alkotás közben természetesen nagyon szigorú szabályrendszer szerint dolgozunk lépésről-lépésre, de azonban ezek a szabályok folytonosan változnak. Zseniális. Tehát így vagyok én is a képekkel. Itt vannak világosabb és sötétebb képek, ennyi a különbség. Véletlen módon, amit én elvben nem szeretek, ezek döntően az utolsó három hónap munkái.
VJ.:
És miért nem szereti?
VD.:
Mert ne az utolsó képeket tegye ki az ember, és különösen ne egy kiállításra dolgozzon egy anyaggal, hanem az elmúlt évek legjobb anyagát állítsa ki. Az egy tisztességes kiállítás. Nekem most ez mégis így sikerült. Váratlanul három hónapja nagyon sokat dolgozom, fogalmaim szerint nagyon nagy sikerrel, vagy hogy mondjam, nagyon szerencsésen.
VJ.:
Fantasztikus, ahogy magáról úgy beszél, mint egy magától távol álló, ülő, majdnem idegen emberről, akire rácsodálkozik, akin megdöbben, akit hol szeret, hol elutasít. Nagyon érdekes kettősség ez. Talán ettől olyan művész, amilyen művész. Jól gondolom?
VD.:
Ezt nem tudom, én annyit látok belőle, hogy én nagyon szeretek gondolkodni vagy beszélni, természetesen magamról.
VJ.:
De kívülről nézi magát, nem?
VD.:
Is. Nézze! Akár védekezés is, az ellen, hogy ezt más munkának tekintik, mint bármelyikünkét. Azt szoktam gondolni, hogy egy bőrgyógyász nem tudna elvezetni egy mozdonyt, egy mozdonyvezetőre éppen úgy szükség van, és az mást csinál. Egy festőre is szükség van, és az is mást csinál.
VJ.:
Egy verseskötetét is a kezemben tartom, ami tavaly jelent meg, és amely… tulajdonképpen olvastam én már ezekből, mert valahogy volt már a kezemben, egy picit haikuszerű verseket ír. Szándékosan?
VD.:
Azt se nagyon tudom, hogy mi az a haiku, mondom egy kicsit túlzással. Én egy nagyon gyenge költő vagyok, de költő vagyok ugyebár, ha egyszer egy kötetem megjelent. Egy gyenge költő vagyok, akinek néha van egy pár jó sora. És tulajdonképpen ezért helyénvaló, hogy ezt a kötetet megjelentették.
VJ.:
Nagyon szépen köszönöm Váli Dezsőnek, lenne még miről beszélgetnünk, gondolom, majd egyszer hosszabban is. Most itt ennyi.
VD.:
Köszönöm szépen.