2017.03.24.            html-2017/mariaradio-interju.htm                 C.16407 - 411

MÁRIA RÁDIÓ-interjú
javítva
fölvétel: Mária Rádió stúdió
Keresztes Szilvia – Váli Dezső

Arról beszélgetünk, hogy vajon melyik az a szentírási idézet, ami a legközelebb áll a szívéhez, és vajon miért ezt választotta.

Övé a hegyek minden orma./ Övé a tenger, az ő műve,/ a szárazföld is az ő keze alkotása.’ Ez a 94. zsoltárból van. Hogy kerültem én ehhez? A papi zsolozsma reggeli imarészét is elmondom régóta. S most, hogy  pár hónapja rájöttem, ez okostelefonról is tudom olvasni, kiderült, azon rajta a többi imaóra is. Hát adódott, hogy belenézzek azokba is. És láttam, hogy a papok reggelente először ezt, a 94. zsoltárt mondják. Furcsa módon ez nem váltakozik. Erre fölfigyeltem, mert az Egyház nagyon okos. Ha ő ezt minden napra előírja, ennek biztos komoly oka van. És elkezdtem figyelmesebben olvasni, aztán ennél a mondatnál megakadtam, ebbe belebotlottam. Lassan végiggondolva fölrémlett, hogy mi nem csak, hogy benne élünk, hanem Övé minden, tehát Övé a Gellért-hegy, a síbakancsom, a 6-os villamos, én, a műtermem, ez őrület! És ettől mindennek más a helye a világban, illetve bennem. Nincs bibliai idézetem, ami állandóan a fejemben jár - illetve van, a hálaadásról -, de ez most nekem nagyon fontos lett, nagyon megszerettem.

Mik azok a pillanatok, amikor ezt érzi ? Amit súg Önnek ez a mondat, amit üzen Önnek. Hogyan lehet ehhez mindig visszatérni?

Ezt mindenki másképp fogalmazza meg, de tulajdonképpen körülbelül ugyanazt éli. Festő vagyok. Munka közben nem imádkozom, de azt tartom, hogyha csinálok egy képet - most szobabelsőket székkel és asztallal -, hogyha ez a kép igazán jó, akkor ez egy villámvillanás idejére megmutatja Isten köpenye szegélyét. Számomra ez a végső értelme a művészetnek. Tulajdonképpen minden fölött és alatt ott van a hit. Azt szoktam mondani, hogy nincs külön hitéletem. Vallásosan biciklizem és vallásosan mosok fogat. És hogy ettől másképp? Igen, ettől másképp.

Tudna egy példát mondani erre? Egy ilyen képre, egy ilyen festményére? Például, hogy mi volt a legutóbbi?

Képről nagyon nehéz látatlanban beszélni, tavaly novemberben csináltam egy képet, amin egy ablakrészlet és egy szék volt. Teljesen érdektelen elemek, ez nem információ a világról. A szék közismert, azt nem kell senkinek megtanítani. És arra a képre ránéztem fél év után, és borzongott a hátam. Maga a túlvilág, az az eget szimbolizálja, a boldogságot…, a nálunk tisztábbat, a nálunk többet. Nehéz erről egy képnél beszélni..., de például Uccello csatajelenete, ami a világ legédesebb tündérálma. A San Romanói csatája, ahol egyébként egyetlen halott sem volt, a lovaknak a fehér és rózsaszín feneke az olyan gyönyörűséges, mint egy leányálom. A téma mindig csak a legelső lépcső. Ha a témát látja az ember, és nem többet; a csatajelenetet, vagy a virágcsokrot a képben, akkor az csak annyi, mint a küszöb a háznál. Hogyha nem lép tovább, akkor semmit nem tud a házról. Akkor ott marad. Egy virágcsendélet, ha Munkácsy festette, az maga a megelégedett boldogság, de ha ugyanezt Van Gogh festette meg… Nézzük meg!

És miért kezdte érdekelni ez a téma? Mondjuk ezt, hogy szobabelső. Milyen érzelmek kötődnek ehhez?

Semmilyen.

De mégis mondta, hogy beleborzong a háta, tehát…

De az nem én vagyok, az már a kép. Ez festéstechnikai kérdés, ez nem nagyon tartozik ide. Ami nem lenne baj, csakhogy nem olyan nagyon érdekes. Erre a témára véletlenszerűen jutottam, zsidó temetőket festettem pár évig, és abbahagytam avval, hogy egyre rosszabbak lettek. És akkor véletlenül egy műterembelső fotóm került elém, és az valahogy bevillant. Vagy lusta vagyok gondolkodni, vagy ez a jó, de ennél a témánál megmaradtam. Ez nekem működik, ez a téma egy kis olcsó ürügy csak. Az absztrakt képeken még ennyi sincs. Én színekkel foglalkozom, és mikor mondják, hogy nem olyan egy szék, akkor azt mondom, hogy az nem szék. Az kép.

Kicsit visszamennék az időben és arról kérdezném, hogy mikor kezdte érdekelni a művészet világa és a festészet? Hogyan került kapcsolatba ezzel a világgal?

Az egy furcsa történet volt, atipikus egy kicsit. Fiatal koromban nem találtam a helyemet, nem tudtam, hogy mi lesz velem. Ami ennél súlyosabb, nem voltak vágyaim, nem volt elképzelésem, hogy majd én…, mint barátomnak, hogy majd lesz egy családom, két gyerekem, lesz egy szép lakásom és lesz valami munkám. De gyerekkoromtól érdekelt ez a terület, plakát meg fotókiállításokra eljártam már tizenéves koromban. Tehát ilyenfajta affinitásom csendben megvolt, és aztán tizenhat évesen kaptam édesanyámtól egy üres fotóalbumot, hogy beleragasszam - akkor már fotóztam - a fényképeimet. És jellegzetes módon fehér ceruzával ráírtam az első oldalra címnek: „Mégis szép az élet?!” Kérdőjel, felkiáltójel. És beleragasztottam a kedves emlékeimet. Hogy a fotók érdekesebbek legyenek, úgy köré egy-két színes papírt ragasztgattam. Ez tizenhét éves koromban volt. És egy fontos pillanat az életemben, mikor egyszer elmaradt a fotó és maradtak a színes papírok; fölfedeztem a kollázs technikát a magam számára. Egy képet csináltam belőle, az volt a címe, hogy „Légitámadás”. Másnap rögtön a Móricz Zsigmond körteret, amire ráláttam, és gyönyörű volt az ötödik emeletről, azt is leábrázoltam, azt még ma is kiállítási tárgynak tekintem. Szóval ott valamit megtaláltam.

Utána mik voltak azok a témák, amik elkezdték érdekelni?

Mint fiatal tanuló festő, a szükséges feladatok egy részén én is átmentem. A főiskolán évekig rajzoltunk, fejstúdium, aktstúdium. Tanulóévek után vagy tíz évig nonfiguratív lettem.  Aztán jött a két és fél éves periódus, amikor csak zsidó temetőket…  Az egy nagyon érdekes téma, mert van egy szakrális rétege is, amitől lehetetlen eltekinteni, de amikor ebbe különböző szinten beleszóltak, ott is mindig azt mondtam, hogy ez nem zsidó temető, hanem festmény.

Miért kezdte ez a téma érdekelni például?

Ez se úgy történt.

Ugye ennek olyan lelkisége van, ami egy különleges szép dolog.

Az lenne a szép, hogyha én elmondanám, hogy milyen érzések vannak bennem, vagy kancsalul, hogy milyen érzések dúlnak bennem. Bennem semmilyen. Fél tízkor kezdem a munkát, mert ez egy hivatali munka, amit egy évben lehetőleg háromszázhatvanötször kell elkezdeni. Vannak ihletett napok, az egy évben négy alkalom. A többi mezei munka. Tehát nekem nincsenek érzéseim és vízióim előre a képről, ezt nagyon nem szeretem elmondani, mert nem szeretik meghallani.. Én előre öt percre nem látom a képet, nincs előre kitalálva a kép. Sokáig nagyon szégyelltem, azt hittem, hogy nem is vagyok ezért igazi festő. Aztán kiderült, hogy de.

Tehát a spontaneitás van inkább benne.

Nem. Elkezdek egy képet, az szakmai rutin, de a harmadik perctől a kép vezet. És ez nem tréfa, nem bonmot… ugyanis szükségszerűen beúszik a véletlen a munkába, hiszen egy ecset nem 100%-ig azt húzza, amit én akarok. Pláne én újjal, újbeggyel festek, meg minden egyébbel, és így bejön a véletlen. Ez figyelemreméltó dolog, mert az az egyetlen, vagy majdnem egyetlen, ami több, mint én. Abban a pillanatban valamit ő ad nekem, és én valamit megtanultam, aztán vagy követem, vagy nem. Tehát a kép vezet engem. Akármilyen alantas vagy akármilyen csodálatos ez a dolog. Ő vezet és fogalmam sincs, hogy mi lesz a vége. Az a vége, amikor nem tudom jobbra csinálni, akkor abbahagyom és aláírom, és a hátára ráírom az opuszszámot.

Nagyon érdekes. Biztos nem mindenki így csinálja.

Biztos, hogy nem, én nagyon irigyeltem őket. Van egy festő kollegám, meg is hívtam egy közös kiállításunkra. Azt mondta: Tudod, én nagyon lusta ember vagyok. Jár a fejemben a kép, és amikor már minden részét tudom, és már szétrobban, akkor muszáj megcsinálni. Halálosan irigyeltem, sokáig. Nem, ez az egyik típusú festő, és van még sokféle.

Azt mondják, hogy bizonyos szinten bárki meg tud tanulni technikákat.

Persze, persze.

Egy viszonylag elfogadható festményt egy idő után bárki képes megalkotni, ha van minimális érzéke hozzá.

Így van. Magyarországon ma már teljes körű jog, hogy egyformán mindenkinek joga van kiállítani, mindenki művésznek tekintheti önmagát.

Ebben azért van egy kis cinikus megjegyzése.

Van.

Nyilván ez nem egy jó érzés annak, aki mondjuk…

Nekem mindegy. Virágozzon minden virág. Ha Marika néni hetvenkét évesen elkezdi a szakmát, és a képének két ember örül, akkor már történt valami. Nincsen evvel semmi baj.

De azért visszatérnék ehhez, hogy végül is bizonyos technikákat el tud bárki sajátítani iskolai körülmények között.

Így van.

És akkor utána történik valami több, ami már a kreativitás gyümölcse. Ez az ön életében mikor jött el, vagy egyáltalán megtörténik-e ez? Vagy mikor kéne egy festő életében ennek megtörténnie?

Hú, nem értem pontosan a kérdést.

Hogy technikákat megtanul, nézzük például a tanulmányai során…

De nem technikával kezdtem. Azonnal művész voltam, csírájában. Később jöttek a technikák, amikre aztán rátanultam...

És azokat hogy lehet beépíteni?

Nix, nix. Nem beépíteni. Ez olyan, mint amikor palacsintát süt, az elemeket oda készíti sorba, és ezeket elegyíti. Csinálom, és evvel tanulom is a technikát. Ez nem egy külön mező. Van stúdium valóban, mint ahogy az esztergálásnál a megmunkálandó befogását megtanítják. Itt azt mondták, hogy lépjek hátrébb, mikor az aktot rajzolom, hogy ilyen közelről nem látom világosan az arányait. Minden szakmának valóban megvan a maga tanulmányi ideje. Erre gondolt?

Valami ilyesmire. Nem nagyon értek a festészethez én csak azért kérdezem, mert biztos az egy nagyon érdekes folyamat.

Nem, ez éppen olyan, mint akit…

Én nem tudom elhinni, hogy nem érdekes, nekem az. Mondjuk, ha fiatal korában valaki zeneszerző akar lenni, és van egy-két saját dolga, aztán kénytelen megismerkedni azzal, hogy mit írt Bach, meg mit írt Beethoven, majd utána nem azt másolja, hanem azt elfelejtve jön a megvalósítás.

Ez áll. De nem utána, hanem közben… Bár kiállításokra már jártam, és amikor ezt elkezdtem csinálni. Mikor életemben először útlevelet kaptam, hetvenben, száztíz múzeumot és kiállítást megnéztem Nyugat-Európában. Attól nem lettem jobb festő. Egyik mesterem mondta, mikor elkezdtem rajzolni - nagyon okos tanácsai voltak - Nehogy azt higgye Dezsőke, hogyha maga ebbe a rajzkörbe nem heti nem kétszer jön, hanem négyszer, hamarabb megtanulja. Egy nagyon fontos gondolat, és minden - legalábbis szellemi - szakmákban így van, a szellem és a lélek érése.

Mi az, amivel mostanában foglalkozik a szakmán belül?

Harminc éve kezdtem el ezeket a székeket és ablakokat festeni. Ilyenkor mindig az a nagy kérdés, hogy ez miért? Azt lehet erre válaszolni, hogy szellemi lustaságból, vagy azért, mert jó, vagy azért, mert nem jutott eszembe semmi más. Azért csinálom, mert nekem teljesen mindegy a téma. Az egy ötödleges ürügy ahhoz, hogy színkapcsolatokat állítsak elő, vagyis képet. Túlzással ez lehetne egy kifestőkönyv is, amit nekem ki kell színezni. A képeim semmit nem mondanak szürke reprodukcióban. Egyszer össze is téptem egy munkakatalógusomat, mert rájöttem, teljesen tartalmatlan. Én csak a színekkel tudok valamit mondani. Delacroix odafestette a kisasszonyt is, lobogó szoknya, meg minden, vágtató lovak. Ott vannak másfajta információs elemek is. Nálam ilyesmi nincs, de tudom, a legjobb képeim jók, és mondanak valamit. Valaki nagyon kedvesen azt írta, hogy „láttam Isten köpenye szegélyét egy képén”. Kedves volt.
Naponta írok a honlapomra, ott vezetek egy naplót-blogot, és erre gyakran fölteszem egy-egy félig kész képemet is. És jött egy mail, egy visszajelzés, hogy túl piros. Ndevettem egyet.

Hozzáértő ember, vagy bárki véleményezhet?

Bárki. És volt, hogy fölhasználtam a kapott ötletet, hogy neki volt igaza, amit én nem vettem észre. Bizony, ez akár lehetett teljesen dilettáns, meg szakértelem nélküli, de jó szeme volt. Ez létezik.

Ezek szerint föl lehet használni és beépíteni egy olyan ember véleményét, aki nem ért hozzá. Talán még jobb is, hogy nem ért hozzá, mert akkor olyan szemmel tudja nézni.

Ez is előfordul. Magasabbról nézve ugyanezt, az az érdekes, hogy ahogy az elmúlt éveim alakultak, ahogy az unokáim fölnőttek, ahogy abbahagytam a síelést, mert már öregszem, ahogy a biciklimet elajándékoztam, mert öregszem, tehát ezek a műteremsarkot ábrázoló képeimben mind benne vannak. Ez élteti a képet, de ezt természetesen a befogadó nem látja, erre nincs is szükség. Én nem tudom, hogy neki mit adok át, nem tudom, hogy ő mit fogad be. De mindenki befogad valamit, ha van mit. Valami személyeset, de ami már benne volt, ami önmaga, azt gazdagítja. Ez egy titokzatos, természetfeletti módon működő történet. Ez az egész festészet valami őrület. Ez nem evilági történet, mert én nem tudom, hogy mit adok. Szóval itt kezdődik, és valahol itt fejeződik be.

Nagyon szépen köszönöm az elhangzottakat.