2017.01. html-2017/newman01.html C.16334 / 1-226
Kérjük, az itt következő részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t
továbbadja. Köszönjük.
========================================================================
A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár
Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban,
a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában!
A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus
formában terjeszti Isten Igéjét.
A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása
------------------------------------------------
Célkitűzés
----------
A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy
mindenki számára hozzáférhetővé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus
egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka
támogatása mellett elősegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást
és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megőrzését,
terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen
rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi
intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot.
Állomány
--------
Minden szabadon másolható, szerzői jogvédelem alá nem eső egyházi
és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás
(többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai
dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák,
szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok,
imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás-
könyvek, lexikonok, stb.
Irányítás, központ
------------------
Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church
223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA
(Az Egyesült Államok New Jersey államában levő Szent
István Magyar Római Katolikus egyházközség)
Levelezés: Felsővályi Ákos
322 Sylvan Road
Bloomfield, NJ, 07003, USA
Tel: (973) 338-4736
Fax: (973) 778-4263
e-mail: felso@home.com
A Könyvtár használata, a könyvek formája
----------------------------------------
Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges
könyveket ki kell venni (vagyis „letölteni”). Letöltés után mindenki
a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A
hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját
személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv
pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek
Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebből a
könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a
kikölcsönzött könyveket visszaadni!
A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre:
1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást
(könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetővé szakemberek számára
és
2. a Windows operációs rendszer Súgó („Help”) programjának
keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetővé
mindenki számára (a szövegek – külön begépelés nélkül – egy
gombnyomással egy szövegszerkesztő programba vihetők át, ahol
azután szabadon alakíthatók).
A Könyvtárban található file-ok neve
------------------------------------
Minden kiadvány négyféle file formában található meg a
Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file („Súgó”
formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden
help file-hoz tartozik egy ikon file.
Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a
verziószám (01 az első változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének
kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát:
txt: text file,
zpt: sűrített text file,
hlp: help file,
zph: sűrített help file és
ico: a Help file-hoz tartozó icon file.
Például a Vasárnapi Kalauz című könyv első változatának („01”)
négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH;
az ikon file pedig: VASKAL01.ICO.
A sűrítést a legelterjedtebb sűrítő programmal, a PKZIP/PKUNZIP
2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a
file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A
file-t használat előtt a PKUNZIP program segítségével kell
visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH"
utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.)
A file-ok felhasználási módjai
------------------------------
Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következő
kétféle felhasználási mód lehetséges.
1. A text file felhasználása
Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó
betöltheti egy szövegszerkesztő programba, és ott saját ízlése,
szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk
nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható),
akkor ebből a text file-ból könnyen elő tudjuk állítani a nyomdakész
változatot.
Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végződik,
ezeket előbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a
formálást elkezdenünk.
A szövegben a kezdő idézőjelet két egymást követő vessző, a felső
időzőjelet két egymást követő aposztrófa és a gondolatjelet két
egymást követő elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára
vonatkozó megkötéseket később).
Az egyes fejezeteket csupa egyenlőségjelből álló sorok
választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést
tartalmazza a Könyvtárról.
Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez
természetesen szükségünk van valamilyen elemző programra.
2. A„súgó” file felhasználása
Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetővé
a Windows operációs rendszerben megszokott „súgó” programok
formájában. (Az ajánlott képernyő felbontás VGA.)
Az elektronikus könyv legnagyobb előnye az, hogy a szöveg
elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A „Másol”
gombbal a teljes fejezet átvihető a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a
szokásos módon: „Szerkesztés” és „Másol” [Edit és Paste]
paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztőbe. Ugyanezt érjük el a
Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes
szöveget átvinni, akkor használjuk a „Szerkesztés” [Edit] majd a
„Másol” [Copy] utasítást a program menüjéről, minek következtében a
fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A
kijelölt szövegrészt a „Másol” utasítás a vágóasztalra [Notepad]
viszi, és onnan az előbbiek szerint folytathatjuk a munkát.
A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a
„File” és „Nyomtat” [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg
formája kissé eltérhet a képernyőn láthatótól. A nyomtatott szöveg
betűtípusa „Arial”, betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra,
betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük előbb a
szöveget a szövegszerkesztő programunkba, ott állítsuk be a kívánt
formátumot, és utána nyomtassunk.
Ahhoz, hogy a „súgó” file-t használni tudjuk, a következőket
kell tennünk (a „Vasárnapi kalauz” című könyvvel mutatjuk be a
lépéseket).
1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a
VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk
„C:\PAZMANY” nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett
letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor
letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01"
utasítással.)
2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelőben
kattintsunk először a „Pázmány Péter E-Könyvtár” nevű
programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk
végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután
válasszuk a „File”, „Új” és „Program” utasításokat a
menüről. A párbeszed-panelban a következőket gépeljük be:
Megnevezés: Vasárnapi Kalauz
Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP
Munkakönyvtár: C:\PAZMANY
Ezután kattintsunk az „Ikon” nevű utasításra, és adjuk meg a
C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t.
Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul,
és olvashatjuk a könyvet.
A „Pázmány Péter E-Könyvtár” nevű programcsoport felállítása:
A Programkezelő menüjéről válasszuk a „File”, „Új” és
„Programcsoport” utasítást. A párbeszéd-panelban a következőt
gépeljük be:
Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár
Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt.
Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni?
-------------------------------------
A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból
(lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a
postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük
el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak
megfelelő pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség
megtérítésére.
A Könyvtár használatának jogi kérdései
--------------------------------------
Az általános elvek a következők:
1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy
tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják
fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát:
„A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár – a
magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.”
2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is
ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a
kiadványuk elején helyezzék el az előbbi utalást. A Könyvtár
fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minősül
egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a
Könyvtárat.
3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy
kereskedelmi célokra használja fel, akkor az előbbi utalás
feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára
átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira
használjuk föl.
Előfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak,
mert a szerzői jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az
állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de
kinyomtatása, – bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű
korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek
elektronikus változatáról szóló fejezetet!)
Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni?
----------------------------------------------------
Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre
kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az
önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk.
Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az
egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetőségeinek megfelelően
támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, – aki már
használt szövegszerkesztő programot --, részt vehet benne.
Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni?
A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való
bevitelét jelenti. Először optikai beolvasással (szkennolással),
automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az
önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következők:
1. Ellenőrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem
esik-e szerzői jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár
számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a
Központtal.
2. Ellenőrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni.
Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár
állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról.
3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással
elkészítik a nyers szöveget.
4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a
könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszőleges szövegszerkesztő-
formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai
beolvasásra (rossz minőség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor
az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie.
5. Végezzük el a nyers szöveg ellenőrzését és javítását. Ez a munka
legidőigényesebb része, és ettől függ a végleges szöveg
helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó
megállapodásokat (lásd a következő részt).
6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak.
7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet
behelyezi a Könyvtár állományába.
Megkötések a szöveg formájára
-----------------------------
Mivel mindenki számára hozzáférhető módon kell a szövegeket
tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy
semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a
billentyűzetről bevihető karakterek szerepelhetnek a szövegben. A
szöveg készítésekor kérjük a következő megállapodásokat betartani:
1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt.
2. Betűtípus: Arial, 10 pontos.
3. Alsó idézőjel: két vessző szóköz nélkül,
felső idézőjel: két aposztrófa szóköz nélkül,
gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül,
idézőjel idézőjelen belül: aposztrófa (alsó és felső idézőjelként
egyaránt).
4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz
1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani).
5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett.
6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások
száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file
legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve.
Érdeklődés/Javaslat
-------------------
A már meglevő állományról, a készülőfélben levő könyvekről, az
önkéntes munka lehetőségeiről és a Könyvtár legújabb híreiről a
következő címeken lehet tájékoztatót kapni:
1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church
223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA
2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net
3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek
vagy
http://www.piar.hu/pazmany
Minőség – állandó javítás
--------------------------
A Könyvtár állományának minőségét állandóan javítjuk, újabb és
újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két
karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden
tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A
levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új,
javított sort az őt megelőző és követő sorral együtt. Így a
szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és
javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a
Könyvtárba, a régit töröljük.
Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos
észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét
hálásan köszönjük.
A könyvtár mottója egy szentírási idézet
----------------------------------------
Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem,
hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!
Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak
megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17)
========================================================================
========================================================================
NEWMAN-BREVIÁRIUM
SALACZ GÁBOR
válogatása és fordítása
Nibil obstat.
Dr. Ladislaus Dőry censor dioceesanus
Nr. 151/1958. Imprimatur.
Quinque-Ecclesiis, die 20. februarii a. 1958.
Dr. Franciscus Rogács,
episcopus coadjutor. vic. gen.
Tartalomjegyzék
========================================================================
Tartalomjegyzék
A könyv elektronikus változata
Newman
A hit világa
Isten léte
Isten eszméje és a lelkiismeret
Isten végtelensége
Isten megtestesülésének titka
Isten a világban
Isten felismerése az emlékezetben
A lélek vágya Isten után
Hív az Isten
A Hitkészség. A lelkiismeret jelentősége
Hit és kétség
Hit és egyéni vélemény
Hit és racionalizmus
A vallásos és vallástalan lelkület
Szent kiváltságaink megértésének nehézsége
Hit és szeretet
A megigazulás
A kereszt oktalansága
A kereszt tanítása
A rossz nem tudása
A gyermekded lelkület
Ismeretlenségben
Istenfélelem
A közösség törvénye
Titkok világa
Ítélet – másvilág
A láthatatlan világ
Kereszténység – Egyház
Kinyilatkoztatás – az Ószövetség beteljesülése
Újszövetség
Az ó- és újszövetségi hit és a pogány vallások
Az apostolok hirdetik Krisztust
A feltámadás tanúi
Az apostoli keresztény
Szentek országa
Az „élő kövek” temploma
A látható egyház buzdítása hitre
Az egyház az elhagyatottak otthona
Az egyház a történelemben
Katolicizmus
Az egyház egysége
Krisztus országa tagjainak kísértése
Az igazság és hamisság küzdelme az egyházban
Ellenségünk a világ
Szentek láncolata
Az elrejtőzött Krisztus
Krisztus az egyetlen főpap
Krisztus kiáradása a szentségekben
Krisztus láthatatlan jelenléte
Az eucharisztikus jelenlét
A szentmiseáldozat
A szentáldozásról
A szentek ünnepei
Az utolsó idők
A keresztény lélek
A keresztény élete és munkája e világban
Mi bűnösök ...
Kockáztatunk-e valamit Krisztusért?
A gyarlóság vétkei
Visszarettenésünk Krisztus jövetelétől
Keresztény töredelmesség
Felszabadító tudat
A lelkiismeret bizonysága
Hagyatkozzunk az Istenre!
Szenvedés és önsanyargatás
Bölcsesség és ártatlanság
Feltűnés nélküli hitvallás
Az emberi élet nagysága és kicsinysége
A Szentírás az élet szomorúságának tükre
A szentek fegyverzete
Sikertelenség és megnyugvás
Rokoni és baráti szeretet
Keresztény buzgalom
Keresztény tisztelet
Keresztény felemelkedettség
Az áhítatos lélek
Lelki nyugalom
Értelmünk és érzelmeink igába hajtása
Elkülönültségünk
Virrasszatok!
Feltámadásunk Krisztussal
Krisztus nyája
Szentek közössége
A közbenjárás kiváltsága
Útban a mennyei Sión felé
Newman művei magyar nyelven
A Newmannel foglalkozó magyar nyelvű irodalom
Jegyzetek
========================================================================
A könyv elektronikus változata
Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv
1961-ben jelent meg a Szent István Társulat kiadásában. Az elektronikus
változat a Szent István Társulat engedélyével készült. A könyvet
lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai
szerint lehet használni. Minden más szerzői jog a Szent István
Társulaté.
========================================================================
Newman
John Henry Newman (1801-1890), az angol katolicizmus
büszkesége, a XIX. század egyik legnagyobb vallásos gondolkodója.
Atyja anglikán, anyjának ősei francia protestánsok. Oxfordban
tanul, anglikán pappá lesz s az egyházatyák tanulmányozására
veti magát. Mint az oxfordi St. Mary templom plébánosa egyik szellemi
irányítója szóval és írásban az 1833-ban megindult Oxford-mozgalomnak,
mely irodalmi hadjáratot indított az anglikán egyház megújulása
érdekében, le akarta győzni a high churchben uralkodó liberalizmust és
dogmatikailag egyre jobban közeledett a katolikus egyházhoz. Newman az
anglikanizmust az ősegyházzal egybekapcsolva középső állást akart
teremteni Róma és a protestantizmus közt, azt remélve, hogy az eredeti
anglikanizmus egységesítő pólusa lehet talán később az egymástól
elválasztott keresztény egyházaknak. Már ekkor érdeklődéssel és
kíváncsisággal tekintenek rá, mint tüneményszerű lángelmére. Magához
láncolja a lelkeket. Ő írja az Oxford-mozgalom röpiratszerű
traktátusainak jelentékeny részét, s az 1841-ben megjelent utolsóban
megkísérli bebizonyítani az anglikán és a római egyház tanainak
megegyezését, illetőleg az angol egyház tanainak keretében akarja a
katolikus egyházat föltalálni. Az anglikán püspökök azonban
szembefordulnak ezzel a kísérletével, ő viszont fájdalmasan látja, mint
hívő anglikán, Rómától elszakadt egyháza fokozatos elvilágiasodását és
elliberalizálódását. 1843-ban, mivel már nem érezte magát az anglikán
egyház elég jó fiának, lemond plébániájáról, otthagyja ragyogó
akadémiai pályafutását, lelki gyermekeit, hozzátartozóit és legjobb
barátait, magányba vonul s az egyházatyák újabb tanulmányozása után
egyre fokozódó bizonyossággal jön rá az ősegyház és a mai katolikus
egyház azonosságára, hogy az ősegyház nem az anglikán, hanem a római
katolikus egyházzá fejlődött organikusan. Újabb nagy lelki küzdelmek s
alázatossága okozta sok kétely után nem marad a lelkiismerete részére
más választás, mint a katolikus anyaszentegyházba való hazatérés,
amelyet pedig korábban az Antikrisztus alapításának tekintett. Lead
kindly light ... Vezess, szelíd fény, a rámboruló sötétségben, vezess
előre – írta harminckét éves korában Szicíliából hazautaztában egyik
legszebb versében s a szelíd fény tizenkét évvel utóbb az anglikán
egyházból Rómába vezette. Katolikussá lett, mert úgy érezte,
„megsértené az Istent, ha nem lenne azzá”, s 1845 októberében letette
a katolikus hitvallást. Ugyanazon a napon történt ez, amikor a fiatal
Renan kételyektől űzve elhagyta a Saint-Sulpice szemináriumot, hogy a
másik végletben kössön ki. Wiseman bíboros, akinek a legtöbb érdeme
volt az angol katolicizmus újjászervezésében Newman konverziójakor azt
írta, hogy nála nagyabb tudománnyal és nagyobb gyermeki hittel nem tért
meg még senki soha az Egyházhoz. A katolicizmushoz vezető útját,
később, mikor az anglikán táborból kétszínűséggel vádolták, maga
feltárta Newman Apologiájában, mely az angol irodalom elismert
remekműve. Tárgyilag részletesen a keresztény tan fejlődéséről még
konverziója évében írt könyvében okolta meg. Newman áttérése Disraeli,
a későbbi lord Beaconsfield szerint súlyos döfést adott az angol
államegyháznak. S ez valóban így van, mert Newman iratai mindaddig
megőrzik eredeti alkalomszerűségüket és térítő erejüket, amíg csak
anglikánok, vagy bármily néven nevezett angol protestánsok lesznek a
világon.
1846 őszén Rómába megy Newman, pár hónappal később pappá szentelik,
belép Néri szent Fülöp oratóriumának újoncai közé, s 1847 utolsó
napjaiban mint az új angol oratorianus kongregáció tartományfőnöke tér
vissza hazájába, s tevékenyen részt vesz a lelkipásztorkodásban. 1851-
től hét éven át az új dublini katolikus egyetem rektora, majd
visszavonul kolostorába Birminghambe, s innét, edgbastoni magányából
haláláig az ő lángelméje irányítja hazája szellemi és vallási
mozgalmait. Útja a katolicizmuson belül sem mentes keresztektől.
Áttérését csak kevés szerencsés időszak követte. Az Egyház hivatalos
képviselői sokáig nem értik meg, bizalmatlanok vele szemben,
„liberális katolikus”-nak tekintik s ő maga úgy érzi, hogy „felhő
alatt” van, kihasználatlanul hagyják szellemi képességeit. Ellenfelei
közé tartozik az angol katolicizmus másik nagy alakja, Manning bíboros
is. Bátor fellépésében, mely méltó alázatossággal és szerénységgel
párosult, oly merész tanoktól sem riadt ugyanis vissza, melyeket csak
kétkedő csodálattal tudtak fogadni mindaddig, amíg 1879-ben a bíbort
meg nem kapta. Bíborosi kinevezésével maga XIII. Leó oszlatta el a
Newmant takaró felhőt. Évek múltával is „il mio cardinale”-nak
nevezte s úgy nyilatkozott róla, hogy az Egyházat akarta megtisztelni
kinevezésével s büszke rá, hogy neki adatott meg egy ilyen ember
kitüntetése.
Newman, mint az anglikanizmus nagy megújulási mozgalmának szellemi
vezetője, rendkívüli hatással volt hazája egyházi és szellemi életének
fejlődésére, és utána, – hallatlanul egyedülálló eset a kereszténység
történetében, – konverziója ellenére bizonyos vonakodás után majdnem
olyan mértékben megőrizte az anglikánok jámbor szeretetét, amint
megnyerte, ugyancsak némi vonakodás után, különösen az angol-amerikai,
majd egyre jobban az európai térségben is a katolikus világ bámulatát
és szeretetét. Anglikán korabeli beszédei kevés kivétellel változtatás
nélkül a katolikus irodalomnak is kincseivé váltak, ami arra
emlékeztet, hogy a Szentlélek jelen van azokban a hívőkben is, akik az
Egyháznak nem a testéhez, hanem csak a lelkéhez tartoznak. A Daily
Telegraph már életében, 1888 végén, az isteni dolgok nagy doktorának, a
szellemi rend hatalmas és meggyőző erejű tanítójának nevezte, aki mint
valami sziklára épített világítótorony félszázad óta ragyog Anglia és
Európa szemei előtt. Nagyságát nem annyira abban látta, amit tett, --
habár igen sokat tett --, hanem inkább személységében és polgártársai
lelkiismeretére gyakorolt vetélytársnélküli tekintélyében.
Newman minden írásáról el lehet mondani, hogy fennmarad, amíg csak
tévely és igazság között fennáll a harc. Írásai biztosították igazi
hatalmát, de a szószéken aratta első diadalait. Mint szónok egészen
egyedülálló volt. Nem volt népszónok, beszédei mégis, bár majdnem
mozdulatlan testtartással olvasta őket, hihetetlen hatásúak voltak.
Mindenkit lebilincseltek, fascináló erejük volt. Egy szem- és fültanú
szerint úgy hatottak, mint valami másvilágról való üzenet, mintha az
első századok valamelyik szentje vagy vértanúja jelent volna meg és
szólott volna. Hatásukat olvasva sem vesztik el. Ha olvassuk, úgy
halljuk és látjuk őt, amint hallgatói, a szemtanúk leírják. Érezzük,
hogy visszafojtott a hangja, hogy gesztusok nélkül beszél. Az
egyszerűség és bensőség megtestesülése, de a gondolat és érzelem
legfinomabb árnyalatait is ki tudja fejezni. A szellem és érzelem
csodálatos tisztaságától izzik s az átérzés melege hatja át dogmatikus
és erkölcstani fejtegetéseit.
Művei igazában mégis csak halála után jutottak jelentőségükhöz mért
megbecsülésre. Mind anglikán, mind katolikus korában írt főművei egyre
újabb és újabb kiadásokat érnek, – az előbbieket már mint katolikus
még ő maga újból kiadta, – lefordítják a főbb nyelvekre, s ma,
nyolcvan-százharminc esztendővel keletkezésük után, azzal az érzéssel
olvassuk, mintha napjainkban nekünk írta volna. Ennek az a magyarázata,
hogy Newman, – mint püspökének maga mondta, – a tépelődő lelkek és a
jövő nemzedék, a mi nemzedékünk világában élt. Talán mindenkinél
mélyebben ismerte és helyesebben ítélte meg saját korát és látta a
jövendőt. Gondolatai minden keresztény lelkiismeretét felrázzák. Az
újkori szellemi mozgalom célját nem az egyik vagy másik hittétel
tagadásában látta, mint két nagy konvertita kortársa, Manning vagy
Ward, hanem általában a vallás elleni harcban, a természetfölötti
igazságok és a világ fölött álló személyes Egy Isten létének
tagadásában. Fiatal korától kezdve élt benne a meggyőződés, hogy olyan
idők következnek, amikor a hitetlenség árja, mint vízözön, mindent
elönt s oly magasra hág, hogy csak a hegycsúcsok emelkednek ki belőle,
mint szigetek az uralkodó árból.
Newman nyelve az angol nyelv fejlődésében Shakespeare óta a
legmagasabb fokot jelenti, művei az angol irodalom remekművei közé
tartoznak, s az angol szellemiség által a keresztény nyugatnak adott
sok és nagy ember között senki sincs, aki nagyobb lenne nála. XII. Pius
az angol nemzet világosságot árasztó fényességének és rendkívüli
ékességének (lumen et decus eximium) nevezte. Sok Newman-barát
meggyőződését fejezték ki amerikai teológusok azzal a sejtelmükkel,
hogy ha kilátása van valakinek „az újkor egyházatyja” cím
elnyerésére, akkor Newman lesz az. Ez nem jelentheti természetesen
gondolatai nagy tömege minden egyes részletének egyházi jóváhagyását,
amint nem jelenti azt a hivatalos egyházdoktoroknál sem. A teológia
több volt a számára, mint tudomány, semminek sem tekintette személyes
vallásosság, az élet megszentelése nélkül. A lelkiismeret a
kinyilatkoztatás Istenével összekapcsoló organum a részére. Ez volt
személyes istenhite belső vezérlője, ez kapcsolta őt a kinyilatkoztató
Krisztushoz s ez vezette őt, az anglikán papot az általa szeretett
közösségből abba az Egyházba, ahová az Isten hívta.
Newman az általános ítélet szerint felülmúlhatatlan mint a
kereszténység és a katolikus egyház apologétája. Az ész és hit
harmóniájának eleven megtestesülése volt egy olyan korban, amikor ezek
ellenmondása szinte dogmája volt a közvéleménynek. Mint teológus nagyon
jelentős indításokat adott dogmatörténeti szemléletével, apologetikus
módszerével, a szív szavának, a „raisons du coeur”-nek (theologia
cordis) és az objektív bizonyításnak egybekapcsolása által. Cor ad eor
loquitur, – szív szívhez szól, – ez volt bíborosi jelmondata s ezzel
vallásos és apologetikus alapszemléletére célzott. Az istenhit és a
vallás tudományos megalapozásához szükséges bizonyítékok nála inkább
csak mint „jelek” bírnak jelentőséggel, mint a lelki diszpozíció
szükséges gondolati biztosítékai. Bármily gazdag volt is a tudása,
bármily félelmetes is érvelésének ütőereje, apologetikus mestervolta a
lélekkel való párbeszédében rejlik. Inkább a valláspszichológus
művészetéről, mint egy fogalmi rendszerező tiszta tudományáról
beszélhetünk vele kapcsolatban.
Szent Ágoston tanította, hogy mindenki, bár azt hiszi is, hogy csak
az értelmet követi, eleve befolyásolva van már titkos szeretete által.
Eckhart mester s a középkor misztikusai szólnak a lélekszikráról
(Seelenfünklein, scintilla animae) a lelki élet minden lelki funkción
túleső központjáról. Newmannél hiányzik az ennek megfelelő szó, de nem
maga a dolog. Szól a megindító, iránytadó érzékről, amely mindenkiben
titkosan eldönti, hogy milyen feltételekre hajlik. Ez a lelkiismeret
legbensőbb titka, ami jelen van jóval az utolsó, kifelé megmutatkozó
elhatározás előtt, dönt a gondolkozás és cselekvés következetességéről,
és aminek állandó hatása által elnyerhető és fenntartható a vallásos
erkölcsi bizonyosság.
Newman legnagyobb ereje talán a láthatatlannak eleven realizálása
volt. Ha – az ő felfogását követve – végső okból az nevezhető „a
világ fiának”, akinek a szemében „a láthatatlan világ” irreális, s
egyedül a látható a reális: akkor róla valóban elmondható, --
bármennyire paradoxonnak hangzik is --, hogy neki „a láthatatlan
világ” volt a látható és „a látható világ” a láthatatlan. Ő valóban
elmondhatta volna magáról Szent Pálnak a korinthusiakhoz írt szavait:
„Nem a látható dolgokra figyelünk, hanem a láthatatlanokra. Mert ami
látható, az ideigvaló, ami pedig láthatatlan, örökkévaló”.
Szent Ágoston óta aligha volt még egy Newmanhez hasonló „érdekes”
vallásos lángelme, aki zárt belső egysége, következetessége és nyugodt
szilárdsága mellett ily feltűnő fejlődésen ment volna át, aki annyit
kutatott és ért volna, akiben a tudás és szellem az igaz emberséggel és
szentséggel ily hatásosan kapcsolódott egybe. Boldoggá avatása
folyamatban is van már.
Irodalmi munkássága rendkívül nagyméretű volt. Összegyűjtött munkái
még életében, 1870--1879 között, harminchét kötetben jelentek meg, amit
még hat posthumus kötet követett, köztük a Meditations and Devotions,
melyek a keresztény áhítat maradandó kincseivé váltak. Különböző
irányok akarták őt maguknak lefoglalni: pragmatisták, evolucionisták,
modernisták, újskolasztikusok. Mindből van benne valami, az, ami igaz
és pozitív erő bennük, de nem kizárólagosan és egyoldalúan, hanem mind
együttesen a valóságos ember és az élő vallás átfogó, eredeti
felfogásával. Azzal, hogy a dogmák történeti kritikai szemlélete s az
Istenhez és az Egyházhoz való vallásos odaadás csodálatos összhangba
olvadt nála, Newman megadta már tulajdonképpen az előzetes katolikus
választ a későbbi modernistáknak, kiknél e kettő ellentétbe került.
Volt benne valami hajlam a misztika felé is, amikor a megismeréssel
szemben való szkeptikus alapmagatartását az átélés erejében való erős
bizalommal és az ezen alapuló meggyőződéssel kapcsolta egybe.
Valami egészen megható az Egyházban való gyermeki hite, hűséges
szeretete és ragaszkodása hozzá. Konverziója idejében állandóan így
imádkozott: „Ne engedd soha, még egy pillanatra sem elfelejtenem, hogy
külön birodalmat alapítottál a földön, hogy az Egyház a Te műved, a Te
intézményed, a Te eszközöd, hogy ezáltal a Te uralmad, a Te törvényeid
alatt, a Te szemed előtt élünk, – s Te szólsz, ha az Egyház szól. Ne
engedd, hogy ezzel a csodálatos igazsággal való meghittség érzéketlenné
tegyen vele szemben, – ne engedd, hogy emberi helyetteseid gyengesége
valamikor is elfelejtesse vélem, hogy Te vagy az, aki szólsz és
cselekszel általuk!”
Newman imáját meghallgatta az Isten. Hetvennégy esztendős korában,
1875-ben, a következő vallomást tehette: „Attól a naptól kezdve, hogy
katolikus lettem, tehát majdnem harminc éven át, egy pillanatra sem
volt aggályom afelől, hogy nem a római egyház lenne az az egyház, mely
az apostolokkal az első pünkösdkor megjelent és hogy nem ő lenne az
egyedüli birtokosa az ígéreteknek. Mint katolikus több megpróbáltatáson
is szenvedésen mentem át, mint anglikán, mégsem kívánkoztam egy
pillanatra sem vissza. Soha sem szűntem meg megköszönni Teremtőmnek
kegyelmét, hogy képessé tett a nagy lépés megtételére és sohasem
éreztetett velem elhagyatottságot Tőle, szomorúságot, vagy valami belső
vallási megzavarodást”. És élete végén, 1887-ben, így írt egyik
anglikán barátjának: „Nem akarom levelezésünket anélkül lezárni, hogy
meg ne valljam föltétlen, tiszta szeretetemet és ragaszkodásomat a
római katolikus egyházhoz. Mindazokat a nagy, tündöklő igazságokat,
amelyeket mint gyermek tanultam, egyre elevenebb és egyre növekvőbb
erővel véste a szívembe a római anyaszentegyház. Hatalmat, erőforrást,
felüdülést, vigaszt találtam Urunk istenségében és engesztelő
halálában, valóságos jelenlétében a szentáldozásban, isteni és emberi
hatalmában, melyekben minden jó katolikus részesül és amikről más
keresztényeknek alig van sejtelmük”.
Szemelvényeink kiválogatásánál Przywara nyolckötetes rendszerezése
(Newman: Christentum. Ein Aufbau) és Karrer válogatása (Newman: Die
Kirche, I-II.) volt segítségünkre, de minden darabot az eredeti
angolból fordítottunk. Az egyes szemelvények forrását mindenhol
jeleztük s feltüntettük mindig a beszéd elmondásának idejét, illetőleg
a munka első megjelenésének évét is. A fordításról csak annyit, hogy
Newman szelleme iránti tiszteletből a legteljesebb hűségre törekedtünk.
Az egyes fejezetek címét részben mi adtuk, s jeleztük ott is, ahol
Newman nem tette meg, a szentírási idézetek lelőhelyeit. Kötetünk
természeténél fogva csak egészen csekély töredékét nyújtja annak, amit
Newman az Istenben való hitről, Egyházáról: az Ószövetségről és
újszövetségi beteljesülésről s a keresztény lelkületről írt. Célja az,
hogy felrázza a tépelődő lelkeket, megindítsa őket, nyissa meg a
szívüket az isteni szó meghallására, hogy hagyják magukat vezettetni a
szelíd fény, lelkiismeretük szava által az Isten színe elé, hogy
felkeltse és erősítse szeretetünket anyaszentegyházunk iránt, gyermeki
ragaszkodásunkat hozzá, hogy elősegítse kereszténységünk
öntudatosodását és mélyítését, a gyakorlati keresztény élet, a
keresztény lelkület kialakítását. Az lesz a fordító legnagyobb jutalma,
ha Newman szellemével sikerül ezt lelkileg megszaggatott magyar
testvérei soraiban elősegítenie s erre hagyatkozva remélhetne majd a
Mindenható Trónja előtt irgalmat, amikor lelke „ex umbris et
imaginibus in veritatem”[1] az árnyékok és képek közül elszáll az
igazsághoz.
____________________
[1] Newman saját kívánságára sírkövére vésett szavai.
========================================================================
Isten léte
Isten létét nem hagyományozta-e ránk bizonyságtétel, nem tárja-e fel
a történelem, nem vezet-e rá bizonyítékok tömege, nem világosítja-e meg
metafizikai kényszer, nem erőszakolja-e ránk lelkiismeretünk benső
sugallata? A természetes rendnek éppúgy igazsága, mint a
természetfölöttinek ... És ha rájöttünk, mi az értéke? Nagy jelentőségű
igazság-e, vagy jelentéktelen? Átfogó igazság-e? Feltéve, hogy ezen
kívül semmiféle más vallási eszme nem adatott neked: mégis eleget tudsz
már, hogy lelkedet megtelítsed. Egy csapásra a tantételék egész
rendszerének a birtokában vagy. E szó „Isten”, teológia önmagában,
oszthatatlanul egy, tárgyának mélysége és egyszerűsége által
többféleképpen kimeríthetetlen. Amikor elismered Isten létét, tudásod
tartalmában átfogó tény foglal helyet, mely magába zár és olvaszt
minden más megfogható tényt. Hogyan tudhatnók a tudomány valamely
területének egy részét kikutatni és kutatásunkban megállani az előtt,
ami minden rendhez hozzátartozik? Az összes igaz alapelvek belőle
erednek, minden jelenség beléje torkollik: valóban „az Első és
Utolsó” ...
Az Isten individuum, csak önmagától függ, végtelenül tökéletes és
változatlan; szellemi, élő, személyes és jelenlévő; mindenható,
mindenlátó, mindentudó; közte és teremtményei között végtelen az űr. Ő
az, akinek nincs eredete, aki teljességgel elegendő Önmagának, aki
teremtette és fenntartja a világmindenséget, aki előbb vagy utóbb
mindnyájunkat megítél, az igazság és igazságtalanság ama törvénye
szerint, melyet Ő maga írt a szívünkbe. Ő az Egyetlen, aki független a
törvényektől, amelyeket Ő maga adott, bennük tevékenykedve fölöttük
áll. Neki kezében van minden, célja van minden eseménnyel, mértéket
szab minden tettnek és így az ismeret feltárt könyvében minden tudomány
tárgyával megvan a maga saját kapcsolata; imádásra méltó, soha ki nem
merülő erővel elegyíti bele magát a teremtés minden eseményébe, a
természet felépítésébe, a világ folyásába, a társadalom eredésébe, a
nemzetek sorsába, az emberi szellem tevékenységébe – és ezért
szükségszerűen tárgya a tudománynak, sokkal nagyobb mértékben és
különösebben, mint bármi azok közül, amik a világi oktatás körébe
tartoznak.
Theology a branch of knowledge 3, 7. 1852; Univ. teaching: II.
Az ész mondja, hogy kell Istennek lennie. Miként keletkezett volna
egyébként e csodákkal csordultig telt világmindenség? Önmagát nem
teremthette. Nem teremthette az ember, mert csak része neki. Minden
embernek van kezdete – kellett egy első embernek lennie, – ki
teremtette őt? Az Isten gondolatára a dolgok természete kényszerít rá
minket. El kell ismernünk egy mindenható Teremtő eszméjét, akinek mint
teremtőnek öröktől fogva lennie kell. Nem lehetett kezdete, különben
miként jött volna létre? Különben a kezdeti nehézségekkel találnánk
magunkat szembe és újból kellene kezdenünk gondolatmenetünket. A
Teremtőnek tehát nincs kezdete. Mert, ha valami más előtte való által
jött létre: miként jött akkor ez a más létre? És így a teremtők
eredményre nem vezető sorát vagy rendjét állapítanók meg, amit éppoly
nehéz megérteni, mint az emberek végtelen sorát. Továbbá, ha nem maga a
Teremtő volt az, aki öröktől fogva van, akkor lenne egy lény, ki
öröktől fogva volt és egy másik, aki teremtő volt, – ami épp annyit
jelentene, mintha két isten lenne.
Ezek szerint a legcsekélyebb nehézség nélkül, mint szerfölött
egyszerű és természetes dolgot ismeri el elménk, hogy a világ
Teremtőjének nincs kezdete. És ha így van, akkor önmagától való; és ha
önmagától való, akkor nincs alávetve változásnak. Ami önmagától van és
örökkévaló, az sem nem növekszik, sem nem fogyatkozik. Az, ami mindig
volt és mindig ugyanaz lesz. Miként semmi másban nincs az eredete,
ugyanúgy semmi más nem zavarhatja és nem érintheti. Minden, ami van,
Tőle ered. Minden dolog függ Tőle és Ő maga független mindentől.
The mystery of divine condescension, 1849: Discourses to Mixed
Congregations: 14.
========================================================================
Isten eszméje és a lelkiismeret
A külvilágról való első ismereteinket érzékeinkkel szerezzük, az
Úristenről a lelkiismeret által tanulunk először. Ott a mi fejlődő,
kifelé irányuló erős vágyódásunk, az, amely a recehártyán érzékelt
puszta képek révén, – melyek ugyan már önmagukban is egy külső világot
tükröznek, – arra az általános meggyőződésre vezet, hogy valóban
létezik egy széles, külső világ. Itt a lelkiismeret mindig ismétlődő
tapasztalatai azok, melyek minden erőszakolás nélkül egy hatalmasabb
lény akaratát sejtetik meg velünk és egyre világosabban meggyőznek egy
legfőbb törvényszerző létezéséről, kitől az egyes intelmek és parancsok
erednek ... Határozottan éppoly jogosult tehát a lelkiismeret egyes
tapasztalataiból egy legfőbb úr mindenkori jelenlétére következtetnünk,
mint amily jogos az érzékek egyes észrevételeiből egy sokoldalú, külső
anyagi és szellemi világról megbizonyosodnunk ...
*
A lelkiismeret nem önmagából veszi erejét, hanem önmagán túlra nyúl
valami után és homályosan felismeri döntéseiben, hogy egy magasabb
hatalom megköti. Bizonyítja ezt a kötelezettségnek és felelősségnek az
az erős érzete, amely döntéseit áthatja. Innét ered az is, hogy mint
„hang”-ról beszélünk a lelkiismeretről ... , mint szóról, vagy
helyesebben mondva: mint egy szónak a visszhangjáról, mely jobban
parancsol és köt, mint bármi parancs tapasztalataink birodalmában. ...
Megvan a felelősség és bűn eleven érzése, ha a tett nem is irányult
az emberi társadalom ellen, a megdöbbenés és csüggedettség, ha a tett
pillanatnyilag hasznot hajtott is, a bánat és sajnálkozás, ha a tett a
legnagyobb mértékben gyönyörködtetett is, az arcpirító szégyen, ha
tanúja nem volt is ...
Ha azonban lelkiismeretünk szavát megtagadva felelősséget érzünk,
szégyenkezünk, félünk, akkor ezzel elismerjük, hogy van valaki, akinek
felelősek vagyunk, aki előtt szégyenkezünk, akinek ítéletétől félnünk
kell. Ha jogtalanságot elkövetve bánatos szívvel és könnyekkel
szemünkben éppoly levertséget érzünk, mint amikor édesanyánknak
fájdalmat okoztunk, ha valami jótett után ugyanazt a verőfényes
derültséget, ugyanazt a belső megelégedettséget érezzük, mintha atyánk
dicséretét és elismerését vívtuk volna ki: akkor ez nyilvánvalóan annak
a jele, hogy olyan személyiség képét hordozzuk a lelkünkben, akire
szeretetünk és tiszteletünk feltekint, kinek mosolya boldogít, akihez a
szívünk húz, aki előtt mentegetőznünk szükséglet a számunkra, kinek
haragja zavar és sorvaszt bennünket. Ezek a tapasztalatok olyneműek
bennünk, hogy megindítójukkal szellemi lényt tételeznek föl: kő nem
kelt bennünk érzelmet, nincs szégyenérzetünk ló vagy kutya előtt, nem
érzünk lelkiismeretfurdalást és nem vagyunk megtörtek, ha pusztán
emberi törvényt hágtunk át.
A lelkiismeret tehát ténylegesen felkelti a lélek e kétfajta
rezdülését: egyrészt szégyenkezést, sejtelmes félelmet, önvádat;
másrészt azt a mély békességet, a biztonságnak azt a nyugodt érzését és
azt a boldogító reménységét, amit érzékelhető tárgy, földi lény sohasem
kelthet fel bennünk. A gonosz menekül, ha senki nem üldözi is. Miért
menekül tehát? Honnét az ijedelme? Ki az, akit magányában, a sötétben,
szíve legtitkosabb rejtekében lát?
Ha ez érzelmek oka nem e látható világba tartozik, akkor
természetfölöttinek és isteninek kell lennie. A lelkiismeret ténye
tehát, amennyiben „parancs”, arra szolgál, hogy egy legfőbb Úrnak és
Bírónak, egy szent, igaz, hatalmas, mindentudó Megtorlónak és
Jutalmazónak a képét oltsa lelkünkbe, és így létoka a vallási életnek
...
*
Az Istenről való eszménk, ha kellő szeretettel ápoljuk, nőhet a
terjedelmében, mélyülhet és tökéletesedhetik az élet folyamán a
képességek növekedésével a különböző belső és külső tanulságok által,
amelyek a nevelés, a társadalmi érintkezés, a tapasztalat és a tudomány
segítségével megéreztetik az Egy és Személyes ugyanazon Istent.
A természetes lelkiismerete alapján ily módon gondosan kiművelt
léleknek csak visszasugározza mind a természet, mind az ember világa az
Egyetlen Élő Istenről azokat az igazságokat, amelyek már gyermekkora
óta meghitten az övéi. Napról-napra találkozunk, amíg élünk, a jóval és
gonosszal, és vannak, akik bölcsességnek gondolják, ha mindkettő
megnyilvánulásaival szemben bizonyos fajta pártatlansággal viselkednek,
mintha a rossznak éppannyi jogosultsága lenne, mint a jónak, sőt talán
több, mert feltűnőbbek a győzelmei és kiterjedtebb a hatóköre. És mivel
határozott törvények döntik el a dolgok folyását, úgy gondolják, hogy
ezek a törvények kizárják a Teremtő jelen tevékenységét különleges
célok megvalósításában. A vallásos gondolkodásmód teológiája más. Ennek
eleven támaszai azok az igazságok, amelyeknek a léte, bár nincsenek a
felszínen, megtalálható a világban. Előérzetével ki tudja mondani azt,
ami hosszadalmas bizonyításra szorul, – hogy a jó a szabály, a rossz a
kivétel. El tudja fogadni, hogy az egyetemes természeti törvények nem
zárják ki a külön Gondviselést. Ezzel a megelőző belső oktatással, mint
a mérhetetlenül bonyolult összevisszaság útvesztőjének igazi nyitjával
értelmezi azt, amit maga körül lát; és így a legkevesebbet sejtető
anyagból is egyre összefüggőbb és világosabb látomása lesz az Istenről.
Eképpen a lelkiismeret az az adomány, amely összeköti a teremtményt
Teremtőjével; és a teológiai igazságok legszilárdabb megértését a
személyes vallásos életmód nyújtja. Ha az emberek minden munkájukat
Istenre gondolva kezdik, Érte dolgoznak és az Ő akaratát teljesítik, ha
az Ő áldását kérik magukra és életükre, imádkoznak Hozzá azokért,
amikre vágynak és Őt látják a bekövetkezett dologban, akár
meghallgatásra talált imájuk, akár nem, akkor érezni fogják, hogy
minden dolog, ami történik, hozzájárul, hogy megerősítse őket a
gondolataikban Róla élő igazságokban, bármennyire különfélék és
földöntúliak is legyenek ezek az igazságok. Ezután már úgy élvezik az
Isten jelenlétét, mint Élő Személyét, tudnak Vele bizalmasan
társalogni, oly közvetlenül és egyszerűséggel, oly bizalommal és
meghittséggel, mutatis mutandis, mintha földi feljebbvaló lenne; úgy
hogy kétséges, nagyobb valósággal érezzük-e barátaink társaságát, mint
ahogyan ezek a kegyelt lelkek tudják szemlélni és imádni a Láthatatlan,
Megfoghatatlan Teremtőt.
An Essay in aid of a Grammar of Assent, 1870; Ch. IV. §. 1:4; V. §. 2,
1.
========================================================================
Isten végtelensége
Istenről és tulajdonságairól tehető élményi tapasztalatainkat
alapelvszerűen jellemzi, hogy legfeljebb árnyképekben tudjuk Őt
meglátni, de az egyes árnyképeket már összekapcsolni nem tudjuk, mert
szemünk előtt folyton ide-oda suhannak és sohasem látjuk egyidejűleg
őket. Értelmi ténykedéssel egybefoghatjuk és teológiailag rendezhetjük
ugyan Istenről való elképzelésünk különböző elemeit, az ilyen teológiai
rend azonban nem ad szemléletünknek olyan képet, mely fogva tarthatná.
Róla való képzetünk sohasem egyetlen kép, hanem mindig számtalan egyes
képből áll, melyek mindegyike független a másiktól. A csillagos eget
sem tudjuk szemünkkel egyszerre átfogni, hanem keletről nyugatra, majd
nyugatról keletre kell fordulnunk, az egyik csillagképet a másik után
kell szemügyre vennünk, az egyik nézését abba kell hagynunk, hogy a
másikat láthassuk.
Még sokkal nagyobb fokban áll ez azokról az élményi ismeretekről,
amelyeket Isten lényegéről nyerünk. Megismerjük ezt és azt, nem tudjuk
azonban a kettőt képzeletünkben egyesíteni; az egyikre gondolva a
másikat eltűnni hagyjuk; a kettő közül egyik sincs teljesen tudatunk
központjában és nem éljük át teljesen, ha erőltetni akarjuk egyszerre
látásukat. ...
Törd a fénysugarat színeire: mindegyik szép, mindegyik
gyönyörködtethet. Kíséreld meg újra egyesíteni a színeket: talán már
csak valami nyomorúságos fehéres-szürkét tudsz kihozni! A tiszta
osztatlan fényt csak az ég boldog lakói látják. Idelent mi pótlékul, a
fény törése következtében csak halvány visszfényt látunk, – elegendőt
természetesen ahhoz, hogy higgyünk és belemerüljünk. Kíséreld meg a
megtört sugarakat újra egybefogni: nem látsz egyebet, mint titkot!
Fogalmak módjára széttagolhatod, de sohasem nézheted úgy, mint valami
képet. ...
Meg kell tehát elégednünk azzal, hogy tudatunk Istenét mint élő
lényt, mint egy és ugyanazon valóságot, ennek vagy annak az isteni
tulajdonságának a nézőpontjából lássuk. Inkább kell türelemmel
megmaradnunk az Örökkévalóra, Mindenhatóra, Mindentudóra való
gondolásnál, mint kutatnunk, milyen az örökkévalóság, mindenütt
jelenvalóság, mindentudóság. Nem szabad sürgetnünk, nem szabad a
következtetések sorát erőltetnünk, mert mindezek, amennyiben netalán
helytállók, mégis mint a harmat csak cseppenkint szivároghatnak
lelkünkbe és csak a nyugodt szemlélődés útján, az előzmények lassan
haladó megértése által nyernek bennünk maguktól alakot.
Gram. of. Ass. 1870; Ch. VIII. §. 2:2.
Mindnyájan valljuk, hogy Ő végtelen, tökéletessége végtelen sok és Ő
végtelen mindegyikben. ...
A végtelenségnek a megjelenése titok. A természet és kegyelem titkai
nem egyebek, mint a mód, amely szerint végtelensége megmutatkozik és
szellemünkbe behatol. Sokan vannak, akik elismerik ugyan az Ő
végtelenségét, de meghökkennek és nehézségeket támasztanak, ha
végtelensége képzelőerejükkel összecsap és értelmüket szorongatja. Nem
tudják elviselni a teljességet és a túláradást, a roppant zajlást és
heves búgást, az isteni tulajdonságok körös-körül hullámzó áradatát.
Mgy azután a végtelennek határt szabnak, a végtelent saját
korlátoltságuk szerint korlátozzák, a maguk szempontja szerint mérik és
a maguk formái szerint alakítják; és ha ez valamiben különbözik az
isteni természet valamely magában álló tökéletességének vagy kiváló
tulajdonságának, szeretetének, igazságosságának vagy hatalmának
kifürkészhetetlen mélységétől és mérhetetlenségétől, akkor egyszerre
megzavarodnak, elfordulnak és nem akarnak hinni. ...
Milyen meghitten és kellemesen és mennyire mélységesen a miénk a
láthatatlan levegő körülöttünk! Egyre és egyre belélegezzük s nem
tudunk élni nélküle. Körüllegyezgeti arcunkat, játszik és enyeleg
velünk, fáradság nélkül haladunk át rajta, mert engedelmesen kitér
lépteink előtt s készségesen követi nyomdokainkat. De ha hatalmával tör
ránk, ugyanaz a hangtalan fuvallat, kényünknek és kedvünknek imént még
oly engedelmes szolgája, láthatatlan cherubszárnyakkal a messzi térbe
emel s a következő pillanatban szédítő mélységekbe sodor. Vagy menj a
forráshoz, meríts belőle szíved vágya szerint kelyhedbe vagy korsódba,
hogy szomjadat csillapítsd. Merő szolgálatkészségre találsz, mindig
készséges rabszolgára, akár sokat kívánsz, akár keveset, szomjadat
csillapítani vagy a világ porától és szennyétől megtisztulni. De
vándorolj tovább a tengerpartra s ott azt fogod látni, hogy a senkit
nem bántó nedű egyszerre más jelleget öltött. Megbírtál vele, míg
egyszerű alázatosságában meghajolt előtted, – de ki látja a tenger
öblében borzadás nélkül hatalmas kiterjedését? Ki hallgatja rettegés
nélkül a hatalmas hullámzuhatagok reccsenését a parton? Ki érzi rémület
nélkül, amint a víz alatta emelkedik és dagad, magasodik és hatalmasan
inog, maga pedig játékszer gyanánt ide-oda vetődik, teljesen
kiszolgáltatva ama hatalom önkényének, mely idáig társa, sőt
rabszolgája volt? Vagy közeledj a lánghoz: melegít és világít. De ne
lépj nagyon közel hozzá! Ne légy nagyon merész, mert megváltoztatja
jellegét. Ez az elem, melyet oly szép nézni, melynek oly ragyogó a
valója, mely oly ingerlő alakulásaiban, oly lágy és hízelgő mozgásában:
a maga legmélyebb és kiszámíthatatlan lényegében hevesnek és
ellenállhatatlanul szenvedélyesnek mutatkozik. Megkínozza, megemészti,
hamuvá változtatja azt, akinek még kevéssel előbb fényt és életet
jelentett.
Így van ez Isten tulajdonságaival. Amit tudunk róla, mindennapi
javunkra szolgál, fényt és meleget ad, táplál, vezet segít. De eredj
fel Mózessel a hegyre és vonuljon el melletted az Isten, vagy állj
Illéssel a pusztában vihar, földrengés, és tűz közepette: akkor minden
titokká és homállyá válik, örvénylő széllé az értelem, őrjítő
zűrzavarrá a képzelet, dúló viharrá és mindent elborító áradássá az
érzelem számára! Ekkor jutunk mi emberek ismét tudatára, hogy mi
emberek vagyunk, és Ő Isten, és hogy az árnykép, melyben őt a természet
mutatja, nem az ő igazi képe.
Így leszünk fogékonyak további fények és További mélységek iránt,
amiket a kinyilatkoztatás tár fel nekünk.
The infinitude of divine attributes, 1849; Disc. to Mix. Congr.: 15.
Óh, én Uram! ... Imádlak Téged, mert oly titokzatos, oly
megfoghatatlan vagy. Ha nem lennél megfoghatatlan, nem lennél Isten.
Mert a végtelen mi lehet más nekem, mint megfoghatatlan.
Meditations and Devotions.
========================================================================
Isten megtestesülésének titka
Az Isten fölöttünk van, érezzük, hogy van, de mily kevéssé tudjuk Őt
megérteni! ... Még barátainkat sem tudjuk megérteni, idegeneknek,
megfoghatatlanoknak mondjuk őket. De mi ez az Örökkévaló Isten teljes
megfoghatatlanságához hasonlítva? Csak Ő voltaképp megfoghatatlan, aki
kezdet nélkül nemcsak öröktől fogva él, hanem egy egész örökkévalóságon
át is önmagával egyedül élt és nem tikkadt el magányosságában ...
Öröktől fogva mindig működésben és mégis örökös nyugalomban volt;
mindig zavartalan nyugalomban, mély, kimondhatatlan békességben és
mégis eleven, éber öntudattal, Önmaga birtokában és mindennek
tudatában, Önmagát tartalmazva és megmaradva tartalmánál. Nyugodott
mindig, de Önmagában nyugodott, mint Önmaga forrása, Önmaga célja,
Önmaga szemlélete, Önmaga boldogsága.
Így volt. És ha megfoghatatlan, hogy magányosságban volt egy egész
örökkévalóságon át, nem még megfoghatatlanabb-e, hogy lemondott
magányosságáról és eltökélte magában, hogy teremtményekkel veszi magát
körül? Miért nem elégedett meg, miként volt? Miért hívta létre azokat,
akik boldogságát semmivel sem növelhették és még a magukéról sem lettek
biztosak? Miért adta meg nekik a képességet, amit látunk bennük, hogy
saját választásuk szerint jót vagy rosszat tegyenek, hogy kárhozatukra
vagy üdvösségükre cselekedjenek? Miért teremtette olyannak a világot,
amilyennek látjuk, amely a legkedvezőbben nézve csak halványan tükrözi
vissza dicsőségét, a legkedvezőtlenebbül tekintve pedig bűn és bú
színhelye? Sokkal jobb világot teremthetett volna, mint ez;
kirekeszthette volna belőle a bűnt; de ó, borzalmas titok, bukott
lelkek jajkiáltásaival vette magát körül, megteremtette és kitárta a
hatalmas poklot. Az Ő akarata volt, hogy a béke örökkévalósága után
megtűrje a rendbomlás, dölyf, istenkáromlás, a bűn és az Ő gyűlölete
öröklétét, és a lelkiismeret meg nem szűnő mardosását. ...
... Mindenhol ott van a földön és lát minden bűnt, amit a nap
fényében vagy az éjjel homályában elkövetnek. Sőt, Ő a fenntartó ereje
azoknak, akik vétkeznek. A legszorosabb közelében van mindennek, még a
beszennyezett léleknek is. Ott van az örökös fogságban. De semmi sem ér
fel Hozzá, jóllehet Ő minden dolgot érint. A nap sugarai behatolnak a
legszennyesebb zugba is, de megőrzik ragyogásukat és tisztaságukat. Így
látja és tűri a Mindenható a rosszat és mégsem érinti vagy kísérti meg
a teremtmény daca, dölyfe, tisztátalansága vagy hitetlensége. A földi
kéj és a pokol káromlásai sem tisztaságát nem szennyezik be, sem
fölségét nem csökkentiik. ...
Ilyen a hatalmas Isten, a legkielégültebb, a legboldogabb, elkülönült
a teremtménytől, kikutathatatlan, megközelíthetetlen. Ki láthatja Őt?
Ki tud mélyére hatolni? Ki mozdíthatja ki? Ki változtathatja meg? Még
csak beszélni is ki tud róla? ...
... Azt mondod: az Isten és az ember semmiképp nem egyesülhetnek
tehát, nem veheti fel sem az ember Teremtője tekintetét és
tulajdonságait, sem a Teremtő nem szállhat le a teremtmény
gyarlóságához. De szégyenüljetek és zavarodjatok meg, ó, ti
elkedvetlenedett, nyugtalan szívűek, mikor halljátok, hogy leszállt
magasságbeli trónjáról és teremtménnyé alázta Önmagát, hogy a
teremtmény megvilágosodva és megerősödve fölemelkedhessék Hozzá! ...
Illett Hozzá, aki nagyobb a legnagyobbnál, hogy Ádám természetét magára
véve és kinyilvánítva benne magát az embereknek és angyaloknak, úgy
cselekedjék, mintha még az alázatosság is, ha szabad ezt mondanunk,
tulajdonságainak sorába tartoznék. Illett Hozzá, akihez minden dolog
tartozik és aki mindenben jelen van, hogy ne teremtsen korábban nem
létezett új természeteket, állhatatlan szellemet és romlandó anyagot,
anélkül, hogy azokat magára ne öltse és föl ne eméssze Istennel való
személyes egységbe ...
... Mióta a Legfelségesebb Fia megszületett az asszonytól, mióta
feltárultak már a szemed előtt az anyag útján és az emberi lélek
működése által a Végtelen sokféle tulajdonai, mivel hogy ő, akinek
szemlélete a természet számkivetésében megzavart, maga jött el, hogy
foglyul ejtsen kinyilatkoztatás által, ami világosság egyúttal a
számodra és záloga annak, hogy személyesen szeret téged és mindenkit
külön-külön, fokozd magasra várakozásaidat, bizonyos, hogy nem
csalatkozhatsz bennük. ...
Tévedve, mikor gondolatban odáig merészkedett, hogy az Isten fenségét
felfogja, és azután ismét tévedve, mikor megkísérli, hogy a mélységet
kikutassa, azt gondolja az ember, hogy az Ő földi jelenlétének királyi
dicsőség a jele. ... Ó, megfoghatatlan az örökkévalóságban és az
időben, egyedüli az égben és egyedüli a földön! ... Leszállt az ember
Teremtője, az Isten Bölcsessége, nem erőben, hanem erőtlenségben. Jött,
nem hogy követelést érvényesítsen, hanem, hogy adósságot fizessen. Jött
gazdagság helyett szegénységben, megbecsültetés helyett gyalázatban,
boldogság helyett szenvedésre ...
Ó, te szeszélyes ember! Elégedetlenkedel először, mert nagyon távol
van az Isten tőled, és elégedetlenkedel azután, hogy közeledbe jött, --
panaszkodol először a fensége, panaszkodol azután az alázatossága
miatt! Te hajthatatlan! Mikor szűnsz meg magadat tenni saját
központoddá és mikor kezded megtanulni, hogy az Isten végtelen
mindenben, amit tesz. Végtelen, amikor uralkodik a mennyben, végtelen,
amikor szolgál a földön! Hódolatunkat követeli, amikor angyalai körében
országol, hódolatunkat váltja ki, amikor a bűnösök körében időzik!
Imádásraméltó örökös nyugalmában, imádásraméltó udvarának dicsőségében,
imádásraméltó művei szépségében, de legimádásraméltóbb, legkirályibb,
legmeggyőzőbb megalázottságában. ...
... Jobb a számomra, hogy ily alacsony sorban és dísz nélkül jöttél,
mintha Ádám általad sugárzónak alkotott testét öltötted volna magadra
... Tekinteted szeretetreméltó, gyöngéd kifejezése nem új szépség vagy
teremtett kegyesség, csak öröktől fogva megvolt tulajdonaidnak emberi
alakban történt kinyilatkoztatása. Te nem változhatsz, ó Jézus, és
amint most még titok vagy, úgy voltál mindig szeretet. Nem tudlak most
jobban megérteni, mint azelőtt, hogy a kereszten láttalak, de
gazdagodtam oktatásomban. ... Szeretni tudlak most teljességgel,
jóllehet nem tudlak teljességgel megérteni. Ó, lelkek Szerelmese,
amiként imádlak megalázottságodban, úgy akarlak csodálni és átölelni
végtelen, örök hatalmadban.
The mystery of divine condescension, 1849; Disc. to Mix. Congr.: 14.
Mindenható Isten! Te vagy az egy, a végtelen teljesség. Öröktől fogva
te vagy az egyetlen egy, a határtalan, mindent kielégítő tűzhelye és
gyújtópontja minden elgondolható, – és mi több, – tőlünk
elgondolhatatlan tökéletességnek. Igaznak vallom ezt, mert az értelmem
mondja, – bár a képzelőerőm megborzadva bénul meg előtte. Igaznak
vallom, szilárdan meg vagyok róla győződve, – bár minden titkok
legnehezebbje. Igaznak vallom, mert meggyőzött róla áldásod és
kegyelmed állandó tapasztalata, – tiszteletet parancsoló lényed és
csodálatos tulajdonaid bizonyságai melyek jelenvalóságát értelmem,
kétség és vita lehetőségét kizárva, állandóan érzi. Igaznak vallom a
vele való hosszas és meghitt foglalkozás következtében, miáltal eszes
természetem alkotórészévé lett. Mert úgy vagyok teremtve és elfogadását
annyira igénylem, hogy zárókő ez, amely nélkül darabokra szakad a
lelkem. Igaznak vallom, mert lelkiismeretem benső tapasztalatának
mindig jelenvaló ténye. Oly bizonyos vagyok benne, hogy nem lenne
nehezebb számomra saját személyiségemet tagadni, mint a Tiédet és
eltűnni érezném saját létem alapját, ha tagadni akarnám a Tiédet.
Igaznak vallom, mert nem tudnám elviselni, ó én Uram és Életem, hogy
nélküled legyek, mert szomjúhozom a minden fogalmat meghaladó nagy
áldások után egyesülésben Veled. Igaznak vallom, borzadva attól, hogy
elhagyatva legyek e sivár világban, támasz és védelem nélkül! Igaznak
vallom irántad érzett alázatos szeretetből, fenséged és dicsőséged
iránti elragadtatásból, a benső vágytól indíttatva, hogy nagy légy --
Te egyedüli nagy! Igaznak vallom a Te kedvedért és mert szeretek Rád
gondolni, – Te oly felséges, tökéletes és szép! „Egy az Isten és
nincs rajta kívül más!”
Meditation and Devotion
========================================================================
Isten a világban
Kétségtelen, hogy ha van Teremtő, e világ elrendezésének legalább
nagy körvonalaiban és legszembeötlőbb megnyilvánulásaiban meg kell
szólaltatnia akaratát. Ha azonban most az alapelvet, bizonyosnak
tekintve, a valóságra alkalmazzuk, s azt kutatjuk, hogy abban miként
érvényesül: első érzésünk nagy meglepetés, mondhatnám megdöbbenés,
amiért a Teremtő őrködése ez élő világ felett annyira közvetett, uralma
annyira rejtett. Ez az első, amit az emberi dolgok folyásából
következtetünk. Ami a lelket annyira sebzi és kínozza az, ha szabad így
mondanom: az Isten távolléte saját világától.
Olyan hallgatás ez, amely beszél. Mintha mások vették volna
birtokukba művét. Miért nem ád a mi Teremtőnk és Urunk ő maga
valamilyen közvetlen felvilágosítást önmagáról? Miért nem tükrözteti
vissza nagy vonásokban erkölcsi lényét a történelem arculatán? Miért
nem fűzi egybe az eseményeknek ezt a vak, zavaros, összekuszált
iramlását égi, hierarchikus rendbe? Miért nem nyilatkoztat ki a
társadalom szervezetében önmagából legalább annyit, mint amennyit a
pogány vallások nyújtani igyekeztek? Miért nem az idők kezdetétől fogva
világosított fel egyenletes, állandó világossággal minden családot a
földön és minden egyes embert arról, hogy miként tetszhetik neki? Miért
lehetséges kiáltó ellenmondás nélkül akaratát, tulajdonságait, létét
tagadni? Miért nem jár-kel velünk meghitten beszélgetve, ahogyan, --
mint mondják --, járt-kelt kiválasztottaival a régi időkben? Mi emberek
látjuk egymást és tudunk egymásról: hát miért nincs akkor, – ha
látnunk Őt már nem lehet osztályrészünk, – legalább tudomásunk Róla?
Épp ellenkezőleg, egyenesen „elrejtőzött Isten” ő, és legnagyobb
erőfeszítésünkkel is csak kevés, halvány és foszlányos képet tudunk
róla a világ arculatából elkapni!
Csak két lehetőséget látok ez annyira meghökkentő tényállás
magyarázatára: vagy nincs Teremtő, – vagy eltaszította magától
teremtményeit. Mit mondjunk? Képzelődünk, mikor jelenlétének halvány
árnyékait véljük felismerni az emberi eseményekben? Vagy elfedte arcát
és vonásainak ragyogását, mert különös módon megszégyenítettük?
Csalhatatlan sugalmazóm, bűnnel terhelt lelkiismeretem ez egymásnak
ellentmondó mindkét kérdésre egyszerre megadja az igaz választ: minden
vonakodás nélkül mondja, hogy van Isten, és éppily bizonyossággal
mondja, hogy eltántorodtam Tőle, hogy „keze nem rövidült meg, de
vétkeink gátat vetettek közénk és Istenünk közé”.
Így oldja meg ez a világ titkát és leli meg e titokban saját ősi
tanításának bizonyságát.
Gram. of Ass. 1870; Ch. X. §. 1.
Kérdezhetné valaki, hogy ugyan miként viselheti ez a világ magán az
Isten jelenlétének a nyomait, vagy miként közelíthet bennünket Hozzá?
És mégis, e világ minden gonoszsága ellenére is bizonyos, hogy Ő benne
van, beszél általa, ha nem is feltűnést keltően. Amikor testben jelent
meg „a világban vala, és a világ Ő általa lett, és a világ Őt meg nem
ismeré”. Nem ütött lármát és zajt, sem hangját nem hallatta az úton.
Így van ez most is. Itt van Ő mindig, suttog Ő most is nekünk, ad most
is nekünk jeleket. Hangja azonban oly halk s a világ zaja olyan hangos,
jeladásai annyira burkoltak és a világ oly nyugtalan, hogy nehéz
megállapítani, mikor szól Ő hozzánk és hogy mit mond.
Vallásos emberek különböző módokon megérezhetik, hogy miként vezeti
őket a Gondviselés és miként áldja őket személyesen. De csak nagy
egészében érzik, és ha megkísérlik bizonyos időpontban vagy helyen
kitapintani, eltűnnek jelenlétének nyomai. Ki ne érezte volna már
például imájára válaszul a kegyelem áldását oly erősen, hogy ne lett
volna abban az órában az az érzése, hogy soha többé nem veszítheti el
hitét? Ki nem tapasztalta már életében a körülmények oly különös
összetalálkozását, hogy az mindent meggyőző világossággal ne az Isten
kezét éreztette volna vele? Kiben nem tolultak már fel valami
titokzatos erővel gondolatok, hogy intsék és vezessék? Némelyek talán
még nagyobb dolgokat is tapasztalhattak.
Régi időkben álmok útján csodálatos irányításokat adott s alkalmilag
más, még szokatlanabb módon is közbelépett a Mindenható Isten. És
vannak azután dolgok, amelyek erkölcsi vagy jövendőbeli dolgok
jelképeként vagy előjeleként oly erővel tűnnek fel lelkünk előtt, hogy
szellemünk kényszerül a távolba tekinteni és oly dolgokat sejt meg,
melyek már nemcsak a láthatók körébe tartoznak. És gyakran egészen
feltűnő módon igazaknak bizonyultak az ilyen megsejtések. És az emberi
sorsok továbbá oly sajátosan különbözők, mintha a siker és szerencse
törvényszerűleg kísérné az egyiket, és az ellenkezője a másikat.
Mivel pedig mindez így van és mert a világ mérhetetlensége és
titokzatossága szinte kényszerít rá, joggal gondolunk arra, hogy semmi
sincs itt e földön önmagáért, hanem minden, ami itt van, valami mással
van kapcsolatban. Az egymástól legtávolabb fekvő dolgok egységbe
fonódhatnak, a legkisebb és legnagyabb része lehet egy egésznek.
És az Isten a mindennapi élet közönséges dolgai révén igazíthat el
bennünket és taníthat meg az útjaira, de csak ha nyitva tartjuk a
szemünket. Ez az, amit a gondolkodó embereknek végül is hinniök kell és
elkezdenek az élet úgynevezett véletlenségeinek isteni értelmében is
valamiképp hinni s fogékonyakká válnak az ilyen benyomások iránt.
Ez könnyen túlzásba csaphat, és akár túlzott, akár nem, a világ
széltében, mint babonaságot kétségtelenül kineveti. De ha az Írás azt
mondja, hogy az Isten hajunk szálait is számontartja, hogy minden a
miénk és minden a javunkra szolgál, akkor határozottan biztatás ez a
számunkra, hogy mindenben, ami történik, legyen az még oly mindennapi
is, kutassuk a jelenlétét és megerősödhetünk abban, hogy a vallásos
embert még a gonosz világ is Róla oktatja.
... Az élet eseményeiben nem úgy beszél az Isten hozzánk, hogy
másokat is meg tudnánk győzni arról, hogy Ő az, aki szól. Nem működik
olyan világos törvények szerint, hogy azokat biztonsággal
megállapíthatnánk. Elegendő jelt ad ugyan Önmagáról ahhoz, hogy
hódolatot keltsen a lelkünkben Iránta; de oly gyakran látszik úgy,
mintha ismét megsemmisítené, amit tett, vagy tűrné jeladásainak
utánzását, hogy csodatevő jelenlétéről mindig csak személyesen az egyén
győződhet meg. Nem olyan igazság, mely az egész világ okulására és
elismerésére számíthatna, nem olyan természetű, hogy a világ, vagy
akárcsak a vallásos szellemek is alaptörvény gyanánt kényszerülnének
elismerni. Eleget ad az Isten ahhoz, hogy vizsgálódjunk és reméljünk,
de nem eleget ahhoz, hogy szilárd alapunk legyen a bizonyításhoz.
Waiting for Christ, 1840. nov. 29. és dec. 6; Parochial and plain
sermons, VI.: 17.
A Gondviselésnek az a törvénye itt e földön, hogy leplezetten
működik; s ami látható belőle, az a láthatatlant legfeljebb csak jelzi,
némelykor homályba borítva és elrejtve. A világnak, melybe
beleszülettünk, megvannak a maga törvényszerűségei és alapelvei, s
ezek, amennyiben ismerjük őket, amint egyszer már mozgásban van,
elegendők megfejtéséhez: annyira tökéletes és független, mintha nem is
volna rajta túl más. Közönséges szemmel nézve nem történik és nem
folyik ezen a világon semmi, amit ne tudnánk kielégítő módon valami más
folyamatra vagy körülményre visszavezetni, vagy aminek ne tudnánk
megmagyarázni ugyane világon belül más folyamatokba vagy körülményekbe
való átalakulását, anélkül, hogy kényszerülnénk létezésének
megmagyarázása vagy értelmezése érdekében a dolgok magasabb rendjében
tovább kutatnunk. Nem akarunk most szólni ez általános megállapítás
alóli kivételekről, vagy a dolgokról való korlátolt tudásunkról. Amit
nap-nap után mondunk és teszünk, azt bizonyítja, hogy legalábbis a
legtöbb elmének ez a benyomása a dolgoknak ama rendjéről, melyben
élünk. A nap a maga törvénye szerint kel fel és hanyatlik le; megvan a
dagály és apály idejének a szabálya. A föld vagy zölden virít, vagy az
óceán sírjában rejtezik; állandó törvényszerűséggel elöregszik s azután
újból megfiatalodik. Az élet, akár növényi, akár állati, hasonló külső
és egyetemes törvényeknek van alávetve. Az emberek felnőnek,
megöregednek és meghalnak. Ezenkívül rendeződnek társadalmilag, s a
társadalomnak megvannak a maga alapfeltételei. Törvényei vannak a
nemzetek életének, melyek sorsszerűleg peregnek le fölöttük, s ma is
éppoly erősek, mint ezer év előtt. És a társadalmi és politikai világ e
törvényei beletorkollanak a természettörvényekbe, mindent, amit látunk,
egyetlen nagy rendszerré téve. Egy ló megbotlik, – és egy elnyomott
nép megszabadul zsarnokától. Egy vulkán pusztává tesz népes városokat.
Régi időben megnyílik a föld, folyam ered belőle és eldönti egy nagy
kereskedelmi gócpont későbbi helyzetét, mely különben soha ki nem
alakult volna. Nem tudjuk az okok és következmények e nagykiterjedésű
és körülményes elágazású csodálatos szövevényének a határait felmérni,
melybe minden beleszövődik, amit látunk. Felnyúlik az égig és behatol
gondolataink, szokásaink és törekvéseink mélységébe.
Mindenkinek el kell ismernie, hogy ilyen ez a világ, melybe a
mindenható Teremtő bennünket belehelyezett. Ha tehát mégis cselekvőleg
van jelen saját művében, jelen a nemzetekben, jelen az egyesekben:
akkor a maga ismert világrendjének útján kell hatnia, vagy úgy, hogy
erőit felébreszti, illetőleg mintegy ösztönzi, vagy úgy, hogy
kikapcsolja, illetőleg megszakítja, más szavakkal: vagy a
„természet”, vagy „csoda” útján kell működnie. És mivel a szorosabb
értelemben vett csodaszerű beavatkozásnak a dolog természete szerint
ritkának kell lennie, minden amellett szól, hogy az Isten az általunk
tapasztalt fizikai, társadalmi és erkölcsi törvények által, között és
mögött működik, hacsak egyenesen vissza nem vonult a Teremtő és rá nem
hagyta a világot egyszerűen önmagára, – megelégedve a kezdetben előírt
általános törvényekkel, amelyeknek maguknak kell nagyobbrészt az Általa
szándékolt célokat munkálniok ...
Így azután nem mondunk sokat, ha azt véljük, hogy ez az egyetlen nagy
törvény, melynek értelmében az isteni elhatározások az embereken
eleitől fogva beteljesültek: hogy a látható világ eszköze, de egyúttal
eltakaró fátyla is a láthatatlannak; fátyol, de részben jelkép és jel
is, – úgyhogy minden, ami van vagy látható lesz, személyek, tények,
események földöntúli rendszerét rejti és mégis jelzi, mindenekelőtt
azonban neki szolgál.
... Minden, amit látunk – a világ, a Szentírás, az Egyház, a polgári
kormányzás és maga az ember – mintaképek, s fokozatuknak és helyüknek
megfelelően képviselői és eszközei egy, a magukénál igazabb és fensőbb
láthatatlan világnak ...
... Ha az Isteni Gondviselés meg kíván nyilatkozni, akkor nem előlről
kezdi, hanem a meglévő rendet használja fel; nem küld feltűnő módon
angyalt, hanem közülünk bíz meg vagy sugalmaz valakit. Ha áldani akar
minket, a papjává tesz egy embert. Ha meg akar szentelni vagy fel akar
buzdítani, akkor e világ elemeit használja fel a szellemi befolyásolás
láthatatlan, de valóságos eszközeiül. Ha isteni közösséget akar
alapítani, akkor már kész vagy alakulóban lévő közösséget használ fel.
Be sem avatkozik annak természetes növekedésébe, fejlődésébe, vagy a
látható dolgoktól való függésébe. Nem helyezi sivatag közepébe s nem
látja ott el olyan intézményekkel, melyek a külső világgal való
érintkezés és közlekedés következtében természetesen alakulhatókhoz nem
hasonlítanak. Csak módosítja, serkenti vagy irányítja a természet erőit
vagy a társadalom törvényeit. Vagy ha csodát művel, még mindig nem
hatálytalanítja vele a dolgok rendes menetét. Megsokasítja Jákob nyáját
vagy ivadékát, jelt ad vagy nyilvánvaló csodát tesz a kellő időben
Egyiptomból való megszabadításuk érdekében, de mégis valóságként
ismerhető fel az ilyen gondoskodásokban a szokásos okok működése, a
politikai adottságok hatása és a dolgok úgynevezett rendes menete, és
olyan meggyőzően kimutathatók, mintha angyal vagy felhőoszlop nem is
lett volna velük.
... A dolgok ugyanannak látszanak, mint korábban, mikor nem nyugodott
láthatatlan erő fölöttük. Ez az erő nem levetkőzteti, hanem felruházza
a teremtményt. Az emberek álmodnak mindenhol: ez az erő látomásokat ad.
Az emberek utaznak mindenütt: most „összetalálkoznak az Isten
angyalaival”. Máshol is lehetnek az emberek testvéreikkel
vendégszeretők: most angyalokat vendégelnek. Valami munkához látnak az
emberek: de most kezdetétől végezetéig rajtuk lebeg láthatatlanul
valamelyik ős áldása. Egy nemzetség vándorol és elfoglal egy országot;
de továbbvonulása egész menetében megszentelődik előzetesen jövendölés,
ígéret és gondviselés által és szent célokra szolgál azután. Izrael
éppúgy volt politikai közösség, amint az ember teremtmény. A népre
parancsolt szertartásokat és szereket máshol is megtalálhatjuk, de
ennek ellenére sem voltak ezek kevésbé isteniek. Körülmetélést végeztek
Egyiptomban is, a gyakori mosdás lehet a Kelet szokása, Mózes leple
lehetett (ha ugyan volt) más törvényszerzők szimbóluma is ő előtte, --
bár ezt bizonyítani kellene; Szentek Szentje, oltár, áldozat, külön
papi osztály, ezekben a dolgokban a mózesi törvény hasonló, mégis
ugyanúgy különbözik is általuk a környező népekétől. Az izraelita
politikai közösségnek, mint más idő- és térbeli dolgoknak, volt
kezdete, középkora és vége; fogságai természetes következményei,
királysága természetes menedéke a politikai gyengeség állapotának.
Területe csatatér volt és hadereje váltakozó szövetségese a versengő
egyiptomi és asszíriai birodalmaknak. Az átvonuló pogányok, megtekintve
a Szentföldet, azt gondolhatták, hogy Szíria egy kis darabkája. ...
Ami való zsidóságról, való a kereszténységről is. Krisztus
királysága, bár nem e világról való, mégis e világban van és látható,
valóságos, társadalmi alakulat. Emberekből áll és az emberi egyesülések
fejlődését meghatározó törvények szerint fejlődött. Külső arculata az
egyéb más királyságokéhoz hasonló. Általánosíthatunk és a különböző
fajtájú közösségek egyikének tekinthetjük, a földön volt birodalmak
egyikének. Az ötödik királyságnak mondják és minthogy a megelőző négy
földivel számozzák, ezáltal valóban velük is hasonlítjuk össze.
Megírhatjuk a történetét és miként az ember hasonlít a majomhoz, az
előtte voltakhoz vagy vele egykorúkhoz hasonlónak tekinthetjük.
Milman's view of Christianity: 2, 1841 jan.; Essays critical and
historical, II.: 11.
========================================================================
Isten felismerése az emlékezetben
Az Isten jelenléte nem vehető észre akkor, amikor fölöttünk van,
hanem csak később, amikor visszatekintünk arra, ami bekövetkezett és
elmúlt.
Megváltónk története maga szolgáltat példákat e csodálatos törvény
meglétének bizonyságául.
Szent Fülöpnek, például, amikor kevesellte a kiváltságot, melyet már
oly régóta élvezett s kérte, hogy lássa meg a Mindenható Atyát, ezt
válaszolta Urunk: „Annyi idő óta vagyok veletek, és nem ismertél meg
engem, Fülöp?” (Jn 14,9)
Szent Péternek pedig ezt mondta más alkalommal: „Amit én cselekszem,
te most nem érted; de majd megérted azután.” (Jn 13,7) És újból
olvassuk: „Ezeket tanítványai eleinte nem értették, hanem mikor
megdicsőült Jézus, akkor jutott eszükbe, hogy ezek meg voltak írva
róla, és hogy ezeket cselekedték neki.” (Jn 12,16)
És hasonlóképpen, míg Emmausba menet a két tanítvánnyal beszélgetett,
ezek szemei „akadályozva valának, hogy meg ne ismerjék Őt”. Amikor
megismerék, rögtön „eltűnt szemeik elől”. Utána „mondták egymásnak:
Nemde szívünk gerjedez vala bennünk, amint szólott az úton?” (Lk
24,32)
Az Ószövetség is szolgáltat erre példákat. Jákob, amikor elmenekült
bátyja elől, „eljutott egy helyre s ott, hogy a nap leszállott, meg
akart nyugodni.” Álmában angyalokat látott és fölöttük az Urat. Amikor
azután felébredt álmából, ezt mondta: „Valóban az Úr van ezen a helyen
és én nem is tudtam. Majd megrémülve mondá: Mily félelmetes ez a hely,
-- nem más ez, mint az Isten háza és a menny kapuja!” (Ter 28,11-17)
Azután, hogy egész éjjel tusakodott az angyallal, nem tudva, hogy ki
volt, és megkérdezte utána a nevét, akkor végül „elnevezé Jákob azt a
helyet Fánuelnek, mondván: Színről-színre láttam itt az Istent, mégis
megmenekedett a lelkem”. (Ter 32,30)
Gedeon pedig, amikor elhagyta őt az angyal, akivel úgy viselkedett,
mint valami emberrel, akkor és nem korábban fedezte fel, hogy ki volt
vele és mondá: „Jaj nekem, Uram Isten, mert színről-színre láttam az
Úr angyalát!” (Bír 6,22)
És hasonlóképpen Mánue és felesége, miután az angyal elhagyta őket,
akkor és nem korábban ismerték fel őt. Ekkor „arcukkal a földre
borulának ... és Mánue mondá feleségének: Meg kell halnunk, mert láttuk
az Istent”. (Bír 13,22)
Így szerepel az Isten az Írásban, áldásait hallgatagon és titokban
osztja, úgyhogy nem tudjuk észrevenni a maga idejében, hanem csak
hittel, csupán utána. ... Hús és vér nem tudják felismerni az Isten
Fiát, mégha látható csodákat is tesz; felismeri mindazonáltal a testi
ember egy kissé az Isten Lelkének a dolgait, sőt a másvilágon mindenki
elkárhozik, ha nem hiszi itt, amit sohasem adatot meg neki látnia.
Hasonlatos az Isten jelenléte így dicsőségéhez, ahogy megjelent
Mózesnek és mondá: „Arcomat nem láthatod ... úgy, hogy életben
maradj”; de amikor elvonult előtte és látta Mózes e dicsőséget, melyet
nem láthatott meg szemben vagy amikor mellette elhaladt, amint
távozott, meglátta és felismerte őt és „sietve leborula a földre,
meghajtá magát és imádta”. (Kiv 33,20; 34,8)
Gondolkozzunk el most rajta, mennyire hasonlít ez ahhoz, ami a
mindennapi gondviselésben történik. Az események kellemesen vagy
fájdalmasan érintenek minket, nem ismerjük fel történésük idején az
értelmüket, nem látjuk meg az Isten kezét bennük. Ha csakugyan van
hitünk, elismerjük, amit nem látunk, és mindent, ami történik, mint az
Övét fogadjuk el; de akár elfogadjuk hittel, akár nem, kétségtelen,
hogy nincs más módja elfogadásának. Nem látunk semmit. Nem látjuk,
miért következnek be dolgok vagy miben működnek közre. Jákob
felkiáltott egy alkalommal: „Én rám szakad minden baj!” Bizonyosan
így látszott. Az egyik fiút eladta a többi, a másik fogoly volt idegen
országban, a harmadikat követelték: „Megfosztotok engem minden
gyermekemtől: József nincs többé, Simeon fogságban van, Benjámint is el
vinnétek! Én rám szakad mindez a baj!” (Ter 42,36) De mindezek a
dolgok a jóra működtek közre ... „Az Úr Józseffel volt”; de azt
gondolod, hogy látta József akkor valami jeleit az Istennek? ... Bár az
Úr vele volt, látszólagosan minden ellene volt. De utóbb megértette,
ami oly titokzatos volt a maga idején; – „Előre küldött engem az
Isten, – mondta testvéreinek --, hogy megtartassatok ... Nem a ti
elhatározástok, hanem az Isten akarata küldött engem ide: Ő tett engem
a fáraó atyjává s egész házának urává s Egyiptom egész földének
fejedelmévé”. (Ter 45,7-8)
Csodálatos gondviselés valóban, mely annyira hallgatag, mégis oly
hatásos, oly állandó, oly tévedhetetlen! Ez az, ami meghiúsítja a Sátán
hatalmát. A Sátán nem tudja felismerni, hol működik az eseményekben az
Isten keze, s ha áltatja is magát, hogy találkozik vele és rábukkan: az
ég elleni őrült és istenkáromló lázadásában mégsem tudja őt megtalálni.
Bármily ravasz és leselkedő is, ezer szeme és összes különféle eszközei
sem segítenek neki semmit az Isten uralmának fenséges derült csendjével
és szent, zavartalan nyugalmával szemben. Bár ravasz és sokat
tapasztalt, mégis gyermeknek vagy ostobának tűnik fel az isteni akarat
mély és rejtett bölcsessége előtt; sikertelenség és gúny a mindennapi
kenyere. Itt gyanít valamit, ott egy vakmerő lépést merészel, azonban
minden homályban van előtte. Nem tud semmit Gabriel küldetéséről, a
Szűz csodálatos fogantatásáról, vagy hogy mi van az Üdvözítővel, aki
megszületett és Isten fiának hivatik. Megkísérli, hogy megölje őt, de
csak vértanúkat és aprószenteket avat. Megkísérti a Mindenség Urát
éhséggel és földi dicsőség csábításával; megrostálja az apostolokat, de
csak azt kapja meg, ki már a nevét viselte s kiről lemondtak már, mint
ördögről. Fellázadt Istene ellen teljes erővel a sötétség órájában és
hatalmával, s győzedelmeskedni látszott, de végső megfeszülésével és
legnagyobb sikerével sem ért el többet, mint amiről „Isten keze és
akarata elhatározta, hogy megtörténjék”. (ApCsel 4,28) Ő okozta a
világ megváltását, melytől félt és amit gyűlölt. Ő fejezte be a világ
engesztelését, amikor a világ nyomorát tervezte.
Ó, csodálatos hallgatása és mégis akadálytalan folyása az Isten
előrelátásának! „Valóban elrejtőzött Isten vagy, Izrael Istene,
Üdvözítő!” Ha maguk az ördögök kik természettől fogva szellemek, s
tapasztaltak a gonoszságban, minden okosságuk ellenére sem tudják
felfedezni kezét, midőn működik: miként remélhetnénk mi, hogy
meglássuk, – ha csak azon az úton nem, mely az ördögök előtt el van
zárva: az élő hit útján! Hogyan találhatnánk meg másként, mint
utólagosan: mint a hit jutalmát, messziről szemlélve fenségének
felhőoszlopát, mely jelenléte idején túlságosan idegenszerű és
kitapinthatatlan a halandó érzékeknek!
És így azután számtalan különböző esetben, nem szembeszökően, nem
szomorúan, nem vidáman, hanem szokásosan észre tudjuk venni utólagosan,
hogy Ő velünk volt, és Mózeshez hasonlóan imádjuk Őt. Tekintsen vissza
valaki, aki bízik abban, hogy egészében Istennek tetszően él, elmúlt
életére és meg fogja állapítani, hogy mennyire döntőek voltak
pillanatok és cselekedetek, amelyek annak idején teljesen közömböseknek
látszottak ... Az Isten keze mindig övéi fölött van s általuk nem
ismert úton vezeti őket előre. A legtöbb, amit tehetnek: a hit, hogy
amit nem láthatnak meg most, meglátják azután és hogy híven
együttműködjenek Istennel a cél felé.
... Érzünk a maga idején, utána tudatosítunk és gondolkodunk. Ez
teszi kellemessé és édessé a rég elmúlt napokra való visszaemlékezést
és ez érzékenyít el. A leghétköznapibb évek, amikor látszólagosan
semmiért éltünk, éppen szabályos és nyugodt folyásuk következtében
ragyogóvá válnak előttünk. Ami akkor egyhangúság volt, az most
rendületlenség; ami akkor unalom, az most enyhítő nyugalom; ami akkor
haszontalannak látszott, az most önmagáért nagyrabecsült; ami csak
egyhangúság volt, az most békesség. Minden kellemes és vigasztaló és
mindenre meghatódottan gondolunk vissza. Sőt, ami az első pillanatra
csodálatos, még a szomorú idők is megenyhülnek és megvilágosodnak
utólag. Miért ne lenne így azóta; hogy Urunk sokkal inkább jelen van,
bár látszólag vigasztalanságban és árvaságban hagyta övéit? Krisztus
keresztjének a szívbe ültetése kemény megpróbáltatás, de az erős
gyökerű fa felnő a magasba, szép ágakat hajt, bőséges a gyümölcse s
öröm ránézni. ...
... Az emberek gyakran visszatekintenek gyermekkorukra, ha valamely
esemény élénken emlékezetükbe idézi. E régi idők valamilyen maradványa
vagy emléke, valamilyen vidék, könyv, szó, illat vagy hang visszaidézi
emlékezetükbe iskolás idejük első éveit és meglátják akkor, amit nem
tudtak felismerni egykor, hogy az Isten jelen volt velük s nyugodalmat
adott nekik. Sőt talán még ekkor sem tudják pontosan megállapítani, mi
volt az, ami azt az időt oly ragyogóvá és széppé tette.
Elérzékenyülten, meghatódottan gondolnak ezekre az első évekre, de
maguk sem tudják, miért. Azt gondolják, hogy maguk ezek az évek azok,
ami után sóvárognak, pedig az Isten jelenléte az, ami vonzza őket, mert
most látják, hogy akkor fölöttük volt. Azt gondolják, hogy visszasírják
a múltat, pedig csak a jövendő után sóvárognak. Nem gyermekek
szeretnének újból lenni, hanem angyalok kívánnak lenni és látni
szeretnék az Istent. Halhatatlan lények óhajtanak lenni, szeretnének
hervadhatatlan koszorúval, fehérbe öltözötten, pálmával a kezükben
trónusa előtt lenni.
... Jákobhoz hasonlóan sötét éjbe kerülünk s kőpárnára fekszünk; de
amikor felkelünk s emlékezetünkbe idézzük, ami történt, arra eszmélünk,
hogy angyalokat láttunk és az Úr nyilatkoztatta ki magát általuk s
kényszerülünk felkiáltani: „Mily félelmetes ez a hely, – nem más ez,
mint az Isten háza és a menny kapuja!”
... A világ látszólag a szokott útját járja. Semmi mennyei nincs a
társadalom arculatán; semmi sincs a mennyből a napi újdonságokban;
semmi sem tükröződik a mennyből a tömeg, a tekintélyesek, a gazdagok, a
foglalatoskodók arculatán; semmi sincs a mennyből az ékesen szólók
szavaiban, a hatalmasok tetteiben, a bölcsek tanácsaiban, az uralkodók
határozataiban, a gazdagok fényűzésében. És az Isten örökké boldogító
Lelke mégis itt van; velünk van jelenlétével Örökéletű Fia, tízszeresen
dicsőbben, erőteljesebben, mint amikor testünkben a földet taposta.
Emlékezzünk mindenkor ez isteni igazságra, – az Isten keze annál
hatalmasabb, mennél titokzatosabb, – annál félelmetesebb, mennél
hallgatagabb.
Christ manifested in remembrance, 1837. május 7.; Par. and pl. serm.
IV. 17.
========================================================================
A lélek vágya Isten után
Igazi fáradságba kerül, míg bensőségesen és elevenen tudatossá válik
bennünk, hogy van lelkünk; és semmi sem lehet végzetesebb tévedés,
mintha abban a balhiedelemben élünk, hogy megértettük, mit jelent e
tan, mert használni tudjuk a szót, mellyel kifejezzük ...
Születésünktől kezdve függünk a körülöttünk lévő dolgoktól. Látjuk és
érezzük, hogy, nem élhetünk vagy nem juthatunk előbbre emberek
segítsége nélkül. A gyermeknek minden a világ: e világ részének érzi
magát, abban az értelemben, miként a gally a fáé, csak kevés fogalma
van a saját egyéni és független létéről, vagyis nincs igazi képzete
arról, hogy van lelke. És ha anélkül vándorol át az életen, hogy
fogalmai változnának, akkor élete végéig nincs igazi tudomása róla,
hogy van lelke. Az ilyen ember csak e világgal összefüggésben látja
magát; a világ a mindene. Jóléte érdekében úgy néz erre a világra, mint
valami bálványra; és ha egyszer megkísérli, hogy ez életen túl is
nézzen, képtelen meglátni a különbséget, mert ezen az életen kívül
semmiről sincs eszméje és elképzelése. És ha túlvilágként el kellene
valamit képzelnie, akkor ezt az életet képzeli el még egyszer,
éppenúgy, mint a pogányok: ha elgondolkoztak hagyományaikról, melyek a
másvilági életről szóltak s köztük is elevenen megmaradtak, a holtak
boldogságát csak a korábbi örömök mintájára, nap és kék ég alatt s a
földön tudták elképzelni, csak mindent ragyogóbban, mint földi
életükben ...
Bensőségesen megérteni, hogy lelkünk van, annyit jelent, mint érezni
a látható dolgoktól való különválásunkat, függetlenségünket tőlük,
egészen sajátos létezésünket önmagunkban, személyes létünket,
hatalmunkat, hogy saját elhatározásunkból így vagy másként
cselekedhetünk, felelősségünket azért, amit teszünk ... Mi magunktól
kifelé, a körülöttünk lévő dolgokra tekintünk és megfeledkezünk
önmagunkról köztük. Ilyen a mi életünk: segítségért kiáltva ingó
nádszálba kapaszkodunk és megfeledkezünk igazi hatalmunkról a jelenben,
amikor Isten gondviselése nagy tervében helyünk igazi felismerésére
szólít bennünket. És ha sújt minket, ha csak rövid ideig is, máris
megzavarodunk. Lelkünk kénytelen meglátni e világ dolgainak hívságát és
elégtelenségét, azt, hogy csak ígérnek de szavukat nem tartják s
csalódunk bennük. Vagy ha teljesítik, amit ígértek, akkor rendszerint
nem elégítenek ki. Vágyódunk valami után és nem tudjuk, miután, de
bizonyosak vagyunk, hogy van valami, amit a világ nem adott meg nekünk.
És azután oly gyakoriak a világ változásai, oly hirtelenek, oly
alattomosak: oly állandó e változás, sohasem szűnik meg, mindig tovább
változik, míg szívünk egészen belefájdul, végül is elvesztjük
bizalmunkat a világban. Világos, hogy nem támaszkodhatunk rá tovább,
hacsak meg nem békülünk vele és nem követjük változásait. Ezt azonban
nem tudjuk: érezzük, hogy mialatt változik, mi egy és ugyanazok
maradunk; és így világlik fel Isten áldásából némiképp a földi
dolgoktól való függetlenségünk és halhatatlanságunk tudata: és ha
valami baj ér, (amint gyakran történik), akkor még hamarább és még
mélyebben meg fogjuk érteni e világ semmiségét; akkor még inkább
kénytelenek leszünk rá hogy bizalmatlanok legyünk iránta és leszokunk a
szeretetéről; és végül már csak úgy lebeg a szemünk előtt, mintegy
ködfátyolként, hogy színjátékaival sem tudja már elfedni a másvilági
iletre vetett tekintetünket. Így kezd bennünk lassanként tudatossá
válni, hogy csak két igazi valóság van az egész világmindenségben: a
tulajdon lelkünk, és Isten, aki teremtette.
... A végén mindnyájunk számára csak két dolog marad a világon:
önmagunk és Isten. Mert ami e külső színpadot illeti, élvezeteit és
foglalatoskodásait, tiszteletadásait és gondjait, intézményeit és
személyeit, királyságait és serény rabszolgáinak tömegét: mi az a
számunkra? Semmi – semmi több, mint látszat: „Elmúlik e világ és az ő
kívánsága”. (1Jn 2,17) És ami azokat a másokat illeti, kik közelebb
állnak hozzánk, kiket nem számíthatunk e hiú világhoz, gondolok
barátainkra és rokonainkra, kiket joggal szeretünk: végül ők is semmik
itt e földön nekünk. Nem tudnak valóban segíteni vagy használni. Csak
távolból, az érzékek közvetítésével látjuk őket és így hatnak ránk; nem
tudnak lelkünkbe férkőzni, nem tudnak behatolni gondolatainkba, nem
tudnak valóban a társaink lenni. A másvilágon Isten kegyelméből másként
lesz. Itt azonban nem élvezzük a jelenlétüket, hanem csak sejtelmét
annak, ami egy nap majd beteljesedik; úgyhogy végül eltűnnek a tiszta
kép előtt, mely először tulajdon létünkről, azután a nagy Istennek,
urunknak és bíránknak bennünk és fölöttünk való jelenlétéről kialakul,
bennünk lakozó helyettese, a lelkiismeret által.
... Egyetlen emberben sem válik egészen tudatossá, mit jelent az,
hogy lelkünk van. Még a legjobb is csak emelkedőben van ez egyszerű
igazság felé vezető úton.
The immortality of the soul, 1833. július 21.; Par. and pl. serm. I.:
2.
Ádám bukásakor elvesztette lelke igazi támaszát, eljátszotta az
isteni jelenlét meghitt fényét és azzá a szeszélyes, ingerlékeny és
boldogtalan lénnyé lett, amilyennek a története azóta mindig mutatja.
Erély és gyengeség váltakozása, hol nemes, hol aljas tettek, erőteljes
kezdeményezések s a végén kudarcok jellemzik. Ilyen volt a lelke
állapota önmagában, nem szólva az Isten ránehezedő haragjáról, melyet
nyoman követett vagy maga után vont az Isten visszahúzódása.
Elvesztette lelke szellemi életerejét és épségét, ami szükséges volt
természete teljességéhez és ahhoz, hogy képessé legyen teljesíteni a
célt, melyért teremtetett, – ami szükséges volt mind erkölcsi
sértetlensége, mind boldogsága érdekében. Mint a bágyadt, az éhező,
vagy a beteg, nem tudott többé egyenesen állni és lerogyott a földre.
Ilyen állapotban születünk mindnyájan e világra és Krisztus azért jött,
hogy megváltoztassa ezt az állapotot és visszaadja azt a nagy adományt,
melyet Ádám egykor elvesztett. Ádám kiesett Teremtője kegyéből s
rabszolgává lett és Krisztus azért jött, hogy újból szabaddá tegyen
minket és meghozza nekünk a gyermekkéfogadás lelkét, ami által Isten
gyermekeivé váltunk és ismét mint Atyánkhoz közeledünk Hozzá.
A születéskor tökéletlen és szűkölködő állapotban vagyunk, nincs meg
mindenünk, ami természetünk teljességéhez szükséges. Amint a test nem
tökéletes önmagában, hanem szüksége van a lélekre, hogy értelmességet
adjon neki, ugyanúgy a léleknek, amíg az Isten jelen van vele és
megnyilvánul benne, vannak egy uralkodó vezéreszmén, tárgyon vagy célon
túlmenő képességei és hajlamai. Így van ez a születéstől fogva és az
Írás többféle alakban jelzi ezt. Az emberi természetet némelykor
vaknak, némelykor éhezőnek, némelykor mezítelennek nevezi, a Lélek
adományát pedig világosságnak, egészségnek, tápláléknak, tűznek és
ruházatnak mondja. Minduntalan oktat róla, hogy milyen az előbbi
állapotunk s hogy mily háladatossággal tartozunk Annak, aki megszerezte
nekünk az új állapotot. Példák erre: „Mert azt mondod: Gazdag vagyok
és igen sok kincsem van, és semmire sem szorulok; és nem tudod, hogy te
vagy a nyomorult és szánalmas, és szegény, és vak, és meztelen:
Tanácslom neked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált színaranyat, hogy
meggazdagodjál; és öltözzél fehér ruhába, ... és szemkenőccsel kend be
szemedet, hogy láss”. (Jel 3,17-18) „Az Isten, aki azt mondotta, hogy
a sötétségből világosság ragyogjon, maga támasztott világosságot
szívünkben, hogy felragyogjon Isten dicsőségének ismerete Jézus
Krisztus arcán”. (2Kor 4,6) „Kelj fel alvó, támadj fel halottaidból,
és Krisztus meg fog világítani”. (Ef 5,14) „Aki pedig abból a vízből
iszik, melyet én adok neki, soha többé nem szomjazik mindörökké, hanem
a víz, amelyet én adok neki, az örök életre szökellő vízforrás lesz
benne”. (Jn 4,14) És a Zsoltárok könyvében ezt olvassuk: „Házad
kövérén őket hizlalod, gyönyörűséged patakából itatod. Mivel az élet
kútfője tenálad, világodnál látunk világosságot”. (35,9-10) Egy másik
zsoltár pedig ezt mondja: „Eltelik lelkem mint a zsír javával és ajkam
dicsér ujjongás szavával”. (62,6) És ugyanígy Jeremiás próféta:
„Akkor majd kövérséggel üdítem fel a papokat, és népem eltelik
javaimmal. ... Az eltikkadt lelket felüdítem, és minden éhezőt
jóllakatok”. (31,14-25)
Az ezekben a szakaszokban ismételten állhatatosan kifejezett tanítás
az, hogy az ember lelke Teremtője szemlélésére alkottatott és hogy
maradéktalan tökéletes szemlélésében áll a boldogsága. Bármi egyebe
lehet, kielégületlen mindaddig, míg az Isten jelenlétét nem élvezi és
fényében nem él. ...
A lélek boldogsága a szeretetnek a gyakorlása. Nem érzéki örömök, nem
tevékenység, nem lelkesedés, nem önmagunk becsülése, nem a hatalom
tudata, nem a tudás ... Valódi és igazi boldogságunk nem tudni, vágyni
vagy törni valamire, hanem szeretni, remélni, örülni, csodálni,
tisztelni, imádni. Valódi és igazi boldogságunk abban találjuk, amiben
a szívünk kielégülve meg tud nyugodni.
Ha pedig ez így van, joggal mondható egyúttal az is, hogy az Istenen
csüngés, és semmi egyéb, az ember boldogsága. Mert ha szolgálhatnak is
még némely dolgok tudásod tárgyául, cselekvésed ösztönzéséül,
lelkesedésed felgerjesztésére: a szív mégis kíván valamit, ami nagyobb,
tartósabb, mint bármi teremtett dolog. Ami új és szokatlan: ingerel, de
nem hat mélyebben: ami kedvtöltő vagy hasznos: nem kelt bámulatot;
saját önmagunk nem indít tiszteletre, és puszta tudás nem gyullaszt
szeretetre. Egyedül Ő elegendő a szívnék, ki teremtette. ... Sokat
nyújt nekünk egyidőre egymás barátsága. Felüdülés a számunkra, mint az
üdítő fuvallat az eltikkadtnak, étel és ital az éhezőnek vagy
könnyáradat a szomorú szívnek. Megnyugtató vigasz, ha vannak, akiket
bizalmunkkal megajándékozhatunk; vigasz, ha van kinek hibáinkat
megvallanunk; vigasz, ha vannak, akiktől együttérzést várhatunk. Az
otthonnak és a családnak ilyen vagy olyan módon való szeretete az
átlagembernek elegendő ahhoz, hogy ez életet elviselhetővé tegye, ami
különben nem lenne; azonban a szívünk mindezek után mégis többre
vágyódik ezeknél és maradandóbb után vágyakozik. Nem hal-e meg minden
ember? Nem veszítjük-e el őket? Nem oly bizonytalan-e a létük, mint a
fűszálé a réten? Nem vonzódunk oktalan dolgok után, mert nem maradandók
önmagukban. Nem csüng a szívünk a napon, holdon és csillagokon, vagy
ezen a gazdag és szép földön, mert minden anyagi semmivé foszlik és
elmúlik, miként nappal és éj. Az ember is, lakozzék bár benne a
legmagasabb értelem, szintén mégis csak halandó. Ha szeretet és
viszontszeretet jelenti a boldogságot, akkor nem lehet „ember, kit
anya szült” a boldogságunk, mert miként lehet támasza a másiknak, ki
maga „nem maradandó állapotában”?
... Az Ő szemlélete és semmi más, mint csakis ez képes teljesen
megnyitni és megenyhíteni a lelkünket, magához vonzani szeretetünket
kielégíteni és lenyűgözni szívünket. Szerethetünk ugyan teremtett
dolgokat forró hévvel, de az ily szeretet, ha nincs egybekapcsolva a
Teremtő szeretetével, szűk csatornába kényszerített folyamhoz hasonlít,
tolakodó, heves, viharos. A szív mintegy csak egy kapun át árad ki; ez
nem az ember egészének kibontakozása. Teremtett lények nem tudnak
bennünket kibontakoztatni, nem tudják felszabadítani ezernyi szellemi
érzékünket, melyek lényünkhöz tartoznak és valódi életünket jelentik.
Semmi más, mint csakis Teremtőnk jelenléte tud bennünket teljesen
birtokba venni, mert semmi más nem tudja a szívet a maga teljességében
minden gondolatával és érzelmével megigézni és lebilincselni. „Íme --
így szól, – az ajtónál állok és kopogok; ha valaki meghallja szavamat
és megnyitja nekem az ajtót, bemegyek hozzá és vele étkezem és ő
énvelem”. (Jel 3,20) „És Atyám is szeretni fogja őt, és hozzája
megyünk, és lakóhelyet szerzünk nála”. (Jn 14,23) „Az Isten elküldé
Fiának lelkét szívetekbe”. (Gal 4,6) „Isten nagyobb a szívünknél és
tud mindent”. (1Jn 4,20) ... Ha nem túlságos merészség mondani, Ő, a
Végtelen, lehet csupán a szív mértéke; egyedül Ő tud válaszolni a benne
dúló érzések és gondolatok titokzatos hullámzására. „Semmiféle
teremtmény sem láthatatlan az ő színe előtt, sőt minden födetlen és
nyílt az ő szeme előtt, aki előtt felelni fogunk”. (Zsid 4,13)
... Az élet elmúlik, a gazdagság eltűnik, a nép kegye szeszélyes, az
érzékek elöregednek, a világ változó, a barátok meghalnak. Csupán az
Isten állandó, csupán az Isten hű hozzánk, csupán Ő tud hű lenni,
csupán Ő lehet a számunkra minden. Csupán Ő tudja csillapítani
nyomorúságunkat, csupán Ő tud bennünket teljesen kibontakoztatni,
csupán Ő tud természetünk sokrétűségének és bonyolultságának értelmet
adni, csupán Ő tudja ezt meghangolni és összhangba hozni, csupán Ő tud
bennünket alakítani és birtokba venni ... . Mondjuk együtt a
zsoltárossal: „Mim van nekem kívüled az égben? s ha veled vagyok, nem
kell a föld nékem. Testem, szívem bár szétenyésszen: Isten az én szívem
sziklája és mindörökre osztályrészem”. (72,25-26)
The thought of God the stay of the soul, 1839. jún. 9.: Uo. V. 22.
Minden változik az ég alatt: tavasz, nyár, ősz; és mindegyik
visszatér. E világ sora változik. Ami egykor fent volt, lent van; ami
lent volt, magasba emelkedik. Vagyonok meginognak és eltűnnek és --
marad gond és kárvallás. Barátok ellenségekké és ellenségek barátokká
válnak. Változnak kívánságaink, céljaink, terveink. Nincs semmi
állandó, csak Te, ó én Istenem! Te vagy minden változónak a középpontja
és élete, mindennek, mi Benned bízik, mint atyában, mi Rád tekint és
megnyugszik, hogy Tiéd lehet.
Én Istenem, itt vagyok, hogy örökké éljek, ne egy ideig. És nincs
hatalmam létezésem fölött. Nem tudom magamat elpusztítani még ha oly
gonosz lennék is, hogy kívánjam. Tovább kell élnem, lélekkel és
öntudattal örökké, magam ellenére. Te nélküled az örökkévalóság csak
más neve lenne az örök nyomorúságnak. Csak Te vagy, ki támaszom lehet
vrökre. Csak Te vagy a lelkem tápláléka. Csak Te vagy kimeríthetetlen,
és mindig újat adsz megismernem és szeretnem. Millió évek múltával oly
kevéssé foglak Téged ismerni, hogy úgy fogom érezni, mintha még csak
kezdenélek ismerni. Millió évek múltával ugyanolyan (vagy helyesebben:
nagyobb) édességet fogok Benned találni, mint kezdetben és úgy fogom
érezni, mintha csak a kezdetén lennék élvezetednek. És így mindörökké
kis gyermek maradok, ki végtelenségedről, isteni lényedről az első
elemeket kezdi tanulni.
*
Mindenható Isten, erősíts erőddel, vigasztalj örök békéddel,
boldogíts ábrázatod szépségével, világosíts meg teremtetlen
fényességeddel, tisztíts meg teremtetlen szentséged leheletével, meríts
el magadba és adj innom, amennyit csak egy halandó kívánhat kegyelmed
patakjaiból, melyek kiáradnak az Atyából és Fiúból: a Te lényegedhez
tartozó örök Szeretet kegyelméből!
Meditation and Devotion
========================================================================
Hív az Isten
Egész életünkön át hív bennünket Krisztus. Hív bennünket először a
keresztségben, de később is, akár követjük a szavát, akár nem, hív
bennünket szeretettel mégis. Ha elbukunk a keresztség után, akkor
bűnbánatra hív; – ha törekszünk hívásának eleget tenni, akkor hív
bennünket kegyelemtől kegyelemre, szentségtől szentségre, mindaddig,
amíg csak élünk. Ábrahámot elhívta az otthonából, Pétert a hálója
mellől, Mátét a vámasztaltól. Elizeust a gazdaságából, Nátánáelt
rejtekéből. Szünet nélkül hív mindannyiunkat egyformán egyik dologtól a
másikhoz, nincs maradandó lakóhelyünk, hanem folyton emelkedünk fel az
örök nyugalom felé, mert amint engedelmeskedtünk az egyik parancsnak,
mindjárt követi azt a másik. Hív bennünket szakadatlan, hogy mindig
újból és újból megigazuljunk, s ismét és egyre jobban megszenteljen és
megdicsőítsen.
Milyen jó lenne, ha ezt megértenők; de csak lassan értjük meg a nagy
igazságot, hogy Krisztus mintegy köztünk jár s állandóan hív kezével,
szemével, hangjával, hogy kövessük. Nem értjük meg, hogy hívása valami
jelenvaló, ami ma történik. Azt gondoljuk, hogy ez csak az apostolok
napjaiban történt meg; magunkkal kapcsolatban azonban nem hisszük el és
nem figyelünk rá. Nincs rá szemünk, hogy meglássuk az Urat, egészen
mások vagyunk, mint a szeretett apostol, aki akkor is felismerte
Krisztust, midőn a többi tanítványok nem ismerték fel Őt. Mikor Jézus
feltámadása után a parton állott és azt kívánta, hogy vessék be a
hálót, akkor „az a tanítvány, kit szeret vala Jézus, mondá Péternek:
Az Úr az!” (Jn 21,7)
Úgy gondolom: azokkal, akik vallásosan élnek, időről-időre
megtörténik, hogy korábban fel nem ismert, vagy olyan igazságok,
amelyeket nem kellett megfontolniok, hirtelen megvilágosodnak előttük;
ezek az igazságok kötelességeket foglalnak magukban, melyek számukra a
valóságban parancsok és engedelmességet kívánnak tőlük. Ilyen és
hasonló utakon hív bennünket Krisztus most is. Nem csodálatosak vagy
rendkívüliek tehát a közlései. Természetes képességeink és
életkörülményeink útján munkálkodik. Ami gondviselésszerűen történik
velünk, minden lényeges vonásában ugyanaz, ami az Ő hangja volt
azoknak, kikhez egykor a földön szólt: irányíthat bennünket látható
jelenlétben, vagy hang vagy lelkiismeretünk által: semmi különbséget
sem jelent, csak érezzük meg, hogy hívás. Ha hívás, akkor követhető
vagy elhanyagolható, elfogadható, miként Sámuel és Pál elfogadták, vagy
visszautasítható, miként az ifjú tette, kinek nagy gazdagsága volt.
És ezek az isteni hívások a dolog természeténél fogva rendesen még
most is hirtelen jönnek, határozatlanok és homályosak
következményeikben akárcsak a hajdani időkben. Az Isten, amint ez
nyilvánvaló, az élet véletleneinek és eseményeinek sajátos útján hív
bennünket; és hívása, miként mindnyájan tudjuk, természeténél fogva és
miként már a szó is jelzi, hirtelen és váratlan. Járja valaki a maga
útját, miként rendesen; egy nap hazamegy és levél, hír vagy valaki
várja, mi által váratlan megpróbáltatás éri; ha vallásosan viseli el,
eszköz lehet rá, hogy a vallási tökéletesség magasabb fokára juttassa,
amit most még éppoly kevéssé ért, mint Szent Pál a kimondhatatlan
szavakat, melyeket az égben hallott. ... Sok ember valóban meglepőnek
fogja találni, ha elmúlt életére visszatekint, mily különböző volt a
véleménye különböző időkben arról, hogy mi az isteni igazság, miként
tetszhetünk a legjobban Istennek, mi megengedett, mi nem, mi az érték
és mi a boldogság. Nem átallom azt mondani, hogy ez a különbség gyakran
oly nagy lehet, mint amilyent Szent Péternél tételezhetünk fel, ki
korábban nyugalmasan halászott a tó partján, vagy Elizeus esetében, ki
ökreit hajtotta és azután elhivattak: az egyik apostollá, a másik
prófétává. ... Felfedezhetnek ugyan ezek az emberek valamilyen fajta
belső összefüggést korábbi és későbbi állapotuk között, miként vezetett
át előbbi állapotuk az utóbbiba, bensőjükben mindazonáltal mégis érezni
fogják a különbséget, hogy új szellemi világba tértek és a dolgokat és
embereket más mértékkel mérik.
... Gondoljuk csak meg például, milyen más megvilágításban látják
különböző személyek ugyanazt a cselekedetet, amely meglepő; vagy
fontoljuk meg a közösség egyik vagy másik osztályának a gazdagságról és
a gazdagokról való véleményét; mily különböző érzelmeket vált ki --
irigységet, tiszteletet, gúnyt, bosszús ellenkezést, közönyösségét vagy
félelmet és szánalmat; ilyen érzelmekkel ítélhetők meg egyes csoportok
e földön. A vallást pl. tisztelhetik katonák, tanult emberek,
kereskedők, államférfiak és teológusok; de mily nagy különbség van
tiszteletük módjában s milyen más az eszményük róla! ... Ezek az
eszmények egészükben jók, egyesek azonban csak részben jók, mások
hiányosak, másokba sok rossz keveredett bele és csak egy a legjobb. Az
igazság és a tökéletes igazság csak egy ... Az Isten tudja, hogy mi az
és e felé az egy és egyetlen igazsághoz vezet bennünket előre. Vezeti
megváltottjait előre, oktatja választottjait, az egyént és mindenkit,
Krisztus ugyanazon tökéletes ismeretére és a neki való engedelmességre,
azonban nem az együttműködésük nélkül, hanem sugallatokkal, melyeknek
engedelmeskedni kell, és ha nem engedelmeskednek neki, eljátsszák a
hivatásukat és a mennybe vivő útjukon hátramaradnak ...
Talán egy kedves barát vagy rokon elvesztése az, ami által az Isten
hív bennünket, s ez nyilvánvalóvá teszi előttünk a földi dolgok
hiúságát és arra késztet, hogy egyedül Istenre támaszkodjunk. Így a
kegyelem révén oly irányba jutunk, mint soha korábban, és az évek
folyamán, ha visszatekintünk életünkre, ráeszmélünk, hogy ama szomorú
esemény következtében egészen másképp hiszünk és ítélünk és hogy
mintegy más emberek lettünk, mint korábban voltunk. Azt gondoltuk
előbb, hogy az Isten szolgái vagyunk, és azok is voltunk bizonyos
fokban, de most úgy találjuk, bármily nagyok is lehetnek még jelenlegi
gyengeségeink és bármily távol vagyunk még a belső megvilágosodás
legmagasabb fokától, hogy akkor tulajdonképpen még csak a világ szolgái
voltunk és csak látszat és hiedelem szerint voltunk az Isten szolgái.
Vagy talán történik vélünk valami, ami kényszerít, hogy állást
foglaljunk az Isten mellett vagy ellen. A világ oly áldozatokat kíván
tőlünk, amelyet lelkiismeretünk szerint nem tudunk meghozni. Valami
csábító ajánlatot tesznek, vagy valami szemrehányás vagy szégyen
fenyeget, vagy határozott vallomást kell tennünk az igazságról és
tévedésről. Megvan a lehetőségünk, hogy úgy cselekedjünk, miként az
Isten kívánja tőlünk, és sok félelemmel és remegéssel tesszük meg. Nem
látjuk világosan, hogy mi lesz az utunk és cselekedetünk következménye
és hatása általános magatartásunkra és gondolkodásunkra: és a döntésnek
mégis a legmesszebbmenő jelentősége van talán. Ez a kis tett, amelyet
váratlanul kívántak tőlünk s hirtelenül határoztuk el és tettük meg
mégis a második vagy harmadik mennyet nyithatja meg előttünk – a
szentség magasabb fokára juttathat és a dolgoknak igazabb meglátását
indíthatja meg.
Vagy megismerkedünk valakivel, akit az Isten arra használ, hogy
korábban meg nem látott igazságok egész sorát feltárja nekünk; csak
félig értjük meg őket és csak félig igazoltnak látjuk is; és mégis úgy
tűnik fel, hogy az Isten szólal meg bennük és az Írás tanúskodik
mellettük. Nem nagyon ritka eset ez és hívást foglal magában, hogy
„törekedjünk megismerni az Urat.” (Oz 6,3)
Vagy pedig szokásunk talán, hogy figyelmesen olvassuk az Írást és
törekszünk is az Istennek szolgálni. Egy nap azután hirtelen olymódon
megvilágosodunk, mint soha korábban. Valami gondolat merül fel bennünk,
amely kulcsként megnyitja az Írás fontosabb részeit vagy jobban
megértet velünk számos más kérdést. Új fény áradhat Urunk és az
apostolok tanítására, képessé leszünk arra, hogy behatoljunk az első
keresztények életmódjába, amelyről az Írás szól, de előttünk rejtve
volt idáig, és meglássuk az egyszerű alapelveket, amelyekre az Írás ezt
az életmódot felépíti. Ráeszmélhetünk, hogy az teljesen különbözik
attól az életmódtól, ahogy az emberek ma élnek. A megismerés azonban
már hívás cselekedetre: és a tökéletesség útjának a meglátása hívás a
tökéletességre.
Megtörténhetik továbbá egyszerre, magunk sem tudjuk miként és miért,
hogy bizonyos dolgokban sokkal jobban tudunk engedelmeskedni az
Istennek, mint korábban tudtunk. Bensőnk oly különös alkatú, hogy
lehetetlen megmondanunk, életmódunk gyümölcseként történt-e ez most
egyszeriben, vagy szívünkbe harmatozott különös isteni kegyelem
folytán, de így van, megszűnt szokásos kísértésünk a restségre vagy
határozatlanságra, földies aggodalmaskodásra, büszkeségre vagy más
súlyosabb és megvetendőbb bűnökre, hirtelen olymértékű önuralmat érzünk
talán magunkban, mint korábban soha. Vagy erősebb talán az
elhatározásunk, hogy gondosabban szolgáljuk az Istent, mind az Ő
házában, mind a magunk otthonában. Hívás ez magasabb dolgokra, de
vigyázzunk, ne hiába kapjuk meg az Isten kegyelmét. Óvakodjunk a
visszaeséstől, kerüljük a kísértést! Törekedjünk nyugalommal és
elővigyázatosan ápolni a gyenge lángot és védjük meg a világ viharától!
Az Isten a vallásos hűség magasabb világába vezethet bennünket,
működjünk vele közre.
Semmi sem biztosabb a valóságban, minthogy némely ember nagy
kötelezettségekre és tettekre érzi magát hivatottnak, amelyekre mások
nem képesek. Nem tudjuk, miért van ez így? Azért nem hívott-e meg Isten
egyeseket, mert korábbi próbatétel alkalmával nem állták meg a helyüket
és eljátszották a hivatásukat, – vagy kaptak-e hivatást és nem
követték, – vagy mert az Isten mindenkinek egyforma kegyelmet ad ugyan
a keresztségben, de egyeseket tetszése szerinti kegyelméből többre hív
meg, mint másokat. Akárhogy is, de így van; az ilyen ember meglát
dolgokat, melyeket mások nem látnak meg. Nagyobb a hite, izzóbb a
szeretete, jobban érti meg a lelkieket. Senkinek sincs megengedve, hogy
más gyengébb mértékét alkalmazza a saját életszentségére. Az semmi a
számunkra, hogy mik mások. Ha az Isten a világról való nagyobb
lemondásra szólít bennünket és reménységek és félelmek áldozatát
kívánja: jutalmunk ez, irántunk való szeretetének a jele, ok az örömre.
Ilyen gondolatok, kellőkép megfontolva, bizonyára nem tehetnek
bennünket felfuvalkodottakká; mert ha a kilátás fenséges is: a veszély
félelmetesebb. Míg a magasabb tökéletességre törekszünk, meredek
sziklák között járunk és könnyen lezuhanhatunk. Ezért mondja az
Apostol: „Munkáljátok üdvösségteket félelemmel és rettegéssel, mert az
Isten az, aki bennetek működik!” (Fil 2,12-13)
És azután, mennél jobban törekszik valaki nagyobb dolgokra, annál
keservesebben érzi a maga tökéletlenségét, és ez megint alkalmas arra,
hogy mélyebben megalázza őt. Nem kell tehát lelki fennhéjázástál
félnünk, mikor Krisztus hívását vállaljuk, ha komoly emberek módjára
követjük. Komoly embernek nincs rá ideje, hogy más helyzetével
hasonlítsa össze a magáét. Komoly embernek nagyon, de nagyon sok eleven
tapasztalata van a maga saját gyengeségéről ahhoz, hogy sokra tartsa
önmagát. A komolyság egyszerűen az isteni akarat teljesítésére
törekszik. Őszintén mondja: „Szólj Uram, mert hallja a te szolgád!”
(1Sám 3,9) „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (ApCsel 9,6) Ó,
bárcsak több lenne bennünk e szellemből! Ó, bár tudnánk a dolgokat oly
egyszerűen és természetesen tekinteni, hogy érezzük, csak egy dolog a
fontos: Istennek tetszeni! Mi hasznunk van abból, ha tetszünk a
világnak, tetszünk e világ hatalmasainak, vagy azoknak, akiket
szeretünk, de Istennek nem tetszünk? Mi nyereség az: dicséretre
csodálatra, hízelgésre és követőkre találni, összehasonlítva ez egy
céllal: nem engedetlenkedni mennyei útmutatással szemben? Mi
összehasonlíthatót nyújthat a világ a lelki dolgok oly meglátásával,
oly eleven hittel, oly örökérvényű igazsággal és a megdicsőülés olyan
reményével szemben, mint amik azoknak tartattak fenn, akik őszintén
szeretik és követik a mi Urunk Jézus Krisztust?
Divine calls, 1839. okt. 27.; Par. and pl. serm. VIII.: 2
Kövesd belső világosságodat nehézségek közepett is: és előre fog
segíteni, nem tudod, mily messze! Ábrahám követte a szót és útra kelt,
nem tudva, hogy hová megyen. Így fogunk, ha követjük az Isten szavát,
előrehaladni, lépésről-lépésre egy új világba, melyről korábban
fogalmunk sem volt. Úgy vezet bennünket kegyelmesen, hogy nem ad meg
mindent egyszerre, hanem módja és ideje szerint, bölcsen. Akinek van,
annak több adatik. De az elején kell kezdenünk. Minden igazságnak
megvan a maga rendje: nem hajthatunk be az élet útjába minden helyen,
ahol éppen tetszik. Nem érthetünk meg további igazságokat, mielőtt az
elemi dolgokat meg nem tanultuk.
Truth hidden when not sought after, 1830. okt. 17.: Uo: VIII.: 13.
========================================================================
A Hitkészség. A lelkiismeret jelentősége
Az Írás egyes szakaszai nem jelenthetik azt, hogy a hit ellenkezik az
ésszel, vagy hogy az értelem nem előzi meg rendesen a hitet. Ez a
tanítás teljesen ellenkezne a kinyilatkoztatással. De azt hiszem nem
értem helytelenül úgy, hogy jóhajlandósággal könnyű a hit és
jóhajlandóság nélkül nem könnyű; és hogy akik megdicsértettek a hitük
miatt, már jóhajlandóságúak voltak, azokban pedig, akik hitetlenkedésük
miatt feddésben részesültek, hiányzott ez a jóhajlandóság. ...
Nézzük meg, mi ez a jóakarat vagy jóhajlandóság, miként vezet hitre
és figyeljük még: mi a lélek föltétlen vezérlője, mely Ádám egész
nemzetségének, a Krisztus igaz nyáján kívül és belül állóknak az
értelem első felébredésétől kezdve egyformán megadatott, bukott
állapotunk egyik legnagyobb nyomorúságának, a tudatlanságnak fájdalmas
büntetése ellenére? A lelkiismeret világossága ez, „az igaz
Világosság”, mely miként ugyanaz az evangélista ugyanabban a
szakaszban mondja, „megvilágosít minden világra jövő embert”. (Jn
1,9) Mindegy, hogy valaki a sötét pogányságban született-e vagy a
kinyilatkoztatás valamely romlott ágában, – hogy hallotta-e a világ
Megváltójának nevét vagy nem, – hogy valami babonaság rabszolgája-e
vagy az Írás bizonyos részét elfogadja és a sugalmazott szavakat,
valami bölcseleti könyv módjára tárgyalva, saját belátása szerint
magyarázza és bizonyos következtetéseket von le belőlük, --
mindenféleképpen valami parancsoló sugallatot érez a keblében, nem
puszta érzelmet, nem puszta véleményt vagy benyomást, nem a dolgokról
való véleményt, hanem egy törvényt, irányító hangot, mely bizonyos
dolgokat parancsol, másokat pedig tilt. Nem mondom, hogy e parancsok
mindig világosak, hogy mindenkinek mindig ugyanazt mondják; de
meggyőződéssel vallom, hogy parancsok, – hogy helyeselnek, megfeddnek,
köteleznek valamire, fenyegetnek, hogy valami jövendőt zárnak magukba
és hogy a láthatatlanról tesznek tanúságot. Több ez a hang, mint az
ember saját énje. Nincs az embernek magának hatalma fölötte, vagy
csakis a legnagyobb nehézséggel; nem ő teremtette, nem tudja semmivé
tenni. Bizonyos esetekben vagy irányokban elhallgattathatja,
megszólalásait kiforgathatja, de nem tud, vagy ha igen, csak nagyon
kivételesen, megszabadulni tőle. Megteheti, hogy nem engedelmeskedik
neki, elháríthatja figyelembe vételét: de mégis megmarad.
Ez a lelkiismeret. És a dolog természeténél fogva már maga a létezése
egy kívülünk álló lényre késztet gondolni, mert honnét eredne
egyébként? És egy fölöttünk álló Lényre, honnét lenne egyébként különös
ellentmondást nyomasztóan nem tűrő volta? ... Puszta léte magunkból
kifelé és magunk fölé késztet, arra, hogy menjünk és kutassuk a
magasságban és mélységben Azt, akié ez a Hang. Miként a nappal
világossága arra utal, hogy van nap az égen, ha nem látjuk is, miként
éjjel az ajtónkon való kopogtatás azt jelzi, hogy valaki áll kint a
sötétben és bebocsátást kér, ugyanígy ez a bennünk megszólaló Hang
nemcsak irányít minket egy bizonyos dologban, hanem szükségszerűleg egy
Tanítónak, egy láthatatlan Tanítónak az eszméjét kelti fel a
lelkünkben: és abban a mértékben, ahogy hallgatunk a Szavára és
követjük, nemcsak többet fogunk tanulni tőle, nemcsak világosabbak
lesznek a parancsai, érthetőbb a tanítása, határozottabbak az
indítékai, hanem maga a hangzása is feltűnőbb, parancsolóbb és
kényszerítőbb lesz. Így történik azután, hogy azoknak, akik élnek
azzal, amijük van, több adatik, mert engedelmeskedéssel kezdve eljutnak
az Isten benső megérzéséig és hivéséig. Bennük van a Hangja, mely
tanúskodik nekik Róla. Hisznek a létében, nem mert mások mondják, nem
pusztán emberi szóra, hanem valóságának személyes megérzésével.
A második észrevételem pedig az, hogy ez a hang, mindannak ellenére,
amit nyújt, mégsem nyújt elegendőt az embernek, amint ez, sóvárogva és
szomorúan érezzük. Nagyon nehezen tudjuk elválasztani önmagában
tekintve azt, amit valóságosan mond, attól, ami a saját
szenvedélyünkből vagy büszkeségünkből, önszeretetünkből vagy
önfejűségünkből keveredett bele. Sokszor megtörténik, hogy nem tudják
az emberek megmondani, mennyi az, amit e hűséges benső Vezető
parancsol, és mennyi ered pusztán földi indítóokból. Így tehát a
lelkiismeret adománya felkelti a vágyat valami után, amit maga nem tud
teljesen megadni. Egy irányadó vezetés, egy isteni törvény eszméjét
oltja az emberbe; és vágyat, hogy a maga teljességében, ne pusztán
töredékes részleteiben vagy közvetett sugallattal szerezzen tudomást
róla. Nyugtalan vágyakozást olt belé, hogy megismerje azt a Láthatatlan
Urat, Kormányzót és Bírót, aki idáig csak titkosan szólt hozzá, aki
suttog a szívében, aki mond neki valamit, de közel sem annyit, amennyit
kívánna, vagy amennyire szüksége lenne. Ez arra indítja a
lelkiismeretes embert, aki a kinyilatkoztatás csalhatatlan tanításának
boldogságát nem élvezi, éppen azért, mert lelkiismeretes, hogy kutasson
utána. Van neki valamije, de nem minden; és ha nem vágyakozna többre,
az azt jelentené, hogy nem él azzal, hogy nem használja fel azt, amije
van. Ezért kutat. Minden vallásos embert, aki nem ismeri Krisztust, azt
hiszem úgy lehetne meghatározni, hogy kutató úton van. Amint a vallásos
zsidók kutattak a Messiás után, akiről tudták, hogy jön, ugyanúgy
minden időben mindenféle viszonyok között és minden felekezetben voltak
akik tudták, hogy van valami valóság, amit csak nagyon kis mértékben
ismernek, amit kívánnak jobban megismerni, amiről tudják, hogy csak
egyedül Attól tanulhatnak többet róla, aki megtanította őket arra, amit
tudnak; remélik, hogy többre is fogja őket tanítani és ezért kutatnak a
tanítása után.
Egy másik oka is van, amiért annyira figyelnek és várakoznak rá, hogy
valami többet tudjanak meg az Isten akaratáról, mint amennyit már
tudnak. Mennél jobban igyekszik ugyanis valaki a lelkiismeretének
engedelmeskedni, annál jobban megriad önmagától, hogy csak oly
tökéletlenül engedelmeskedik neki. A kötelességérzete ezért erősebb
lesz, a bűnnel szemben való érzékenysége finomabb, és egyre jobban és
jobban érzi, mily sok bocsánatra van szüksége. És azután mennél jobban
növekszik ilyképp az önismerete, annál jobban és világosabban érti,
hogy a lelkiismeret hangja semmiben sem engedékeny, nem könyörületesen
hangzó. Szigorú, sőt irgalmatlan. Nem szól bocsánatról, csak
büntetésről. Figyelmezteti őt a jövendő ítéletre, de azt nem mondja
meg, miként tudja elkerülni. Sőt még azt sem mondja meg, hogy miként
lehet jobb; zsarnokság rabszolgaságában érzi magát, melyet, jaj nagyon
szeret éppen akkor, amikor gyűlöli. És így nagy gyötrelmében az apostol
szavaival kiált fel: „Én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e
halálnak testétől?” (Róm 7,24) ...
Ilyen a kevés kiválasztott lelki állapota. De tekintsük meg most a
sokaság lelki állapotát, mely keveset vagy semmit sem törődik a
vallással, nem engedelmeskedik a lelkiismeretének s oly keveset törődik
a parancsaival, amint csak teheti s lerázza magáról, ha tudja.
... A tömeg meg van elégedve önmagával; boldognak érzi magát,
amennyire a körülményei között lehetséges; csak egy a kívánsága, hagy
békében hagyják; nincs szüksége sem papra, sem prófétára; a maga útján
jár és bebújik az odújába, követi a hajlamait, sohasem tekint ki az
ajtón; természetes erényei talán vannak, talán nincsenek, hiányzik
azonban a határozott és szilárd vallásos érzése. Így él és így hal meg.
Ez jellemzi a tömeget az egész földkerekségen; látszik, hogy e világ
egy társként él és sohasem emelkedik a világ fölé, nyilvánvaló tehát,
hogy, semmi készség sincs benne a hitre.
Tételezzük most fel, hogy mindkét csoportból valóban az a hír ér egy-
egy embert, hogy üzenet érkezett a láthatatlan világból: miként fognak
vele szemben állást foglalni? Világos: annál, aki kutatott utána és
remélte, vagy legalábbis sóvárogta, csodálatos lesz a hatása. Mélyen
megragadja; megremegteti; oly nagyon, hogyha az üzenetet vizsgálva
valami választ kap a szorongására, erős lesz a kívánsága, hogy kevés
vagy minden bizonyíték nélkül is egészében higgyen benne. Mindenesetre
kutatni fogja bizonyságait és mindent meg fog tenni, hogy megtalálja,
akár sok, akár kevés. Az az ember viszont, akiben nincs meg a fent
leírt kellő vallási készség, egyszerűen mozdulatlan marad. Nem érinti a
hír és nem igyekszik tudakozódni utána. Odújában marad; eszébe sem jut,
hogy felkeljen és utána nézzen. Oly kevéssé izgatja, mintha azt
hallaná, hogy egy nagyember tűnt fel a föld ellenkező oldalán, vagy
hogy forradalom tört ki Japánban. Ez a mélyenszántó különbség a
kétfajta ember között. Az egyik aktív, a másik passzív, amikor
Krisztusról, mint a világ Üdvözítőjéről szólnak neki. Az egyik keresi
az igazságot; a másik azt várja, hogy az Igazság menjen el hozzá. Az
egyik vizsgálja Isten megszólalásának bizonyítékait, a másik vár, míg
bebizonyítják neki. Nem érez személyes vonzalmat iránta; úgy gondolja,
nem ő rá tartozik, hanem (ha szabad így mondanom) a Mindenható Isten
ügye. Nem igyekszik mennél többet megtudni róla; nem kapcsolja egybe a
dolgokat; nem gyűjti a tényeit és nem halmozza az érveit; hagyja, hogy
mindezt Az tegye meg helyette, aki szól hozzá; és ha valami tárgyi
nehézsége akad, akkor elveti az egészet. És azután feltételezve, hogy
bizonyítékhoz jut, akkor sem érez semmi hálát vagy gyöngédséget Azzal
szemben, akitől kapta: Ielkiismeretfurdalás nélkül mondja, „nem így
látom” vagy hogy „ez nem következik belőle”; mert kritikus és bíró,
nem kutató és egyezkedik és alkudozik, amikor világosságért kellene
imádkoznia. És így semmit sem tud meg igazában, elveti útjában az
isteni üzenetet, mert nem törekszik a bizonyosságra; közben pedig a
szomszédja, kit igazán aggaszt a saját üdvössége, megtalálja és hisz.
Visszatérve az elején mondottakra, láthatjuk most már, miért dicsérte
meg Urunk a készséges hitet és miért feddette meg a hitetlenkedőt.
Készséges hitűnek lenni nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint
készségesnek lenni előbb a kutatásra; hitetlenkedni nem jelent mást,
mint vonakodónak és ellenszegülőnek lenni a kutatásban. Azoknak,
akiknek a hitét megdicsérte, nem voltak erősebb bizonyítékaik, mint
azoknak, akiket megfeddett a hitetlenkedésükért; de használták a
szemüket, használták az eszüket, erőltették az értelmüket és kitartóan
kutattak, míg meg nem találták; azok pedig, akiknek a hitetlenkedését
megfeddette, hallottak ugyan, de az isteni magot otthagyták az útszélen
vagy köves talajon, vagy tövisek között, mely elfojtotta ...
Kedves Testvéreim, napjainkban nagy súlyt fektetnek a természetes,
valamint a kinyilatkoztatott vallásban való hit melletti érvekre; és
könyveket írnák, hogy bebizonyítsák, hinnünk kell, és miért ... És
gyakran mondják az ellenfeleink, hogy a katolikusok nem tudják, miért
hisznek. Nem szándékozom e könyvek érveinek szépségét és hathatóságát
bármiképp tagadni, de gyakran kérdem, tettek-e ezek embereket
ténylegesen keresztényekké, vagy megőrizték-e őket annak? Nincs ilyen
kétségem azokat az érveket illetően, amelyeket most ajánlottam.
Legyetek meggyőződve, Testvéreim, hogy a legjobb érv jobb, mint a világ
összes könyvei, jobb mindannál, amit a csillagászat, geológia és
élettan és az összes többi tudományok nyújthatnak, – olvasni tudók és
nem tudók által egyformán megérthető érv, – az olyan érv, mely
„bennünk” van, – értelmileg döntő, gyakorlatilag meggyőző érv akár
az Egy Isten létének a bizonyítása, akár a kereszténység megalapozása
szempontjából, – az, amely szívünk tanításának gondos megfigyeléséből,
valamint lelkiismeretünk követelményeinek és az Evangélium üzentének az
összehasonlításából ered.
Dispositions for faith, 1856. dec. 21.: Sermons on various occasions:
5.
========================================================================
Hit és kétség
A hit Isten adománya és nem valami pusztán belőlünk való, mellyel
tetszésünk szerint bánhatunk. Teljesen különbözik az ész
meggyőződésétől, ámbár nyomon követi. ... A hit nem pusztán az értelem
meggyőződése, hanem szilárd elismerés, világos bizonyosság, nagyobb,
mint valami más bizonyosság; a lélekben jött létre Isten kegyelmével és
csakis általa. Amint tehát meggyőződhetnek az emberek valamiről és
mégsem cselekednek meggyőződésük szerint, ugyanúgy meggyőződhetnek
valamiről anélkül, hogy meggyőződésük szerint higgyenek ... Értelmük
meggyőződött, és kétségeik erkölcsi jellegűek, mert gyökerükben az
akarat hibájából származnak. Egyszóval a vallás melletti érvek senkit
sem kényszerítenek hivésre, ugyanúgy, amint a jó magatartás melletti
érvek senkit sem kényszerítenek engedelmességre. Engedelmesség az
engedelmeskedni akarásból következik, a hit pedig a hinni akarásnak a
folyománya; beláthatjuk magunktól hit dolgaiban éppúgy, mint az
engedelmesség terén, hogy mi a helyes, – de megtenni azt, ami helyes,
ezt nem tudjuk Isten kegyelme nélkül. Ez a különbség az ész egyéb
megállapításai és a vallás igazsága melletti érvek között. Nem kell
hittény hozzá, hogy a 2 x 2 = 4-et igaznak elismerjük; nem tehetünk
mást, minthogy elismerjük; és ezért semmi érdemünk sincs benne; azt
azonban már érdem hinni, hogy az Egyház Istentől van; mert jóllehet
bőségesen bizonyítják érvek, a végkövetkeztetés levonásától mégis
esztelenség nélkül húzódozhatunk; panaszkodhatunk talán, hogy nem
világos előttünk, halaszthatjuk elismerésünket, kételkedhetünk, ha
akarunk ...
... Az Isten nagyon különbözően bánik velünk; az egyik embernél
lassan érlelődik a meggyőződés, a másiknál gyorsan; az egyiknél sok
gondolkodás és sok tépelődés, a másiknál felvillanó megvilágosodás
eredménye. Az egyik ember egyszerre meggyőződik, úgy miként Szent Pál
írja: „Ha valamennyien prófétálnak, – mondja a tan magyarázásáról
szólva, – és belép egy hitetlen vagy avatatlan, azt megcáfolja
mindenki, megítéli mindenki. Szívének titkai nyilvánvalóak lesznek; és
így arcra borulva imádja az Istent, és megvallja, hogy valóban Isten
van bennetek”. (1Kor 14,24-25) Megismétlődik ez most is; egyesek
megtérnek már egy katolikus templomba való belépés alkalmával; másokat
egy könyv olvasása, ismét másokat egy tan térít meg. Érzik bűneik
súlyát és belátják, hogy Istentől kell erednie annak a vallásnak,
melynek egyedül vannak eszközei megbocsátásukra. Vagy erőt vesz rajtuk
a katolikus vallás nyilvánvaló szentsége, szépsége és (úgy mondhatnám)
kellemes illata s megilletődnek tőle. Vagy vezető után sóvárognak a
vélemények viszálykodásában és éppen az Egyháznak a hitről szóló tana
győzi meg őket, ami oly kemény sokak számára. Mások ismét számos
kifogást hallanak az Egyház ellen és az egész dolognak mindenben
utánajárnak; ezek nehezen, legfeljebb hosszú kutatás végeztével
győződnek meg. ... Az Isten különbözően bánik velük; de ha hűek
világosságukhoz, végül is a maguk idejében, bár talán egymástól
különböző időben, egy és ugyanazon nagyon határozott és kétséget nem
hagyó lelki állapotot szerzi még nekik, mit meggyőződésnek nevezünk.
Nem lesz kétségük, bármily tárgyi nehézségei is lehetnek még, hogy az
Egyház az Istentől van; nem fognak talán erre vagy arra az ellenvetésre
válaszolni tudni, de ennek ellenére bizonyosságuk lesz.
Ezt a sajátos helyzetet mindig szem előtt kellene tartani: a
meggyőződés lelki állapot, valami fölött álló és különböző a puszta
érvektől, melyekből következik; nem változik meg azok erejével vagy
számával. ... Korábban vagy későbben elérkezik valamiképp az idő, mikor
meg kell az embernek győződve lennie és meg van győződve, és akkor
kötelessége, hogy ne várakozzék még további jelentékenyebb érvekre, bár
felhozhatók jelentékenyebb érvek. Oly állapotba kerül, hogy talán
egyáltalában nem is kíván további érveket hallani az Egyház mellett;
nem kíván többet olvasni vagy töprengeni a dologról; szelleme
tökéletesen kielégült. Ilyenkor kötelessége azonnal csatlakoznia az
Egyházhoz; nem szabad késlekednie; elővigyázatosnak kell lennie a
meggondolásban, de haladéktalannak a véghezvitelben ... Rendkívüli
adomány az, katolikusnak lenni; talán csak egyszer kapunk rá hívást
életünkben és soha többé. ... Mit tudunk mondani a halál elérkezésekor,
ha nem tértünk meg és pedig kimondottan és közvetlenül a saját
hibánkból?
„A bölcsesség úton-útfélen szónokol, a tereken hallatja hangját: Ti
kisdedek, meddig kedvelitek a gyermekességet, s a bolondok meddig
kívánják, mi nekik ártalmas, s a balgák meddig gyűlölik a belátást?
Térjetek meg feddésemre; íme, kiöntöm nektek lelkemet, tudtul adom
nektek igéimet. Mivelhogy szóltam és vonakodtatok, mert kinyújtottam
kezemet és nem volt, ki odanézzen, és semmibe sem vettétek minden
tanácsomat és nem törődtetek feddésemmel: Én is nevetek majd
romlástokon, gúnyolódom, ha reátok jő, amitől féltek, ha hirtelen baj
szakad reátok, és romlástok ott terem, mint a fergeteg, és eljő reátok
a szükség és a szorongás. Akkor hívnak majd Engem, de nem hallom,
keresnek hajnalban, de meg nem lelnek. Mivelhogy gyűlölték a tudást, és
nem vették be az Úr félelmét, s nem hajlottak tanácsomra, és
megvetették minden intelmemet: bizony enni fognak útjuk gyümölcséből,
és jóllaknak saját terveiktől”. (Péld 1,20-31)
Faith and doubt, 1849; Disc. to Mix. Congr.: 11.
========================================================================
Hit és egyéni vélemény
Mi a hit? Az, ha egy tant, melyet sem nem látunk, sem bizonyítani nem
tudunk, elismerünk igaznak azért, mert Isten, aki nem ejthet tévedésbe,
igaznak mondja. És még ennél is több, mert Isten nem a saját maga
szavaival mondja azt igaznak, hanem követei szavai által, ember
szavának az elismerése tehát a hit, de nem egyszerű ember szavának,
hanem olyanénak, akinek megbízatása van, hogy mint Isten hírnöke,
prófétája vagy követe szóljon. E világ rendes folyásában vagy azért
tartunk igaznak dolgokat, mert látjuk őket vagy mert tudomásul vesszük,
hogy következnek vagy megfejthetők valami olyanból, amit látunk; vagyis
látás és értelem révén jutunk el az igazsághoz, nem hit útján. Azt
mondod ugyan erre, hogy egész tömeg dolgot elfogadunk másoknak a
szavára, amit nem bizonyíthatunk, illetőleg nem láthatunk; ez
kétségtelen, azonban ekkor csakis mint emberi szót fogadjuk el azt,
amit mondanak; és rendesen nem azzal a föltétlen és tartózkodás nélküli
bizalommal, amit semmi sem ingathatna meg. Tudjuk, hogy az emberek
tévedésnek vannak kitéve és mindig örülünk, amikor fontos dologról van
szó, ha valamiképp más oldalról is megerősödünk abban, amit valaki
mondott; vagy pedig gondtalanul és közömbösen fogadjuk a tudósítást,
mint olyan dolgot, amitől kevés függ, mint valami véleményt; vagy ha
cselekedetünkben hozzá igazodunk, ez az okosság dolga, mert a
legjobbnak vagy legbiztosabbnak tartjuk, hogy úgy tegyünk. Érteke
szerint fogadjuk el a szavát és szükségünk vagy valószínűsége szerint
használjuk fel. A döntést a magunk kezében tartjuk és fenntartjuk
magunknak a jogot, hogy bármikor visszatérjünk a kérdésre, amikor
tetszik. Ez alapvetően különbözik az isteni hittől; aki hiszi, hogy
Isten igazmondó és hogy az Ő szava az, amit közölt az emberrel, annak
nincs kétsége. Oly bizonyos arról, hogy az előadott tan igaz, mint
ahogy Isten igazmondó; és bizonyos benne, mert Isten igazmondó, mert
Isten mondatta, nem pedig azért, mert igazságát belátta, vagy igazságát
bizonyítani tudja. Vagyis a hitnek két sajátossága van; – rendkívül
biztos, határozott, igenlő, változhatatlan elismerésében, és amit hisz,
nem azért ismeri el, mert szemmel vagy értelemmel látja, hanem azért,
mert olyan valaki tanúskodik neki róla, aki Istentől jön. ...
Egészen világos ez már a dolog természetéből; de ugyanily világos az
Írás szavaiból is. „Hálát adunk az Istennek szüntelenül, – mondja
Szent Pál, – hogy ti, akik az Isten igéjének hirdetését tőlünk
hallottátok, azt nem úgy fogadtátok, mint emberek igéjét, hanem
(aminthogy valójában az is), mint az Istennek az igéjét”. (1Tesz 2,13)
Látjátok, hogy Szent Pál e helyen azt fejezi ki, amit fentebb mondtam;
hagy az Ige Istentől jön, hogy emberek útján mondta, hogy nem mint
emberi szót, hanem mint Isten szavát kell elfogadni. ... Üdvözítőnk
hasonló kijelentést tett már: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és
aki titeket megvet, engem vet meg; aki pedig engem megvet, azt veti
meg, ki engem küldött”. (Lk 10,16) Ezzel összhangban mondta Szent
Péter pünkösd napján: „Izraelita férfiak, halljátok ez igéket, ezt a
Jézust az Isten feltámasztotta, aminek mi tanúi vagyunk. Tudja meg
Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy az Isten Úrrá is,
Krisztussá is őt tette, azt a Jézust, akit ti keresztre
feszítettetek”. (ApCsel 2,22.32.36) Más alkalommal ezt mondta:
„Inkább kell engedelmeskedni az Istennek, mint az embereknek; ezeknek
a dolgoknak tanúi vagyunk, mi és a Szentlélek, kit az Isten megadott
mindazoknak, kik neki engedelmeskednek”. (ApCsel 5,29.32) ... Élhettek
ugyan az emberek az apostolok igényének utánjárása közben az eszükkel;
kutathatták, hogy tettek-e csodát vagy nem; kutathatták, hogy az
Ószövetségben Isten küldötteinek mondattak-e előre; de ha erről bármi
úton őszintén meggyőződtek, akkor bizonyosnak kellett tekinteniök
megvizsgálás nélkül mindent, amit az apostolok mondtak. ... Ezért
mondja Szent Pál idézett szavaiban a kinyilatkoztatott tanításról
jellemző módon, hogy „hallottátok az igét”; az emberek mentek, hogy
hallják, elfogadják, engedelmeskedjenek annak, amit mond, s nem azért,
hogy bírálgassák; és ezzel összhangban kérdezi máshol: „Hogy higgyenek
abban, akit nem hallottak? S hogy halljanak, ha nincsenek, akik
hirdessenek? A hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus szava
által”. (Róm 10,14.17)
Fontoljátok meg most, drága testvéreim, nem két, egymástól teljesen
különböző lelki állapot vagy tevékenység-e: – egyszerűen hinni, amire
egy élő tekintély oktat titeket, vagy elővenni egy könyvét, már mint az
Írást, és tetszésed szerint használni, fölötte állni, vagyis önmagadat
tenni az urává, a magad javára magyarázni és éppen csak azt elfogadnod
belőle, amit látni kívánsz benne és semmi többet. Nem különbözik-e e
két eljárás abban, hogy az előbbiben aláveted magad, az utóbbiban pedig
ítélkezel? Nem kérdezem pillanatnyilag, hogy mi a helyesebb, nem
kérdezem, hogy ez vagy az tehető-e most, de egy vagy két módja-e ez egy
tanítás elfogadásának? A meghódolás nem teljesen ellenkezője-e az
ítélkezésnek? És nem kétségtelen-e, hogy az apostolok idejében a hit
meghódolásból állott? És nem bizonyos-e, hogy nem egyéni ítélkezést
jelentett? Hiábavalóság azt mondani, hogy az, aki az apostolok
írásaiból ítél, alá veti már magát első fokon ez írásoknak, és ezért
hisz bennük; különben miként hivatkozhatnék egyáltalában rájuk?
Ismétlem, hogy lényeges különbség van az élő tekintélynek és e
tekintély írott szavának való meghódolás ténye között. Az előző esetben
kizárt a fellebbezés, az utóbbi esetben a végső döntés az olvasóé
marad. ... El tudom képzelni, hogy valaki mesterien értelmezi Szent
Pálnak a galatákhoz vagy az efezusiakhoz írt levelét és mégis
előnyösebbnek tekinti, hogy írója távol van, mintha hirtelen újra
megjelenne köztünk; mert az apostol megmondhatná a maga véleményét
értelmezője jártasságáról és maga magyarázhatná önmagát. Egyszóval, bár
mondja, hogy hisz Szent Pál írásaiban, nyilvánvalóan nem hisz Szent
Pálban ...
... Senki sem kételkedhetik benne, hogy az Isten által mondott szót
hinni kell; természetes ez; de bárkinek, aki szerény és alázatos,
könnyen kételye támadhat a saját következtetéseiben és magyarázataiban.
Napjainkban az Írásból következtetnek, ahelyett, hogy a tanítónak
hinnének, természetes tehát, hogy ide-oda ingadozni látod őket; sokkal
szilárdabbnak érzik saját következtetéseik erejét egyszer, mint máskor,
megváltoztatják a véleményüket róla, vagy talán meg is tagadják
egészen; de nem történhetne ez meg, ha hite lenne az embernek, vagyis
hinné, hogy Istentől ered, amit a hitszónok mond neki. Ez az, amihez
Szent Pál különösen ragaszkodik, oktatva minket, hogy apostolok,
próféták, evangélisták, pásztorok és tanítók adattak nekünk, „hogy ne
legyünk már ingatag gyermekek, és ne vessen minket ide-oda a tanítás
bármely szélfúvása”. (Ef 4,13-14).
Csakis ilyféleképpen magyarázható ésszerűen, következetesen a hit; a
protestánsok azonban oly távol vannak ennek az elismerésétől, hogy már
a fogalmán nevetnek. Nevetnek már magán a hajlandóságon, hogy emberek a
hitüket, (amint magukat kifejezik), pápával vagy zsinattal kötik össze;
egyenesen babonaságnak és korlátoltságnak gondolják hittel megvallani
éppen azt, amit az Egyház hisz, és bármit elfogadni, amit a jövőben a
tan dolgában mond. Vagyis nevetnek a puszta fogalmán annak, amit a
keresztények az apostolok idejében kétségtelenül vallották. ... Semmi
kétség benne, (ki tagadhatná?), hogy azok, akik kérkednek azzal, hogy
nem hajolnak meg vakon, hogy függetlenül ítélkeznek, hogy csak éppen
annyit, illetőleg oly keveset hisznek, amennyi nekik tetszik, hogy
gyűlölik az előírást, és így tovább, rendkívül nehéznek találták volna
az apostolok szavára való támaszkodást, ha az ő napjaikban éltek volna,
sőt egyenesen megtagadták volna saját gondolatszabadságuk feláldozását.
...
... Ha nem akarsz élő tekintély után igazodni, ha ragaszkodni kívánsz
egyéni véleményedhez, akkor valld meg egyúttal azt is, hogy nincs
apostoli hited. ... Miért nem látják vakok a napot? mert nincs szemük;
éppen így hiábavaló a katolikus tan és istentisztelet szépségéről,
szentségéről, magasztosságáról beszélni olyan embereknek, akik nem
hiszik isteni eredetét. Elismerhetik szépségét, magasztosságát,
szentségét anélkül, hogy hinnének benne; elismerhetik, hogy a katolikus
vallás nemes és fenséges; megdöbbenhetnek bölcsességétől, csodálhatják
az emberi természethez való alkalmazkodását, meghatódhatnak finom és
megnyerő magatartása láttára, nagyon tisztelhetik következetességét. De
hogy átadják magukat neki, az már valami más dolog; hogy őt válasszák
osztályrészükül s a kegyelemmel áldott moabitanővel mondják: „Bárhová
mégy, megyek s ahol megtelepszel, én is megtelepszem; néped az én
népem, Istened az én Istenem” (Rut 1,16), ez már a hit szava. Az ember
tisztelhet, az ember magasztalhat valamit, és mégsem hajlandó hallgatni
rá, mégsem gondol arra, hogy vallja is. És ez gyakran előfordul az
életben: telve vannak az emberek mély tisztelettel a katolikus egyház
iránt; elismerik az emberiségért tett szolgálatait, bátorítják őt és
híveit; tetszelegnek abban, hogy ismerik, érdeklődéssel hallanak
mozgalmairól, maguk azonban nem katolikusok es nem is lesznek soha.
Meghalnak, amint éltek, az Egyházon kívül, mert hiányzik belőlük az a
tulajdonság, amely által közeledünk az Egyházhoz.
Faith and private judgment, 1849; Disc. to Mix. Congr.: 10.
========================================================================
Hit és racionalizmus
A hit, a maga igazi lényege szerint, egyszerűen és feltétlenül,
tanúskodás alapján való elfogadása valaminek ...
Természetesen nagyon sok esetben megengedett módon és joggal fogadunk
el állításokat részben az értelemre, részben tanúskodásra támaszkodva,
igazaknak. Kiegészítjük mások tudósításait a saját tudásunkkal,
valószínűsítjük a saját ítéletünkkel; és ha ez a tudósítás nagyon
szokatlan és túlzó, függőben tartjuk elfogadását. Ez tagadhatatlan;
mindazonáltal mégis vannak igazságok, melyek tanúskodás nélkül
tudomásunkra sem jutnának, és ebben az esetben a tanúskodás önmaga
által és önmagában kényszerítő igényt tart rá, hogy elfogadjuk.
A kinyilatkoztatott igazságot tekintve nem racionalizmus, ha az elme
tevékenységével igyekezünk kikutatni, mely dolgok érthetők meg ésszel
és melyek nem; kifejezett kinyilatkoztatás hiányában az sem az, ha a
vallási igazságokat úgy kutatjuk, mint természetes dolgokat; az sem az,
hogy meghatározzuk, milyen bizonyítékok szükségesek elfogadásához, ha
kinyilatkoztatás adatik; az sem az, hogyha nincs elegendő bizonyíték
rá, elvetünk egy kinyilatkoztatást; az sem az, hogy miután isteninek
ismertük el, kinyilatkoztatásának az értelmét kutatjuk és
kifejezésmódját magyarázzuk; az sem az, ha a benne foglalt tanokat
használjuk, amennyiben illően használhatjuk, isteni eredetének
kikutatására; az sem az, ha ezeket korábbi ismeretünkkel egyeztetjük és
hozzákapcsoljuk azzal a szándékkal, hogy egy egész részeivé tegyük; az
sem az, ha e tanokat egymással függésbe hozzuk, kölcsönös
vonatkozásaikat kinyomozzuk és végső értelmüket keressük. Ez nem
racionalizmus; de racionalizmus elfogadni a kinyilatkoztatást és azután
értelmét elvenni; mint az Isten szaváról beszélni róla és azután emberi
szóként bánni vele; visszautasítani, ha önmagáért akar beszélni; azt
kívánni, hogy Isten végzéseinek miértjét és mikéntjét közölje velünk,
mintegy kijelölve Neki a mi saját célunkat és szándékunkat; megütközni
azon, hogy, csak részleges ismeretet ad róluk; mellőzni, ami homályos,
mintha egyáltalán nem is mondatott volna; elfogadni annak, amit
kinyilvánított nekünk, az egyik felét és a másik felét nem; a
kinyilatkoztatás tartalmát egyúttal annak bizonyságául elfogadni;
kieszelni valami önkényes feltevést róla, és azután alárendelve az
eszmének, tartalmát meghamisítani, értelmezni, átszínezni,
hozzácsiszolni, megcsonkítani, kisebbíteni és elferdíteni, elrendezni
az eszménkhez képest: ez racionalizmus.
... A racionalista önmagát teszi a maga központjává, nem Teremtőjét;
nem megy az Istenhez, hanem úgy viselkedik, mintha az Istennek kellene
hozzájönnie.
On the introduction of rationalistic principles into revealed religion,
§. I: 1-2. 1836; Essays critical and historical, I.: 2.
========================================================================
A vallásos és vallástalan lelkület
„Dicsérlek, hogy oly csodálatosan alkottál meg engem, hogy oly
csodás vagy minden művedben”. (Zsolt 138,14)
Abban a nagyon hatásos zsoltárban, melyből e szavak valók, egyebek
között az a figyelemreméltó érték, hogy a sugalmazott író a rajta kívül
és benne levő titkokban a csodálat és dicséret forrását látja ...
Nikodémus, mikor Isten csodálatos működéséről hallott, így szólt:
„Miképpen lehetséges mindez?” (Jn 3,9) Szent Dávid azonban örvendezik
azon, amin a természetes ember megütközik.
... A mi kötelességünk nyilvánvalóan az, hogy úgy kezeljük a vallás
titkait, mint Dávid tette, egyszerűen eszközként a Mindenható Isten
kikutathatatlan voltának lelkünkbe vésésére. A dölyfös a maga saját
felfogó képességéhez méri a vallás titkait, az alázatos pedig az Isten
hatalmához; az alázatos dicsőíti értük Istent, a dölyfös önmagát
magasztalja vele szemben.
... A vallásos érzület mindig ámulatban van; a vallástalan emberek
kacagnak és gúnyolódnak azon, ami csodálatos. A vallásos érzület mindig
résen van, mindig mérlegeli Isten szavát, mindig figyel rá az
angyalokkal, mindig élénken érzi magában Azt, akitől függ és aki minden
jónak és igaznak forrása. Testies és büszke szellemek mindig
önelégültek; szívesen maradnak a maguk hajlékában; ha titokzatosságról
hallanak, semmi szent ösztönzést sem éreznek, hogy elhagyják hajlékukat
és nézzék a nagy jelet, bármily kevéssé esik is távol útvonaluktól; és
ha éppen az útjukba esik, akkor megbotlanak benne. Amilyen nagy tehát a
különbség a gondolat Istenbe merülése és az önmagunkban való veszteglés
között, a szív Istenhez emelése s minden égi és földi dolgoknak a
magunk szintjére való leszállítása között, az Isten magasztalása és az
ész felmagasztalása között, a mindent Isten hatalmához való mérés és a
magunk tudatlanságához való mérés között, éppoly nagy a különbség a
között, aki a kereszténység titkait hiszi és a között, aki nem hiszi.
És ha nem lenne semmi más bizonysága kinyilatkoztatásunknak, mint csak
e kegyelemmel telt érv, hogy felemel, megnemesít és hódolatossá tesz
minket, hogy várakozással telít és áhítatra késztet, ez is bizonyára
több lenne az elegendőnél.
The mysteriousness of our present being, 1836. máj. 29.; Par. and plain
serm., IV.: 19.
========================================================================
Szent kiváltságaink megértésének nehézsége
Ha egy barátunk meghal, eleinte egyáltalában nem tudjuk hinni, hogy
elvesztettük. Nem tudjuk hinni, hogy új helyen vagyunk, amikor éppen
csak odaértünk. Ha mondanak valamit: helybenhagyjuk és nem kételkedünk
benne, de nem érezzük, hogy igaz, nem fogjuk fel olyan valóságként,
aminek határozott helye van gondolkodásunkban, ami elindítja és kíséri
cselekedeteinket, amivel mint valami adottsággal számolni kell, – más
szavakkal: nem vált életté a számunkra. ...
Beleszülettünk mintegy a keresztény áldások bőségébe is, sokkal
korábban, hogy az eszünket bírtuk. Nem tudtuk egyszerre mind megérteni,
és nem hibánkból, mert gyermekek voltunk, amikor megkereszteltek. És
amint az értelmünk megjön, de csak fokozatosan, úgy jutunk a tudatára
annak is, hogy mik vagyunk, de ugyancsak fokozatosan; és amint nem hiba
bennünk, hanem áldás reánk, hogy oly korán megkereszteltek, ugyanúgy a
dolog természetében rejlik és nem hibánk, hogy csak lassan értjük meg
keresztségünkben nyert kiváltságainkat. ... A gyermekek kezdetben nem
tudják, hogy felelősek; de azután fokozatosan nemcsak érzik, hogy azok,
hanem gondolkoznak is ez egész igazságról, és arról, amit magában
foglal. Sokan emlékeznek még gyermekkorukból arra az időre, amikor
eszükbe ötlött gondolkozni róla, mik is tulajdonképpen, honnét jönnek,
hová mennek, miért élnek, mit kell tenniök. Sokkal később gondoltak
ezekre, mint ahogy hallottak és beszéltek az Istenről, de végül is
bizonyos idő elteltével életté kezdett bennük válni, amit hallottak, és
elkezdtek önmagukról eszmélkedni. ... Ahogyan az eszünk nyílik,
fokozatosan megértjük, hogy hová tartozunk az emberi társadalomban.
Fogalmunk lesz a társadalmi rangokról és osztályokról, a nemzetekről és
országokról. Látni kezdjük másokhoz való viszonyunkat. Így különbözik a
férfi a gyermektől; áttekintése van a dolgokról, látja őket kölcsönös
viszonyukban, látja a saját helyzetet, látja, mivé készül lenni, mit
várnak tőle, mi a kötelessége a közösségben és mik a jogai. Meglátja a
helyét a világban, vagyis egyszóval: otthon van benne.
Sajnos, hogy míg növekszik így a tudásunk a viszonyok és megértés
dolgában, gyermekek maradunk mégis mennyei kiváltságaink ismeretében!
Szent Pál mondja, hogy miután Krisztus feltámadt, az Isten „vele
együtt életrekeltett és Krisztus Jézussal együtt az égiek közé
helyezett el” (Ef 2,6) minket. Ez az, amit meg kell még tanulnunk,
hogy megismerjük helyünket, állapotunkat, viszonyunkat, mint „az Isten
gyermekei, Krisztus tagjai, a mennyek országának örökösei”. Életre
keltünk újból és nem tudjuk. A katekizmust azzal a vallomással kezdjük,
hogy az üdvösségre vagyunk hivatottak, de hosszú életre van szükség,
amíg megértjük, amit vallunk. Hasonlítunk ahhoz, aki álomból ébredve
nem tudja egyszerre összeszedni gondolatait, vagy nem tudja, hogy hol
van. Darabonként nyílik meg előttünk az igazság. Így vagyunk a jelen
világban: a világosság gyermekei, lassanként ébredve a magunk
ismeretére ... , élményszerű megértésére annak, amik vagyunk. És amint
az idő halad, először az egyik dolgot, azután a másikat értjük meg.
Lépésről-lépésre tova engedjük az árnyakat és rátalálunk a lényegre.
Várva az Istent napról-napra, előbbre haladunk napról-napra, és
közeledünk az igazi és tiszta látáshoz: amire Ő hívott meg bennünket
Krisztusban.
Difficulty of realizing sacred privileges, 1839. márc. 31; Par. and pl.
serm. VI.: 8.
========================================================================
Hit és szeretet
„Legyen bár oly teles hitem, hogy a hegyekét áthelyezzem: ha
szeretetem nincsen, semmi sem vagyok”. (1Kor 13,2)
... Mi a szeretet? Szent Pál csupa különböző és sajátszerű
tulajdonságai nagy számának a felsorolásával válaszol. ... Ha mindezt
jelenti egyszerre, kétségtelen, hogy az összes erények neve egyben.
És ez a következtetés annál inkább meggyőző, hogy Szent Pál máshol
ténylegesen „a törvény beteljesítésének” (Róm 13,10) mondja a
szeretetet. És Üdvözítőnk hasonlóképpen azt mondja, hogy az Isten
szeretetén és felebarátaink szeretetén függ az egész törvény. (Mt
22,40) Szent Jakab „királyi törvénynek” (2,8) nevezi és Szent János
ezt mondja: „Mi tudjuk, hogy a halálból átvitettünk az életre, mivel
szeretjük testvéreinket”. (1Jn 3,14) ...
... A szeretet bizonyos értelemben minden erény egyben. ... Más
szavakkal: az összes jámbor hajlamok gyökere, fejlődik és virágzik
bennük, részei ezek neki. És ezért, ha szeretetről szólunk,
szükségszerűleg említést kell tennünk róluk. A szeretet mintegy az az
anyag, amelyből az összes kegyelmi adományok kialakulnak; a léleknek az
a sajátsága, mely az újjászületés gyümölcse és amiben a Szentlélek
lakozik. Szent János szavai szerint: „Mindaz, aki szeret, Istentől
született, ... aki a szeretetben marad, Istenben marad és az Isten
őbenne”. (1Jn 4,7.16) ... Szeretünk anélkül, hogy okunk lenne rá:
szeretünk, mert a természetünkhöz tartozik, hogy szeressünk; és a
természetünk, mert a Szentlélek Isten tette a természetünkké.
... A szeretet mindig az újjászületés jele. A szeretet a szentség
magva, belefonódik minden kiválóságba, nem fojtja el őket, hanem
lényeget ad nekik ... A léleknek, melyet a szeretet szelleme éltet,
hite és reménye van s magáénak vallhatja a tehetségek és képességek
egész sorát, melyek közül talán az egyik vagy másik szeretet nélkül is
lehetséges lenne, a többi azonban nem. De bármiként legyen is, az ilyen
lélekben minden erény a szeretetben székel, ha különbözik is tőle, --
amint a szár, levél és virág különbözik és mégis egy egészet alkotnak
az egyik növényen éppúgy, mint a másikon és emellett mégis minden
növényen mindegyik sajátosságának megfelelően különbözőképp.
... Szent Pál ezt mondja: „A parancsolat végcélja a tiszta szívből,
a jó lelkiismeretből és a tettetés nélküli hitből származó szeretet”.
(1Tim 1,5) Itt a hitről úgy szól, mintha az lenne a szeretet eredete
...
A hit a vallás, a szeretet pedig a szentség első eleme; és amint
szentség és vallás különbözők és mégis egybeolvadók, így van a
szeretettel és hittel is ... Az ígéret ez volt: „Elméjükbe adom
törvényeimet, és szívükbe írom azokat”. (Zsid 8,10) És ezért mondja
Szent János: „Az az Istennek szeretete, hogy parancsait megtartjuk”.
(1Jn 5,3) Hozzánk mint törvény jön az Isten, azelőtt mint törvényhozó
jött. ...
A szeretet tehát az új szellemnek, a szent és megújult szívnek
gerjedése bennünk, mi a Szentlélek Isten adománya. És mert az,
megértjük, miért lehet meg a gyermekekben is, akik anélkül, hogy
tudnák, követik a bennük lakozó törvényt, mintegy természetes
ösztönből, amint a növények és fák a maguk saját természetének
megfelelően teljesítik életfunkcióikat. Olyan engedelmesség ez, ami az
Istennek különösen tetszik, mert erkölcsi és szellemi lényükhöz illő,
ha nem tudatos megfontolásból ered is. ...
Szeretet így azok élete, kik semmit sem tudnak a külső világról,
hanem a bennük kinyilvánuló Istent imádják. ...
... A hit legfeljebb hősöket teremt, a szeretet azonban szenteket
szül. Hittel csak e világ fölé tudunk emelkedni, szeretettel azonban az
Isten trónja elé. ... Ez óva int minket, hogy megértheti valaki az égi
valóságokat a legvilágosabban, a legmegnyugtatóbban, a
legszabatosabban, teljes készséggel valóságosan felfoghatja az
Evangélium igazságait és igazodhatik hozzájuk, megértheti, miként
minden körülte csak látszat s nem lényeg, oly tökéletes bizalommal
lehet az Isten igéje iránt, hogy még csodát is tudna művelni, oly
tiszta és föltétlen hite lehet, hogy minden birtokát és javát a
szegényeknek adja, megvetheti a világot mégannyira, királyi szívvel
lábával taposhat rajta, sőt dicsőséges vértanúhalálban a tűznek is
átadhatja testét, – és mégis, nem mondom, Isten őrizzen tőle, szeretet
nélkül van. ... Jellemezhetnek valakit az összes elmondottak, ha nincs
még azonfelül is valamije, ha nincs szeretete, akkor mindezek semmit
sem használnak neki. Rettenetes intés ez mindenkinek, ki nagyra van,
fáradalmaival, szenvedéseivel, áldozataival vagy tetteivel! Nem egyedül
a hit révén vagyunk Krisztuséi, nem egyedül tettek révén, hanem a
szeretet által; nem a világ megvetése, a bűn gyűlölete, a földieknek az
égiekért való feláldozása, nem lelki békesség és nemesszívűség által, -
- ámbár mindezt meg kell tennünk és ilyeneknek kell lennünk, és ha
tökéletes a szeretetünk, így is lesz, – de a szeretet építi a hitet és
nem a hit a szeretetet. Nem e dolgok egyike révén üdvözülünk, hanem a
bennünk égő égi láng által, mely midőn elemészti, mi látható, a
láthatatlan felé tör. A szeretet a lélek nemes, nyugodt, kielégült
megnyugvása és odaadása Isten szemléletében; nemcsak mindenek fölött
való értékelése Istennek, hanem gyönyörködés Benne, mert Ő Isten és
parancsai jók; nem valami heves felgerjedés vagy elragadtatás, hanem
amint Szent Pál írja, a szeretet türelmes, nyájas, szerény, igénytelen,
mesterkéletlen, egyszerű, békés, önzetlen, szelíd, tisztaszívű,
megnyerő, állhatatos, kitartó. A hit szeretet nélkül száraz, zord,
erőtlen; hiányzik belőle az édesség, nem megkapó, nem megnyerő, nem
kellemes. Az volt szeretet, ami Krisztust a földre hozta. A szeretet
csak másik neve a Vigasztalónak. Az örök szeretet az, ami az összes
dolgok köteléke égen és földön. A szeretet az, amiben az Atya és a Fiú
egy a Lélek egységében, ami által az ég angyalai egyek, ami által az
összes szentek egyek Istennel, ami által az Egyház egy a földön.
Faith and love, 1838. febr. 25; Par. and pl. serm. IV.: 21.
========================================================================
A megigazulás
Az a megigazulásunk, hogy az isteni jelenlétet magunkba fogadjuk és a
Szentlélek templomává válunk.
Az Isten mindenhol oly valóságosan és osztatlanul van jelen, mintha
máshol seholsem lenne. És minden egyes teremtmény léte szempontjából
lényegbevágónak látszik, – ha eszes, ha esztelen, ha jó, ha rossz, ha
a mennyben, ha a pokolban van --: hogy valamilyen értelemben mindnek
jelenlevő és az élete. Így nekünk, mint embereknek kifejezetten
megmondatott, hogy „Benne élünk, mozgunk és vagyunk”. Az Isten, ki
minden földi teremtményben él annak halandó életéért, a keresztényekben
magasabbrendű, isteni módon él halhatatlan mivoltunkért; és amiként nem
tudjuk, miként van és miként él a teremtmény benne, mint Teremtőjében,
és mégis beszélünk róla megértésünkön túlmenően: így méginkább (és
minden összehasonlítást kizáró módon) tudatlanok vagyunk az Isten ez
életének a módjáról vagy a mivoltáról a lélekben, mely a forrása a
keresztény életszentségének és magva az örök boldogságnak ...
Bűnbocsánatot jelent a megigazulás? Ezt a Szentlélek adományából
kapjuk, mert világos az Írás tanítása a keresztségről:
„Keresztelkedjetek meg a bűneitek bocsánatára”. (ApCsel 2,38) Isten
gyermekévé fogadás a megigazulás? A Lélek ugyancsak a
„gyermekkéfogadás lelkének” is mondatik, Léleknek „amelyben azt
kiáltjuk: Abba! Atyánk!” (Róm 8,15) Istennel való megbékélés a
megigazulás? Szent Pál ezt mondja: „Krisztus Jézus bennetek van,
hacsak nem vagytok méltatlanok”. (2Kor 13,5) Élet a megigazulás? Az
apostol így szól: „Krisztus él bennem”. (Gal 2,20) A hit jutalma a
megigazulás? Az az apostol imája, hogy „lakjék Krisztus” a
keresztények „szívében a hit által”. (Ef 3,17) A szent életre vezető
út a megigazulás? Urunk biztosít bennünket, hogy „aki Őbenne marad és
akiben Ő, az bő termést hoz”. (Jn 15,5) Megigazulás által történik,
hogy Isten dicsőségének a reményében örvendezünk? Ugyancsak mondatik,
hogy „Krisztus bennünk a dicsőségnek a reménye”. (Kol 1,27) Krisztus
tehát a mi megigazulásunk, midőn bennünk lakik a Szentlélek által. Ő
tesz megigazulttá bennünket, mikor betér hozzánk; Ő tökéletesíti
megigazulásunkat, midőn bennünk marad. Ez valójában és igazán a mi
megigazulásunk, nem hit, nem szent élet, még sokkal kevésbé puszta
beszámítás, – hanem Isten kegyessége által: Krisztus valóságos
jelenléte.
The gift of righteousness, 1838; Doctrine of Justification, VI.: 7,8.
A hit a megfelelő és természetes útja a lelki dolgoknak. Amíg
Krisztus testben járt, szemmel lehetett őt látni. Tökéletesebb és
erőteljesebb jelenlétét azonban, melynek most örvendünk, – mivel
láthatatlan, – csak a hit által érzékelhetjük és élvezhetjük. És így a
hit titokzatos eszköz adományok elnyerésére Istentől; amelyeket más
módon nem nyerhetünk el; az Írás szava szerint „Ha tudsz hinni, minden
lehetséges a hívőnek”. (Mk 9,22) Ha megigazulásunk érdekében szükséges
volt, hogy Krisztus éltető szellemé és ezzel láthatatlanná váljék,
akkor az Isten terve szerint hasonlóképpen szükséges e cél érdekében,
hogy higgyünk – Szent Pál tanítása szerint ugyanúgy szükséges feltétel
„a szív hite a megigazulásra” (Róm 10,10), amint általában szükséges
feltétele lehet valami egy másiknak, amint étel és ital szükségesek (e
világon) a testi élet számára, a nap a föld gyümölcsei megérlelésére
vagy a levegő a hang továbbítására ... Amint csak a Lélek tesz
megigazulttá, úgy csak a hit nyeri el a megigazulást. A szem azt látja,
ami anyagi, csak a szellem fogja fel azt, ami lelki.
... Urunk így szólt Szent Mária Magdolnához: „Ne illes engem, mert
még nem mentem föl Atyámhoz!” (Jn 20,17) ... Mintha ezt akarta volna
mondani: Mostanáig csak test szerint ismertél. Közöttetek éltem, mint
ember. Meg volt engedve, hogy érzékelhetően közeledj felém, hogy
csókold és átöleld lábaimat, hogy kenetet önts a fejemre. De most
mindezeknek vége, most, hogy meghaltam és a lélek erejében újból
feltámadtam. Megdicsőülésem megkezdődött és nemsokára teljessé válik.
Éppen most, midőn egy pillanatra hívtalak, hogy mint húsból és vérből
való embert megérints; eltűnök szellemként hamarosan. És ha az egyik
tanítvánnyal át is öleltetem lábamat és biztatom: „Ne félj!” – a
másikkal szemben viszont védekezem a szavakkal: „Ne illess engem!” Ne
illess, mert átmenőben vagyok már a ti javatokért a földről a mennybe,
húst és vért elhagyva a megdicsőülésbe, a természet testét levetve
szellemi testet öltök. Amikor fölmentem, akkor fog bevégződni a
változás. Átmenetelem az Atyához testi jelenlétem szerint, lejövetelem
jelenti az Atyától lélekben hozzátok. Amikor így átváltoztam, ha úgy
vagyok majd nektek jelenlevő, jobban jelenlevő, mint ez órában, ha
láthatatlanul is: akkor majd illethetsz Engem. Sokkal valóságosabban
illethetsz, ha láthatatlanul is: hit által, hódolattal, a közelség azon
külső eszközei által, melyeket jelezni fogok. Most csak időről-időre
látsz. Mikor a legjobban látsz, még akkor is csak jövőben és menőben
vagyok közöttetek. Te láttál engem Mária, de nem tudtál megtartani.
Közeledtél hozzám, de csak hogy átöleld lábamat, vagy hogy kezem
érintését érezzed, és így beszéltél: „Ó, bár tudnám, hol találhatnám
meg Őt, bárcsak rábukkannék, hol nyugszik! Ó, ha tartóztathatnám és nem
kellene Őt újból menni hagynom!” De mostantól kezdve legyen így. Ha
felmentem, nem fogsz már semmit látni, mégis minden a tiéd lesz. „Nagy
boldogsággal fogsz nyugodni árnyékomban és gyümölcsösöm édes lesz
ínyednek”. Egészen és osztatlanul a tiéd leszek. Közeledben leszek,
benned leszek; a szívedbe térek mint teljes Üdvözítő, mint teljes
Krisztus, a magam egész teljességében, mint Isten és ember, csodatévő
erejével ennek a testnek és vérnek, mely felvétetett az Ige isteni
személyébe; elválaszthatatlanul tőle, és engesztelés volt a világ
vétkeiért, – jönni fogok nem külső illetéssel, nem részleges
birtoklásban, nem pillanatnyi közelség által, nem puszta megjelenéssel,
hanem bensőséges jelenlétben, bensőséges átélésre, mint az élet forrása
és a halhatatlanság magva, azért, hogy „gyümölcsöt teremj Istenben.”
Ez a gondolat egy másik szöveg értelmére való utálásra indít ... ,
Szent Pálnak a kolosszeiekhez írt szavaira gondolok: „Életetek el van
rejtve Krisztussal az Istenben”. (3,3)
... Igen, szellemi létünk alapja valóban az Istenben van, az Isten
kifejezhetetlen jelenléte az alapja. Krisztus, ki megígérte, hogy
összes tanítványait egybeolvasztja magával Istenben és megígérte, hogy
Istenben leszünk és Isten bennünk: megtette ezt nekünk; ezt a nagy
művet, ezt a bámulatos feltűnő kiváltságot valami titokzatos módon
beteljesítette rajtunk. És az az érzésünk, hogy ezt az Atyához való
felmenetele által tette. Felmenetele test szerint, a lejövetele
lélekben; természetünkben való felvétele Istenhez az Isten leszállása
belénk. Felemelt bennünket az Istenhez, illetőleg lehozta az Istent
hozzánk valóságosan, ha rejtett értelemben is értjük. Ezért, ha Szent
Pál azt mondja, hogy életünk „el van rejtve vele Istenben”, úgy
gondoljuk, azt akarta ezzel nekünk mondani, hogy létünk alapja nem
halandó földi ok többé, mint Ádámé bukása után, hanem
megkereszteltettünk és újból az Isten dicsőségébe rejtettünk, a fény és
tisztaság isteni jelenlétének abba a „felhőjébe”, melyet Ádám
bukásával elvesztettünk. Újjáteremtettünk az isteni természetben,
átalakultunk, átszellemítettünk, a dicsőség kegyelmét nyertük. A
Krisztusban való részesülés útján, mint valami csatornán át az Isten
valóságos jelenlétét fogadjuk magunkba és magunk körül, ami szentséggel
és halhatatlansággal itat át minket. Ez, ismétlem, a mi megigazolásunk,
felemelekedésünk Krisztus által Istenhez, illetőleg az Isten leszállása
Krisztus által hozzánk, – e két mód közül az egyikkel fejezhetjük ki.
Mi felemelkedünk Krisztusba, Ő letér belénk. Mi Őbenne vagyunk, Ő
mibennünk. Mert Krisztus „az egyetlen Közvetítő”, „az út, az igazság
és az élet”, aki egyesíti az eget és a földet. (1Tim 2,5; Jn 14,6) És
ez a mi valódi megigazulásunk: nem puszta névleges megigazulás, nemcsak
megbocsátás vagy kegy, mint az isteni akarat megnyilvánulása irántunk,
nemcsak az ezáltal értetődő megszentülés ... A mi megdicsőült Urunk
bennünk lakása a megigazulás. Ez az Isten nagy kegyelmi adománya, amit
a megváltás szerzett és ez a fény a sötétség és halál árnyéka helyett,
az erő a gyengeség, szolgaság és szenvedés helyett, a szellem a test
helyett: az elfogadottságunk jele Isten által, a megengesztelés
vétkeinkért a színe előtt, megújhodásunk magva és csírája.
Righteousness the fruit of our Lord's resurrection, 1838; Doctrine of
Justification, IX.: 7, 8, 9.
========================================================================
A kereszt oktalansága
Hogyha az Isten valóságosan testet öltött azokért, akiket enélkül is
megmenthetett volna, bár a megtestesülés jobban megfelelt ragyogó
felségének, és ezenfelül kiontotta engesztelésül minden vérét, ámbár
egy cseppje elegendő lett volna, tartsuk-e mi különösnek és keménynek
ezt a tant, és nem sokkal inkább megfelelőnek és tökéletesen
megegyezőnek tekintsük-e azzal a nagy igazsággal, melynek belátásával
mindig újból kezdjük, hogy Ő végtelen? ...
... Tudjuk az Írásból, hogy „a kereszt igéje” a világ számára
kezdettől fogva „oktalanság” (1Kor 1,18) volt; komoly, gondolkodó
emberek gúnyolódtak rajta, mert lehetetlennek tartották, hogy az Isten,
ki oly hatalmas, ilyen mélyen megalázza magát, és hogy valakit, aki egy
gonosztevő halálával halt meg, imádni kellene büntetése tulajdonképpeni
eszközén. Nem értették meg az önkéntes megalázkodást ezek az emberek
abban az időben, nem értik meg ma sem. Csak nem fejezik most ki oly
nyíltan az ellenkezésüket a tannal szemben, mert az ún. közvélemény nem
követné őket; de hogy a valóságban mit gondolnak Krisztusról,
megérezhető a hangon, amit Jézus gyarlóbb vagy tökéletesebb követőivel
szemben használnak.
De azok, akik részesülnek az Ő teljességéből, hivatva érzik magukat a
kapott kegyelem mértéke szerint, hogy akár rendes útmutatása, akár
különös sugalmazás útján utánozzák példaképüket. Ezek áldozatul adják
magukat és így összeütközésbe kerülnek a világ életelveivel. A
valamilyen irányú szándékos vagy önkéntes sanyargatás, az önkéntes
tisztaság, szándékos szegénység, önkéntes engedelmesség, tökéletességi
fogadalmak, – ezek a tulajdonképpeni összeütközési pontok a világ és
az Egyház között. A világ gyűlöli, az Egyház tanácsolja őket. ...
... Az idő és tér, az anyag és az értelmes dolgok Örök Teremtője ...
nagyságának végtelenségéből eltorzította saját dicsőségét, megsebezte
és eléktelenítette szépségét, – nem ugyan miként önmagában van, mert Ő
örökké ugyanaz, felülmúlhatatlanul tökéletes és változhatatlan, hanem
teremtményei szemében, – megtestesülésének kimondhatatlan
leereszkedése által.
Semetipsum exinanivit, – kiüresítette magát (Fil 2,7), miként
„puszta és üres” volt kezdetben a föld. ... Oblatus est, quia voluit,
-- feláldoztatott, mert ő maga akarta. (Iz 53,7) ... És így fenségének
végtelenségénél fogva sokkal szebb gyengeségében, mint erejében. Sebei
fénylenek, mint a ragyogó csillagok. Még keresztje is tisztelet tárgya
lesz. Szenvedésének eszközei, a szegek s a töviskorona csodás
hatalommal teltek. És erősen megparancsolta Véres Áldozata
emlékezetének megismétlését napról-napra az egész földkerekségen, s Ő
maga ott van személyesen, hogy megelevenítse és megszentelje a világot.
Felállítja keserves, de megváltó keresztjét minden templomban és minden
oltáron. Megkínzottan és vérezve mutatja Önmagát a keresztfán minden
útkereszteződésnél és minden falu terén. Vallása jelképévé tette a
keresztet. A győzelem e jelével jelöli meg homlokunkat, ajkunkat és
keblünket. Ezzel kezdi és végzi napunkat és vele szentel meg sírunkon.
És amikor újból eljön, az Ember Fiának e Jele lesz látható az égen.
The infinitude of divine attributes, 1849; Disc. to Mix. Congr.: 15.
Krisztus halála nem pusztán vértanúság volt. ... Krisztus ugyan az
Evangélium hirdetéséért szenvedett halált, de mégsem vértanú volt,
hanem sokkal több, mint vértanú. Ha csupán ember lett volna, joggal
lenne vértanúnak nevezhető, de mivel nem csupán ember volt, ezért nem
pusztán vértanú volt. Ember vértanúként hal meg, de az Isten Fia mint
Engesztelő Áldozat. ...
... A Megtestesült Ige szenvedése és halála nem múlhatott el, mint
álom, nem lehetett puszta vértanúság vagy valami másnak puszta
megjelenítése vagy jelképe, hatóerővel kellett bírnia. Erről bizonyosak
lehetnénk, mégha semmi sem mondatott volna is a hatásáról. De a hatása
is kinyilatkoztattatott: ami a kiengesztelődésünk az Istennél,
engesztelés bűneinkért és újjáteremtésünk szentségben.
The incarnate Son, a sufferer and sacrifice, 1836. ápr. 1; Par. and pl.
serm. VI.: 6.
========================================================================
A kereszt tanítása
Ezer és ezer egymást követő dologgal találjuk magunkat szembe az élet
folyamán. Mit gondoljunk róluk? Milyen színben lássuk őket? Vidáman és
jókedvűen nézzünk-e mindent? Vagy búskomoran? Kétségbeesetten vagy
reményteljesen? Fényesnek lássuk-e minden tekintetben az életet vagy
tárgyaljuk komolyan az egész kérdést? Kis következtetéseket vonjunk-e
le a nagy dolgokból vagy nagy következményeket a kis dolgokból? Azt
őrizzük-e emlékezetünkben, ami elmúlt s eltűnt, a jövőbe tekintsünk-e,
vagy olvadjunk fel a jelenben? Hogyan tekintsük a dolgokat? Ez az a
kérdés, amit minden figyelő ember felvet magának és mindenki a maga
módján válaszol reá. Szeretnénk valami irányító eszme szerint
gondolkodni, valami szerint, ami bennünk van, ami összhangba hozhatná
és összeegyeztethetné azt, ami kívülünk van. Szükségét érzi ennek a
gondolkodó elme. Mi a valóságos nyitja a világnak, kérdezitek most már,
hogyan értelmezi a keresztény? Mit adott nekünk a kinyilatkoztatás e
világ felbecsülésére és megmérésére? ... Az Isten Fiának a
keresztrefeszítését.
Az Isten megtestesült Örök Igéjének a halála nagy oktatásunk arra,
hogy miként gondolkozzunk és hogyan beszéljünk e világról. Keresztje
ráütötte minden dologra, mit látunk, a maga kellő értékét, minden
szerencsére, minden előhaladásra, minden előkelőségre, minden
méltóságra, minden gyönyörre; a test kívánságára, a szem kívánságára és
az élet kevélységére. Ráírta az értéket a halandó ember hevüléseire,
vetélkedéseire, reménykedéseire, félelmeire, vágyakozásaira,
erőfeszítéseire, diadalaira. Értelmet adott e földi lét különböző,
változó folyásának, megpróbáltatásainak, kísértéseinek, szenvedéseinek.
Összefüggésbe és egységbe hozta mindazt, ami látszólag ellentétes és
céltalan. A kereszt az a hangnem, amelybe e világ zenéjének összes
dallamai végül feloldódnak.
... A kereszt tanítása csak arra oktat, bár mérhetetlenül
hathatósabban, mégis mindazonáltal csak ugyanarra a tanulságra oktat,
amire a világ tanítja meg azokat, akik már régen élnek e világban, akik
sokat tapasztaltak benne, akik ismerik. ... Ha valaki az évek bizonyos
számát már megjárta benne, a Prédikátorral kiált fel: „Csupa hiúság,
minden csak hiúság!” ... Ezért Krisztus keresztjének a tanítása csak
megláttatja velük előre a világról való tapasztalatunkat. Az igaz, hogy
bűneink fölötti bánkódásra késztet minden körülöttünk lévő mosolygás és
csillogás közepett. És ha nem méltatjuk figyelemre, végül mégis
kényszerülni fogunk rettenetes büntetésük súlya alatt bánkódni miattuk.
Ha nem akarjuk elismerni az Ő láttára, ki bűneinket magára vette, hogy
ezt a világot a bűn tette nyomorúságossá, meg fogjuk tapasztalni
nyomorúságos voltát önmagunkon e bűnök visszahullása által.
... Csak azok képesek igazában örülni e világnak, akik a láthatatlan
világgal kelnek. Csak azok élvezik, akik tartózkodnak előbb tőle. Csak
azok lakomázhatnak igazán, akik böjtöltek előbb. Csak azok képesek élni
e világgal, akik megtanultak vissza nem élni vele. Csak azok öröklik,
akik a jövendő világ árnyékának tekintik és akik lemondanak róla a
jövendő világért.
The cross of Christ the measure of the world, 1841. ápr. 9.; Par. and
pl. serm. VI.: 7.
========================================================================
A rossz nem tudása
„És mondá az Úr Isten: Íme, Ádám olyanná lett, mint egy miközülünk:
tud jót és gonoszt.” (Ter 3,22)
Nyilvánvaló, hogy az embert a paradicsomban tőrbeejtő kísértés az
ismeretek utáni tiltott nagyravágyó kíváncsiság volt, mit a szem és a
test kívánsága követett, de a tiltott fát tudás fájának nevezték. A
Kísértő tudást ígért. És a bukás után a Mindenható Isten kijelentette
az Írás szerint, hogy elnyerte az ember ezt. „Íme, az ember olyanná
lett, mint egy miközülünk: tud jót és gonoszt”.
Figyeljük meg, mit mondott: „az ember olyanná lett, mint egy
miközülünk, tud jót és gonoszt”, az Isten ugyanis ismeri a rosszat,
éppúgy, mint a jót. Ez csodálatos átruházhatatlan tulajdonsága. És az
ember részesedni törekedett abban, ami Istené volt, de nem tudott
anélkül, hogy meg ne szűnt volna az lenni, ami Isten szintén volt:
szent és tökéletes. Az Istennek átruházhatatlan tulajdonsága, hogy a
rosszat megpróbálása nélkül ismeri. De az ember, mikor olyanná akart
lenni, mint az Isten, meglévő természete elveszítése által csak az
árnyékát tudta elérni annak a hasonlóságnak, aminek még híjával volt.
Istennek képmását elveszítve részesült a tudásában. Az Isten ismeri a
rosszat és mentes tőle, – az ember belemerül a gonoszságba és így
ismeri meg.
Átruházhatatlan tulajdonsága az Istennek, hogy amint nem teremtette,
meg sem kísérli a bűnt, – és csak annyiban ismeri, amennyiben
megengedi; megengedi teremtése nélkül, ismeri megtapasztalása nélkül, -
- valóban csodálatos és megfoghatatlan tulajdonság, de talán abból
következik, hogy megengedi. Mert Ő mindenhol és mindenben jelen van, és
semmi sem létezik, hacsak nem benne és általa. Bármily titokzatos: az
Isten tartja létben magát a poklot a föld mélyében, láncait, lángját és
töredelem nélküli lakóit, magát a gonoszságnak a szerzőjét, és Isten
nélkül mind a semmibe hullanának. Csaknem megzavarja a lelket a
gondolat, hogy az Isten éppúgy van a pokolban, mint a mennyben.
Rettenetes az Isten! „Te lelked elől hová volna mennem? színed elől
hová rejteznem? Egekbe hogyha hágok: ott jelen vagy, holtak közt vessem
ágyam: odalenn vagy”. (Zsolt 138,7-8) Ahol élet van, Ő ott van; és
lenyen bár a halál élete – az örök gyötrelem élő halála – Ő az ősoka.
És így, mert közvetlenül jelen van a gondolat ösztönző okai és minden
lét őselemei között, a fenntartó oka minden szellemnek akár jó, akár
gonosz: mentes tőle, de közvetlenül jelen van a gonoszsággal – és
ismeri, hogy mi, mert ott van a nyomorult parányokban és között, mik a
rosszat létrehozzák.
Ha tehát ily módon függ össze Isten tudása és a rossz eltűrése,
láthatjuk, hogy mily nagyravágyás volt ősszüleinktől, hogy megismerjék
megtapasztalása nélkül. Istenek kívántak lenni, ismerni a pokol
titkait, látni „a férget, mely meg nem hal” (Mk 9,43) és mégis
ártatlanok és boldogok kívántak maradni.
... Nem látták, hogy tudás és megtapasztalás együttjár az emberi
természetben; és a Sátán nem nyitotta fel a szemüket. Ettek a fa
gyümölcséből, hogy bölcsek legyenek és jaj, megtapasztalták
teljességgel, hogy mi a bűn, mi a szégyen, mi a halál, mi a pokol, mi a
kétségbeesés. Elvesztették Isten jelenlétét és megismerték a rosszat.
Elvesztették Édent s lett lelkiismeretük.
Ez valójában a jó és gonosz tudása. Az elkárhozott szellemek nem
ismerik a jót. Az angyalok nem ismerik a gonoszságot. Az olyan bukott
lények, mint mi, kik buktak, de még nem taszíttattak el, ismerik a jót
és gonoszt; a gonoszság nem kívülálló tőlük, de mégsem valami közös
velük; csak bennük van, de mégsem egyszerűen belőlük való. Ez volt a
tiltott fa gyümölcse, így maradt hátra bennünk a mai napig.
Nem tudjuk, mi a kötelessége más lényeknek, de úgy látszik mégis: az
ember boldogsága a paradicsomban abból állott, hogy nem tűnődött
önmagáról, és önfeledt volt. Nagyon hasonlónak látszik ... a gyermekek
állapota. Nem gondolkodnak önmagukról. Ilyennek látszik azoknak az
angyali karoknak is az állapota, kiknek élete a szemlélődés, – mert mi
egyéb a szemlélődés, mint az önfeledésig való megnyugvás az Istenre
gondolásban? Ezért ír a Jelenések könyve a szentekről, mint
„szüzekről, kik követik a bárányt, amerre csak megyen”. (14,4) De
Ádám elégedetlenkedve azzal, ami volt, tudás után sóvárgott, mit nem
szerezhetett meg másképpen, mint csakis erkölcsi megzavarodásának
vigasztalan megtapasztalása és e megzavarodás következtében szellemének
önmagáról való kényszerű szemlélődése által. Megkapta a kívánt tudást s
első feljegyzett cselekedete önmaga szemlélése volt és elrejtőzött a
kert fái között. Nem volt képes többé a rajta kívüli fenségességek
szemlélésére, figyelmét a rájött szégyenérzet kötötte le.
... Az angyalokról két dolgot tudunk, hogy „szent, szent szent”
kiáltják és teljesítik Isten parancsát. Imádás és szolgálat a
boldogságuk; és így a mi boldogságunk is annál nagyobb, mennél jobban
hasonlítunk hozzájuk. De az értelem minden próbálkozása, mi a
helyzetünkön való töprengésre irányul és annak kiderítésére, hogy
megtudjuk: mi az imádás és miért imádkozunk, mi a szolgálat és miért
szolgálunk, mit foglalnak magukba érzelmeink és mit jelentenek
szavaink: hozzájárul szellemünknek az egyedül szükséges dologtól való
eltérítésére hacsak nem vagyunk gyakorlottak és jártasak bennük. A
vallás minden bizonyítéka tanúsága, az egyes tanok megokolása, az Írás
bizonyságai és hasonlók, – kétségtelenül működési térül szolgálnak a
szellem nagy és csodálatos erejének kipróbálására és vakbuzgóság lenne
lebecsülni vagy megtagadni őket, de szeretetben gyökerezett és
alapozott lélekre van hozzájuk szükség, hogy szét ne szóródjunk
általuk. Ha igazán vallásos lelkek bocsátkoznak bele, bizonyos, hogy a
vizsgálódás puszta megvitatás helyett elmélkedéssé, a buzdítás
imádássá, az érv tanítássá válik.
... Krisztus visszaszerezte a számunkra, amit elvesztettünk Ádámban:
ártatlanságunk öltözetét. Lelkünkre kötötte és képessé tett rá, hogy
olyanok legyünk, mint a gyermekek. Megszerezte nekünk az egyszerűség
kegyelmét, melyre, bár egyike a legfőbbeknek, nagyon kevéssé gondolunk,
nagyon kevéssé törekszünk. Van ugyan általános, bár gyenge fogalmunk
arról, hogy mi a hit, a remény, a szeretet, az igazság és tisztaság, de
csaknem vakok vagyunk aziránt, ami a keresztény tökéletesség egyik
legfőbb alkotó eleme: az az egyszerűség, mi a szívnek Istennel való
teljes osztatlan folytonos egyesüléséből ered. És azok, akik azt
gondolják, hogy van valami fogalmuk róla, rendesen nem emelkednek
magasabbra, minthogy összetévesztik a puszta lelki gyengeséggel és
együgyűséggel, ami csak hamis utánzása. Egyszerűnek lenni annyit tesz,
mint az apostolokhoz és az első keresztényekhez hasonlónak lenni.
Üdvözítőnk mondja: „Legyetek szelídek” vagyis egyszerűek, „mint a
galambok”. (Mt 10,16) És Szent Pál ezt mondja: „Akarom, hogy bölcsek
legyetek a jóra és együgyűek a rosszra.” (Róm 16,19) „Kifogástalanok
is tiszták, az Istennek egyeneslelkű fiai legyetek a gonosz és romlott
nemzedék közepette.” (Fil 2,15) És szól a saját „lelkiismerete
bizonyságáról”, hogy „szíve egyszerűségében és istenes őszinteséggel,
nem testi bölcsességben, hanem Isten kegyelmével járt ezen a világon”
és tanítványainál. (2Kor 1,12) Kérjük Istent, adja meg ezt a nagy és
értékes adományt, hogy kiirtsunk emlékezetünkből mindent, ami sérti Őt,
hogy elfelejtsük mind azt az ismeretet, mi bűnre vitt, hogy elnyomjuk
magunkban az önző indítékokat, az önhittséget, hiúságot,
szűkkeblűséget, irigységet, gyűlöletet, aljasságot, hogy elforduljunk
minden gyáva, tisztességtelen, megvetendő szándéktól és megszabaduljunk
a szolgai félelemtől, az emberektől való félelemtől, a lelkiismeret
téveteg aggodalmaitól és az aprólékoskodástól. Hogy így oly bátrakká és
nyíltakká legyünk, mint azok, akik úgy élnek, mintha bűnük sem lett
volna, mert megtisztultak tőle, oly mocsoktalan szívűek, nyílt
arckifejezésűek és zavartalan tekintetűek, mint azok, akik nem
gyanakodók, nem titkolódzók, sem a dolgok elől nem térnek ki, sem nem
féltékenyek, egyszóval, hogy tudjunk bízni Benne, Reá támaszkodni és
Róla elmélkedve megnyugodni, ahelyett, hogy elmerülnénk e világ
nyomasztó légkörében, hogy el tudjuk viselni tekintetét és hangját,
hogy ne legyen tudomásunk másról, csak Róla és a megfeszített Jézus
Krisztusról, és ne kívánjunk semmit, csak amit Ő megáldott és ajánlott,
hogy kövessünk.
Ignorance of evil, 1831. márc. 13.; Par. and pl. serm. VIII.: 18.
========================================================================
A gyermekded lelkület
Ne feledkezzünk meg róla soha, hogy a gyermekben, keresztségben való
újjászületése ellenére, ha csak csírájában is, van valami rosszaság,
megvan azonban az a nagy adománya, hogy látszik rajta: nemrégen került
ki az Isten színe elől és nem érti e látható világ nyelvét, vagy nem
tudja, hogy milyen kísértést jelent, hogy mennyire a lélek és Isten
közé vetett fátyol. A gyermek szándékainak és értelmének egyszerűsége,
készséges hite mindenben, amit mondanak neki, ártatlan szeretete,
korlátlan bizalma, gyámoltalanságának bevallása, a rossz nem ismerése,
képtelensége gondolatai eltitkolására, megelégedettsége, bajának gyors
feledése, vágyódás nélküli csodálkozása és mindenekelőtt áhítatos
lelkülete, mely mindent valami csodálatosnak, mintegy az Egyetlen
Láthatatlanra emlékeztető jelnek lát maga körül: mindez bizonyság rá,
hogy még nemrégen a dolgok magasabb rendjében volt mintegy látogatóban.
Gondoljunk csak arra a komolyságra és bámulatra, amellyel a gyermek
valamilyen elbeszélést vagy mesét hallgat, illetőleg az idő múltával a
lélekben később kiütköző, önhitt függetlenségtől mentes lelkületére.
Gondoljunk arra a határozottságra is, amellyel a gyermek
lelkiismerete a jó és rossz között különbséget tesz. Amint az ember
éveinek a száma növekszik és enged az őt érő kísértéseknek: elveszíti
ezt a veleszületett tehetségét és a puszta ésszel kényszerül
körültapogatódzni. Ha habozik, hogy ilyen vagy olyan módon cselekedjék-
e s a kötelesség és érdek különféle szempontjai beleszólnak
elhatározásába, egészen megzavarodottnak érzi magát. Valóban és igazán
nem önámításból, hanem valóságosan nem tudja, hogyan kellene
cselekednie, érveket kényszerül előrángatni és nagyon sok kínnal jut
elhatározásra. ...
Milyen hatásos példaképe a gyermek lelkülete a most mondottakkal
szemben annak, amit egyházias érzésnek nevezhetünk. Krisztus azt
akarta, hogy az igazsághoz ne szellemes okoskodások, fontolgatások,
vagy a magunk módján való kutatások által, hanem oktatás útján jussunk
el. Az Anyaszentegyház kezdettől fogva mint komoly szent valóság áll
előttünk, szinte mint valami kép, a másvilág kinyilatkoztatása, mint
maga a keresztény üdvrend, és így bizonyos értelemben a saját isteni
eredetének a tanúbizonysága, mint ahogy az a természet világa is.
Azoknak a lelkülete tehát, akik eleve elfogadják az Egyház igéit,
olyan, mint a gyermekeké, akik nem okoskodnak, hanem engedelmeskednek
anyjuknak; azokban pedig, akik kezdettől fogva visszautasítják igéit,
nyilvánvalóan hiányzik a gyermeki lelkület, mert bíznak benne, hogy
saját erejükből eljutnak az igazsághoz, ahelyett, hogy rajtuk kívül
álló tudósításokban bíznának.
De gondoljunk egyúttal arra a különbségre is, ami másrészt a gyermek
és az érett keresztény állapota között van, bár ez a különbség szinte
túlságosan szembetűnő ahhoz, hogy szólnunk kellene róla. Szent János
mondja: „Aki igazságot cselekszik, az igaz, amint ő is igaz.” (1Jn
3,7) És megismétli: „Mindaz, aki igazságot cselekszik, őtőle
született.” (1Jn 2,29) Nos, nyilvánvaló, hogy a gyermek ártatlansága
nem részese e magasabbrendű szentségnek. Csak mintaképe annak, aminek
be kell végül teljesülnie benne. ... Gyermekkori állapotunk
vigasztalásunkra történő boldogító tudtuladása annak, hogy mivé akar
tenni bennünket az Isten, ha szívünket alárendeljük Szentlelke
vezetésének. A jövendő jó megjövendölése – előzetes megízlelése ez
annak, ami a mennyben fog beteljesülni. És így a gyermekség a
halhatatlanság ígérete, mert képletesen magában hordja azokat a
magasztos és örök kiválóságokat, melyekből a mennyei boldogság áll s
nem mutatta volna meg a Legkegyelmesebb Teremtő azokat árnyképben, ha
nem követné egy nap megvalósulásuk.
The mind of little children, 1833. dec. 28.; Par. and pl. serm. II.: 6.
... A Mindenható Isten bár nem hozza vissza a múltat, rendelkezései
mégis egyenletes egyöntetűséggel előbbre visznek, hasonlóan az egy
középpont körül terjeszkedő körökhöz; – nagyobb jó van jövendőben, nem
ugyanolyan, mint az elmúlt jó, de hasonló hozzá, miként a lényeg
hasonlít visszképéhez. Látjuk a múltban mintegy kicsiben és vázlatosan
a jövendőt. Miként is lehetne másként, mikor minden jó csak visszképe
és árnyéka az adományozó Istennek és hasonlítanak egymáshoz, mert
hasonlók Hozzá. Ezért Éden kertje, bár a régmúlté, újból és újból
értésünkre jut az Isten velünk való bánásának folyamán, nemcsak abból a
célból, hogy felvilágosítson a múltról, de elkerülhetetlenül, ha szabad
így mondanom, a hasonlatosság miatt, melyet az isteni kegy egyik rendje
a másikhoz mutat. ...
Éden kertjére ezért úgy tekinthetünk vissza, amint a saját
gyermekkorunkra szeretünk. A gyermekkor a tökéletes keresztény állapot
példaképe. Üdvözítőnk tette azzá, amikor azt mondta, kis gyermekké kell
válnunk, hogy bemehessünk az országába. De a gyermekség valami elmúlt
dolog is és vége lett. Nem vagyunk, nem tudunk lenni gyermekek.
Felnőtteknek képességeik, szenvedélyeik, céljaik, elveik, nézeteik,
kötelességeik vannak, mik a gyermekeknek nincsenek. És valamiképp mégis
olyanokká kell válnunk, mint a kis gyermekek. Kötelezve vagyunk ebben
látni a keresztény tökéletességet és szemünk előtt tartva, törekednünk
kell rá. Valójában igazán sokkal szorosabb a kapcsolat Ádám paradicsomi
állapota és gyermekkorunk állapota között, mint először gondolhatnók,
úgyhogy Édenre gondolva bizonyos módon a magunk gyermekkorára tekintünk
vissza és arra törekedve, hogy gyermekekké legyünk: arra törekszünk,
hogy olyanokká legyünk, mint Ádám volt teremtésekor. ...
The state of innocence, 1838. febr. 11.; Uo. V.: 8.
========================================================================
Ismeretlenségben
Nem okvetlenül azok nemzedékük leghasznosabb emberei, sem az Isten
legkegyeltebbjei, akik a legnagyobb zajt ütik a világban és akik a
történelemben feljegyzett nagy változásokban és eseményekben
látszólagosan vezetőszerepet vittek. Ellenkezőleg, mégha rá is tudunk
mutatni bizonyos számú emberre, mint az emberiségnek megadott egyes
nagy áldások tényleges eszközlőire, az egyiket a másikhoz viszonyító
értékelésünk gyakran nagyon téves róluk.
Ki termelt például először gabonát? Ki szelídítette meg és ki fogta
házi szolgálatra először az állatokat, melyeknek erejét felhasználjuk
és tápláljuk magunkat velük? Vagy ki fedezte fel először a
gyógynövényeket, melyek az ősidőktől kezdve írjaink betegséggel
szemben? Ha halandó ember volt, kinek ily ismerete volt a növényi és
állati világban és így tudott különböztetni a hasznos és haszontalan
között, ismeretlen a neve a milliók előtt, kiknek jótevőjük volt.
Általánosan elismert, hogy a legszerencsésebb felfedezések megindítóit
és a természet rejtett kincsei feltárásának úttörőit, – azokat, akik
felőrlődnek az igazság kutatásában, akik tetteink számára a
legjelentősebb irányelveket kijelölik, akik sok fáradsággal üdvös
intézkedéseket fogadtatnak el kortársaikkal, vagy akiket a főérdem
illet nemzeti történetük eseményeinél is, ami a hírnevet és hálát
illeti: az alárendelt nagyságok rendesen háttérbe szorítják.
Alkotásaikat nem róluk nevezik el; a művet sem, a rendszert sem,
amellyel a világot megajándékozták. Iskoláikat idegenek foglalják el;
életbölcsességük alapelvei népi kinccsé válnak s talán a nemzet
jellemét alakítják, de anélkül, hogy halhatatlan alkotásaik
tulajdonképpeni szerzőik neveit megörökítenék.
Ilyen a társadalmi és politikai világ története; és még világosabban
megfigyelhető e szabály az erkölcs és vallás területén. Ki oktatta az
Egyház szentjeit és doktorait, akik a maguk idejében és későbbi korok
számára az igazság és tévedés szabályainak legkiválóbb értelmezői s
szóval és tettel életmódunk útmutatói voltak? A Mindenható Bölcsesség a
sajátmaguk szellemi működése által szólt-e hozzájuk, vagy inkább
náluknál talán még bölcsebb hírnév nélküli tanítók oktatásába adta
őket? ... Szent Pált csodálatos megtérés tüntette ki és az
Evangéliumnak a pogányok közti terjesztésére vezetői hivatást kapott,
mégis Ananiásra, egy Damaszkuszban lakozó egyébként ismeretlen szentre
bízatott a nagy tisztség, hogy a nemzetek apostolának a bocsánat
kegyelmét és a Szentlelket közvetítse.
A Gondviselés így cselekszik napról-napra. A korai élete minden
embernek rejtett, általánosságban mégis a gyermekkora az, amikor
jelleme jónak vagy gonosznak alakul; és tulajdonképpeni és legfőbb
jótevői, azok, akik jónak művelik ki, ismeretlenek a világ előtt.
Megfigyelték, hogy a legkimagaslóbb keresztények közül némelyek
vallásos anyával voltak megáldva és későbbi életükben a maguk saját
jelességeit az ő nevelésük támogatásának tulajdonították. Ágoston
megmentette az Egyháznak anyja, Monika történetét, de mások esetében
még a neve sem maradt ránk a nagy jótevőknek. ...
Ha a sugalmazás történetét tekintjük, ugyanez a szabály ott is.
Figyeld meg az Ószövetséget, mely „bölccsé tesz minket az
üdvösségre”. Mily nagy részét írták ismeretlen szerzők! ... És így van
a szertartásokkal, melyek kezdettől fogva a keresztény egyház kincseit
alkotják; kik voltak azok az érett és felmagasztosult szentek, akik
ránk hagyományozták azokat? És azután egész istentiszteleti rendünkben
kik voltak az egyes illő intézkedések és kegyeletes érzést keltő
szokások bevezetői? Ki jött rá a zenei dallamokra, melyekkel
dicséretünket Istennek bemutatjuk és amelyek oly csodálatosan
ösztönöznek arra, hogy „boruljunk le, essünk térdre és imádjuk Teremtő
Urunkat”? Kik voltak azok a jámbor emberek, szellemi őseink „a
katolikus hitben”, kik régi időkben a fenséges épületeket, melyekben
imádkozunk, szerte az országban felépítették ... ? E legnagyobb
embereknek „nem maradt emléke” minden korban; „kimúltak, mintha nem
is lették volna, születtek, mintha nem is születtek volna”. (Sir 44,9)
Jól tudom, hogy az ilyen észlelések megszomoríthatnak és
megzavarhatnak; és különösen a hevülő, nagyratörő szellemeket, akiket
nagylelkű szeretet tölt el minden nagy és jó iránt és nemes gyűlölet az
igazságtalansággal szemben. Az ilyenek nehezen tudnak kiengesztelődni a
gondolattal, hogy az igazság teljes egészében csak a másvilágon
diadalmaskodjék. Örömest megelőznék az igaz Bíró jövetelét: sőt az
ilyen ember túlságosan kedvezően vélekedik talán e jelen világról
ahhoz, hogy vonakodás nélkül megnyugodjék a világ ítéletének
romlottságáról és tiszteletének értéktelenségéről vallott tanításban.
De hogy ez igazság, csaknem valóságként látta már meg, valahányszor az
Írás tanúságát fontolóra vette; és ha már egyszer így van, akkor csak
okos dolog és még kiváltságunknak tekinthető, hozzászoktatnunk elménket
e gondolathoz és elfogadnunk, nemcsak szóval, de komolysággal.
Miért kellene visszariadnunk az Isten jelen gondviselésének e kegyes
törvénye előtt önmagunk és szeretteink esetében, amikor elfogadása
nemünk legjobbjaival és legnemesebbjeivel kapcsol közösségbe, kik
minket természetben és méltóságban nemde felülmúlnak? Andrást nevén
kívül alig ismerjük, míg Péteré mindig a díszhely az egész egyházban;
mégis András vitte Pétert Krisztushoz. És nem ismeretlenek-e a szent
angyalok a világ előtt? És nincs-e maga az Isten, minden jó Szerzője,
sokkal nagyobb mértékben rejtve az emberiség előtt, nem részletekben
nyilvánul-e ki csak és nem szegényesen dicsőített-e egy-két szétszórt
szolgájában itt-ott? És a Lelke, tudjuk-e, hogy „honnét jön, vagy hová
megyen”? (Jn 3,8) És bár ő tanította az embereket kezdettől fogva
minden bölcsességükre, mégis amikor látható alakban jött a földre,
éppen akkor mondatott róla, hogy „a világ őt meg nem ismeré”. (Jn
1,10) Csodálatos gondviselése leplezve működik s ezért csak
tökéletlenül fejthetjük meg; és hogy Őt lássuk, ki az Igazság és az
Élet, bennünket is el kell rejtenie e lepelnek s így tetteinkben rejtve
kell lennünk a világ előtt. Akiket a király udvarába hívatnak, azok
bejutnak a belső termekbe, hová nem férkőzhet be a durva tömeg
kíváncsisága; és ha mi a Királyok Királyát a maga fenségében akarjuk
látni, akkor meg kell nyugodnunk abban, hogy a látható dolgok részére
eltűnjünk. Az Isten szentjei rejtve vannak; ha ismerik őket az emberek,
csak véletlenül történik, ismerik őket világi állásukban, mint valami
magas földi hivatal betöltőit vagy mint valami merőben a polgári
élethez tartozó dolog végrehajtóit, nem mint szenteket. Szent Péter
sokkal inkább az emberi történelem egy rendkívül gyökeres változásának
a főeszközeként szerepel a történelemben, mint a maga igazi
minőségében, mint Urának önzetlen követője.
Mennyire szánalomraméltó lelkűek vagyunk és mennyire meggyalázzuk
természetünk képességeit és valódi nagyságát, ha alárendeljük minden
hitvány ember ítéletének és vezetésének, világias és bűnös ember
egyszerű és ostoba dicséretének s hitvány jutalmának! Legyen
egyáltalában a test a lélek bírája, vagy a bűnös az Isten
választottjáé? Lefelé nézzünk és nem fölfelé? ... És nem veszi észre a
hit szeme magatartásunk tanúit, kik mindig jelen vannak és sokkal
méltóbbak tiszteletünkre, mint az istentelenek egész serege? ...
Bizonyos, hogy „látnak az angyalok” minket, éppúgy, mint Isteni
Urunkat. ... Szent Pál világosan tudtunkra adja, hogy az az Isten
szándéka, hogy „sokszoros bölcsessége kinyilváníttassék a mennyei
fejedelemségeknek és hatalmasságoknak az egyház útján.” (Ef 3,10) ...
Több az elegendőnél egy bűnös halandónak, hogy a boldog lelkeknek
munkában és imában társává és a Legfölségesebb Isten szolgájává és
gyermekévé teremtetett. Kíséreljük meg valamennyire valóra váltani
kiváltságunkat és alázzuk meg egyúttal magunkat gyengehitűségünk miatt.
Az Isten választottjai vagyunk és bemenetelünk van „a kapukon át” a
mennyei „városba”. (Jel 22,14)
The world's benefactors, 1830. nov. 30. (később újjáírva); Par. and pl.
serm. II.: 1.
========================================================================
Istenfélelem
Mózesnek bár nem engedtetett meg, hogy az ígéret földjére lépjen, az
megadatott neki, hogy a távolból lássa. Nekünk is, bár nem engedtetünk
be a mennyei dicsőségbe, mégis sok adatott látni, előkészületül a több
látására. Krisztus, bár láthatatlanul, valóságosan közöttünk lakozik
egyházában és rendelkezései által valódi és megfelelő értelmükben
teljesíti az Írás ígéreteit. Már most megengedtetett, hogy „lássa
szemünk díszében a királyt, tágas földet lásson”. (Iz 33,17) A próféta
szavai mind a mi jelenlegi, mind a szentek másvilági állapotára is
vonatkoznak. A jövendő dicsőségről ezt mondja Szent János: „Látni
fogják az ő arcát és homlokukon lesz az ő neve.” (Jel 22,4) És a
jelenről Izaiás maga szól a szöveg magyarázatának tekinthető
szakaszban: „És megnyilvánul majd az Úr dicsősége, és meglátja azt
minden test egyaránt.” (40,5) És ezt is mondja: „Meglátják ők az Úr
dicsőségét, Istenünknek fenségét.” (35,2) Nem látjuk az Istent az
evangéliumi időkben sem szemtől szembe, de mindazonáltal valóság mégis,
hogy „rész szerint megismerjük” s látjuk, bár „tükör által
homályban” (1Kor 13,12), mi sokkal több mindennél. Csak a keresztények
képessége ez. A keresztség, amely által keresztényekké válunk,
megvilágosodás, és imádásunk tárgya: Krisztus, Fény is egyúttal, mely
az imádásra képesít.
Ez a látás a legtöbb embernek valami idegen dolog. Nem érzik át
Krisztus jelenlétét, kötelességüknek sem tekintik, hogy átérezzék. ...
Két fajta emberben hiányzik [az Isten iránti] tisztelet és félelem.
... Először azokban, akik azt gondolják, hogy sohasem vonták magukra az
Isten haragját, azután azokban, akik úgy gondolják, hogy bár egykor
magukra vonták, az már egyáltalában nem számít, mert minden bűneik
megbocsáttattak; – az egyik azt gondolja, hogy a bűn nem nagy rossz
önmagában, mások viszont azt, hogy nincs nagy rossz bennük, mert
személyük elfogadtatott Krisztusban hitükért.
Meg kell ezzel kapcsolatban jegyeznünk, hogy a vallásos félelem
megléte nem függ össze azzal, hogy bűnösök vagyunk-e. Lennénk bár
szeplőtelenek, mint az angyalok, az Ő színe előtt, kinek „szentjei
között sincsen változhatatlan, még az egek sem tiszták az ő szemében”
(Jób 15,15), azt kellene az embernek mégis gondolnia, hogy nem tehet
egyebet, csak félhet. Maguk a szeráfok lefátyolozzák arcukat, miközben
kiáltják: Dicsőség! ... Még ha igaz is lenne, hogy a bűn nem volt nagy
rossz, vagy nem volt nagy rossz bennünk, már maga a puszta körülmény,
hogy az Isten végtelen és mindenekfelett tökéletes, lenyűgöző gondolat
teremtmények és halandó emberek részére és áhítatos félelem érzésére
kellene késztetnie mindenkit, aki vallja a hitét, bármennyire
természetes is vallástalan emberek számára ez érzés elutasítása. ...
Az emberek egy része túlszigorúnak gondolja a katolikus Credot, azt
tartja, hogy nem szükséges bizonyos tanokat üdvözülése érdekében
hinnie, ... az összes vallásos szertartásokat és szokásokat csupán
formaságnak mondja és semmiségnek tekinti, s azt gondolja, hogy
egyformán tetszik az ember az Istennek, akár megtartja őket; akár nem.
...
Az emberek másik csoportja lényegesen különbözik tanai tartalma által
az előbbiektől. Ezek azt gondolják, hogy bár természettől fogva a bűn
gyermekei, mégis irgalomból annyira Isten kegyében vannak, hogyha
hirtelen meghalnának, bizonyosan a mennybe jutnának, – azt gondolják,
hogy az Isten annyira tökéletesen megbocsátja napról-napra vétkeiket,
hogy semmiről sem kell számot adniok, semmiért sem kell szoronganiok az
utolsó napon. ...
... Ezek az ellentétes csoportba tartozó emberek megegyeznek
egymással abban, hogy az Istent egyszerűen a szeretet Istenének
tekintik, nem olyannak, akit hódolattal félni is kell. Az egyik
jóindulatot, a másik könyörületet ért szereteten, és ennek
következtében sem az egyik, sem a másik nem tekint rá félelemmel. ...
... A félelem és a hódolatos tisztelet azok közé az érzések közé
tartozik, amik meglennének bennünk, – még pedig nagy mértékben, – ha
közvetlenül látnánk a Mindenható Istent. Meglesznek ezért ezek az
érzésék bennünk, ha valónak érezzük a jelenlétét. Meglesz bennünk abban
a mértékben, ahogyan hiszünk a jelenlétében. És hiánya azt jelenti,
hogy nem érezzük, nem hisszük a jelenlétét. ...
... Ha hisz valaki az Ő jelenlétében, akkor visszariad attól, hogy
bizalmaskodva forduljon Hozzá, hogy valótlan szavakat használjon
Előtte, hogy önkényesen, a maga saját ítélete szerint döntsön róla,
hogy mi az Isten akarata, hogy bizalmára hivatkozzék, vagy hogy
közönséges legyen a testtartása, amikor szól Hozzá. ...
... Gondoljuk meg, mily másképpen beszélünk egy még oly meghitt
barátunkról is a jelen- vagy távollétében; fontoljuk meg, mit érzünk,
ha történetesen úgy kezdünk beszélni róla, mintha nem lenne jelen és
hirtelen rájövünk, hogy ott van, és akkor is, ha tudjuk, hogy nem
másként, mint csakis szeretettel és őszintén szóltunk róla. Van valami
a távollevő személyekrőli beszédmodorban és hangszínezetben, amit
udvariatlannak vagy legalább is figyelmetlennek tartanánk, ha jelen
lennének. Ha jelen vannak, akkor akaratlanul is, többé-kevésbé mindig
gondolunk rá, hogy miként fogadják szavainkat hogyan érintik őket, mit
fognak mondani nekünk vagy gondolni rólunk annak során. Távollevő
személy esetében kísértésünk van talán rá, hogy bátorsággal szóljunk
róla, mi bizonyos pontokban a véleménye; – de ha jelen van,
mérsékeljük a szavainkat, egyáltalában nem szívesen szólunk róla annak
eleven tudatában, hogy hibázhatunk és hogy jelen lévén figyelmeztethet
rá. Nagyon óvatosak vagyunk ilyenkor annak kinyilvánításában, hogy
miként érez valamely dologban eleve, vagy milyen hajlandóságú
irányunkban, és minden tekintetben tiszteletteljes és tapintatos a
magatartásunk irányában. Ha tehát így érzünk társaink irányában, mit
éreznénk egy angyal jelenlétében és különösen mit az emberek Mindentudó
és Mindentkifürkésző Bírájának jelenlétében? Ami becsülés és
tekintetbevétel társaink esetében: áhítatos félelemmé válik a
Mindenható Istennel szemben. És azok, akik nem félik Őt, egyszerűen nem
hiszik, hogy Ő látja és hallja őket. Ha félnék Őt, akkor megszűnnének
oly bizakodva kérkedni az Ő kedvező ítéletével róluk, nem jeleznék
előre a magatartását, nem tennének kijelentéseket
kinyilatkoztatásairól, nem élnének vissza a Nevével, nem szólítanák Őt
bizalmaskodva.
... Az Üdvözítőnkről való eltűnődés, ki távol és mégis közel van,
hasonlít a tőlünk elvett, de álomban mintegy hozzánk visszatérő
barátunkról való eltűnődéshez, csakhogy ez esetben nem álomról, hanem
valóságról és igazságról van szó. Amikor elment, ezt mondotta
tanítványainak: „Majd ismét meglátlak titeket, és örvendeni fog
szívetek.” (Jn 16,22) Máskor mégis ezt mondotta: „Eljönnek a napok,
mikor elvétetik tőlük a vőlegény; akkor majd böjtölni fognak.” (Mt
9,15) Mily feltűnő ellenmondás! Olyan, mint amikor valami magasztos
érzést emberi nyelven kell kifejeznünk. Örvendeni fognak, mert Krisztus
eljött, és mégis siránkozni, mert eltávozott. Vagyis oly finom, oly
különös és új érzésről van szó, hogy semmi más nem mondható róla, mint
csak az, hogy egyesíti magában mindazt, ami az általános tapasztalat
szerint az ellentétes emberi érzésekben kellemes és megnyugtató. Amint
a föld bizonyos értékes gyümölcseinek az ízéről mondják, hogy olyan,
mint az összes többié egyben, nem azért, mintha nem különböznének a
valóságban az összes többitől, de mert így tudjuk az igazság lehető
megközelítése érdekében a legjobban jellemezni. Ilyen azok
lelkiállapota, akik hiszik, hogy az Istenfia itt van, bár elment, – az
Isten jobbján van és mégis húsával és vérével valóságosan köztünk van,
-- jelen van, bár láthatatlan. – Öröm és fájdalom egyben, amit érzünk
vagy inkább sokkal többet, mint e kettőt, hódolatot, csodálkozást,
hálaadást, mit nem lehet megfelelőbben kifejezni, mint a Szentírás
félelem szavával, vagy a jámbor Jób szavaival bár ő nem úgy mondta,
mint akin áldás van, hanem búbánatában: „Ha keletnek megyek, nincs
ott, ha nyugatnak tartok, nem veszem Őt észre; ha balra keresem, nem
érem él, ha jobbra fordulok, nem látom! Ezért rettegek színétől; ha reá
gondolok, elfog a félelem.” (23,8-9.15)
Befejezem. Elegendőt mondtunk már annak bizonyítására, hogy
kötelességünknek kell lennie az áhítatos félelemnek, ha kötelességünk
az Isten szeme előtt élni, – az Evangélium kiváltságának kell lennie,
ha kiváltságai közé tartozik „a királyt díszében” szellemileg látni.
A félelem szükségszerűleg következik a hitből, mégha nem is mondaná meg
a Szentírás. De aligha kell mondanunk, hogy az Írás valójában
bővelkedik az Isten félelmének parancsaival. Így a Példabeszédek
könyvének szavai: „A bölcsesség kezdete az Úr félelme.” (1,7)
Ugyanezt jelenti a második parancsolat, mely komolyan kötelez rá, hogy
Isten nevét hiába ne vegyük. Hasonlóképpen a Habakuk prófétának adott
kinyilatkoztatás annak kijelentésével kezdődik, hogy „az igaz hite
által életben marad” s a következő szavakkal végződik: „Az Úr azonban
szent templomában van, az egész föld némuljon el előtte!” (2,4.20)
Hasonlók Szent Pál szavai, ki szintén tüzetesen tárgyalva a hitet, mint
ami „a remélt dolgok valósága, meggyőződés a nem szemléltekről”,
ezzel fejezi be: „Tartsuk meg a kegyelmet, hogy általa Istennek tetsző
módon szolgáljunk, félelemmel és tisztelettel.” (Zsid 11,1; 12,28)
Hasonló Szent Lukács jellemzése a földön küzdő Egyházról, mely
„gyarapodott az Úr félelmében járva s a Szentlélek vigasztalásával
eltelve.” (ApCsel 9,31) Így ír Szent János a mennybéli győzelmes
Egyházról: „Ki ne félne téged, – mondja, – ó Uram, és ki ne
magasztalná nevedet? mert te vagy egyedül szent.” (Jel 15,4) Hasonló
érzés fogta el a három apostolt, mikor a Színeváltozás Hegyén
meghallották az Úr szavát: „arcukra borultak, és igen megfélemlének.”
(Mt 17,6) És ezek ismeretében lehet-e valami nyilvánvalóbb, minthogy a
félelem hiánya nem egyéb, mint a hit hiánya. ... Csodálkozhatunk-e
azon, hogy nem árulnak el szavaink és magatartásunk félelmet, ha nem
gyakoroljuk a hit tetteit? Mik a hit tettei? – veted fel most a
kérdést. A hitnek a tette: gyakran menni ájtatosságra, a hit tette: ha
térdepelünk, ahelyett, hogy ülnénk, a hit tette: küzdeni érte, hogy
figyelmesen imádkozz, a hit tette: másképp viselkedni az Isten házában,
mint közönséges helyen, a hit tette: hétköznap, mint vasárnap menni az
Isten házába, a hit tette: gyakran járulni a legfőbb szentséghez, és a
hit tette: komolyan és tisztelettudóan viselkedni a szent szolgálat
közben. Ezek mind a hit tettei, mert ezeket a tetteket mind úgy
cselekedjük, mintha látnók és hallanók Őt, aki jelen van, ha testi
szemeinkkel nem is látjuk és nem halljuk. De „boldogok, akik nem
látnak és mégis hisznek”; ezért, ha így cselekszünk, bizonyosak
lehetünk, hogy Isten kegyelméből fokozatosan eltelünk az Ő szent
félelmének a lelkével. Beszéd- és cselekvésmódunkban, vallásos
gyakorlatainkban és mindennapi magatartásunkban mindenkor, nem
kényszeredetten és erőlködve, hanem önkéntelenül és természetesen ki
kell nyilvánítanunk, hogy félünk Tőle, miközben szeretjük Őt.
Reverence, a belief in God's presence, 1838. nov. 4.; Par. and pl.
serm. V.: 2.
========================================================================
A közösség törvénye
Egész emberi nemünknek adott törvény vagy kiváltság, hogy az apostol
szavai szerint „az egyik a másik terhét viselje”. És ez teljesen
összeegyeztethető az ellentétellel, hogy „mindenkinek saját terhét
kell viselnie.” A felelősség utolsó terhe, amikor majd megítéltetünk,
egyedül a mi vállunkon marad; de az odavezető úton, míg ez ítéletre
előkészülünk, gyötrelmeket és fáradalmakat viselnek el értünk mások is.
A helyettesítésnek ezen az elvén, hogy javunkra válik, amit mások
tesznek értünk, alapszik a közösség: Szülők dolgoznak és vesződnek
gyermekeik javáért, gyermekek szenvednek a szülők bűneiért, akik
meghaltak, mielőtt a bűn vetése kikelt volna. „Delirant reges,
plectuntur Achivi.” – „Mit a királyok dőrén vétenek, az achajok
szenvednek mindazért.” (Horatius) Néha kikényszerített, néha önkéntes
ez a szerep. A férjet ért büntetés átháramlik az asszonyra. A
társadalom összes osztályai által élvezett jótéteményeket kevesek
egészségtelen és veszedelmes fáradsága szerzi meg. Katonák
megsebesülnek és meghalnak az otthoniakért s államférfiak áldozatul
esnek honfitársaikért való fáradozásaiknak, kik alig tesznek egyebet,
minthogy bírálgatják őket. Így nyúl bele a közösség törvénye ilyen vagy
olyan módon életünkbe. Szenvedünk mindnyájan és nyerünk a kölcsönös
szenvedés által, mert soha nincs az ember egyedül a földön, – ha
egyedül fog is állni egy nap azután. Itt társaslény és mint egy a sok
útitárs között halad távoli hazája felé.
Gram. of Ass. 1870; Ch. X §. 1.
========================================================================
Titkok világa
Fontoljuk meg Üdvözítőnk szavait: „Jobb nektek, hogy én elmenjek,
mert ha el nem megyek, a Vigasztaló nem jövend hozzátok.” Nem mondja
meg, hogy távolléte miért feltétele a Szentlélek jelenlétének. „Ha
elmegyek, – folytatja, – el fogom őt küldeni hozzátok.” (Jn 16,7)
„És kérni fogom az Atyát és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek
legyen mindörökké.” (Jn 14,16) Ugyanezt a szándékot fejezik ki a
következő szövegek: „Amely tetteket én cselekszem, ő is cselekedni
fogja azokat; sőt nagyobbakat is fog tenni azoknál; mert én az Atyához
megyek. Ha szeretnétek engem, csak örülnétek annak, hogy az Atyához
megyek; mert az Atya nagyobb nálamnál.” (Jn 14,12.28) „Ne illess
engem, mert még nem mentem föl Atyámhoz; hanem eredj atyámfiaihoz és
mondjad nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én
Istenemhez és a ti Istenetekhez.” (Jn 20,17) Nos, az önhitt és
kíváncsi értelem vágyódhatik tudni, miért nem „kérhette az Atyát”
anélkül, hogy Hozzá ment volna; miért kellett eltávoznia a végett, hogy
a Lelket elküldje. A hit azonban, anélkül, hogy az adott világosságnál
nagyobb fénysugarat keresne, eltűnődik a Gondviselésnek e világban
meglátott csodálatos rendszerén, mely egybekapcsol mindig eseményeket,
amik között az ember nem lát szükségképpen köteléket. Maga az egész ok
és okozatnak nevezett rendszer misztérium; és ez a példa, ha annak
nevezhető, bőséges anyagot szolgáltat az istenfélő léleknek a
dicséretre és imádásra. ...
Krisztus távozása és a Szentlélek eljövetele nagy vigaszt is nyújt a
lelkünknek a felettünk való Gondviselés sok mindennapi végzésére
gondolva ... Rendkívül megvigasztal barátok vagy nagytehetségű emberek
elvesztésekor, kik éltük folyamán az Egyház földi támaszainak
látszottak. Amennyire megítélhetjük, megválásuk a földtől szükséges
volt a szívünkön fekvő nagy dolog fejlődéséhez, miként az volt
Megváltónk távozása is.
Kétségtelenül „jobb”, hogy elvétettek, különben nem részesülnénk
valami nagy kegyelemben. Azért vétethettek el, hogy más legyen az Isten
szolgálatában a kötelességük, amivel a kiválasztottak üdvét éppúgy
elősegítik, mint földi szolgálatuk által. Krisztus eltávozott, hogy
közbenjárjon az Atyánál; nem tudjuk és nem szólhatunk róla bátorsággal,
-- de lehet, hogy az eltávozott szentek, számunkra ismeretlenül, az
Igazságnak a földön való győzelme érdekében közbenjárnak és imáik odaát
éppoly valóságos, nélkülözhetetlen feltételei lehetnek az igazság
győzelmének idelent, mint a köztünk maradottak fáradozása. Bizonyosan
valami cél érdekében vétettek el: adományaik nem vesztek el számunkra;
fennkölt lelkük, gondolkodásuk heve, vágyakodásuk szentsége, hitük
ereje, érzelmeik gyöngédsége és nemessége nem adattak ok nélkül. ...
Nincs-e hatalma Urunknak, bár eltávozott, e világ történéseiben? És bár
Ő mindenek élő és felmagasztalt Ura s a fejedelemség az ő vállán
nyugszik (Iz 9,6), ők pedig csak önmagukban erőtlen szolgái ... , a
Jelenések könyvének sugalmazott feljegyzései annyit mégis felderítenek,
hogy érdekeltek az Egyház sorsában. Ott olvassuk, hogy a vértanúk nagy
szóval kiáltanak: „Uram, te szent és igaz, meddig nem mondasz ítéletet
és nem állasz bosszút vérünkért a föld lakóin?” És a vének az Istent
imádva így szólnak: „Hálát adunk neked, mindenható Úr Isten, aki vagy
és aki voltál, és aki eljövendő vagy, mert átvetted nagy hatalmadat és
uralkodol. A nemzetek ugyan haragudtak, de eljött a te haragod.” A
szentek pedig ezt mondják: „Nagyok és csodálatosak a te műveid, ó
Uram, mindenható Isten, igazságosak és igazak a te utaid, ó századok
Királya! Ki ne félne téged, ó Uram, és ki ne magasztalná nevedet? mert
te vagy egyedül szent, mert minden nemzet eljő és leborul színed előtt,
mert ítéleteid nyilvánvalóak lettek!” (6,10; 11,17-18; 15,3-4) Ne
felejtsük el, hogy rejtettek lehetnek még előttünk a jövendölései e
szent könyvnek, de nem azok a tanításai és parancsai. ...
... Titkok világában élünk, de Fény ragyog előttünk, elegendő ahhoz,
hogy minden nehézségen átvezessen minket. Vedd el e Fényt és teljesen
nyomorultakká válunk: – nem tudjuk többé, hol vagyunk, mi tart fenn,
hogy mi lesz velünk és mindazokkal, kik kedvesek nekünk, hogy mit
higgyünk és miért vagyunk. De e fény mindenre világot derít, mégpedig
bőségesen. Nem beszélve arról, hogy a feltétlen hit Teremtőnk és
Megváltónk irántunk való szeretetében kötelesség és bölcsesség is, mi
magasztosabb, mi felemelőbb és elragadtatóbb, mint a bátor szív, mely
mindent kockáztat Krisztus szavára, dacol a gonoszság hatalmainak
legádázabb törekvéseivel s bízva Annak Igazságában, ki a Fölséges
jobbjához a magasba szállott, elűzi az érzékek káprázatait és az
értelem fortélyait? Mily végtelen irgalom Tőle, hogy oly bűnösöknek,
mint amilyenek vagyunk, megadja a kiváltságot, hogy ne bűnösök, hanem
hősök szerepét játsszuk! Kik vagyunk mi, „hogy neked ajánlhatnók
mindezeket?” (1Krón 29,14) „Boldogok”, bizonnyal háromszorosan
boldogok, „akik nem látnák és mégis hisznek!” Nem kívánjuk, hogy
lássunk, örülni akarunk a kiváltságunknak; győzedelmeskedni akarunk a
nekünk adott szabadságban, hogy előre menjünk, „nem tudva hová
megyünk”, tudva, hogy „ez a győzelem, mely meggyőzi a világot, a mi
hitünk.” (1Jn 5,4) Elegendő tudnunk, hogy Megváltónk élt, itt volt a
földön és újból eljön. Reá bízzuk mindenünket, háladatosan helyezzük
kezébe magunkat, jelen és jövő érdekeinket és összes szeretteink
érdekeit. „Krisztus Jézus, aki meghalt, mi több, föl is támadt, az
Isten jobbján van s közben is jár érettünk. Ki szakít el minket
Krisztus szeretetétől? nyomorúság vagy szorongatás? éhség,
mezítelenség, veszedelem vagy üldözés, vagy kard? De mindezeken
győzedelmeskedünk azáltal, aki szeret minket.” (Róm 8,34-35.37)
Mysteries in religion, 1834 végén; Par. and pl. serm. II.: 18.
========================================================================
Ítélet – másvilág
Ha megéreztet velünk a lelkiismeret valamilyen igazságot, az az, hogy
személyesen felelősek vagyunk azért, amit teszünk, hogy nincs módunk
felelősségünk alól kibújni s hogy a kötelesség elhanyagolása büntetést
von maga után. Miként tehetné bármilyen fajta tettünk, vetődik fel a
kérdés, miként tehetné akár életünk megjavulása is, meg nem történtté a
múltat? ... Kötelességünket teljesítő saját későbbi tetteink sem
kecsegtetnek a valamikor elkövetett tettek elenyésztésével. ... Ez
megérezteti, hogy a javulás nem elégtétel és hogy sem szertartások, sem
önsanyargatások nem lehetnek önmagukban helyettesítő érdemek a
javunkra, hogyha használnak, csakis a próbatétel közbenső idejében
segítenek, hogy valami módon a saját magunkévá kell tennünk őket, és
hogyha elérkezik az idő, amiről most a lelkiismeretünk tanúskodik, hogy
ítéletre szólíttatunk, akkor végül is magunkban és csak a magunk
erejéből fogunk állni, bármivé is váltunk azideig, és magunknak kell
viselnünk saját terhünket. Az azonban világos, hogy ebben a végső
leszámolásban köztünk és Urunk között, csak Ő döntheti el, ki Teremtőnk
és Bíránk, hogy miként viszonylik a múltunk és jelenünk egymáshoz.
Gram. of Ass. 1870; Ch. X. §. 1.
Túlságosan hajlamosak vagyunk arra, hogy ámítsuk magunkat és az eget
olyan helynek tekintsük, mint a földet; vagyis olyan helynek, ahol
mindenki azt kívánhat és tehet, ami neki tetszik. Hiszen azt látjuk e
világban, hogy megvannak a maguk örömeik a tevékeny embereknek és az
otthonélőknek is az övéik; az irodalmi, a tudományos, a politikai
tehetséggel megáldott embereknek megvannak a maguk céljaik és örömeik.
Ezért cselekszünk úgy, mintha ez a másvilágon is így lenné. Az egyedüli
különbség, amit e világ és a másik között látunk annyi, hogy itt (amint
jól tudjuk) nem mindig biztosak, míg odaát, mint feltételezzük,
mindenkor bizonyosak az emberek abban, hogy elérik, ami után vágyódnak.
És ennek megfelelően azt következtethetjük, hogy mindenki, bármilyenek
legyenek is szokásai, hajlamai, vagy életmódja, ha egyszer bebocsátást
nyert az égbe, boldog is lesz ott. Nem mintha egészen tagadnánk, hogy
bizonyos előkészület szükséges a másvilágra, de nem becsüljük fel annak
valódi nagyságát és fontosságát. Azt gondoljuk, bármikor kibékülhetünk
az Istennel, amikor akarunk; mintha nem lenne szükséges az embernek
egészben véve semmi mást tennie, minthogy ideiglenesen a rendesnél
valamivel többet törődjék vallási kötelességeinkkel, – hogy utolsó
betegségében, miként az üzletemberek, amikor útra kelnek vagy egy
elszámolást lezárnak, rendezik leveleiket és papírjaikat, egy kissé
komolyabban vegye az Egyház szertartásait. De az ilyen felfogást, mint
ez, bár általánosan így járnak el az emberek, csak ki kell mondanunk,
hogy megcáfoljuk. Mert az ég, ezt világosan tanítja az Írás, nem az a
hely, hol egyidejűleg különböző, egymásnak ellentmondó célokat lehetne
követni, mint e világban. Itt mindenki hódolhat a saját
gyönyörűségének, de ott az Isten gyönyörűségére kell tennie. Merészség
lenne, ha meg akarnánk kísérelni ama örök élet tartalmának a
meghatározását, amit a jámbor lelkek az Isten színe előtt fognak élni,
vagy kétségbe vonni, hogy az a mibenlét, mit szem nem látott, fül nem
hallott és emberi szívbe föl nem hatolt, a célok és hivatások végtelen
sokféleségét magában foglalhatja. Annyi mégis világosan megmondatott,
hogy a jövendő élet az Isten színe előtt fog folyni, ... úgyhogy a
legjobban az Örök Atya, a Fiú és a Szentlélek végnélküli és szakadatlan
imádásaként jellemezhető. „Éjjel-nappal szolgálnak neki templomában,
és aki a trónon ül, fölöttük lakozik. ... A királyi széken trónoló
Bárány lesz pásztoruk és az élet vízéinek forrásaihoz vezeti őkét.”
„És a városnak nincs szüksége sem a napra, sem a holdra, hogy abban
világítsanak, mert Istennek fényessége világítja meg azt, és szövétneke
a Bárány. És a nemzetek annak világosságában járnak, és a föld királyai
dicsőségüket és tiszteletüket abba viszik.” (Jel 7,15-17; 21,23-24)
Szent János e szakaszai alkalmasak rá, hogy több mást eszünkbe
juttassanak.
A menny tehát nem hasonlít e világhoz; megmondom, mi hasonlít
leginkább hozzá: – a templom. Mert a nyilvános istentisztelet helyén
nem e világ nyelvét halljuk. ... Itt egyedül és teljességgel az
Istenről hallunk. Dicsérjük Őt, imádjuk Őt, énekelünk Neki, hálálkodunk
Neki, átadjuk magunkat Neki és kérjük áldását. És ezért hasonló a
templom a mennyhez. ...
... Ha tehát egy vallástalan ember (feltéve, hogy lehetséges)
bebocsátást nyerne a mennybe, kétségtelenül nagy csalódásban lenne
része. Előzőleg azt képzelte, hogy boldog lehet ott, de odaérve nem
jutna szóhoz, csak olyat hallana, ami elől a földön kitért, csak olyan
feladatra találna, melyet nem kedvelt, vagy amit megvetett, semmit sem
találna, mi őt a mindenségben valamivel egybekötné és otthonosan
éreztetné, semmit, hová betérhetne és megnyugodhatna. Elszigetelt
lénynek érezné magát, kit a Legfelsőbb Hatalom mindentől elválasztott,
amivel a szíve még össze volt fonódva. Sőt még annak a Legfőbb
Hatalomnak a színe előtt lenne, akinek sohasem tudta magát a földön
gondolatban rendületlenül átadni, és akire ekkor csak úgy nézhetne,
mint aki szétrombolja mindazt, ami értékes és drága neki. Nem tudná
elviselni az Élő Isten arcát. Nem tudná örömét lelni a Szentséges
Istenben. „Hagyj magunkra! Mi közünk hozzád?” – ez a tisztátalan
lelkek egyedüli gondolata és kívánsága még akkor is, miközben
dicsőségét felismerik. Senki más, csak a szentéletű tud rátekinteni az
Egyedülszentre. Szentség nélkül nem viselheti el ember az Isten látását
...
De még többet is merek mondani ennél. Rettenetes, de jogosan mondom:
-- ha egy istentelen, elvetemült lélek számára büntetést kellene
kigondolnunk, nem tudnánk talán nagyobbat kitalálni, minthogy az égbe
idéznénk. Az ég pokol lenne a vallástalan embernek. Tapasztalatból
tudjuk, hogy mily szerencsétlennek érezzük magunkat itt a földön, mikor
egyedül vagyunk tőlünk idegen vagy más hajlamú és életmódú emberek
között. Mily siralmas lenne például idegen országban élni, korábban
soha nem látott arcok közepett, oly nép között, melynek nyelvét nem
tudjuk megtanulni. És ez csak gyengén példázza az angyalok és szentek
társaságába vetődött földies gondolkozású és földies érzésű ember
elhagyatottságát. Mily elhagyatottan bolyongana a mennyi udvarokban!
Nem találna senki hasonlót magához; látná mindenfelé az Isten
szentségének a jeleit, mik irtózattal töltenék el. Érezné mindig az
Isten jelenlétét. Nem tudná gondolatait tartósabban másfelé terelni,
akárcsak most, mikor a lelkiismerete gyötri. Tudná, hogy az Örökkévaló
Szeme mindig rajta van; és ez a szentséges Szem, mi istenes lelkeknek
öröm és élet, neki csak a harag és megtorlás Szemének tűnnék fel. Az
Isten nem változtathatja meg lényegét. Szentnek kell mindig lennie. És
mert Ő szent, nem lehet egy szentségtelen lélek sem boldog a mennyben.
A tűz nem gyullasztja meg a vasat, de meggyújtja a szalmát. Megszűnnék
tűz lenni, ha nem gyújtaná meg. És tűzzé válnék így maga az ég azok
számára, kik a pokol kínjaiból a nagy mélységen át örömest
kiszabadulnának. Maga „az ég, mely fölöttük vagyon”, „érccé” válnék
nekik. (MTörv 28,23)
Holiness necessary for future blessedness, 1826 aug.; Par. and pl.
serm. I.: 1.
========================================================================
A láthatatlan világ
Két világ van, „a látható és a láthatatlan”, amint a Credo mondja,
-- az a világ, amit látunk, és az a világ, amit nem látunk. És az a
világ, amelyet nem látunk, éppoly valóságosan létezik, mint az a világ,
amelyet látunk. Valóságosan megvan, bár nem látjuk. Arról a világról,
amelyet látunk, tudjuk, hogy van, mert látjuk. Csak ki kell nyitnunk a
szemünket és körül kell néznünk, és már bizonyítva látjuk: a szemünk
oktat. Látjuk a napot, holdat és csillagokat, a földet és eget, a
dombokat és völgyeket, az erdőségeket és síkságokat, a tavakat és
folyókat. És látjuk azután az embereket és az emberek alkotásait.
Látunk városokat, díszes épületeket és lakóikat; ide-oda sürgő
embereket, amint önmagukról és családjukról gondoskodnak vagy nagy
terveket hajtanák végre s üzletéket kötnek. Mindez, amit a szemünk lát,
egyetlen világot alkot. Végtelen ez a világ; elnyúlik a csillagokig.
Ezer és ezer éven át siethetnénk a mennybolt felé, és gyorsabbak
lehetnénk, mint maga a fény, mégsem érnők el a csillagokat. Nagyobb
távolságra vannak tőlünk, mintsem megmondhatnók, hogy mikor érnők el.
Ilyen magas, széles és mély a világ; és mégis a közelünkig ér és
szorosan mellettünk van. Mindenhol körülvesz; és úgy tűnik, mintha nem
hagyna helyet valami más világ számára.
És az universum e világa mellett, amelyet látunk, van mégis egy más
világ is, mely éppoly nagyon kiterjedt, éppoly nagyon hozzánk tartozó
és még csodálatosabb; van egy másik világ közvetlenül körülöttünk, bár
nem látjuk, és ez még csodálatosabb, mint az a világ, amelyet látunk,
ha másért nem, márcsak azért is, mert nem látjuk. Számtalan lény van
mindenfelé körülöttünk, jönnek és mennek, őrködnek, munkálkodnak vagy
kísérnek s mi nem látjuk őket. Ez az a másik világ, melyet a szem nem
ér el, hanem csak a hit.
... A Mindenható Isten, mint tudjuk, sokkal valóságosabban és
abszolútabban létezik, mint bárki embertársaink közül, kinek létéről
érzékeink közvetítésével tudunk; de nem látjuk, nem halljuk, csak
„megérezzük” Őt, de a nélkül, hogy megtalálnók. Az nyilvánvaló, hogy
amit látunk csak egy része és csak másodrangú része a körülöttünk lévő
lényeknek, márcsak azért is, mert a Mindenható Isten, a Lények Lénye
nem hozzájuk számít, hanem a láthatatlan dolgok közé. Egyszer, csak egy
ízben vált Ő, az örökké áldott Háromság Második Személye, harminchárom
évre leereszkedve, látható lénnyé, mikor kimondhatatlan kegyelemből
Szűz Máriától e látható világra született ... Ezt a rövid időt kivéve
sohasem volt jelenléte észlelhető; létét sohasem tette az érzékeink
által tudatossá bennünk. Eljött és visszahúzódott a fátyol mögé. S ez a
részünkre egyénileg annyi, mintha sohasem mutatta volna meg magát;
éppoly kevés érzékelhető tapasztalatunk van a jelenlétéről. Mégis
„mindenkor él”. (Zsid 7,25)
És ebben a másik világban vannak az elhunytak lelkei ...
Az angyalok is a láthatatlan világ lakói ... „Ők szolgáló lelkek,
szolgálatra küldve azoknak, kik hivatottak az üdvösséget örökölni”.
(Zsid 1,14) ... Tudjuk, hogy Jákob patriarcha, amikor fivére, Ézsua
elől menekült, „eljutott egy helyre, s ott, hogy a nap leszállott, meg
akart nyugodni, vőn egy ott heverő követ s feje alá tevé s azon a
helyen aluvék.” (Ter 28,11) Mennyire nem gondolt rá, hogy valami
nagyon csodálatos történik e helyen! Olyannak látszott, mint más táj.
Elhagyatott, kellemetlen hely volt, ház nélkül. Eljött az éj és csupasz
kövön kellett aludnia. De milyen más volt a valóság! Csak a látható
világot látta, nem látta a láthatatlant. A láthatatlan világ mégis ott
volt. Míg aludt, látta. „Álmában aztán azt látá, hogy egy létra áll a
földön, teteje az eget éri s az Isten angyalai fel és alá járnak rajta
s az Úr a létrára támaszkodik.” Ez a másik világ volt. Jegyezzünk meg
most valamit. Az emberek általánosságban úgy beszélnek, mintha a másik
világ nem létezne most, hanem csak a halál után. Nem, most is itt van,
bár nem látjuk. Közöttünk és köröttünk van. Jákob látta az álmában. ...
És amit Jákob látott, míg aludt, ... a pásztorok Urunk születésekor
nemcsak láttak, de hallották is. Ők hallották a boldog lelkek hangját,
kik éjjel-nappal dicsérik az Istent, s akiket mi létünk alacsonyabb
fokán utánozhatunk s a dicséretben hozzájuk társulhatunk.
A szellemek világában vagyunk tehát, miként az érzékelhető világban,
és kapcsolatban vagyunk vele, részünk van benne, bár nem vagyunk a
tudatában. Ha ez valakinek különösnek látszik, gondolkodjék el rajta,
hogy tagadhatatlanul részünk van egy harmadik világban, amelyet ugyan
látunk, de amelyről nem tudunk többet, mint az angyalok seregéről, – s
ez az állatvilág. Lehetne-e valami csodálatosabb vagy megdöbbentőbb, ha
nem szoktunk volna hozzá, mint az, hogy egy fajta lények vannak
körülöttünk, amelyeket ugyan látunk, de éppoly keveset tudunk az
állapotukról, éppoly keveset tudunk mondani az osztályrészükről vagy
rendeltetésükről, mint a nap és a hold lakóiról? Mindenesetre valóban
elkápráztató gondolat, ha mélyebben belemerülünk, hogy meghitten
együttélünk, azt lehet mondani társalgunk teremtményekkel, amelyek
éppoly idegenek, éppoly titokzatosak a részünkre, mintha mesebeli, nem
földi lények lennének. ... Nehéz-e hinnünk az Írás szavát egy fölöttünk
álló világgal való egybefüggésünkről? ...
A szellemek világa tehát jelenlévő, ha láthatatlan is. Itt van, nem
jövendőbeli, nem távoli. Nem a mennybolt fölött van, nem a síron túl
van; most és itt van; az Isten országa közöttünk van. Erről beszél
Szent Pál: „Nem a látható dolgokra figyelünk, hanem a láthatatlanokra.
Mert ami látható, az ideigva]ó; ami pedig láthatatlan, örökkévaló.”
(2Kor 4,18) ...
Ez az Isten rejtett országa; és amint most rejtett, úgy lesz a maga
idejében feltárult. Az emberek azt hiszik, hogy ők a világ urai és
tehetnek, amit akarnak. ... Ez idő szerint az a látszat, hogy „minden
úgy marad, mint volt a teremtés kezdetétől” és a gúnyolódók kérdezik:
„Hol van az ígéret vagy eljövetele?” (2Pt 3,4) De a meghatározott
időben meg fog történni „az Isten fiainak kinyilvánítása” (Róm 8,19)
és a rejtett szentek „fényleni fognak, mint a nap Atyjuk országában.”
(Mt 13,43) Amikor az angyalok a pásztoroknak megjelentek, hirtelenül
jelentek meg, – „és azonnal mennyei sereg sokasága vette körül az
angyalt.” (Lk 2,13) Mily csodálatos látvány! Olyannak látszott az
éjszaka előbb, mint bármely más éjszaka; miként az este, mikor Jákob
látomása volt, olyannak látszott, mint bármelyik más este. Nyájuk
mellett őrködtek, virrasztottak az éjben, ahogy múlott. A csillagok
járták pályájukat, – éjfél volt. Semmi sejtelmük nem volt valami
dologról, amikor az angyalok megjelentek. Ilyen a látható dolgokba
rejtett hatalom és erő, és amikor az Isten akarja, kinyilvánítja ...
Gondoljatok ezekre, testvéreim, különösen tavasz idején, amikor a
természet egész arculata oly gazdag és szépséges. Csak egyszer egy
évben, de egyszer mégis megmutatja a világ a rejtett hatalmát kifelé és
kinyilvánítja valamiképp magát. Ekkor kifejlenek a levelek s a
gyümölcsfák és virágok bimbói; és a fű és a gabona kisarjad. Hirtelen
tombolása és kitörése ez annak a rejtett életnek, amit az Isten
helyezett az anyagi világba. Igen, példaként mutatja ezt meg nektek, mi
történhetik az Isten parancsára, ha szava elhangzik. Ez a most
levelekbe és virágokba kifakadó föld egy nap a fény és dicsőség
világába fog fejleni, melyben ott látjuk majd a szenteket és
angyalokat. Ki gondolhatná, ha nem tapasztalta volna egész életén át a
korábbi tavaszok során, ki képzelhetné két vagy három hónappal
korábban, hogy ennek a látszólag oly élettelen természetnek az arculata
oly pazarrá és tarkává válhat? ... Így van ez annak az Örök Tavasznak
az eljövetelével, amelyre a keresztények mind várnak. Jönni fog, bár
késlekedik. És bár várat magára, várunk rá, mert biztosan „el fog
jönni és nem fog késni”. (Zsid 10,37) Ezért mondjuk napról-napra:
„Jöjjön el a te országod”, amivel azt akarjuk mondani: – Ó, Urunk,
mutasd meg Magadat, nyilvánítsd ki Magadat, Te, „ki a kerubok felett
trónolsz, ragyogj fel, ébreszd föl hatalmas erőd, jöjj és segíts
nekünk!” (Zsolt 79,2-3)
A föld, amit látunk, nem elégít ki bennünket, mert csak a kezdet,
ígérete valaminek, ami túl van rajta. Még akkor sem elégít ki, amikor
éppen a legvidámabb s a legszebb virágdíszben pompázik, amikor a
legvonzóbban tárja fel titkai báját. Tudjuk, hogy sokkal több van benne
elrejtve, mint amit látunk. Szentek és angyalok világa, dicsőséges
világ, az Isten palotája, a Seregek Urának a hegye, az égi Jeruzsálem,
Isten és Krisztus trónja: mindezek a csodák benne rejtőznek örökösen,
gyönyörűségesen, titokzatosan, megfoghatatlanul abban, amit mi látunk.
Amit látunk: burkolata az örök királyságnak és erre a királyságra
merednek rá hitünk szemei.
Világítsd át Uram e burkolatot, mint születésedkor, mikor angyalaid
megmutatták magukat a pásztoroknak! Pompáztasd dicsőségedet, mint a fák
virágjait és leveleit! Változtasd át a Te hatalmad erejével ezt a
látható világot azzá az isteni világgá, melyet mi emberek nem látunk!
Rombold le, ami látunk, hogy elmúljék és átalakuljon azzá, amit
hiszünk! Bármennyire tündöklők a nap, az ég kupolája és a felhők,
bármennyire zöldek a levelek és a mező, bármily kedves a madarak éneke,
-- tudjuk, hogy ez nem minden és nem akarunk megelégedni a résszel az
egész helyett. Mindez a szeretet és jóság középpontjából árad, ami maga
az Isten; de mindez nem az Ő teljessége. Beszél az égről, de nem az ég.
Csak asztali morzsa; csak eltévedt sugarai és halvány visszfénye
képének.
Várjuk az Isten napjának elérkeztét, amikor ez az egész külső világ,
bármily szép legyen is, elpusztul, amikor az ég ellobban és a föld
eltűnik. El tudjuk a veszteséget szenvedni, mert tudjuk, hogy az csak a
lepel szétszakadása. Tudjuk, hogy e látható világ elpusztulása csak a
láthatatlan világ felkelte. Tudjuk, hogy amit látunk, csak mintegy
válaszfal, mely Istent, Krisztust és szentjeit és angyalait rejti el
előlünk. És mély komolysággal imádkozunk mindannak eloszlásáért, amit
látunk, mert vágyódunk az után, amit nem látunk. ...
„Minden test olyan, mint a fű, és egész dicsősége olyan, mint a mező
virága. Kiszárad a fű, lehull a virág, ha reá fú az Úr szele. Valóban
olyan a nép, mint a fű. Kiszárad a fű, lehull a virág, de a mi Urunk
szava mindörökké megmarad.” (Iz 40,6-8)
The invisible world, 1837. júl. 16.; Par. and pl. serm. IV.: 13.
Micsoda nap lesz az, midőn minden tisztátalanságtól és bűntől
teljesen megtisztulva, közelébe kerülhetek emberré lett Istenemnek
odafent az ő merő fénnyel telt palotájában! Micsoda reggel lesz az,
amikor vétkeim büntetését levezekelve, először nézlek szememmel, nézem
remegés nélkül vonásaidat, nézem szemedet és ajkad kegyességét, és
letérdelek ujjongva, hogy csókoljam lábadat és szívesen látott vagyok
karodban! Ó, én egyetlen hűséges szerelmem, lelkem egyetlen szerelme:
szeretni akarlak Téged most, hogy majd akkor szerethesselek! Micsoda
nap lesz az, hosszú, végnélküli nap, az örökkévalóság napja, amikor
annyira egészen más leszek, mint most, mikor még érzem magamon a halál
testét és zavar és szétszór tízezernyi gondolat, melyek mindegyike
elzárhatja előlem az eget! Ó, én Uram, milyen nap lesz az, midőn
egyszersmindenkorra megszabadultam minden bűnömtől, bocsánatostól és
halálostól, midőn tökéletessé válva gyönyörűségedre állok a szemed
előtt, el tudom viselni jelenlétedet, nem borzadva össze tekinteted
előtt, nem rémülve meg az angyalok és arkangyalok vizsgálódó
tisztaságától, mikor közöttük állok és körülvesznek engem!
Meditation and Devotion
========================================================================
Kinyilatkoztatás – az Ószövetség beteljesülése
Ha a hit valamiképpen minden vallás igazi lényege, ha a tépelődő
értelem fő nehézsége az élő Isten elfogadása, aki az Őt körülvevő
homály ellenére Teremtője, Tanúja és Bírája minden embernek: akkor az
értelemnek kell először bensőleg meghajolnia egy fölöttünk álló
hatalomban való hitben és meg kell értenie, hogy nem önmaga minden égi
és földi dolgok mértéke, és ezután már csak csekély nehézségei lesznek
a továbbhaladásban. Nem akarom azt mondani, hogy az értelem meggyőződés
nélkül jut vagy juthat el további igazságokhoz, nem akarom azt mondani,
hogy okok és érvek nélkül kell hinnie a katolikus tant; mondom azonban,
ha valaki már hisz Istenben, akkor elhárult a hit legnagyobb akadálya:
az értelem gőgös önelégültsége. Ha az ember az isteni kegyelem révén
kinyitotta lelke szemét és elismeri Teremtőjét, akkor már túl van az
árkon. Olyasmi történt benne, aminek másodszor már nem kell
megtörténnie. Meghajlította konok nyakát és győzedelmeskedett önmaga
fölött. Ha egyszer hiszi, hogy Isten eredet nélkül való, miért ne
hihetné háromságát? Ha Istent a világtér teremtőjeként elismeri, miért
ne hihetné, hogy a tértől független személyt is létrehozhat? Ha
kényszerül elismerni, hogy az Isten mindent semmiből teremtett, miként
kételkedhetnék hatalmában, hogy a kenyeret Fiának testévé változtassa?
Az éppoly különös, hogy az Isten a nyugalom örökléte után teremteni
kezdett, mint az, hogy a teremtés után teremtett természetet öltött
magára. Az éppoly különös, hogy az Isten az embert oly mélyre engedheti
bukni, amint ezt némely elrettentő esetben magunk láthatjuk, mint az,
hogy a szenteket és angyalokat vallásos tisztelet tárgyává
magasztalhatjuk fel. Az éppoly különös, hogy a számtalan fajú
állatvilágot lélek nélkül s halandóságra teremtette, mint az, hogy egy
teremtmény, a mi Urunk Boldogságos Anyja mindenki másnál nagyobb
kegyelmet nyert. ... És ha a vallásos lelkület visszaretten attól, hogy
kételkedjék a természet titkai láttára a mindentudó és jóságos Isten
létezésében, miért ne riadna vissza attól is, hogy a kinyilatkoztatott
titkokat a kinyilatkoztatás ellen érvül használja fel?
... A természet tagadhatatlan nehézségei valószínűvé teszik, hogy
kellett kinyilatkoztatásnak lennie. ... Nem tehetsz másként, bármily
méltatlannak is érezheted magad rá, mint hogy reményled a
Legkönyörületesebb kezéből. Nem mintha igényelhetnéd, de Ő sugallja
neked, hogy reméld. Nem mintha méltó lennél ilyen adományra, de méltó
ez adomány Teremtődhöz. Annyira nyomatékosan valószínű, hogy ha csak
kevés bizonyítéka volna, még kevés bizonyíték is elég lenne. ... Maga a
tény tehát, hogy Teremtő van és elrejtőzött, hatalmasan felemel és
egyenesen a kinyilatkoztatás küszöbére helyez, s komolyan késztet az
isteni jel kutatására, hogy adatott kinyilatkoztatás.
Mysteries of nature and of grace, 1849; Disc. to Mix. Congr.: 13.
Csak egy vallás van a világon, mely a természetes hit és áhítat
vágyakozásai, szükségletei és megsejtései kielégítésére törekszik. ...
A kereszténységnek van egyedül határozott küldetése az egész
emberiséghez. Mohamed vallása, amennyire tudom, semmi új tant sem adott
a világnak, kivéve természetesen a maga isteni eredetéről szólót;
tanításának jellege túlságosan keletkezésének, a fajnak, időnek,
helynek és éghajlatnak a visszaverődése ahhoz, hogy egyetemesen
elfogadják. Ez a külső viszonyoktól való függőség jellemzi tudomásom
szerint a távoli kelet vallásait is; nem tudok arról sem, bár lehetnek
szent könyveik, hogy valami határozott isteni üzenetet hoztak volna
vagy őriznének az emberiség számára. A kereszténység ezzel szemben a
lényege szerint üzenet, igehirdetés; az emberi kutatáson túleső
igazságok letéteményese, messzeható, gyakorlatias, egy és ugyanazt
vallja lényegében minden korban kezdettől fogva, s az egész
emberiségnek szól. És valóban el is fogadták és megtalálható a világ
minden részében, minden égaljon, az összes népfajok között, minden
társadalmi rendben, a barbárságtól a legfinomabb szellemű műveltségig a
civilizáció minden fokán. Jött, hogy rendet hozzon a világba és
kormányozza, mindig harcban kellett állnia a nagy emberi tömegekkel, az
állami hatalommal, fizikai erőszakkal, ellenséges bölcseletekkel;
voltak sikerei, kapott csapásokat; de nagy a története és nagy dolgokat
vitt végbe, és éppoly erőteljes öregségében, mint ifjúságában.
Mindezekben egyedülálló a világon és kimagaslók a tulajdonai; már első
tekintetre az isteni jelét viseli magán; nem tudom, mit lehetne a
vetélkedő vallásokban felhozni az ilyen különleges kiváltságokkal való
összehasonlításra; úgy érzem, jogosultan mondom ezért, hogy vagy a
kereszténység van Istentől, vagy nem adatott még nekünk
kinyilatkoztatás.
... A kereszténység csak folytatása és befejezése a magát ősibbnek
valló kinyilatkoztatásnak, melyet követni lehet a történelem előtti
időkig, hol a ráereszkedő homályban vész el a nyoma. ...
A zsidóság egyike volt a történelemben haladó népként ismert kevés
keleti nemzetnek, s haladását a vallási igazság kifejtése jellemzi. E
sajátossága egyedülálló nemcsak az összes keleti, de a nyugati népek
körében is. Országuk a vallásos gondolat honának mondható ugyanúgy,
miként Görögország a szellemi tehetség és Róma a politikai és
gyakorlati bölcsesség hona volt. Az Egy Istenben való hit az élete;
szembeötlően ez a természetes vallása, mert sohasem volt nélküle és ez
tette néppé. Egyedül és magában álló jelenség ez a történelemben és
értelmének kell lennie. Ha van Isten és Gondviselés, közvetlenül vagy
közvetve tőle kell erednie; maga a nép is mindig erősítette, hogy az Ő
közvetlen alkotása és Ő is elismeri a magáénak. Hajlamosak vagyunk rá,
hogy az isteni küldetésre vagy természetfölötti hatalomra való
hivatkozást gyakran előforduló dolognak tekintsük s ne törődjünk ezért
vele; nem tehetjük azonban ezt meg a zsidósággal szemben. Lebecsülhető
jelentőségű dolog-e, hogy amikor az emberiség az első lelkiismereti
próbatételkor kudarcot vallott és sokistenhitűségbe merült, volt mégis
kivétel a szabály alól s akadt mégis egy nép, mely kezdetben vezetői és
papjai által, azután pedig egyértelmű buzgalommal az Isten
egyetlenségét és világuralmát őt minden más néptől elválasztó tanként
vallotta, s ezt továbbá nemcsak természetes igazságnak tekintette,
hanem kinyilatkoztatásnak, ugyanattól az Istentől, akiről szólt s aki
annyira megtestesült nemzeti közösségében, hogy theocratia az egyedül
megfelelő név rá? Egészen istenhitre alapult és helyezkedett nép volt,
az egyistenhit tartotta egybe és tartotta fenn kezdettől végig kétezer
éven át politikai hatalmának megszűnéséig; és megőrizte száműzetése és
vándorlása idején további kétezer éven át. Ott látjuk őket a történelem
kezdetén és velük indul meg e magasztos tantétel hirdetése. Emellett
tanúskodnak és ezt vallják gyötrelmileg és halálig; hozzá és
kinyilatkoztatott jellegéhez alkalmazkodnak törvényeik és
kormányformájuk; ezen alapul politikájuk, bölcseletük és irodalmuk; ez
az igazság hangzik költészetükből, ez árad ki azokból az áhítatos
szerzeményekből, amelyeket a kereszténység egy országban és egy korban
sem tudott felülmúlni; erre az ősi igazságra építi, amint az idő
előrehalad, s próféta prófétát követ, a maga további megnyilatkozásait,
folyvást arra az időre gondolva, mely Isteni Indítóoka és Szerzője
titokzatos végzése szerint meghozza a beteljesülést és befejeződést, --
míg végül is az idő beteljesedett.
Történelmük utolsó korszaka éppoly különös, mint az első. Amikor
megérkezett az előre meghatározott áldott kor, melyet ők maguk oly
pontosan megjelöltek és oly aggodalmas áhítozással vártak, – a kor,
amelyben buzgóságuk a törvényért és a bennefoglalt tanért valóban
sokkal izzóbb volt, mint bármikor korábban, – akkor nem valami végső
kegyelem jött számukra az égből, hanem ellenségeik hatalmába kerültek,
legyőzték őket, szent városukat a föld színével egyenlővé tették,
alkotmányukat elpusztították és népük maradékait elűzték, hogy mindig
tovább és tovább vándoroljanak, át minden országon, ... mint látjuk,
máig; tovább élve századról századra, más népek által föl nem szíva, el
nem pusztítva. ...
Ők voltak Isten kitüntetett szolgái és mégis sajátságos szégyen tapad
a nevükhöz és megbélyegzettek. Az volt a hitük, hogy az Ő oltalma
változhatatlan és törvényük örökké tart; – az volt szakadatlan
hagyományként tanított vigaszuk, hogy csak azért halnak meg, hogy a
korábbinál fölségesebb új életét kezdjenek; – az volt hívő bizodalmuk,
hogy jönni fog a megígért király, a Messiás, ki Izrael uralmát minden
népre kiterjeszti; – az volt szövetségük feltétele, hogy --
ősatyjuknak, Ábrahámnak adott jutalmul, – felvirrad végül is a nap,
mikor kis országuk kapui megnyílnak és ők kivonulnak az egész föld
meghódítására és birtokba vételére; – és ismétlem, mikor a nap
elérkezett, kivonultak és szétszóródtak minden országra, de mint
reménytelen száműzöttek, mint örök vándorok.
Mondjuk azt most már, e balsorsuk a bizonyság rá, hogy semmi
gondviselésszerű sem volt végtére a történetükben? ... Saját tanúságuk
és saját szent könyveik vezetnek a nehézség helyes megoldására.
Mondtam, hogy az Istennel való szövetség védelme alatt állottak, --
talán nem teljesítették a szövetség feltételeit. Valóban úgy látszik,
hogy ez a saját magyarázatuk a dologról ... , s megerősíti ezt Mózes V.
könyvének ismert fejezete, mely oly meglepően előre látta büntetésük
lényegét. Ez a jövendölés, melyet nem kevesebb, mint 350 esztendővel
azelőtt fordítottak görögre, hogy Titus Jeruzsálemet megostromolta,
csodálatos jellegű; de most nem ezért hivatkozom rá, hanem csupán annak
bizonyításául, hogy a csalódás, mely a kereszténykorban őket
ténylegesen utolérte, nem volt szükségszerűleg összeegyeztethetetlen az
eredeti isteni szándékkal, illetőleg a nekik tett régi ígéretekkel és
ezek beteljesülésére váró bizakodó reménykedésükkel. A felemelkedés
helyett jött nemzeti romlásukat ez a könyv az összes ígéretek ellenére
oly nyomatékosan és aprólékosan írja le, hogy ez azt bizonyítja, jóval
előbb számba volt véve, legalábbis mint a lehetséges alakulása Izrael
sorsának. A vétkező népet érő egyéb büntetések között az is
megmondatott, hogy ellenségeik el fogják tiporni őket s szétszóródnak a
föld minden országára; hogy a nemzetek között sem fognak megpihenni s
ott sem lesz nyugodalma lábuk talpának; hogy rettegni fog a szívük,
elapad a szemük s bánkódás töri a lelküket; hogy minden időben
sanyargatni fogják és elnyomják őket s megriadnak végzetük rémétől;
hogy fiaiak és leányaik más nép hatalmába adatnak, szemük látni fogja
és epekedni fognak utánuk nappal és éjjel; hogy közmondás és csúfság
tárgyává süllyednek mindazon népek között, melyek közé kerülnek; és
hogy átkok jönnek rájuk és mint jelek és csodák rajtuk és ivadékaikon
lesznek mindörökké. Ez néhány részlete, s nem a legrettenetesebb, e
hatalmas átoknak; és részbeni beteljesedése történelmük egy korábbi
szakaszában intő jel volt a számukra a meghatározott idő közeledtével,
hogy bármily nagyok legyenek is a nekik tett ígéretek, ezek az ígéretek
függvényei a köztük és Teremtőjük közt fennállott szövetség
feltételeinek, és hogy amint abban a korábbi időben átkokká
fordulhattak, ugyanúgy újból, átokká változhatnak.
Ez a nagy dráma, mely annyira telített természetfölötti tevékenység
jeleivel, most csak a kereszténység isteni eredetének a bizonyítása
szempontjából érdekel bennünket; mert ez az az időpont, amikor a
kereszténység a történelem színpadára lép. Közismert tény, hogy a
kereszténység a zsidó földről és néptől származik: és ha nem lenne más,
mint csakis ez a történelmi kapcsolata a zsidósággal, így is részesülne
valamennyire ősi hazája tekintélyében. De sokkal nagyobb ennél az
igénye; azt hirdeti, hogy a Mózesi Törvény tényleges beteljesítője, a
megváltás és győzelem megígért eszköze a nemzet részére, ... hirdeti,
hogy a Mózesi Szövetségnek nem véletlen, hanem törvényszabta sarjadéka,
örököse és utódja, vagy helyesebben maga a kibontakozott és átalakult
igazhitűség. Ezt az igényét, ha hivatkozik rá, természetesen
bizonyítania is kell; ha azonban ez sikerül, akkor a zsidó történetet
kitüntető Isteni Jelenlét összes jelei a tulajdonává lesznek és a saját
hitelességének a részévé válnak.
És a zsidósághoz való viszonyának vizsgálata legalább is első
tekintetre a kereszténység ez igényének a javára szól. Történelmi tény,
hogy ugyanabban az időben, mikor a zsidók megbocsáthatatlan vétküket,
bármi volt is, elkövették, és országukból kiűzték őket, hogy szerte a
világban bolyongjanak, ugyanabból a törzsből származó keresztény
testvéreik, kik ugyancsak Jeruzsálem polgárai voltak, ugyanabból a
honból szintén kivonultak, de azért, hogy maguk alá vessék és
tulajdonukba vegyék ugyanazt a világot, vagyis ők vállalkoztak
ténylegesen a munkára, melyre az ígéret szerint népük valóban hivatva
volt; s ezt ugyan a maguk sajátos módján és új célkitűzésekkel tették,
csak lassan és gyötrelmesen, de mégis valóságosan és tökéletesen
végrehajtották. És ettől az időtől kezdve mindenkor egymás mellett
látjuk az ígéret mindkét gyermekét, – az eljátszott és beteljesült
ígéret gyermekét; és míg a keresztény előkelő helyre került, a zsidó
megalázott és megvetett, – az egyik „a fő”, a másik „a farok”;
álljunk meg itt: a tény, hogy a kereszténység valóságosan megtette azt,
amit a zsidóságnak kellett volna tennie, a tények logikája, a
kereszténység javára dönti el a vitát.
A jövendölések hirdették, hogy a Messiás meghatározott időben és
helyen eljön; a keresztények rámutatnak, hogy a jövendölt időben és
helyen eljött; a zsidók nem szállnak szembe ezzel valami ellenigénnyel,
nem hivatkoznak vetélytársra, csak azt állítják, hogy a Messiás
egyáltalában nem jött el, bár mindaddig mondták, hogy akkor és ott
eljön. A kereszténység továbbá megvilágítja a zsidóságra nehezedő
titkot, tökéletesen megokolja a nép büntetését, amennyiben pontosan
megmondja a vétkét, irtózatos vétkét. Ha ahelyett, hogy üdvözölték
volna saját Messiásukat, keresztre feszítették Őt, akkor bűnösségük
valóban rendkívüli volta megfejti a tettet követő rendkívüli csapásokat
és az azt megelőző átok erélyes fogalmazását; – vagy helyesebben, a
vétkük a büntetésük; amikor Isteni Királyukat elvetették, ipso facto
elvesztették nemzetiségük éltető elvét és kötelékét. Látjuk továbbá,
hogy mi ejtette őket tévedésbe; azt gondolták, hogy a győzelem és a
birodalom egyszerre adatik meg nekik, amik végül csakugyan megadattak,
de sok százados lassú és fokozatos fejlődés és hosszas hadakozás útján.
Egészében véve így vélekedem: mivel a zsidóság őskora homályáig
visszanyúló vallásos hagyományok hordozója volt, természetesen nagy
jelentőségű egyrészt a kereszténység számára, hogy magát az előbbeni
vallás jogos örökösének bizonyíthatja. Másrészt nem kevésbé fontos
ennek a régi hagyománynak a jelentősége szempontjából, hogy
bizonyíthatja, nem veszett el eredeti őrzőjével, hanem a zsidóság
bukásakor átment a keresztény egyház őrizetébe. Kettőjük e látható
kapcsolata önmagában feltételezi tényleges összetartozásukat. Az a
véleményem továbbá: ha a zsidó nép története oly csodálatos, hogy
fordulataiban és véletleneiben valami különös isteni tevékenység
jelenlétét sejteti, akkor a kereszténység története még csodálatosabb
és istenibb; és ezután a leginkább bámulatot keltő az, hogy két ilyen
csodálatos alkotás majdnem az idő egész folyamát felöleli, és mialatt
népek és országok jönnek és mennek, vallják, hogy ég és föld között
szakadatlan érintkezésben álló rendszert alkotnak, kezdettől végig,
emberi végzetek minden válságain át. Ez a jelenség azok részére, akik
hisznek Istenben, újólag szembeszökően arra utal, hogy valóban olyan
isteni eredetű, amilyennek vallja magát; – ez a jelenség, mondom, a
zsidóságnak és kereszténységnek e halmozódó csodái vallásos lelkek
szemében a valószínűséget csaknem bizonyossággá fokozzák.
Ha a kereszténység a zsidósággal ily szorosan egybekapcsolódott,
akkor kettőjük segítségével ősrégi idő óta máig közvetlen kapcsolata
volt az embernek Teremtőjével, – ami oly nagy kiváltság, hogy még
igényt sem tartottak rá máshol. Kettőjükön kívül egy más vallás sem
vallja magát formális kinyilatkoztatás, és határozottan nem az egész
emberiség javát célzó kinyilatkoztatás közvetítőjének. ...
Az, hogy a Zsidó Írások régen a keresztény kor előtt megvoltak,
tagadhatatlan; amit tehát az Írásaik világosan mondanak a
kereszténységről, ha nem tulajdonítható véletlennek vagy szerencsés
megsejtésnek, jövendölés jellegű. Tagadhatatlan az is, hogy a zsidók e
könyvekből azt következtették hogy egy nagy Személyiség születik a
törzsükből; legyőzi az egész világot és rendkívüli áldás közvetítője
lesz részükre; ezenfelül, hogy egy meghatározott időben jelenik meg és
mint kiderült, éppen abban az időben, amikor Urunk valóságosan eljött.
Ez nagy körvonalban a jövendölés, és ha nem lehetne róla semmi többet
mondani, egyáltalában nem lenne jelentőség nélküli ennek a csodálatos
dolognak a bizonyítása. És tagadhatatlan, mondom, mind az, hogy a Zsidó
Írások szólnak e csodálatos dologról, mind az, hogy a zsidók is úgy
magyarázták, hogy szólnak róla.
Nézzük először, mit mond az Írás. Mózes I. könyvéből tudjuk, hogy a
választott nép abban az eszmében látta rendeltetését, hogy áldásává
váljék az egész földnek, éspedig a saját fajából való által, aki
nagyobb lesz, mint atyjuk, Ábrahám. Ez volt kiválasztásának értelme és
célja. Itt nem lehet szó tévedésről; az isteni szándék kezdettől fogva
a legnagyobb szabatossággal nyilatkoztattatott ki. Ábrahámnak ezt
mondta az Úr hivatásakor: „Nagy nemzetté teszlek s benned nyer áldást
a föld minden nemzetsége”. Háromszor teszi és adja tudtul ez ígéretet
is szándékot Ábrahám történetében; és Ábrahám ideje után megismétli
Izsáknak: „És ivadékodban nyer áldást a föld minden nemzete”; és
Izsák után Jákobnak, mikor elmenekült hazulról: „Benned és ivadékodban
nyer áldást a föld minden nemzetsége”. És Jákobról átszáll az ígéret
fiára, Judára éspedig azzal a hozzáadással, hogy utalás történik egy
nagy Személyiségre, ki az egész világ áldása lesz és meghatározza
jövetele idejét is. Júda volt Jákob legbecsültebb fia és botjának,
másként fejedelmi pálcájának, vagyis törzsatyai hatalmának meg kellett
maradni mindaddig, míg valaki Judánál nagyobb nem jön, úgyhogy a
fejedelmi pálca elvesztésének megtörténte az Ő közeli jövetelét jelzi.
„El nem vétetik a fejedelmi pálca Judától, – mondja Jákob a halálos
ágyon, – míg el nem jő az Elküldendő” vagy „az, akinek szánva van”,
„az, akire a népek várakoznak”.
Ez volt szószerint és egyértelmű fogalmazással, közvetlen és világos
szándékkal a határozott jövendölés. Egy, a kiválasztott törzsből
született férfi eleve elrendelve áldást fog hozni a világra; a törzs
által képviselt nemzetség azonban el fogja veszíteni régi mivoltát,
hogy újat nyerjen Benne. Rendeltetése kezdettől fogva meg van
pecsételve. E várakozás életének a mérővesszője. Nagy célra teremtetett
és e cél jelenti a végét. Ezek voltak a választott népnek tett első
közlések és nem is volt több, – mintegy, hogy az ígéret körvonalai
éles metszésükkel hatásosabban vésődjenek a lelkükbe, mielőtt több
adatna a tudomásukra; mintegy azért, hogy az elmúló hosszú időközben,
mielőtt a legkülönfélébb jellegű és alakú keleties modorú jövendölések
hozzáadattak volna, az ősi tudósítások, mint ősi eredetű igazságok és
vezérfonalak mindannak értelmezésére, mi fogalmazásában homályos vagy
irányulásában zavaros volt, mindnyájuk lelkébe mélyebben berögződjenek
a maguk komoly határozottságukkal.
És egészen bizonyos továbbá, hogy így értették a zsidók is
jövendöléseiket és hogy nagy Uralkodójukat ugyanarra az időre várták,
amikor a mi Urunk eljött, és amikor viszont ők maguk szétszórattak,
elveszítették régi mivoltukat anélkül, hogy újat nyertek volna. A
pogány történetírók elbeszélik a körülményeket. „Az a meggyőződés élt
a legtöbbjükben, mondja Tacitus a rómaikkal szemben való
ellenállásukról szólva --, hogy régi papi könyveikben benne van, hogy
ez időben a Keletnek kell győzedelmeskedni és Judeából származó
embereknek kell uralkodniok a birodalomban. Az egyszerű népet, miután
egykor a maga javára magyarázta e nagy hivatást, az emberi vágynak
megfelelően a kudarcok sem térítették észre.”[2] És Suetonius
elterjedtebbnek mondja e meggyőződést: „Az egész Keleten általános
volt a régi és megingathatatlan hit, hogy ez időben Judeából származó
személyeknek kell a birodalom uraivá lenniök.”[3] Az esemény után a
zsidók természetesen visszakoztak és tagadták várakozásuk helyességét,
de mégsem tudták letagadni a várakozás meglétét. Így a római párthoz
tartozó zsidó Josephus azt mondja, hogy a rómaiakkal való
szembeszállásra „az a szent írásaikban található határozatlan jóslat
tüzelte őket, hogy ez időben az ő országukból fogja valaki a
világuralmat elnyerni”.[4] Csak azt mondja, hogy a jóslat bizonytalan
volt, de azt nem tudja állítani, hogy ők ilyennek gondolták.
Fontoljuk meg tehát, hogy Urunk pontosan ugyanebben az időben lépett
fel tanításával és hogy nemcsak vallást alapított, hanem (ami teljesen
új gondolat volt akkor a világban) hitbeli hadviselési rendszert,
agresszív és küzdő testületet, uralkodó Egyetemes Egyházat, mely
mindenki lelki meghódításával az összes népek javát kívánta; és hogy ez
a hadviselés velük akkor megkezdődve szakadatlanul tart napjainkig és
most éppoly eleven és valóságos, mint akkor volt; hogy ez a harcoló
testület kezdettől fogva szétáradt a világra, hogy csodálatos sikerei
voltak, hogy e sikerek az emberi nemre egészében rendkívüli áldással
jártak, hogy az emberek millióinak, akik különben vallás nélkül éltek
és haltak volna, a Legfőbb Istenről értelmes fogalmat közvetített; hogy
növelte, bárhová is került, az erkölcsi életfelfogást, megszüntette a
nagy társadalmi visszásságokat és nyomorúságot, saját méltóságába
juttatta a női nemet, védelmezte az alsóbb társadalmi osztályokat,
aláásta a rabszolgaságot, serkentette az irodalmat és bölcseletet és
így fő része van az emberi nem civilizációjában, ami némely baj mellett
egészében véve mégis sokkal több jót eredményezett, – fontoljuk meg,
mondom, hogy mindez abban a meghatározott, várt, elismert időben
kezdődött meg, amikor az ősi jövendölések szerint egy Juda törzséből
származó férfi által áldásnak kellett szállnia a föld összes népeire, -
- jogosultnak érzem ezért magam, hogy azt mondjam, legalább is nagyon
figyelemreméltó megegyezése ez a dolgoknak; egyike azoknak a
megegyezéseknek, melyek halmozódva szinte csodává válnak, mert
lehetetlenek volnának az Isten nyílt és közvetlen beavatkozása nélkül.
Gram. of Ass. 1870; Ch. X. §. 2.: 5-7.
____________________
[2] Historiae Liber V. cap. 13. (A fordító)
[3] Vitae imp.: Vespasianus, cap. 4. (A fordító)
[4] A zsidó háború története, VII. könyv, 12. fejezet a régi
fordításban, ill. VI. könyv, 5. fej. az új, Révay-féle fordításban.
(A fordító)
========================================================================
Újszövetség
A kereszténység kezdettől fogva tisztában volt a maga várható
jövőjével, amely annyira más, mint a próféták által felkeltett
reménykedések. Az ebből eredető nehézségekkel eleve szembeszállt, mikor
maga megjövendölte saját történelmének alakulását. E jövendölések
megfejtik a zsidó Írásokat és közvetlenül bizonyítják egyúttal a saját
jövőbe látását is.
Figyelemreméltó, hogy Urunkban, bár Messiásnak vallotta magát, oly
kevés a tudatos függőség a régi Írásokkal szemben vagy az aggodalmasság
teljesítésükre, mint akinek joga van a Próféták Uraként a maga útját
járni és hagyja, hogy vonatkoztassák Rá, amennyire tudják, a próféták
kifejezéseit, de Ő maga nem gondol rá, hogy alkalmazkodjék hozzájuk. Az
evangélistákban azonban már van valami ilyen természetes buzgóság az
érdekében s ezáltal rávilágítanak arra, hogy Ő nem tette ezt meg.
Elárulják komoly igyekezetüket, hogy feltárják a jövendöléseknek
személyével és történetével kapcsolatos beteljesülését, így rámutatnak
erre Egyiptomból való visszatérésével, názáreti életével, tanítási
módjának nemességével és gyöngédségével, valamint szenvedésének
különböző kis körülményeivel kapcsolatban. Ő maga azonban egyenesen
megy a maga útján, természetesen megkívánja, hogy elismerjék a Próféták
Messiásának,[5] de nem annyira a régi jövendölésekre utal, hanem inkább
újakat mond, ellentétet használ, hasonlóan ahhoz, mely a hegyibeszédben
oly hatásos, mikor ezt mondja előbb: „Hallottátok, hogy mondatott a
régieknek” és azután hozzáteszi: „Én pedig mondom nektek” ...
Gyakran hangsúlyozzák először is azt a tényt, mint merész, korábban
hallatlan és méltán isteni eredetű eszmét, hogy Krisztusnak kimondottan
egyetemes vallás volt a szándéka és ezt propagandisztikusnak mondható
mozgalom útján egy központból kívánta megvalósítani. Mindazideig az
volt a világ elfogadott véleménye, hogy minden népnek külön istenei
vannak. A rómaiak ezen az alapon törvénykeztek és a zsidók is kezdettől
fogva ezt vallották, természetesen azt is mondva, hogy a maguk Istenén
kívül minden más isten bálvány és démon.
Amíg azonban a zsidók Írásaikban bízva, látszat szerint nagyon
jogosultan, karddal hódító megváltóra vártak, azt látjuk, hogy a
kereszténység nem utólagosan a szenvedések és tapasztalatok
következtében, hanem kezdettől fogva alapigazságként hivatalosan
helyesbítette ezt a tévedést, midőn a régi jövendöléseket
átszellemesítette és világosságot derített rá, úgyhogy Szent Pál így
szólhatott: „a titok, mely századok és nemzedékek óta el volt rejtve,
most azonban kinyilatkoztattatott szentjeinek, ez a titok a dicsőség
gazdagságát adja a pogányoknak és nem más, mint az, hogy Krisztus
bennetek van”, nem egyszerűen fölöttetek, hanem bennetek, hit és
szeretet által „a dicsőségnek a reménye”. (Kol 1,26-27)
Megelőztem részben a következő megjegyzésem az útra és módra
vonatkozóan, mellyel a keresztény vállalkozás megvalósulásra tört. Hogy
a szentbeszédnek szerephez kell jutnia a Messiás győzelmeiben,
világosan kitűnt a prófétákból és a zsoltárokból; azonban prédikált
Nagy Károly és prédikált Mohamed is, fegyveres erővel maga mögött.
Ugyanaz a zsoltár, mely azokról szól, „akik az örömhírt hirdetik”,
szól a királyukról is, kinek „lába ellenségei vérében gázol”; de ami
oly fenségesen újszerű a kereszténységben az az, hogy hirdetőinek
szerte a nagy küzdőtereken teljesen fegyverteleneknek kellett lenniök,
és szenvedniök, de győzniök. Ha nem ismernénk annyira Urunk szavait,
azt hiszem megdöbbennénk ettől. „Íme, úgy küldelek titeket, mint
juhokat a farkasok közé”. Ez volt szánva természetszerű sorsuknak és
ez is lett; a nekik adott összes ígéretek és utasítások is ezt
foglalják magukban. „Boldogok, akik üldözést szenvednek”; „boldogok
vagytok, midőn szidalmaznak titeket”; „a szelídek lesznek birtokosai
a földnek”; „ne álljatok ellen a gonosznak”; „gyűlöletesek lesztek
mindenki előtt az én nevemért”; „ellenségei az embernek az ő
házanépe”; „aki pedig állhatatos marad mindvégig, az üdvözül”. (Mt
5,39; 10,22.36) Mifajta bátorítás volt ez azoknak, akiknek óriási
munkára kellett vállalkozniok? Ilyen módon küldik az emberek katonáikat
a harcba ... ? Izrael királya gyűlölte Mikeást, mert „csak mindig
rosszat jövendölt neki”. (1Kir 22,18) „Hiszen üldözték a prófétákat
is, kik előttetek voltak”, – mondja Urunk. Igen, és a próféták
kudarcot vallottak, üldözték őket és elvesztették a csatát. „Vegyétek,
testvérek, – mondja Szent Jakab – példaképül a szenvedésben és
béketűrésben a prófétákat, kik az Úr nevében szóltak”. (1,10)
„Kínpadra vonattak, gúnyt szenvedtek, megköveztettek, kardélre
hányatva megölettek, szerte bujdostak, – kikre nem volt méltó a
világ”, – mondja Szent Pál (Zsid 11,35-38). Miféle érv ez, hogy arra
bátorítsa őket, szenvedés által törekedjenek a győzelemre, azoknak a
példáját állítva eléjük, akik szenvedtek és kudarcot vallottak!
Az első hithirdetők, Urunk közvetlen tanítványai, mégsem láttak
nehézséget ez emberi szemeknek annyira csüggesztő, annyira reménytelen
kilátásban. Gondoljuk meg, hogy a jövendölések ... látszatra nagy
részben az ellenkezőt tanították és hogy ama napok zsidói a
jövendöléseket ebben az ellenkező értelemben értették. Ezt tudva nem
tagadhatjuk, hogy a kereszténység jövendő győzelme módjának a
kijelölésében sajátos független útra tért és már kezdetben meghatározta
terjeszkedésének szabályát és történetét, mely szabály és történet még
napjainkban is megvalósul. De azáltal, hogy maga öltött sajátos
prófétai jelleget, mentesítette magát a kereszténység a váddal szemben,
hogy csak részben teljesítette a zsidó jövendöléseket.
Áttérünk most arra, a harmadik körülményre, hogy az Isteni Mester
pontosabb értelmezésével maga megvilágítja és helyesbíti bizonyos
értelemben az Ószövetség jövendöléseit. El kell ismernünk, a
jövendölések látszat szerint azt mondják, hogy jövetele a béke és
jámborság korszakát hozza meg. „Íme, – így szól a próféta, --
igazságosan uralkodik majd egy király, s az igazság szerint
kormányoznak majd a fejedelmek. Nem hívják majd többé fejedelemnek a
balgát és nem nevezik többé előkelőnek a csalót. Együtt lakik majd a
farkas a báránnyal s a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Nem ártanak
és nem ölnek sehol szent hegyemen, mert eltölti a földet az Úr
ismerete, mint ahogy a vizek betöltik a tengert”. (Iz 32,1.5; 11,6.9)
Ezek a szavak, úgy látszik, hogy a bűnbeesés következményeinek a
megszűnését jósolják, és a valóság az, hogy e következmények
megszűnésében még nem részesültünk; fontoljuk meg azonban, mily
határozottan óv bennünket a kereszténység minden ilyen várakozástól.
Amilyen nyomatékosan benne van az Evangéliumban, hogy a mennyek
országának története szenvedéssel és megszentelődéssel kezdődik,
ugyanolyan világosan mondja, hogy hitetlenséggel és bűnnel végződik; ez
azt jelenti, hogy bár minden időben sok szentje, sok jámbor embere van
és bár a szentség, miként a kezdetén, ugyanúgy mindig az élete, lényege
is termő magva az Isten országának, mégis mindig sokan és mindig többen
lesznek, akik az életük által szégyenére és kárára, nem az igazolására
vannak. Ez ismét megdöbbentő híradás és még inkább az, ha Urunk
hegyibeszédének a parancsaival, valamint az apostoloknak fegyvereikről
és hadakozásukról adott leírásával állítjuk szembe. E tény, mikor nem
sokkal utóbb nagy méretekben bekövetkezett, annyira megzavarta a
keresztényeket, hogy három korai eretnekség többé-kevésbé abból a
makacs, nem keresztényi vonakodásból eredt, hogy nem akarták a
bűnbeesetteket az Evangélium kiváltságaiban újból részesíteni. De Urunk
szavai határozottak, mikor azt mondja, hogy „sokan vannak a
hivatalosak, de kevesen a választottak” (Mt 22,14); a menyegzőről
szóló hasonlatban kiküldik a szolgákat, gyűjtsék össze „mind, akiket
találnak, jókat és rosszakat”; az esztelen szüzek nem vittek olajat
magukkal; a jó vetés közé az ellenség kártékony és haszontalan konkolyt
vet; és „hasonló a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, mely
mindenféle halat összefog” (Mt 13,47); és a világvégkor eljönnek majd
az angyalok és elválasztják a gonoszokat az igazaktól.
Ezenfelül Krisztus nemcsak úgy beszél vallásáról, mint amelynek
széleskörű földi hatalom rendeltetett, olyan, hogy a babyloni példára
„az égi madarak eljönnek és ágai közt laknak” (Dán 4,9; Mt 13,32),
hanem előre föltárja előttünk vezető tagjainak nagyravágyását és
vetélkedését is, mikor óvja tanítványait attól, hogy országában az első
helyekre törekedjenek; sőt még nagyobb bűnöket sejtet a gonosz szolga
rajzával, ki „verni kezdi szolgatársait, és a részegesekkel eszik és
iszik” (Mt 24,49) – rettenetes értelműek e szakaszok, ha
meggondoljuk, mily emberek voltak már kiválasztott helyettesei és ültek
apostolainak székében.
Ha tehát azt vetik ellen, hogy nem tudja a kereszténység, miként a
régi próféták látszólag ígérték, a maga kebelében a bűnt és
istentelenséget kiirtani, azzal válaszolhatunk, nemcsak hogy nem
kötelezte magát erre, hanem a valóságban prófétai lélekkel óvta
követőit a reménykedéstől, hogy megteszi.
Gram. of Ass. 1870; Ch. X. §. 2:8.
____________________
[5] Hivatkozik isteni küldetésének bizonyítása céljából a
jövendölésekre a názáretiekkel (Lk 4,18), Ker. szt. János
tanítványaival (Mt 11,5) és a farizeusokkal (Mt 21,42) szemben, de
csak általánosságban. A részletekre való hivatkozást ráhagyta
tanítványaira. Lásd Mt 11,10; 26,24; 31,54; Lk 22,37; 24,27.46
========================================================================
Az ó- és újszövetségi hit és a pogány vallások
Akár Noétól, a vízözön utáni időből származik, akár nem, mégis tény,
hogy az összes vallások, a különböző pogány vallások és a mózesi hit
egyaránt, számtalan dologban sok azonosságot mutatnak. Láthatólag közös
az eredetük, s így az igazság nyomait rejtik magukban. Elágazásai, ha
megromolva és elfajulva is, annak a patriárkális vallásnak, mely az
Istentől eredt. És a zsidó vallás természetesen egészében és
közvetlenül Istentől származott. Az Isten művei hasonlók egymáshoz, nem
pedig különbözők. Ha tehát az Evangélium Istentől van, és Istentől volt
a zsidó vallás is, és Isten a kútfeje a különböző pogány vallásoknak
is, akkor nem rendkívüli, hanem egyenesen természetes, hogy számos
tekintetben hasonlítanak egymáshoz. Ennek következtében az a tény, hogy
az Evangélium némely pontban hasonlít a korábbi vallásokhoz, csak azt
bizonyítja, hogy „egy az Isten” és „rajta kívül nincs más”. (MTörv
6,4; 4,35) A különbség az közöttük, hogy a pogány vallások megromlott
igaz vallások, a zsidó vallás halott igaz vallás, a kereszténység pedig
az élő és tökéletes, igaz vallás.
The new works of the Gospel, 1840. jan. 26.; Par. and. pl. serm. V.:
32.
Mondják, hogy a szentségek misztikus erejéről való tanítás a
platonikus filozófusoktól való átvétel, s a szertartások a pogányoktól,
az Egyház alkotmánya pedig a zsidóktól erednek. Így van, éspedig
annyira, hogy még sokkal több is származik ezekből a forrásokból. A
Szentháromság, a megtestesülés, és engesztelés tanának nyomai a
pogányok, a zsidók és a filozófusok között is feltalálhatók. A
Mindenható ugyanis még Fia jövetele előtt szétszórta szerte a világban
igaz vallása nyomait és csillámait és mind egybegyűjtötte a különvált
sugarakat, mikor szent hegyére odahelyezte Őt, hogy uralkodjék nappal,
és az Egyházat, hogy uralkodjék, miként a Hold, az éjszakán. Abban az
értelemben, ahogy a Szentháromság tana platonikus, általánosságban
kétségtelenül a misztériumok tana is platonikus. De ezt csak
mellékesen. Meg akarom azonban említeni, hogy ugyanezt a feltételes
ellenvetést lehet tenni és tettek a Szentírás könyveivel szemben is,
ti. hogy idegen forrásokból vett át. Hitetlenek azzal vádolták Mózest,
hogy törvényét az egyiptomiaktól és más pogányoktól vette át; és gondos
összehasonlításokat végeztek hívők is, hogy ezt bebizonyítsák, jóllehet
mégha be is bizonyul és amennyiben bebizonyul, semmi többet nem mutat,
mint csak azt, hogy az Isten, aki feltétlenül és nyilvánvaló módon adta
törvényét a zsidóknak, adott már egyes részeket belőle a pogányoknak.
Egy hitetlen történész azzal vádolja továbbá Szent Jánost, hogy az
Örök Igéről vagy Logosról szóló tanítást az alexandriai platonikusoktól
vette át.
Egy elmélet segítségével ... be akarják azután bizonyítani, hogy a
bukott angyalokról, a Sátánról és seregeiről való tanítás babilóniai
felfogás volt, ami a zsidóknak fogságukból való visszatérése után
került be az Ószövetségbe.
Hát megengedem, egyáltalában nem igyekszem tagadni, hogy a hűtlen
angyalról és seregéről szóló tanítás Babilonból terjedt el.
Mindemellett még isteni lehet. Az Isten, aki megszólaltatta a próféta
szamarát, és általa oktatta a prófétát, oktathatta Egyházát babiloniai
pogányok által.
... Ezért semmi nehézséget sem látok benne, sőt még
valószínűtlenséget sem, hogy Izrael prófétái új igazságokat nyertek az
Isten gondviselése során a pogányoktól, akik között ezek az igazságok
megromlottan megvoltak. Az Isten Egyháza minden korban mintegy szemlét
tartott a földön, megtekintett, megítélt, megvizsgált, kiválasztott és
megtisztított a gondolkodás és gyakorlat körébe tartozó minden dolgot,
felfedte az értéket a rom és selejt között és ellátta pecsétjével.
Holy Scripture in its relation to the catholic creed, VI,: 3; 1838.
szept.; Discussions and arguments: 3.
========================================================================
Az apostolok hirdetik Krisztust
Az hogy Megváltója származik az emberi nemnek a zsidó népből,
emlékezet előtti idők óta ígéret volt. Elérkezett a nap, mikor meg
kellett jelennie s epedve várták Őt; és Egy valaki valóban fellépett
ebben az időben Palesztinában és igényt emelt rá, hogy Ő az. S elhagyta
a földet, anélkül, hogy látszólagosan sokat tett volna jövetele
céljából. Mégis, amikor elment, tanítványai arra vállalkoztak, hogy
útra kelnek és a föld minden országában hirdetik Őt, és megtérőket
gyűjtenek az Ő nevében. Egy kis idő múltával bámulatos sikereket
aratnak. Nagy testületeket látunk a különböző tájakon, melyek magukat
az Ő tanítványainak vallják, Királyuknak ismerik el Őt, állandóan
növekednek számban, beférkőznek a római birodalom lakossága közé, és
végül magát a birodalmat is megtérítik. Mindez történelmi tény. Mi volt
az oka megtérésüknek, más szavakkal, mi volt ebben a hirdetésben, hogy
annyira hódított? Ha elhisszük, amit hirdetői és követői elbeszélnek,
világos a válasz. „Hirdették Krisztust”, buzdították az embereket,
hogy higgyenek, reméljenek Benne és szeressék ezt a Megváltót, aki jött
-- és távozott. És a mód, amivel erre rábeszélték őket, e Megváltó
életének, személyiségének, küldetésének és hatalmának az elbeszélése
volt, láthatatlan jelenlétének és segítségének ígérete itt a földön és
boldogító látásának reménye a másvilágon. Kezdettől végig,
keresztényeknek úgy, mint Ábrahámnak, Ő maga az üdvösség középpontja és
teljessége. „Látták a napját és örvendeztek”, miként Ábrahám.
Földi uralkodó alárendelt hivatalnokai útján érvényesül, általuk
érezteti hatalmát és akaratát az egyes alattvalókkal szemben, kik
személyesen nem ismerik. A világ Megváltója, akit oly régen vártak,
jött és ahelyett, hogy látható kegy és méltóság révén alattvalókat
szerezne és biztosítana magának, ismét eltűnik; – mégis azt látjuk,
hogy Önmaga Képmását, illetőleg Eszméjét hírnökei révén egyénileg
alattvalói szívébe véste, és ez az egyes lelkekben megragadt és imádott
Képmás közösségalakító lesz, egymásközti eleven kapcsa azoknak, akik
egy testté egyesültek, mert egyesültek e Képmásban; és ez a Képmás,
mely most megtérésük után erkölcsi éltetőjük, ezenfelül még
megtérésüknek is tulajdonképpeni eszközlője. Annak a Képe ez, aki az
emberi természet nagy hiányérzetét kielégíti, sebeit gyógyítja, lelkét
orvosolja. Ez a Képmás az, mely hitet teremt, s azután jutalmaz
egyúttal.
... Isten Keze nélkül miként tudhatta volna egy és ugyanaz az új
eszme minden rend, különösen az alsóbb társadalmi osztályok férfiainak,
asszonyainak és gyermekeinek roppant tömegeit egyidejűleg magával
ragadni, miként lehetett volna hatalma gyengeségeik és vétkeik
leszoktatására, miként tudhatott volna nekik a legkegyetlenebb kínzások
elviselésére erőt adni, és hét vagy nyolc emberöltőn át egyformán
életerősen hatva fennmaradni, míg széleskörű hatalmi helyzetbe nem
jutva meg nem törte az ellenállását a legerősebb, legokosabb állami
hatalomnak, mit a világ valaha látott és utat nem tört fölfelé a
kezdetbeli barlangokból és katakombákból a császári hatalom
teljességéhez?
Gram. of Ass. 1870; Ch. X. §. 2:9.
Az apostolok az emberek szívéhez fordultak és olyan választ kaptak,
amilyenek a szívek voltak. Hivatkoztak titkos bizodalmukra a minden
fölött uralkodó gondviselésben és ebből eredő reményeikre és
aggodalmaikra. Azzal az igénnyel léptek föl, hogy fölvilágosítják őket
Annak mivolta, személyisége, tulajdonságai, akarata és művei felől, kit
hallgatóik „ismeretlenül is tiszteltek”. (ApCsel 17,23) Mint az Ő
küldöttei jöttek és magyarázták, hogy az emberiség vétkes, számkivetett
nemzetség, a bűn nyomor, a világ tőr és les, az élet árnyék, az Isten
örök, törvénye szerint és igaz, s megtorlása biztos és rettenetes, --
de mindenekfelett könyörületes is és Közvetítőt rendelt maga és az
emberek közé, ki minden akadályt elhárított és arra vágyakozik, hogy
megújítsa őket; és az Ő küldetésében jönnek most megmagyarázni, hogy
miként. Mondták, hogy ez a Közvetítő megjött és ismét eltávozott; de
hátrahagyott valamit, ami az idők végezetéig helyettesítse: misztikus
testét, az Egyházat és a hozzá való csatlakozás a világ üdvössége. Ezt
hirdették és így hódítottak; bizonyára felhasználták a meggyőzés
mindenfajta rendelkezésükre álló eszközét, de legmélyebb valójában
magasabb indító okokra hivatkoztak, mint megérzésékre és értelemre.
Alkalmaztak sokféle bizonyítékot, de mégis csak mintegy a külszíne
gyanánt valaminek, ami fölötte áll a bizonyítékoknak. Így hivatkoztak a
csodákra, melyeket tettek, mint hatalmuk elegendő jeleire és
kétségtelenül isteniekre ellentétben azokkal, amilyeneket más
rendszerek tudtak felmutatni vagy színlelni. Komolyan a lelkükre
beszéltek a jobb embereknek, hivatkoztak ösztönös vágyódásukra és e
világnál valami magasabbrendűről való homályos képzeteikre. Félelmet és
aggodalmat keltettek a szenvedélyesekben, azt érintve, ami a mennyből
bennük még megmaradt, és önkéntelen tiszteletet, melyet még az ilyen
emberek is éreznek az égnek másokban jobban megvalósuló jeleivel
szemben. Kérdezték a legnemesebb szellemeket, hogy nem érdemli-e meg a
fáradságot, merni valamit azért, hogy a jónak szívükben szunnyadó
értékes csíráit növeljék és kifejlesszék. És a maguk részéről nem
tudták elrejteni, amivel nem szerettek „dicsekedni”, személyes,
önzetlen áldozatosságukat, nemes tetteiket, életszentségüket.
Meggyőztek fogékony és jóindulatú lelkeket a szent élet szépsége által
és Krisztus külsőt öltött kegyelmi adományaival, miként azok Egyházának
szent szolgálatában és előírásaiban láthatókká váltak. Így vetették ki
hálóikat tanítványok után és ezreket fogtak egyszerre. Így
gerjesztették és gyújtották hallgatóikat lelkesedésre, míg „a mennyek
országa erőszakot szenvedett és az erőszakosak elragadták azt” (Mt
11,12) ... És azok, akik Isten magvát magukban hordták, ... amily
mértékben szeretetük növekedett, napról-napra növekvő tapasztalatra is
tettek szert: ami bátor szívvel mertek ellenfények közepette, --
szemléletet szemlélet ellenében, észokokat észokok ellenében, minek
ellene szólt sok dolog és több mellette --: úgy érezték, hogy jól
tették! A szelídség, derültség, megelégedettség, néma türelem,
személyes önmegtagadás, bátorság, testvéri szeretet, az állandó
jótettek példái, miket új országukban újból és újból láttak, az egyházi
tan magasztossága és összhangja, istentiszteleteiknek és
intézményeiknek elragadó és lenyűgöző szépsége, istenadta hatalmuk
tudata testvéreik megfékezésére, tisztulttá tevésére, átalakítására,
alamizsnáik bőkezűsége; hatalmuk, bármily gyenge és megvetett volt is,
a világ erősei és bölcsei felett; szakadatlan kitartó harcuk a világ
ellen, feltartóztathatatlan előnyomulásuk a világ ellenére minden
irányban egyszerre, – hasonlóan az Isten szekerének kerekeihez a
próféta látomásában, – ellentétesen az eretnekség elmúló és megint
fellángoló kitöréseivel, – egymástól távolélő elágazásaik lelki
közössége és meghittsége, a kölcsönös vonzalom és érintkezés ellenséges
nemzetiségű és idegen nyelvű emberek között: vezeklőik őszintesége,
püspökeik méltósága, a vértanúikat körülsugárzó borzongató dicsőség,
csodálatos erők titokzatos visszatérő felvillanása itt és ott,
ismételten, ahogy a buzgalom kívánja --: ezek és hasonló bizonyságok
napról-napra hatottak rájuk és szívük suttogását egyre jobban és jobban
állandó meggyőződéssé változtatták.
The nature of justifying faith, 1838; Doctrine of Justification, XI.:
6.
========================================================================
A feltámadás tanúi
A feltámadt Krisztus nem mutatta meg magát nyilvánosan az egész
népnek, hanem csak az Istentől már kiválasztott tanúknak. Gondviselése
útját valósággal általánosan jellemzi, hogy keveseket tesz a sokaság
számára áldása átmeneti eszközeivé. ... Ezeknek a keveseknek nem
pusztán csak ismerniök kellett Öt, hanem Reá gondolásuknak egész
további életük ösztönzőjeként belé kellett itatódniok a lelkükbe. De az
emberek nem válnak könnyen egy dolog hűséges pártfogóivá. Nemcsak a
tömeg állhatatlan, hanem még a legjobb emberek is meghátrálnak, hacsak
nem késztetik, nevelik, fegyelmezik őket feladatukra. ...
Úgy látszik tehát, hogy Urunk azért terjesztette ki kevesekre a
figyelmét, mert ha megnyerte a keveseket, követni fogja a sokaság.
Ennek a kevésnek újból és újból megmutatta magát. Megtérítette őket,
vigasztalta, intette, lelkesítette. Magához alakította őket, hogy
hirdethessék dicséretét. ...
Minden nagy változást nyilvánvalóan a kevesek hajtottak végre, nem a
tömeg; az elszánt, rettenthetetlen, lelkes kevesek. A tömeg
kétségtelenül tud sokat pusztítani, de tenni semmit sem tudnak mások,
mint csakis a cselekvésre különösen edzett emberek. Jákob fiainak
éhínsége közben az egyik a másikat nézve állt, de semmit sem tett. Egy
vagy két ember, akinek kevés a külső igénye, de szívvel van a
munkájában, ezek hajtanak végre nagy dolgokat. Ezek nem hirtelen
felhevülés vagy az ügyük igazságában való bizonytalan általános hit
által nyerték el a készséget erre, hanem mélyen bevésődött, gyakran
ismétlődött oktatás által. És mivel magától értetődik, hogy könnyebb
kevesekét oktatni, mint sokat, nyilvánvaló, hogy az ilyen emberek
mindig kevesen lesznek. ...
Emlékezzünk még a további okáról is annak, hogy miért voltak
kisszámúak a feltámadás tanúi. Azért voltak tudniillik kevesen, mert az
Igazság oldalán álltak. Nem lehettek sokan akkor a kiválasztottak, ha
az igazságot valóban szerető és annak engedelmeskedő tanúságtevőknek
kellett lenniök. Krisztus ügye a világosság és vallás ügye volt, ezért
szükségszerűen kevesen képviselték és szolgálták. Régi közmondás, (amit
már a pogányok is vallottak), hogy „a tömeg rossz”. Krisztus nem
bízta Evangéliumát a tömegre, ha rábízta volna, azt mondhatnánk, hogy
ez az első pillantásra Istentől való jövetele ellen szólna. Mi egyéb
volt egész működésének a legfontosabb tette, mint az, hogy
kiválasztotta és elkülönítette a tömegből azokat, akik az Igazság
elfogadására alkalmasak voltak? ... Ezek voltak az Ő tanúságtevői, mert
megvolt a szívükben az Igazság szeretete. „Én választottalak titeket,
s én rendeltelek, hogy elmenvén gyümölcsöt teremjetek, és a ti
gyümölcsötök megmaradjon”. (Jn 15,16)
... Mindenki, aki az Igazságnak engedelmeskedik, az Igazság oldalán
van, és az Igazság győzedelmeskedni fog. Számban kevesen, de
megerősítve a Szentlélekben, a világ által megvetve, de szenvedései
közben is tovább haladva, legyőzte a tizenkét apostol a sötétség
hatalmát és megalapította a Keresztény Egyházat. És azok, „akik
őszintén szeretik az Úr Jézus Krisztust”, bár gyengéknek látszanak és
magányosaknak teljesen biztosak lehetnek, „mert az Isten oktalansága
bölcsebb az embereknél és az Isten gyöngesége erősebb az embereknél”.
(1Kor 1,25) ...
Mi is, bár nem vagyunk Krisztus feltámadásának közvetlen tanúi, azok
vagyunk hasonló módon szellemileg. A halálból életre kelt szív által és
a mennyen csüngő szeretet révén éppoly igazán és valóban tanúi lehetünk
annak, hogy Krisztus élt, mint ők. Aki hisz az Isten Fiában, önmagában
hordja a tanúbizonyságát. Az igazság önmaga tanúskodik Isteni
Szerzőjéről. Aki lelkiismeretesen engedelmeskedik az Istennek és
szentül él, kényszerít a maga környezetében mindenkit arra, hogy
higgyen Krisztus láthatatlan hatalmában és remegjen tőle. Nem
tanúskodik ugyan az egész világnak, mert kevesen látják őt elég közel
ahhoz, hogy élete módjával magával ragadja őket. De környezete számára
abban az arányban, ahogyan ismerik őt, kinyilvánítja az igazságot. És
egyesek közülük tüzet fognak az Isten kegyelme által a szent lángnál,
ápolják azt és maguk is tovább adják. És így a sötétség ellenére mégis
tovább halad az Igazság kézről-kézre adva a sötét világban. És megőrzi
így kimagasló helyzetét, elismerik credojukként a nemzetek, melyeknek
nagy tömegei nem tudják eközben, hogy min nyugszik, honnét került ide,
miként tartja fenn magát; és megvetve azt gondolják, hogy könnyen
felszámolhatják. De „az Úr uralkodik”. Feltámadt halottaiból, „erős
trónszéke kezdet óta, él örök óta. Folyók emelik szavukat, folyók
emelik habzúgásukat. Hatalmasabb, mint sok vizek zúgása, hatalmasabb,
mint tenger harsogása, hatalmas a magasságban az Úr. Bizonyságaid erős-
igazak; szentség illeti, Uram, házadat idők végezetéig”. (Zsolt 92)
Witnesses of the resurrection, 1831. ápr. 24; Par. and pl. serm. I.:
22.
========================================================================
Az apostoli keresztény
„Nem tudjátok-e, hogy akik a versenypályán futnak,
mindnyájan futnak ugyan, de egy nyeri el a jutalmat?
Úgy fussatok, hogy elnyerjétek!” (1Kor 9,24)
1. A bibliai kereszténynek, ha szabad ez elnevezést, mellyel nagyon
visszaélnek, használnom, első nagy és szembetűnő jellegzetessége az,
hogy nincsenek világias kötelékei és indítóokai, e világban él, de nem
e világnak. Szent Pál ezt mondja: „A mi hazánk a mennyekben van”.
(Fil 3,20) ... Tudjuk, hogy mit jelent e világ polgárának lenni. Azt
jelenti, hogy érdekeink, jogaink, kiváltságaink, kötelességeink,
kapcsolataink vannak valamely városban vagy államban. Függünk tőle,
kötelesek vagyunk a védelmére, hozzá tartozunk. Nos, mindez áll a
keresztényről a mennyre vonatkozva. A menny a városa, nem a föld. Vagy
ez volt legalábbis a Szentírás keresztényeinek. „Nincsen itt, – mint
ugyancsak Szent Pál mondja más helyen, – maradandó városunk, hanem a
jövendőt várjuk”. (Zsid 13,14). És ezért teszi hozzá az előbbi
szöveghez is: „ahonnan várjuk Üdvözítőnket is, az Úr Jézus
Krisztust”. Helyes meghatározás szerint az a keresztény, aki
Krisztusra ügyel, aki nem jutalom vagy kitüntetés, nem hatalom, élvezet
vagy kényelem után, hanem Megváltónk, a mi Urunk Jézus Krisztus után
vágyódik. Ez az Írás szerint a keresztény lényegének az ismérve; ez az
alap, amiből minden más következik. Hogy valaki gazdag-e vagy szegény,
magas vagy alacsony társadalmi állású-e, más lapra tartozó kérdés. De
bizonyos, hogy az és csakis az az őskeresztény, akinek nincsenek földi
céljai, aki Őérette lemond földi vágyakról, akinek gondolatai és
törekvései a láthatatlan, eljövendő világra irányulnak, aki csaknem
érzékét vesztette e világ iránt, – mely édes és keserű egyben neki,
aki követi ugyancsak Szent Pál egy másik levélben adott buzdítását:
„Az odafent való dolgokat keressétek, ne a földieket, hiszen
meghaltatok, és éltetek el van rejtve Krisztussal az Istenben. Amikor
Krisztus, a ti életetek megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele
együtt a dicsőségben”. (Kol 3,2-4)
Ebből következik, hogy a virrasztás különös ismertető jele az Írás
keresztényének, amit Urunk is oly nyomatékosan a lelkünkre köt: „Ébren
legyetek tehát, mert nem tudjátok, mely órában jön el a ti Uratok. ...
Azért ti is legyetek készen, mert amely órában nem gondoljátok, eljön
az Emberfia”. (Mt 24,42.44) „Éjfélkor azután kiáltás hallatszék: Íme
jön a vőlegény, jertek ki elébe. ... Ébren legyetek tehát, mert nem
tudjátok sem a napot, sem az órát”, (Mt 25,6.13) mikor az Emberfia
jön. „Résen legyetek tehát, mert nem tudjátok, mikor jön meg a ház
ura, este-e vagy éjfélkor, vagy kakasszóra vagy reggel, hogy mikor
hirtelen eljövend, alva ne találjon benneteket. Amit pedig nektek
mondok, mindenkinek mondom:Ébren legyetek!” (Mk 13,35-37) És Szent
Péter, ki elmulasztott egyszer virrasztani, megismétli az oktatást:
„Közel van pedig mindennek a vége. Legyetek tehát okosak és
virrasszatok imádságokban”. (1Pt 4,7)
És így az ima, amint Szent Péter lelkünkre köti ez utóbbi szövegben,
a másik jellemző vonása az Írás keresztényeinek. Nem tudták, hogy mely
órában jön el Urunk s ezért virrasztottak és imádkoztak minden órában,
hogy kísértésbe ne essenek. „Mindenkor a templomban valának, dicsérvén
is áldván az Istent”. (Lk 24,53) „Ezek mindnyájan állhatatosak
valának egy szívvel-lélekkel az imádkozásban az asszonyokkal”. (ApCsel
1,14) „Naponként egy szívvel-lélekkel időztek a templomban, házankint
végezték a kenyérszegést, vigadozással és a szív egyszerűségével vették
magukhoz az eledelt”. (Uo. 2,46) „Mindannyian együtt valának
ugyanazon a helyen” (Uo. 2,1) a nap harmadik órájában. Majd a
következőket olvassuk: „Péter és János pedig felmenének a templomba a
kilencórai imádság idején”. (Uo. 3,1) „Kornélius, ... egy istenfélő
férfiú, ... sok alamizsnát osztott ki a nép között s folyvást
imádkozott az Istenhez. Ez látomásban tisztán látta a nappalnak
kilencedik órája táján az Isten angyalát”, és ő maga mondja: „Ez
órában éppen ... kilenc órakor imádkoztam a házamban”. (Uo. 10,1-
3.30). „Péter hat óra tájban fölméne a háztetőre imádkozni”. (Uo.
10,9) „Éjféltájban Pál és Szilás imádkozván dicsérik vala az Istent”.
(Uo. 16,25) „Mindannyian elkísértek minket feleségükkel és
gyermekeikkel ki a városon és letérdelve a parton imádkoztunk”. (Uo.
21,5) Tehát ez az imádságos életmód, az ismétlődő ima: reggel, délben
és éjjel, az egyik megkülönböztető jele az Írásban a keresztényeknek,
mintegy következik az elsőként idézett szakaszból: „A mi hazánk a
mennyekben van”.
Egyszóval: semmi korlát, semmi felhő, semmi földi dolog nem ékelődött
az őskeresztény lelke és Üdvözítője, Megváltója közé. Krisztus volt a
szívében, és ezért Krisztust sugározta minden, ami a szívéből jött:
gondolatai, szavai tettei. Az Úr volt világossága: ezért tündökölt
ragyogásban, mert „a test világa a szem: ha szemed jó, egész tested
világos leszen; ha pedig szemed rossz, egész tested sötét leszen.” (Mt
6,22-23) És „a szív bőségéből szól a száj. A jó ember a jó kincsből
jókat hoz elő, és a gonosz ember a gonosz kincsből gonoszakat hoz
elő.” (Mt 12,34-35) Vagy amint Krisztus mondja máshol: „Tisztítsd meg
előbb a pohár és tál belsejét, hogy külseje is tiszta legyen.” (Mt
23,26) Jól figyeljétek ezt meg testvéreim. A vallásosság, mint
látjátok, a szívvel kezdődik, de nem végződik a szívvel. A szívnek a
földtől az ég felé fordulásával, minden világias szándék levetkőzésével
és elvetésével kezdődik, de nem itt végződik. Nem itt végződött az
Írásban jellemzett keresztényekben, akiket a mi Urunk parancsai
alakítottak: melyek a lélek összes képességeit, a test összes tagjait
Hozzá vonzották, ki a szívükben volt. ...
2. A keresztények tehát, amint az Újszövetség minden lapja tanúsítja,
egyszerű, ártatlan, komoly, szerény, türelmes, igénytelen és
szeretetteljes test voltak, földi előnyök vagy világi tekintély nélkül.
Leírást kapunk róluk az Apostolok cselekedeteinek elején: „A hívők
sokaságának pedig szíve-lelke egy volt s egyikük sem mond vala semmit
sem a magáénak a birtokából, hanem mindenük közös vala. ... Nem is volt
senki sem szűkölködő közöttük, mert mindazok, akiknek föld- vagy
házbirtokuk volt, eladták, s az eladottaknak árát elhozták és az
apostolok lábához tették. Minden egyesnek pedig annyit osztottak ki,
amennyire kinek-kinek szüksége volt.” (ApCsel 4,32.34-35)
Ez érthető természetes következménye volt e világ hiúságáról és a
másik világ fontosságáról való mély meggyőződésnek. Azoknak, akik
megértették, hogy „a szentek polgártársai és az Isten házanépe” (Ef
2,19), meg kellett mutatniok ezt tetteikben. ... Gondoljunk rá, mily
komolyan intette Urunk őket:
„Amint pedig Noé napjaiban volt, úgy lészen az Emberfiának
eljövetelekor is. Mert valamint a vízőzön előtti napokban ettek és
ittak, házasodtak és férjhez mentek, mindaddig a napig, melyen Noé
bement a bárkába; és nem vették észre, míg el nem jött a vízözön és
elragadta mindnyájukat: úgy lészen az Emberfiának eljövetele is.” (Mt
24,37-39) „Ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek, mindaddig a
napig, melyen Noé bement a bárkába; és jött a vízözön és elpusztított
mindeneket. Hasonlóképpen, amint történt Lót napjaiban: Ettek, ittak,
adtak, vettek, ültettek, építettek, amely napon pedig kiment Lót
Sodomából, tűz és kénkő esett az égből és elveszített mindenkit.” (Lk
17,27-29) „És kezdék magukat mindnyájan sorra mentegetni. Az első
mondá neki: Földet vettem és ki kell mennem megnézni azt; kérlek téged,
ments ki engem. Másik meg mondá: Öt iga ökröt vettem, és megyek
megpróbálni azokat; kérlek, ments ki engem. Más ismét mondá: Feleséget
vettem, azért nem mehetek.” (Lk 14,18-20) Újból: „Vala egyszer egy
gazdag ember, bíborba és patyolatba öltözködő, és mindennap dúsan
lakmározó.” (Lk 16,19) Ismét: „Vigyázzatok és őrizkedjetek minden
kapzsiságtól, ... Egy gazdag embernek földje bőséges termést hoza. ...
és szóla ... : Azután mondom lelkemnek: Én lelkem! van sok javad, sok
esztendőre eltéve; nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet. Az Isten
pedig mondá neki: Esztelen! az éjjel számon kérik tőled lelkedet.”
Utóbb: „Adjátok el, amitek van, és adjátok oda alamizsna gyanánt;
készítsetek magatoknak meg nem avuló erszényeket, kifogyhatatlan
kincset mennyekben, hol a tolvaj hozzá nem fér, és a moly meg nem
rontja. Mert ahol kincsetek vagyon, ott leszen a szívetek is. Legyenek
felövezve csípőitek, és égő gyertyák kezeitekben.” (Lk 12,15-20.33-35)
Máskor ezt mondja: „Mily nehezen jutnak Isten országába, akiknek sok
birtokuk vagyon.” (Mk 10,23) Majd ezt: „Ne aggódjatok tehát mondván:
Mit eszünk vagy mit iszunk vagy mivel ruházkodunk?” (Mt 6,31) És ezért
Szent Pál Ura és Üdvözítője példájára aggodalmasan emlékeztet, hogy
„az idő rövid” – a nap utolsó perceiben munkálkodunk. „Az idő
rövid; most már az van hátra, hogy azok is, akiknek feleségük van,
olyanok legyenek, mintha nem volna, és akik sírnak, mintha nem
sírnának, és akik örvendeznek, mintha nem örvendeznének, és akik
vesznek, mintha nem volna birtokuk, és akik élnek ezzel a világgal,
mintha nem élnének; mert elmúlik ennek a világnak alakja.” (1Kor 7,29-
31) „Aki Istenért harcol, nem bocsátkozik világi dolgokba, hogy annak
tessék, akihez szegődött.” (2Tim 2,4)
Ez az elkülönülés a világtól, mely a Krisztus és apostolai által
megfogalmazott keresztény lelkületet jellemzi, a Szentírásban
mindenféle szétszórtan a részletek változatosságával tárul fel. „Ne
szeressétek a világot, sem azokat, mik e világban vannak”, – mondja
Szent János (1Jn 2,15). „Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem
alakuljatok át értelmeteknek megújításával”, – mondja Szent Pál (Róm
12,2). Magáról pedig így szól: „Krisztusnak keresztjében ... a világ
megfeszíttetett nekem és én a világnak.” (Gal 6,14) Az első
keresztények elkülönültek földi rokonságuktól és barátaiktól:
„Tehát mostantól fogva – mondja Szent Pál – senkit sem ismerünk test
szerint. És ha Krisztust test szerint ismertük is, most már nem
ismerjük így. Tehát mindaz, aki Krisztusban van, új teremtmény; a
régiek elmúltak, íme minden újjá lett.” (2Kor 5,16-17) Vagy Urunk
szavaival mondva: „Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem,
nem méltó énhozzám.” (Mt 10,37) Lemondtak a vagyonról: „Mindaz, aki
elhagyta házát, ... vagy földjeit az én nevemért; százannyit kap és az
örök életet fogja örökölni.” (Mt 19,29) Túladtak személyes dolgaikon:
„Ne legyen aranyotok, se ezüstötök, se pénzetek övetekben, se táskátok
az útra, se két köntöstök, se sarutok, se bototok; mert méltó a munkás
az ő élelmére.” (Mt 10,9-10) Feláldozták Krisztusnak legkedvesebb
vágyaikat és tárgyaikat, a rajtuk lévő ruhánál jobban és bensőbben
hozzájuk tartozó dolgokat. „Ha kezed vagy lábad megbotránkoztat téged,
-- mondja Urunk képes nyelven, – vágd le azt és vesd el magadtól; jobb
neked az életre bemenned bénán vagy sántán, mint két kézzel vagy két
lábbal az örök tűzre vettetni. És ha szemed megbotránkoztat téged, vájd
ki azt és vesd el magadtól; jobb neked egy szemmel az életre bemenned,
mint két szemmel a gehenna tüzére vettetni.” (Mt 18,8-9) Elveszítették
az emberiség általános rokonszenvét s kegyetlenül bántak velük, sőt
mint az embernél valami alantasabb fajú különleges lényeket,
kifejezetten üldözték őket. „Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én
nevemért. ... Nem különb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál.
... Ha a családatyát Belzebubnak nevezték, mennyivel inkább
házanépét?” (Mt 10,22.24.25)
Ez ... a keresztény portréja, ilyennek festi az Újszövetség. ...
Szerették az Istent és lemondtak a világról.
És ezzel elérkeztünk az Újszövetség kereszténységének harmadik és
legjellemzőbb vonásához, mi szükségszerűleg következik a másik
kettőből. ... Az őskereszténység harmadik kiváló kegyelme: a vidámság,
ennek minden alakjában. Nem csupán a tiszta szív, nem csupán a
mocsoktalan kéz, de a vidám tekintet is. Ismétlem, a vidámság minden
alakjában, mert az igazi vidámság sok kiválóságot rejt magában. A vidám
emberek ragaszkodók, a vidám emberek megbocsátók, a vidám emberek
bőkezűek. Az öröm, ha keresztény öröm, az önmagukat sanyargatók és az
üldözöttek megtisztult öröme, mely békét és derűt áraszt, hálássá,
gyöngéddé, finomérzésűvé, szelíddé, vidámmá és reménykedővé tesz;
kedvességgel és gyöngédséggel telt, megnyerő és lebilincselő. Ilyenek
voltak az Evangélium keresztényei. Mert elnyerték, amit óhajtva
kívántak. Fel kívánták áldozni e világ uraságát és minden pompáját
Krisztus szerelméért, akit néztek, akit szerettek, akiben hittek,
akiben örvendeztek. És amikor kívánságuk beteljesült, nem tehettek
mást, mint hogy „örültek azon a napon és vigadtak, mert íme jutalmuk
nagy volt a mennyekben.” (Lk 6,23) Boldogok voltak, háromszorosan
boldogok, mert éltük napjai bajjal teltek, de vigasztalódtak azután.
Ilyen volt az öröme, mondom, Krisztus első tanítványainak, kiknek
megengedtetett, hogy gyalázatot szenvedjenek és bajt tűrjenek az Ő
nevéért; és ilyen szent, nemes kiválóságok voltak ennek az örömnek a
gyümölcsei, amint az evangéliumok és az apostoli levelek minden lapja
tanúsítja. „Dicsekszünk a szorongatásokban, – mondja Szent Pál, --
tudván, hogy a szorongatás türelmet eredményez, a türelem
kipróbáltságot, a kipróbáltság meg reményt, a reménység pedig nem
engedi, hogy megszégyenüljünk; mert az Isten szeretete kiáradt
szívünkbe a Szentlélek által, aki nekünk adatott.” (Róm 5,3-5) Majd
így ír: „Mind ez óráig éhezünk és szomjazunk, és nincs ruhánk, és
arcul veretünk, és nincs otthonunk, és fáradunk, saját kezünkkel
dolgozván; átkoznak minket és mi áldást mondunk; üldözést szenvedünk és
mi eltűrjük; gyaláznak minket és mi imádkozunk; szinte salakja lettünk
ennek a világnak, mindenek söpredékévé mindez ideig.” (1Kor 4,11-13)
Mily áhítatosan, gyöngéden, fenségesen, szeretetreméltóan hangsúlyozza
teljességgel ugyanezeket a jellemzetességeket a nyolc boldogság!
„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa, boldogok,
akik sírnak, mert ők majd vigasztalást találnak, boldogok a szelídek,
akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, az irgalmasok, a
tisztaszívűek, a békességesek, akik üldözést szenvednek az
igazságért.” (Mt 5,3-10) És később: „Legyen a ti beszédetek: igen,
igen, nem, nem; ami ezeken túl van, a gonosztól vagyon.” „Én pedig
mondom nektek, ne álljatok ellen a gonosznak; hanem aki megüti jobb
orcádat, fordítsd oda neki a másikat is.” (Mt 5,37.39) „Szeressétek
ellenségeiteket, áldjátok átkozóitokat, jót tegyetek azokkal, akik
titeket gyűlölnek, imádkozzatok üldözőitekért és rágalmazóitokért, hogy
fiai legyetek Atyátoknak, ki mennyekben vagyon.” (Mt 5,44-45, Lk 6,28)
„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek; ... Mit látod meg a szálkát
atyádfia szemében, magad szemében pedig a gerendát nem veszed észre?”
(Mt 7,1.3) „Állhatatossággal fogjátok megnyerni lelketeiket.” (Lk
21,19) „Ha tehát én, az úr és mester megmostam a ti lábaitokat, nektek
is mosnotok kell egymás lábait.” (Jn 13,14) „Arról fogja mindenki
megismerni, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok
egymáshoz.” (Jn 13,35) „Békességet hagyok nektek, az én békességemet
adom nektek; nem miként a világ adja, adom én nektek. Ne riadjon meg
szívetek és ne féljen.” (Jn 14,27) És gondolkodjunk el továbbá mint
minden ima mintaképéről, arról a sajátszerű imáról, melyre maga Urunk
tanított meg minket és nézzük meg, miként felel meg a keresztényről
most festett eszményképnek. Hét kérésből áll; három a Mindenható
Istenre, négy a könyörgőre vonatkozik. Állíthatnánk-e szavakból egybe
más imát, mit ennyire a Zarándok Imájának nevezhetnénk? Mily gyakran
halljuk mondani, mintha a vallás pusztán cselekvést kívánna a
részünkről az életben s nem közvetlen hitet, engedelmességet és
imádást, hogy az Isten szolgálatának igazi útja az ember szolgálata.
Mily más szellemet sugároz ez az ima! Baj vette őket köröskörül,
ellenség és üldözők voltak a nyomukban, megpróbáltatás előttük, de
segedelmük épp arra a napra, hogy megengeszteljék bűneiket, Isten
akaratával szívükben, Isten nevével ajkukon, Isten országával
reményükben: így jellemzi a keresztényt ez az ima. Mily egyszerűség!
Mily magasztosság és mily határozottság! Mennyire egy és ugyanaz,
mennyire megegyezik azzal, amit máshol olvasunk róla az Írásban!
The apostolic christian, 1843. febr. 5. v. 12; Sermons on Subjects of
the Day: 19.
========================================================================
Szentek országa
„A kő pedig, mely összetörte a szobrot,
nagy heggyé lett, és betöltötte az egész
földet.” (Dán 2,35)
... Krisztus jövetele előtt és után sok karddal alapított és
gyarapított ország volt. A kard ugyanis a földi hatalom növelésének
egyedüli módja. Az okosság és ügyesség irányítja megmozdulásait, de az
erőszak karja eszközli nagyobbodását. És aggálytalan lelkiismeret,
kőszív és gonosz tettek kísérik rendszerint növekedését, mi nem egyéb,
mint valamilyen formájú bitorlás, megrohanás, hódítás és zsarnokság.
Rátámad a szomszédjára és külső összeütközések s látható terjeszkedés
útján növekszik. Az Evangélium terjeszkedése egy és ugyanazon elv belső
kifejlődése volt a különböző országokban egyszerre és ezért helyesen
mondjuk láthatatlannak és nem e világról valónak. Nem a zsidó nemzet
„nyomult nyugatnak, északnak és délnek”, hanem egyházából áradt ki
egy lélek minden országba és ahová eljutott: a dolgok új rendje
született meg az idegenek keblében azonnal. ... Tudjuk ugyan, hogy az
apostolok voltak az eszközök, e munka titkos küldöttjei, (ha szabad
azoknak neveznünk), de most arról szólok, amint egy pogány láthatta a
dolgokat külsőleg. ... E világ bölcsessége szemében éppoly
képtelenségnek kellett látszania annak, hogy nagy változásokat
tulajdonítsanak ily erőtlen teremtéseknek, mint annak, hogy valamilyen
képzeletbeli láthatatlan erővel felruházott mennyei seregnek tekintsék,
aminek a létezését nem is hitték. ... Saját maguk tanúskodása az első
időkben a bizonyság ma erre.
Mellőzve tehát ez erőtlen és megvetett, ide-oda bolyongó
hithirdetőkkel való további foglalkozást, nézzük meg, mi történt a
valóságban. A világ által még soha nem látott nagy birodalom közepett,
mely hatalmasabb és erősebb, kiterjedtebb és jobban szervezett volt
minden korábbi birodalomnál, hirtelen egy új királyság támadt. E nagyon
szilárd birodalom minden részében, keleten és nyugaton, északon és
délen, hirtelen, valami kellőképp kiépített összeköttetés vagy irányító
központ nélkül, mégis mintegy általános egyetértéssel ugyanazon egy
tanítást valló és ugyanazon egy fegyelem alatt álló tízezernyi
engedelmes közösség nőtt ki szinte a földből. Mintegy a nagy mélység
vizei látszottak feltörni, a teremtés új alakulatai, valami „nagy
hegy” különféle vonulatai alulról felvetődni, mik a dolgok meglévő
rendjét keresztezik, szétrepesztik, összezavarják, a hegyeket
lehordják, a földeket feltöltik, – ellenállhatatlan hirtelenséggel,
váratlanul és előkészületlenül, – míg „az egész föld be nem telik”.
(Iz 41,15-16) Ez valóban „új dolog” volt s függetlenül a
jövendölésekkel való minden kapcsolatától példátlan a világ korábbi
vagy későbbi történetében és méltó rá, hogy minden igazán gondolkozó
elmében a legmélyebb érdeklődést és meglepődést keltse. Miközben Róma
királyságaiban és tartományaiban széltében látszólagosan minden a
megszokott módon folyt, a nap felkelt és lenyugodott, az évszakok
váltakoztak, az emberek szenvedélyei úgy lángoltak, mint korábban,
gondolataik világi ügyeiken, nyereségeiken vagy gyönyöreiken,
nagyratörő reménységeiken és perpatvaraikon jártak, a harcosok
összemérték erejüket harcosokkal, a politikusok fondorkodtak és a
királyok lakomáztak: ez a jelenség tőrbe ejtette mintegy hirtelen az
egész földet. Az emberek, mint éjjel meglepett tábor egyszerre
ellenfelekkel találták magukat körülvéve. És ennek az ellenséges
áradatnak a természete még sokkal különösebb volt, (ha lehetséges),
mint a jövetele. ...
Amikor azután kérdéseket kezdtek intézni a római nagyság ez
ellenfeleihez, nem határozatlan vallomást hallottak tőlük, nem
nyilatkoztak magukról óvatosan, nem volt a cselekvésük vagy
magatartásuk rendszertelen és bizonytalan. Mindannyian szigorúan és
egymáshoz hasonlóan szervezett közösségek tagjai voltak. A maga saját
vidékén minden egyes egy új állam alattvalója volt, melynek látható
feje és alárendelt tisztjei voltak. Határtalanul sok ilyen apró
királyság volt, s mindegyik szövetségese volt a másiknak. Bárhová
utazott a római császár, ott találta hatalma e látszólagos
vetélytársait, az Egyház püspökeit. Mindegyikük megtagadta továbbá Róma
rendeleteinek és szokáson alapuló törvényeinek az engedelmességet,
amennyiben a vallást érintették. ... Egyidejűleg rendkívüli türelmet és
engedelmességet nyilvánítottak és tanúsítottak a polgári hatalommal
szemben. Egy lépést sem tettek önvédelmükre, készek voltak a halálra,
sőt a halált tekintették az őket érhető legnagyobb kiváltságnak. És
továbbá világosan és bátran vallották egy és ugyanazon tanítást és egy
és ugyanazon forrásból nyertnek mondották. Püspökeik szakadatlan során
át bizonyos tizenkét vagy tizennégy zsidótól vették át, akik viszont a
mennyből nyertnek mondották. És továbbá a testvériség legszorosabb
kötelékei fűzték őket egymáshoz, bensőséges szövetség minden helység
közösségét elöljárójához és elöljáróikat egymáshoz szerte az egész
földön. És végül is a külső üldözés és az időnkénti belső
egyenetlenségek ellenére annyira fejlődtek, hogy a birodalomban való
első felbukkanásuktól számított három évszázadon belül
rákényszerítették annak uralkodóját, hogy szövetségük tagjává váljék.
De még ezzel sincs vége, hanem amint a polgári hatalom ereje
hanyatlott, a birodalom áldozataiból annak védelmezőivé váltak,
közvetítettek közte és barbár ellenségei közt, és azután, mikor a
birodalom végórája elérkezett, békében eltemették, helyébe ültek,
megnyerték a támadókat, hatalmuk alá hajtották királyaikat és végül,
mint legfőbbek, kormányozták. Egy fő egyesítette és vezette őket
korábbi szenvedéseik tulajdon színhelyén, a birodalom területén, és
maga Róma, a császári kormányzat székhelye lett központjuk. ... És az
apostolokkal kezdődve a mai napig fennáll ez a sajátságos dinasztia. Az
elöljárók egymásutánja a polgári ügyek, a faj, a nyelv, a nézetek
minden változásain keresztül fennmaradt és minden országban még mindig
az ősi alapítókat képviselik. ... Ha van a világ fölött Erkölcsi
Kormányzó. nincs-e valami nem földi mindebben, valami, amit csodálatos
volta következtében kényszerülve vagyunk Neki tulajdonítani, valami,
ami méltóságával és nagyságával az Ő kezét árulja el?
The kingdom of the saints, 1835. jan. v. febr.; Par. and pl. serm. II.:
20.
„Én kérni fogom az Atyát és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek
legyen mindörökké” (Jn 14,16) – mindörökké: nem úgy, mint az
Emberfia, ki kegyelemteljes művét befejezve eltávozott. ... Krisztus
testben való jövetele által egy külső és látható egységet szerzett, ...
apostolaiból látható társaságot alakított. De amikor Lelke személyében
zjból jött, mindannyiukat nemcsak névlegesen, hanem valódi értelemben
egyesítette. Mert mostmár nemcsak külső egységbe voltak fogva, ...
hanem egy láthatatlan hatalom részeivé és szerveivé lettek, valóságosan
függvényei és sarjadékai lettek neki. ...
Így tehát különleges dicsősége a Keresztény Egyháznak, hogy tagjai
nem csupán valami láthatótól függnek, nem csupán egy épület egymásra
rakott és külsőlegesen egymáshoz kötött kövei, de egyenként és
mindnyájan egy és ugyanazon láthatatlan lelki indítéknak és erőnek
szülöttei és kinyilvánulásai, „élő kövek” (1Pt 2,5), bensőleg
összekapcsolódva, mint a fának ágai s nem mint egy tömeg darabjai.
Krisztus testének a tagjai. Ez az isteni és imádatos Lény, akit az
apostolok láttak és akivel együtt voltak, a mennybemenetel után éltető
elvvé, a lét titokzatos forrásává vált mindazoknak, akik a Szentlélek
kegyelemteljes működése révén hisznek. Ő a termékeny szőlőtő és a dús
olajfa, amelyen és amelyből, bár természettől vad és terméketlen
hajtások, az összes szentek kisarjadnak, hogy gyümölcsöt teremjenek az
Istennek. Így való értelmében mondható, hogy Pünkösd napjától a mai
napig csak egyetlen egy szent van az Egyházban, maga a Királyok Királya
és az Urak Ura, ki bentlakozik minden hívőben és akik általa azok,
amik. ...
A keresztény egyház élő test és egy: nem pusztán keret, mesterségesen
rendezve, hogy egynek lássék. Élő volta teszi eggyé. ...
... A Szentek Közössége a Credo egyik ágazata s így nem másodrangú
fontosságú dolog, amelyben kételkedni, vagy amelyről okoskodni lehetne.
... Nemzedék nemzedék után születik, próbára vettetik, rostára kerül,
erőt és tökéletesülést nyer. Az apostolok élnek újból és újra
utódaikban, és utódaik sorban összegyűjtetnek az apostolokhoz. Ez a
kimeríthetetlen kegyelem hatása, melyet Krisztus mint az élet és
növekedés forrását Egyházába rejtett, míg újból eljön. ...
The communion of saints, 1837. máj. 14.; Uo. IV.: 11.
========================================================================
Az „élő kövek” temploma
Van egy templom a földön, szellemi, „élő kövekből” épült templom,
valamiképp a lelkekből épült templom; templom, melynek Isten a
világossága, Krisztus a főpapja, angyalszárnyak a boltívei, szentek és
oktatók az oszlopai és imádkozók a padozata. Volt ilyen templom a
földön mindig az Evangélium hirdetésének megkezdése óta. Ez a
láthatatlan, rejtett, titokzatos, szellemi templom mindenhol ott van,
kiterjed Krisztus egész birodalmában minden helyre és mégis oly
tökéletesen van egy helyen, mintha máshol seholsem lenne. Ott van e
templom bárhol, ahol hit és szeretet van. A Krisztus nevében való hit
és szeretet mintegy mennyei varázseszközök, hogy ez isteni templomot
Krisztus birodalmának bármely helyén jelenvalóvá tegyük. ...
Ilyenféle volt az Egyház kezdeteiben, „az apostolok és próféták
alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus”; a
hívők „egybeépülték benne az Isten lakóhelyévé a Lélekben.” (Ef
2,20.22) Az apostolok idejében szegény és üldözött volt és a szent
templom szinte láthatatlan volt. Nem voltak kegyeletes érzést keltő
szertartások, nem voltak különféle ünnepélyességek, hiányzott a zene
gazdagsága, nem voltak magas dómok, nem voltak szimbolikus ruhák, nem
voltak díszes oltárok, kövek, márványok, fémek, drágaságok, értékes fák
és finom vásznak, hogy a mennyei templomot, melyben benne vagyunk és
szolgálunk, kifelé megmutassák és megfelelően tiszteljék. A hely, ahol
Urunk az első alkalommal az eucharisztia szentségét bemutatta, egy
háznak a felső terme volt, melyet e célra béreltek, illetőleg
használtak. (Mk 14,15) Az a hely, ahol az apostolok és a szent
asszonyok a megígért Vigasztaló jövetelére vártak, ugyancsak
„felsőterem” volt. (ApCsel 1,13) És „felsőterem volt, ahol
egybegyűltek” (ApCsel 20,8) az is, hol Szent Pál Troásban prédikált.
Milyen istentiszteleti helyekről hallunk még? A folyó partjáról, künn a
szabadban, mint Filippinél: itt Szent Pál és társai „kimentek a kapun
kívül a folyóvízhez, ahol úgy látszott, hogy imádsághely volt.”
(ApCsel 16,13) És a tó partjáról: „Mindnyájan elkísértek minket, --
olvassuk, – feleségükkel és gyermekeikkel ki a városon, és letérdelve
a parton imádkoztunk.” (ApCsel 21,5) Szent Péter a háztetőn
imádkozott, s Szent Pál és Szilás kalodába szorított lábakkal énekelték
a tömlöcben himnuszaikat és zsoltáraikat; Szent Fülöp pedig magányos
helyen keresztelte meg az ethiops udvari tisztet. De bárhol voltak is a
keresztények, akár börtönben, akár háztetőn, a pusztában, folyó vagy
tenger partján, vagy magánhelyen: az Isten és Krisztus velük volt. A
kegyelem lelke ott volt, az Isten temploma körülöttük volt. ...
Ez a való és mindig emlékeznünk kellene reá. És mégsem tagadhatja
senki másrészt, hogy Krisztus eljövetelének egyik főcélja az volt, hogy
hatalma alá vesse a világot, igénybe vegye mint a sajátját,
érvényesítse mint Úr a jogait, megdöntse a gonosz bitor uralmát,
megmutassa magát minden embernek és a magáévá tegye őket. Ő volt a
mustármag, azzal a rendeltetéssel, hogy csendben szétterjeszkedjék és
beárnyékozzon minden országot. Ő volt a kovász, melynek észrevétlenül
át kellett hatnia az emberi nézetek és intézmények egész tömegét, míg
mindet át nem járja. Az ég és föld el voltak választva korábban. Az Ő
kegyes végcélja az volt, hogy egyesítse őket, éspedig úgy, hogy a
földet az éghez hasonlóvá tegye. A világban volt kezdettől fogva, – de
az emberiség más isteneket tisztelt. Eljött a világba testben, – és a
világ őt nem ismeré meg. Tulajdonába jöve, – és övéi Őt nem fogadták
be. De jött, hogy rávegye a világot, hogy elfogadja, megismerje és
imádja Őt. Eljött, hogy magába olvassza e világot, hogy miként Ő a
világosság, a világ is világosság legyen. Amikor jött, nem talált
helyet, „hová fejét lehajtsa” (Mt 8,20), de jött, hogy helyet
készítsen magának, otthont teremtsen, házakat építsen és ragyogó
hajlékot alakítson magának az egész világból, melyet odáig a gonosz
hatalmai tartottak fogságban. Homályban jött, sötét éjjel született egy
barlangban, – barlangban, mely barmok szállása volt ... De azért jött
e barlangba, hogy újból elhagyja. ... Át akarta a földet alakítani. ...
Mindennek általa kellett megújulnia és semmit sem vett segítségül
abból, ami volt, hogy a semmiből tegyen mindent. Nem a jeruzsálemi
templomban jött a világra, megvetette Dávid palotáját: a nyirkos földre
feküdt a hűvös éjszakában, fényként világítva a sötét helyen, míg a
belőle kiáradt erő által Nevéhez méltó templomot nem emelt magának.
... Így lett a láthatatlan templom láthatóvá. Miként ködös napon a
homály lassanként eloszlik és a nap ragyogni kezd, úgy mutatkoznak meg
a szellemi világ gyönyörűségei e földi világban; a komor, hideg földet
átjárják a sugarai. És köröskörül mindent ama égi dolgok visszfényének
vagy csillámának ismerünk fel, amit Isten kiválasztottai egy nap
szemtől-szembe látni fognak. E világ királyságai a mi Urunk és
Krisztusa királyságaivá válnak; „a templom megszenteli az aranyat”
(Mt 23,17) és az Egyházra vonatkozó jövendölések betűszerint
beteljesedtek: „Övé lesz a Libanon dicsősége, a Karmel és a Sáron
pompája.” (Iz 35,2) „Hozzád jő a Libanon dicsősége, jegenye, puszpáng
és fenyő egyaránt, hogy ékesítsék szent helyemet, és megdicsőítem lábam
helyét. Elborít majd téged a tevék áradata, Mádián és Éfa dromedárja;
valamennyien Sábából jönnek, aranyat és tömjént hoznak, s az Úr
dicséretét hirdetik.” (Iz 60,13.6) „Egyiptom szerzeménye, Etiópia
nyeresége és Szába szálas termetű férfiai hozzád kerülnek s a tieid
lesznek; téged követnek, bilincsbe verve haladnak, hozzád könyörögnek
és téged kérlelnek.” (Iz 45,14)
És templomot készített Neki, nemcsak élettelen dolgokból, hanem
emberekből is, mint alkotó részeiből. Nem aranyból és ezüstből,
drágakövekből, finom szövetekből és műremekekből áll az Isten háza,
hanem imádókból, általa megváltott lelkekből és testből való
emberekből. Nemcsak lelkekből, Ő az egész embert birtokába vette,
lelkét és testét egyaránt. Ezért mondja Szent Pál: „Kérlek tehát
benneteket, testvérek, az Isten irgalmasságára, hogy adjátok testeteket
élő, szent és az Istennek tetsző áldozatul – ez legyen a ti ésszerű
istentiszteletetek.” (Róm 12,1) És igényt tart ránk, mint tulajdonára,
nem egyenként, hanem együttesen, mint nagy társaságra. Ez okból mondja
Szent Péter, hogy „mint élő kövek épüljünk fel rajta lelki házzá,
szent papsággá, lelki áldozatok bemutatására, melyek kedvesek Istennek
Jézus Krisztus által.” (1Pt 2,5) Az összességnek és mindenkinek, és
mindenkinek minden alkatrészével az Ő misztikus testévé kell válnia.
Ezért mondja a zsoltáros: „Kész az én szívem, Istenem, kész az én
szívem, énekelnem és zsoltárt zengenem. Ébredj én lelkem! hárfa citera,
ébredj! a hajnalt pirkadni keltem. A nemzetek közt, Uram, vallak, s a
népek közt énekkel magasztallak.” (107,2-4) Nyelvünknek Róla kell
beszélnie, hangunknak Róla kell énekelnie, térdre borulva kell Őt
imádnunk, kezünket könyörögve feléje kitárnunk, fejünket meg kell
előtte hajtanunk, sugároznia kell az arcunknak vele szemben és Őt kell
hirdetnünk testtartásunkkal. Ezekből adódnak össze a közös
istentisztelet, az imaformák, a jámbor szertartások, a szent cselekmény
rendje, az Egyház szolgáinak szóló utasítások, a szent ruhák, az
ünnepélyes zene és egyéb hasonló dolgok. És mindez bizonyos tekintetben
Krisztus láthatatlan birodalmának a bevonulása e világba. ...
A templom több, mint az arany. Ezért ne aggódjatok, ha hiányzik is az
arany! De a templom megszenteli az aranyat. Ezért gondozzátok, ha
megvan! Krisztus velünk van minden külső fény nélkül is; meg lehet
fosztva istentiszteletünk minden kellemes toldaléktól, mégis ahol
ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében, Ő közöttük van. Legyen bár
kunyhó, szabad mező, tömlöc vagy földalatti börtön, Krisztus ott lehet
és ott van, ha az Ő szolgái vannak ott. ... A kőfalak még nem
jelentenek templomot. És ha a föld legnagyobb, legkiválóbb,
legpompásabb épületei is volnának, Krisztus mégsem lenne azokkal, akik
„más evangéliumot hirdetnének” (2Kor 11,4), mint amit egyszer s
mindenkorra Ő hirdetett. ... Az Isten temploma az, ami az aranyat
megszenteli. Semmi más, mint csakis a láthatatlan, égi Jelenlét szentel
meg minden helyet és minden dolgot. Díszes vagy szegényes,
gyönyörködtető vagy egyszerű, mindegy – csakis a Jelenléte szenteli
meg mind az imádkozót, mind a házat. Amint hasztalanok a díszes
templomok Krisztus szelleme nélkül, ugyanúgy csak ámítanak a nagy
összejövetelek, kiváló szónokok és nagy lelkesedés e kegyelemteljes
szellem hiányában. De az a hely, ahol Ő valóban ott lakozik Nevével,
szent és dicsőséges, legyen bár palota vagy kunyhó. ...
„Teljes díszben vonul fel a királylány” (Zsolt 44,14): Ha
elkövetett bűneinket megbánjuk, a test és lélek minden szennyétől
megtisztítjuk magunkat és az Úr félelmében szentségre törekszünk, akkor
és csakis akkor bízvást hozzáfoghatunk láthatatlan jelenlétének
lakóhelyét ragyogó szépségűre díszíteni és fenségessé tenni.
The visible temple, 1840. szept. 22.; Par. and pl. serm. VI.: 20.
========================================================================
A látható egyház buzdítása hitre
„Azért mi is, kiket a tanúknak ily nagy felhője
vesz körül, letéve minden terhet és a minket
környező bűnt, kitartással fussuk meg az
előttünk levő küzdőteret.” (Zsid 12,1)
Nagyon szükséges minden korban a hitetlenség elleni segítségül az,
amit Szent Pál tanácsolt a zsidóknak az üldözésben, hogy tekintsünk fel
az Isten szentjeire és a mennyek országára. Nagyon szükséges ez minden
korban azoknak, akik szívüket az Isten szolgálatára adták, mert kevesen
vannak és elenyésznek a társadalomban. Kifejezetten megmondatott:
„Széles az út, mely a pusztulásba viszen, és sokan vannak, kik azon
bemennek.” És viszont „szűk a kapu és keskeny az út, mely az életre
viszen, és kevesen vannak, kik azt megtalálják.” (Mt 7,13-14) Ah, nem
eléggé elbátortalanító az önmegtagadás ösvényén járni, küzdeni
természetes vágyainkkal és csapongó képzeletünkkel, hadakozni a
testtel, még a világgal való harcnak is hozzá kell járulnia? Nem
elegendő zarándoknak és közkatonának lenni éltünk napjain, de
hallgatnunk is kell még kölcsönös köszöntéseit és rivalgásait azoknak,
kik a halál útját választották és nemcsak gyötrelemben, de még
magányosságban is kell élnünk? Hol van az igazra mondott áldás, hol a
hit örömé, a szeretet vigasza, az önuralom diadala ebben a
szomorúságban és elhagyatottságban? Kik azok, akik résztvesznek
örömeinkben és bánatainkban, kik lelkesítenek a maguk boldogulásának
példájával? Szent Pál megmondja – a korábbi idők tanúinak felhője. ...
1. Kétségtelenül tagadhatatlan, ha átadjuk a szívünket Krisztusnak és
engedelmeskedünk Istennek: a kevesek között leszünk. Így volt ez minden
korban, így lesz az idők végezetéig. Igazán bajos oly embert találni,
aki illőképpen adja át magát Üdvözítőjének. Minden reánk szállott
kegyelem ellenére ki vagyunk téve ilyen vagy olyan módon annak a
veszélynek, hogy megtévesszen a saját szívünk és a lényeg helyett a
vallás külszíne kössön le. Ennélfogva egy ún. keresztény országban is a
többség a világ számára él. Sőt mintha úgy látszana, hogy a
kereszténység gyümölcsei terjeszkedésével megfogynak, vagy
növekedésével legalább is nem szaporodnak. Úgy látszik, (mondta valaki)
mintha bizonyos mennyiségű igazlelkűség lenne a világban, bizonyos
számú választott az Egyházban, és amint megnöveled területét,
szétszórod ide-oda e töredéket, kevesebbnek látszik és
elhagyatottabbakká teszed őket.
„Íme úgy küldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé” (Mt 10,16)
-- amit Urunk az apostoloknak mondott, beteljesedik napjainkig
mindazokkal, akik követik Őt. Szét vannak szórva ide-oda a világban, el
vannak egymástól választva, kénytelenek egymás meghitt társaságáról
lemondani és a távolba, más lelkületűek közé küldetnek. Hivatásukat és
foglalkozásukat nem maguk választják. Az általuk nem korlátozható külső
körülmények határozzák meg életük folyását; a véletlenek erre vagy arra
a helyre vetik őket, nem tudják hová mennek, nem ismerik az embereket,
akikhez csatlakoznak, csaknem vakon találnak otthonra és társaságra ...
Nem ismerik egymást; nem ismerik önmagukat; nem merészkednek az Isten
választottjai jövendőbeli méltóságát a magukénak tekinteni, bár
ténylegesen nekik tartatott fenn; és mennél közelebb vannak a mennyhez,
annál szerényebben gondolkoznak magukról. „Uram! nem vagyok méltó,
hogy hajlékomba jöjj” (Mt 8,8) – így beszélt az, kinek nagyobb volt a
hite, mint bárkinek Izraelben. Kétségtelenül nincsenek szentségük
tudatában, meg sem tudják mondani, kik a társaik a szentségben. Csak az
Isten lát a szívbe; hébe-korba látnak vándorlásuk folyamán
felcsillámlásokat másokban az Isten dolgából; átkarolják őket egy ideig
a homályban, de hamar elvesztik őket; hallják a hangjukat, de nem
tudják megtalálni őket. Feltárulnak ugyan előttük kevesek bizonyos
mértékben. Azok között, akikkel sorsukban összevetődnek, akiket
állandóan látnak, adatik talán egy-kettő nekik, akikben örvendeznek, de
nem sokan. Mert így tetszett a Szőlőskert Vincellérjének, akinek
látható szándéka, hogy ne nőjenek az övéi szorosan egybe; és ha ez
látszana bekövetkezni, megnyesegeti a szőlőtőkét, hogy látszólag
kevesebb, de jobb gyümölcsöt teremjen. Leszakít egyeseket a szüret
reménységéből, és akik megmaradnak, gyászolják testvéreiket, kiket az
Isten magához vett, nem értik meg, hogy nem gondviselésének
különössége, hanem valósággal szabálya kormányzásának, hogy szolgáit
kevésnek és magányosnak hagyja.
És mégha ismerik is egymást, (amennyire ember ismerhet embert,)
mégsem alakíthatnak, mint mondtam, zárt közösséget egymással. ... Az
Isten Látható Egyháza csak az egyedüli társaság, amit a keresztények
már most ismernek; pünkösdkor alakult az apostolokkal, mint
alapítókkal, utódaikkal, mint kormányzókkal és az egész hívő keresztény
néppel, mint tagjaival. Ebben a Látható Egyházban fejlődik és érik
fokozatosan a Láthatatlan Egyház. Az Isten Szent Lelke lassan és
különbözőképpen alakítja az egyetemes testhez hozzátartozó egyes
emberek esetében. De az isteni kegyelemnek mindez áldott beteljesedései
csak részei mostanáig a Látható Egyháznak; fejlődnek általa, függnek
tőle, egymástól nem függnek, nem alkotnak testet együttesen, a
Láthatatlan Egyház nem alakult még itt ki, most még csak név, az
elrejtetteknek és csak Isten által ismerteknek adott név. ... Szét
vannak szórva a látható Misztikus Szőlőtőke levelei között s törzséből
és ágaiból táplálkoznak. Szentségei és szolgáltatásai éltetik őket,
fényt és üdvöt merítenek szertartásaiból és rendelkezéseiből,
közösségbe kerülnek egymással általa; engedelmeskednek elöljáróinak,
együttélnek tagjaival, nem merészkednek erről vagy arról az emberről
ítéletet mondani, jobbjukra vagy baljukra helyezni, hogy föltétlenül az
üdvözülendők számába tartozik-e vagy nem; testvérként fogadnak el
Krisztusban mindenkit, mint ugyanazon egyetemes ígéret részeseit, ki
nem taszította nyíltan vissza Krisztust, – a halál elérkeztéig éppoly
valóságos testvérként, mint azokat, kik a leghűségesebben töltik be
hivatásukat.
Mégis ugyanakkor, mikor szeretnek a hitben mindenkit, aki Krisztus
nevét viseli és vonakodnak ítélkezni az Isten színe előtti tényleges
állapotuk felől, mégis, mivel sokukban olyan dolgokat észlelnek, mi fáj
nekik vagy sérti őket, nem tehetnek másként s nem tudják másnak,
bármiként is eredjen, mint nagyon kínosnak érezni az őket körülvevő
világias légkörnek a jelenlétét. Fullasztónak érzik azt a párát,
amelyben a tömeg jól érzi magát; és ha nem is tudják a rossz valóságos
szerzőit külön kimutatni, biztosan megérzik a kerülendő rosszat, mire
rá kell mutatni és amely valahol vagy valamiképp az Egyházban ered.
Ezért a maga körében, akár magas, akár alacsonyrendű, tanúságtevő a
kevés hívő, tanúságtevői Istennek és Krisztusnak életükkel és
tiltakozásuk által a nélkül, hogy megítélnének másokat vagy
felmagasztalnák magukat. Tanúságtevők a különböző embereknek különböző
fokban, jobban vagy kevésbé, amint szüksége van rá az egyeseknek, --
elütnek a tömegtől különbözőképpen, a szerint, ahogy a sokaságból az
egyesek, akiknek tanúságot tesznek, jobbak vagy rosszabbak és miként ők
maguk jobban vagy kevésbé előhaladottak az igazságban. Bármiként legyen
is, egészében véve tanúságtevők, amint tanúskodik a fény ellentétével a
sötétséggel szemben; – jót adnak és rosszat kapnak vissza, a világ
megvetését, gúnyját és ellenkezését vonják magukra, vegyülve ugyan
valami dicsérettel és tisztelettel, tisztelettel, mi nem tart soká,
hanem hamarosan félelmetessé lesz és gyűlölséggé válik. És ezért van
szükségük a vallásos embereknek bátorításul valami vigaszra, amit a
Látható Egyház az első pillantásra látszólagosan nem tud megadni,
amikor az istentelenség áradata megfélemlíti őket.
2. Mit mondjunk most ezután ily körülmények között? Csak ők az
egyedüli tanúságtevők, kiki a maga helyén? Az Egyház, ahogy ténylegesen
látják, hacsak nem hittel nézik láthatatlan adományaira tekintve,
egyáltalán nem vigasz nekik? Vagy mindennek ellenére nyújt nekik
valóságosan valami érezhető támaszt, a béke és tisztaság mennyei
látomását, ellenkezőjét a mostani világnak, a rossz ellenére, ami bőven
van benne és ránehezedik? Az Isten nagy irgalmából ténylegesen és nem
kis mértékben jelenlévő és érezhető vigaszt nyújt nekik az Egyház,
amint ezt a továbbiakban kimutatom.
... A Szentlélek kegyes volt lakóhelyét az Egyházban venni és az
Egyház örökké homlokán fogja viselni elrejtett kiváltságainak látható
jeleit ...
Az Írás megőrizte az emlékezetét azoknak, akik hitben éltek és haltak
a régi időkben és semmi sem tud megfosztani minket tőlük. A Sátán ereje
abban a látszatban rejlik, hogy a tömeg az ő oldalán van; de ha
olvassuk a Bibliát, ez az érv elveszti velünk szemben a hatalmát. Azt
találjuk benne, hogy nem vagyunk egyedül, hogy mások előttünk ugyancsak
a mi helyzetünkben voltak, azt érezték, amit mi, kiállták a mi
megpróbáltatásainkat és ugyanazért a jutalomért fáradoztak, amire mi
vágyódunk. Semmi felemelőbb nem lehet a lélekre, mint annak a tudta,
hogy egy nagy és diadalmas társaság tagja. Nem ujjong-e a katona
parancsnokának és nem tekinti-e győzelmét a magáénak? Csak egy a sok
közül, mégis azonosítja magát a sereggel és az üggyel, melynek szolgál
és jobban csüng gondolatban a győzelmeiken és azokon, akik megnyerik,
mint a véletlen veszteségeken és vereségeken. Nem örül-e egy hatalmas
ország szülötte, hogy annak született és nem büszkélkedik-e vele? ...
Sokkal teljesebb, sokkal megokoltabb a keresztény dicsekvése, minden
gőgös vagy testies érzés nélkül. Tudja Isten szavából, hogy „egy nem
közönséges város polgára”. ... Tagja egy seregnek és mindazok a boldog
szentek, kikről olvas, testvérei a hitben. A múlt történetében
különleges vigaszt talál, ami ellensúlyozza a látható világ befolyását.
Nem tudja megmondani, kik most a szentek a földön, jövendőbeliek még,
csak az Isten tud róluk; de a korábbi idők szentjei megjelöltettek az
ég számára és feltárultak a maguk mértékében neki. A tökéletessé vált
igazak lelkei bátorítják, hogy kövesse őket. Ezért jellemző vonása a
kereszténynek a régi időkre való visszatekintés. E világ embere a
jelenben él vagy tervet sző a jövőre; a hit azonban a múlton nyugszik
és bizodalommal telt. A múltat a jövő tükrének tekinti. Számba veszi az
Isten hívő szolgáinak jegyzékét, akikhez Szent Pál szövege utasít és
nem érzi többé lehangoltan egyedülállónak magát. Ábrahám és a
pátriárkák, Mózes, Sámuel és a próféták, Dávid és a nyomában járó
királyok, ők a keresztény ősei. Fokozatosan megtanulja meghitt képként
szeme előtt tartani őket, egyesíti az ügyét az övékével és mert a
történetük vigasztalja őt, védelmezi őt a maga napjaiban. ...
A vonzalom és vigasztalás mily világa tárul így fel előttünk a
szentek közösségében! Az igazságot a legkomolyabban kereső pogányok
elcsüggedtek társak hiányában; mindegyikük magára maradt. Kísértette
őket a gondolat, hogy összes legjobb megérzéseik csak üres fogalmak s
közömbös, hogy szolgálnak-e az Istennek vagy nem engedelmeskednek neki.
De Krisztus „az Isten szétszórt gyermekeit egybegyűjtötte” (Jn 11,52)
és közel hozta őket egymáshoz minden időben és helyen. ... A fárasztó
út rövidebbnek tűnik, ha társaságban megyünk, több vagy kevesebb az
utas, mégis mindegyik ugyanazon a földön jár.
Így érez a keresztény minden szent irányában. ... Mert mi egyéb az
Egyház, mint záloga és bizonysága nemzedékről nemzedékre Isten soha ki
nem haló szeretetének és hatalmának? Az emberiség iránti irgalomból
alapította és jelenléte köztünk bizonyság, hogy vétkeink ellenére sem
hagyott el; – „mindezideig az Úr szabadított meg minket.” (vö. 2Kor
1,10) Tizenkét apostolának az alapzatára építette az Egyházat és
megígérte, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt rajta; és jelenléte
köztünk bizonysága hatalmának. Az addigi négy világbirodalmat követően
alapította és Egyháza áll és látja a földi királyságok porrá hullását
és megsemmisülését ... Az apostolok királyi dinasztiája régibb a ma még
a földön létező összes királyi családoknál. Az Egyház minden püspöke,
bármelyikre tekintsünk, egyenes leszármazottja lelki születés útján
Szent Péternek és Szent Pálnak; – fönséges gondolat, ha képesek
vagyunk felfogni! Igaz, hogy különböző időkben megfeledkeztek a
püspökök magas méltóságukról és ahhoz méltatlanul cselekedtek. ...
Ennek a világnak éltek, e világéinak tartották magukat, hivatásukat
világinak és polgárinak gondolták, vagy ha vallásinak, akkor is csak
„emberektől és emberek által”, nem „Jézus Krisztus által” (Gal
1,1), sokat adtak a gazdagságra vagy az előkelőségre, méltóságra vagy
tiszteletre, a tudós hírnévre vagy a királyi tanácsosságra és az udvari
életre, – mégis, elismerve a legszélsőbb lehetőséget, a hívő lélek
részére mindezek ellenére nem csekély mértékben felemelő látni
mindegyikükben ígérete komolyságát: „Nem hagylak el, sem el nem
távozom tőled.” (Zsid 13,5; Józs 1,5) Ő mondotta, hogy Egyházával
lesz: életben tartotta ez ígéretet mind a mai napig. Fenntartotta
apostolai sorának folytonosságát minden korszakon és a világ minden
zavarában és veszélyén keresztül. Ez pedig kétségtelenül felbátoríthat
némiképp elhagyatottságunkban és gyengeségünkben. Minden püspök
személye harcok és megpróbáltatások, szenvedések és győzelmek,
reménységek és szorongások sok évszázados hosszú történetére mutat rá.
Mostani jelenlétük mindezek gyümölcse. Élő emléke azoknak, akik
meghaltak. A bátor viadal, tökéletes hitvallás és vidám vértanúság
ígérete ma, ha a szükség úgy kívánja, amint példáink vannak ezekre a
régi időkből. Látjuk alakjaikat falainkon, sírboltjaik lábaink alatt
feküsznek; és bízunk benne, nem, bizonyosak vagyunk benne, hogy az
Isten az lesz napjainkban minekünk, ami nekik volt. A zsoltáros
szavaival: „az Úr gondol velünk és áldást ad nekünk: Megáldja házát
Izraelnek, megáldja házát Áronnak” (113,12)
Élő apostolaink látása különösebben késztet rá, hogy gondolatainkkal
kegyeltebb elődjeiknél időzzünk, kik a különböző időkben bátran és
dicsően harcolták „a hit jó harcát”. (1Tim 6,12) Áldott legyen az
Isten, hogy megismertette velünk őket, mintha a napjaikban élnénk és
gyönyörködnénk példájukban és tanításukban. ... Ők valóban az Isten
emberei voltak napjaikban, irányítók és tanítók voltak az Egyházban s
kézfeltétel útján nyerték az először az apostoloknak s most nekünk
adott hatalmat. Fáradoztak, szenvedtek és nem csüggedtek el, és írásaik
megmaradtak napjainkig. És ha valaki ápolja ezt a gondolatot, nagy
bátorítást talál benne Isten irgalmából. Mondd, hogy egyedül áll, hogy
a hite csak álom és törekvése, hogy jót tegyen: dőreség, – mi a
válasza? Tudja, hogy voltak idők, mikor meggyőződése tisztelt és
hathatós volt, és a most nagyra tartott nézeteket csak azért nem
ítélték el, mert nem hallottak róluk. Tudja, hogy a jelenlegi
vélemények csak napi esetlegességek és éppúgy eltűnnek, miként
keletkeztek. Kétségtelenül el fognak tűnni, mégha távoli időben is! Ő
ezért a jövendő időért fáradozik, a jövendő félezrednek dolgozik. El
tudja viselni, hogy egy félezredet várjon, várjon egy korra sokáig,
sokáig azután, hogy porrá mállott. Az apostolok tizennyolc század óta
élnek; és a keresztény, amennyiben visszanéz, ugyanúgy győzheti, hogy
előre is tekintsen. „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az
Isten és mindenek Atyja” (Ef 4,5) kezdettől végezetig.
Áttérek most istentiszteleteinkre; ezek is támaszul szolgálhatnak
hitünknek és reményünknek. Aki templomba megy, hogy imádja az Istent,
legyen magas- vagy alacsonyrendű, a szentek mennyei világába lép. Mert
az imádás szertartásában a láthatatlant idézzük fel és érezzük meg.
Tudom, hogy Krisztus ekkor különlegesen jelen van és kegyes megáldani
minket; de ezúttal arról a segítségről szólok, amit érzékelhető dolgok
által kapunk és még ebből az alacsonyabbrendű szempontból is
kétségtelenül sok történik a javunkra az istentisztelet során. Olvasunk
a Bibliából, az előttünk eltávozott szentekről és megemlékezünk róluk
imáinkban. Hálálkodunk az Istennek értük, dicsérjük az Istent velük,
kérjük, az Istent, hogy látogasson meg minket kegyelmével, amint
meglátogatta őkét. És kirekesztünk minden földies gondolatot és
szempontot. A világnak nincs itt többé uralma, mint kívül; nem tanít,
dicsér, gáncsol, gúnyolódik, csodál a maga hamis mértéke szerint többé.
Pusztán, mint a nagy ellenségről van szó róla, melynek állhatatosan
ellen kell állnunk; tulajdon helyét foglalja el és végzete, az Egyház
végső győzelme fölötte, bizakodóan megjósoltatik. És továbbá sokkal
hatásosabb hallani és látni, mint könyvből olvasni. Ha a Bibliát és a
vallásos könyveket magánosan olvassuk, nagy vigaszra lelünk; de
általában jobban rázza és bátorítja fel a lelkünket, ha templomban
halljuk feltárni és elmondani azokat a nagy igazságokat, melyekről az
Írás szól. Ott látjuk „a szemünk előtt Jézus Krisztust mintha köztünk
feszíttetett volna meg”. (Gal 3,1) Az előírt szertartások, melyeknek
szemlélői vagyunk, rákényszerítik a láthatatlan igazságot érzékeinkre.
Az épület egész elrendezése, a szelíd fény, a hajók, az oltár áhítatos
díszei láthatatlan dolgokat érzékeltetnek és sarkallják gyenge
hitünket. A mennyei udvarokat véljük látni éneklő angyalokkal s a
figyelő apostolokat és prófétákat, amint írásaikat az előírt rendben
olvassuk. És így már a vasárnap puszta megülése haszonnál járhat Isten
kegyelméből még azoknál is, akik nem adták át magákat Neki, – nem az
üdvösségük szempontjából, (mert senki sem üdvözülhet pusztán egy-két
megszokás által és hitélet nélkül), de haszonnal járhat, amennyiben
megfékezi bűnös ábrándjaikat és oly gondolatokat és ismereteket ad
nekik, mik jövendő jó csírái lehetnek. Még azoknál is, hangsúlyozom,
kik a világnak élnek, a vasárnapi puszta jelenlét a templomban állandó
memento a lelkiismeretük számára, megsejteti velük a láthatatlan
dolgokat és megszabadítja őket bizonyos mértékben Mammon és Belial
szolgálatától. És ezért a Sátán legelső merénylete, ha meg akar rontani
egy lelket, hogy ráveszi az Úr napjának megszentségtelenítésére. ...
Bátorsággal mondom, ha valaki rendszeresen jár az istentiszteletre,
mássá lesz idővel, mint volt, az Isten működik benne. A szíve mennyeibb
és vágyódóbb lesz, a világ a lábai elé terül, ellenállóvá lesz
véleményeivel, fenyegetődzéseivel, kedveskedéseivel, nevetségességeivel
szemben.
A tömeg nem érti őt meg, hiszen még Szent Pálban vagy Szent Jánosban
is csak közönséges embert látna. Időnként mégis hatásosan szól az ilyen
ember magának a tömegnek. Rendkívüli veszedelem vagy aggodalom idején,
amikor az emberi lélek ellankad a félelemtől, ilyenkor természetes
hatalmat nyer a világ fölött és úgy fog tűnni, mintha nem az egyed
szólalna meg általa, hanem egyesülve lenne benne mindannak a sok
szentnek ereje és kegyelme, kik egész életén át társai voltak. A
megholtakkal élt és úgy fog tűnni a világnak, mintha a holtak
birodalmából jönne, a holtak nevében beszélne, a látható dolgoknak
meghalt lelkek nyelvén szólna, feltárva a mennyei világ misztériumait
és megfélemlíti és megakasztja azokat, kik e világhoz láncolódnak.
The visible church an encouragement to faith, 1834. szept. 14.; Par.
and. pl. serm. III.: 17.
========================================================================
Az egyház az elhagyatottak otthona
A lélek nem talál semmit, mi ez élet dolgaiban és élvezeteiben
kielégíthetné, nem tudják kielégíteni ingerei, harcai, gondjai,
fáradalmai, céljai és győzelmei sem. Képzeljünk el egy embert, kinek
dől a pénz, érvényesül az életben, társadalmi tekintélyre és befolyásra
tesz szert, legyen bár magas vagy alacsony társadalmi állású, nem
elégíti ez ki. Szüksége van otthonra, szüksége van egy központra, hol
gondolatai és érzelmei elcsitulhatnak, egy titkos kis nyugvóhelyre, hol
a világ viszontagságai után vigaszra találhat, amely, bármerre
kalandozzék is, rejtett támasza és gyámola lehet, s ami a szívében
lakozik, ha nyelve nem fejezi is ki. A világ kecsegtethet, ijeszthet,
csábíthat, rabul ejthet, de igazi bizalmat és szeretet nem tud
gerjeszteni. Nem találhatunk nyugalmat csak a békességben, a bizalomban
és az odaadásban; és ezért törekszik minden ember, ha vallásra nem
gondol is, hogy otthont teremtsen természete egyedüli csillapítószeréül
magának, és boldogtalan, ha nincs neki. Így tesznek az emberek
tanúságot a világ ellen, jóllehet e világ fiai, – együtt tesznek
tanúságot a legszentebbekkel és a legnagyobb önsanyargatókkal, kik
hitben legyőzték a világot.
Így talál tehát bennünket Krisztus, belefáradtnak e világba, melyben
élnünk és munkálkodnunk kell és amelynek rabszolgái vagyunk, ha
akarjuk, ha nem. Úgy talál bennünket, hogy rászorulunk egy otthonra,
vágyódunk utána és készítünk magunknak egyet, ahogy éppen lehet:
teremtmény segítségével, mert ez minden, amit tehetünk. A világ,
melyben kötelességeink vannak, oly határtalan, mint a sivatag, oly
nyugtalan és viharos, mint a tenger, oly változékony, mint a szél és az
időjárás. Nincs magva és tartalma, olyan, mint az árnyék vagy kísértet,
ha megkísérled megragadni, elillan előled, vagy még rosszindulatú is és
rútul elbánik veled. Szükségünk van valamire, amit e világ nem adhat.
Ez a nyomorunk, és ekkor jön az Evangélium segítségünkre.
Amikor a mi Urunk Jézus Krisztus vétkeinkért a kereszten meghalt és
felment a magasba, nem úgy hagyta hátra a világot, amint találta:
áldást hagyott maga után. Hátrahagyott a világban valamit, ami korábban
nem volt meg benne: – egy rejtett otthont, melyben a hit és szeretet
örvendeznek és mindig élnek, a környező világ ellenére. Azt kérdezed,
mi ez? ... Az Isten Egyháza ez, mely a mi Isten terve szerinti valódi
otthonunk, az ő tulajdon égi udvara, hol a szentekkel és angyalokkal
lakozik, hová bevezet bennünket újjászületés által, és amelyben
elfeledhetjük a külső világot és zűrzavarának tarkaságát.
A zsidóknak ilyenféle menedékhelyük volt az ő kőből épült templomuk.
... Felségesen és gyönyörűségesen emelkedett a Sión hegyén, hívta,
befogadta az imádkozókat, elrejtette őket a külső világ, annak minden
nyomorúsága és bántalma elől s közvetlenül az Isten színe elé vezette
őket. Nem csoda, hagy Dávid oly áhítatos szeretettel szólt róla és
szomorkodott és sóvárgott utána a távolban. „Milyen édes a te
hajlékod, – mondja, – seregeknek Ura! vágyódik lelkem, epedve sóvárog
az Úr csarnokai felé; Szívem és testem ujjong az élő Isten elé ...
Boldogok, Uram, kik házadban élnek, és mindörökké tégedet dicsérnek.
... Csarnokaidban egy nap bizony hogy többet ér egyéb napok ezreinél.
Inkább állnék a küszöbön én Istenem házában, semmint laknám a bűnös
sátorában”. (Zsolt 83) „Istent, az élő Istent szomjúhozza a lelkem:
mikor lehet már mennem és Isten arca előtt megjelennem!” (Zsolt 41)
„Világosságodat és hűségedet küldd el, vezérem az legyen, te
szentséges hegyedre s csarnokaidba az vigyen. És bemegyek az Isten
oltárához, Istenhez, aki örömem és ujjongásom nekem, és dicsérlek
tégedet citerával, Isten, én Istenem”. (Zsolt 42)
Ilyen volt a zsidók temploma; de egyéb tökéletlenségein kívül, mint
látható és anyagi dolog, egy helyre volt korlátozva is. Nem lehetett
otthona az egész világnak, még egy nemzetnek sem, hanem csak a sokaság
egy kis töredékének. A keresztény templom azonban láthatatlan és
szellemi s ezért mindenhol lehet. „Az Isten országa, – mondja Urunk
róla szólva, – nem jön el szembetűnő módon; sem nem fogják mondani:
Íme itt, vagy amott van; mert hiszen az Isten országa bennetek
vagyon”. (Lk 17,20-21) A szamariai asszonynak pedig ezt mondta:
„Eljön az óra, mikor sem ezen a hegyen sem Jeruzsálemben nem fogjátok
imádni az Atyát. ... Eljön az óra, és már itt vagyon, mikor igazi
imádói lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát; mert az Atya is
ilyen imádókat keres magának. Lélek az Isten és akik őt imádják,
lélekben és igazságban kell imádniok”. (Jn 4,21-24) „Lélekben és
igazságban” – ha nem lenne a Jelenléte láthatatlan, nem lehetne ez
valóság, mert amit látunk, az nem valós; az, ami anyagi, felbontható;
az, ami időben van, ideiglenes; az, ami helyhez kötött, részbeli. A
keresztény templom azonban mindenhol ott van, ahol keresztények
Krisztus nevében összejönnek. Oly tökéletesen van minden helyen, mintha
nem lenne máshol; és átléphetjük a küszöbét s megjelenhetünk szent
lakosai, Isten mennyei családja körében, éppoly valóságosan, mint ahogy
zsidó imádói bemehettek temploma látható udvaraiba. Nem látunk semmit;
de ez, ismétlem, szükségszerű feltétele annak, hogy mindenhol lehet.
Nem lehetne mindenhol, ha valahol látnánk. ...
És így vetíti ezt elénk az Ószövetség mind jövendölésekben, mind
alkalomszerű előérzetekben. Izaiás azt jövendölte, hogy „az utolsó
időkben az Úr házának hegye szilárdan áll majd a hegyek tetején, és
magasabb lesz a halmoknál; hozzátódulnak mind a nemzetek”. (2,2) És
ezt látta előérzetében Jákob, valamint Elizeus szolgája. Jákob, mikor
álmában azt látá, „hogy egy létra áll a földön, teteje az eget éri s
az Isten angyalai fel s alá járnak rajta”. (Ter 28,12) És Elizeus
szolgája, mikor „az Úr megnyitá a legény szemét ... s íme a hegy tele
volt lovakkal s tüzes szekerekkel Elizeus körül.”. (2Kir 6,17) Ezek
annak a megérzései voltak, ami folytonossá vált akkor, midőn Krisztus
eljött és „kitárta a mennyek országát minden hívőnek”. Hogy mit
jelent ez a kitárás, azt Szent Pál közli velünk: „Sión hegyéhez
járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és a
sok ezernyi angyalok seregéhez, és az elsőszülöttek egyházához, kik
össze vannak írva a mennyben, és mindenek Bírájához, az Istenhez, és a
tökéletes igazak lelkeihez, és az új szövetség közvetítőjéhez, és a
meghintés véréhez”. (Zsid 12,22-24) Ők a mi szent otthonunk lakosai:
maga az Isten, Krisztus, az elsőszülöttek gyülekezete, amilyenféle az
apostoloké, az angyalok és az igazak lelkei. Így lévén, nem csodálatos,
hogy az Írás alkalmilag úgy beszél az Egyházról, mint földön lévő
mennyről, mondván, hogy az Isten „minket Krisztussal együtt
életrekeltett, ... vele együtt életrekeltett és Krisztus Jézussal
együtt az égiek közé helyezett el”. (Ef 2,5-6)
Ami tehát a látható templom volt a zsidók részére, az és még inkább
az a mennyek országa nekünk; valóságosan rejtekhely és menedék, mint az
övéké volt s kirekeszti a világot. Mit tesznek az emberek, ha
aggodalom, gond és csalódás nyomorgatja őket? Menedéket keresnek
családjukban, a családi élet szeretetnyilvánulásaival veszik magukat
körül, belső világot teremtenek maguknak, hol érzelmeik némiképp
megnyugodhatnak. Ezt az adományt érezték meg a sugalmazott írók előre s
ezt élvezzük mi a keresztény egyházban. „Ments meg, – imádkozik a
zsoltáros, – a gonoszak tanakodásától, gonosztevők zajongásától”.
(63,3) „Mint szemed fényét, oltalmazz meg engem, fedezz el szárnyad
árnyékával engem, a gonoszok elől, kik erőszakot hoznak ellenemben”.
(16,8-9) „Boldog, kit kiválasztasz s fölemelsz: lakója lehet
csarnokodnak. Hadd teljünk el házad javaival, és szentségével
templomodnak. Meghallgatsz, mert igaz vagy s csodajeleket cselekszel
velünk, mi szabadító Istenünk”. (64,5-6) „Egyért könyörgök én az
Úrnak, csak egyet kérek: hogy lakhassam az Úrnak hajlékában, amíg csak
élek. Hogy élvezhessem az Úr kedvességét s láthassam az Ő templomát.
Elrejt engem a veszedelem napján ő hajlékában, eltakar engem rejtek
sátorában és sziklára emel”. (26,4-6) „Te vagy a menedékem,
megmentesz engem kínjaim közül”. (31,7) „Milyen nagy, Uram,
kegyességed, melyet azoknak tartogatsz, kik félnek téged. ...
Megoltalmazod őket arcodnak oltalmában emberek ármánya elől, elrejted
őket sátorodban marakodó nyelvek elől. Áldott az Úr, mert megmutatta
csodálatosképpen az erősséges városban irgalmasságát nékem!” (30,20-
22) És hasonlóképpen szólnak a próféták, pl. Izaiás: „Íme, igazságosan
uralkodik majd egy király, s az igazság szerint kormányoznak majd a
fejedelmek; olyan lesz mindegyikük, mint a rejtekhely a szél elől, és
mint a menedék a fergeteg elől, mint a vizek patakjai a szárazságban,
és magas szikla árnyéka a tikkadt földön”. (32,1-2) „Vára voltál a
szegénynek, szorongatásban vára a szűkölködőnek, menedéke a viharban,
árnyéka a forróságban ... az Úr keze megpihen e hegyem”. (25,4-10)
„Erős városunk nekünk a Sión, védelmül kőfal és bástya van benne.
Nyissátok meg a kapukat, hadd vonuljon be az a nemzet, mely igaz.
Tökéletes békében őrzöd meg azt, akinek a szíve reád hagyatkozott, mert
bízik benned”. (26,1-3) „Az igazságosság békét hoz, s az igazságosság
nyugalmat terem, és biztonságot mindörökké. És népem szép békességben
lakik biztonságos hajlékokban és bőséges nyugalomban. De jégeső hull az
erdőre”. (32,17-19) Az Újszövetség sok szakasza megegyezik ezekkel a
szövegekkel, így pl. Szent Pál szavai a kolosszeiekhez: „Életetek el
van rejtve Krisztussal az Istenben”. (3,3)
... A világ nem segítő társ az ember számára, az embernek pedig
szüksége van társra. Senki, sem férfi, sem nő, nem tud egyedül lenni;
így vagyunk természetünknél fogva alkotva; és a világ, ahelyett, hogy
segítene bennünket, nyilvánvalóan ellenfelünk, csak még nagyobbá teszi
magányosságunkat. Illés felkiáltott: „Egyedül én maradtam meg s most
nekem is életemre törnek, hogy elvegyék”. (1Kir 19,10) Mit válaszolt
neki a Mindenható Isten? Kegyesen közölte vele, hogy hétezer igaz hívőt
meghagyott magának. Ezt a boldogító valóságot érezteti meg velünk is.
Tele lehetünk gyásszal, harcok dúlhatnak körülöttünk és retteghetünk,
ki lehetünk téve az emberek rosszallásának, becsmérlésének, vagy
megvetésének; kerülhetnek bennünket, vagy hogy csak a legenyhébb esetet
vegyük, (amint ez bizonyosan megtörténik,) belefáradhatunk e világ
hiábavalóságába, hidegségébe, barátságtalanságába, távoliságába és
komorságába, – és mégis szükségünk van valamire, ami közel van
hozzánk. Mi a menedékünk? Nem emberi ölelés, nem test és vér, nem
baráti hang, vagy mosolygó tekintet; hanem a mi szent otthonunk, mit
Isten adott nekünk az ő Egyházában, az az örök város, melyben sátrát
felütötte, az a láthatatlan hegy, honnét az angyalok sugárzó szemeikkel
lenéznék ránk, és ahová a holtak hangjai hívnak. ... „Ha Isten velünk,
ki ellenünk?”
The church a home for the lonely, 1837. okt. 22.; Par. and pl. serm.
IV.: 12.
========================================================================
Az egyház a történelemben
Krisztus közvetítő mivoltában ... a kereszténység az Ábrahámnak adott
ígéret és a mózesi kinyilatkoztatás beteljesülése. Ez az oka, amiért
kezdettől fogva képes volt a világ meghódítására és képes volt gyökeret
verni az emberi társadalom minden osztályában, ameddig hirdetői
eljutottak; ez az oka, amiért sem a római hatalom, sem a birodalom
rengeteg vallása nem tudtak vele szemben helyt állni; ez a titka
kitartó erejének és soha nem ernyedő mártíromságainak; ez az oka, hogy
oly titokzatosan hatalmas még ma is, az útjában őt körülvevő minden új
és rettenetes ellenség dacára. Valami adománya van az emberi természet
mély sebe vérzésének megállítására és gyógyítására, valami, ami jobban
biztosítja sikerét a tudomány egész fegyverzeténél és könyvtárakra menő
vitairatoknál; és ezért meg kell maradnia, míg megmarad az emberi
természet. Élő igazság, mely soha nem tud öregedni.
Némelyek a kereszténységről, mint tisztára történelmi jelenségről
beszélnek, mely a mai időt csak közvetve érinti; én azonban nem tudom
elismerni, hogy pusztán történelmi vallás lenne. Bizonyos, hogy alapjai
a múltban gyökereznek és dicsőséges emlékei vannak, hatalma azonban a
jelenben van. Nem komor régiség, nem néma okmányokból és holt
eseményekből következtetve látjuk, hanem örökké élőben való hit
gyakorlása és mindig megújuló adományok tulajdonunkba vétele és
használata által.
Közösségünk vele a láthatatlanban, nem az elavultban van.
Szertartásai és liturgikus ünnepei még ma is folytonosan annak a
Mindenhatóságnak tevékeny beavatkozását váltják ki, kivel a vallás
hosszú idő előtt megkezdődött. Mindenekelőtt és mindenekfölött a
szentmise az, melyben Ő, ki egykor meghalt értünk a kereszten,
megújítja és megörökíti valóságos jelenléte által azt az egy és
ugyanazt az áldozatot, melyet nem lehet megismételni. Továbbá Neki
magának, testének, lelkének és istenségének valóságos betérése minden
hívőnek a testébe és lelkébe, ki Hozzá megy ezért az adományért, olyan
kiváltság, mely sokkal bensőségesebb, mintha együtt élhettünk volna
Vele rég elmúlt földi tartózkodása idején. És végül ezután a
templomainkban való személyes jelenléte révén a földi istentisztelet a
mennyet ízlelteti meg előre. ...
... A megígért Megváltó, a népek reménysége nem végzett félmunkát.
Szenteket és angyalokat adott a védelmünkre. Megtanított rá, miként
tehetünk jót ima és istentisztelet által elhunyt barátainkkal és miként
őrizhetjük meg a mi magunk emlékét, ha elhunytunk. Látható hierarchiát
rendelt és kegyelme csatornáiként szentségek sorát, és a feszület
minden házban és cellában megőrzi Őt gondolatunkban. Ő maga jön
mindezeken az utakon elébünk. Nem beszélek itt most adományairól mint
adományokról, hanem mint emlékeztetőkről, nem arról, amiben, mint ezt a
keresztények tudják, részesítenek, hanem a látható jellegükről; és
mondom, hogy ugyanúgy, amint az emberi természet önmagában folytonos
élet és tevékenység s mindig az volt, hasonlóan él Ő is elképzelésünk
számára látható szimbólumaiban, mintha még a földön lenne, oly
gyakorlati hatékonysággal, hogy hitetlenek sem tagadhatják, hogy ennek
az emberi természetnek gyógyírja és erőssége napról-napra, – és hogy
ez a hatalom, mellyel alakját megörökíti, egészen egyedüli és
sajátságos, az Ő és csakis az Ő kiváltsága, nagy bizonyság rá, hogy Ő
még a mai napig is betölti azt a magasztos küldetést, amire a
jövendölésekben az emberi történet első kezdeteitől fogva Ő volt
kijelölve.
Gram. of. Ass. 1870; Ch. X. §. 2.: 10.
Van egy vallási közösség, mely isteni megbízatást tulajdonít magának
és minden más vallási alakulatot maga körül eretnekségnek vagy
hitetlenségnek tekint; jól szervezett, szigorú fegyelmű testület;
valamiféle titkos társaság, amennyiben tagjait kívülállóktól nehezen
felderíthető hatások és kötelezettségek által tartja össze. Szét van
szóródva az ismert világon; egyes helyeken lehet gyenge és
jelentőségnélküli, egészében azonban összetartása révén erős; lehet
kisebb, mint az összes vallási testületek együttesen, de nagyobb, mint
mindegyikük külön. Természetes ellenfele a külső hatalmaknak,
türelmetlen, érvényesülni kíván és a társadalom átalakítására
törekszik; törvényeket tör, szétszakít családokat. Közönséges
babonaságnak tekintik, a legsúlyosabb vádakkal terhelik, megveti
napjaink értelmisége; a tömeg képzeletében borzadály. És csak egy ilyen
közösség van.
Mutasd meg e jellemzést Pliniusnak vagy Juliánnak, tárd elő II.
Frigyesnek vagy Guizotnak: „Apparent dirae facies – Komorult
ábrázatok tűnnek elő!” (Vergilius: Aeneis, II. 622) Nem kérdezősködnek
tovább, mindegyikük tudja azonnal, hogy mire vonatkozik. Egyetlen dolog
van és csakis az az egy, amelyre illik e jellemzés minden részlete.
*
Ha van a kereszténységnek ma is egy olyan alakja a világon, amelyet
közönséges babonasággal vádolnak, vádolnak azzal, hogy szertartásait és
szokásait a pogányoktól vette át, hogy külső formaságoknak és
ünnepélyességeknek titkos erőt tulajdonít; – olyan vallás, melyről azt
mondják, hogy követelményeivel a szellemet megterheli és rabszolgaságba
dönti, hogy gyengeértelműek és tudatlanok felé fordul, csak
álokoskodással és csalárdsággal tartja fenn magát, és hogy ellentmond
az észnek és merőben értelmetlen hitet magasztal; – olyan vallás, mely
komoly lelkekbe a bűnösségről és a bűn következményeiről a leggyötrőbb
fogalmakat oltja be, amely sorban a legkisebb napi cselekedetekre a
dicséret vagy gáncs végérvényes pecsétjét nyomja és így terhes árnyékot
vet a jövőre; – olyan vallás, mely a jólét feláldozását dicsőíti és
komoly embereket, még ha kívánnák is, képtelenné tesz az élet
élvezésére; – olyan vallás, melynek tanai, legyenek bár jók vagy
elvetendők, az emberek nagy tömegei előtt ismeretlenek; mely már az
első tekintetre meg van bélyegezve balgasággal és hazugsággal, oly
nyilvánvalóan, hogy legkisebb megnyilvánulása elegendő elítélésre, és
dőreség a szorgosabb utánajárás; olyan vallás, amelyet annyira
általánosan megvetendőnek éreznek, hogy vaktában és tetszés szerint
rágalmazható: mivel már csakugyan esztelenség lenne bűnösségét egyes
tettei szerint pontosan részletezni vagy gondosan meghatározni,
mennyiben igaz szószerint ez vagy az a róla szóló történet, mi az, ami
jóhiszeműen elfogadható, mi valószínűtlen vagy kétféleképpen
magyarázható, mi az, ami nincs bebizonyítva, vagy mi az, ami ésszerűen
még védelmezhető; – olyan természetű vallás, hogy a konvertitát valami
oly érzéssel kell tekinteni, amilyent a zsidóságon ... és a mormonokon
kívül semmi más vallási alakulat sem kelt: vagyis, ahogy adódik,
kíváncsisággal, gyanakodással, szorongással, kedvetlen érzéssel, mintha
az illetőt valami egészen idegenszerű szállta volna meg, mintha valami
titokzatosság beavatottja lenne, oly közösségbe lépett volna, melynek
félelmetes a befolyása, oly szövetség tagjává lett volna, mely teljesen
megkötötte, magába szívta, személyiségétől megfosztotta és
lealacsonyította e testület egészének puszta szervévé vagy eszközévé; -
- olyan vallás, melyet, mint lélekhalászt, társadalomellenest,
forradalmárt, családok felbomlasztóját, barátságok szétszakítóját, az
állami rend alapelveinek megrontóját, a törvény megcsúfolóját, az
ország tönkretevőjét, az emberi természet ellenségét, „jogai és
előjogai elleni összeesküvőt” csak gyűlölni lehet; – olyan vallás,
melyet a sötétség előharcosának és eszközének, fertőnek tekintenek, mi
kihívja az országra az ég haragját, – olyan vallás, mellyel
kapcsolatban mindjárt fondorlatra és összeesküvésre gondolnak, csak
sugdosva beszélnek róla, alattomosságait sejtik és eleve működni
gyanítják, ha valami rosszul megy, és neki róják fel, ami
megmagyarázhatatlan; – olyan vallás, melynek már a nevét is, mint
rosszat megvetik, csak szidalmul használják, és amelyet az önfenntartás
egyszerű ösztönéből üldöznek, amennyire lehet; – ha van ilyen vallás
ma a világon, nem különbözik az a kereszténységtől, ahogyan azt ugyanez
a világ nézte, amikor Isteni Alapítójától eredetét vette.
[Továbbá,] ha van napjainkban is a kereszténységnek olyan alakja,
mely elüt a többitől gondos szervezetével és ebből következő
hatalmával, ha szét van szóródva a világon, ha feltűnik buzgalommal
telt szilárd ragaszkodása Credojához, ha türelmetlen mindennel szemben,
amit tévedésnek tekint, ha szakadatlan harcban áll minden más
kereszténynek nevezett testülettel, ha őt és csakis őt nevezi a világ,
sőt ezek a többi közösségek is „katolikusnak” és büszke e címére; ha
ő maga eretneknek nevezi ezeket és figyelmezteti a jövendő veszélyre és
hívja az egyiket is, a másikat is, hogy nem törődve semmi más
kötelékkel térjen hozzá, és ha ezek a többiek ezzel szemben kísértőnek,
megromlottnak, hitárulónak, antikrisztusnak, ördögnek nevezik; ha ezek,
bármily egyenetlenek is egymás között, mégis őt tekintik közös
ellenségüknek; és minden erővel igyekeznek egyesülni ellene és nem
tudnak; ha ezek területileg korlátozottak maradnak és folyton tovább
szakadoznak, míg ő egységes marad; ha ezek sorban felváltják egymást,
hogy új szektáknak adjanak helyet, míg ő ugyanaz marad: – ha van a
kereszténységnek napjainkban is ilyen alakja, nem különbözik az a
nicaeai zsinat korának történelmi kereszténységétől.
*
És végül, ha van a kereszténységnek most olyan alakja, mely elterjedt
az egész világra, ámbár a különböző tájakon különböző mérvben és
sikerrel, ha szenved hitével különbözőképpen idegenül és
barátságtalanul szembenálló uralkodók és hatóságok erőszakától; – ha
virágzó népek és nagy birodalmak, bár a keresztény nevet viselik vagy
legalább tűrik, mégis ellenségként állnak vele szemben, – ha a
bölcselet és tudomány iskolái vele ellenséges elméleteket és
következtetéseket tanítanak és vonnak le, és az írásmagyarázatnak oly
módját fogadják el, mely szentkönyvei hitelét aláássa; – ha szakadás
által egész egyházakat vesztett el és egykor részeit alkotó hatalmas
közösségek most harcolnak ellene; – ha teljesen vagy majdnem száműzték
egyes országokból; másokban pedig papjai zömét kizaklatták, nyájait
meggyötörték, templomait elkobozták, tulajdonát birtokba vette egy ún.
második apostoli egymásutánság[6] – ha egyéb országokban tagjai
korcsosultak el és romlottak meg, s lelkiismeretességben, erényben és a
szellemi műveltség ajándékaival éppen az általuk kárhoztatott eretnekek
múlják őket felül; – ha saját soraiban eretnekségek vannak kitörőben
és hanyag püspököket látunk; – és ha zavarai és szorongásai közepett
mégis csak Egy Hang van, melynek döntésére bizalommal várnak a népek,
Egy Név és Egy Szék, melyre reménnyel tekintenek; Péter a név és
Rómában a szék; – egy ilyen vallás nem különbözik az V. és VI. század
kereszténységétől.
*
Ha végigtekintjük az idők sorát, amelyet a katolicizmust átélt, a
kiállott kemény megpróbáltatásokat, a rászakadt hirtelen és meglepő,
külső és belső változásokat, hitvallóinak szakadatlan szellemi
tevékenységét és lelki adományait, a lelkesedést, amelyet keltett,
teológusai hitvitáinak szenvedélyességét, az ellene intézett rohamok
hevességét, dogmái szakadatlan kifejlődése következtében állandóan
növekvő felelősségét: akkor egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ha a
katolicizmus elfajulása volna a kereszténységnek, már régen össze ne
tört és el ne pusztult volna. Pedig még mindig élet, ha vallás és
bölcselet egyáltalában élő a világban; fiatalosan üde, átütő erejű,
meggyőző, fejlődő; vires acquirit eundo, ereje növekszik fejlődésével;
nő és nem növi túl magát; szétterjeszkedik, de nem gyengül; mindig
újjásarjad és mégis mindig azonos marad önmagával. ...
Igaz, voltak idők, amikor külső és belső okokból oly helyzetbe
sodródott az Egyház, ami majdnem az ájulás állapotával volt egyenlő; de
csodálatos újjáéledései mindenkor, amidőn a világ már győzedelmeskedni
vélt fölötte, csak újabb bizonyítékai annak, hogy tanításának és
vallásgyakorlatának abban a rendszerében, amelyet kifejlesztett, a
pusztulásnak semmi csírája sincsen. Ha a romlás kezdődő bomlást jelent,
akkor bizonyára kevésbé érthető a korábbi erőteljes életnék hosszú
szünet után bekövetkezett váratlan és teljes visszatérése, mint a
tartós hanyatlás. S éppen ez jellemzi a szóbanforgó újjáéledéseket.
Nagy megerőltetés után az emberek kimerülnek és álomba zuhannak;
felébredve ugyanazok, mint korábban voltak, de felüdültek az ideiglenes
pihenéstől. Ilyenféle az Egyház szunnyadása és újjáéledése is. Nyugszik
élete folyamán és alig tevékenykedik, majd fölkel és ugyanaz, mint
korábban volt: minden tettrekészen áll a maga helyén. A tan, a
szokások, egyházi rangsor, elvek, kormányzat ugyanaz, ami volt;
történhetnek változtatások, de ezek vagy szilárdítások, vagy
alkalmazások; minden egyértelmű és határozott, elvitathatatlan
azonossággal.
An Essay on the Development of Christian Doctrine, 1845; Part II.
Chapter VI. Section 1:30, Sect. 2:17, Sect. 3:23, Chapter XII: 2,9.
____________________
[6] Ez célzás az anglikán egyházra. (A fordító)
A kereszténység, amióta e világban megjelent, bizonyos értelemben
mindig távozóban van innét. Oly kevéssé illik az emberi természethez,
annyira szellemi, az ember pedig annyira testies, látszólag oly
védtelen s oly sok hatalmas ellensége és oly sok hamis barátja van,
hogy minden kort sorjában „az utolsó időnek” lehetne nevezni. Nagy
hódításokat tett, nagy műveket cselekedett; de mindezt, mint az apostol
önmagáról mondja „gyöngeségben és félelemben és nagy rettegésben”
(1Kor 2,3) tette. Hogyan van az, hogy mindig eltűnőben van és mégis
mindig megmarad? Csak az Isten tudja ezt egyedül, aki így akarja. Tény
azonban, hogy így van. És nem paradoxon, ha egyrészt azt mondjuk:
fennállott 1800 esztendeig és fennmaradhat még sokkal tovább, másrészt
pedig azt valljuk, végéhez közeledik, sőt valószínűleg utolsó napjait
éli. Az Isten oltotta szívünkbe és elménkbe ez utóbbi szemléletmódot,
hogy éppen az olyan benyomások iránt vagyunk fogékonyak, amelyek a
közeli véget hirdetik; – mert valóban üdvös úgy élni, mintha már a mi
napjainkban következnék be az, ami bármely napon bekövetkezhetik.
Waiting for Christ, 1840. nov. 29. és dec. 6; Par. and pl. serm. VI.:
17.
Amint az evangéliumi igazságok kinyilatkoztatását Krisztus csodái
kísérték, azok szemében, akik elfogadják a katolikus tanokat úgy, amint
a Credoban vannak és a szentatyák magyarázzák, nem fog nehézséget
okozni a természetfölötti tevékenységnek ezt követő kiterjedtsége és
különfélesége sem az Egyházban, hanem az apostoli és a jelen kor között
történt és csak a szellemi élet eredményét és bizonyságát tanúsító
dogmatikus meghatározások fejlődésével és bővülésével megegyező
kísérőjelenséget fognak látni benne.
... Hozzászoktattuk magunkat, hogy alig gondoljunk a kereszténységet
többnek egy credonál vagy tanításnál, mi megindult egyszer a világban
és azután magára hagyva az emberi intézmények módjára és velük azonos
közönséges vezetésnek van alárendelve, reményekkel és félelmekkel
telten ugyan a jövőt illetőleg és magában foglalva bizonyos általános
ígéreteket segítségül ez életre, de nem kíséri valami különleges Isteni
Jelenlét vagy valami közvetlen természetfölötti adomány ... Ha azonban
viszont hisszük, hogy a keresztények, mint egykor a zsidóság, különös
gondviselés alatt állnak és hogy az Egyház természetfölötti intézmény,
akkor egy Jelenvaló Hatalomhoz méltó tevékenységben való hitünk
következtében szint állandó lesz bennünk a hajlandóság, hogy csodálatos
történésekről szóló híradásokat is komolysággal tárgyaljunk.
The miracles of Sripture, §. 63 és 77; 1825/1826; Two Essays on
Miracles: I.
========================================================================
Katolicizmus
Katolikusok a nevüknek megfelelően viselkednek. Otthonosak minden
időben és helyen, minden társadalmi helyzetben, a közösség minden
osztályában, a műveltség minden fokán.
Ha másképpen lenne, ha nem lenne bizalmuk a legsötétebb napon és a
legellenségesebb területen, akkor lemondanának az Egyház egyik lényeges
ismertető jeléről, mit a neve jelez. Katolikus az Egyház, mert
egyetemes gyógyírja van az egyetemes betegségre. A betegség a bűn.
Minden ember vétkezett. Minden embernek szüksége van a mentségre
Krisztusban. Mindenki számára hirdetni kell e mentséget és részesíteni
kell benne ... A hithirdetőnek mindenkihez kell fordulnia és mindenki
által felismerhetőnek kell lennie, hogy Ádám egész nemzetségéhez
küldetése van. Nem mondom azt, hogy mindenkit meg kell győznie és
mindenkinél célt kell érnie, – mert ez az egyesek akaratától függ, de
meg kell mutatnia mindenki megtérítésére való képességét azzal, hogy
minden időben és helyen mindenféle rendű, mindenféle életkorú,
mindenféle jellegű embereket ténylegesen megtérít. Ha a bűn helyi
rossz, lehet a gyógyírja is helyi, de ha nem helyhez kötött, nem
véletlen, hanem általános, akkor ilyennek kell lennie a gyógyírjának
is. A helyhez kötött vallás nem az Istentől van ... Az igaz zsidó hit
addig volt helyhez kötött, amíg befejezetlen volt; amikor elérte
tökéletességét befelé, egyetemessé vált kifelé és felvette a katolikus
nevet.
Tekintsetek körül, testvéreim, a világban a mostani vallási
alakulatokon s rá fogtok jönni, hogy egy és csakis egy viseli magán az
isteni eredet e jelét. A katolikus egyház mélyreható forradalmi
átalakulásokon kísérte már át az emberi társadalmat és most egy
újabbnak néz elébe. A változásoknak egész sorát átélte, hogy megmutassa
függetlenségét mindegyiktől. Megpróbáltatásokat állt ki kelettől és
nyugattól, monarchiától és demokráciától, békében és háborúban,
császári és hűbéri zsarnokságtól, a sötétség és a bölcselkedés idején,
a barbárság és fényűzés idején, szolgáktól, és szabadoktól, városok és
népek által, kereskedelmi helyeken és ipari központokban, régi és új
országokban, fővárosokban és gyarmatokon. ... Sokáig folytathatnám így
még tovább, beszélhetnék eddigi politikai sikereiről és kezdettől való
szellemi győzelmeiről, a köz javáért folytatott munkájáról és
együttműködéséről az emberi természet más körülményeivel vagy az emberi
társadalom csoportosulásaival. Mindez a természettudományos
bizonyítékoknál nem kisebb erővel tanúsítja, hogy az Egyház nem a
földről származik és nem a földben gyökerezik, hogy az embernek nem
szolgálóleánya, mert elpusztíthatta volna, ha az ő műve lenne. ...
Azonban csak a kereszténység egyik alakjának van meg az a valóságos
belső egysége, mely a függetlenség első feltétele. Akárhová tekintsz,
... hiába kutatsz a többinél az isteni eredet ez ismérve után ...
Egyikőjük sem mérkőzik meg az emberi természettel: egyik sem öleli fel
az egész embert. Egyiknek sincs mindenkire érvényes mértéke. Egyik sem
fogja egybe egyszerre az elmét és szívet, a félelmet és szeretetet, a
cselekvést és szemlélődést. A kereszténység melletti bizonyítéknak
tekintették és jogosan, hogy a legfogékonyabb emberek keresztények
voltak. Nem mintha minden bölcs és mély szellem elfogadta volna
hitvallását, de hódított és győzelmeket ünnepelt a soraikban, oly módon
is számban, hogy már nem pusztán a tehetség vagy tudás kérdésének
tekinthető, miért nem lettek mindnyájan keresztények. Jellemzi továbbá
a katolicizmust, hogy hatással van az Egyház a legmagasabb állású, a
legalacsonyabb sorú, a legműveltebb és a legtanulatlanabb emberre is.
Gyermekei között számlálja minden osztály képviselőit. Ő a csüggedőnek
vigasztalása, a szerencsés korholója, az ingadozó vezetője. Anyai
szemmel néz az ártatlanságra, erős kézzel nehezedik rá a feslett
életűre és méltóság a hangja a kevéllyel szemben. Megnyitja a tudatlan
lelkét és meggyőzi a lángeszű értelmét. Nem szavak ezek: megtette
ezeket, megteszi most is és vállalkozik rá újból. Amit igényel, az
mindössze nyílt pálya és mozgási szabadság. Nem kíván pártfogást a
világi hatalom részéről; régi időkben és országokban kérte ugyan és
mint a protestantizmus is, felhasználta a világi hatalmat. Igaz, hogy
igénybe vette, mert bizonyos korokban ez volt eljárásának az elismert,
legcélszerűbb, magától adódó, ellentmondás nélküli módja és mert a nép
is így várta tőle és eleve elismerte. De történelme azt is tanúsítja,
hogy nincs rászorulva, mert elterjedt és felvirult nélküle is. Hálás
minden szolgálatért és úgy veszi a világot, ahogy van; csak nyers
erőszak tudja elnyomni. ... Ugyanaz, ami három évszázaddal ezelőtt
volt, amikor az összes mostani felekezetek még nem voltak.
Tapasztalhatjátok, hogy ugyanaz, hiszen azt hányják a szemére, hogy nem
változik. Idő és tér nem érinti, mert eredete ott gyökerezik, hol sem
tér, sem idő nincs, mert a végtelen, az örök Isten trónjáról jön.
Prospects of the catholic missioner, 1849; Disc. to Mix. Congr.: 12.
========================================================================
Az egyház egysége
„Én is mondom tehát neked, hogy te Péter vagy,
és erre a kősziklára fogom építeni egyházamat,
és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta”.
(Mt 16,18)
Manapság nagyon sokan, – annak ellenére, amit maguk előtt látnak,
annak ellenére, amit a történelemben olvasnak, – nagyon sokan
elfelejtik, tagadják vagy nem tudják, hogy Krisztus egy országot
alapított e világban. Nem engedelmeskednek Neki a jövendölések
ellenére, az evangéliumok és az apostoli levelek ellenére, szemük és
fülük ellenére ... azon az úton, amelyen akarta, hogy
engedelmeskedjenek Neki. Nem engedelmeskednek Neki országában; népének
gondolják magukat, de anélkül, hogy alattvalói lennének. A saját maguk
módján akarnak Neki szolgálni. ...
Egészen mást tanít az Írás szövege. Szent Péterben, ki sziklává
tétetett, melyre az Egyház alapítva lett, mintegy jelképesen látjuk az
Egyház egységét, szilárdságát és állandóságát. Egy névre, nem sokra
lett alapítva, hogy kinyilvánuljon egysége. És e név Péter, hogy
kinyilvánuljon fennmaradása, vagy amint az Isteni Mester mondja, hogy a
„pokol kapui nem vesznek erőt rajta”. Szent Pál hasonlóképpen „az
igazság oszlopának és szilárd alapjának” nevezi. (1Tim 3,15)
Az, hogy Urunk szemében az összes keresztények egy vagy más
értelemben egyek, nyilvánvaló az Újszövetség különböző helyeiből.
Szenvedése előtt a Mindenható Atyához értük mondott főpapi imájában
kifejezte azt az óhaját, hogy egyek legyenek. Szent Pál a
korintusiaknak írva hasonlóképpen szól: „Amint a test egy, bár sok
tagja van, a testnek pedig minden tagja, bár sok, mégis egy test, úgy
van Krisztus is. ... Ti pedig Krisztus teste vagytok és egyenkint
tagjai”. (1Kor 12,12.27) Az efezusiaknak ezt mondja: „Egy test és egy
lélek, amiképp hivatástok egy reménysége szól. Egy az Úr, egy a hit,
egy a keresztség. Egy az Isten és mindenek Atyja”. (4,4-6)
És ennek az egy testnék továbbá, egységnek tekintve, az Evangélium
különleges kiváltságai adattak. Nem az egyik vagy a másik ember kapja
az áldást, hanem minden egyes és mindnyájan, az egész test, mint egy
ember, mint új lelki ember egyetértéssel vágyódik utána és nyeri el. Az
anyaszentegyház „a menyasszony, a Bárány jegyese” (Jel 21,9) az egész
földkerekségen egy és nem több s a választott lelkek mind benne s nem
elszigetelten vannak kiválasztva. Így: „Ő a mi békességünk, aki a
kettőt (ti. zsidókat és pogányokat) eggyé tette, ... hogy a kettőt egy
új emberré teremtse önmagában”. (Ef 2,14-15) Ugyanebben a levélben azt
olvassuk, hogy az összes nemzetek „társörökösök, egy testbeliek és
együtt részesülnek az ő ígéretében Krisztusban” és hogy mindnyájunknak
el kell jutnunk ... „a hitnek és az Isten Fia megismerésének
egységére, férfiúi tökéletességre, olyan életkorra, melynek mértéke
Krisztus teljessége”, mert amint „a férfi feje az asszonynak”,
éppúgy „Krisztus feje az Egyháznak”, amiképp „szerette és önmagát
adta érette a végett, hogy megszentelje és megtisztítsa a víz
fürdőjében az élet igéjével”. (Ef 3,6; 4,13; 5,23.25-26)
Nyilvánvaló, hogy a keresztények lelkületükben egynek tekinthetők;
nyilvánvaló az is, hogy lélekben egyesülniök kell és hogy egy mennyei
boldog társaságot fognak alkotni a másvilágon. De mi következik most
már a hitből, hogy az összes szentek egyek Krisztusban? Az következik,
hogy a keresztényeknek, amennyire lehetséges, nem rendezetlen,
összefüggéstelen sokaság gyanánt, hanem megállapított rend által
egymással egyesülten és szervezetten egy látható társaságban együtt
kell élniök itt e földön is, úgy, hogy nyilvánvalóan annak is
látszódjanak és egyként cselekedjenek ...
1. Ha kérdezik, hogy miért kell nekünk keresztényeknek egy látható
testbe vagy társaságba egyesülni, akkor első válaszunk az, hogy az a
nagy komolyság, amellyel az Írás a láthatatlan szellemi egységet a
jelenben és a mennybeli jövendő egységet hangsúlyozza, az áhítatos
lelkületet magától készteti ennek az egységnek a földön látható
utánzására. Mert miért emlegetné folytonosan az Írás, hacsak nem az
lenne a szándéka, hogy mélyen vésődjék e gondolat a lelkünkbe és
irányítsa e földön magatartásunkat.
2. Üdvözítőnk imádkozott továbbá azért, hogy egyek legyünk
szeretetben és cselekedetben, de mi módon cselekedhetnék sok ember
együttesen, hacsak nem úgy, hogy bizonyos törvények és tisztségek által
szabályozott látható testületbe vagy társaságba alakul? És hogyan
cselekedhetnék nagy arányokban és tartósan, ha nem lenne állandó
testület?
3. A keresztény egység szükségszerű voltát támogathatjuk ezután
Üdvözítőnk egy egyedülálló intézményével, a keresztség szentségével is.
A keresztség nyilvánvalóan látható szertartás és Szent Pál mondja, hogy
az egyének általa egy már létező testbe egyesíttetnek. A keresztények
látható testületéről szól, amikor azt mondja, hogy „mi mindnyájan egy
Lélekkel egy testté kereszteltettünk”. (1Kor 12,13) ... A keresztség
szentsége Urunk és apostolai parancsa értelmében egyenesen feltételezi
a keresztények látható egyesülésének fennállását, de csakis egyét és
maradandóan, a keresztényeknek az apostolok idejétől terjedő
egymásutánja által.
Ez, ismétlem, Krisztusnak a keresztség szertartásának intézményéből
következő szándéka. Az további kérdés, amivel nem foglalkozunk, hogy
kegyelmes lesz-e ígéretén túl és felül azokhoz, akik tudatlanságuk
következtében nem teljesítik szándékát, vagy más tekintetben nem az
előírásnak megfelelően engedelmeskednek. Krisztus kinyilatkoztatott
szándéka marad mindazonáltal, hogy tanítványait látható egyesülés
parancsa által egybekapcsolja. ...
4. És most az Egyház látható egységének és fennmaradásának egy másik
biztosítékát akarom megemlíteni, ami különösen következik Urunk
szavaiból és ez a kegyelem adományozásával felruházott kormányzóknak és
lelkészeknek az utódlás jogával való rendelése. A szent szolgálat
rendje a kapocs, amely egybeköti a keresztények egész testét, s ennek
ők az eszközei és ők ezenkívül a cselekvő indítékai is.
Ez az intézkedés szükségszerűen magába foglalja az utódlást, különben
teljességgel megfoghatatlanná válik e rendelés, mert ha nem
szolgáltathatja ki magának senki az újjászületés szertartását,
kétségtelenül éppoly kevéssé vagy még kevésbé ésszerű feltételezni,
hogy püspökké vagy pápává válhatnék valaki saját szentelése által.
Szent Pál határozottan kimutatja aggodalmaskodását, hogy biztosítsa
hittestvéreinek a papság e folytonosságát: „Azért hagytalak Kréta
szigetén, – szól Titushoz --, hogy ami hátramaradt, elintézd, s
városról városra preszbitereket rendelj, amint meghagytam”. (1,5)
Timóteusnak pedig ezt írja: „Amit tőlem számos tanú bizonyságtétele
kíséretében hallottál, bízd hűséges, mások tanítására is alkalmas
emberekre”. (2Tim 2,2)
Tudjuk, hogy polgári viszonylatban semmi sem szilárdítja meg és
tartja fenn erőteljesebben az utókornak az államtestet, mint az
örökölhető királyság és nemesség ... A keresztény egyházkormányzat
hasonlóképpen az Egyháznak kötelezettségévé tett külső és belső
egységére törekszik. ... Az apostolok nem bízták rá a keresztény
közösségek puszta tetszésére vagy jámborságára, hogy legyen-e
egyházkormányzatuk vagy sem. Minden megelőző papi nemzedéknek
kötelezettsége, hogy felszentelje szent hivatására az utána következőt.
Gondolkozzunk el rajta, mi történnék természetszerűen, ha nem lenne az
isteni dolgok adományozási jogának átruházása így szabályozva, hanem rá
lenne hagyva minden gyülekezetre, hogy sajátmaga válassza és tegye meg
magának lelkészeit. ... A végén tanítók nélkül maradnának a
gyülekezetek, az egység köteléke odalenne s az Egyház szétszakadozna.
Ha a pap szükségszerű része az Evangélium kegyelmi rendjének, akkor a
papi utódlásnak is annak kell lennie. ... Tudjuk, hogy az egyetemes
egyház papjai mindmáig valóságosan maguktól az apostoloktól származnak.
Az Egyház Szent Péterre es a többi apostolra épülve e világ minden
változásai közt mindmáig tovább vitte papjai szakadatlan sorát. És
egyéb megfontolásokat figyelmen kívül hagyva, a puszta tény önmagában,
hogy fennmaradt ez a szakadatlan jogfolytonosság, nem veszett el ez
átöröklés, eléggé csodálatos ahhoz, hogy figyelmünket magára vonja és
tiszteletünket felkeltse. Gondviselésszerűnek tűnik s felkelti
reményünket és bizalmunkat, hogy ez az oly sok száz esztendőkön át
kegyelemteljesen megoltalmazott rend mindvégig fenn fog maradni és hogy
„a pokol kapui nem vesznek erőt rajta”.
... Tizenöt évszázad minden viszályaiban Krisztus evangéliumának
egyik fő alapelveként minden oldalról rendben és nyugalommal elismerték
a jogfolytonosság kötelezettségét. De azután az Egyházon kívül és belül
nagy felfedezésként kezdték a tömegek dicsőíteni s mint nagy
gondolattal kérkedtek vele, hogy az alakiságoknak semmi értékük sincs.
...
De azokat, akik nagyra vannak azzal, hogy egy párthoz sem tartoznak
és ez önhitt kérkedésükben, felvilágosultaknak gondolják magukat,
minden szeretettel arra szeretném emlékeztetni, hogy maga Üdvözítőnk
rendelte azt el, amit nekik elveik alapján pártnak kell tekinteniök,
hogy a keresztény egyház egyszerűen és betű szerinti értelemben
Krisztustól alapított párt vagy társaság legyen. Ő parancsolta meg,
hogy tartsunk össze. Az egymással való társulás, a kölcsönös rokonszenv
és mindaz, amit a kívülálló szemlélők pártszellemnek neveznek: előírt
kötelesség. És a bűn és baj nem abból keletkezik, hogy párt, hanem hogy
sok a párt és elszakadnak az Általa rendelt testtől vagy párttól. ...
Krisztus Egyháza tehát, amiként a világ tekinti, bár betű szerinti
értelemben párt, mégis valami sokkal magasabbrendű is ennél. Nem emberi
intézmény, nem pusztán jogi építmény, nem az állam teremtménye, nem az
állam függvénye, nem az akaratától függ léte vagy nem léte, hanem
isteni társaság, az Isten nagy műve, Krisztus és apostolai valódi
hagyatéka, Krisztustól ránkhagyott örökség, mint Illés palástja volt
Elizeuson, amit Érte kell őriznünk. Szent kincs, mely Izrael
frigyszekrényéhez hasonlóan földi dolognak látszik s ki van téve a
világ visszaélésének és megvetésének, de amely a maga idejében és
Alapítója végzése szerint feltárja mind kegyelme, mind ítélete csodáit
ma, holnap és holnapután.
The unity of the church, 1829. nov. 8., 15., 22.; Par. and pl. serm.
VII.: 17.
========================================================================
Krisztus országa tagjainak kísértése
Mi a mennyek országa a földön? Egyetemes birodalom világi fegyverek
nélkül, földi igények világi szankciók nélkül, az uralom követelése
hatalom nélkül érvényesítésére, állandó terjeszkedési törekvés
kifosztásnak kitett állandó védtelenséggel karöltve, szellemi nagyság
testi gyengeséggel. Mi sors vár egy ilyen birodalomra a világban?
Üldözés. Az üldözés az Egyház ismertetőjele, az összes közül talán a
legállandóbb ismertetőjele. A világ erős: a világ emberei a világ
fegyvereivel rendelkeznek, vannak kardjaik, vannak hadseregeik, vannak
börtöneik, vannak bilincseik, vannak vad indulataik. Az Egyháznak
semmije sincs ezekből és mégis jogot formál az uralomra, a vezetésre,
arra, hogy dorgáljon, intsen, vádoljon, elítéljen. Igényli a hatalmasok
engedelmességét, szembeszáll a dölyfössel, keresztezi a makacskodó
útját, magára vállalja a szegény védelmét, elfogadja a világ
adományait, minek következtében gondozójukká válik, és végül ezeknek az
említett hatalmas, dölyfös és akaratos embereknek a kezébe kerül, hogy
bántalmazzák és kifosszák. ...
... A vértanúk kora ugyan csaknem elmúlt, de ritka a szent, aki a
maga helye és mértéke szerint ne lett volna hitvalló. Nehezen
cselekedhet valaki az igazságnak megfelelően anélkül, hogy ne ingerelné
a világot méltatlan bánásmódra magával. „Akik jámborul akarnak élni
Krisztus Jézusban, mindnyájan üldözést fognak szenvedni” (2Tim 3,12),
-- mondja Szent Pál, Urunk pedig így szól: „Boldogok vagytok, midőn
szidalmaznak és üldöznek titeket, és hazudván minden rosszat mondanak
rátok énérettem”. (Mt 5,11)
... De azután ... , ha túlságosan szerencsések és gondtalanok
vagyunk, túlságosan nagy bőségben élünk és túlságosan sok tiszteletben
van részünk ahhoz, hogy természetesen éljünk velük, nem történhet-e
meg, hogy az Egyház egyik ismertetőjele ténylegesen hiányozni fog
belőlünk? Nem félős-e, hogy megbarátkozik a világ velünk, mert a világ
barátai vagyunk? Nem új vagy szokatlan dolog ez az Egyház történetében.
Nemcsak a mi korunkat vagy országunkat jellemzi; nagy baja ez az
Egyháznak minden korban. Bármi romlás is szüremkedett be a tan
tekintetében egyes időkben és helyeken, semmi romlás sem volt oly nagy,
mint ez a gyakorlatból eredő romlás, mely bizonyos mértékben minden
időben és helyen megvolt, – az Isten szolgálata a mammon kedvéért, a
vallás szeretete a világ szeretete miatt. ... Nem oly világos-e, mint a
nap, hogy az emberek tömegei, kik támogatják az Egyház törvényes
kiváltságait, nem annyira azért teszik ezt, mert szeretik a szentek
országát, mint inkább azért, mert azt gondolják, hogy elvesztésük
polgári intézményeink tönkrejutását is jelenti egyúttal? Nem állítom,
hogy semmi szeretet sincs bennük az Egyház iránt, de jobban szeretik a
világi boldogulást. Az a többlet, amennyivel több bennük a szeretet a
világ, mint az Egyház iránt, arra csábítaná őket, hogy ha a világ
békéje és az Egyház jóléte nem egyeznének össze egymással, a világ
pártját fogva az Egyház ellen forduljanak. A dolgok állását úgy látják,
hogy az Evangélium a jórend érdekében hat közre, hogy az embereket
megelégedettekké és engedelmes alattvalókká törekszik tenni, hogy
visszatartja az alsóbb néposztályokat zendülésektől, hogy szilárd
ellenállást fejt ki forradalom, lázadás, összeesküvés, felkelés és
fanatizmussal szemben, hogy a legjobban szavatolja a magántulajdon
biztonságát. Megvan mindez a jóhatása, jótétemények ezek és joggal
lehetünk hálásak érte. De számosan, kik az Egyházhoz tartozóknak
vallják magukat, bennük látják Krisztus országának a különös
jótéteményeit, keveset törődve az igazi és sajátos adományaival: a
láthatatlan és lelki áldásokkal. Pillantsatok körbe politikai
pártjainkra, irodalmunkra, tudományunkra, időszaki kiadványainkra, nem
világosabb-e annál, hogy csak egy szóval is kellene bizonyítani, azért
tisztelik általában a vallást, mert boldogabbá igyekszik tenni ezt az
életet és alkalmas személyünk, tulajdonunk, előnyeink és helyzetünk
megőrzésére e világban? ...
... Hagyjunk csak fel a világ szeretetével és kövessük Urunk és
apostolai parancsolatait és azután hamarosan meglátjuk, mint kellene
teljességgel éreznünk és mi az Egyház helyzete.
De addig is, akár hisszük, akár nem, igazság marad, hogy az Egyház
ereje, mint eddig is, nem földi törvényekben, emberi támogatásban vagy
a polgári helyzetben rejlik, hanem a maga sajátos adományaiban; azokban
a nagy adományokban, melyeket Urunk boldogságoknak nyilatkoztatott ki.
Boldogok a lelki szegények, akik sírnak, a szelídek, akik szomjúhozzák
az igazságot, az irgalmasok, a tisztaszívűek, a békességesek, az
üldözöttek.
Condition of the members of the christian empire, 1840. máj. 31.; Serm.
on Subj. of the Day: 18.
========================================================================
Az igazság és hamisság küzdelme az egyházban
„Hasonló a mennyek országa a tengerbe vetett
hálóhoz, mely mindenféle halat összefog, melyet,
midőn megtelt, kihúztak a partra és leülvén,
kiválogattak, a javát az edényekbe, a selejtest
pedig kivetették”. (Mt 13,47)
Az emberek ... nem akarják megérteni, lelküket az isteni igazságnak
alárendelni, mintegy belenyugodni abba, hogy az áldások méltatlanoknak
is adattak, hogy „hasonló a mennyek országa a hálóhoz, mely
mindenfélét összefog”. Kitérnek különféle módokon e titokteljes
megállapítás elől. Tagadják olykor, hogy a rossz emberek valóságosan az
Isten egyházában vannak, azt hiszik róla, hogy csak a jó emberekből
áll. Kiagyalták egy külön és tökéletes láthatatlan egyház
jelenvalóságát és csupán szentekkel népesítették be, – mintha az Írás
csak egy szót is szólna valahol a látható egyháztól külön és
függetlenül létező szellemi testről e világban. És a látható egyházat
semmi egyébnek, csak e világ egy részének, intézménynek, felekezetnek
vagy pártnak tekintik. Vagy pedig, amennyiben elismerik isteni
alapítását, kisebbítik hit és szentségbeli színtartalmát és
kiváltságait. A szentek közösségét puszta névnek és az összes
keresztényeket körülbelül egyformáknak tekintik, s ezzel végeredményben
az Egyházról és a küzdelemről szóló minden fogalmat kiüresítenek ...
A szöveg azt mondja, hogy „a mennyek országa” vagyis a Keresztény
Egyház „a tengerbe vetett hálóhoz hasonló, mely mindenfélét
összefog”. Máshol Szent Pál mondja: „Nagy házban nemcsak arany- meg
ezüstedények vannak, hanem fából és agyagból valók is, és pedig amazok
tisztességes, emezek tisztességtelen dolgokra.” (2Tim 2,20) Az ilyen
helyeket, mint ez az idézet, nagyon különböző alkalmakból lehet
felhasználni. Most az igazságnak és a hamisságnak az Egyházban való
küzdelmével kapcsolatban akarom szemügyre venni.
... Hit és hitetlenség, alázatosság és dölyf, szeretet és önzés az
apostolok korától kezdve egy és ugyanazon testben volt egyesítve,
semmiféle emberi módon nem lehet az egyiket a másiktól elválasztani.
Mindazoknak, akik az Egyházban vannak, ugyanazok a kiváltságaik.
Mindnyájan meg lettek keresztelve, mindannyian járulhatnak az oltári
szentséghez, mindannyian oktatást nyertek az igazságban, mindannyian
vallják az igazságot. Minden időben voltak valóban, akik hamis
tanításoknak hódoltak és nyíltan a bűnnek adták át magukat, s akiket
ennek következtében könnyű volt felfedezni és elkerülni. De az ilyenek
kevesen vannak. A Keresztény Egyház nagy tömegei egy és ugyanazon hitet
vallják és látszólagosan mindnyájan egyetértenek egymással. Az ily
látszólagosan egyértelmű személyek között folyamatban van mégis, mint
volt kezdettől fogva, a jó és rossz közötti ősi küzdelem. Egyesek
bölcsek, mások dőrék. Ki tartozik az egyik és ki a másik részhez,
rejtve van előttünk és rejtve lesz az ítélet napjáig. Nem is alakultak
ki jelenleg a jó vagy gonosz tökéletes mintaképei szerint egyénileg.
Különböző fokban és módon különböznek egymástól, az egyikhez vagy
másikhoz való ragaszkodásuk szerint. Az azonban bizonyos, hogy két rész
van az Egyházban, bármily határozatlanok és bizonytalanok is
körvonalaik, két részre szakadnak azok is, akik bizonyos értelemben
meghitt barátokként élnek, gondolok azokra, akik ugyanazt a szellemi
eledelt eszik és ugyanazt a Credot vallják.
... Közülük mindenki vagy a kegyelem edénye, vagy pusztulásra szánva
a büntetés edénye, vagy helyesebben, akarnám mondani, az lesz az Utolsó
Napon, és most útban van az egyik vagy a másik irányban. Nem tudunk
másokat megítélni, nem tudjuk megítélni önmagunkat. Csak azt tudjuk
magunkról, hogy törekszünk-e bizonyos mértékben Istennek szolgálni,
vagy nem. Tudjuk, hogy Ő szeretett minket és „megáldott bennünket
Krisztusban minden lelki áldással” (Ef 1,3) és kívánja üdvösségünket.
Tudjuk a körülöttünk élő többiekről is, hogy őket is megáldotta
ugyanazon Üdvözítő s hogy testvéreinkül kell őket tekintenünk, ameddig
szóval vagy tettel nyíltan meg nem tagadják testvériségüket. Igaz
azonban mégis, hogy a jó és rossz különválásának súlyos folyamata
állandóan tovább halad. A háló jelenleg mindenfélét összefogott. És a
világ végén lesz a végső szétválasztás. ... Igaz az is, hogy az élet
folyamán minden minket érő dolog hitünk próbatétele és megtisztulásunk
eszköze. ...
... Adja meg a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az Isten, hogy
bátorsággal álljuk meg helyünket!
Contest between truth and falsehood in the church, 1835. máj. 17.; Par.
and pl. serm. III.: 15.
========================================================================
Ellenségünk a világ
„Tudjuk, hogy Istentől vagyunk és az egész
világ gonoszságban fetreng.” (1Jn 5,19)
Felmerül a megfontolandó kérdés, hogy miképpen különvált test a világ
az Isten Egyházától. Az idézett szöveg, amint az Írás más helyei is,
kétségtelenül ellentétbe állítják a kettőt. „Tudjuk, hogy mi az
Istentől vagyunk és az egész világ gonoszságban fetreng.” Mármost a
valósággal megfelelően számolva, az Egyház egyáltalában nincs, betű
szerinti értelemben, ténylegesen különválasztva a világtól, hanem benne
van. Az Egyház a világban egybegyűlt és a tőle való különválás
folyamatában lévő testület. A világ hatalma, sajnos, kiterjed az
Egyházra, mert az Egyház, hogy megváltsa a világot, a világba jött. Az
összes keresztények a világban vannak, és a világéi, amennyiben a
bűnnek hatalma van még fölöttük; és közülünk még maga a legjobb sem
mentes teljesen a bűntől. Jóllehet tehát a kettőről való fogalmunkat,
elveiket és jövő kilátásaikat tekintve az Egyház és a világ két
különböző dolog, az Egyház a jelenben ténylegesen mégis a világhoz
tartozik és nincs elkülönülve tőle; mert az Isten malasztja még csak
részben vette birtokába, és a legjobb, amit magunkról mondhatunk: az,
hogy két oldalunk van, egy fény- és egy árnyoldalunk, és hogy az árnyék
a külsőre esik. Így egymás számára a világ részei vagyunk, bár nem
vagyunk a világéi. Sőt, feltételezve egy egyénileg keresztény
indítékoktól vezérelt emberi társaságot, egészében tekintve még ez a
társaság is világias lenne, vagyis sok tévedéssel terhelt, tévedést
fenntartó és sok rossz gyakorlatot jóváhagyó társaság. A rossz mindig a
felszínen úszik. És ha azt kutatjuk, miért van az, hogy a jó a
keresztényekben is kevésbé tűnik fel, mint a rossz, az a válaszom:
először azért, mert kevesebb van belőle, másodszor pedig azért, mert a
rossz kierőszakolja az általános tudomásulvételt, a jó pedig nem. Ezért
tárul fel a rossz egész látható mivoltában és különféle alakulataival
egy nagy emberi testületben, melyben a maga részével mindenki részt
vesz. És harmadszor, a lelket a dolgok természeténél fogva csak az
Isten értheti meg és a vallásos lélek Szent Péter szavai szerint
„elrejtett szívbeli ember” (1Pt 3,4). Másoknak jobbára csak a
cselekedeteit látjuk és mivel a helytelen cselekvésnek számtalan, a
helyes cselekvésnek pedig csak egy módja van és számtalan útja van
mások viselkedése megfigyelésének és megítélésének is, nem csodálatos,
hogy még az emberek legjobbjai is, és még inkább a többség annyira
bűnös és annak is látszik. Az Isten látja egyedül a körülményeket,
amelyek között az ember cselekszik és amiért valamely módon és nem
másképp cselekszik. Az Isten látja egyedül tökéletesen a tetteit
megelőző gondolatfolyamatot, az indítékokat és okokat. És Isten látja
egyedül, ha valaki valamit rosszul vagy vétkesen tett, a mély
bűnbánatot utána, – a rendszerint bekövetkező megalázkodást, amely
azután önmagunknak tett különös szemrehányásokba tör ki, – és a
teljesen Isten könyörületére hagyatkozó alázatos hitet. Gondolj csak
rá, a nap mily sok óráját tölti minden ember teljesen magára és
Istenére hagyatva, vagy helyesebben, mily kevés percet van másokkal
érintkezésben, – fontold meg ezt és meg fogod érteni, miért van az
Egyház élete elrejtve az Istennel és miért kell az Egyház külső
kormányzásának sokkal jobban, mint ahogy valóságosan hasonlít,
szükségszerűen hasonlítania a világhoz és mennyire hiú ennek
következtében egyesek kísérlete, hogy határozottan elválasszák a
világot az Egyháztól. Fontoljuk meg továbbá, hogy mily sok dolog állja
útját két lélek egymással való érintkezésének, míg testben vagyunk. Be
vagyunk börtönözve a testbe és érintkezésünk valóságos érzelmeinket
gyarlón képviselő szavak útján történik. Ezért értik félre mások a
legjobb indítóokokat s legigazabb érzelmeket és értelmezik helytelenül
a leghibátlanabb magatartást. És így jobban vagy kevésbé a keresztények
is szükségszerűen idegenek egymásnak, sőt, ami a dolgok látszatát
illeti, csaknem megtéveszti az egyik a másikat, s mint mondottam, a
világot jelentik egymásnak. Valóban hosszú idő kell hozzá, míg
általában megismerkedünk egymással, és hűvösnek, érdesnek, akaratosnak
vagy önfejűnek tűnik fel egyikőnk a másiknak, amikor nem is olyan. És
ezért fordul elő, sajnos, (szerencsétlen módon), hogy még a jó emberek
is, mintha menekülnének a durva világtól, visszavonulnak egymástól
önmagukba és Istenükhöz.
És ha így van az emberek legjobbjainál, mennyivel inkább így lesz a
hitben és engedelmességben még ingatag tömeg esetében, a
félkeresztényeknél, akik nem szilárdították még meg magukban
gondolkodásukat és cselekvésük módját. Ezek annyira távol állnak attól,
hogy énjük jobb része legyen látható, hogy gyakran rosszabbnak hatnak,
mint amilyenek. Vannak ugyan nekik titkos félelmeik és aggályaik, pörbe
száll az Isten kegyelme lelkiismeretükkel és nyomában nagyobb komolyság
időszakai következnek, szégyellik mégis megvallani egymásnak
megkomolyodásukat és kigúnyolják a vallásos embereket, nehogy őket
magukat nevessék ki.
És így egészében véve az a helyzet, ha abból a célból szemléljük az
embereket, hogy kiderítsük, ki tartozik a világhoz és ki nem, senkit
sem fogunk találni, ki ne tartoznék e világhoz, mert senki sincs, ki ne
lene kitéve gyengeségnek. Úgy hogyha a világot kerülni annyit
jelentene, mint az emberek egy bizonyos fajtáját kerülni, kerülnünk
kellene minden embert, sőt magunkat is, – ami már olyan következtetés,
aminek egyáltalában semmi értelme sincs.
De kerülve minden mesterkélt okoskodást, ... nézzük gyakorlati
szemmel a dolgot. ... Kísértésbe kerülünk, hogy hanyagoljuk el valami
időleges dolog miatt az Isten imádását? Ez a világ kísértése és nem
engedhetünk neki. Kinevetnek lelkiismeretes magatartásunk miatt? Ez is
a világ kísértése és ellene kell szegülni. Kísértésünk van rá, hogy
túlságosan sok időt szenteljünk a szórakozásnak, hogy henyéljünk,
amikor dolgoznunk kellene, olvassunk vagy csevegjünk, amikor földi
hivatásunkkal kellene foglalatoskodnunk, lehetetlenségekben
reménykedjünk vagy valami a magunkétól különböző életállapotról
ábrándozzunk, mások jó véleménye érdekében mértéktelenül
aggodalmaskodjunk, okosságunk hírére túlságosan nagy súlyt helyezzünk?
Mindezek a világ kísértései. Elégedetlenek vagyunk a sorsunkkal, vagy
túlságosan hozzákötjük magunkat és bosszankodunk vagy elcsüggedünk, ha
az Isten visszavesz valamit az Általa adott javakból? Ezek világias
lelkületet jelentenek.
Ne nézd a világot, mint valami távoli roppant és óriási rosszat, --
kísértései egészen közeledben vannak, alkalmazkodnak hozzád és fürgék,
hirtelen kísértenek meg és ravaszak az ügyességükben. Kíséreld meg az
Írás szavait a mindennapi életbe átvinni és a rosszat, miben e világ
fetreng, önszívedben felismerni.
The world our enemy, 1829. márc. 8.; Par. and pl. serm. VII.: 3.
========================================================================
Szentek láncolata
Szilárdság és tartósság: ezeket a gondolatokat kelti talán főként egy
templom a lelkünkben. Megérezteti velünk ugyan sokféleképp a vallás
szépségét, magasztosságát, nyugalmát, titokzatosságát és szentségét is,
de ami mindezeknél több, megérezteti a vallás örökkévalóságát. Arról
tanúskodik, aki a kezdet és a vég, az első és az utolsó; emléke „Jézus
Krisztusnak, ki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké”. ... Nézz körül a
templomokra: hány nemzedék távozott el azóta, hogy az egyik követ a
másikra helyezték, hogy az egész épület készen állott. Azok, kik
építésére először gondoltak és megépítésénél közreműködtek, a tervező
szellemek, a dolgozó vándorlegények, az adakozó jámbor kezek, az
áhítatos ajkak, amelyek felszentelték, régesrég eltűntek; de mi
haszonélvezői vagyunk az ő jó munkájuknak. Nem látszik az valóban
különösnek, hogy olyanok táplálnak, adnak nekünk szállást és ruháznak
bennünket fel lelkileg, akiket sohasem láttunk vagy halottunk és akik
minket sem láttak és nem is gondolhattak reánk századokkal ezelőtt? Nem
látszik az valóban különösnek, hogy képesek legyenek emberek nem
pusztán másokra való hatás, nemcsak a lelkek hosszú során keresztül
terjedő szakadatlan befolyás révén, hanem egyszerű és közvetlen
cselekedet útján kapcsolatba lépni velünk a századok távolán át úgy,
mintha a saját kezükkel segítenének? Mily látható, kézzelfogható
megmutatkozása a szentek egyességének! ...
Íme, mily magasztos hagyomány a hit! Egyedül a hit hosszabbítja meg
az ember létét s teszi lehetővé, hogy a saját érzelmeivel múltban és
jövőben éljen. E földi világ emberei tele vannak hétköznapi tervekkel.
Még vallási dolgokban is mindig közvetlen sikerek után vágyódnak és
semmit sem akarnak egyáltalában tenni, ha nem tehetnek mindent a maguk
egyéni módján, a sajátmaguk választotta eszközökkel, mindjárt az
eredményt is élvezve. A keresztény azonban félelem nélkül merészkedik a
jövő birodalmába, mert hisz abban, aki van, és aki volt, és aki
eljövendő. El tudja viselni, hogy már ebben a világban is éppúgy, mint
az eljövendőben, az öröklét részeseinek csak egyike legyen. Megelégszik
azzal, hogy csak elkezdjen dolgokat és abbahagyja, hogy csak a maga
részét végezze el és ne többet; vállalkozik olyanra, amit másoknak kell
befejezniök; vet ott, ahol másoknak kell aratniok. Senki sem korlátolta
és fogta igazábban rövidebbre a munkáját, mint Ő, az Egyedülvaló. Mi,
az Ő tagjai, kik teljességét csak részben élvezzük, szándékainak is
csak részein dolgozunk. Az egyik az alapot rakja le, a másik épít reá.
Az egyik a hegyet bontja, a másik „a szegletkövet viszi ujjongással.”
Így épültek fel templomaink. Az egyik nemzedék építette a kórusát, a
másik a hajóját, a harmadik egy kápolnát függesztett hozzá, a negyedik
egy oltárt, az ötödik a tornyot. Kis lassú léptekkel haladt előre a
kegyelem műve, nem zavartathatták magukat az idővel és fáradozhattak
rajta, hogy a telhető legjobbat tegyék, mert ígéretük volt, hogy a
pokol kapui nem vesznek erőt rajta. ...
Említettem, hogy a körülöttünk látott szent épületek, melyekben
imádkozunk, építőikre emlékeztetnek, bár nagyon régen éltek, de
valójában még az övékénél is régebbi időkre emlékeztetnek. ... Építőik
követőik és gyermekeik voltak a még régibb ősöknek, akik azokká
nevelték őket, amik lettek és képessé tették őket Isten segítségével
oly művek alkotására, amit mások nem, hanem csakis ily atyák fiai
tehettek meg. Bizonyos, hogy az örökül kapott templomok nem vagyonnal
szerzett dolgok, nem a szellem teremtményei, hanem a vértanúság
gyümölcsei. ... Alapjaik nagyon mélyen gyökereznek, még az apostolok
tanításában, a szentek hitvallásában és az Evangélium első
győzelmeiben. ... A keresztet mindig veszélyekkel és szenvedésekkel
tűzik ki s könnyek és vér öntözik. ... Csak szeplőtelen emberek, csak
önmegtagadó emberek, az igazságosság hirdetői és az igazság hitvallói
teremthettek otthont az igazságnak bármely országban. Így az Isten
templomai egyúttal az Ő szentjeinek is emlékművei s az ő nevükről
nevezzük el őket, miközben az Isten dicsőségére szenteljük. ...
Ó, boldogok, kik siralmas időkben segítik magukat a régi és egyetemes
egyház szentjei közösségének e láncolatával! Ó, bölcsek és
kötelességtudók, kik annál jobban becsülik, mi megmaradt nekik, ha a
világ már oly soktól megrabolta őket! Nem vesztettünk el mindent, míg
mieink a helyek, hol őseink tartózkodtak, míg javítgathatjuk az
omladozókat, építhetünk a régi alapokra és növelhetjük számukat új
helyeken!
The Gospel palaces, 1836. nov. 13.; Par. and pl. serm. VI.: 19.
========================================================================
Az elrejtőzött Krisztus
Krisztus most is a földön van még. Határozottan mondotta, hogy újból
jön. A Szentlélek eljövetele annyira az Ő jövetele, hogy ha tagadnánk
mostani ittlétét, amikor Isteni Lelke által van itt, ugyanolyan alappal
mondhatnánk azt is, hogy nem volt itt, mikor testi élete napjaiban
láthatóan e világban volt. ...
Ha tehát még most is a földön van, de nem látható, (mi kétségtelen,)
nyilvánvaló, hogy még most is testi léte napjaiban választott
állapotában tartja magát, vagyis elrejtőzött Üdvözítő és (hacsak
óvatosak nem vagyunk) a kellő tisztelet és félelem nélkül kerülhetünk a
közelébe. Ismétlem, bárhol van is, (ez további kérdés,) mégis itt van
és újból rejtőzik s jelenléte jeleinek, bárminők legyenek is, oly
természetűeknek kell lenniök, hogy lehetővé tegyék a kétséget holléte
felől. ...
... Az Egyházat az Ő „testének” mondjuk; ami látható földi létekor
az Ő anyagból való teste volt, az az Egyház most. Isteni hatalmának az
eszköze, melyhez közelednünk kell, hogy kegyelmet nyerjünk Tőle, s
melynek megsértése által az Ő haragját keltjök föl. De mi egyéb most az
Egyház, mint bizonyos értelemben a megaláztatás teste, csaknem kihívja
a gúnyt és mocskolódást a nem hitből élő emberekből. Sokkal inkább
cserépedény, mint az Ő húsból való teste volt, mert az legalább is ment
volt minden bűntől, az Egyház pedig egy tagjában sem szeplőtelen.
Tudjuk, hogy szolgái a legjobb esetben is tökéletlenek és gyarlók s
hittestvéreikéhez hasonló szenvedélyeik vannak. Mégis róluk mondotta,
nem pusztán az apostolokhoz, hanem mind a hetvenkét tanítványhoz
szólva, (akikének kétségtelenül megfelel a keresztény lelkészek
tiszte), hogy „aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket
megvet, engem vet meg; aki pedig engem megvet, azt veti meg, ki engem
küldött.” (Lk 10,16)
Jelenléte emlékeztető jeleivé és eszközeivé továbbá a szegényeket,
erőtleneket és meggyötörteket tette, és ezáltal nyilvánvalóan újból ki
vagyunk téve ugyanannak a kísértésnek, hogy megvessük és kicsúfoljuk.
Választott tanítványai e világban azok, ami Ő volt; és amint az Ő
rejtett és védtelen állapota arra késztette az embereket, hogy
sértegessék és bántalmazzák, ugyanígy Jelenléte emlékeztető tanúinak
ugyanezek a sajátságai késztetik az embereket arra, hogy megsértsék Őt
most. Hogy ők az Ő emlékeztető tanúi, nyilvánvaló az Írás sok helyéből.
Így például a gyermekekről ezt mondja: „Aki befogad egy ilyen kisdedet
az én nevemben, engem fogad be.” (Mt 18,5) És a tanítványait üldöző
Saulnak ezt mondta: „Miért üldözesz engem?” (ApCsel 9,4) Előre
figyelmeztet, hogy az utolsó napon így fog szólni az igazakhoz: „Mert
éheztem és ennem adtatok, szomjúhoztam és innom adtatok, idegen voltam
és befogadtatok engem, mezítelen és felruháztatok engem, beteg voltam
és meglátogattatok engem, fogságban voltam és eljöttetek hozzám.” És
hozzáteszi: „Amit egynek e legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek,
nekem cselekedtétek.” (Mt 25,35-36.40) És a közte és tanítványai közt
fennálló ugyanezen kapcsolatra figyelmeztet az átkozottaknak szóló
szavaiban. E szakaszokat meg rettentőbbé és szemléltetőbbé teszi az a
körülmény, hogy sem az igazak, sem a gonoszok nem tudták, hogy mit
tettek; még az igazakról is úgy szól, mint akik nem tudták, hogy
Krisztushoz közeledtek. Ezt mondják ugyanis: „Uram, mikor láttunk
téged éhezni, és tápláltunk téged, szomjúhozni és italt adtunk neked?”
(Mt 25,37) Krisztus tehát minden időben a világban van, de most sem
nyilvánvalóbban, mint testi élete napjaiban.
Christ hidden from the world, 1837. dec. 25.; Par. and pl. serm. IV.:
16.
========================================================================
Krisztus az egyetlen főpap
Krisztus, azóta, hogy eljött, szenvedett és felvétetett, mindig a
közelünkben van, mindig velünk van, bár nem tért ténylegesen vissza,
mintha el sem ment volna, mintegy örökre visszatért. Ő az egyedüli Úr
és Pap az Egyházában, ki az adományokat osztja, és nem rendelt senkit,
aki mellőzhetővé tenné Őt, mert csak rövid időre távozott. Egykor Áron
foglalta el Krisztus helyét és külön papsága volt. Krisztus papjainak
azonban nincs más papságuk az Övén kívül. Ők csak Ő árnyékai és
közegei, az Ő külső megjelenései, és amit tesznek, azt Ő műveli. Ha
keresztelnek, Ő keresztel; ha áldanak, Ő áld. Benne van Egyházának
minden ténykedésében, és egyik sem jobban az Ő ténykedése, mint a
másik, mert mind az Övé. Így vagyunk az evangéliumi időkben mindenkoron
közel a keresztjéhez. Mintegy alatta állunk és újdonnan fogadjuk Tőle
áldásait. Csakhogy mert azóta, történetileg szólva, az idő előrehaladt
és a Szent eltávozott, bizonyos külső formák szükségesek, hogy ezek
útján újból az árnyékába kerüljünk, és hogy áldásait valósággal
élvezzük, valamely titok vagy szentség által élvezzük. Mindez arra a
kötelességre int, hogy emlékeztessük magunkat Krisztusra és kutassunk
egyúttal utána. Int bennünket, hogy a jelenvalóval ne törődjünk, ne
kössük le magunkat célok mellett, ne legyünk várakozásokkal teli a
jövendőre, hanem úgy éljünk a hitben, mintha nem hagyott volna el
bennünket, úgy a reményben, mintha már visszatért volna hozzánk. Meg
kell kísérelnünk úgy élnünk, mintha élnének még az apostolok, és meg
kell kísérelnünk, hogy Urunk evangéliumi életéről nemcsak mint
történeti adottságról elmélkedjünk, hanem mint emlékbe mélyedjünk el
abba.
Waiting for Christ, 1840. nov. 29. és dec. 6.; Par and pl. serm. VI.:
17.
========================================================================
Krisztus kiáradása a szentségekben
Krisztus, bár most „az Atyának jobbja felől ül”, bizonyos
értelemben nem hagyta el soha a világot, mióta egykor itt megjelent.
Mert a Szentlélek működése által ismeretlen módon valóban jelen van
velünk és kitárja magát szüntelenül azoknak, akik Őt keresik. Amikor
még láthatóan a földön volt, mint az Emberfia, akkor is mégis „a
mennyben” volt, és most, bár „fölvéteték a mennybe”, mégis a földön
van. És miként még mindig nálunk van, mindenkoron, miként a mennyben,
ugyanúgy keresztjének és szenvedésének az órája titokzatosan
szüntelenül a jelenben van, bár 1800 esztendő telt el azóta. Idő és tér
nincsenek az általa alapított szellemi országban és Egyházának
szertartásai mintegy időt és tért eloszlató titokteljes varázsszavak.
... Átviláglik rajtuk Krisztus, mint átlátszó testeken, akadálytalanul.
Ő, az Egyház világossága és élete, általuk hat, kiosztva bőségéből,
egymásba kapcsolva és szilárdul egybekötve minden részét. És ezek a
misztériumai nemcsak külső jelek, hanem (mintegy) kiáradásai
kegyelmének, melyek külső alakokba fejlenek, miként az angyalok, ha
embereknek jelennek meg. Az Ő érintése van rajtuk és Ő lehelt rájuk,
mikor elrendelte őket. És ezért van erő bennük, mi előtör és
körülragyogja őket, míg a hit szeme semmi anyagi elemet nem lát többé
bennük. Egyszersmindenkorra függött a kereszten, és vér és víz folyt
átdöfött oldalából, de a Szentlélek működése folytán a vér és víz
szakadatlanul folyik, mintha keresztje a valóságban még mindig
közöttünk állna, és a keresztelővíz mintha csak az érzéklésünknek szóló
külső alak lenne. Így ez a víz a való értelmében nem ugyanaz, ami előbb
volt, hanem új szellemi képességekkel van felruházva. Nem mintha anyagi
lényege, mit a szemünk lát, megváltozott volna, vagy valami új
természetet kapott volna, hanem az az éltető Szellem, mely „a köveket
kenyérré tudja változtatni” és élő lényt hoz létre porból és hamuból:
a víz által Krisztus vérét működteti. Más szavakkal, miként Szent Pál
szövege tanítja: „Mi mindnyájan egy Lélekkel egy testté
kereszteltettünk” (1Kor 12,13), Krisztus és nem ember az, aki
keresztel.
Szent Pál ezt a nagy igazságot egyebek közt a kolosszeiekhez írt
levelének 2. fejezetében is eszünkbe juttatja. Először ezt mondja:
„Krisztusban lakozik az Istennek egész teljessége valósággal és benne
nyertétek teljességteket, ki minden fejedelemségnek és hatalmasságnak a
feje.” ... Ezután pedig így folytatja: Meg vagytok keresztelve, ezért
ne gondoljatok az árnyképekre. ... „A valóság Krisztusé.” A
körülmetélés árnykép, de a keresztelés és az Egyház többi misztériuma
valóságok, és valóságok, mert Krisztuséi. ...
... Krisztust szemlélni mindenben, természetesen látható jelekben
megnyilatkozottan, – üdvintézményeit nem önmagukban tekinteni, hanem
mint jelenléte és hatalma zálogait, mint az Ő szeretete hangját, mint
az Ő való alakját és arculatát, ki mindig néz bennünket, mindig szeret
minket, Őt így felfedve dicsőségben nézni napról-napra --: nem
kimondhatatlan kegyelem-e azoknak, akik hisznek? Nem oly nagyszerű-e,
hogy már fenségességéért igaznak kívánhatnánk, és boldognak tartjuk
azokat, akik képesek elfogadni. És ha mindez világosan ki van
nyilatkoztatva az Írásban, mikor kimondottan azt tanítja nekünk, hogy
Krisztus a víz által megtisztít bennünket, hogy ragyogó templommá
alakítson át, hogy az áldozati kenyér az Ő teste, hogy Ő jelen van
szolgáiban és Egyháza közepett --: miért tartóztatnánk magunkat az
Urunk feltámadásában kételkedő Tamásként? „Boldogok, akik nem látnak
és mégis hisznek!”
Regenerating baptism, 1835. nov. 15.; Par. and pl. serm. III.: 19.
========================================================================
Krisztus láthatatlan jelenléte
„Nem jön el az Isten országa szembetűnő módon;
sem nem fogják mondani: Íme itt, vagy amott van;
mert hiszen az Isten országa bennetek vagyon.”
(Lk 17,20-21)
Amit Urunk hírül adott, megtörtént. Az Isten országa eljött,
betöltötte a világot, birtokba vette a föld magasságait; de
észrevétlenül jött. Minden más királyság harsonaszóval jelezte
jövetelét és magára irányította a figyelmet. Pallossal, lándzsával és
vérttel jött. ...
„Színe előtt tűz emészt, és utána láng perzsel. Alakjuk olyan, mint
a lovak alakja, s úgy száguldanak, mint a lovasok. ... És szárnyuk
zúgása, mint a harcbaszáguldó nagyszámú lovasszekér zúgása.” (Jo 2,3-
4; Jel 9,9) Ilyen a földi hatalom jövetele és lesz egy nap, amikor
teljesedésbe megy ez és megtalálja mását a menny történetében is, mert
amikor Urunk újból eljön, Ő is robajjal fog jönni, „az arkangyal
hangjával és az Isten harsonájával”. (1Tesz 4,15) Ez észrevehető lesz;
így fogja Egyháza végezni, de nem így kezdte a földön, mert amint előre
megmondta: „Nem verseng és nem kiáltoz, sem az utcákon nem hallja
senki az ő szavát. A megroppant nádat nem töri el, és a füstölgő
mécsbelet nem oltja ki, míg csak győzelemre nem viszi az ítéletet.”
(Mt 12,19-20) ...
Az Isten országa, – mondja az Isteni Mester, – nem jön el
szembetűnő módon, ... mert bennetek vagyon. ... Benső és titkos
jelenlét által jön: külső eszközökkel ugyan, de ezeknél az eszközöknél
sokkal magasabbrendű hatásokkal és a valóságban magának az Istennek a
tevékenysége által. Ő, a Mindenüttjelenlevő és Mindentudó sok szívet
ért el egyszerre sok helyen, mindnyájan azonnal egy nyelvet beszéltek,
nem egymástól tanulva, hanem Tőle tanulva a Bárány Énekét. Vagy ha
bizonyos értelemben emberi oktatás útján történt is ez, mégis
természetfölötti módon értették meg és sajátították el csaknem még a
szavak kiejtése előtt. Egyszerre törtek ki az emberek mindenhol a
dicséretében, keleten és nyugaton, északon és délen; és a megdöbbent
világ hiába kutatta szerte, hogy honnét ered ezeknek az édes és szent
énekeknek összhangzása. ... Ez a hit győzelme volt, mely nem azt
mondja: „Ki megyen föl az égbe vagy ki száll le az alvilágba? Hanem
mit mond? Az ige közel van hozzád, szádban és szívedben van, tudniillik
a hitnek az igéje, amelyet hirdetünk.” (Róm 10,6-8). Mert az Isten
felülről szállt le közéjük és mindenhol volt; az Angyalok Ura a földön
járt-kelt; szétárasztotta Jelenlétét és megsokszorozta Képmását. ...
... Krisztus Jelenléte az, ami Krisztus tagjaivá tesz minket: „Nem
fogják mondani, íme itt, vagy amott van, mert az Isten országa bennetek
vagyon.” Mások csodálkoznak, mások elemezni igyekeznek, hogy mi az,
ami működik; mindenféle emberi okot sejtenek, mert nem tudják látni,
nem érzik és nem akarják hinni a belső befolyást; a szellem valamilyen
szeszélyének vagy szabálytalanságának, az újdonság erejének, valami
titokzatos ármányos rábeszélésnek, valamilyen rejtőző ellenségnek, vagy
valami sötét és agyafúrt cselszövésnek tulajdonítják, s megriadva
tekintik és örömest megszégyenítenék, ami a valóságban Krisztus
arculatának éles, eleven, kényszerű ragyogása. „Az Úr hátra fordulván
rátekinte Péterre” (Lk 22,61) és „valamiként a villámlás napkeleten
támad, és látszik napnyugatig, olyan az Emberfiának eljövetele is.”
(Mt 24,27) Jött, elment, művét, maradandó művét végrehajtja, mielőtt az
emberek meglátják.
És ami királyságának első éveiben történt ... folytatódik a maga
mértéke szerint az Egyház minden idejében. ...
... Ha valami jóban részesültél nem csupán az Egyházban, hanem az
Egyház által; ha az istentiszteletre jöttél és megáldattál békességgel
vagy megvilágosodással, amire rászorultál; vagy ha vissza tudsz
emlékezni az időkre, amikor szent helyeken időztél és ott bizonnyal oly
dolgokat láttál meg, amilyeneket a világ nem láttathat meg: vagy ha
szentbeszédek nagy hatással voltak rád és lelki javakkal áldottak meg;
vagy ha a lelked mintegy átváltozott benned, amikor a Legnagyobb
Szentséghez járultál; ... vagy ha halottas ágyat látsz és megtudod,
mily reménnyel telten tud meghalni Egyházad gyermeke, – ó, állj meg,
mielőtt kételkedsz benne, hogy az Isten jelen van közöttünk.
Invisible presence of Christ, 1841. nov. 28.; Serm. on Subj. of the
Day: 21.
========================================================================
Az eucharisztikus jelenlét
„Ez a mennyből leszálló kenyér, hogy aki abból eszik,
meg ne haljon.” (Jn 6,50)
E szavak a hit által adott összes szentségi titkok közül a
legnagyobbról és legmagasztosabbról szólnak, vagyis a szentáldozásról.
Krisztus, ki meghalt és utána feltámadt értünk, szellemileg halálának
és feltámadásának teljességével jelen van benne. Jelenlétét e nagy
szentségben szellemi jelenlétnek mondjuk, nem mintha ... nem lenne a
valóságban jelen, hanem csak azt fejezzük ki általa, hogy sem nem
láthatjuk, sem nem hallhatjuk Őt jelenlétében, hogy nem közelíthető
meg, illetőleg nem állapítható meg valamilyen érzék által, hogy nem
térben, nem érzékileg van jelen, bár valósággal jelen van. Hogy ez mi
módon történik, természetesen titok. Amit tudunk és tudnunk szükséges,
mindössze annyi, hogy Ő nekünk adja magát s hogy a szentáldozás
szentségében vesszük.
... Kafarnaumban ... ünnepélyesen kijelentette apostolainak, hogy
senki sem élhet örökké, hacsak nem eszi és issza az Ő testét és vérét.
És azután, amint a másik három evangélium elbeszéli, később,
közvetlenül keresztrefeszítése előtt megmondja nekik, hogy mi módon
teljesedik be nekik a kegyelem e titka. A megszentelt kenyeret jelöli
ki, mint azt a testet, amelyről szólott és a megszentelt bort, mint a
vérét és megmondja, hogy a kenyérből és kehelyből részesülve testéből
és véréből részesülnek. ...
Krisztus ezt mondja: „Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem
isszátok az ő vérét, nem leszen élet tibennetek. Aki eszi az én
testemet, és issza az én véremet, annak örök élete vagyon; és én
feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem bizonnyal étel, és
az én vérem bizonnyal ital.” (Jn 6,35)
És azt is mondja Krisztus, hogy Ő maga számunkra az igazi manna, az
igazi kenyér, mely a mennyből szállott alá. ... Ami tehát a manna a
pusztában volt, kétségtelenül az a szellemi manna a keresztény
egyházban. A pusztában valóságos adomány volt a manna, amit vettek és
ettek, és ugyancsak ilyen manna az Egyházban ... az Ő saját drágalátos
testének és vérének adománya, mit Ő valósággal ad, s mi veszünk és
eszünk, mint ették a mannát. ...
Kérjük Őt, hogy vonzzon minket magához és adjon hitet nekünk. Ha
titkait nagyon nehezeknek érezzük a számunkra és kételyt támasztanak
bennünk, kérjük Őt az alázatosság és szeretet adományáért. Azok, akik
szeretnek és alázatosak, meg fogják azokat érteni. Érzékies lelkületűek
nem vágyódnak utána s a dölyfös szelleműek megütköznek rajtuk. De a
szeretet vágyódik utána és az alázatosság bizonyítottnak veszi. ...
Kérjük Őt, hogy töltsön el komoly sóvárgással Utána, hogy szomjúhozzuk
jelenlétét, hogy nyugtalanul keressük Őt s örüljünk, ha halljuk, hogy
megtalálható még most is az érzékelhető dolgok leple alatt és töltsön
el áhítatos bizakodással, hogy meg is találjuk Őt ott. Boldogok
valóban, akik nem látnak és hisznek.
The eucharistic presence, 1838. máj. 13.; Par. and pl. serm. VI.: 11.
========================================================================
A szentmiseáldozat
A szentmise nem csupán szavak hosszú sora, hanem cselekmény, nagy, a
legnagyobb cselekmény, mi a földön lehetséges. Nem csupán esedezés,
hanem azt merem mondani, az Örökkévaló leesdése. Jelenvalóvá lesz az
oltáron, mint ugyanaz, ki testben és vérben volt, Krisztus, ki előtt az
angyalok meghajolnak és a gonosz szellemek remegnek.
Ez a titokzatosan Félelmetes történés az, ami célja és értelme a
szertartás minden részének. Szavak szükségesek, de csak eszköz gyanánt,
nem célként. Nemcsak könyörgések ezek a kegyelem trónjához, hanem
eszközlői egy sokkal magasabbrendű dolognak: az átlényegülésnek, az
áldozatnak. Sietősek a szavak, szinte türelmetlenek, hogy betöltsék
küldetésüket. Gyorsan peregnek, – az egész szertartás gyorsan folyik
le, – mert minden csak egy egyetlen, oszthatatlan cselekménynek része:
az átváltozásnak. Gyorsan peregnek, mert rettenetes áldozati szavak, --
túlságosan nagy cselekedethez tartoznak ahhoz képest, hogy időzzünk
mellettük, – mintha a kezdetén az mondatott volna: „Amit teszel, tedd
gyorsan!” Gyorsan peregnek le, mert az Úr Jézus megy velük, amint ment
a tó mentén megtestesülése napjaiban, híván gyorsan az egyik tanítványt
és utána a másikat. Gyorsan peregnek le, mert „miként a cikázó villám
fénylik az ég egyik sarkától a másikig” (Lk 17,24), olyan az
Emberfiának jövetele. Gyorsan peregnek le, mert olyanok, mint Mózes
szavai, mikor az Úr leszállott a felhőoszlopban, és Mózes kiáltá az Úr
nevét, miközben Ő elvonult előtte: „Uralkodó Úr, irgalmas és kegyes
Isten, hosszantűrő, nagykönyörületességű és hűségű!” És miként Mózes a
hegyen, „sietve leborulunk és meghajtjuk magunkat.” (Kiv 34,6.8)
Így vagyunk mindnyájan körülötte, mindenki a maga helyén, figyelve a
nagy érkezésre, „várva a víz mozdulását”. Mindenki a maga helyén, a
saját szívével, a saját bajával, a saját szívügyével, saját imáival, --
külön és mégis együtt, – várva arra, ami végbemegy, várva
továbbhaladására, egyesülve befejezésében. Nem száraz imaformát
követünk fáradságosan és reménytelenül elejétől végig, hanem zengő
hangszerek összjátékához hasonlóan: mindenki másként, de édes
összhangba olvadva, – cselekszi a magáét Isten papjával, segítve
lelkileg neki, ha vezetve is általa. Emitt kis gyermekek, amott
aggastyánok, egyszerű munkások és diákok, papok, kik miséjükre
készülnek, papok, kik hálaadásukat végzik, emitt ártatlan leánykák,
amott vezeklő bűnösök, – de az összes lelkekből egyetlen
eucharisztikus dicséret árad, és a nagy cselekmény dicséretük oka és
célja.
Loss and Gain, II.: 20; 1848.
========================================================================
A szentáldozásról
Szent János ezt mondja ... levelében: „Isten örök életet adott
nekünk, és ez az élet az ő Fiában van. Aki bírja a Fiút, annak van
élete; aki nem bírja a Fiút, annak nincsen élete.” (1Jn 5,11-12) És
maga a Fiú, Üdvözítőnk, szomorúan és komolyan szemére hányja
kortársainak: „Ti nem akartok hozzám jönni, hogy éltetek legyen.” (Jn
5,40) „Tulajdonába jöve, de övéi őt be nem fogadák.” (Jn 1,11)
Tényként tudjuk a történelemből, hogy nem fogadták be Őt, hogy nem
mentek Hozzá, amikor Ő hozzájuk jött. ...
... Üdvözítőnk kijelentette: „Ha nem eszitek az Emberfia testét, és
nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek.” (Jn 6,54) ... Nem
nyilvánvaló-e tehát, hogyha vonakodunk enni e Kenyeret és inni e
Kelyhet, akkor vonakodunk Hozzá menni, hogy életünk legyen?
Annak, hogy az emberek nem járulnak a szentáldozáshoz, az a valódi
oka, hogy nem kívánnak jámborul élni. Nincs ínyükre megígérni a jámbor
életet és azt gondolják, hogy ez az áldott szentség kötelezi őket erre,
kötelezi őket, hogy a jelenleginél sokkal szigorúbb és komolyabb életet
éljenek. Megengedem, hogy lehet ebben sok önmaguk iránti kellő
bizalmatlanság, megokolt félelem, a múlt bűneinek terhe, hiányos
ismeret és más okok, mégis a legtöbb esetben mindezek mögött a Krisztus
igája viselésétől vagy legalább is a viselésének a megígérésétől való
irtózás rejlik. Berzenkedés ellene, hogy egyszer s mindenkorra
felhagyjanak a bűn szolgálatával; saját kényelmük, saját akaratuk,
tunyaságuk, érzékies életmódjuk, ... a jelenlegi őszinteségük felőli
aggodalmon alapuló bizalmatlanság, hogy állhatatosak maradnak szent
elhatározásaikban. Ezért nem mennek az emberek Krisztushoz életért.
Tudják, hogy Ő nem fogja magát feltárni nekik, hacsak maguk nem
egyeznek bele, hogy Neki szenteljék magukat. ...
Ezek megfontolását ajánlom komoly figyelmükbe azoknak, kik éltükben a
szentáldozást elhanyagolják; de, fájdalom, bizonyos intelmet kell ezzel
kapcsolatban azokhoz is intéznem, kik élnek vele. Szeretném, ha nem
lenne senkinek sem szüksége közülünk erre az intelemre, de harcban áll
a legjobb is közülünk, megpróbáltatásai vannak. ... Mi a veszély az
áldozáskor? Az, amit Szent Pál jelez, hogy félelem nélkül járulunk
hozzá. ...
Nyilvánvaló, ki vannak téve az emberek a veszélynek, hogy félelem
nélkül és könnyelműen veszik magukhoz e szentséget. Nem amikor először
veszik magukhoz, hanem amikor már gyakran vették, amikor szokássá vált
náluk. Ez a veszélyes idő.
... Amikor mindennapivá kezdenek neki válni az ima szavai és az
istentisztelet rendje, akkor kevesebb megindultsággal figyeli és
fogadja. Nem mintha rosszabb lenne, mint korábban, de nagyobb
kísértésnek van kitéve, hogy világias gondolatokkal vegye magához ...
Ez az az idő, amikor veszélyben forog, hogy nem különbözteti meg az Úr
testét, hogy mint valami természetes dolgot, hódolat, hálaadás és
önmegalázás nélkül fogadja az élet adományát. ...
Engedjetek itt megemlékeznem egy hasonló jellegű másik bűnről is,
amibe az áldozók hajlamosak beleesni, ti. hogy elfelejtsék áldozás
után, hogy áldoztak. ... Azt képzeljük, hogy egyszersmindenkorra vettük
az áldását, mi megadatott és megtörtént és semmi többre törekedni való
sincs. Ez csak alaki módja az imádásnak. Mintha letörülnénk egy írást,
mely ellenünkre volt s ezzel vége lett a dolognak. De boldogok azok a
szolgák, kik mindig várnak Arra, ki mindig jövendő hozzájuk, bármikor
jöjjön, „este, vagy éjfélkor, vagy kakasszóra, vagy reggel”. (Mk
13,35) Mily csúful cselekednek azok, kik mennek Hozzá előbb a kegyelem
adományáért és azután hanyagok a virrasztásban, ahelyett, hogy a
kegyelmet szívükben fokozatosan tökéletesítenék. Mintha csak gúnyból
fogadnák az áldást, hogy elvessék utána. Az ilyen nagy kiváltság után
kétségtelenül úgy kellene viselkednünk, mint akik (ha szabad nagy
dolgokat közönségesekhez hasonlítanunk) isteni táplálékban és
orvosságban részesültünk, amely a maga sajátos kifürkészhetetlen útján
és a maga kellő idejében meg fogja teremni azt, amiért Isten adta, --
az élet fájának gyümölcsét, mit Ádám elveszített. ... „A Lelket ki ne
oltsátok!” (1Tesz 5,19) – mondja az apostol. Kétségtelen, hogy
kiváltságunk, míg élet és erő forrásává nem vált, míg Krisztus
tökéletesen ki nem alakul bennünk (Gal 4,19), nehezen viselhető teher
és sok okunk van virrasztani, imádkozni és mindenben az igazságosság
útján járni, míg a nap fel nem virrad és a hajnali csillag fel nem
tűnik szíveinkben. (2Pt 1,19)
Ne gondoljuk azt sem, hogyha egyszer vagy kétszer felkeressük az
Istent e kegyelemteljes rendelkezésében, biztosak lehetünk adományában
örökre. „Az Urat és erejét vizsgáljátok, szüntelen arcát kutassátok.”
(Zsolt 104,4) A mennyből leszálló kenyér (Jn 6,50) a mannához hasonlóan
„mindennapi kenyér” és pedig „amíg eljön”, amíg „országa eljön”.
Eljövetelekor a világ végén minden kívánságunk és kérésünk megnyugszik
és beteljesül. A mostani egyesülés Vele támaszt és vigaszt nyújt
időközben, a múltat és jövendőt egybekapcsolva emlékeztet rá, hogy
eljött egykor és megígérte, hogy újból eljön. Ki élhet ez első
tekintetre még oly kellemesnek tűnhető világban csak egy ideig is
anélkül, hogy fel ne fedezné fárasztó voltát és hogy ha van valami
értéke ez életnek, csak azért van, mert átmenet egy másikba? Nem
szükséges nagy vallásosság ennek megértéséhez. Magától értetődő igazság
azoknak, kiknek van valami tapasztalatuk e világról. S csak azért nem
érzi mindenki, mert nem élt még elég ideig, hogy megérezze. És akik
jobban érzik, mint mások, csak olyan körülmények közé kerültek, amelyek
jobban megéreztetik. De míg az idők elöregednek, a föld színe
elhalványul és a dal hangja elhalkul és a föld minden népei csak
panaszkodni és jajveszékelni tudnak, az Isten fiai felemelik fejükét,
mert közelget váltságuk. (Lk 21,28) A természet elenyészik, a nap nem
süt, a hold elsötétül, a csillagok lehullanak az égről és az egek erői
megrendülnek (Mt 24,29), de az Oltár fénye mindig ragyogóbban ég.
Látomások tűnnek fel, miket a tömeg nem láthat és a föld zsivajában
áttör a parancs az Úr halálának hirdetésére és az ígéret, hogy jön az
Úr. (1Kor 11,26)
Boldogok, akik, mikor a látható dolgokba belefáradnak, jó reménnyel
tudnak a láthatatlan dolgok felé fordulni és „boldog a nép, melynek az
Úr az Istene”. „Jöjjetek hozzám mindnyájan, – mondja, – kik
elfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én felüdítlek titeket.” (Mt
11,28) A pihenés jobb, mint a fáradozás. A béke megnyugtat és a
nyugalmas lét nem ábrándít ki. Ezek biztosan jók. Ilyen a mennyei
Jeruzsálem nyugalma, mely mindnyájunk anyja (Gal 4,26) és ilyen azok
csendes imája, a menny előre való megízlelése, kik kirekesztik magukat
egy időre a világból és keresik láthatatlan jelenlétben Őt, kit a
másvilágon szemtől-szembe fognak látni.
Attendance on Holy Communion, 1842. jan. 23.; Par. and pl. serm. VII.:
11.
========================================================================
A szentek ünnepei
Néhány évszázaddal ezelőtt túlságosan sok volt a szentek ünnepe és
ürügyül szolgáltak a henyélésre. Sőt, mi még rosszabb, a helyett, hogy
szentjeiben az Istent dicsőítették volna, nagy és csaknem hihetetlen
fonáksággal az Isten imádását megközelítő tisztelettel adóztak a
szenteknek. ... Most az ellenkező végletbe esnek az emberek. A szentek
ünnepeit, bár kevés van, nem méltatják kellően. Ilyen az emberek
magatartása, mindig ürügyet találnak rá, hogy kibújjanak kötelességeik
alól és a tévedés egyik vagy másik végletébe esnek. Tétlenek vagy
tevékenyek, mindkét esetben hibáznak: tétlenek és elhanyagolják
embertársaik iránti kötelességeiket, tevékenyek és elhanyagolják Isten
iránti kötelességeiket. ...
... Különleges hibája az utóbbi századoknak a vallási előírások
elhanyagolása. Voltak idők, amikor nyilvánosan tisztelték az emberek az
Evangéliumot és amikor könnyebb volt ennek következtében mindenkinek
vallásossá válnia. Az Egyház intézményei rányomták bélyegüket a
társadalom arculatára, az időt nem annyira a hónapok és évszakok, mint
inkább a szent ünnepek szerint számították. A világ békét tartott az
Evangéliummal, a törvényes és kereskedelmi munka rendjét a keresztény
előírások szabályozták. Egy és más megmaradt ebből máig, de gyorsan
tünedeztek az ilyen szokások. Elegendőnek hisznek pusztán hasznossági
okokat a világi ügyek rendjének újraszabályozására. Az emberek
időpocséklásnak tekintik, hogy a keresztény egyházi évet figyelemmel
kísérjék. ... Ezzel tulajdonképpen azt veszítik el, ami a vallásra
emlékezteti őket, elveszítik a rendtartást, mely meghatározott időkben
a másvilághoz való kapcsolatukat idézte a lelkükbe. ...
... Szellemi ínség évei fenyegetnek az Igazság ellenségeinek
győzelmével és az Igazság Hangjának az elfojtásával vagy legalább is
elgyengülésével. És miért? Mindez azért, mert elhanyagoltuk azt a
vallási rendtartást, amelyet az Egyház parancsol, amelynek a
figyelembevételére kötelezve vagyunk. ...
A szentek ünnepeinek megtartásából származó különös jótét
nyilvánvalóan az, hogy megünneplésük kimagasló követendő példaképeket
állít a lelkünk elé. A rájuk való figyelmeztetéssel az Egyház csak
teljesíti az Írás szándékát. Fontoljuk csak meg, hogy a Biblia mily
nagy része történeti jellegű és a történetben mily sok pusztán azoknak
az embereknek az élettörténete, kik az Isten eszközei voltak a maguk
korában. Egyesek nem mintaképek közülük a számunkra, mások a romlás
nyomait mutatják, melynek az emberi természet egyetemesen alá van
vetve: – a legjelentősebbek közülük mégis a hit és szentség kiváló
példaképei és nyilvánvalóan azzal a céllal állítja őket az Írás
elébünk, hogy vallásos életünk buzdítói és vezérlői legyenek. Ilyenek
főként Ábrahám, József, Jób, Mózes, Józsue, Sámuel, Dávid, Illés,
Jeremiás, Dániel és a többiek s az Újszövetségben az apostolok és az
evangélisták. Mindnyájuk előtt és saját utolérhetetlen dicsőségével a
mi áldott Urunk maga adott nekünk példát, hű szolgái pedig Feléje
vezetnek és megerősítik és változatossá teszik példaképét. Így
szentjeinek napjaival Egyházunknak az a szándéka, hogy megerősítse ezt
a célt s példaképet állítson a sajátos bibliai tanítás szellemében.
Use of saints' days, 1831. nov. 30.; Par. and pl. serm. II.: 32.
========================================================================
Az utolsó idők
Támadásra indul-e az Istentől való egészen feltűnő eltávolodás
következtében Krisztusnak és Egyházának ellensége? És nincs-e okunk
félni, hogy éppen napjainkban van fokozatosan készülőben, terjedőben és
előretörőben valami ilyen aposztázia? Nem törekednek-e csaknem
mindenhol a világon, különösen éppen napjainkban, szinte szakadatlanul
itt és ott, ezen vagy azon a helyen jobban vagy kevésbé feltűnően vagy
feltűnés nélkül, a legszembeötlőbben és ijesztőbben azonban éppen a
legcivilizáltabb és leghatalmasabb országokban, – nem törekednek-e a
vallás nélkülözhetővé tételére? Nem hirdetik-e egyre jobban, hogy a
nemzetnek, mint olyannak, semmi köze sincs a valláshoz, hogy az
mindenkinek pusztán saját lelkiismereti ügye? Ez pedig azt jelenti,
hogy hagyjuk kiveszni az igazságot a világból a nélkül, hogy
törekednénk megőrizni a mi időnkben és továbbadni az utánunk
következőnek. Nem törekednek-e erőtejesen és egyformán az összes
országokban arra, hogy megfosszák hatalmától és kiforgassák helyzetéből
Krisztus egyházát? Nem igyekeznek-e lázasan és állandó tevékenységgel a
közügyekben a vallás szükségességének eltüntetésére? Így az eskü
kiszorításának megkísérlése által azzal az ürüggyel, hogy nagyon szent
a mindennapi élet ügyeihez, a helyett, hogy nagyobb tisztelettel és
nagyobb illendőséggel való alkalmazásáról gondoskodnának? Nem kísérlik-
e meg a vallás nélküli nevelést, vagy ami vele egyértelmű, az összes
vallási előírások fokozatos megszüntetését? Nem kísérlik-e meg a
mértékletességnek és a belőle származó erényeknek vallás nélküli,
pusztán a hasznosság elveire épülő egyesületek útján való elérését? Nem
kísérlik-e meg, hogy a hasznosságot és nem az igazságot tegyék az
állami rendszabályok és törvények rendelkezéseinek céljává és
irányítójává? ... Nem kísérlik-e meg, hogy megfosszák a Szentírást más
magyarázatokat kizáró egyedüli értelemjelentésétől, s nem népszerűsítik-
e azt a gondolatot, hogy százféleképpen egyformán jól értelmezhető,
vagyis más szavakkal, hogy egyáltalában nem értelmes dolog, holt betű
és mellőzhető? Nem kísérlik-e meg teljesen kiküszöbölni a vallást,
amennyiben külső vagy tárgyi, amennyiben előírásokban jelentkezik vagy
írott szavakkal kifejezhető? Nem akarják-e belső érzelmeinkre
korlátozni és így figyelembe véve, hogy érzelmeink mennyire
változékonyak, tünékenyek, nem kísérlik-e meg ténylegesen a vallás
kiirtását?
Bizonyos, hogy napjainkban a gonosz összeesküvésével állunk szemben,
mely a világ minden részén rendezi csapatait, szervezkedik, intézkedik,
Krisztus Egyházát mintegy hálóba zárja és előkészíti az utat az
általános elszakadásra tőle. Megszüli-e vajon ez a nagy aposztázia az
Antikrisztust, vagy pedig halasztódik-e ez még, amint késedelmeskedik
már oly régen, nem tudjuk; azonban mindenesetre a Sátántól ered és a
halált lehelli ez az aposztázia összes jeleivel és eszközeivel. Távol
legyen mindannyiunktól, hogy azokhoz a balgákhoz tartozzunk, akik a
minket körülfogó hálóban fennakadnak! Távol legyen tőlünk, hogy
megtévesszenek a szép ígéretek, melyekbe a Sátán elrejti kétségtelenül
mérgét! Azt gondoljátok, oly ügyetlen a mesterségében, hogy nyíltan és
világosan kér titeket a csatlakozásra az Igazság elleni hadjáratában?
Nem; csalétekkel kínál, hogy megkísértsen. Ígér polgári szabadságot,
ígér egyenlőséget, ígér jó üzletet és jólétet, ígéri az adók
csökkentését, ígér reformot. Ezeken az utakon titkolja el előttetek
műve természetét, melybe be akar titeket fogni, megkísérel titeket
világi és egyházi elöljáróitok ellen megnyerni. Vagy ígért
felvilágosultságot, – kínál ismeretet, tudományt, bölcseletet, kínálja
a látókör kitágulását. Gúnyolódik az elmúlt időkön, gúnyolódik minden
intézményen, mely tiszteli a múltat. Sugallja, hogy mit mondjatok és
azután hallgat rátok, dicsér és bátorít. Azt mondja, hogy emelkedjetek
fel a magasba. Megmutatja, hogyan válhattok mintegy istenekké. Aztán
kacag, tréfálódzik és bizalmas lesz veletek; kezeteknél fog, ujjait a
tiéitekbe kulcsolja, megragadja és azután az övéi vagytok.
... Nem meddő emlékeznünk rá, hogy egy csodálatosnak nevezhető
világrendben élünk állandóan. Nem azt akarom ezzel bizonygatni, hogy
betűszerinti értelemben vett csodák történnek manapság minden nap,
hanem azt, hogy jelenlegi állapotunk a gondviselés útjának egy része,
mely csodálatosan kezdődött és ha nem előbb, legalább a világ végén
csodálatosan fog végződni. A várakozások egyes részleteikben ...
lehetnek igazak vagy helytelenek, az Antikrisztus azonban, akárki vagy
akármi legyen, jönni fog. Csodálatos dolgok vannak jövendőben. A régi
római birodalom nem a múlté. A Sátán, ha meg van kötve, csak egy időre
van leláncolva; a jó és gonosz harca nem fejeződött be. Ismétlem,
amikor a dolgok jelen állapotában a nevelés főcéljául azt tekintik,
hogy a természetfölötti dolgokat lerázzuk magunkról, amikor azt
kívánják, hogy nevessünk és gúnyolódjunk mindenen, amit nem látunk, azt
mondják, hogy mindenben csak az ismert és felderített dolgokkal
számoljunk és minden állítást a tapasztalat próbakövén vizsgáljunk meg,
azt kell vélnem, hogy nagy, gondviselésszerű jelentőségű, mintegy
ellensúlyozásul a kor gonosz törekvéseivel szemben az Antikrisztusról,
mint jövendő természetfölötti hatalomról való látomás.
És azután kétségtelenül hasznosnak kell lennie, gondolatban
visszafelé és előre: az evangéliumi idők kezdetére és végére, Krisztus
első és második jövetelére tekintenünk. Azt szükséges megértenünk, hogy
ugyanabban a helyzetben vagyunk, amelyben az első keresztények voltak,
ugyanazzal a friggyel, papi renddel, szentségekkel és kötelességekkel;
-- az szükséges, hogy valónak érezzük a rég elmúlt dolgok állapotát, --
hogy érezzük: bűnös világban bűnben fetrengő világban élünk, hogy
felfogjuk a helyzetünket, miszerint tanúságtevők vagyunk benne, hogy
gáncs és szenvedés az osztályrészünk benne, – úgyhogy nem szabad
meglepődnünk, ha minket érnek ezek, hanem egyfajta kegyes kivételnek,
ha nem érnek. Az szükséges, hogy éber legyen a szívünk, mintha láttuk
volna Krisztust és apostolait és láttuk volna csodáikat, – hogy éberék
legyünk a reményre és várjuk az Ő második jövetelét, kutassunk utána,
sőt vágyakozzunk utána, hogy lássuk annak jeleit, gyakran és sokat
gondolva a jövendő ítéletre, állandóan foglalkozva a gondolattal és
elmélyedve benne, hogy egyénileg fogunk megítéltetni. Mindezek
kétségtelenül az igaz és üdvözítő hit cselekedetei; és a Jelenések
Könyvének és az Írás más jövendőmondó részeinek az az egyik lényeges
haszna ... , hogy fellebbentik a fátyolt szemünk elől, hogy felnyitják
a világ arculatát takaró burkot és napról-napra, mikor megkezdjük és
befejezzük, míg felkelünk és lefekszünk, míg dolgozunk és járunk,
pihenünk és felüdülünk: az Isten közöttünk emelkedő trónját láttatják
meg velünk, felségét és ítéleteit, Fiának állandó közbenjárását a
választottakért, azok megpróbáltatásait és azok győzelmét.
Az angyal így magyarázza meg Szent Jánosnak látomását az igéző nagy
parázna asszonyról, ki megtéveszti a föld lakóit: „Az asszony, akit
láttál, az a nagy város, mely a föld királyai fölött uralkodik.” (Jel
17,18) ...
... És ezután ezt mondja Szent János: „Egy erős angyal követ vett
föl, olyant, mint egy nagy malomkő és a tengerbe veté, mondván: Ily
erővel döntetik le Babilon, az a nagy város, és többé már nem
találtatik meg.” (Jel 18,21) ...
... Babilon Rómának s a bűn és hiúság világának jelképe, Róma viszont
szintén akármely más város, vagy a büszke és csalárd világ jelképe
lehet. Az asszony éppúgy jelenti Babilont, mint Rómát, ... és egyúttal
valamivel többet, mint Rómát, azt, ami még jönni fog. Az Írásban a
különböző nagy városok istentelenségük és romlásuk miatt magát a
világot jelképezik. Végüket oly képekben írja le, melyek a maguk
teljességében csak a világ végére alkalmazhatók; a nap és hold
elsötétülnek, a föld megremeg és a csillagok lehullanak az égről (Iz
13,10, etc.). Urunk jövendölésében Jeruzsálem pusztulása is
egybekapcsolódik minden dolgok végével (Mt 24,4 s köv.). Mivel tehát
pusztulásuk nagyobb és kiterjedtebb ítéletet jelképez, hasonlóképpen a
Jelenések Könyvének fejezetei távolabbi beteljesedést jelenthetnek, nem
Rómában, hanem magában a világban, vagy valamely más nagy városban,
amelyre nem tudjuk ma azokat vonatkoztatni, vagy vonatkozhatnak a világ
összes nagy városaira együttesen és a bennük uralkodó szellemre,
telhetetlenségükre, fényűzésükre, független, vallástalan szellemükre.
...
Ez int bennünket, hogy ne osztozzunk bűneikben és bűnhődésükben, --
hogy amikor a vég elérkezik, ne találtassunk merőben e világ és nagy
városai gyermekeinek; oly hajlamúaknak, véleményűeknek, szokásúaknak,
mint amilyenek a városokban találhatók; az emberi társadalomhoz tapadt
szívűeknek és általa alakított gondolkozásúaknak, – hogy ne találjon
Bíránk az utolsó napon mindazokkal az alacsonyrendű érzelmekkel,
elvekkel és szándékokkal, melyekre a világ ösztönöz, hiúságokon járó
gondolatokkal, (ha ez még akkor is lehetséges,) oly gondolatokkal,
melyek nem emelkednek magasabbra saját kényelmünk vagy hasznunk
tekintetbevételénél; fennhéjázó megvetéssel Egyháza szolgái, egyszerű
hívői iránt, magas rang és állás szeretetével, a világ tündöklésének és
divatjának bámulatával, az előkelősködés szeretetével, értelmük
erejében való bizakodással, önmagunknak természetünkké vált
nagyrabecsülésével és az ellenünk tanúskodó bűnök száma és utálatossága
iránti teljes vaksággal.
The patristical idea of Antichrist, I. 4., II. 5., III. 4-6; 1838
június; Discussions and arguments: 2.
========================================================================
A keresztény élete és munkája e világban
Egyesek, ha meggyőződtek róla, hogy az élet rövid, hogy nem elégséges
valamilyen nagy cél elérésére, hogy nem tudja az igazi keresztényt
megfelelően kibontakoztatni vagy tökéletesíteni, – ha azt érzik, hogy
a másvilági élet mindenek fölött álló és az örökkévalóság az egyedüli,
amely lelküket valóban igényelheti és igazán kitöltheti: akkor
hajlamosak lesznek a földi életet lebecsülni és valódi jelentőségét
elfelejteni. Hajlamosak azt kívánni, bárcsak már itteni tartózkodásuk
idején is teljesen el tudnának szakadni a földi foglalatoskodástól és
társadalmi kötelezettségeiktől, pedig emlékezetben kellene tartaniok,
hogy e világ foglalkozásai, ha maguk nem is mennyeiek, mindazonáltal
mégis csak a mennybe vezető utak, – ha a halhatatlanságnak nem is
gyümölcsei, mégis csak a magvai, – és értékesek, ha nem is önmagukban,
de a célért, ahová vezetnek. Valóban nem is könnyű mindkét igazságot
egyszerre érvényesíteni és egybekapcsolni, hogy állandóan a jövendő
életet tartsuk szem előtt és mégis e földiben dolgozzunk. Szemlélődő
lelkek hajlamosak arra, hogy a rájuk háruló tényleges gyakorlati
kötelességeket elhanyagolják és gondolatban annyira elmerülnek az Isten
fenségében, hogy elfelejtik dicsőségét munkálni. Ezt a lelki állapotot
feddték meg képletesen a szent angyaloknak az apostolokhoz intézett
szavai: „Galilei férfiak, mit álltok és néztek az égre?” (ApCsel
1,11)
... Mi azonban tegyünk mindent az Isten dicsőségére, amit teszünk.
Mindent a szívünkből kell tennünk, mintha az Úrnak tennénk és nem
embereknek, tevékenyeknek és mégis szemlélődőknek kell lennünk.
... A kereszténynek ... Istent kell látnia mindenben. Gondolnia kell
Üdvözítőnk életére ... Meg kell éreznie, hogy akkor szemléli igazán
Üdvözítőjét, amikor földi munkáját végzi, hogy amint Krisztust kell
látnunk a szegényekben, üldözöttekben és gyermekekben, ugyanígy őt kell
látnunk, bármik legyenek, a választottaira bízott teendőkben is. Rá fog
jönni, hogy hivatása teljesítése közben szembe találkozik Krisztussal
és ezért nem hivatása elhanyagolása közben fog jelenlétének jobban
örülni, hanem ellenkezőleg, akkor fogja Krisztust megérezni a lelkében,
a hétköznapi közönséges dolgokban is mintegy szentségi módon, amikor
hivatásbeli kötelességeit teljesíti.
... És a legtökéletesebb keresztény az, aki a szívében annyira bízik
Istenben, ... akinek a szíve úgy van hangolva az égi dolgokra, hogy a
földi dolgok éppoly kevéssé ingerlik, izgatják, nyugtalanítják,
zavarják, kísértik, amint nem állítják meg a természet folyását, vagy
nem változtatják meg a napot és holdat, nyarat és telet. Ilyenek voltak
az apostolok, akik égitestek módjára vándoroltak minden országon át a
föld határáig, telítve munkássággal és eltelve mégis édes harmóniával.
Mennyei volt a hivatásuk, de földi a munkájuk; munkában és fáradalomban
voltak mindvégig, – de figyeljük csak meg, mily nyugalommal írt mégis
Szent Pál vagy Szent Péter utolsó napjaiban!
Doing glory to God in the world. 1846. nov. 1.: Par. and pl. serm.
VIII.: 11.
... Az Isten minden dolognak, láthatónak és láthatatlannak egyformán
Teremtője, testünknek éppúgy Ura, mint lelkünknek, a nyilvánosság előtt
ippúgy tisztelnünk kell, mint rejtekben. E világ Teremtője senki más,
mint a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja; nincs két Isten, külön az
anyag és külön a szellem, külön a törvény és külön az evangélium
Istene; csak egy Isten van, aki ura mindennek, amik vagyunk és amink
van. S ezért mindennek, amit teszünk, az Ő aláírásával és pecsétjével
kell ellátva lennie. Természetesen a szívvel kell kezdenünk, mert a
szívből fakad minden jó és rossz; de ha a szívvel is kezdünk, nem kell
ott vesztegelnünk. Nem kell a látható világról lemondanunk, mintha az a
rossztól származnék. Az a feladatunk, hogy égi birodalommá
változtassuk. Meg kell éreztetnünk a mennyek országát a földön. Az
isteni igazság világosságának kell a szívünkből kiáradnia és
kisugároznia mindenre, amik vagyunk és amit teszünk. ...
Offerings for the sanctuary, 1839. szept. 23.; Uo. VI.: 21.
Ameddig nem szabadítják ki magunkat bizonyos értelemben testi
mivoltunkból, nem lesz addig a lelkünk képes isteni benyomások magába
fogadására és mennyei vágyakodásra. A kényelmesen kellemes élet, a
Gondviselés javainak szakadatlan élvezete, bőséges étkezések, puha
ruhák, szépen berendezett otthon, az érzéki örömök, a biztonság érzete,
a gazdagság tudata, – az ez és ehhez hasonlóak alkalmasak arra, ha nem
vagyunk óvatosak, hogy eltorlaszolják a lélekbe vezető utakat,
amelyeken át a menny világosságának és fuvalmának kellene hozzánk
hatolnia. A kemény élet nem biztos útja annak, hogy lelkivé váljunk, de
egyike az eszközöknek, amik által a Mindenható Isten azzá akar
bennünket alakítani. Legalább alkalmilag meg kell valamit tagadnunk a
természetünktől, ha nem akarjuk, hogy a kegyelem megvonassék tőlünk. Ha
ez előkészítés nélkül kíséreljük meg lelkünket a szeretet és áhítat
hangulatába kényszeríteni, akkor nagyon is világos, hogy mi lesz az
eredménye, – esetlenség, durvaság, tetszelgés, elpuhultság,
valótlanság, önhittség, üresség, egyszóval az, amit a Szentírás
„képmutatás”-nak nevez, s amit magunk körül látunk; az a lelki
állapot, amikor az értelmünk látja, minek kellene lennünk, és a
lelkiismeret parancsolja, a szívünk pedig hátrább marad, valahogyan
ürügyet keres, megalkuszik, hogy az emberek ezt mondhatják: „Békesség,
békesség! – holott nincsen békesség.” (Jer 6,14)
Love, the one thing needful, 1839. febr. 10.: Uo. V.: 23.
Az Isten azt kívánja, hogy szerényen halk legyen a vallásos életünk;
de nem lehetünk vallásosak az emberek szemében a vallás külső
gyakorlata nélkül. ... Az Isten segítségünk nélkül látja gondolatainkat
és elismeri őket; de nem ismerhetnek el bennünket az emberek a nélkül
hogy látnának: ámbár vallásos cselekedeteink igazi értéke Urunk igéi
szerint gyakran éppen abban rejlik, hogy nem látják mások. Ez gyakran a
képmutatás oka a vallásos életben. Az emberek elkezdik érezni, hogy
miként kellene érezniök, azután nehéznek találják, hogy mások ne
tudjanak róla, milyen szép az érzésük, és idővel megtanulnak beszélni a
nélkül, hogy éreznének. És ezzel megtanulták „jobban szeretni az
emberek becsülését, mint az Isten dicsőségét”. (Jn 12,43)
The praise of men, 1829. márc. 15.; Uo. VII. 4.
Állítom, hogy Krisztus, az Isten bűnnélküli Fia, mint a legközelebbi
szomszédunk élhetne a mai világban, és nem vennők talán észre.
Eltűnődhetünk ezen a gondolaton ... Vannak e földön emberek, akik a
világ szemében éppen olyanoknak látszanak, mint mások és a szívükben
mégis nagyon különböznek tőlük. Nem keltenek nagy feltűnést, ugyanazon
a szokott nyugalmas úton járnak, mint mások; de komolyan fáradoznak
rajta, hogy az ég szentjeivé váljanak. Megtesznek mindent, amit
tehetnek javulásuk érdekében, hogy az Istenhez hasonlókká váljanak, az
Istennek engedelmeskedjenek, magukon uralkodjanak, a világról
lemondjanak; de titokban teszik, – mert így sugallja az Isten nekik és
egyúttal azért is, mert nem szeretik, ha tudnak róla. És azután e két
csoport között sokan vannak még mások, több vagy kevesebb
világiassággal és több vagy kevesebb hittel. Hétköznapi szemmel nézve
azonban mind egyformának látszanak, mert az igazi vallásosság benső,
rejtett élet és bár nem lehet meg tettek nélkül, ezek nagyobbrészt
mégis rejtett tettek, a szeretet rejtett megnyilatkozásai, rejtett
imák, rejtett önmegtagadások, rejtett harcok, rejtett győzelmek.
... És mégis bizonyos, bár nem vagyunk jogosultak mások ítélésére és
Istenre kell azt hagynunk, hogy egy valóban szent ember, egy igazi
szent, jóllehet olyannak látszik, mint a többi emberek, mégis valami
titkos hatalommal rendelkezik, ami vonzza a hasonló gondolkozásúakat és
hat mindazokra, akikben valami hozzá hasonló van. És így annak, hogy
hasonló gondolkozásúak vagyunk-e Isten szentjeivel, gyakran az a jele,
hogy hatással vannak ránk. És ha ritkán is van rá módunk, hogy
megismerjük e földi életben, kik Isten tulajdonképpeni szentjei: miután
mindenen túlvannak, rájövünk; és azután ha ismertük őket és
visszatekintünk a múltra, talán miután meghaltak vagy eltávoztak, --
megkérdezzük akkor talán magunkat, hogy mi volt az a hatalom, amivel
fölöttünk rendelkeztek, amivel magukhoz vonzottak, amivel hatottak
ránk, megszégyenítettek és szívünket lángra lobbantották. Ó jaj, nagyon
gyakran jövünk rá ekkor, hogy hosszú ideig elzárkóztunk előlük, hogy
felismerhettük volna őket és mégsem ismertük fel. És ez természetesen
súlyos ítélet a számunkra. Különösen szemléletes ez Urunk életében, aki
igazán szent volt. Mennél szentebb valaki, annál kevésbé értik meg e
világ gyermekei. Mindazok, akikben egy szikrányi eleven hit van, meg
fogják őt némiképp érteni; és mennél szentebb, annál inkább fognak
általánosságban vonzódni hozzá, – de azok, akik a világnak szolgálnak,
vakon fognak elmenni mellette, vagy kigúnyolják és nem tudják elviselni
-- mentőbb szentebb. Ez történt meg Urunkkal.
Christ hidden from the world, 1837. dec. 25; Uo. IV.: 16.
A búslakodás nem keresztényi dolog; nem igazi az a bánat, amelyben
nincs szeretet; nem helyes az olyan vezeklés, amit nem enyhít meg hit
és derültség. Napfényben kell élnünk, még akkor is, amikor szomorúak
vagyunk; az Isten jelenlétében kell élnünk, nem kell beletemetkeznünk a
szívünkbe, mégha régi vétkeinket vesszük is fontolóra.
... Kitekinthetünk ebbe a szép világba, amit az Isten „nagyon jól”
alkotott meg, míg siratjuk a rosszat, amit Ádám a világba hozott.
Kapcsolatban kell maradnunk azzal, amit látunk, mialatt Őt keressük,
aki láthatatlan; csodálnunk kell, amiről lemondunk; el kell ismernünk
Isten szeretetét, míg haragját engeszteljük; el kell ismernünk, hogy
sok ugyan a vétkünk, de nagyobb az Ő kegyelme. Több a vétkünk, mint a
hajunk szála, de Ő hajunk szálait is megszámlálta. Ő leméri bűneinket,
és amint leméri, megbocsáthat; mert bűneink számlájának, bármily nagy
legyen is, mégis csak van vége; de az Ő irgalmassága sohasem merül ki
és Fia érdemei végtelenek.
... Az Isten könyörületessége tekintettel van ránk; nem szakít el e
világtól, ha kifelé szólít is belőle; nem veti el régi természetünket,
amikor újat ad, csak megváltja az átoktól és megtisztítja a
fertőzéstől, ami Ádám által az Ő hozzájárulása nélkül rontotta meg.
Megáldja különös módon a teremtés műveit a használatunkra, jóllehet
újjá teremtettünk. „Az Isten minden teremtménye jó – mondja az
Apostol, – és semmi sem elvetendő, amit hálaadással vesz magához az
ember, mert szentté lesz az Isten igéje s az imádság által.” (1Tim 4,4-
5)
Nem kívánja, hogy lemondjunk a teremtés műveiről, hanem összekapcsol
a legszebbel, ami a teremtésben van. A virágokhoz akar bennünket
hasonlóvá tenni, amelyekkel a földet díszítette, és a madarakhoz,
amelyek magányosan élnek a szabad ég alatt, és mindkettőt a keresztény
példaképévé teszi. Megtagadja tőlünk Salamon királyi bőségét, hogy a
mezők liliomaival és az ég madaraival tegyen hasonlatossá.
Present blessings, 1839. márc. 10. Uo. V.: 19.
Földi javak hiú reményén túltenni magunkat, hízelkedésbe és a világ
dicséretébe beleunni, a földi nagyság ürességét belátni és az önmagunk
iránti engedékenységgel szemben óvatosnak lenni, – mindez csak kezdete
a vallásos életnek; csak a szív előkészítése, ami vallásos komolyságot
foglal magában; a nélkül, hogy ezt javarészben megtenné, miként tehetne
a keresztény egy lépést is? ... De oly elszántsággal szeretni
testvéreinket, amely semmi akadálytól sem hagyja legyőzetni magát, oly
erősen, hogy még átkukat is magunkra vennénk, ha csak így menthetnénk
meg azokat, kik gyűlölnek bennünket, – fáradoznunk Isten ügyében
remény ellenére és szenvedés közepette, – az élet eseményeit, ahogyan
jönnek, az Írás szellemében megítélni, és ezt nem úgy, hogy valami
rendkívüli legyen a részünkre, hanem mint valami magától értetődő, --
mindenkori napi kötelességeinket nagy éberséggel teljesíteni, – minden
rossz gondolatot elvetni és egész szellemünket Krisztus törvényének
foglyává tenni, – türelmesnek, szeretetteljesnek, megbocsátásra
késznek, szelídnek, becsületesnek és igaznak lenni, – e
jócselekedetekben a halálig kitartani, mindig és mindig tovább haladva
a tökéletesség felé, – és mindezek után a végén még haszontalan
szolgának vallani magunkat, sőt még többnek: romlott, vétkes
teremtményeknek érezni magunkat, akik (minden előhaladásunkkal együtt)
mégis elvesznénk ha nem adná az Isten kegyelmeit Krisztusban – ez úgy
egynéhány a vallásos kötelességtudás nehéz valóságaiból, amikre
törekednünk kell, amiket az apostolok nagy mértékben elértek, és
amikért nagyon magasztalhatjuk az Isten szent nevét, ha képessé tesz
elsajátításukra.
Christian manhood, 1831. máj. 15.; Uo. I.: 26.
Mivel még a földön vagyunk és kötelességeink e világban vannak,
sohase feledjük el, hogy amint szeretetünknek hallgatagnak, hitünknek
ugyanúgy erősnek és elevennek kell lennie. Sohase felejtsük el, hogy
amint szeretetünknek a másvilágban kell alapot vetnie és gyökeret
eresztenie, hitünknek a dúsgyümölcsű fához hasonlóan ebben a világban
kell ágait terebélyesítenie. Legyen annál tevékenyebb az életünk,
mennél nyugodtabb a szívünk, legyünk annál munkásabbak, mennél
csendesebbek, annál buzgóbbak, mennél megnyugvóbbak, annál tüzesebbek,
mennél higgadtabbak vagyunk. Ez egy a sok közül, mi a világ ítéletében
ellenmondást jelent – és amit a keresztény önmagában megvalósít.
Keeping fast and festival, 1838. ápr. 15; Uo. IV.: 23.
Véleményem szerint, ameddig valaki az emberi élet valóságait nem
ismeri, nem csodálható, hogy vallásos nézetei nem reálisak. Fiatal
emberekben, akik gondot vagy félelmet és lelkiismeretességet magukba
záró áldozatokat nem ismernek, hiányzik általában a jellemnek az a
mélysége és az a komolysága, amelyet csak gond, félelem és önfeláldozás
érlel meg. Nem tekintem ezt hibának, csak nyilvánvaló ténynek, amit
gyakran tapasztalhatunk és jó emlékeznünk reá. Akkor élünk helyesen e
világgal, ha arra ösztönöz, hogy a másikat keressük. Kötelességét
teljesíti, ha visszataszít és megundorít bennünket és máshova űz. E
világ tapasztalata arról a másvilágról nyújt tapasztalatot, amely
ellenmérge e világnak a vallásos lelkületű ember számára, és
szemléletünk a mulandó és földi dolgokkal való érintkezés révén nyer
valóságot a lelkiekről.
Unreal words, 1839. jún. 2.; Uo. V.: 3.
Az az Isten akarata, hogy mindent, amit teszünk, ne az embereknek, ne
a világnak vagy magunknak tegyük, hanem az Ő dicsőítésére cselekedjük;
és annál boldogabbak vagyunk, mennél inkább képesek vagyunk ezt
egyszerűen megvalósítani. Mindannyiszor, amikor valami földi cél
érdekében cselekszünk, legyen bár mégoly tiszta is, ki vagyunk téve a
kísértésnek, – nem ellenállhatatlannak, Isten mentsen tőle, de mégis
kísértésnek, – hogy a szívünkkel hozzátapadjunk. Ingerlő szereknek
nevezem ezért az ilyen dolgokat mind, mert aránytalanul felizgatnak,
megrabolnak a mennyei hit egyenletes derültségétől, közelségük révén
kilendítenek kötelességeink arányosságából, eltérítik a gondolatainkat
valamire, ami a végtelenül magas és örökkévaló kárával jár. Az ilyen
ingerlések mindig visszatérnek. Amennyiben önmagukban vagy
következményeikben nem bűnösek, tiszta egyszerűséggel fogadni őket, ez
az életünk nagy ügye és szívünk fegyelme. ...
... A keresztény okossághoz hozzátartozik, hogy ügyeljünk rá, hogy
életünk ügyei ne váljanak életcélokká. Foglalkozásunk az
osztályrészünk, a célok azonban nagyobbára saját választásunktól
függnek. ... Kiváltságunk és kötelességünk egyúttal, a keresztények
osztályrésze, hogy dolgai legyenek e világban és mégse bennük lássa
célját.
The danger of riches, 1835. febr. 1.; Uo. II.: 28.
A keresztény kötelességteljesítésben rejlő tulajdonképpeni nehézség
az ellentétes erényeknek magatartásunkban való kiegyenlítése. Nem nehéz
(viszonylagosan szólva) az egyes erényeket gyakorolni. Az ember
kötelességének csak valamelyik részét látja: a szigorúságot vagy
gyöngédséget, a cselekvést vagy eszmélkedést, minden erejével ráveti
magát, feltárja a szívét befolyásának s engedi magát tovább sodortatni.
Ez nem nehéz. Nincs benne aggodalmas éberség vagy önmegtagadás. Sőt
ellenkezőleg, gyakran gyönyörűség rejlik az ilyen egy irányban való
elragadásban.
Tolerance of religious error, 1834 végén; Uo. II. 23.
A keresztény élete nemcsak erkölcsileg ellentéte a bűnnek és
gonoszságnak, nemcsak vallásilag ellenkezik a hitetlenséggel és
világiassággal, nemcsak állandó ellentétben van a régi Ádámmal, hanem
lélek, szeretet, öröm, áldás, igazság és növekvő igazságosság. ...
Ő, aki ... a maga saját vérével váltotta meg nekünk bűnösöknek az
örök élet adományát, és aki keresztségünkben mindannyiunkat gyermekévé
fogadott és mindjárt magához bocsátott: igéje által szakadatlanul
tovább működik bennünk, hogy megvalósítsa kegyelemteljes szándékát.
Sietve jön hozzánk igéjével, elevenen és hatalommal teljesen és
„élesebben a kétélű kardnál”, úgy, hogy egészen szívünkig hatol,
erejének részesévé teszi természetünket hogy olyanná alakítson, akiben
a Mindenható Atyának kedve telhet, hogy így nem „üresen”, hanem
kegyelmének győzelmi zsákmányával, az igazság bennünk megért
gyümölcseivel térjünk hozzá vissza: mint „édes illat párája”, mint
„Jézus Krisztus által Istennek tetsző lelki áldozat”. Így munkálja Ő
megigazulásának a művét rajtunk, bennünk, velünk, általunk, belőlünk, -
- míg visszakapja termésben, amit csírában adott.
Secondary senses of the term justification, 1838; Doctrine of
Justification, IV: 4.
... Az Isten szentjének egyedüli életcélja, hogy Isten tetszését
megnyerje és neki engedelmeskedjék. A maga akaratát mindig alárendeli
Isten akaratának. Komolyan törekszik tökéletességre és állandóan
igyekszik minden dologban Krisztusnak hű képmásává válni. Nemcsak
szociális kötelességeit teljesíti, de a keresztény erényeket is
gyakorolja. Nemcsak barátságos, de szelíd is, nemcsak nemes, hanem
alázatos is, nemcsak állhatatos, hanem türelmes is, nemcsak őszinte,
hanem engedékeny is, nemcsak jótékony, de önmegtagadó is, nemcsak
megelégedett, de bensőséges és odaadó is. Az átlagember elegendőnek
tartja, hogy úgy cselekedjék, amint vele cselekedtek; rendjén találja,
hogy a sértéseket felrója, a jogtalanságot megtorolja, kellő
büszkeséget mutasson, jogához ragaszkodjék, becsülete dolgában érzékeny
legyen, hibáját letagadja, gazdagságra törekedjék, világi kegyeket
keressen és a szomszéd beszédétől féljen. Ritkán gondol az ítélet
napjára, ritkán gondol régi bűneire, keveset imádkozik, nem sokat
törődik az Egyházzal, nem buzgólkodik az isteni igazságok érdekében,
pénzét önmagára költi. Ilyen a közönséges keresztény – de nem ilyen az
Úr választott seregéből való. Ő több, mint csak igazságos, mértékletes
és barátságos: bensőséges szeretettel ragaszkodik az Istenhez, erős a
hite, szent a reménye, kiáradó a felebaráti szeretete; nemes önuralom,
szigorú lelkiismeretesség, soha meg nem szűnő alázatosság,
szeretetreméltó magatartás, egyszerűség, szerénység, természetesség
jellemzi és nincs tudatában értékeinek s annak, hogy mivé teszik ezek
őt Isten színe előtt. ...
Az Evangélium tehát nem csupán azért hirdettetett, hogy jó
alattvalókká, jó polgárokká, az emberi társadalom jó tagjaivá alakítson
bennünket, hanem hogy az „Új Jeruzsálem” tagjaivá, „a szentek
polgártársaivá és az Isten házanépévé” (Ef 2,19) tegyen minket.
Kétségtelen, hogy nem igaz keresztény az, aki a társadalomnak nem jó
tagja és alattvalója, de az sem igaz keresztény, aki semmi több, mint
ennyi. Ha nem törekszik valaki a természetes ember képességénél többre,
akkor valójában nem keresztény, nem a választottak közül való. Az
Evangélium természetfölötti dolgokat nyújt nekünk. „Kiálts hozzám, --
így szól a mindenható Isten prófétája által, – és én meghallgatlak, és
nagy és megfoghatatlan dolgokat adok neked hírül, melyeket nem
ismersz.” (Jer 33,3) ... Ha életsorsunkkal nem tudunk megalkudni, az
nem vall fennkölt érzületre, – elkeseredettséget vagy nagyravágyást
jelent; de ha nem tudunk megalkudni sorsunk hétköznapi felfogásával, az
emberek hétköznapi gondolkodásával és érzelmeivel, az nem jelent semmi
mást, mint kereszténynek lenni. Ez a különbség a világi és mennyei
dicsőségvágy között. A mennyei dicsőség vágya az, ami arra képesít
bennünket, hogy felülemelkedjünk a világ széltében általános és
mindennapi indítóokain és törekvésein, – de csak amennyiben
megmaradunk hivatásunk mellett: Megváltónkhoz hasonlóan, aki bár Isten
és részes Atyja teljességében, mégis egész ifjúságán át engedelmes volt
földi szülői iránt és alacsonyrendű foglalkozást tanult meg. De galád,
kicsinyes, nyomorúságos dicsvágy lenne, ha szabadulni akarnánk földi
osztályrészünktől; levertek lennénk és szégyenkeznénk a miatt, amik
vagyunk, magas állásra vagy az élet újdonságai után vágyakoznánk. ...
The visible church for the sake of the elect. 1836. nov. 20.: Par. and
pl. serm. IV.: 10.
Az igazi keresztényre illenek Szent Pál szavai: „Minden szabad
nekem, csakhogy nem minden használ. Minden szabad nekem, csakhogy én ne
legyek semminek sem a rabszolgája.” (1Kor 6,12) Tud „élni e világgal
a nélkül, hogy visszaélne vele.” Nem csüng semmin e világban. Nem
bízik a kinyilatkoztatott Ige elleni látszataiban. „Tökéletes békében
őrzöd meg azt, akinek a szíve Reád hagyatkozott, mert bízik Benned.”
(Iz 26,3)[7] Ez megígértetett neki. És ha kitekint a világba, hogy
kutasson, nem az után kutat ekkor, amit nem tud, hanem amit tud. Nem
keresi az Urat és Megváltóját. Már régen „megtalálta a Messiást” és Ő
utána kutat. Maga az Ura parancsolta meg neki, hogy vigyázzon Rá a
világ jelenségeiben és ezért van résen. Maga az Ura adta tudtul neki az
Ószövetségben, hogy ő, a Dicsőség Ura, magát megalázva leereszkedik az
ég és föld dolgaihoz. Tudja, hogy az Isten angyalai lebegnek a föld
körül. Tudja, hogy egykor még emberi alakban is megjelentek. Tudja,
hogy nemrégen az Isten Fia jött el a földre. Tudja, hogy Ő megígérte
Egyházának, hogy vele lesz természetfeletti tevékenységével és soha
vissza nem vonta ígéretét. És azután a Jelenések Könyvében éppen
elegendőt olvas ahhoz, hogy meglássa nem a jövendőt, hanem hogy
meglássa: mint idáig, úgy most is egy titokzatos természetfeletti
világrend érvényesül e látható színtér leple alatt. És ezért kutat
Krisztus után, mostani gondviselése után és jövetele után. Bár gyakran
csalódik várakozásában és csodálatos dolgokat vél a világon
történendőknek, amikor azok bekövetkezése még késlekedik, vigasztalja
magát és él a próféta szavával: „Kiállok őrhelyemre, megvetem lábamat
a sáncon és figyelek, hogy lássam: mit szól majd hozzám, és mit
feleljek, ha cáfol engem. És felelt nekem az Úr. ... Amit a látomás
mond, még a távolban van, de már teljesedéséhez közeledik és meg nem
hiúsul; ha késlekedik is, higgy benne, mert biztosan eljő és el nem
marad. Íme abban, aki hitetlen, nem igaz a lélek, az igaz azonban hite
által életben marad.” (Hab 2,1-4)
Waiting for Christ, 1840. nov. 29. és dec. 6. Uo. VI.: 17.
____________________
[7] A héber szöveg szerint. (A fordító.)
Az emberek többsége a látható világgal tart, az igaz keresztények
azonban a szentekkel és angyalokkal. Nem nagyon érti meg a világ őket,
mert nem e világból valók. És ezért fordul elő némelykor, hogy éppen a
legjobb emberek gyakran összeütközésbe kerülnek a világgal s gyötrik
őket. ... Az igazság halhatatlansága, kizárólagossága, a hamisság
összeférhetetlensége az igazsággal, az élet körülményeiben előadódó
egyes esetekben az igazság követése, – mindezek egyszerű vita tárgyai
a világban és az emberek hosszas érvelésekbe bocsátkoznak és
büszkélkednek éleselméjűségükkel a védelemben és támadásban,
valószínűvé vagy valószínűtlenné téve eszméket, amelyeket a mennyel
táplálkozó emberek szó nélkül kiindulásuk alapjaként fogadnak el. Ennek
következtében rossz vitázóknak, következetlen érvelőknek, különöseknek,
szerteleneknek vagy ferde gondolkodásúaknak mondják őket, csupán azért,
mert sem bizonyosnak nem tekintik, sem nem helyeslik, amit mások
tesznek. ... Mi több, kellemetlenül és kényelmetlenül is érezhetik
magukat a jelenlétükben mások. Talán tartózkodóknak is látszanak, mert
bizonyítottnak tekintenek még kifejthető dolgokat és mert nem tudják
rászánni magukat, hogy közöljék azok szent volta következtében minden
gondolatukat és mert gondolataik a szabad társalgás közben a menny felé
fordulnak, ahol lelkük nyugszik. Sőt talán ridegeknek is tűnnek fel,
mert nem értik meg sem indítóokaikat, sem nem méltányolják kellően
érzékeny féltékenységüket az Isten dicsőségéért s szerető
gondoskodásukat keresztény testvéreik java érdekében. Röviden szólva, a
világ szemében különöseknek látszanak. ... És ezért Szent János arról
szólva, hogy „minő szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten
fiainak neveztetünk”, hozzáteszi, hogy „azért nem ismer minket a
világ, mert nem ismeri őt.” (1Jn 3,1). Ez az istenes gondolkodás
hatása: bebocsát a másik világba és eltávolít ettől, az Isten
gyermekeivé, de egyúttal „testvéreinknél idegenné, anyánk fiának
ismeretlenné” (Zsolt 68,9) is tesz. Igen, az Isten igaz szolgái bár
napról-napra növekednek szelídségben és szeretetben és azok, akik
ismerik őket, annak is látják őket, amik a valóságban, és bár jótetteik
minden embernek szemmelláthatóak és le nem tagadhatók, mégis örök
törvény Egyház és világ között, hogy nem lehetünk mindkettő barátai. És
azok, akik az Egyházzal élnek, egyes rendkívüli eseteket kivéve, nem
lesznek szeretetreméltók a világ szemében, mert a „világ nem ismeri
őket” és nem szereti őket, bár bajosan tudná megmondani, miért nem. De
(amint Szent János folytatja) áldottak, mert „amikor meg fog jelenni,
hasonlók lesznek Hozzá, mert látni fogják Őt, amint van.”
... Az igaz keresztény ... állandóan halódik, amíg él; ravatalán
fekszik és a haldoklóért való imákat mondják fölötte. Nincs más
feladata, mint megszerezni békéjét az Istennel és előkészülni az
ítéletre. Nincs más célja, csak hogy méltónak találtassék rá, hogy
elkerülje a jövendő dolgokat, megszabaduljon s az Ember Fia elé álljon.
És ezért napról napra kevésbé szereti ezt a világot és kevésbé kívánja
a dicséretét. El tudja viselni, hogy névnélküli házanépe legyen az
Istennek, a világ idegennek és hontalannak tekintse e világban, mert az
is.
És amikor Krisztus eljön végül, áldott lesz akkor a sorsa. Kezdettől
fogva a győztes oldalon állott. Kockáztatta a jelent a jövőért, inkább
az örökkévalóság lehetőségét, mint az idő bizonyosságát választotta, és
jutalma csak akkor kezdődik, amikor e világ fiainak jutalma véget ért.
A Bölcsesség Könyvének szavai szerint: „Akkor az igazak nagy
bátorsággal állnak azok ellenébe, kik sanyargatták őket és hiábavalónak
gondolták fáradságukat. Mikor ezt látják, iszonyú félelem háborgatja
őket, s elámulnak a nem várt, hirtelen üdvösség miatt. Bánkódva mondják
majd egymásnak s elfogódott szívvel sóhajtoznak: Ezek azok, kiken
egykor nevettünk, kikből csúfot űztünk! Mi ostobák, életüket
őrültségnek és végüket dicstelennek véltük. Íme, mint számláltatnak
Isten fiai közé, s a szentek között vagyon részük!” (5,1-5)
Moral effects of communion with God, 1837. dec. 10.; Uo. IV.: 15.
... Minden egyes keresztény szívének a katolikus egyházat kell
kicsiben képviselnie, mert ugyanaz a Lélek teszi mind az egész
egyházat, mind annak minden tagját az Ő templomává. Amint eggyé teszi Ő
az egyházat, amely magára hagyva sok részre szakadna, úgy eggyé teszi
különféle hajlamai és képességei s ellentmondó céljai ellenére a lelket
is. Amint békét ad a természettől fogva egymással viszálykodó nemzetek
sokaságának, ugyanúgy rendező hatalmat ad a léleknek és az értelmet és
lelkiismeretet uralkodóként természetünk alantasabb részei fölé
helyezi. Amint átjárja a közösség minden rendjét és foglalatosságát
Krisztus tanításának az elveivel, ugyanúgy járja át ugyanez az Isteni
Kovász a szellem minden gondolatát, a test minden tagját, míg csak az
egészet meg nem szenteli ...
Ha siettetni szeretnénk tehát azt az áldott időt, amikor „eltölti a
földet, – mint az Írás mondja, – az Úr ismerete, mint ahogy a vizek
betöltik a tengert”, (Iz 11,9), nézzünk körül a magunk háza táján s
álljunk rendelkezésére az Úrnak a magunk megtisztítására és
megtisztulására. Ameddig nem nézünk a magunk háza táján körül,
nagyarányúan semmi jót sem leszünk képesek az Egyházért tenni, csak
bajt fogunk okozni, ha jót is akarunk és illeni fognak ránk a szavak:
„Orvos! gyógyítsd tenmagadat!” (Lk 4,23). Tanuljunk meg először
buzgólkodva „jönni a vizekhez” (Iz 55,1) és kérni az Istent azért az
adományért, ami „az örök életre szökellő vízforrás lesz bennünk”. (Jn
4,14). És ne kételkedjünk benne, ha így járunk el, akár látjuk, akár
nem, akarjuk, vagy nem akarjuk, akarja a világ, vagy nem akarja:
előbbre visszük Krisztus ügyét a világban. Emeljük csak fel a vallási
élet színvonalát a szívünkben és emelkedni fog a világban. Aki
megkísérli Isten országát a maga szívében felépíteni, elősegíti azt a
világban ...
... Próbáljunk még határozottabban szolgálni az Istennek, mint idáig.
...
... Elégedjünk meg annyival, ami az életet fenntartja, míg ez
megadatik nekünk, lakozzunk bár szerény helyen és ne legyen részünk a
világ gazdagságában. „Ne aggódjunk életünkről, hogy mit együnk vagy
mit igyunk, vagy mibe öltözzünk; keressük az Isten országát és az ő
igazságát és mindezek hozzáadatnak nekünk.” (Mt 6,25.33; Lk 12,29)
„Legyen viselkedésünk fösvénység nélkül való, elégedjünk meg azzal,
amink van, mert Ő mondotta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.”
(Zsid 13,5) Táplálkozzunk „a hitnek s azon igaz tanításnak igéivel,
melynek követői lettünk”. (1Tim 4,6) Teljünk el „az igazságnak Jézus
Krisztus által szerzett gyümölcsével, az Isten dicsőségére és
dicséretére”. (Fil 1,11) És ne kételkedjünk, „ha valamiben másképp
gondolkozunk, az Isten azt is feltárja majd előttünk.” (Uo. 3,15)
Connexion between personal and public improvement, 1843. jún. 4.;
Sermons on Subjects of the Day: 10.
========================================================================
Mi bűnösök ...
A világot kormányzó törvények nem bizonyítják, de mégis arra
mutatnak, hogy a gonoszság sohasem hal ki a világban. Semmi
élettapasztalat nem nyújthat ugyan a jövőről bizonyosságot, de segíthet
és segít minden bizonnyal megsejteni, hogy a valószínűség szerint mi
történik és e megsejtések megegyeznek a már bennünk rejlő sejtelmekkel.
A tapasztalat képessé tesz rá, hogy az ember erkölcsi állapotáról
megbizonyosodjunk és ezáltal jelenéből jövőjét előre lássuk. A
tapasztalat először arra tanít, hogy az ember önmaga nem elegendő a
saját boldogságára, hanem függ az őt körülvevő érzékelhető dolgoktól,
és hogy nem tudja ezeket magával vinni, amikor a világot elhagyja.
Másodszor azt tanítja a tapasztalat, hogy a jobbérzésével való
szembeszállás már önmagában véve nyomorúságot jelent az ember számára
és hogy e nyomorúságát magával hordozza mindenüvé, ha nem követte is
isteni bosszúállás. A tapasztalat harmadik tanítása az, hogy nem tudja
az ember természetét és szokásait óhajtásokkal megváltoztatni, hanem
egyszerűen az, ami maga és mindig maga fog maradni, és az, ami most,
bárhol van is, ameddig él, – vagy legalábbis arra tanítja a
tapasztalat, hogy a szenvedés maga még nem irányul arra, hogy mássá
tegye, mint ami, és hogy mentől tovább él, annál nehezebben változik.
Gram. of Ass. 1870; X. §. 1.
A bűn és engesztelés fogalmát nem a kereszténység hozta magával s nem
ismeretlen az ő körén kívül, ... mégis a mi isteni hitünknek
sajátossága, mint előtte a zsidó vallásnak, hogy a bűnösség bevallása
hozzátartozik a legnagyobb életszentség fogalmához, és hogy példátadó
hívői és történetének tulajdonképpeni hősei csak azok és csakis azok
lehetnek, akik állandóan ápolják szívükben szakadatlan emlékezetét
annak, hogy mik és magukkal viszik az égbe megváltott és újból
befogadott bűnös mivoltuk megrázó megvallását. ...
... Bármily nagy is előrehaladásuk a lelki életben, sohasem
emelkednek fel térdükről, sohasem szűnnek meg mellüket verni, mintha
számukra a bűn valami idegen dolog lehetne, amíg testben élnek. ...
Mások felnézhetnek rájuk, de ők mindig az Istenre néznek fel; mások
beszélhetnek érdemeikről, ők azonban csak hibáikról beszélnek. Az ifjú
és ártatlan, az élemedett és érettkorú, aki a legkevesebbet vétkezett,
aki a legtöbbet bánkódott, a harmatosan tiszta gyermekarc és az
őszbecsavarodott fő, mind ugyanabban az esdeklésben tör ki: „Isten!
légy irgalmas nekem bűnösnek!” ... Az ilyen teljes önmegalázás az
igazi záloga és ismertetőjele Krisztus szolgájának; – és ezt
valóságosan kifejezte Ő a saját szavaival, amikor így szólt: „Nem
jöttem az igazakat hívni, hanem a bűnösöket;” és ünnepélyesen
kinyilvánította és keményen meghagyta a következő szavakkal: „Mindaz,
aki magát felmagasztalja, megaláztatik, és aki magát megalázza,
felmagasztaltatik.”
... Mesterkéletlen nyugalommal és zavartalan bizalommal teljesíteni
Isten akaratát, bizonyára az elgondolható legmagasabb fokú állapota a
teremtménynek és a legjobban tetsző hódolat, amivel Teremtőjének
adózhat. Kétségtelenül ez a legnemesebb és a legtetszőbb
istenszolgálat; ez volt minden időkben az angyalok szolgálata; ez most
a legtökéletesebb igazak lelkének szolgálata; ez lesz az egyetemes
feltámadás után a megdicsőültek teljes karának szolgálata. De
tekintsünk az ember jelenlegi állapotára, amíg e világban él; nézzük
meg, mi valójában és megállapíthatjuk, hamis minden tanítás a
kötelességről, amely nem győzi őt meg tényleges és sokféle bűnéről és
arról, hogy képtelen az Istennek saját erejéből tetszeni; és csalárd
minden életszabály, amely félelem nélkül, aggodalom nélkül,
megalázkodás nélkül megelégedettnek hagyja önmagával; vak vezeti így a
világtalant. ...
... A nagy tömeg mindenhol és mindenkor ezt az utat követte. Nem
lebeg a szeme előtt a mindenható Isten képe és nem törődik vele, hogy Ő
mit kíván: ha gondolna egyszer erre, akkor rájönne, hogy milyen sokat
kíván és komolysággal a színe elé járulna, hogy bocsánatot nyerjen a
rosszra és erőt a jóra. És ugyanabból az okból, amiért Neki nem
tetszik, növekszik az öntetszése. Mert a kötelességeknek ez az Isten
törvénye mögött annyira elmaradt, korlátozódott, hézagos köre éppen az,
amit teljesíteni tud; vagy helyesebben azért választja ezt és azért
tartja magát hozzá, mert teljesíteni tudja. Ezért önmagával
megelégedett és önhitt; – azt képzeli, tudja is, hogy mit kell tennie,
és hogy meg is tett mindent; ennélfogva nagyon meg van elégedve
önmagával, nagyra értékeli érdemeit és nem fél magatartása jövendő
megítélésétől. ...
... Nem érti meg azért a mindenható Istent, nem ismeri fel velünk
szemben támasztott igényeit, nem érzi meg a teremtett lény
elégtelenségét, hiányzik belőle az önvád, a beismerés, az engesztelés,
semmi sincs benne azokból a mély és szent érzelmekből, amelyek a
keresztény vallásosságát mindig jellemzik, és pedig annál jobban, nem
annál kevésbé, mennél magasabban felülemelkedik az Isten iránt
tanúsított rendes engedelmességen túl a szentek tökéletessége felé. És
ilyen a természetes ember vallása minden korban és helyen. ...
Elismerem, hogy megnyerő lehet, amint az volt az ifjú törvénytudóé,
akire az Úr rátekintvén, megkedvelte őt és hagyta mégis, hogy búsan
távozzék. Lehet benne finomság, szeretetreméltóság, gyöngédség,
vallásos érzelem és szívbéliség, ... de a szíveket vizsgáló Isten mégis
megveti, mert ezek az emberek mind a saját világosságukat követik és
nem az ember Igaz Világosságát, mert ők sajátmaguk önmaguk legfőbb
oktatói, és mert saját gondolataik és saját ítéleteik szűk körében
keringenek a nélkül, hogy törődnének vele, mit szól az Isten hozzájuk,
a nélkül, hogy félnének tőle, hogy kárhozatra jutnak, csak az a fontos
nekik, hogy sajátmaguk tetszését megnyerjék. ...
Értelmünk együgyűsége, szellemi vakságunk, minden igazság forrásától
és mértékétől, az Ő színe elől való száműzetésünk, ez az alapja az
ilyen sekélyes és felületes vallásosságnak, amire sokan rendszerint még
nagyon büszkék is. Hacsak némi tulajdon betekintésünk lenne a dolgok
mikéntjébe, hacsak valami valódi megértésünk lenne az Istenről, hogy mi
Ő, és magunkról, hogy mik vagyunk mi, sohasem merészkednénk félelem
nélkül szolgálni neki vagy örvendezve remegés nélkül feltekinteni rá.
És ennek a szemünk és a menny között szétterülő fátyolnak a lehullása,
az Újszövetség kegyelmi fényének lelkünkbe áradása az, ami a keresztény
hitvallását oly nagyon megkülönbözteti széles e világ különböző emberi
vallásos szertartásaitól és bölcseleti tanításaitól. Csak a katolikus
szentek bűnvallók, mert csak a katolikus szentek látják az Istent. A
Teremtőszellem titokzatos fensége az, ami a vallásba az igazi áhítatot
és az igazi istenszolgálatot beleplántálja, és az önmagával
megelégedett farizeust összetört szívű és önmegalázó vámossá alakítja.
A hit szeme által felfedett Isten megpillantása rúttá teszi a
szemünkben magunkat és ráeszméltet az ellentétre, ami köztünk és a nagy
Isten között van, akit nézünk. A Legszentebbnek, a Legszebbnek, a
Legtökéletesebbnek az ő végtelen fenségében való szemlélése magunkát
megvetve és megborzadva a földre sújt bennünket. Megelégedettek vagyunk
önmagunkkal, amíg Reá nem nézünk. Miért oly kimért, oly nagyon körülírt
a világ erkölcsi kódexe? Miért oly nyugalmas a tiszta ész
istentisztelete? Miért oly életvidám a klasszikus pogányság vallása?
Miért oly tetszetős és oly szabatos a civilizált társadalom alkotmánya?
Másrészt miért van oly sok izgalom, oly sok harc, váltakozó hangoltság,
oly sok magasság, oly sok levertség a keresztény áhítatban? Mert a
kereszténynek és csakis a kereszténynek van kinyilatkoztatása az
Istentől, mert a lelkében, a szívében és lelkiismeretében hordja az
eszméjét annak, aki Önmagától függő, aki Örökkévaló, aki
Kifejezhetetlen. Tudja, hogy csak Egy a szent és hogy teremtményei vele
hasonlítva oly gyarlók, hogy el kellene enyészniök és tűnniök a színe
előtt, ha Ő nem tartaná fenn őket hatalmával. Tudja, hogy csak Egy az,
akinek nagyságát és boldogságát nem érinti, akinek benső tartósságát
nem ingatja meg az egész teremtett mindenség léte vagy nemléte
megszámlálhatatlan lényével és részével; Egy, akit semmi sem tud
érinteni, akit semmi sem tud nagyobbá vagy kisebbé tenni; aki éppoly
hatalmas volt, mielőtt a világot teremtette, mint amilyen hatalmas
utána, és éppoly derűs és boldog, mióta megteremtette, mint előtte.
Tudja, hogy éppen ez az Egy Lény az, akinek kezében van saját
boldogsága, saját életszentsége, saját élete, reménye és üdvössége.
Tudja, hogy ez az Egy az, akinek mindent köszönhet, aki ellen nem
panaszkodhatik, kivel szemben nem védekezhetik. Minden teremtmény semmi
Előtte; a legmagasabbrendű lények csak azért vannak, hogy jobban
szolgáljanak Neki; a legszentebbek csak azért azok, mert nagyobb a
részesedésük Benne.
... Ez tehát az oka, amiért minden emberfia, bármilyen legyen is az
életszentsége: legyen bár hazatérő tékozló fiú vagy nagy életszentségű,
együtt mondja a vámossal: „Ó, Isten, légy irgalmas nekem!” Ez az oka
annak, amiért minden teremtmény, magas és alacsonyrendű, a Teremtő
előtt mind egyforma mélységben van, ... : – ... nem mintha az egyik
ezzel, a másik meg azzal nem rendelkezne, hanem mert kivétel nélkül
egyiknek sincs egyebe, mint ami Tőle származik és mintegy semmik Ő
előtte, ki minden mindenben.
The religion of the pharise, the religion of mankind. 1856. júl. 20.;
Sermons on various occasions: 2.
Üres és tartalmatlan minden tanítás kötelességről és
engedelmességről, az égbe vezető útról és Krisztus értünk tett
szolgálatáról, ha nem arra épült, amit eredendő romlottságunkról és
erőtlenségünkről és ennek következtében az eredendő vétkességről és
bűnről szóló tan hirdet. Krisztus maga ugyan az alap, de a töredelmes,
szégyenkező, önmegtagadó szív mintegy a talaj és termőföld, amibe az
alapot kell vetni, és csak homokra építünk házat, ha a nélkül vallunk
hitet Krisztus mellett, hogy elismernénk: nélküle semmit sem tehetünk.
...
... Krisztus leereszkedve megismétli mindannyiunkban, amit
megtestesülésében tett és szenvedett. Képződik bennünk, születik
bennünk, szenved bennünk, feltámad bennünk, él bennünk. És mindez nem
események sorrendje által, hanem egyszerre történik, mert mint Lélek
jön hozzánk, egészen holtraváltan, egészen föltámadva, egészen élve.
Mindig érezzük születésünket, megigazulásunkat, megújulásunkat, mindig
holtraváltan a véteknek, mindig feltámadva a megigazulásra. Egész
üdvrendje mindig bennünk van egészen minden részében egyszerre. És ez
az isteni jelenlét adja mindannyiunknak a jogcímet a mennyre. Ezt fogja
Ő elismerni és elfogadni az utolsó napon. Önmagát fogja elismerni, --
önmaga képmását bennünk, – amint visszasugározzuk Őt, és Ő
körültekintve egyszerre észreveszi, hogy kik az Övéi, azokat, akik
visszasugározzák Neki képmását. Ránk nyomja képmását a Lélek
pecsétjével, hogy igazolja általa: az Övéi vagyunk. Amint a király
képmása az érmet az ő sajátjává teszi, úgy Krisztus hasonlósága bennünk
elválaszt minket a világtól és a mennyek országának jelöl ki.
Righteousness not of us, but in us, 1840. jan. 19.; Par. and pl. serm.
V.: 10.
Nagy a valószínűsége, ha ítélhetünk az után, ami itt a földön
történik, hogyha egy gonosz ember a mennybe kerülne, nem is tudná, hogy
ott van. ... Tételezzük fel, hogy megsemmisítés nélkül a mennyben
maradhatna, azt a hatást keltené, mintha egyáltalában nem tudná, hogy
ott van. ... Közelebb férkőzhettek-e az emberek Istenhez, amikor
megragadták, megverték, leköpdösték Őt, körülugrálták, ruháitól
megfosztották, tagjait keresztre feszítették, odaszegezték, keresztjét
felemelték, megbámulták, kigúnyolták, ecettel kínálták, jól
megvizsgálgatták halott-e már, és azután dárdával általdöfték? Ki
közelítette meg közülük jobban: Szent Tamás, aki kinyújthatta kezét,
hogy tisztelettel megérintse sebhelyét és Szent János, aki kebelén
nyugodott, – vagy a vad katonák, kik minden tagját
megszentségtelenítették és ízről-ízre megkínozták? ... Így van ez a
bűnösökkel. Odaszoronganának az Isten trónusához, ostoba vakmerőséggel
bámulnának rá, megérintenék, beleavatkoznának a legszentebb dolgokba,
mindenhová befurakodnának és kémlelődnének, nem egyenesen kimondott
rossz szándékkal, de egyfajta nyers kíváncsisággal, míg a bosszútálló
villámok rájuk nem sújtanának, – mindezt azért tennék, mert nincs
érzékük ez irányban. Testi érzékeink jelzik földi jó vagy rossz
közeledését. Hallás, szaglás, tapintás révén megtudjuk, hogy mivel van
dolgunk. Túlságos megerőltetés után megérezzük az időjárás
viszontagságait. Intőjeleink vannak, melyeket, úgy érezzük, nem szabad
megvetnünk. A bűnösöknek pedig nincsenek lelki érzékszerveik; semmit
sem tudnak előre megérezni; nem tudják, mi történik velük a
legközelebbi pillanatban. Így félelem nélkül mennek egyre tovább a
szakadékok szélén, míg hirtelen a mélybe zuhannak, fejüket zúzzák és
belepusztulnak. Szerencsétlen lények! És ez az, amit a bűn a
halhatatlan lélekkel tesz. A baromhoz teszi hasonlatossá, melyet a
vágóhídon leölnek, de előbb körülszaglássza ugyanazt a vasat, melyet
elpusztítására szántak.
Christ hidden from the world, 1837. dec. 25.: Uo. IV.: 16.
Ha nincs helyes fogalmunk a szívünk állapotáról és a bűnről, akkor
nem lehet helyes fogalmunk az erkölcsi törvények Uráról, a Megváltóról,
a Megszentelőről sem. ... Így az önismeret minden igazi vallási ismeret
gyökérzetéhez tartozik; és hiúság, – rosszabb, mint hiúság, --
önámítás és szerencsétlenség, ha valaki a keresztény tanítást mint
valami magától értetődő dolgot akarja megmagyarázni, amit csak
könyvekből, szentbeszéd figyelmes hallgatása vagy egyéb külső eszközök
által kell tanulni, bármily kitűnőek is legyenek ezek önmagukban. Mert
csak abban a mértékben, ahogyan a szívünk mélyére tekintünk és saját
magunk természetét megértjük, értjük meg azt is, hogy mit fejezünk ki
ezzel: Végtelen Úr és Bíró; csak abban a mértékben, ahogyan az
engedetlenség mivoltát és valódi bűnösségünket megértjük, érezzük meg
azt is, hogy milyen áldást jelent a bűn elengedése, a megváltás,
bocsánat, megszentelődés, – melyek egyébként üres szavak lennének a
számunkra. Az Isten főként a szívünkben szól hozzánk. Önismeret a
kulcsa az Írás parancsainak és tanításainak. A legtöbb, amit a vallás
külső ismerete elérhet, az: hogy felriaszt és befelé nézésre indít
bennünket, hogy kutassuk a szívünket; és azután ha tapasztalatból
tudjuk mi az: önmagunkban olvasni, hasznot fogunk húzni az Egyház és az
Írás tanításából. ...
Ha az ember fennhéjázó szellemű, akkor mindennel megelégedett, --
önmagával pedig egészen különösen. Erélyesen és határozottan tud
cselekedni és e pusztán alkati energiáját összetéveszti a hit erejével.
Vidám és megelégedett és ezt összetéveszti a keresztény békességgel. És
ha boldog családja körében, akkor összetéveszti a pusztán természetes
ragaszkodást a keresztény jóakarattal és a keresztény szeretet szilárd
lelkületével. Röviden mondva álomban él, amitől semmi más nem óvhatta
volna meg, mint mély alázat és amiből rendesen semmi más nem ébreszti
fel, mint kemény megpróbáltatás.
... Ameddig a világtól visszavonultan élünk, nem ismerjük önmagunkat,
valami nagy szerencse vagy szerencsétlenség után sem, ami erősen
felizgatott és készségünket ideiglenesen erősen ösztönözte, akkor sem,
amikor serényen valamilyen jó célra törekszünk, ami szellemünket
feléleszti és egy időre érzéketlenné teszi kísértésekkel szemben. Ilyen
körülmények között hajlamosak vagyunk rá, hogy túlságosan jól
vélekedjünk magunkról. A világ eltávolodott tőlünk vagy legalább is
érzéketlenek vagyunk csábításaival szemben, és összetévesztjük e
pusztán időleges nyugalmunkat vagy izzásnak indult szellemi
buzgalmunkat egyrészt a keresztény békességgel, másrészt a keresztény
buzgósággal.
... Hogyan érezhetjük segítsége szükségét, a függőségünket Tőle, a
vétkességünket Vele szemben vagy kegyelmi adományainak mivoltát
magunkon a nélkül, hogy ismernénk önmagunkat? Miként mondható rólunk
ésszerűen, hogy az a „Krisztus lelke” van bennünk, amire az apostol
int, ha nem tudjuk őt követni fel a magasságba és le a mélységbe, ha
nem értjük meg valamennyire szomorúságának alapját és értelmét, hanem a
világot, az embereket és a Gondviselés útját egészen más
megvilágításban nézzük, amint azt az Ő szavai és tettei megkívánják? Ha
a kinyilatkoztatott igazságokat csupán szemmel és füllel fogadod be,
szavakat hiszel el, nem dolgokat; megcsalod önmagadat. Hibátlannak
gondolhatod magad a hitben, de semmit sem tudsz valami igaz módon. Az
engedelmesség Isten parancsainak, ami magában foglalja a bűn és a
szentség ismeretét s a vágyat és igyekezetet: tetszeni Neki, ez az
egyedüli alkalmas értelmezője az Írás tanításának. Önismeret nélkül nem
bocsátottál gyökeret önmagadba személyesen; kitarthatsz egy ideig, de
szorongatás és üldözés idején nem fog a hited helytállni. Innét ered,
hogy napjainkban (és minden időben) sokan hitetlenekké, eretnekekké,
szakadárokká lesznek, hűtlen megvetőivé az Egyháznak. .. Nem tartanak
ki, mert sohasem ízlelték meg hogy az Úr kegyelmes; és sohasem
tapasztalták hatalmát és szeretetét, mert sohasem ismerték fel saját
gyengeségüket és nyomorúságukat.
Secret faults, 1825. június 12.; Uo. I.: 4.
Ne merüljünk el annyira vétkességünk érzetében, hogy örömünket
veszítsük miatta kiváltságaink szemléletében. Legyünk derültek, amíg
gyászolunk. Nézzünk fel Urunkra és Üdvözítőnkre, mennél jobban
borzadunk önmagunk látványától; legyen annál több a hitünk és
szeretetünk, minél erősebben bánkódunk. Ne helyezzük bűnbánatunkban a
Törvényt az Evangélium helyébe, hanem kapcsoljuk hozzá a Törvényt az
Evangéliumhoz! ...
És ugyanúgy, amint nem kell örömünkből veszítenünk keresztény
kiváltságainkkal kapcsolatban, nem kell lemondanunk Isten földi
áldásairól sem. A természet minden szépsége, a váltakozó évszakok
kellemes hatásai, a nap és hold adományai, a föld gyümölcsei, a művelt
élet előnyei, a barátokkal és meghittekkel való együttlét: mindez a sok
jó csak szétterjedt és csodálatos jelképe Isten evangéliumi
jótéteményeinek. Akik tökéletességre törekszenek, nem fogják ez
adományokat megvetni, hanem ellensúlyozzák használatukat: keserű
füvekkel fogják a hizlalt borjút, zenét és táncot fűszerezni; nem vetik
meg a föld virágait, de törekszenek a gazt kigyomlálni. Ha megtagadnak
ideiglenes jót maguktól, azért teszik, hogy mást biztosítsanak vele;
mert nagy kegyelme az Istennek, hogy éppúgy megengedi a földi javak
tetszésünk szerinti használatát, mint a tetszésünk szerinti lemondást
róluk; és hogy némelyik használatát csaknem ránk parancsolja, nehogy
megfeledkezzünk róla: ez a föld az Ő teremtése és nem a gonoszé.
Indulgence in religious privileges, 1842. május 1.; Sermons on Subjects
of the Day: 9.
A belső békesség, a nyugodt lelkiismeret és vidám nyugalom
kétségtelenül az Evangélium adományai és a keresztény ismertető jelei,
de ugyanilyen (vagy helyesebben ugyanilyeneknek látszó) hatásokat
merőben más okok is kiválthatnak. Jónás aludt a viharban, – és aludt
szentséges Urunk is. Az egyik bűnös nyugalomban aludt, a Másik „az
Isten békéjében, amely meghalad minden értelmet” (Fil 4,7). A két
állapotot nem szabad összetéveszteni, teljességgel különbözik; és
ugyanígy különböző e világ emberének és a kereszténynek a nyugalma ...
Éppúgy keltheti e látszatot nagyon mély vallásosság, mint annak hiánya;
lehet a szellem sekélyességének és az elnémított lelkiismeretnek a
gyümölcse, vagy lehet a hité, melynek „békessége van az Istennel a mi
Urunk, Jézus Krisztus által” (Róm 5,1) ...
... Sohasem lehetsz, amíg e földön vagy, üdvösséged felől
biztonságban. És ezért mindig félned kell, miközben reménykedel. Bűneid
tudata növekszik, amint nő benned az Isten kegyelmének meglátása
Krisztusban. Az igazi keresztény állapota Krisztusnak a viharban való
békés és nyugodt álmához hasonlít legjobban; – nem a tökéletes öröm és
nem a menny biztonsága, de a mély belenyugvás Isten akaratába;
önmagunknak, lelkünknek és testünknek Neki való átadása, reménykedve
ugyan, hogy megmentetünk, de szemünket sokkal szilárdabban Reá
meresztve, mint önmagunkra. Vagyis dicsőségéért dolgozva az Ő tetszését
keressük férfias engedelmességgel és serény jó tettekkel. Neki
szenteljük magunkat; és ha befelé tekintünk, bizonyos borzadállyal és
megvetéssel gondolunk, mint bűnös lényekre, önmagunkra, sanyargatjuk a
testünket, elnyomjuk vágyódásainkat és nyugalommal várunk az időre,
amikor, ha méltók leszünk reá, levetjük jelen mivoltunkat és
újjáteremtetünk Krisztus országában.
The religion of the day, 1832. aug. 26.; Par. and pl. serm. I.: 24.
Szent Jakab határozottan mondja: „A kívánság, mihelyt fogant, bűnt
szül, a bűn pedig, ha végbevitetik, halált okoz”. (1,15) A kívánság
tehát kezdettől hozzájárul a halálhoz, mert halállal végződik, de nem
végződik addig, amíg véghez nem vitetik. Szent Pál ezt mondja:
„Egyenes léptekre szoktassátok lábatokat, hogy senki se tévelyegjen
sántítva, hanem inkább gyógyuljon meg.” (Zsid 12,13) Bizonyos fokban
mindig sántikálunk e világban, még legjobb állapotunkban is. Minden
keresztény így van. Ha azonban sántaságuk következtében haladtukban
eltévelyegnek, vagy amint az Írás mondja „hátra fordulnak”, akkor
elkülönülnek azoktól, akik csak sántítanak, amint a helyes úton maradók
elkülönülnek azoktól, akik az út árkába estek. Azoknak, akik
eltévedtek, vissza kell térniök, rossz útra jutottak. Akik csak sánták,
azokat meg kell gyógyítani a kegyelmi állapoton belül, melyben vannak,
míg benne vannak és nehogy kiessenek belőle. Így a sántaság különbözik
az eleséstől és mégis arra vezethet ...
Általánosságban tehát így jellemezhető a keresztény állapota: mindig
közel van az eleséshez, de Isten könyörületességéből sohasem elesett,
állandóan haldoklik, de mégis mindig él; tele van gyengeséggel, de
mégis mindig él; gyengeségekkel telt, de mentes vétkezésektől: és,
ahogy az idő halad egyre jobban és jobban mentesül a gyengeségektől is,
mert emelkedőben van ama tökéletes megigazulás felé, ami a törvény
beteljesítése; – másrészt, ha elesnék, megmenthető, de nagy
gyötrelemmel, félelem és remegés közepett.
Transgressions and infirmities, 1838., márc. 25.; Uo. V.: 14.
A legtöbb nagy általánosságban lelkiismeretesnek és vallásosnak
elismert, vagy amint mondják, tiszteletreméltó, derék ember minden
látszat szerint nem annyira arra törekszik, hogy miként legyen kedves
Istennek, hanem arra, hogy az Ő nemtetszése nélkül miként tetszhetne
önmagának. Amennyiben az embereket általánosságban a külső látszat
szerint megítélhetjük, bátran állítom, hogy gondolkodásuk és törekvésük
tárgya elsősorban ez a világ és a vallás csak a világhoz való
ragaszkodásuk túlzásba vitele ellen szolgál nekik korlátul vagy fékül.
Azt gondolják, hogy a vallás valami negatívum, a világ valamilyen fajta
mérsékelt szeretete, mérsékelt fényűzés, mérsékelt kapzsiság, mérsékelt
nagyravágyás, mérsékelt önzés. Számtalan helyen látható ez. Látható a
kereskedelemben, a közéletben, az irodalomban, mindenütt, ahol az
emberek valami célt hajszolnak. Látható még magukban a vallási
gyakorlatokban is, ahol gyakran találkozunk azzal, hogy a főtörekvés
egy ugyan vallásos jellegű, de egyéni választás szerinti bizonyos
meghatározott célnak a valamikénti elérése, nem pedig az Istennek való
tetszés, és csak azután, ha lehetséges, a meghatározott cél elérése is;
vagyis nem az a törekvés, hogy vagy vallásos módon érjék el vagy
egyáltalán nem.
Obedience without love, 1837. ápr. 2.; Uo. IV.: 2.
Mint keresztényeknek nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy mit mond
az Írás a világról és mindarról, ami hozzátartozik. Az emberi
társadalom Isten rendelése ugyan, alá van vetve az Ő akaratának és
tekintélyének, de már kezdettől fogva dolgozott egy ellenség a
megrontásán. Így azután, ha lényegében isteni eredetű is,
körülményeiben, irányában és eredményeiben sok a rossz. Sohasem gyűlhet
egybe tekintélyesebb számú ember a nélkül, hogy a nagyobb vagy kisebb
mértékben minden egyesben szunnyadó szenvedély, akaratosság, büszkeség
és hitetlenség fel ne lángoljon s egyesülésük egyik jellemző jegye ne
legyen. Még akkor is, ha hívő az egész nép, még akkor is, ha vallásos
emberek vallásos célból tömörülnek, – amint egyszer testületté válnak,
hamarosan kiütközik belőlük az emberi természet veleszületett
gyengesége s szellemükben és magatartásukban, nyilatkozataikkal és
eljárásukkal komoly ellentétbe kerülnek a keresztény egyszerűséggel és
nyílt őszinteséggel. Ez az, amit a szent írók „a világ” szóval ki
akarnak fejezni s ezért óvnak bennünket tőle; leírásuk bizonyos fokban
illik minden emberi egyesülésre és pártra, legyen az magas vagy
alacsony társadalmi osztályú, nemzeti vagy hivatásszerű, világi vagy
egyházi.
Éppen ezért igazságtalan lenne, ha nagytehetségű és különös
esélyekkel rendelkező emberek kényszerítve lennének, ha akarják, ha
nem, feláldozni magukat a nagyravágyó életnek csak azért, hogy
megszabaduljanak attól a szemrehányástól, hogy a kényelmüket szeretik,
mikor pedig ellenkezésük talán erkölcsiségük bensőségességének és
világiasságtól való távolállásuknak a következménye. Ők bizonyára
többre becsülik a közvetlenebb utakat az Isten és az emberek
szolgálatában; törekedhetnek a jót oly módon tenni, mely
szeplőtlenebbül vallásos jellegű s olyan munkákat végezni, melyek
veszélytelenül, biztosan és kétségtelenül érdemszerzőek; az egyéni
érintkezésben a szívbeli jóakarat, a személyes figyelmes szeretet
műveit, a szeretet és önmegtagadás műveit, melyeknél a balkéz nem
tudja, amit a jobb tesz.
In the world, but not of the world, 1873. május 5.; Serm. on var. occ.:
14.
Az előnyös világi tulajdonságok ... erősen késztetnek arra, hogy
önbizalomnak adjuk át magunkat. Ha valaki saját szorgalmával és
ügyességével sikereket ér el a világban, ha szegényen kezdte és
gazdagon végezte, nagyon alkalmas ez arra, hogy nagyra tartsa magát s
bízzék saját elgondolásaiban és saját eszközeiben. Vagy ha érzi valaki,
hogy jók a képességei, élénk a felfogása, jó az előadóképessége, jól
tud érvelni, vitában éleselműen könnyedén felfedi a tévedéseket, finom
és kiművelt érzékkel határozottan meg tudja különböztetni a gondolati
és érzésbeli helyeset és szépet a helytelentől és szabálytalantól,
mennyire ki van téve az ilyen ember az önmagával való megelégedés és
önhelyeslés kísértésének! Mennyire alkalmas ez arra, hogy rábízza magát
önmagára, megelégedett maradjon magával, hogy gyöngédtelen és heves
vagy gőgös legyen, hogy válogatóssá, tunyává, elvonatkozottá váljék és
mint valami értelmetlen, ostoba, ábrándos dolgot vagy haszontalan
szigorúságot lenézze a tiszta, önmegtagadó, alázatos vallásos
lelkületet.
Temporal advantages, 1825. jan. 23.; Par. and pl. serm. VII.: 5.
A legnagyobb tökéletesség, amit rendszerint elérünk, az, hogy
belátjuk saját képmutatásunkat, őszinteségünk hiányát és lelkünk
sekélyességét, – hogy bevalljuk, míg imádkozunk, hogy nem tudunk jól
imádkozni, – hogy megbánjuk bánnivalóinkat, – és teljesen alávetjük
magunkat ítéletének, mely bizonyosan keményen bánhatna velünk, de
gyengéd szeretetét mutatta már irányunkban, mikor azt parancsolta, hogy
imádkozzunk. És míg ezeket megtesszük, meg kell tanulnunk megérezni,
hogy az Isten mindezt tudja, mielőtt megmondanók neki, és sokkal jobban
tudja, mint ahogy megmondhatnók. Nincs neki szüksége arra, hogy
értésére adjuk rendkívüli méltatlanságunkat. Önmagunkat legmélyebben
megalázó szellemben és magatartással kell imádkoznunk, de nem szükséges
megfelelő szavakat keresnünk ennek kifejezésére: mert a valóságban egy
szó sem eléggé hitvány a mi esetünkben.
Profession without hypocrisy, 1831. okt. 23.; Uo. I.: 11.
Érezzük át, hogy mik vagyunk a valóságban: – bűnösök, akik nagy
dolgokat kísérlünk meg, és legfeljebb csak annyiban van sikerünk, hogy
kitűnik megkísérlésük. Engedelmeskedjünk őszintén Isten akaratának,
bármi történjék, akár felmagasztal, akár lehangoltságot okoz. Mi ez a
számunkra? Ő minden dolgot örök javunkra fordíthat. Megáldhatja és
megszentelheti még gyengeségeinket is. Megfenyíthet szeretettel, ha
felfuvalkodtunk, felderíthet, ha elcsüggedtünk. Felmagasztalhat és fel
fog magasztalni, mennél jobban megalázzuk magunkat, és annál jobban
fogjuk igazán szerény lélekkel megalázni magunkat, mennél jobban
engedelmeskedünk a valóságban Neki.
Reliance on religious observances, 1837. ápr. 30.; Uo. IV.: 5.
========================================================================
Kockáztatunk-e valamit Krisztusért?
Mint kereszténynek kötelességünk, hogy kockáztassunk valamit az örök
életért, a siker föltétlen bizonyossága nélkül ... Különös kockázat
lenne az olyan, amelyben semmi félelem, tét, veszély, gond,
bizonytalanság nem lenne. Igen, ez kétségtelen, és ebben rejlik a hit
nemessége és szépsége, ez az oka annak, hogy a hit minden erényt
megelőz és hogy mint megigazolásunk eszközlőjének, különös jelentősége
van: mert ha hitünk van; akkor szívünk is van rá, hogy kockáztassunk
valamit ...
Ha tehát a hit a keresztény élet lényege: akkor kötelességünkül
adódik, hogy Krisztus szavára kockára vessük azt, amink van, azért,
amink nincs. És bátor szívvel, nemesen kell ezt cselekednünk, – nem
gyorsan és könnyelműen ugyan, de mégis anélkül, hogy kínosan
vizsgálnánk, mit tegyünk, hogy latolgatnánk, mit adunk oda és mit
kapunk érte: bizonytalanságban jutalmunk nagysága felől,
bizonytalanságban áldozatunk terjedelméről, minden tekintetben Reá
támaszkodva, Reá várakozva és bízva Benne, hogy megtartja ígéretét,
bízva Benne, aki erőt ad nekünk, hogy a magunk ígéretét megtartsuk és
így minden nyugtalankodás és gond nélkül haladjunk előre.
... Kérdezze meg kiki magától, mit kockáztatott Krisztus ígéretének
az igazságáért? Milyen tekintetben járna rosszabbul, feltéve – ami
lehetetlen, – de mondjuk ki, feltéve, hogy reménye nem teljesednék ...
? Mit kockáztattunk Krisztusért? Mit adtunk oda az Ő ígéretének
hitében? Az apostol azt mondja, testvéreivel együtt a legnyomorultabb
lenne minden ember között, ha a holtak nem támadnának fel.
Alkalmazhatjuk ezt valami mértékben magunkra? Azt gondoljuk talán
pillanatnyilag, hogy bizonyos reményünk lehetett volna a mennyre. Igen,
ezt természetesen elvesztenénk. De mégis milyen tekintetben járnánk
rosszabbul mostani életünkben? A kereskedő, aki vállalkozásába bizonyos
tőkét fektetett és rajta vesztett, nemcsak a nyereségre való reményét
veszti el, hanem a nyereség reményében kockáztatott korábbi vagyona egy
részét is. Az a kérdés, mi a mi tétünk?
Valóban félek, hogy ha egyszer elkezdjük vizsgálni, akkor
ráeszmélünk, hogy semmi olyan nincs, amit elhatározunk, semmi, amit
megteszünk, semmi olyan, amit nem teszünk, semmi, amit elkerülünk,
semmi, amit választunk, semmi, amiről lemondunk, semmi, amire
törekszünk: amit el ne határoztunk, amit megtettünk vagy meg ne
tettünk, el ne kerültünk, ne választottunk volna, amiről le ne
mondtunk, amire ne törekedtünk volna éppenúgy, mintha Krisztus nem halt
volna meg és a mennyet nem ígérte volna.
Komolyan félek, hogy nagyon sok magát kereszténynek mondó ember,
bármilyen hitvallású legyen is, bármiként gondoljon és érezzen,
bármilyen benső melegséget és megvilágosodást vagy szeretetet
tulajdonítson is magának, ugyanúgy cselekednék, amint cselekszik, – se
sokkal jobb, se sokkal rosszabb nem lenne, ha a kereszténységet csak
regének tartaná ... Nincs bennük semmi – bár a keresztény hitet
vallják --, ami valami vallási alapelvről tanúskodnék bennük, semmi,
amit nem tennének meg akkor is, ha semmi más jutalom nem lenne várható,
mint a síron inneni. Jutalmuk valami mostani, kielégítik pillanatnyi
vágyaikat, nyugodtak és tisztességesek, mert ez valamiképp saját
érdekük és hajlandóságuk, – de nem kockáztatnak semmit, semmi tétet,
semmi áldozatot, semmi károsodást, semmit Krisztus szavának hitében.
The ventures of faith, 1836. febr. 21.; Par. and pl. serm. VI.: 20.
========================================================================
A gyarlóság vétkei
„A test a lélek ellen vágyakozik, a lélek pedig a test ellen;
ezek ugyanis egymással ellenkeznek, hogy ne azt tegyétek,
amit akartok.” (Gal 5,17)
A keresztény hitének szakadatlan folyományai, ha szabad így mondanom,
az igazságosság és szentség, de valami tökéletlenségen át vezet az út
ezekhez. Ha úgy láthatnánk a lelkét, amint az angyalok látják, távolból
nézve fiatalos külsejűnek és ragyogó ruházatúnak tűnnék, de amint
közeledsz hozzá, arcát a gondoktól ráncosnak és ruházatát kopottnak
látod. Igaz volta tehát, nem azt akarom mondani, hogy felszínesen
látszik, ez valóban rossz fogalmat adna róla, de bár mélyen a belsejéig
az, mégsem egészen és teljesen a mélyéig. Mintegy bűn által szerzett,
állandó harc eredménye, – nem önkéntelen természet, hanem megszokott
önuralom.
Az igazi hit itt lenn a földön nem a nyugalomban, hanem inkább az
összeütközésben mutatkozik meg és az, ha valaki folytonosan vétkezik,
nem bizonyítja, hogy nincs a kegyelem állapotában, feltéve, hogy az
ilyen vétkek, hogy úgy mondjam, nem maradnak nála végső eredményként
hátra, hanem valami rajtuk túllévőhöz és hozzájuk nem hasonlóhoz: az
igazsághoz és igazságos viselkedéshez vezetnek.[8] Amint a boldogságot
szenvedés által, ugyanúgy a szentséget gyarlóság útján érjük el, mert
az ember való állapota a bukott állapot és kilépve a bűn országából
szükségszerűleg áthalad rajta. És ez a magyarázata, hogy a szentéletű
emberek nem tekintenek megelégedettséggel önmagukra és bizodalmuk
alapjaként semmi másra, mint csakis Urunk halálára hagyatkoznak. Mert
bár Krisztus halála bizonyos mértékben már életet teremtett bennük és
elérte a célját, amiért történt, ők mégis csak bűnösöknek tekintik
magukat. Megújulásuk a kísérő körülményeik folytán rejtve van előttük.
A legtöbb, amit magukról mondhatnak, annyi, hogy nem követnek el oly
vétkeket, ami egészen kizárná őket a kegyelemből. De hogy mily kevés
szilárd remény tapad az ilyen nemleges tanúsághoz, nyilvánvaló Szent
Pál eziránti saját szavaiból, aki a korintusiaknak ellene emelt
kifogásairól szólva ezt mondja: „Semmiben sem érzem ugyan magam
bűnösnek, de azért még nem vagyok igazolva; aki pedig megítél engem, az
Úr az.” (1Kor 4,4) Amint a katonák nem tekinthetik át az ütközetben a
harc lefolyását, ugyanúgy nincs a keresztényeknek sem biztos jelük a
szívükben Isten jelenlétéről, csak feltekinthetnek Uruk és Üdvözítőjük
felé és félve reménykedhetnek ...
... Sok van bennük, ami megbocsátásra vár; sőt annál több a
megbocsátásra váró, mennél többet kísérlünk meg. Mennél nagyobbak a
céljaink, annál nagyobbak a kockázataink. Azok, akik talentumaikkal
sokra vállalkoznak, sokat nyernek és hallják a végén a szavakat: „Jól
van, derék és hű szolgám.” (Mt 25,23) De foglalkozásuk közben sok kár
is éri őket, szinte úgy tűnik nekik, hogy semmit sem tesznek, csak
hibáznak. Nem tudják hinni, hogy valami előhaladást tesznek; és bár
előrehaladnak, mégis kétségtelen, hogy sok megbocsátani való van minden
szolgálatukban. Hasonlatosak Dávidhoz, a vér emberei, a hit jó harcát
harcolják, de beszennyeződnek a küzdelem közben.
Sins of infirmity, 1838. ápr. 1.; Par. and pl. serm. V.: 15.
____________________
[8] A tridenti zsinat tanítása (sess. 6, can. 23) szerint senki sem
marad különleges kiváltság nélkül mentes a bocsánatos bűnöktől. (A
fordító.)
========================================================================
Visszarettenésünk Krisztus jövetelétől
Krisztus jövetele előtt Izrael hívő töredéke azzal vigasztalódott,
hogy „szemei meglátják” Őt, akinek „megváltásuknak” kellett lennie.
„Nektek azonban, kik nevemet félitek, felkel az igazság napja, mely
gyógyulást hoz szárnyain.” (Mal 4,2) Figyelemreméltó azonban, hogy e
jövendölésnek, bár felvidító és felbátorító, valami megrettentő jellege
is volt. Előzőleg ezt mondja: „Csakhamar eljő templomához az Úr, akit
ti kerestek, s a szövetség angyala, akit ti óhajtotok.” De hamar
hozzáteszi: „De ki tudja elviselni az ő eljövetelének napját, és ki
állhat meg az ő láttára? Mert ő olyan, mint az olvasztó tűz, és mint a
posztóványolók lúgja.” (Uo. 3,1-2)
A félelemnek és vigasztalódásnak ugyanezt a keverékét találjuk meg a
tanítványokban Krisztus feltámadása után. Az asszonyok „nagy
félelemmel és örömmel” (Mt 28,8) hagyták el a sírboltot. „Remegés és
iszonyat fogta el őket; és senkinek semmit sem szólának, mert félnek
vala.” (Mk 16,8) Az apostolok „megrémülvén és félvén, azt vélték,
hogy lelket látnak.” „Örömükben nem hittek és csodálkoztak.” (Lk
24,37) Urunk pedig így szólt hozzájuk: „Miért zavarodtatok meg és
miért támadnak ilyen gondolatok szíveitekben?” (Uo. 24,38) Más
alkalommal ezt olvassuk: „Senki a tanítványok közül nem merte őt
kérdeni: Ki vagy, tudván, hogy az Úr az.” (Jn 21,22) Származhatott ez
a hit késedelmeskedéséből, félreértéséből, vagy megzavarodás okozta
puszta meghökkenéstől, de így volt; ujjongtak és megfélemledtek voltak.
Még sokkal figyelemreméltóbb Szent János beszámolója Urunk
megjelenéséről a Jelenések könyvében, sokkal figyelemreméltóbb, mert
Szent Jánosnak sem kételye nem volt, sem zavarban nem volt. Krisztus
felemelkedett a mennybe, az apostolok megkapták a Szentlélek adományát:
ő mégis „lábához esék, mint egy halott.” (1,17)
Ezek megfontolása a mindenkori összes keresztények állapotára és
reményére vonatkozó gondolkodásra késztet. Mi is várjuk Krisztus
jövetelét, – várnunk kell, – imádkoznunk kell érte; de az mégis az
ítélet ideje. Az az összes szentek megváltása mindörökre a bűntől és
búbánattól, mégis mindannyioknak rettenetes vizsgálatot kell kiállniok.
Miként is tekinthet valaki előre örömmel rá, nem tudva, (mert senki sem
tudja), saját üdvösségének bizonyosságát? És a nehézség csak növekszik,
amikor imádkozni kívánunk érte, – imádkozni mielőbbi eljöveteléért.
Hogyan imádkozhatunk érte, hogy Krisztus eljöjjön, hogy az ítélet napja
siessen, hogy királysága elérkezzék, hogy királysága hirtelenében itt
legyen, – jöjjön el még ma vagy holnap, – mikor eljövetelével
megrövidítenénk jelen életünk idejét és útját vágnók a megtérésre,
megjavulásra, bűnbánatra és megszentelődésre nekünk adott ez értékes
éveknek? Nincs következetlenség benne, hogy bizonygatjuk: kívánjuk már
ítéletünk, jövetelét, mikor nem érezzük magunkat késznek reá? Milyen
érzéssel imádkozhatjuk igazán és őszintén, hogy rövidítse meg az időt,
amikor lelkiismeretünk még akkor is, ha hosszú az életünk, azt mondja,
hogy sok tenni valónk van még e néhány év alatt.
Nem tagadom, hogy van bizonyos nehézség e kérdésben, de bizonyosan
nem több, mint minden egyéb vallási tárgyban. A vallásosság (hogy úgy
mondjuk,) valójában az értelem szemében látszólagos ellenmondásoknak és
következetlenségeknek tűnő dolgokban él. Látszólagosan nem egyeztethető
össze, hogy Krisztus jöveteléért imádkozunk és mégis időt kérünk rá,
hogy „üdvösségünket munkálhassuk” és „biztosítsuk hivatásunkat és
kiválasztott voltunkat”. Látszólag következetlenség, volt hogy
vágyódhattak jámbor emberek első jövetelére és képtelenek voltak mégis
elviselni. Hogyan félhettek és örvendezhettek mégis az apostolok
feltámadása után? És így látszólagos ellenmondás az is, hogy a
keresztény mindenkor szomorkodik és mégis állandóan örvendezik,
halálravált és mégis él, semmije nincs és mégis minden az övé. Az ilyen
látszólagos ellenmondások abból erednek a lelkünkben, hogy hiányzik
benne a mélység a teljes igazság elsajátítására. Nincsenek elég éles
szemeink az isteni gondviselés és akarat útjainak nyomon követésére,
amelyek, bár az első pillantásra nem látszik úgy, mégis találkoznak
végül.
... Ha Krisztus jöveteléért imádkozunk, az Egyház szavaival azért
imádkozunk, hogy „tegye teljessé kiválasztottai számát és siettesse
országa eljövetelét.” ... Jövetele előtt el kell múlnia egy bizonyos
időnek. Egybe kell gyűjteni az összes szenteket és mindegyik szentnek
tökéletessé kell válnia. Egy szemnek sem szabad a földre esnie, egy
kalásznak sem szabad kellő eső és napfény nélkül maradnia. Csak azért
imádkozunk, hogy mindezt rövid időre tömörítse össze ... Eljöveteléért
imádkozva tehát azért is imádkozunk, hogy előkészültek legyünk rá, hogy
minden dolog egybefusson és találkozzék Benne, hogy vonzzon bennünket,
miközben közeledik hozzánk és tegyen annál szentebbé, mennél jobban
közeledik. Azért imádkozunk, hogy ne féljünk attól, amitől jelenleg
jogosan félünk, „hogy amikor meg fog jelenni, bizalommal legyünk és
meg ne szégyeníttessünk általa az ő eljövetelekor.” (1Jn 2,28) Ő, ki a
világot egy pillanat alatt alkotta és szája lehelletével nemzedékeket
teremt, össze tudja sűríteni a próbatétel életét egy órára ... Álomban
lévő, fulladozó, vagy nagy felindulásban lévő emberek számára a
pillanatok mintegy évekké válnák. Hirtelen más emberekké lesznek. A
természet és a kegyelem nélkülözheti az időt.
De újból csak azt mondod: miként kérhetem, hogy meglássam Krisztust,
mikor oly tisztátalan vagyok? Jól mondod: tisztátalan vagy. De mikor
szándékozol mássá lenni? Reméled, hogy ez életben valaha tiszta leszel?
Igen, bizonyos értelemben, a Szentlélek benned való jelenléte által. De
e jelenlétben, bízunk benne, részesülsz már most. Azonban ha
„tisztaságon” a természet fertőzésétől való mentességet érted, aminek
legkisebb cseppje elegendő minden munkád bemocskolására; soha nem
leszel tiszta, amíg a bűn zsoldját meg nem fizetted s Ádámtól örökölt
tested el nem hagytad. Bizonyos lehetsz benne: mennél tovább élsz és
mennél szentebbé válsz, csak annál világosabban fogod e nyomorúságot
érezni. Mennél kisebb a tiéd, annál jobban fog sanyargatni. Az életbe
való belemerülés csak zavarttá és kábulttá tesz; amint magadhoz térsz,
megkezdődik a nyomorúságod. Annál jobban látod az Ő szemével, mennél
jobban eggyé válik a lelked azzal, ki arra méltatja, hogy benne lakjék.
Nem merészelsz imádkozni megjelenéséért most; – fogsz imádkozni érte,
ha Matuzsálem éveit eléred? Nem hiszem. ... A leghosszabb élet végén is
még mindig csak kezdő leszel. Amit Krisztus kér tőled, nem
büntetlenség, hanem iparkodás. Ha tízszer tovább élsz mostani korodnál,
tízszer több szolgálat kívántatik tőled. Ha Krisztus ma jönne el, a mai
napig ítéltetnél meg. Ha holnap jönne el, a holnapig történetekért
ítéltetnél meg. Ha egy évi halasztást kapnál, egy évvel többről kellene
számadást adnod. Nem tudsz kitérni a végzeted elől, nem tudsz túladni
természeti adományaidon. Számot kell adnod az esélyeidről, bármilyenek
voltak is, nem jobban, sem kevésbé. Hasznossá nem lehetsz Neki a
leghosszabb élettel sem, a hitet és szeretetet megmutadhatod egy óra
alatt. Ha éveket adtál a Sátánnak, kettős a kötelességed, bánkódni és
dolgozni, de még akkor is félelem nélkül imádkozhatsz, mert ha
megjelenéséért imádkozol, azért is imádkozol, hogy elkészült légy rá.
... Kérdezed, miként teheted a lelkedet olyanná, hogy megállhass Urad
és Istened előtt. ... Ha imádkozol, a színe elé járulsz. Gondolkodj el
rajta, milyen érzések fognak el ... Így szólhatsz: Nem vagyok
önmagamban véve egyéb, mint bűnös, tisztátalan ajkú és földhöz tapadt
szívű ember. Nem vagyok méltó színe elé járulni. Nem vagyok méltó a
legcsekélyebb könyörületére. Tudom hogy Ő szent, mégis eléje járulok,
elébe állok tiszta, átható szemének, mely keresztüllát, egészen átlát
rajtam és a gonosz minden nyomát s minden gerjedelmét észreveszi
bennem. Miért teszek így? Mindenekelőtt azért, mert észszerű. Kihez
menjek máshoz? Mi jobbat tehetnék? Ki más segíthet rajtam az egész
világon? Ki gondoskodna rólam, ki könyörülne rajtam, ki gondolna rám
jóságosan, ha Ő nem? Tudom: nagyon tiszták a szemei ahhoz, hogy
bűnösségre tekintsenek, de tudom azt is, hogy mindenekfelett
könyörületes és oly őszintén kívánja üdvösségemet, hogy meghalt értem.
Ezért, bár nagyon szorongok, inkább akarok az Ő kezébe, mint teremtmény
kezébe esni. ... Valami ösztönzést érzek magamban, ami űz, hogy útnak
induljak és Atyámhoz menjek, hőn szeretett Fia nevét kiáltsam és miután
nevén szólítottam, tartózkodás nélkül kezébe adjam magam s így szóljak:
„Ha felrovod a vétkeket, Uram, ki áll meg akkor előtted. Uram? Ám
nálad bocsánatot nyer a vétek, hogy áhítattal szolgáljanak téged.”
(Zsolt 129,3-4)
Shrinking from Christ's coming, 1836. dec. 4.; Par. and pl. serm. V.:
4.
========================================================================
Keresztény töredelmesség
„Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; már nem
vagyok méltó fiadnak hívatni, csak béreseid közé fogadj
be engem.” (Lk 15,18-19)
... Nem tudja mindenki pontosan megjelölni életének azt az
időpontját, amikor kezdte az Istent keresni és amitől kezdve hűségesen
szolgált neki. Megtörténhetik az egyik vagy másik esetben, de
egyáltalában nem tekinthető szabályként. A Szentlélek titokzatos
munkáját nem tudjuk ennyire időhöz kötni. Leereszkedik, ösztönöz
bennünket szakadatlanul, és amit nem tud elérni velünk az egyik
alkalommal, eléri máskor ... Nem szükséges visszatekintenünk
bűnbánatunk legelső kezdeteire, mégha meg is tudnánk jelölni, mint
valami magában állót és rendkívülit vallásos fejlődésünkben. Végtére
mindig a kezdetén vagyunk. Önmaga számára a legtökéletesebb keresztény
is mindig kezdő, bűnbánó tékozló, aki Isten ajándékait eltékozolta s
azután nem mint fiú, hanem mint szolga újból hozzáfordul, hogy még
egyszer kísérletezzék vele.
... Tudjuk, hogy az Isten szolgálata tökéletes szabadság s nem
szolgaság, – de csak azok részére, akik már régen szolgálnak Neki.
Eleinte a szolgaság egy faja, feladat, míg kívánságaink és hajlamaink
lassanként összhangba nem kerülnek az Isten akaratával. Az angyaloknak
és szenteknek az a boldogságuk az égben, hogy örülnek kötelességüknek
és semmi egyébnek, mint kötelességüknek; egyedül ez irányítja lelküket,
mely magától és tétovázás nélkül árad ki az Isten iránti
engedelmességben, mintegy úgy, miként a bukott ember magától hajlamos a
bűnre. Ez az állapot az, amire mi, mint vallásos emberek, törekszünk.
Amíg azonban a dolog kezdetén vagyunk, addig a vallás majdnem
szükségszerűleg feladat és formaságokkal törődő szolgálat. Ha az ember
kezdi belátni a bűnösségét s eltökéli magát új élet kezdésére, azt
kérdezi: Mit kell tennem? Tágas a tér előtte és nem tudja, hogy mivel
kezdje. Az engedelmesség meghatározott, egyszerű tetteit kell
megkívánni tőle s kell kitűzni a számára. Meg kell neki mondani, hogy
rendszeresen kell járnia templomba, imádkoznia kell reggel és este, s
állandóan olvasnia kell a Szentírást. Ez igyekezetét meghatározott
célra fogja irányítani és a munkája nagyságából eleinte adódó zavart és
határozatlanságot megenyhíti ... Szükségszerűen fárasztók lesznek ezek
neki, sőt még a figyelmét sem lesz képes kellőképp rájuk irányítani.
Még a hasznukat sem fogja belátni, nem találja úgy sem, hogy jobbá
teszik, bár szüntelenül végzi őket. Így engedelmessége eleinte
teljességgel a béres engedelmessége: „A szolga nem tudja, mit mível az
ura.” (Jn 15,15) Ez Krisztus felvilágosítása neki. A szolgát ura nem
avatja be bizalmába, a szolga nem ismeri urának szándékait,
rendelkezései és tilalmai okát. Egyszerűen végrehajtja parancsait, megy
ide és oda, pontosan az előírás betűi szerint. Ilyen azoknak az
állapota, akik kezdenek Isten akaratára figyelni. Nem látják jámborsági
és bűnbánati gyakorlataik semmi eredményét s nem végzik azokat benső
örömmel. Egyszerűen alkalmazkodniok kell az Isten igéjéhez, azért, mert
az Ő igéje ...
... A vallásos életet valami olyannal kell megkezdenünk, ami puszta
formának látszik. Nem az a hibánk, hogy formaságokkal kezdjük meg,
hanem az, hogy azzal folytatjuk. Mert kötelességünk mindig küzdenünk és
imádkoznunk, hogy szolgálataink igazi szellemébe behatoljunk; s mennél
inkább megértjük és megszeretjük őket, annál inkább szűnnek meg
formaságok és puszta feladatok lenni, annál inkább lesznek szellemi
lényünk valódi kifejezői. Így kell lassanként a Mindenható Isten
szolgáiból bensőleg a gyermekeivé átalakulnunk ...
... A vétkei tudatában lévő bűnös legnemesebb bánata, (ha lehet
bukott lény nemes bukott állapotában,) legillőbb magatartása az, ha
föltétel nélkül átadja magát az Istennek, – nem alkudozik a
feltételekről, nem terveli ki, (hogy úgy mondjuk,) újbóli
visszafogadását, hanem elsősorban esdekelve adja meg magát. A nélkül,
hogy tudná, mi történik vele, akár kíméli az Isten, akár nem, csupán
annyi reménnyel szívében, hogy nem esik teljesen kétségbe
bocsánatnyerése felől, nem gondol folytonosan csupán a
bocsánatnyerésre, mint végeredményre, hanem inkább megsértett Jótevője
követelményeire és szégyentől megtörten, hálátlanságát érezve kell
megadnia magát törvényes Uralkodójának. Szökevény bűnös, vissza kell
térnie; ez az első lépés, mielőtt bármi döntés történhetnék felőle,
legyen az rossz vagy jó; lázadó, kinek le kell tennie a fegyvereit.
Ónmagunk gondolta áldozatok lehetségesek egy kevésbé komoly dologban; a
bűnért való elégtételként gondolva a bűnősség hiányos meglátását és a
bűn kiterjedését jelenti a magunk esetében. A tökéletes magatartás,
amitől a természet visszaretten, de amiben Urunk gyönyörködik a
példabeszédben: – a megadás. A tékozló fiú nem várja atyjától
békülékenysége jeleit ... A keresztény töredelmességnek először is
mellőznie kell a gondolatot, hogy bűneinkre jogorvoslatot találunk; bár
érezzük a bűn büntethető voltát, mégis határozottan kell megindulnunk
az Isten felé, nem tudva biztosan, hogy bocsánatot nyerünk. Ő ugyan
bizonyosan vár bennünket közben kegyének jeleivel és így nem csüggeszti
el emberi bizalmunk, ami különben elveszne a Legfölségesebb Istennel
való szembeszállás aggodalma miatt. Mégis, hogy keresztény legyen a
töredelmességünk, meg kell lennie benne az önmegadás lelkületének,
annak a beismerésnek. hogy méltatlanok vagyunk továbbra is fiainak
hivatni, a minden becsvágyó reménykedéstől való mentességnek, hogy
jobbján vagy balján üljünk és a készségnek, hogy hordjuk, ha reánk
tenné, a béres nehéz igáját.
... Az igazán őszinte bánatot éppoly kevéssé érjük el eleinte, mint a
tökéletes alkalmazkodást valamely más isteni törvényhez. Hosszú
gyakorlattal érhető el, – a végén nyerjük el. A haldokló keresztény
sokkal gondosabban tölti be a hazatérő tékozló szerepét, mint bármikor
korábbi éveiben. Amikor először fordulunk életünk jelen során az
Istenhez, töredelmünkbe mindenféle tökéletlen nézet és érzés elegyedik.
Kétségtelenül van benne valami az egyszerű megalázkodás őszinteségéből;
de egyrészt az Isten lecsillapításának a vágya és másrészt a bűneinkkel
szemben való bizonyos szívtelen fásultság, a büntetéstől való pusztán
önös félelem és a gyors, könnyen nyerhető bocsánat reménye, ilyen és
hasonló indítékok hatással vannak ránk, bármit mondjunk vagy gondoljunk
is érzelmeinkről. Az igazán elég könnyű: szép szavakat a szájunkra
venni és érzelmeinket felkelteni s ezt a teljes önodaadás és a bűn
tudatos megérzése egybeolvadásának tulajdonítani; de e magasztos
lelkület igénye nem jelenti annak valóságos meglétét. Valóságosan
elnyerni időbe telik. Ha a hit jó bajnokaként küzdött már a keresztény
régóta és tapasztalatból tudja, mily csekélyek és mily tökéletlenek
legjobb szolgálatai, akkor lesz csak képes megnyugodni és legnagyobb
vrömmel megnyugodni a híradásban, hogy csakis a mi Urunk és Üdvözítőnk
érdemeiben való hit által vagyunk elfogadottak. Ha a végén visszatekint
életére, mi az, amiben bizakodhatik? Melyik cselekedete fogja kiállni a
Szentséges Isten vizsgálatát? ... Csak megadhatja magát az Istennek,
mint mindenek ellenére haszontalannál rosszabb szolga, megnyugodva,
bármi is legyen, az Isten akaratában, a körülményeknek megfelelően a
bocsánat több vagy kevesebb reményével. ... Az igazi támasza az, hogy
Krisztus azért jött, hogy bűnbánatra „hívja a bűnösöket” (Mt 9,13),
hogy „meghalt a gonoszokért” (Róm 5,6). Elismeri és magévá teszi,
amennyiben tudja, Szent Pál szavait és semmi mást rajta kívül: „Igaz
beszéd ez, s teljes hitelre méltó: azért jött el Krisztus Jézus e
világra, hogy üdvözítse a bűnösöket, akik között én vagyok az első.”
(1Tim 1,15)
Christian repentance, 1831. nov. 20.: Par. and pl. serm. III.: 7.
========================================================================
Felszabadító tudat
„Abból tudjuk meg, hogy őt ismerjük,
ha megtartjuk parancsait.” (1Jn 2,3)
... Ha valakinek a cselekedetei csupán merészségről és
állhatatosságról tanúskodnak, okkal kérdezheti önmagától, hogy nem
pusztán büszkeség és makacsság volt-e talán mindez? Ha csupán
engedékeny és elnéző volt, – ez természetes lelki tunyaságból
származhatott. Ha pusztán serény volt, – párosulhatott ez
csökönyösséggel vagy önzéssel. Ha csupán e földi hivatása kötelességeit
teljesítette, – az egyáltalában nem bizonyítja, hogy szívét az
Istennek adta. Sokan vannak olyanok, akik pusztán templomba járnak és
szentáldozáshoz járulnak rendszeresen, – s emellett laza
lelkiismeretűek, nem aggodalmasan becsületes magatartásúak és
gáncsoskodók vagy fösvények. Akit az úgynevezett polgári vonások
jellemeznek, szeretetreméltó, ragaszkodó, gyöngéd a családjához,
óvakodjék, nehogy a feleség és gyermek foglalja el nála az Isten
helyét, aki adta őket. Ha valaki csupán megfontolt, józan, erkölcsös,
kifogástalan a beszédjében, eredhet az pusztán nehézkességből és
érzéketlenségből, vagy járhat együtt szellemi gőggel. Jókedélyű és
lekötelező? – lehet ez a fiatalos életerő és a világ nemismerésének a
gyümölcse. Megrögzött szokásos mérték szerint választja a barátait? --
kemény és barátságtalan lehet. Vagy ha buzgó és serény az igazság
védelmében, mégis lehet, hogy képtelen leereszkedni a szegény emberhez,
örülni az örvendezővel és szomorkodni a szomorkodóval. Senki sincs
valami jótulajdonság nélkül. Balaám aggodalmaskodott, nehogy elferdítse
az isteni üzenetet, Saul bátor volt, Joáb hűséges, a beteli próféta
tisztelte Isten szolgáit, az endóri boszorkány vendégszerető volt;
világos tehát, hogy egy jótett vagy hajlam nem ismertetőjele még az
áhítatos léleknek. Másrészt e jellemvonások mégis külső tanúbizonyságok
és amint e külsőleges tettek megsokasodnak és különféle irányúak:
tanúskodásuk nyomósabbá és megnyugtatóbbá válik. A mindenben való
lelkiismeretesség az egyedüli záloga, hogy e megnyugvást elérhessük és
erre kell törekednünk öntudatosan engedelmeskedve az Istennek,
következetességgel, aggodalmas gondoskodással minden dologban, kicsiben
és nagyban ... És ha ellenvetik, hogy a cselekedetek tanúskodása csak
gyenge vigasz, mert a legjobb esetben is tökéletlenek és részlegesek,
az a válaszunk, hogy mégis több ez, mint amit joguk lenne bűnösöknek
kérni, – hogyha kezdetben jelentéktelen is, növekszik a kegyelemben
való gyarapodásunkkal, – és ezenkívül az ilyen tanúskodás jobban
növeli, mint valami más, a mi Üdvözítőnk kegyelmében és érdemdús
szenvedésében való hitünket. Kétségtelen, hogy még legjobb tetteink is
magukon viselik a mindent átható bűnösségnek azt a bélyegét, ami rájuk
tekintve örökké emlékeztet bennünket arra, hogy hol van a mi igazi
reménységünk. Az emberek megelégedettek önmagukkal, nemcsak amikor
törekednek kötelességeik teljesítésére, de akkor is, amikor
elhanyagolják. A kötelesség elhanyagolása elaltatja a lelkiismeretet, a
kötelességteljesítés éleslátásúvá és érzékennyé teszi. Mennél többet
teszünk, annál nagyobb lesz a bizalmunk Krisztusban; és kétségtelenül
nem komor az a tanítás, mely megadja bizalmunknak a lehető biztonságot,
megenyhíti önös elégedetlenségünket és elfelejteti félelmünket a
megtestesült Istenfiának szemléletében.
... A vallásos ember úgy veszi idegenek társaságában a dolgokat,
ahogy jönnek, barátságosan beszélget, megfontoltan mondja ki véleményét
és jót tesz, amint alkalma nyílik rá. A szívére hallgatva cselekszik s
gondolatai erőltetés nélkül nyugszanak meg Istenében és Üdvözítőjében.
Ez a keresztény modora. Ráhagyja azt a helytelenül fegyelmezettekre,
hogy az élet morajlása közepett ún. ájtatosságra törekedjenek, mit
legfeljebb csak megkísérelni és mutatni lehet. Az igazi áhítatos
lelkület láthatatlan az emberek előtt éppúgy, mint a lélek maga,
amelynek ez sajátossága. És amint a lélek megismerhető a tettekből,
ugyanúgy az áhítatos lelkület is a gyümölcseiből.
Meg kívánom még jegyezni, hogy az önvizsgálódásnak inkább az a
feladata, hogy felfedezzük magunkban a rosszat, mint hogy a bennünk
levő jót állapítsuk meg. Bűneink vizsgálásából semmi kár sem
származhatik, ha Krisztusra nézünk és megkísérlünk bűneinken
felülkerekedni. Az ilyen betekintés a belsőnkbe csak bánatra és hitre
fog gerjeszteni. És ilyen úton-módon kétségtelenül át fogja alakítani a
szívünket magasabbfokú, a mennynek megfelelőbb alkatúvá, – de csak
közvetve: amint az arany középutat a tevékeny életben és a művészetben
nem közvetlen szemlélettel és rávaló törekvéssel érjük el, hanem
negatív úton: a túlzások elkerülése által.
Saving knowledge, 1935. jan. febr.; Par. and pl. serm. II.: 14.
========================================================================
A lelkiismeret bizonysága
Nem tudjuk magunkat megváltoztatni. Nagyon is jól tudjuk ezt vagy
legalább is valóban kis tapasztalat meggyőz róla. Csak az Isten tud
megváltoztatni. Nagyon is tudjuk, hogy csak az Isten adhatja meg nekünk
a változást jelentő vágyakat, érzelmeket, elveket, nézeteket,
hajlamokat ... Mi az tehát, amire nekünk, akik elismerjük a vallást,
szükségünk van? ... A készségre a megváltozáshoz, a készségre
elviselni, (ha szabad e szót használnom), eltűrni, hogy a Mindenható
Isten megváltoztasson minket. ...
... Ha az ember Istenhez járul, hogy megváltsa őt, a valódi megtérés
lényegéhez tartozik akkor, hogy átadja önmagát, átadja őszintén,
feltétel nélkül. És valami olyat jelent, amit a legtöbb Istenhez
forduló ember nem tud elfogadni. Kívánják a megmentésüket, de a maguk
saját módján. Mintegy feltételekhez kívánják kötni megadásukat.
Magukkal kívánják vinni javaikat. Az igazlelkű hit azonban arra indítja
az embert, hogy ne magára, hanem az Istenre nézzen, ne törődjék semmit
a maga saját vágyaival, meglévő szókásaival, jelentőségével,
méltóságával, jogaival, nézeteivel, hanem így szóljon: „A Te kezeidbe
adom magam, Uram, tégy velem, amit akarsz, elfeledem magam, elszakadok
önmagamtól, meghalok magamnak, Téged akarlak követni.” Három teljesen
különböző körülmények között élő szent, Sámuel, Izaiás és Szent Pál
példázzák ezt jól. A Héli oktatása alatt álló Sámuel ezt mondja:
„Szólj, Uram, mert hallja szolgád.” (1Sám 3,9) Izaiás próféta így
szól: „Itt vagyok én, engem küldj!” (Iz 6,8) És még sokkal
jellemzőbbek Szent Pálnak csodálatos látomásakor mondott szavai:
„Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (ApCsel 9,6) Ez az önátadás
igazi hangja. „Mit akarsz, hogy cselekedjem? Rendelkezz tetszésed
szerint velem, bármilyen legyen, kellemes vagy gyötrelmes,
megcselekszem.” ...
... Lehetett valaki korábban magabiztos, bebeszélhette magának
nyíltszívűsége hiedelmét, meggyőzhette magát mintegy, hogy nem
kívánható tőle több annál, mint amit tett, kérdezheti magától, hogy mi
többet tehetne még és mégis hiányzik még benne valami, ami
lecsillapításra szorul, ami mindig felmerül benne, nyugtalanítja és
enyhítést kíván. De milyen más lesz, ha valóban odaadja magát Istennek,
ha ráneveli magát, hogy tudjon őszintén így szólni: „Feláldozom Neked
e dédelgetett kívánságom, e vágyam, ezt a hibát, ezt a tervet, ezt a
véleményt. Tégy azzá, amivé akarsz. Nem számítok semmire, nem kötök ki
feltételeket. Nem kívánom előre tudni, mi a célod velem, az akarok
lenni, amivé Te akarsz tenni, és egészen az, amivé tenni akarsz. Nem
mondom, hogy akarlak követni, akárhová is mégy, mert gyenge vagyok, de
Neked adom magam, bárhová vezess. Követni akarlak a homályban, csak azt
könyörgöm Tőled, adj erőt megpróbáltatásom mértéke szerint. Próbálj
meg, ó Uram és kutasd ki szívem rejtekét. Vizsgálj meg és kutasd ki
gondolataim. Nézd meg jól, nincs-e valami módon gonoszság bennem.
Kutass át a Te magad ragyogó világosságával minden sötét rejteket és
vezess az örökkévalóság útjára.” Milyen nyilvánvalóan észlelhető,
félreérthetetlen változást jelez ez! A nyugalom mily érzése árad a
lélekbe! Mily érzés, hogy azt tesszük végre, amit tennünk kell és
hozzákötjük magunkat Üdvözítő Istenünkhöz! ...
Feltétlen bizonyosságot egyáltalában nem érhetünk el állapotunk felől
ez életben, de úgy látszik, hogy a lehető bizonyossághoz a legközelebb
állót a lélek nyíltságának és egyszerűségének a tudata nyújtja, a lélek
és lelkiismeret közötti az a jó összhang, (ha használhatok ilyen
kifejezést), amelyre Szent Pál oly gyakran utal: „Ez a mi dicsőségünk:
-- mondja – lelkiismeretünk, hogy szívünk egyszerűségében és istenes
őszinteséggel jártunk ezen a világon.” (2Kor 1,12) Nem dicsekszik a
hitével, de megigazult a hit által, mert örvendezhetett őszinteségében.
Ahol megvan a szív készsége, az őszinte kívánság: tetszeni az Istennek,
„az álnokság nélküli lélek”, az igaz és buzgó akarat, ott a hit
megigazulttá tesz. És minthogy azok, akikben megvan ez az
egyeneslelkűség, ennek jobban vagy kevésbé tudatában lesznek, ezért az
egészében valóban vallásos személyek a lélek elcsüggedése, a szellem
megzavarodása, a régi bűnök miatti rettegés és hasonlók folytán várható
kivételek ellenére, mégis szelíd, de vigasztaló reményt fognak
általában élvezni és bízni benne, hogy a megigazulás állapotában
vannak. Lehet ez a reményük nagyobb vagy kisebb, jobban vagy kevésbé
érdemelhetik meg, néha napján nem is lehetnek a tudatában és
titokzatosan mégis ez táplálja őket. Teljes sötétségben képzelhetik
magukat, mégis ez lehet az őket továbbsegítő felderülő fény.
Állapotukról való érzéseik napról-napra változhatnak és mégis, akár
tudnak értelmüket megnyugtató bizonyítékokat összeszedni, akár nem, ha
valóban tökéletes szívűek, őszinteségüknek ez a rejtett érzése
értelmükkel vagy értelmük ellenére mégis békét fog suttogni nekik. De
nem fog viszont még a legnyugodtabb, békésebb és szentebb lelkekbe sem
a mérsékelt bizalomnál többet önteni. Végezetig csak ezt fogják
mondani: „Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen.” (Mk 9,23)
Szent Pál szavaival fognak mindig szólni: „Semmiben sem érzem ugyan
magamat bűnösnek, de azért még nem vagyok igazolva: aki pedig megítél
engem, az Úr az.” (1Kor 4,4) Ítélj meg, ó, Uram, vizsgálj meg, kutasd
ki szívem rejtekét, Te ítélj meg, te vagy az egyedüli Bíró, én nem
ítélem magam. Csak azt mondom, Te ismersz engem, nem mondom, hogy
ismerem magam. Csak a farizeus mondta: „Isten! hálát adok neked, hogy
nem vagyok olyan, mint a többi emberek.” (Lk 18,11) Mi csak
„felövezhetjük elménk ágyékát, józanok lehetünk és bízhatunk ezért, de
félelemmel kell járnunk zarándoklásunk idején”, (1Pt 1,13.17) bár „a
nap felvirradt és a hajnali csillag feltűnt a szívünkben.” (2Pt 1,19)
The testimony of conscience, 1838. dec. 9.; Par. and pl. serm. V.: 17.
========================================================================
Hagyatkozzunk az Istenre!
Soha nem tudjuk megmondani, hogy új körülmények között miként
cselekednénk. Erre tanít bennünket az életnek és saját szívünknek már
egészen csekély ismerete is. Az emberek, akikkel a világban
összetalálkoztunk, annyira ellentmondanak megpróbáltatásuk folyamán a
korábbi magatartásuk után feltételezhető várakozásnak, annyira másként
látják a dolgokat megpróbáltatásuk előtt és után, hogy ezt látva és
elcsodálkozva rajta, bőséges okunk van rá, hogy magunkba nézzünk és ne
hordjuk fenn a fejünket, hanem féljünk. Még a legvértezettebb szentek
is, kik a legbőségesebb mértékben telítődtek Krisztus Szellemének
erejével és teljességével s éltük folyamán a legbuzgóbb követői voltak
az igazságnak, közelebbi behatóbb megfigyelés esetén, (meg vagyok róla
győződve), elegendő egyenetlenséget árultak el, amik alkalmasak voltak
leglelkesebb tanítványaik meghökkentésére és megütközésére. Egy jó tett
mindennek ellenére, éppen nem kezeskedik még a másikért. ... A legjobb
emberek is megbízhatatlanok; nagyok és mégis újból kicsik, szilárdan
állnak és azután elbuknak. Ilyen az emberi erény, – ami arra int, hogy
senkit se nevezzünk a földön Mesternek, hanem bűnöktől mentes és
tökéletes Urunkra figyeljünk, arra int, hogy mindnyájan alázkodjunk meg
önmagunkban és gondolkozzunk el rajta, miként kell ott állnunk az Isten
előtt, ha már magunknak és egymásnak oly hitványaknak és méltatlanoknak
tűnünk fel. ...
Homályban vagyunk önmagunk felől. Homályban tapogatódzunk, amikor
cselekszünk, és minden pillanatban elbukhatunk. Itt-ott dereng talán
előttünk; vagy igyekvésünkben, hogy a lelkünkre hassunk és
felgerjesszük, úgy vagyunk, mintha valami finom és veszélyes műszerrel
dolgoznánk, melynek működését nem ismerjük és amely nem sejtett
szerencsétlenséget okozhat. A szívünk irányítása valóban felülmúlja
erőinket. Ilyen körülmények között vigaszunkra szolgál feltekintenünk
az Istenre. „Te Isten látsz engem!” Ez a kitaszított Agár vigasza a
pusztában. Ő tudja, mire vagyunk teremtve, csak Ő tarthat fenn minket.
Elrettentő világossággal látja Ő minden vétkünket, a gonosz minden
alakoskodását és bujdosását bennünk; csak az a vigaszunk, hogy tudjuk
ezt és bízunk segítségében önmagunkkal szemben. Akiknek helyes fogalmuk
van a saját gyengeségükről, azok előtt mindig ott lebeg gondolatban
mindenható Megszentelőjük és Vezetőjük. Azok hisznek a lelki befolyás
szükségességében, ami őket átalakítsa és megerősítse. Nem puszta elvont
tanítás, hanem gyakorlati és rendkívül vigasztaló igazság ez a
részükre, ami naponként igazolódik a bűnnel és Sátánnal vívott
harcukban.
Promising without doing. 1831. okt. 30.; Par. and pl. serm. I.: 13.
Én Istenem, Te látsz engem. Én nem tudom önmagamat látni. Ha még oly
jó bírája is lennék önmagamnak, még oly elfogulatlan és még oly pontos
lenne is a mértékem, – éppen a természetem miatt, mégsem láthatom, nem
tekinthetem át magamat. De Te, amint betérsz hozzám, keresztül látsz
rajtam.
Meditation and Devotion
Lehet a lelkünk még oly mennyei is, telve szeretettel, telve
szentséggel, telve buzgalommal, telve elszántsággal, telve békességgel,
mégis amint elfordulunk egy pillanatra Tőle és csak magunkat látjuk: a
legkiválóbb érzelmek szertelenséggé és tévedéssé fajulnak. A szeretet
erőtlen engedékenységgé válik, a szentség lelki kevélységgé romlik, a
buzgalom erőszakossággá fajul, a tevékenység felőrli az imádságos
lelkületet, a reménység elbizakodottsággá fuvalkodik. Önmagunkat nem
tudjuk vezetni. Isten kinyilatkoztatott szava a legfőbb életszabályunk;
és – egyéb okok mellett – ezért oly alapvető kegyelem a hit. Mert a
hit az iránytadó erő, mely Krisztus utasításait átveszi és a szívhez
alkalmazza.
Tolerance of religious error, 1834 végén; Par. and pl. serm. II.: 23.
Az Isten néz téged, bárki légy, úgy amint vagy, személyesen.
„Neveden szólít.” Lát és megért téged, úgy ahogy teremtett. Tudja, mi
lakozik benned, ismeri minden érzésedet és gondolatodat, képességedet
és óhajodat, erőidet és gyengéidet. Lát örömöd napján és lát
szomorúságod napján. Veled érez reménységeidben és
megpróbáltatásaidban, részt vesz minden aggodalmadban és
emlékezésedben, szellemed minden felfelé lendülésében és
lehanyatlásában. Valóban megszámlálja hajad szálait és alakod méreteit.
Átölel és a karjában hord. Felemel és letesz. Olvas vonásaidban, mosoly
van-e bennük vagy könnyek, egészségtől virulnak vagy betegségtől
hervadnak-e? Gyöngédséggel néz kezedre és lábadra, fülel hangodra,
szíved dobogására, még lélegzetedre is. Te sem szereted magad jobban,
mint ahogy Ő szeret téged. Nem riadhatsz jobban vissza a fájdalomtól,
mint amennyire neki fáj, hogy fájdalmat viselsz; és ha rád méri, csak
azt teszi, mit te magad is megtennél, – ha bölcs lennél, – későbbi
nagyobb üdvösséged érdekében.
A particular providence as revealed in the Gospel. 1835. nov. 15. Uo.
III.: 9.
Javunkra válna ha meglenne bennünk ... az Isteni Gondviseléstől való
függés lelkülete, a háladatosság és szeretetteljes emlékezés mindarra,
amit Ő értünk tett. Jó lenne, ha természetünkké válna: mindent az Isten
ajándékának tekintenünk amink van, amit érdemtelenül kaptunk és egyedül
az Ő kegyelméből élvezünk tovább napról-napra. Ő adta, Ő elveheti. Ő
adott mindent, amink van, életet, egészséget, erőt, értelmet, az
örömöt, a lelkiismeret fényét; Ő adta, bármi szent és jó van bennünk,
bárminő a hitünk, bárminő az újjászületési akaratunk, bárminő a
szeretetünk Iránta, bárminő az önmagunk feletti hatalmunk, bárminő
legyen a reményünk a mennyre. Ő adta nekünk a rokonokat, a barátokat, a
nevelést, a műveltséget, a tudást, a Szentírást, az Egyházat. Minden
Tőle származik. Ő adta, Ő elveheti. Ha elvenné, az lenne a hivatásunk,
hogy kövessük Jób példáját és legyünk megnyugodottak: „Az Úr adta s az
Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” (Jób, 1,21) Ha pedig továbbra
is adja áldásait, Dávidot és Jákobot követve állandó dicséretben és
hálaadásban kellene élnünk, áldozatot mutatva be Neki az Ő sajátjából.
Amint nem a miénk, amink van, éppoly kevéssé vagyunk a magunkéi. Nem
mi alkottuk önmagunkat; nem tudunk önmagunk fölé kerülni. Nem tudunk a
saját magunk urai lenni. A teremtés, a megváltás, az újjászületés révén
az Isten tulajdonai vagyunk. ... Nem boldogság-e így nézni a dolgot?
Valami boldogító vagy vigasztaló lenne-e az a tudat, hogy önmagunkéi
vagyunk? Az lehet fiataloknak és szerencséseknek. Ezek valami nagy
dolognak tarthatják, hogy feltételezésük szerint mindenben a maguk
útján járjanak, – senkitől sem függjenek, az állandó hálaadás, állandó
könyörgés, a más akaratára való állandó figyelem bosszantó volta nélkül
éljenek. De az idő haladtával, amint mások, ők is rájönnek, hogy a
függetlenség nem az emberek részére teremtetett, – hogy
természetellenes állapot, – hogy tarthat egy ideig, de nem fog minket
biztonságosan végig kísérni. Nem. Mi teremtmények vagyunk, és mint
ilyeneknek két kötelességünk van, az, hogy megnyugvók és háladatosak
legyünk.
Remembrance of past mercies, 1838. szept. 22.; Uo. V.: 6.
Ó, Istenünk, nem tudjuk, mi van javunkra és mi kárunkra. Nem tudjuk a
jövendőt előre megmondani, nem tudjuk azt sem, minő alakban akarsz
jönni, mikor jössz a meglátogatásunkra. Rád bízunk ezért mindent. Tégy
velünk és bennünk tetszésed szerint! Add, hogy mindig Reád nézzünk s Te
nézz mireánk! Add meg nekünk fájdalmas kereszted és szenvedésed
kegyelmét és vigasztalj a magad útján és magad idején.
*
Az Isten tudja, mi a legnagyobb boldogságom, – én nem. Az egyén
boldogságának és javának nincs szabálya. Ami illik az egyikhez, nem
felel meg a másiknak. És nagyon sok és különböző út vezet a
tökéletességre. A lélek írjai nem ugyanazok mindenki számára. Így vezet
csodálatos utakon az Isten. Tudjuk, hogy a boldogságunkat akarja; de
nem tudjuk, mi a boldogságunk, nem ismerjük az útját sem. Vakok
vagyunk. Magunkra hagyatva hamis útra térnénk. Reá kell hagyatkoznunk.
Ó, én Istenem! Fenntartás nélkül kezedbe akarom magam adni. Egészség
vagy fájdalom, öröm vagy gyász, baráti kör vagy elhagyatottság,
megtiszteltetés vagy megaláztatás, jó vagy rossz bír, vigasz vagy
szomorúság, jelenléted vagy arcod elfedése --: minden jó, mi Tőled jön.
Te vagy a bölcsesség és Te vagy a szeretet, – mit kívánhatnék többet?
*
Hiszem, ó én Üdvözítőm, hogy Te tudod azt, mi a legjobb a számomra.
Hiszem, hogy jobban szeretsz, mint én szeretem magamat; hogy mindentudó
vagy gondviselésedben és mindenható védelmedben. Tudatlan vagyok
felőle, miként Péter, hogy mi történik velem a következő időkben. De
megnyugszom egészen tudatlanságomban és teljes szívemből köszönöm
Neked, hogy felmentettél az önmagamról való gondoskodástól és a
helyett, hogy ily súlyos felelősséggel terhelnél, azt kívánod, hogy
teljesen kezedbe adjam magam. Nem kérhetek semmi jobbat Tőled, mint
azt: viseld Te a gondomat, ne én.
*
Ó, Uram és Megváltóm, a Te karodban biztosan érzem magam. Védelmezz,
és nincs mitől félnem, – hagyj el, és semmit sem remélhetek! Nem tudom
mi ér még halálomig. Nem ismerem a jövendőt. De egészen Rád
hagyatkozom. Kérlek Téged, add azt, ami javamra válik! Kérlek Téged,
vedd el, ami üdvömet veszélyeztetheti! Nem kérem, hogy gazdaggá tégy!
Nem kérem, hogy szegénnyé tégy! Hanem Rád bízok mindent. Mert Te tudod,
mi van javamra, – nem én. Ha gyötrelemmel és ínséggel akarsz
meglátogatni, úgy adj kegyelmet, hogy türelemmel viseljem! Óvj meg az
elkedvetlenedéstől és önzéstől! Ha egészséget adsz, befolyáshoz és
sikerhez juttatsz e világban, úgy add, hogy mindig résen legyek, hogy e
nagy adományok el ne távolítsanak Tőled! ... Ó, Te, ki meghaltál értem
a kereszten, egyenesen értem bűnösért: add, hogy megismerjelek Téged,
higgyek Benned, szeresselek Téged, szolgáljak Neked, törekedjem
dicsőségedet hirdetni, Neked és Érted élni, környezetemben mindenkinek
jó példával szolgálni! Add, akkor és úgy meghalnom, hogy azzal a
legjobban dicsőítselek és a legjobban szolgáljam üdvösségemet!
Meditation and Devotion
========================================================================
Szenvedés és önsanyargatás
Némelykor úgy beszélünk, (legalább is a szegények gyakran beszélnek
így) mintha jelenlegi nélkülözésünk és szenvedésünk, vagy azért mert
bűneinktől megtisztít, vagy mert közelebb viszi a szívünket Istenhez,
bizonyos értelemben alapul szolgálna arra, hogy jövendő reménységünk
zálogaként bizakodjunk bennük. Egyenesen éppen a vallásosabbak
vezettetik magukat félre közülünk a gondolattal, hogy a szenvedés jobbá
teszi őket, mint ahogy a valóságnak megfelel; mert a szenvedés huzamos
hatása minden alapjában mégis büszke és hajlíthatatlan vérmérsékletűnek
a lelkét elbágyasztja és lecsendesíti, ami mintegy megnyugvásnak tűnik
fel, mert a szenvedés szükségszerűleg készteti a lelkünket, hogy
különösen gondoljunk az Istenre, mint egyedüli támaszunkra a
megpróbáltatás idején. A szenvedés kétségtelenül valóságos jótétemény
lehet és nem csekély mértékben a keresztény számára, és hálát adhat az
Istennek, hogy megáldja vele. Csak óvatos legyen lelki állapotának az
ekkor szívében lakozó hit és szeretet sajátlagos tényei után való
megítélésében, különösen, ha e tények érzelmekre szorítkoznak és nincs
alkalmuk tettekben megmutatkozniok. Szent Pál mondja, hogy a fenyítés
„később az igazságosság megnyugtató gyümölcsét adja”, (Zsid 12,11),
alakít ugyan és érlel pillanatnyilag is, de csak az utána való időben
nyilvánul ki. Ez lehet a halálos ágyon elviselt szenvedés valóságos
gyümölcse, mégha nincs is rá mód, hogy másoknak is megmutatkozzék a
kereszténynek e földről való távozása előtt ... Ezt eredményezi a
szenvedés a szilárd keresztényekben; – de lehet a hatása nem ilyen
áldott is. Sőt azok esetében, akik követik Krisztust, de csak
félszívvel, gyengeségükhöz mérten túlságosan erős lehet a
megpróbáltatás és legyőzheti őket. Félelmetes figyelmeztetés ez azok
részére, akik halasztgatják a bűnbánat napját. ... Így ismerjük a
szenvedésnek a hitetlenekre tett hatását az Írás következő nagyon
komoly mondatából: „Nyelveiket harapdálták fájdalmukban, és káromlák
az ég Istenét fájdalmaik és sebeik miatt, és nem tartanak bűnbánatot
cselekedeteik miatt.” (Jel 16,10-11)
... A szenvedés általánosságban nemcsak nem nemesít minkét, hanem
óvatosság nélkül erős a hajlandóság is benne, hogy kárt okozzon a
lelkünknek, akkor ugyanis, ha önzővé tesz. Olyan hatása ez, ami
bekövetkezhet, ha más tekintetben javunkra is szolgál. Az emberek
gyakran mentik fel magukat saját gyengeségeikre való hivatkozással
valami kis különös figyelmesség alól a saját kényelmük érdekében; azt
gondolják, hogy bízvást tekinthetik minden alkalommal inkább a saját
kényelmüket, mint a másokét. Szeszélyes kívánságaiknak hódolnak,
tétlenségnek engedik át magukat, amikor valójában meg kellene magukat
erőltetniök és azt gondolják, azért ingerlékenyek, mert kimerültek.
Szőrszálhasogatókká, akaratoskodókká, kényesekké és önzőkké válnak.
Bodily suffering, 1835. május 3.; Par. and pl. serm. III.: 11.
A test minden sanyargatása, miként az Írás ajánlja, ... a virrasztás,
a böjtölés és a test fegyelmezése önmagukban semmiképp sem irányulnak
az ember jobbátételére. Gyakran rosszabbá tették az embereket, gyakran
pedig minden látszat szerint ugyanolyanoknak hagyták, mint azelőtt
voltak. Önmagukban véve nem biztos jelei a szentségnek és igaz hitnek.
Lehet az ember rendkívül szigorú életű és éppen e szigora által
fejlődhet másokkal szemben kegyetlenné, a helyett, hogy gyöngéddé
válnék; és másrészt, ami csodálatosnak tűnhetik, szigorú lehet valaki
az egyéni szokásaiban és mégis ingatag és bátortalan viselkedésében. Az
ilyen esetek egyszerűen az életből vett tények, nem mondom, hogy
valószínűek a társadalom jelen állapotában, de úgy gondolom, mindig
szem előtt kellene tartanunk, hogy a legszigorúbb és legönsanyargatóbb
élet éppoly kevéssé kiváltságlevél a mennyországba és éppoly kevéssé
ismertetőjele a szentségnek, amiként nem az a jótékonyság, a
jóravalóság vagy szeretetreméltóság. Az önsanyargatás szükséges
feltétele, de nem biztos jele a szentségnek. Világiasnak hagyhatja az
embert, sőt még zsarnokká is teheti. Egyedül az Isten kezében van, hogy
az Isten eszköze legyen. Csak akkor szolgálhat az Isten szándékára, ha
az Isten felhasználja. Csak ha kegyelem van a szívben, ha erő lakozik
fentről az emberben, szolgál minden, belülről és kívülről, az üdvére.
Üldözés, éhség vagy fegyver, – mindez éppoly kevéssé vezeti a lelket
Krisztushoz, amily kevéssé választja el tőle. Csak Ő tud hatni és csak
Ő hat minden dolog által.
Affliction, a school of comfort, 1834. okt. 19.; Uo. V.: 21.
========================================================================
Bölcsesség és ártatlanság
Az ártatlanság, az egyszerűség, a feltétlen engedelmesség az
Istennek, a lelki nyugalom, megelégedettség és az ezekhez hasonló
erények önmagukban bizonyos nemei a bölcsességnek; – úgy értem ezt,
hogy a hatásuk ugyanaz mint a bölcsességé, mert az Isten munkálkodik
azokért, akik nem önmagukért dolgoznak, amiért azután a keresztények,
mert oly keveset igényelnek és mégis oly sokat érnek el, a ravaszság
vádját vonják magukra a világ szemében.
Ravaszságnak tűnik, ami sok tekintetben bölcsesség.
1. ... Érzésük mélységének az arányában megértik az emberek az
önuralom szükségességét, azt, hogy ne mondjanak olyat, amit nem kellene
mondaniok ... És továbbá, akik szentek és feddhetetlenek, az Isten fiai
akarnak lenni, sokat találnak a világban, ami megzavarja és bemocskolja
őket, úgyhogy szükségszerűen szigorú önuralmat erőszakolnak magukra,
nehogy a vele való érintkezés szinte elkerülhetetlenül ártalmukra
váljék. És ez az önfegyelem az első dolog, amiért a szentéletű emberek
úgy tűnnek fel, mintha hiányoznék belőlük a nyíltság és férfiasság.
2. Azután ... nem tudja a világ elhinni, hogy megfontoltan fel
akarhatják áldozni emberek ezt az életet a másikért; és amikor ezt
állítják, azt hiszik, hogy föltétlenül kell valaminek a háttérben
lennie, amit nem árulnak el. És továbbá mindazok az okok, amiket a
vallásos emberek felhoznak, valótlanoknak tűnnek a világ szemében,
érzéseik pedig mind ábrándosaknak és erőszakoltaknak ... Keresztények
lemondanák a világi előnyökről, feláldoznak rangot és gazdagságot,
jobban szeretik hivatali állásnál a visszavonultságot, puha élet
helyett inkább bűnbánatot gyakorolnak, – és a világ így szól:
„Nincsenek ezek a tettek kellőképpen megokolva, ez ravaszság.”
3. ... Amikor a keresztények engedelmeskedtek a pogány elöljáróknak,
nem igazolták ezzel a pogányokat, tudták róluk, hogy bálványimádók.
Nagyon sok és különböző oka van, amikor kötelességünk engedelmeskedni
azoknak, akiknek mégsincs hatalmuk hitünk vagy meggyőződésünk fölött.
Mindazonáltal, amikor vallásos emberek alkalmazkodnak
kötelességérzetből külsőleg „a fennálló hatalomhoz”, a világ könnyen
abba a tévhitbe esik, hogy éppúgy megtagadhatnák nézeteiket is, amint
alárendelték cselekedeteiket és meglepődést érez vagy tettet, amikor
megtudja, hogy nézeteik megmaradtak, s összeegyeztethetetlennek vagy
kétszínűségnek minősíti és mondja ... És így az egyszerű tény, hogy
teljesen ártalmatlanok, senkit nem bántanak, hogy annyira
szolgálatkészek: a panasz okává válik ellenük. ...
4. A derültség, a megelégedettség és a készség továbbá, amellyel a
vallásos emberek ügyüket az Isten kezébe helyezik és teljesen
megelégedettek, amikor a világ győzedelmeskedni látszik fölöttük, újból
csak a ravaszság és álnokság látszatát kelti. Mert hogyan nyugtathatná
meg őket vágyaik feláldozása másként, minthogy tudomásuk van valamiről,
amit mások nem tudnak, vagy hogy nyertek tulajdonképpen, miközben
veszteseknek látszottak. ...
5. És még erősebb a világ részéről ez a csalódás, ha az események
igazolják a vallásos ember bizalmát. A legigazibb bölcsesség nyugodtnak
maradni és bízni az Istenben. A világ ezt szintén ravaszságnak látja.
Az Isten azokért harcol, akik nem harcolnak önmagukért. Ezt a nagy
igazságot, ezt a kegyes elvet jelenti ki és magyarázza meg a Szentírás:
„Ne tegyetek magatoknak igazságot, kedveseim, hanem adjatok helyet az
isteni haragnak, mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én majd
megfizetek – úgymond az Úr.” (Róm 12,19) Ne tégy semmit és megtettél
mindent. Mennél kevesebbet teszel te, annál többet fog tenni érted az
Isten. Mennél inkább megadod magad a világ erőszakának, annál
hatalmasabban fog felkelni Ő, az ellenállhatatlan, a világ ellen ...
Amikor azután a világ végül meggyőződik róla, hogy rosszul jár, és több
kárt szenved, mint amennyit okoz, és mégsem hajlandó az Isten hatalmas
keze alatt megalázni magát, mi egyéb marad neki hátra, minthogy
balsikerét azok hatalmának tulajdonítsa, akik gyengéknek látszanak,
vagyis azok ravaszságának, akik úgy tesznek, mintha gyengék lennének,
mikor a valóságban erősek.
6. Hozzá kell ezekhez fűzni, hogy az igazságnak magának megvan az az
adománya, hogy eszközök nélkül terjedjen; megteszi az útját Isten
áldásával a maga saját meggyőző ereje és kiválósága által a világban.
„Úgy van az Isten országa, – mondja Urunk, – mintha az ember magot
szór a földbe; azután alszik és fölkel éjjel és nappal, s a mag kikel
és növekszik, maga sem tudja hogyan.” (Mk 4,26-27) ...
7. És mindezeken a keresztény természetesen éppúgy meglepődik, mint a
világ; csak csodálkozni tud és dicsérni az Istent, de éppúgy nem tud
számot adni róla, mint a világ. „Hogy az Úr hazahozta rabjait Sionnak,
-- mondja a zsoltáros, – olyanok voltunk, mint akik álmodnak.”
(125,1) Vagy amint a próféta mondja az Egyházról: „Szíved csodálkozik
és kitágul, mivel majd hozzád tér a tenger özöne, és hozzád megy a
nemzetek kincse.” (Iz 60,5) És ezért a keresztény igaz bölcsessége
újból ravaszágnak látszik. Igaz bölcsesség az eshetőséget Istenre
hagyni, de ámításhoz hasonlónak látszik meglepődést mutatni, amikor
siker következik be és el nem ismerni magukat a tetteket. Az
igénytelenségnek, gyöngédségnek, türelemnek és szeretetnek önmagukban
hatalmas erejük van továbbá azok szívének megindítására, akik tanúi
ezeknek. A derülten viselt szenvedés szintén rokonszenvet kelt a
szemlélőben, visszahathat végül az emberek lelkére, látása megtéríti
őket és dicsőíteni fogják Atyjukat, ki a mennyekben vagyon. De ha
rosszakaratúak az emberek, könnyen ráfoghatják azokra, akik
győzedelmeskedtek szerénységükkel, hogy színlelték a győzelem
biztosítása érdekében a szerénységet.
8. ... Könyörögjünk Urunkhoz, hogy tárja fel nagy hatalmát,
nyilvánítsa ki egyre jobban és jobban magát és uralkodjék mind a mi
szívünkben, mind a világban. Kérjük Őt, hogy álljon mellettünk a
viszontagságban és vezessen veszélyes utunkon. Válassza ki, mint régen
„a világ szerint oktalanokat, hogy megszégyenítse a bölcseket és a
világ szerint gyöngéket, hogy megszégyenítse az erőseket.” (1Kor 1,27)
Támogasson az egész napon át, míg az árnyékok megnyúlnak, az este
elérkezik, a sürgő világ elcsendesül, az élet láza elmúlt és munkánk
befejeződött! Adjon azután nekünk könyörületességében végül biztos
hajlékot, szent nyugalmat és békét!
Wisdom and innocence, 1843. febr. 19.; Serm. on subj. of the Day: 20.
========================================================================
Feltűnés nélküli hitvallás
„Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el
a hegyen fekvő város.” (Mt 5,14)
Megváltónk hegyi beszédének e szakaszában azt parancsolja, hogy
hitvallásunkat minden ember előtt nyilvánítsuk ki. „Ti vagytok a világ
világossága. Nem rejthető el a hegyen fekvő város. Gyertyát sem azért
gyújtanak, hogy véka alá tegyék, hanem a gyertyatartóra, hogy
világítson mindazoknak, kik a házban vannak. Úgy világosodjék a ti
világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jó tetteiteket és
dicsőítsék Atyátokat, ki mennyekben vagyon.” (Mt 5,14-16) Mégis ezt
mondja egyidejűleg: „Mikor alamizsnát adsz, ... mikor imádkozol, ...
mikor böjtöltök, ... ne lássanak az emberek, hanem a te Atyád, ki
rejtekben vagyon.” (Uo. 6,2-18) Miként egyeztethetők össze e
parancsok? Hogyan valljuk magunkat keresztényeknek és titkoljuk el
mégis, ugyanakkor kereszténységünkből fakadó szavainkat, tetteinket és
önmegtagadásainkat?
1. Először is sok mondható a Krisztus melletti tanúskodásnak arról a
módjáról, amely az Egyházához való alkalmazkodásból áll. Aki egyszerűen
megteszi azt, amit az Egyház parancsol neki, hogy tegyen, (ha nem is
tenne többet), már jó tanúságot tenne a világnak és olyat, amit nem
lehet elrejteni. És ezt egyidejűleg, ha egyáltalában valami személyes
feltűnéssel, valóban csekéllyel teszi. ... Nyilvánvaló, hogy ha valaki
a saját erejében bizakodva kiáll és személyes önmagát jelenti ki
Krisztus tanújának, akkor sérti és megzavarja természetesen a lélek
Istentől adott nyugalmát. De az Isten kegyes gondviselése megment
minket e kísértéstől és útját állja elismerésének. Azt parancsolja,
hogy kapcsolódjunk egybe és személyes hitvallásunkat az egyetemes
közösség tekintélyével fedjük. Így sokkal hatásosabban mutatjuk meg a
világnak világosságunkat, mintha másokkal való közösség nélkül külön
pislákolnánk a magányos pusztaságban. Ugyanekkor sokkal rejtettebben és
alázatosabban tesszük. ... Vannak emberek, kik mindenféle különös módot
választanak, (mint gondolják), az Isten dicsőítésére. Ha csak az
Egyházat követnék, összejönnének nemcsak vasár- és ünnepnapokon, hanem
mindennap imára, megtartanák kötelességtudó tisztelettel a szertartások
előírásait, az imakönyv szellemében alakítanák családjaikat, állítom,
hogy gyakorlatilag egészében mérhetetlenül sokkal több jót tennének,
mint új vallási szokások erőltetése, új vallásos egyesületek alapítása
vagy új vallási nézetek kitalálása által. ...
2. ... Fontoljuk meg most ezután, hogy mily nagy jelentőségű
hitvallás és mégis mily öntudatlan és szerény hitvallás árad egy
szigorúan keresztény életnek csupán rendes módjából. Ez a gondolat
megnyugtatásul szolgálhat aggodalmas lelkeknek, kik tartanak attól,
hogy nem tesznek hitet Krisztus mellett s mégis félnek kimutatni. Az
életetek tanúsítja Krisztust, a nélkül, hogy akarnátok. Meg nem
állhatjátok, hogy ne tegyétek. Szavaitok és tetteitek meg fogják
mutatni, (mint mondják), hosszú távon, hogy hol a kincsetek és
szívetek. Szívetek túláradásában „sóval fűszerezett” szavak hagyják
el ajkaitokat. Látunk olykor embereket, kik a mindennapi életben
kötelességük teljesítésére igyekeznek s meghökkennek, amint hallják,
hogy könnyelmű vagy léha emberek kigúnyolják és durvaságokkal illeti
őket. Ez természetes, amint természetes, hogy meghökkennek rajta. Ha
azonban egy magányos keresztény zavart akar okozni fellépésével a
világban, fennáll a félelem, hogy nem olyan alázatos lelkű, mint lennie
kellene. Csak azok tartoznak Krisztus nyájához, akik békésen járják az
engedelmesség útját és mégis felfedezi őket a gyanakvó, követelő,
önmagát kárhoztató, de mindazonáltal büszke világ éles szeme, és akik
helyzetüket felismerve visszariadnak először tőle és aggodalmaskodnak,
azután figyelnek, hogy meglássák, ha valamit helytelenül tettek és
mindezek után bánkódnak miatta és (ha egyáltalában), csak lassan és
egyenesen vonakodva jutnak odáig, hogy örvendezzenek neki. ... Ki tudja
egyes kellő időben elejtett szavaink értékét felmérni? Hányra
visszagondol és becsben tartja ez vagy az a személy és gyümölcsözni
fog, amikor mi már elfeledkeztünk róla! Hogyan buzdítanak jó tetteink
másokat valami jó dologban való versengésre, az angyalok észreveszik,
ha mi nem is látjuk! ... „Tiszteld az Istent és tegyél jót” s nem
kerülheted el, meg kell, hogy lássák világosságodat az emberek, mint a
hegyen fekvő várost.
3. Mindazonáltal tökéletesen igaz, hogy bizonyos körülmények között
kötelessége a kereszténynek nyíltan kimondania vallási kérdésekben és
tárgyakban a véleményét és ténylegesen nehéz kérdés, hogy miként tegye
ezt feltűnés nélkül. Amennyiben valakinek a társadalomban itt vagy ott
súlya van, ugyanabban a mértékben jobban vagy kevésbé kötelessége, hogy
szabadon kimondja a véleményét. Sohasem szabad pártolnunk bűnt vagy
tévedést. A rossz helytelenítésének a legszembeszökőbb és legszegényebb
módja a hallgatás és az elkülönülés tőle. Kötelességünk például
távoltartanunk magunkat a megrögzött és nyilvános bűnösöktől. Szent Pál
kifejezetten mondja: „Ne érintkezzetek azzal, aki testvérnek (vagyis
kereszténynek) neveztetik és parázna vagy fösvény, vagy bálványimádó,
vagy átkozódó, vagy részeges, vagy rabló, az ilyennel még csak ne is
étkezzetek együtt.” (1Kor 5,11) Szent János hasonlót tanácsol az
eretnekek tekintetében: „Ha valaki hozzátok jön és e tanítást (vagyis
Krisztus igaz tanítását) nem hozza magával, ne fogadjátok be őt
házatokba, még Üdvözlégy-et se mondjatok neki. Mert aki neki Üdvözlégy-
et mond, részes az ő gonosz cselekedeteiben.” (2Jn 10-11).
Nagyon nehéz kötelesség, (mit a kereszténynek gyakran kötelessége
megtenni), a napi eseményekről és közéleti emberekről ítéletét mondani.
Kötelességévé válik ez a közösségben való állása és befolyása arányában
abból a célból, hogy nyerjen meg, ha megteheti, másokat a maga
gondolkodásának. Mindenekelőtt papok kötelesek a vélemény kialakítására
és kimondására. Mondják néha általánosságban, hogy ne törődjék a pap
semmit politikával. Helyes ez, ha arra gondolnak, hogy nem kellene
világi célokra törekedniök, hogy nem kellene politikai pártnak, mint
olyannak pártját fogniok, hogy nem kellene a népszerűséget vagy nagy
emberek kegyét keresniök, hogy nem kellene e világ sürgésében örömüket
lelniök és idejöket ezzel vesztegetniök, hogy nem kellene kapzsinak
lenniök. De ha azt értik rajta, hogy nem kellene véleményt
nyilvánítaniok és befolyást gyakorolniok egy vagy más módon, az
nyilvánvalóan ellenkezik a Szentírással. Az apostolok a világi hatalom
iránti minden tiszteletük mellett, akár zsidó, akár római volt az, és
világias becsvágytól való minden különválásuk mellett nem bélyegezték-e
meg vezetőiket, mint gonosz embereket, kik keresztrefeszítették és
megölték az Úr Krisztusát? (ApCsel 2,23; 3,13-17; 4,27; 13,27) És
hegyen épült város lettek volna-e, ha nem így cselekednek? ... És
mindezt meg lehet tenni, ha nehéz is, a keresztény gyöngédség és
alázatosság megsértése nélkül. Nem szükséges sem haragosnak lennünk,
sem pörlekedő szavakat használnunk és mégis határozottan kifejezhetjük
a véleményünket, abban az arányban, amint tehetjük, a kialakítása
által. Buzgólkodhatunk az Istenért tevékenyen minden jó szolgálatban,
és aggodalmasan s nyomatékosan távoltarthatjuk magunkat mégis a rossz
emberektől, akiknek gonosz agyafurtságától félünk.
Más és még sokkal nehezebb kötelesség a személyes megpirongatása
azoknak és Krisztus nevében tanúságot tenni azok előtt, akikkel a
mindennapi életben érintkezünk s kik szóval és tettel vétkeznek. Nehéz
ilyen esetekben szerénynek és buzgónak lenni egyszerre. Tudjuk, hogy
Krisztus világos és ismételt parancsa, hogy szóljunk másoknak,
szeretetből a hibáikról, de miként tehetjük ezt meg a nélkül, hogy
fennhéjázónak vagy ridegnek ne látszanánk, vagy azok is legyünk? ...
Gyakran azért érezzük magunkat zavarban, mert egyes esetekben valóban
illetlen a megkísérlése. Szinte általános szabály, hogy illetlen
fiataloknak öregek előtt másként, mint hallgatásuk által tanúságot
tenniök. Még illetlenebb alárendelteknek feletteseiket megpirongatniok,
így magától értetődően gyermeknek szüleit, vagy magán személynek
természetes és Istentől rendelt elöljáróját. ...
Azt is figyelembe kell vennünk, hogy nem elemi kötelessége a
kereszténynek az igazság melletti tanúskodó szerepét játszani, inteni
és dorgálni. Ezzel azt akarom mondani, hogy bizonyos sorrendje van
kötelességeinknek, az egyik megelőzi a másikat, és ez nem a legelsők
egyike. Első kötelességünk a töredelmesség és a hit. Valóban különös
lenne, ha az, aki éppen csak elkezdett a vallásról gondolkozni,
nagyzoló szerepet öltve magára elbizakodottan szentnek és
tanúságtevőnek képzelné magát s intene rá másokat, hogy térjenek az
Istenhez. Ez magától értetődő. De amint az idő haladtával vallásos
jelleme kialakul, miközben minden kötelessége tekintetében a
tökéletesség felé halad, kötelességének fogja akkor azt is tekinteni,
hogy szava hangjával is tanúságot tegyen az Isten mellett. Nehéz
megmondani, hogy mikor van valakinek engedelme nyíltan korholni
másokat; bizonyosan nincs addig, míg nagyfokú alázatosságra nem tett
szert. ... Mindezeket világi emberekről mondtam. A papi embernek
hivatása erejénél fogva kötelessége a dorgálás. És azután végül,
feltéve, hogy világos kötelességünk vallási meggyőződésünket e
nyomatékos módon kinyilvánítanunk másoknak, illedelmessége érdekében
jóindulatúan és szeretetteljesen kell tennünk, oly gyöngéden, amint
csak tudjuk, oly kevéssé, amint csak megállhatjuk; nem téve a dolgokat
rosszabbá, mint amilyenek vagy nem tárva fel egész keresztény
mivoltunkat, ... mikor nincs szükségünk többre, (hogy úgy mondjuk) egy
kézmozdulatnál vagy egy tekintetnél. És mindenekelőtt úgy kell
cselekednünk, ... mintha azt gondolnánk, sőt valóságosan gondolnunk is
kell, hogy a vétkező egy nap megfordulva minket korholhat. Nem szabad
fölényesnek lennünk vele szemben, éreznünk kell nagy tökéletlenségünket
és kívánnunk, hogy korholjon meg ő is minket alkalmilag, ha
megérdemeljük.
Profession without ostentation, 1831. nov. 6.; Par. and pl. serm. I.:
12.
========================================================================
Az emberi élet nagysága és kicsinysége
„Vándorkodásom ideje százharminc esztendő,
kevés és mostoha s nem érte el atyáim
vándorkodásának idejét.” (Ter 47,9)
Ha az emberi életet bármily kis szakaszában is önmagában szemléljük,
meglátjuk benne a lélek jelenlétét, egy szellemi teremtmény, egy
felelős lény tevékenységét. Az öntudat minduntalan ezt tanítja. De ha
csak külsőlegesen emlékezünk rá vissza, csupán az idő elmúlásának,
pusztán földi történetnek látjuk. És e külső világ leghosszabb tartama
is olyan, mint a por és semmit sem nyom a belső világ életének egyetlen
pillanatával szemben. Így lelkünk létezésének bensőséges tudata
következtében mindig nagy dolgokat várunk minden pillanatban az
élettől; s mindig kiábrándultak vagyunk arra gondolva, amit az elmúlt
időben nyertünk vagy a jövőtől remélhetünk. Az élet mindig ígér és
sohasem teljesít, s ezért bármily hosszú is legyen, napjaink száma
kevés és mostoha. ...
Földi életünk ígérget valamit, amit nem teljesít. Ígér
halhatatlanságot pedig halandó, életet rejt a halálban és
örökkévalóságot az időben; és kezdődések erednek általa, melyeket csak
a hit fejez be. Azt akarom ezzel mondani, hogy ha tekintetbe vesszük
azokat a képességeket, amelyekkel mint keresztényeknek a lelkünk fel
van ruházva, ezeknek a tudata bizonyossággal tölt el, hogy túl kell
élnie a lelkünknek ezt az életet. ...
Úgy vélem, hogyha egy kiváló személyiséget látunk, akinek jeles
tulajdonságait, jószívűségét, szeretetteljességét, gyöngédségét és
nemes gondolkozását ismerjük, – és ha látjuk őt holtan, (bármi hosszú
ideig élt is) ... úgy képzeljük, hogy a szelleme sohasem jutott el a
végcéljához, – valami kincs volt a bensőjében, mely sohasem
érvényesült. ... És ennek a megérzésével valami jövendő állapotra
kényszerülünk gondolni, egy olyan időre, mikor a szelleme kibontakozik
és érvényesül. Nem kísérlem meg ezzel a gondolattal egy jövendő lét
bizonyítását; tételezzük azt fel. De úgy gondolom, hogy függetlenül e
nagy igazságban való pozitív hitünktől, a jelenben is rákényszerülünk
arra az egyenesen valami érezhető meggyőződéssé váló hitre, hogy lesz
ilyen élet. ... Képességeink valódi nagysága nyomorultnak mutatja ezt
az életet, ez élet valódi nyomorúsága kényszeríti gondolatainkat a
másik életre; és a másiknak a kilátása adja meg ennek az életnek a
méltóságot és értéket, amelyet a másik ígér; és így nagy és kicsi
egyúttal ez az élet és jogosan vetjük meg, miközben jelentőségét nagyra
értékeljük.
... Vannak emberek, akik életük egy egyedülálló pillanatában a
szellem emberfölötti magasságát és fenségét tárták fel, aminek a maga
való kifejtésére és hogy úgy mondjuk, kimerítésére emberöltők kellenek,
s akik a nap sugaraihoz és a villám cikázásaihoz hasonló ily átmeneti
felvillanásuk által halhatatlanságuk jelét adták, jelét adták annak,
hogy angyal rejlik bennük, az Istennek az örök élettel eljegyzett
választottjai s rendeltetésük a világot megítélni és Krisztussal örökre
uralkodni. De hirtelen elvétettek tőlünk, s alig ismertük fel őket,
máris elvesztettük. Hihetjük-e, hogy nem nagyobb dolgok érdekében
költöztek el? Felvetik e kérdést gyakran értelmi képességeinkre utalva,
de még helyesebb ezt erkölcsi természetünket illetőleg felvetni. Van
valami az erkölcsi igazságban és jóságban, a hitben, az
állhatatosságban, a mennyei érzületben, szelídségben, bátorságban,
szeretetteljességben, amikkel e világ körülményei teljességgel
egyenlőtlenek, amiknek a leghosszabb élet is elégtelen, amik
tekintetében e világ legnagyszerűbb fordulatai is csalódások, van
bennük valami, amiknek e világ bilincseit szét kell repeszteniök, hogy
a maguk megillető helyére jussanak. Ez indít egy jó ember halálakor
olyan kijelentésre, hogy felényire sem bontakozott ki, hogy nem volt
alkalma a működésre, napjai elmúltak, mint az árnyék és elhervadt, mint
a fű.
... A halál órája látszik annak az időnek, amikor a Gondviselés
kezében, ha szabad így mondanom, sok történhetnék; sok történhetnék az
Isten dicsőségére, az ember javára és a haldokló személyes
megnyilatkozása tekintetében. És különösen talán a barátok vágynak és
várnák ekkor nagy dolgok történésére, amiket sohasem felejtenének el.
De „miként hal meg a bölcs, éppúgy, mint a balga.” (Préd 2,16) ... A
keresztények úgy halnak meg, mint mások. Az egyik hirtelen
szerencsétlenség következtében, a másik harcban, más a nélkül hogy
látnák barátok halálát, a negyedik érzéketlen vagy nincs magánál. Így
tovatűnik az alkalom és kényszerülünk emlékezni rá, hogy „az Isten
fiainak kinyilvánítása” (Róm 8,9) utóbb történik, hogy „a teremtett
világ sóvárgása” csak vágyakozik reá, hogy ez az élet nem felel meg
ama nagy feladat terhének, amit azoknak a titkos szenteknek a
kinyilvánítása jelent, kik egy nap „fényleni fognak, mint a nap Atyjuk
országában.” (Mt 13,43)
Ilyen meddő lévén, önmagában tekintve, ez az élet, nyilvánvaló, hogy
hogyan kell rá tekintenünk, míg vándorútját járjuk. Emlékezetben kell
tartanunk, hogy alig valamivel több valami esetlegességnél a létünkben,
-- hogy a nem maradandó része halhatatlan mivoltunknak; hogy időtől és
tértől független halhatatlan szellemek vagyunk és ez az élet csak
mintegy színpad, amelyen játszunk egy ideig, s ami csak arra elegendő
és csak arra van hivatva, hogy próbatételünk legyen, akarunk-e Istennek
szolgálni vagy nem. Nem kellene teljesebb mértékben e világban lévőknek
tekinteni magunkat, mint a játékos tekinti magát a játékban; egyfajta
álomnak kellene tekintenünk az életet, valami elválasztottnak és
különbözőnek igaz, örök létünktől, miként az álom különbözik az
ébrenléttől; komoly álomnak mindenesetre, mert megítéltetésünk mértéke,
de önmagában mégis valamifajta lényegnélküli árnyképnek, színpadi
jelenetnek, melybe belekerültünk és amelyben kötelességünk úgy
cselekedni, mintha mindaz, amit látunk igazság és valóság lenne, mert
mindaz, ami történik velünk, hat ránk és a sorsunkat jelenti. Az
újjászületett lélek angyalok és szentek közösségébe vétetett fel, és
„élete el van rejtve Krisztussal Istenben” (Kol 3,3); helye van Isten
udvarában, és nem e világból való, – úgy tekint be e világba, mint a
néző tekint valami előadásra vagy színpadra, ha időnként olykor
szereplésre hívják is. És ha az érzékek ösztönzésének engedelmeskedik,
Isten miatt teszi, és aláveti magát az időleges dolgoknak, amennyiben
ezáltal a tökéletesség felé halad, hogy majd ha egyszer a lepel lehull
és ott találja magát, hol mindig volt, Isten országában, méltónak
találtassék rá, hogy örvendezzék benne. Az életnek ez a szemlélete
megkímél a befejezetlensége miatti minden meglepetéstől és csalódástól:
mert éppoly joggal tarthatnánk befejezettnek az élet valamely véletlen
eseményét, egy idegennel folytatott alkalmi beszélgetést s egy órányi
vesződséget vagy szórakozást.
... Mire megyünk mi e világ adományaival és tiszteletadásaival, mikor
mégis csak a jövendő világ számára kereszteltek meg és nem vagyunk
tartósan e világ polgárai? Miért kellene nyugtalankodnunk hosszú élet
vagy gazdagság, tekintély vagy kényelem miatt, amikor tudjuk, hogy a
jövendő világ lesz minden, mit a szívünk kívánhat, és az lesz nemcsak
látszólagosan, hanem valóságosan és örökké? Miért kellene megnyugodnunk
ebben a világban, amikor csak útjelzője és ígérete egy másiknak? Miért
kellene megelégednünk a felszínével, a helyett, hogy magunkévá tennénk
azt, ami mögötte halmozódik? Azoknak, akik hitből élnek, minden amit
látnak, a jövendő világról beszél; a természet dicsősége, a nap, hold
és a csillagok, a föld gazdagsága és szépsége mint jelek és képek
bizonyságot tesznek róla és feltárják az Isten láthatatlan dolgait.
Mindennek, amit látunk, az a rendeltetése, hogy egy napon mint az ég
virága nyíljék ki és átalakuljon halhatatlan megdicsőülésben. ... Azon
a napon majd eltűnnek az árnyékok és előtűnik maga a való ... És akkor
majd fel fog tárulni, hogy a mi halandó testünk egy belső embert zár
magába, mely mint a lélek harmonikus szerve megfelelő osztályrészt kap
majd. ...
Olyan gondolatok ezek, hogy vágyakozva és áhítatosan mondjuk: „Jöjj,
Urunk Jézus, és vess véget a várakozás, a sötétség, a nyugtalanság, a
viszály, a szomorúság, az aggály idejének.” Ezek a gondolatok arra
késztetnek, hogy örüljünk minden nap és óra elmúlásának, mert közelebb
kerülünk ezáltal az Ő megjelenésének idejéhez s a bűn és nyomor
megszűnéséhez.
The greatness and littlenes of human life, 1836. okt. 23.; Par. and pl.
serm. IV.: 14.
========================================================================
A Szentírás az élet szomorúságának tükre
... A Biblia a földre és az emberre mondott átok történetével
kezdődik s a fenyegetései és az utolsó ítéletről szóló jövendölései
miatt félelmetes Jelenések Könyvével végződik. ... Gyorsan végez a
történet Éden kertjével, hogy nyomatékkal mondja el az ősszüleink
kiűzetésével bekövetkezett szenvedéseket; és bár az anyag lényegében
hátrahagyattak még közöttünk a paradicsom nyomai, mégis nyilvánvaló,
hogy egybevetve az emberi nyomorúságról való mondanivalójával keveset
beszél az Írás róla. Keveset szól az élet ártatlan örömeiről, azokról a
múló áldásokról, melyek emberi foglalatoskodásainknak megmaradtak és
megkönnyítik azokat, „a naptól, holdtól és az örök halmoktól”, az
évszakok egymásutánjából és a föld terméséből eredő áldásokról, --
keveset szórakozásainkról és otthoni napi vigaszainkról, – keveset az
életben adódó kedélyes alkalmakról és vidámságról és egyáltalában
semmit azokról a különböző egyéb örömökről, melyek részletezése
túlságosan messze vezetne. Az emberi elbeszélések és költemények telve
vannak vidám képekkel és jelenetekkel, szépítik a dolgokat és afféle
eszményi tökéletességűnek festik; de az Írás, ismétlem, még attól is
tartózkodni látszik, amit a való emberi élet dicsérésére mondani
lehetne. Olvasunk ugyan a lakomáról Izsák elválasztása napján, Jákob
menyegzőjéről, Jób háznépének családi és jámbor vendégeskedéseiről, de
ezek kivételek a bibliai történet folyamán. „Csupa hiúság, minden csak
hiúság!” „az ember nyomorúságra születik”: ez az Írás szokásos
tanítása ... oly annyira, hogy megfontolatlan emberek éppen ez okból
nem szívelik a történeteit. ...
... Az Isten semmit sem tesz bölcs és alapos ok nélkül, s ezt
alázatosan illik fogadnunk és hasznát vennünk. Nem ok nélkül adott
nekünk a világról ilyen sötét képet. A valóságban az emberi életnek ez
a szemléletmódja végül is az igazi. De ez nem minden; olyan szemlélet
ez, amelyet nagyon fontos tudnunk. Ismétlem, nagyon fontos megértenünk,
hogy ez a világ az első látszat és a részleges kivételek ellenére mégis
csak szomorú világ. Különben meg kellene tanulnunk (és előbb vagy utóbb
kénytelenek vagyunk megtanulni) szomorú tapasztalatból. Ha azonban
előre figyelmeztetnek rá bennünket, akkor rájövünk, hogy hamis a
vélemény a kiválóságáról s megkíméljük magunkat a későbbi csalódástól.
És ez az oka annak, hogy az Írás éppen azt mellőzi, amivel a világ
örömeit dicsérhetné; – nem tagadja a maga való értékét, nem tiltja meg
istenfélő élvezetét, de tudja, hogy mi figyelmeztetés nélkül is
feltétlenül megtaláljuk magunktól ezeket s nem az a veszélyünk, hogy
lebecsüljük, hanem hogy túlbecsüljük őket. Ha azonban eleve
megértettük, hogy hiúság a világ, akkor megtanulunk majd, (amit
különben csak a végén érnénk el,) kezdettől nem búsnak és kedvetlennek
lenni, de mosolygó vidám arckifejezéssel józan és nyugodt szívvel
tűrni.
Fontos szabálya magatartásunknak, hogy úgy vegyük a dolgokat, ahogy
jönnek. Aki az útjától eltér, mert az emberi élet reá váró sorsától
visszaretten, annak gyenge a hite vagy furcsán elferdült a
lelkiismerete, – hiányzik a szellemi magaslata. Az igazi keresztény
örül a földi dolgoknak, mik gyönyörködtetik; de mégis csak annyira,
hogy nem búslakodik utánuk, ha elenyésznek. Nem törődik sokat semmi
földi áldással azokon kívül, amik halhatatlanok, mert tudja, hogy a
jövendő világban minden visszaadatik neki. De vallásosabb annál, hogy
még a legkisebb és legmulandóbb dolgot is megvesse, mert Isten
ajándékának tekinti; és így fogadva a legkisebb és legmulandóbb dolog
is, ámbár kevésbé izgató, de annál tisztább és mélyebb örömet is szerez
neki. Ha néha megtagad magától valamit, ezt azért teszi, hogy Isten
jóságával ne éljen vissza vagy szakadatlan használata következtében meg
ne feledkezzék róla, miként kellene nélküle viselkednie.
... Csak ebben a megvilágításban kell e világot néznünk; – így nem
fognak várható szomorúságok nyugtalanítani, a derűsebb kilátások pedig
csak megpróbálnak. Bátorságot jelent egyenesen így haladni és semmi
kötelességtől, legyen kicsi vagy nagy, vissza nem riadni, a magasból
alacsonyra szállni, öröm után szenvedést elviselni, és az elvek mellett
formaságai nélkül szilárdan kitartani. Tanuljunk meg hasonlóvá lenni az
angyalhoz, ki leszállt a betszaidai nyomor közepébe a nélkül, hogy
mennyei tisztaságát vagy tökéletes boldogságát elvesztette volna.
Merítsünk gyógyerőt zavaros vizekből! Készítsük elő a lelkünket életünk
útján bizonyos mértékű kín és gyötrelem elviselésére; Isten kegyelmével
elő fog ez készíteni bennünket az életre, – komollyá és megnyugodottá
fog tenni, anélkül, hogy életörömünket megzavarja ... Legyetek
tisztaszívűek és megelégedettek, mert így vagytok hivatva Krisztus
zarándok egyházának tagjaivá lenni. Váltsátok valóra a látszólagos
ellenmondást, hogy boldogan és örvendezve jártok e világban, mert nem a
ti világotok.
Scripture a record of human sorrow, 1831. július 1.: Par. and pl. serm.
I: 25.
========================================================================
A szentek fegyverzete
„Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a ti cselédetek, és aki
első akar lenni köztetek, az lesz a ti szolgátok; miként az Emberfia
nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon,” (Mt
20,26-28) Ez a mi irányadónk. Útközben fel a hegyre lefelé kell
mennünk. Minden lefelé tartó lépés feljebb visz minket a mennyek
országában. Nagy kívánsz lenni? Tedd magad kicsinnyé. Valami titokzatos
összefüggés van a valódi siker és az önlealacsonyítás között. Ha a
megalázottnak és lenézettnek szolgálsz, ha az éhezőt táplálod, a
beteget ápolod, a szerencsétlenen segítsz, ha türelmes vagy a
szeszélyessel, elviseled a sértegetést, eltűröd a hálátlanságot, a
rosszat jóval fizeted: akkor mintegy isteni varázslattal hatalmat
nyersz a világ fölött és emelkedsz a teremtmények között. Istenrendelte
törvény ez. Így munkálja Ő csodálatos tetteit. Eszközei szegények és
megvetettek; a világ alig vagy egyáltalában nem ismeri a nevüket. Olyan
dolgokkal foglalkoznak, amiket a világ jelentéktelennek tekint és
amikkel senki sem törődik. A látszat szerint nincsenek nagy feladataik,
nem látni mi haszon háramlik belőlük: úgy tűnik, mintha hiába
dolgoznának. Sőt még, mi saját vallomásuk szerint a szívükön fekszik,
vallásos vonatkozású dolgokban sem fedezhető fel semmi természetes és
látható összefüggés cselekvésük és szenvedésük, valamint elérni kívánt
céljuk között. De valami láthatatlan összefüggés van az Isten
országában. Emelkednek esés közben. Nyilvánvaló, hogy semmiféle
leereszkedés sem lehet oly nagy, mint amilyen magának Urunknak a
leereszkedése. Annál hasonlóbbak tehát Hozzá, mennél jobban megalázzák
magukat; és mennél hasonlóbbak Hozzá, annál nagyobb hatalmuknak kell
lenni Vele.
Ha egyszer elismerjük az isteni gondviselés e törvényét, jobban
értjük meg és jobban vágyódunk majd követni Urunk parancsát:
„Ti engem mesternek és úrnak hittok, és jól mondjátok, mert az
vagyok. Ha tehát én, az úr és mester megmostam a ti lábaitokat, nektek
is mosnotok kell egymás lábait. Mert példát adtam nektek, hogy amint én
cselekedtem veletek, ti is úgy cselekedjetek. Bizony, bizony mondom
nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem az apostol nem nagyobb annál,
aki őt küldte.” És ezután hozzáteszi Urunk: „Ha ezeket tudjátok,
boldogok vagytok, ha megteszitek azokat.” (Jn 13,13-16) Mintha ezt
mondaná napjainkban: Nagyon jól tudjátok, hogy az Evangéliumot
kezdettől a szegények és erőtlenek között hirdették és terjesztették a
világ hatalmasai ellenében; tudjátok, hogy a halászok és vámosok
legyőzték a világot. Tudjátok ezt; az Evangélium igazságának a
bizonyságát látjátok a sikerében és elterjedésében valami meglepőt, mi
többet mond minden beszédnél; boldogok vagytok, ha ti magatok fejezitek
be ezt, boldogok vagytok, ha folytatjátok e halászok munkáját, ha ti a
magatok korában követitek őket, amint ők követtek Engem, és
győzedelmeskedtek a világon és fölébe emelkedtek hasonló
önmegalázással.
„Mikor lakodalomba hívnak, ne ülj az első helyre, ... hanem mikor
meghívnak, eredj, telepedjél az utolsó helyre, hogy mikor jövend, ki
téged meghívott, azt mondja neked: Barátom! menj följebb. Akkor
dicsőséged leszen az egész asztaltársaság előtt. Mert mindaz, aki magát
megalázza, fölmagasztaltatik.” (Lk 14,8,10-11) Ez irányítsa e földön a
viselkedésünket, bármit teszünk. Nyilvánvaló, hogy e parancs szelleme
másvilági felmagasztaltatásunk feltételeként azt tanácsolja, hogy
viseljünk el itt a földön a feltűnés szeretete, önmagunk előtérbe
helyezése, udvariasság elvárása, a beszédben való hangoskodás és
mohóság ... helyett mindenféle kis megaláztatást, hogy legyünk
megelégedettek, sőt örüljünk jelentéktelenségünknek, végezzünk
alárendelt szolgálatokat, megnyugvással nyomorogjunk kopottan az ember
között, legyünk türelmesek rágalmazások közepett, ne okoskodjunk, ne
bírálgassunk, ne feddjünk, hacsak nem nyilvánvalóan kötelességünk; és
mindezt azért tegyük, mert Urunk mondta, hogy az ilyen viselkedés vezet
valójában az Ő színe előtti felmagasztaltatásunkhoz.
„Én mondom nektek, ne álljatok ellen a gonosznak; hanem aki megüti
jobb orcádat, fordítsd oda neki a másikat is.” (Mt 5,39) Miféle
parancs ez? Miért e szándékos önmegalázás? Mi jó származhat belőle? Nem
furcsaság ez? Nagy dolog nem ellenállni a gonosznak; de meg a kedvére
is járni, a bal orcát odanyújtani a támadónak és felajánlani
megsértésünket, mily csodálatos egy parancs! Mi az, örömünket kell
lelni sértésekben? Minden bizonnyal kell, bármily bajos is megértenünk,
bármily nehéz és megerőltető a gyakorlatban. Hallgassuk meg Szent Pál
szavait, ezek megmagyarázzák Krisztus igéit: „Azért telik kedvem
erőtlenségeimben, a gyalázatban, a szükségben, az üldöztetésben, a
Krisztusért való szorongatásban; mert midőn erőtlen vagyok, akkor
vagyok hatalmas!” (2Kor 12,10) – teszi hozzá az okot. Amint egészség,
mozgás és rendes életmód szükségesek a testi ellenálló erőhöz, ugyanúgy
szükséges a természetes ember elerőtlenítése és meggyötrése, a lélek és
test megfenyítése és szenvedése a lélek emelkedettségéhez.
Ugyancsak Szent Pál mondja: „Ne tegyetek magatoknak igazságot, hanem
adjatok helyet az isteni haragnak, mert meg van írva: Enyém a
bosszúállás, én majd megfizetek – úgymond az Úr. Hanem ha ellenséged
éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki italt. Mert ha ezt
míveled, eleven parazsat gyűjtesz a fejére.” (Róm 12,19-20) Mintegy
ezt mondja: Ez a keresztény bosszúja, így gyűjt egy keresztény
fenyítéket és fájdalmat ellensége fejére; jóval fizet a rosszért. Öröm
a lábaidnál látni azt, aki megsért és szorongat? Igazságtalanul bánt,
becsmérelt hatalmaskodott fölötted, visszaélt bizalmaddal, háládatlan
volt veled szemben valaki, vagy vegyük, mi általánosabb, gőgösen bánt
veled, úgy látszott, hogy lenéz, keresztezte az utadat, túljárt az
eszeden, szívtelen volt veled valaki és te neheztelsz, – és így
gondolkozol magadban: „Nem kívánok neki rosszat, csak éppen hasonlóan
akarom érte megalázni és kárpótolni akarom magam.” Mondd inkább ezt,
bár nehéz: „Szeretettel akarom őt legyőzni, – hacsak a szigor nem
kötelesség, – nem mondok semmit, nem teszek semmit, békében hagyom,
törekszem neki szívességet tenni; szívességgel, nem gyűlölettel
tartozom neki; szelíd, kedves, udvarias, nyugodt akarok lenni és bár
nem tudom palástolni, hogy jól tudom, miképpen viselkedik ő és miképpen
én, mégis így fogok tenni a szeretet minden békülékenységével és
tisztaságával.” Óh, súlyos kötelesség, de nagyon áldott! Még ha
számításba vesszük is a bosszúállás örömét, már amilyen az, nem nagyobb
kielégülés-e a büszke és sértő szív megszelídítése, mint a külsőleges
győzedelmeskedés fölötte belső meghódolása nélkül? Nem több igaz öröm-e
feltekintened az Istenre és (hogy úgy mondjuk) Őt hívnod tanúul ahhoz,
amit teszel és tudni, hogy angyalai szemlélik győzedelmedet, bár egy
lélek sem tud e földön róla semmit, mint merőben világiasan a rosszat
rosszal megtorolni és elbeszélni mindenki jelenlétében, még többeknek,
mint akik látták a sértést vagy hallottak a bántalomról?
Ugyanez az eset a szegénység tekintetében, amit a világ magatartása
nemcsak a legnagyobb rossznak, de a legnagyobb szégyennek is tekint.
Szégyennek tekintik, mert kétségtelenül gyakran ered könnyelműségből,
lustaságból, meggondolatlanságból és más hibából. De sok esetben semmi
egyéb ez, mint az ember Istennek tetsző igazi életállapota, de mégis,
még ekkor is, egyformán lenézi a világ. Nos, ha valamit érthetően
megmond a Biblia, az az, hogy „boldogok a szegények”. Üdvözítőnk a
szegénység kitűnő példája. Ő szegény ember volt. Szent Pál mondja:
„Hiszen ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek
szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ő szegénysége által ti
gazdagok legyetek.” (2Kor 8,9) Vagy fontoljuk meg Szent Pál nagyon
komoly beszédét a gazdagság veszedelméről: „Minden bajnak gyökere
ugyanis a kapzsiság: ahhoz szegődve, jónéhányan eltévelyedtek a hittől,
és sok gyötrelembe verték magukat.” (1Tim 6,10) Kételkedhetünk-e, hogy
a szegénység az Evangélium szellemében nagyobb értékű, mint a
gazdagság? Hangsúlyozom, az Evangélium szellemében és Isten
újjászületett és igaz szolgáinál. Természetesen az Evangélium szelleme
nélkül e világ újjá nem született szerelmesei között nem tesz
különbséget, hogy valaki gazdag-e vagy szegény; bármily
igazságtalanságot szenvedett valaki, nem jobb vagy rosszabb e miatt.
Hangsúlyozom azonban, hogy Krisztusban a szegénység sokkal áldottabb
sors, mint a gazdagság. Azóta, hogy egykor az Isten Örökkévaló Fia
istállóban született s nem volt helye, hol fejét lehajtsa és
megvetetten, mint gonosztevő halt meg, a menny szegénység, gyalázat és
szenvedés útján nyílik meg. Nem magukban véve ezek révén, de a bennük
és általuk működő hit révén.
... Különös mondani, de oly igazság, amit a magunk saját megfigyelése
és tapasztalata megerősít, hogy ha az ember sok bűnt fedez fel
önmagában és a legmélyebbre alázza magát, ha eltűnik a szemében minden
kedvessége és elfonnyad minden bája, ha undort kap és felháborodik
önmagára gondolva, – ha önmaga előtt teljességgel pornak és hamunak,
ocsmánynak és gyűlöletesnek tűnik fel, akkor emelkedik a valóságban
Isten országában, miként Dánielről mondatott: „Az első naptól fogva,
hogy szívedet arra adtad, hogy értelmet nyerj és magadat Istened színe
előtt sanyargasd, szavaid meghallgatásra találtak, és én éppen a te
szavaid miatt jöttem.” (Dán 10,12)
The weapons of saints, 1837. okt. 29.; Par. and pl. serm. VI.: 22.
Amikor Jézus a legközelebb volt mennyei diadalához, akkor látszott a
legtávolabbra tőle. Amikor a legközelebb volt hozzá, hogy égi
királyságát átvegye s hatalmat gyakoroljon égben és földön, – holtan
feküdt egy sziklaüregben. Bízzunk ezért Benned, ó Jézus, hogy
gondviselésed hasonlóképpen akar cselekedni velünk! Tégy bennünket
bizonyossá, ó Urunk, hogy mennél nagyobb a szomorúságunk, Hozzád annál
közelebb vagyunk – mennél jobban bántanak bennünket az emberek, Te
annál jobban becsülsz – mennél jobban gúnyolnak az emberek, Te annál
jobban akarsz magasztalni, – mennél jobban elfelejtenek, Te annál
jobban emlékezetedben tartsz, – mennél jobban elhagynak, Te annál
jobban akarsz magadhoz vonzani.
Meditation and Devotion
========================================================================
Sikertelenség és megnyugvás
A megnyugvás áldottabb kedélyállapot, mint a vérmes reménykedés
kézzel fogható sikerekben. Mert igazabb, jobban illik bukott
állapotunkhoz, nemesíti szívünket és ezzel tűntek ki Isten legkiválóbb
szolgái. Valami természetes és ártatlan dolog ugyan, hogy nagy
sikereket várjunk vallásos igyekezetünktől, de ez abból ered, hogy
tapasztalatlanok vagyunk a munkában, mely az emberi szív és akarat
megváltoztatására törekszik. Sokkal nemesebb magatartás, ha nem abban a
reményben dolgozunk, hogy munkánk gyümölcsét lássuk, hanem
lelkiismeretességből, kötelességből, – hittel és bizalommal, hogy
valami jót fog eredményezni, ha mi nem is látjuk. Lapozd át a Bibliát,
azt olvasod, hogy Isten szolgái sikerrel kezdik, de csalódottan fejezik
be munkájukat. Nem mintha Isten tervei vagy eszközei csődöt mondtak
volna, de földi vetésünk aratásának az ideje a másvilágon van, nem itt;
itt, az ember földi idején, nincs nagy látható eredmény. Így Mózes
diadalmasan kezdte meg az izraeliták kivezetését Egyiptomból, de
százhúsz esztendős korában a vándorlás befejezése és Kánaán meghódítása
előtt meghalt, úgy, miként bárki a pusztában elhullott bűnös tömegből.
Sámuel reformjai azzal végződtek, hogy a nép önhatalmúlag királyt
választott magának a szomszédos népekhez hasonlóan. Illésnek sikerei
után Jezábel elől a pusztába kellett menekülnie, hogy ott szomorkodjék
kudarcán. Izaiás Ezekiás istenfélő uralma és Szennácherib seregének
csodálatos megsemmisítése után Mánásszénak Ezekiás fiának gonosz
napjaiban hal meg. Még az első keresztény hittérítőknél, az
apostoloknál is, minden sikerük mellett ugyanez a törvény figyelhető
meg. Mindama nagy tetteik után, melyre Isten képessé tette őket,
kimúlásuk előtt megvallották, hogy mindaz, amit tapasztaltak és szemük
előtt láttak csak kudarc és balsiker volt és hogy fáradozásuk gyümölcse
láthatatlan, míg el nem jön Krisztus, hogy feltárja a könyveket és
egybegyűjtse szentjeit a föld minden végéről. „A gonosz emberek s a
szemfényvesztők ellenben a gonoszságban haladnak előre: tévelyegnek, s
tévelygésbe ejtenek” (2Tim 3,13) – ez Szt. Péter, Szt. Pál, Szt.
János és Szt. Júdás tanúskodása.
Jeremiah, a lesson for the disappointed, 1830. szept. 12.; Par. and pl.
serm. VIII.: 9.
========================================================================
Rokoni és baráti szeretet
„Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van.”
(1Jn 4,7)
... Olvasunk róla, hogy Üdvözítőnknek volt egy személyes barátja; és
ez bizonyítja először is, hogy szükségleteit és érzelmeit illetően
mennyire teljességgel olyan ember volt, mint bárki közülünk, azután
pedig azt tanúsítja, hogy semmi ellentétes sincs az Evangélium
szellemével, semmi összeegyeztethetetlen a keresztény szeretet
teljességével abban, ha különösen vonzódunk bizonyos személyek felé,
azok felé, akiket elmúlt életünk körülményei, vagy valami jellembeli
sajátosságok megkedveltettek velünk.
Voltak korábban, akik azt hitték, hogy a keresztény szeretet annyira
szétáradó, hogy nem tűri meg az egyénekre való összesűrűsödést, hogy
minden embert egyformán kell szeretnünk. És sokan vannak, anélkül, hogy
valami elméletet állítanának fel előlegesen, akik a gyakorlatban a
sokak szeretetét mégis valami magasabbrendűnek tekintik, mint az egy-
kettő iránti szeretetet: és elhanyagolják a személyes
szeretetszolgálatokat, miközben a szétáradó jóakarat általánosságával
vagy a keresztények egyetemes egységével és kiengesztelődésével
foglalatoskodnak. Igazolni fogom most a keresztény szeretet e
fogalmával ellentétben és Üdvözítőnk példájával a szemem előtt, hogy a
legjobb előkészület a világ általános szeretetére, de kellő és okos
szeretetére, az azok iránti bensőséges jóviszony és ragaszkodás
ápolása, akik közvetlenül körültünk élnek.
Az volt az Isteni Gondviselés elgondolása. hogy a vallásos és
erkölcsi jót és igazat természetes jó érzéseinkre alapozza. Amik
gyermekségünk ösztönös hajlamaiban és vágyaiban földi barátaink iránt
vagyunk, azok leszünk végtére az Isten és emberek irányában
kötelességeink kiterjedt körében mint felelős lények. Szüleink
tisztelete az első lépés az Isten tisztelete felé, a vérszerinti
testvéreink iránti szeretet az első lépés arra, hogy minden embert
testvérünkül tekintsünk. Ezért mondja Urunk, hogy kis gyermekekké kell
válnunk, ha üdvözülni akarunk; azzá kell lennünk Egyházában, mint
felnőtteknek, amik egykor ifjúkori otthonunk kis körében voltunk. --
Gondoljuk meg, mily sok különféle erény van beléoltva természetes
érzelmekbe. Mi egyéb a keresztény nagylelkűsége, nemes önmegtagadása,
világmegvetése, türelmessége a szenvedésben és komoly törekvése
tökéletességre, mint az általunk idealizmusnak nevezett természetes
szellemi alkatnak a Szentlélek erejével történő megnemesülése és
átalakulása? Mi egyéb viszont a bűnnek (komoly keresztények által
érzett) ösztönös gyűlölete és utálata, önmagukkal való
elégedetlenségük, általános megtisztultságuk, ítélőképességük és
körültekintésük, mint természetes érzékenységüknek és finom érzésüknek,
a büntetéstől való félelmüknek és szégyenérzetüknek ugyanazon Lélek
erejével történő megnemesülése? Ők kicsiszolták magukat önuralommal,
kellő fegyelmezéssel és így a bűn fogalmával kellemetlen és bosszantó
heves érzés társul náluk. És így keresztény társaink és általában az
emberek szeretete: új alakulásban a rokonság és barátok szeretete,
aminek megvan az a haszna, ha más nem, hogy az a természetes ág,
amelyből szent rügy fakadt.
De személyes barátaink szeretete az egyedüli előkészítő gyakorlat is
minden ember szeretetére ... Körültünk lévő barátaink szeretetével kell
kezdenünk s szeretetünk körét fokozatosan bővítenünk, míg minden
keresztényt és azután minden embert elér. Ezenkívül nyilvánvalóan
lehetetlen is, hogy minden embert szoros és valódi értelemben
szeressünk. Az általános emberszeretettel azt akarjuk mondani, hogy
jóakaratúak vagyunk mindenkivel, készek vagyunk megsegítésükre, és úgy
viselkedünk azokkal szemben, akik az utunkba kerülnek, mintha szeretnők
őket. Nem szerethetjük azokat, akikről semmit sem tudunk, hacsak nem
Krisztuson át nézzük őket, mint az ő megváltottjait, de ez már inkább
hit, mint szeretet. A szeretet állandó magatartás is és csak tényleges
gyakorlás révén érhető el, ez pedig olyan széles körben lehetetlen.
Látjuk ebből, milyen képtelenség, ha bizonyos írók, (azok, kik semmit
sem adnak az Evangéliumra,) magasztosan általános emberszeretetről
beszélnek, mely mindenkit a szívébe zár, az egész emberiséget
barátjának tekinti, stb. Mi az eredménye az ilyen dicsekvő beszédnek?
Az, hogy az ilyen emberek bizonyos jóakaratú érzelmekkel viseltetnek az
egész világgal szemben, – érzelmekkel és semmi egyébbel; – nem
mással, mint változékony érzelmekkel, amik a túlfeszített képzelődés
szüleményei csupán, csak addig tartanak, amíg szellemük rezgésben van s
biztosan csődöt mondanak a szükség idején. Ez nem az emberek szeretetét
jelenti, ez csak beszéd a szeretetről. – Az emberek iránti valódi
szeretetnek a gyakorlatban kell megnyilvánulnia s ezért először a
környező baráti körrel szemben kell érvényesülnie. Különben
egyáltalában nem lehet róla szó. Amennyire iparkodunk a rokonokat és
barátokat szeretni, amennyire igazodunk a kívánságaikhoz akkor is, ha
ellentétesek a mieinkkel, amennyire tekintettel vagyunk gyengeségeikre,
amennyire eloszlatjuk barátságossággal az esetleges szeszélyességüket;
amennyire örülünk kiváló tulajdonságaiknak és igyekszünk utánozni
azokat: ugyanannyira fog meggyökerezni szívünkben a szeretet, mely ha
kezdetben egészen kicsiny is, végül a mustármaghoz hasonlóan
beárnyékozhatja a földet. ...
A rokonok és barátok természetadta szeretetét kell gyakorolnunk a
keresztények irányában is s vonzalmunk körét azután, okosan és óvatosan
cselekedve, addig bővítenünk, míg minden embert magába ölel. Az, aki
általános emberszeretettel kezdi, szükségszerűleg mindenkit egy
mértékkel mér s ahelyett, hogy megfontoltan, okosan és vonzalmát
követve tenne jót, sebbel-lobbal és figyelmetlenül cselekszik, talán
sért, amikor jót vél tenni, elcsüggeszti az erényest és jóindulatút és
megsérti a finomabb lelkűek érzését. Becsvágyó és lelkesedő emberek
például, kik a legszélesebb körben szeretnének jót tenni, különösen ki
vannak téve a kísértésnek, hogy a szeretetről való merő elgondolásukban
az egyénit az általános jónak feláldozzák. Téves felfogású emberek,
kiknek szigorúan kialakított nézetük szerint ellenfeleikkel szemben
föltétlenül nagylelkűeknek és nyíltszívűeknek kell lenniök, gyakran
azokról felejtkeznek meg teljesen, akik a legközelebb állnak hozzájuk,
s az ellenfél ún. nagylelkű kezelését azzal kezdik, hogy barátjaikat
szeretetlenül cserbenhagyják. Ennek a veszélynek alig vannak kitéve
azok, akik először egyéni szeretetszolgálatra törekszenek, hogy ezzel
vezessék be szélesebb alapokon nyugvó szeretettevékenységüket. Ha ily
módon alapozzuk meg szociális szeretetműveinket, észrevétlenül
megtanuljuk a helyes összhang és helyes rend megőrzését szeretetünkben.
Megtanuljuk, hogy nem áll minden ember egy fokon, hogy az igazság és
szentség érdekeit vallásos tisztelettel kell kezelnünk, hogy az
Egyháznak a világot megelőzően joga van ránk. Könnyű nagyvonalúan
bőszívűnek lenni, ha semmi vonzalom nem állja útját. Akik nem
szoktatták magukat hozzá, hogy szeressék embertársaikat, kik a szemük
előtt vannak, azok emberbaráti nagy terveikben semmit sem veszíthetnek
és semmit sem nyerhetnek, semmit, ami megszomorítaná és semmit, ami
megörvendeztetné őket. Terveiket nem azok benső célja fogja sugallni,
hanem vagy azért foglalkoznak velük, mert valami célszerűség kívánja,
tekintélyt kívánnak nyerni, vagy mert zavaros sürgésük mentségét látják
benne ...
... Semmi sem alkalmasabb (a szeretettel kimondottan ellenkező és azt
megtagadó) önző szokások kifejlesztésére, mint a külső
életviszonyainkban való függetlenség. Azok, akiket nem kapcsol mással
egybe kötelék, akiknek mindennapi együttérzésére és gyöngédségére senki
igényt nem tart, akiknek senki kényelmére nem kell tekintettel lenniök,
akik tetszésük szerint mozoghatnak és hódolhatnak változatosság utáni
vágyuknak s nyugtalan szeszélyeiknek, ami a legtöbb embernek annyira
rokonszenves: az ilyen emberek valóban kedvezőtlen előfeltételekkel
rendelkeznek annak az égi ajándéknak az elnyerésére, amit liturgiánk
„a béke és az összes erények kötelékének” nevez. Másrészt nem tudok
elképzelni kedvezőbb életállapotot a magasabbfokú keresztény elvek és a
kiérlelt és megtisztult keresztény szellem gyakorlására, (feltéve, hogy
a felek valóban igyekeznek kötelességüket teljesíteni,) mintha
különböző ízlésű és jellemű személyiségek a körülmények folytán
együttélni, egymáshoz kölcsönösen alkalmazkodni, kívánságaikkal és
szándékaikkal egymásra tekintettel lenni kényszerülnek. – Ez az egyike
ama gondviselésszerű sok jótétnek, (azok részére, akik meg akarják
kapni,) amik a szent házaséletből adódnak, mely természetünknek nemcsak
legfinomabb és legnemesebb érzelmeire tart igényt, de ha mindkét fél
megteszi a kötelességét, jobban vagy kevésbé az önmegtagadás állapota
is.
És most továbbmenve, a szóbanlévő személyes emberszeretetet nemcsak
mint a keresztény szeretet forrását és nevelőeszközét, hanem ezenkívül
mint a beteljesedését is szemügyre kívánom venni, mert bizonyos
esetekben az. A régiek oly nagyra tartották a barátságot, hogy erénynek
vették. Keresztény szempontból nem teljesen az, de gyakorta mellékesen
sajátszerű bizonysága erényességünknek. Tegyük fel, hogy nem köt két
embert valami igazán kényszerű kötelék egymáshoz és mégis a legnagyobb
örömüket lelik az együttélésben, és tegyük fel, hogy éveken át tart ez
és annál jobban szeretik egymás társaságát, mennél régebben élvezik.
Fontoljuk most meg, mint rejt ez magában? A fiatalok gyorsan szeretik
egymást, mert szeretetreméltók és ártatlanok, könnyen adják át magukat
egymásnak és telve vannak reménnyel; – példaképei, mint Krisztus
mondja, a Hozzá igazán megtérőnek. De boldogságuk gyorsan véget ér;
vonzalmaik megváltoznak. A felnőttek viszont éveken át barátok
lehetnek, de azután ha nem élnek egymás mellett és valami körülmény
folytán egy időre újból bizalmasabb érintkezésbe kerülnek, nehéz lesz
nekik hangulataikat megfékezni s határok között tartani, és rájönnek,
hogy jobb barátok távolból. Mi kapcsolhatna össze éveken át két embert
bizalmas együttlétben, ha nem a közös részvétel valamiben, ami
Változhatatlan és lényegileg Jó, és mi egyéb ez, mint a vallás? Csak a
vallásos vonzalmak mutatnak állandóságot. Az Isten szentjei kitartanak
egy úton, míg a világ divatjai változnak. És így a hűséges, szét nem
szakítható barátság bizonyság lehet az egymást szerető feleknek, hogy
az Isten szeretete honol szívükben. Kétségtelenül nem csalhatatlan
bizonyság, mert előfordulhat, hogy feltűnően egyezők adottságaik, vagy
valami közös tudományos vagy más világi cél köti le őket; talán
mentesek a változatosság utáni kísértéstől, vagy természettől fogva
józan gondolkodásúak, akik megelégedettek azzal, amijök van. Bármiként
legyen is: bizonyos körülmények között az isteni kegyelem jelenlétének
élő bizonysága ez bennük és mindig valamilyen fajta jele, mert már az
első pillantásra van valami az erény természetéből az állhatatosság
fogalmában, amennyiben a változtatástól való idegenkedés az erényes
léleknek már nemcsak jellemzetessége, hanem bizonyos értelemben már
maga erény.
... Az Eucharistia szentsége kölcsönös szeretetre kötelez minket és
erőt ad a gyakorlására. Ne feledkezzünk meg az ígéretről, amit
vételekor tettünk és a kegyelemről, amit akkor kaptunk. Nem vagyunk a
magunkéi, Krisztus vérével megváltottak vagyunk, a Szentlélek
templomává vagyunk szentelve, mi kimondhatatlan kegyelem ... Éljünk
hivatásunkhoz méltóan és váltsuk valóra a magunk személyében az Egyház
imáit és vallomásait értünk!
Love of relations and friends, 1831. dec. 27.; Par. and pl. serm. II.:
5.
Rokonaink és barátaink iránti szeretetünkben is éberen kell
vigyáznunk magunkra, nehogy letérítsen minket a kötelesség ösvényéről.
Némely apa a családjáról való jól gondoskodás szeretettel telt
szándékától vezetve elhanyagolja a saját lelkét. Ebben hiba rejlik. Nem
az, hogy rokonainkat túlságosan nagyon szerethetnők, de ez az erős és
nagyon dicséretreméltó szeretet irántuk: tőrbe ejtheti és megronthatja
esetleg gyenge természetünket.
Ennek megfontolása megvilágítja Üdvözítőnk szavainak az értelmét
szeretteink gyűlöletének a kötelességéről. (Lk 14,26) ... Krisztus
(legyen áldott érte a neve) megszentelte és megparancsolta a rokonok és
barátok szeretetét és a ragaszkodást hozzájuk. Szeretetük nagy
kötelesség. De ha irányítása valamikor keményebb útra vezérelne és
gondviselésének fénye előttünk járva árnyékba borítaná földi vonzalmunk
e tárgyait: akkor egyszerre árnyékba is kell borulniok a mi számunkra,
-- el kell tűnniök ez időre a szívünkből: „Aki atyját vagy anyját
jobban szereti, mint engem, nem méltó énhozzám.” (Mt 10,37) Ez az Ő
szava. És ilyenkor, bár a szeretet tovább tart, úgy kell feltűnnünk,
mintha gyűlölnénk őket, mert háttérbe kell szorítanunk rájuk vonatkozó
gondolatainkat és úgy cselekednünk, mintha nem lennének. Ebben az
értelemben igaz a régi kemény közmondás: azzal a tudattal kell
barátainkat mindig szeretnünk, hogy egy vagy más nap a gyűlöletükre
lehetünk hivatva, – vagyis hogy magasabb kötelességeket követve
elfelejtsük őket.
Alkalom ez a megengedett dolgokban való önmegtagadásra. És ha azt
mondja valaki, hogy kínos érzés és akadályozza a baráti szeretet önként
folyó áratát, ha e „memento” a fülünkben cseng, úgy bátran el kell
ismernünk, hogy valóban kínos. Borús gondolat, – nem az, hogy egyszer
hivatva lehetnénk az irántuk való szeretetről ténylegesen lemondanunk,
de az, hogy úgy kellene cselekednünk, mintha nem szeretnénk őket, --
miként Ábrahám, midőn parancsot kapott, hogy fiát feláldozza. És a jövő
bizonytalanságának e gondolata érzelmeink sugárzására, amennyiben e
világot érintik, mindenesetre mint valami nehéz, komor árny nehezedik.
... Nem kell visszariadnunk e vallomástól arra gondolva, hogy ez az
ilet nem nyugalmunk és boldogságunk, „az várat” még jövetelére.
The duty of self-denial, 1830. márc. 28.; Uo. VII.: 7.
========================================================================
Keresztény buzgalom
A buzgalom éppoly lényeges kötelessége Isten eszes teremtményeinek,
mint az ima és dicséret, a hit és a meghódolás s ha valakinek, akkor
különösen az általa megváltott bűnösöknek kötelessége ez. Ez a buzgalom
parancsaira való feszült figyelmet, szorgoskodást, éberséget,
bensőséget és pontosságot jelent, mi nem okoskodik és nem kérdez.
Jelenti a heves szomjúságot tisztelete előmozdítására, – a
visszarettenést bűnnél vagy bűnösökkel való beszennyeződéstől, – a
felháborodást, sőt türelmetlenséget tisztelete meggyalázásakor, --
jelenti az érzelem felgerjedését már nevének kimondásakor és a
féltékeny figyelmességet a módra, hogy miként beszélnek róla; --
tervekkel telten, hősies elszántsággal, a személyes érzelmek teljes
feláldozásával szolgálni neki, – tetterős eltökéltséggel áthatolni
minden nehézségen, még ha hegyek lennének is, amint szemével vagy
kezével jelt ad, – nem törődni becsmérléssel, szemrehányással és
üldözéssel, megfeledkezni barátokról és rokonokról, sőt (úgy szólván)
gyűlölni mindent, ami természetszerűen kedves nekünk, ha így szól:
„Kövess engem.” Ez a buzgalom néhány jellemző vonása. Ilyen volt
Mózes, Fineesz, Sámuel, Dávid, Illés lelkülete; ez a magatartás volt a
lelkükre kötve az összes izraelitáknak, különösen Kánaán elvetemedett
népeivel szemben való viselkedésükben. Az Írás e lelkületet Debbóra
szavaival fejezi ki: „Így vesszen el Uram valamennyi ellenséged, de
kik szeretnek téged, úgy ragyogjanak, mint ahogy tündöklik felkeltekor
a nap.” (Bír 5,31)
... Egy alkalommal Urunkról is tüzetesen elmondják, hogy elragadta őt
a Dávidot emésztő buzgalom. „Jézus fölméne Jeruzsálembe és a
templomban tulok-, juh- és galambkereskedőket talála, s letelepedett
pénzváltókat. Akkor ostort fonván kötelekből, mindnyájukat kihajtá a
templomból a juhokkal és tulkokkal együtt, és a nyerészkedők pénzét
szétszórá, és asztalaikat fölforgatá.” (Jn 2,13-15). Kétségtelen,
hogyha nem sugalmazott író számolt volna be erről, nem hinnők el. ... A
Mózestől népe lelkére kötött erélyesség, elhatározottság és szigorúság
nyilvánult meg magában Krisztusban és ezért kétségtelenül kötelessége
ez az embernek, mint olyannak, bárhol van és bármily vérmérsékletű.
Ezt adta példaképül nekünk Urunk ...
Így a buzgalom bizonyos heve, ami nem hatalomban és vérben, de mégis
valóságosan és félreérthetetlenül megnyilvánul, áttör a természetes
érzelmeken, feledi önmagát, Isten dicsőségét mindenek elébe helyezi, a
véteknek állhatatosan ellenszegül, a bűnösöknek ellenáll és
büntetésüket állandóan szem előtt tartja, – oly kötelesség, ami illik
Isten eszes teremtményeihez, kötelessége a kereszténynek, mindama
felséges túláradó szeretet közben, mi az Evangélium legnagyabb kegyelme
és a második törvénytábla beteljedése.
Óh, bár testesülne meg bennünk e fennkölt szellem: szigor és szeretet
egyben! Nehezen értjük meg a szigort önmagában és a gyengédséget
önmagában; de ki egyesíti a kettőt? Azt gondoljuk, nem lehetünk
gyöngédek anélkül, hogy megszűnnénk szigorúak lenni. Ki az, ki a
világot járva sebeket ejt a buzgalom előírása szerint és balzsamot
csepegtet a szeretet szabad kiáradásában; büntet, mert büntetnie kell
és gyógyít, mert gyógyíthat; éppen akkor szeret a legjobban, amikor a
legszigorúbbnak látszik és azt öleli át a leggyöngédebben, akivel
látszólag nyersen bánik? ... A mi Üdvözítőnkért és Urunkért,
Krisztusért, ki feláldozta drága életét értünk és most saját vérével
táplál, a lelkek érdekében, akiket megváltott és akiket a világ hamis
és szívtelen kegyességgel tudatlanságban és bűnben akar tartani, nem
tartóztathatjuk magunkat.
Jewish zeal, a pattern to christians, 1834. június 8.: Par. and pl.
serm. III.: 13.
Szent Péter kivonta kardját, hogy hirtelen közbelépésével végrehajtsa
azt a (szerinte) jó tettet, mit a szíve diktált: Urunk kiszabadítását.
És éppen ezért utasította őt rendre Üdvözítőnk, ki Pilátusnak szemtől
szembe kijelentette, hogy az ő országa „nem e világról való, különben
harcra kelnének szolgái” (Jn 18,36) A keresztény buzgalom ezért mindig
tudatában van annak, hogy a Gonoszság Titka tart mindaddig, míg a nagy
Bosszúálló egyszersmindenkorra meg nem oldja. Lemond minden reményről,
hogy az Úr jövetelét siettesse, minden kívánságról, hogy munkájába
beavatkozzék. Nem sző hiú álmokat, hogy a világ valóban megtér az
Istenhez, mégha az emberek külsőleg talán el is ismerik, mert tudja,
hogy „a világ gonoszságban fetreng”. (1Jn 5,19) Nem menekül erőszakos
módszerekhez, hogy Krisztus igazságát terjessze vagy megszilárdítsa.
Nem hízeleg Szamáriának és nem köt vele szövetséget, hogy Szíriát
leigázza; nem tesz idumeust királyává, mégha kész is ez templomát
megszépíteni vagy befolyásos a világ uralkodóinál. Nem cselszövő, nem
ismer pártokat, nem támaszkodik emberi segítségre. Nem vár semmi
lényeges javulást vagy maradandó változást azoknak az értékes
adományoknak tékozló használatától, amelyek ugyan mindig tiszták
eredetükben, de mindig beszennyeződnek emberi kéz használatában. Isten
akarata szerint cselekszik, minden időben bármiként jöjjön, merészen és
haladéktalanul, – de minden cselekedetet mint számára kielégítő
szolgálatot önmagában értékel és Isten parancsát túllépve nem szövögeti
őket egymásba valóságos rendszerré. Röviden mondva: a keresztény
buzgalom nem számító.
Christian zeal. 1834 végén. Uo. II.: 31.
========================================================================
Keresztény tisztelet
„Szolgáljatok az Úrnak félelemmel s örvendezéssel,
és hódoljatok neki rettegéssel.” (Zsolt 2,11)
A keresztény életében a félelemnek és szeretetnek együtt kell járnia
...
A mennyben a félelem felolvad a szeretetben, e világban azonban a
félelemnek együtt kell járnia a szeretettel. Senki sem szeretheti
Istent igazán anélkül, hogy ne félné Őt, – bár félik és mégsem
szeretik Őt egyesek. Önhitt emberek, kik nem ismerik sem a saját
szívüket, sem okot nem látnak az önmagukkal való elégedetlenségre, nem
félik az Istent s a maguk merész szabadságát Iránta való szeretetnek
tekintik. Óvatos bűnösök félik, de nem tudják szeretni Őt. A Neki való
odaadás azonban félelemből és szeretetből áll. Mi emberek az egymáshoz
való szokásos hajlandóságunkkal tudjuk ezt magunknak érthetővé tenni.
Senki sem szerethet igazán valakit, ha nem érez bizonyos tiszteletet
iránta. Ha barátok a szeretetben e belső távolságot átlépik, akkor
együtt maradhatnak ugyan még egy ideig, a lelki egység köteléke azonban
megszakadt. A kölcsönös tisztelet teszi a barátságot tartóssá. Így van
ez alárendeltek és feljebbvalók viszonyában is. A félelemnek a szeretet
előtt kell járnia. Ameddig a tekintély képviselője nem mutatja meg,
hogy van tekintélye s hogy élni tud vele, kíméletes jósága nem fog
igazán érvényesülni, barátságossága gyengeségnek fog látszani.
Megvetjük lassanként, amitől nem félünk, – és nem szerethetjük, amit
megvetünk. Így van ez vallási téren is. Nem érthetjük meg Krisztus
könyörületességeit, míg hatalmát, fenségét, kifejezhetetlen szentségét
és a mi méltatlanságunkat föl nem fogtuk; más szavakkal: félnünk kell
Őt előbb. Nem mintha időbelileg a félelem jönne előbb s csak utána a
szeretet, – a kettő többnyire együttjár. A félelmet enyhíti az Iránta
való szeretet, és szeretetünk komollyá válik a Tőle való félelem által.
Így vonz Ő magához minket fenyegetéseinek ijedelme közepette is
felbátorító hangjával. Miként az ifjú törvénytudót, szeret minket,
mégis szigorúan szól hozzánk s a különböző érzelmeket szeretettel
övezve egybehangolja Iránta. Elrejti magát előttünk és mégis hív
magához, hogy Sámuelként halljuk meg a hangját és hívén remegve
közeledjünk Hozzá. Ez különösnek tűnhetik fel annak, aki nem
tanulmányozza az Írást és nem tudja, mi az Isten komoly keresése. De
ugyanúgy, amiként idegenül hat ez a lelkiállapot erre, kimondhatatlan,
mindent felülmúló öröm annak, aki részesül benne. Az ilyen sajátságosan
egybehangolt keserűség és édesség az isteni igazság maradandó
megérzését hagyja a lélekben és megnyugtatja. Nem oly fanyarú, hogy
kellemetlen lenne és nem ízetlen édeskésség, ami az érzelem tobzódásává
fajul és unalmat szül, ha mindennapossá lesz. Ilyen a lelkiismeret
érzése is, az Isten első adománya; mily kínokkal teljes! mégis ki
akarna nélküle lenni? „Levegőért szájamat megnyitom, parancsaid után
kívánkozom.” (Zsolt 118,131) Ezt mondja Dávid róla. Ír valamit Ezekiel
erről az érzésről, amikor „felemelte őt a lélek és elragadta, és
elment keserűséggel lelke felindulásában, de az Úr keze vele volt és
megerősítette őt.” (3,14).
... Manapság, mint maguk elismerik önmagukról, sokan hűvös, közönyös,
világias beállítottságúak. Megvetően gondolkoznak az Isten szolgáiról,
szentségeiről és imádásáról; könnyedén veszik az Isten szavát, ritkán
olvassák és sohasem elmélkednek komolyan róla. Lebecsülnek minden
határozott vallásos hitvallást, maguk után ítélnek meg másokat és ha
lelkiismeretes életmódot látnak, alantas indítóokokkal magyarázzák. Így
hitetlenek a szívükben, ha formálisan talán nem is azok és megkísérlik
ugyan a maguk hitetlenségét azzal palástolni, mintha csak az egyik vagy
másik vallásos tant vagy rendelkezést kifogásolnák, de ha véletlenül
kísértéses idő jön, amikor bántatlanul mutathatják olyannak magukat,
mint amilyenek ténylegesen, akkor (többnyire váratlanul) félredobják
keresztény hitvallásukat és a gúnyolódó világhoz csatlakoznak.
Miként kell keresztényeknek a maguk részéről az ilyen érzéketlen
emberekkel bánni? Urunk példáját kell követniök. ... Ő „tettben és
igazságban” nyilvánítatta ki szeretetét irántunk és szolgálói szóval
magyarázzák. De éppen, mert szeretete oly túláradó, hálás érzülettel
mély tiszteletet kell tanulnunk iránta. Ne iparkodjunk, ha szabad így
mondanom, a jóságából hasznot húzni vagy a ránk bízott hatalommal
visszaélni. Nem szabad soha túlbuzgósággal ráerőszakolni az igazságot
olyanokra, akik nem használják fel azt, ami már megvan nekik.
Tiszteletlenséget szerez ez Krisztusnak s ugyanakkor árt, a helyett
hogy használna, megvetőjének. Annyit jelent, mint „gyöngyöket sertések
elé dobni”. (Mt 7,6) Fel kell használnunk minden alkalmat, hogy
használjunk az embereknek, de óvakodnunk kell attól, hogy sokat
akarjunk egyszerre. Mértékkel és alkalmas időben kell az Írás
tanításait feltárnunk, a szerint, amint vállalni tudják. Ne kívánjunk
mindent egyszerre mondani, inkább legyünk vele tartózkodók a világ
előtt. Ritkán ereszkedjünk szóharcba vagy vitába, mert a szent
igazságok megalázását jelenti, ha közönséges vitatkozás tárgyává
tesszük őket. Ilyen magatartásra tanít már a szokásos illendőség. Ki
beszélne tartózkodás nélkül megbecsült barátjáról olyan emberek előtt,
kik nem értékelik az illetőt? Ki hihetné, hogy pár szóval legyőzheti
közönyüket vele szemben? Vagy ki kívánhatna elhamarkodottan beszélni
róla, ha hallgatói nem kívánják őt megkedvelni?
Kerüljünk inkább minden megfontolatlan beszédet, tetteink által
tündököltessük helyette „világosságunkat az emberek előtt!” (Mt 5,16)
Ez biztonságos eljárás. Ha igazságosak és könyörületesek vagyunk,
igazat beszélünk, a bűnnek ellenállunk, az Egyháznak engedelmeskedünk
és így dicsőítjük az Istent, akkor semmi tiszteletlenség sem
történhetik.
Christian reverence. 1831. május 8.; Par. and. pl. serm. I. 23.
========================================================================
Keresztény felemelkedettség
... A keresztény egyház lelkülete magasztos és mennyei, nemes,
fejedelmi, nyugodt és zavartalan. Mert a Szentlélekistenben osztozó
szív állapota, aki velünk van, hogy erősítsen minket, természetünk fölé
emeljen, mintegy kiegyenesítse tagjainkat és angyalszárnyakat adjon,
hogy felemelkedjünk velük a menny felé, – aki birtokába vett bennünket
és bennünk lakozik s ügynökeivé és eszközeivé, sőt bizonyos mértékben
meghitt barátaivá és tanácsadóivá tesz minket, ameddig felfogjuk, hogy
„mi a szélesség és hosszúság a magasság és a mélység, és megismerjük
Krisztus szeretetét, mely meghaladja a megismerést, s betelünk az
Istennek egész teljességével.” (Ef 3,18-19) Vallásos emberek, tudva
azt, hogy mily nagy dolgok történtek értük, kényszerülnek e tudat
következtében lélekben felemelkedni. Tudjuk, hogy a hatalom és
felelősség már evilági dolgokban is mennyire megváltoztatja az
embereket. Komolyabbakká, éberebbekké, körültekintőbbekké, az élet
valóságai iránt erősebb érzékűekké, határozottabbakká válnak; félnek
hibák elkövetésétől, mégis többet mernek, mert a szabad elhatározás és
hatalom tudatában vannak és nagy sikerekre van lehetőségük. És így a
keresztény, amikor megértette kiváltságait, már egészen természetes
úton, a reá szálló mennyei kegyelem hatásáról nem is szólva, kényszerül
szinte gyermekből felnőtté érni. Mennél jobban ismeri és félti a
reábízott adományokat, annál nagyobb tisztelettel van önmaga iránt,
mint aki felelős értük.
Mélyedjünk el a szavakba, melyekkel Urunk és apostolai ez adományt
leírják: „Ha valaki szeret engem, – mondja Krisztus, – az én
beszédemet megtartja; és Atyám is szeretni fogja őt, és hozzája
megyünk, és lakóhelyet szerzünk nála.” (Jn 14,23) Ugyanezt fejezik ki
Szent Pál szavai: „Ti az élő Isten temploma vagytok, miként Isten
mondja: Mert köztük fogok lakni és közöttük járni.” (2Kor 6,16) „Vagy
nem tudjátok-e hogy tagjaitok a Szentléleknek temploma, ki bennetek
vagyon, kit az Istentől vettetek, és nem vagytok a magatokéi.” (1Kor
6,19) És Szent János ezt mondja: „Bárki vallja, hogy Jézus az Isten
Fia, abban az Isten marad, és ő az Istenben.” (1Jn 4,15) Nem világos-
e, hogy egy ilyen, e szavakkal kinyilvánított tanítás rendkívüli módon
önmaga fölé emeli a keresztényt, és a nélkül, hogy kárára lenne, --
sőt, éppen míg növeli az alázatosságát, minden földi dolgot kicsinynek
és csekély értékűnek vagy jelentőségűnek fog vele éreztetni és megőrzi
őt a lelki megrendülésektől, amiket a földi dolgok természetszerűen
okoznának?
... A keresztények tulajdonsága, hogy mint a világosság gyermekei
világosságban járjanak és emelkedett lelkűek legyenek, mint akik várnak
az Úrra, ki elment, hogy újra visszatérhessen hozzájuk.
Ugyanezért vannak rá hivatva a keresztények, hogy jelentéktelen
dolgoknak tekintsék az emberek szokásos törekvéseit: – a gazdagságot,
fényűzést, előkelőséget, népszerűséget és hatalmat. Az ezekkel való
nemtörődés volt az, ami miatt az első időkben a közömbösség vádjával
illették őket. Pogány ellenfeleiknek igazuk volt; érzéketlenek és
közömbösek voltak a földi dolgokkal szemben. Ha útjukba kerültek e
világ javai, nem voltak kötelezve visszautasításukra, másokat sem
akadályoztak vallásos használatukban; de hiúságoknak tekintették,
gyermeki játékszereknek, amikkel komoly emberek nem törődnek. Sőt Szent
Pál ugyanilyen érzelmeket árul el általában földi hivatásaink és
állapotainkkal szemben. Miután beszél róluk, mintegy türelmetlenkedve a
sok szó miatt, hirtelen félbeszakítja: „Azt mondtam tehát, testvérek:
-- kiált fel – Az idő rövid.” (1Kor 7,29)
Az élet viszontagságai is egyre kevésbé és kevésbé érintik a
keresztényt, amint saját valódi boldogságának a meglátása a Lélek
adománya folytán feltárul előtte; és, hogy a legvégső esetet vegyük,
mégha üldöznék is, jól tudja, hogy amint a vértanúk és hitvallók
gyakran megmutatták, az Isten benső jelenléte által nagyobb azoknál,
mint akiknek egy időre hatalmuk van fölötte.
És hasonlóképpen nyugodt és összeszedett lesz minden körülmények
között; könnyen fogadja a sérelmeket és elfelejti egyszerűen azért,
mert semmibe veszi őket. Rettenthetetlen lesz, mert jobban féli az
Istent, mint az embereket; erős lesz a hitben és állhatatos, „mintegy
látva a Láthatatlant” (Zsid 11,27); nem türelmetlen, mert nem
akaratos; nem csalódik, mert nem vár semmit; nem aggódik, mert nem fél;
nem kápráztatják el dolgok, mert nem becsvágyó; meg sem vesztegethető,
mert nincsenek vágyai.
És említsük meg továbbá másrészt, hogy mindez a most leírt
lelkinagyságot jelentő tulajdonság, mely más vallásokban büszkeséggé
fajul, az Evangéliumban összefér, – sőt, mi több, bensőségesen egyesül
-- a legmélyebb alázatossággal ...
... A keresztény önbecsülése nem személyét illető és önös érzés,
hanem inkább a meglátogatására leereszkedett Isteni Mester iránti igaz
áhítat és tisztelet forrása. Nem cselekszik meggondolatlanul, hanem
tartózkodóan és félelemmel telten, mert tudja, hogy az Isten szeme
rajta, az Isten keze fölötte és az Isten hangja benne van. Arra
emlékezve cselekszik, hogy Mindentudó Vezetője egyúttal jövendő Bírája
is, és miközben sugall neki valamit, fel is jegyzi könyvébe, hogy
miként válaszol jó sugallataira. A múlt gyengeségével és vétkével
megterhelt emlékezettel és annak a tudatában cselekszik, hogy a korábbi
években elkövetett tettei miatt sokkal több a sírni és bánkódni, mint
az örvendezni valója. Igen bizonyosan van nem egy gyógyítani való sebe,
nem egy ápolásra szoruló sérülése, nem egy Lázáréhoz hasonló fekélye,
nem egy tartós gyengesége, nem egy jövendő veszedelmet jelző rossz
előjele. Más dolog nem bízni a világban és más dolog az önbizalom.
Christian nobleness, 1831. május 22.; Serm. on Subj. of the Day: 11.
========================================================================
Az áhítatos lélek
A vallásos ember ugyanabban a mértékben, miként az engedelmesség
egyre könnyebbé válik neki, kétségtelenül egyre öntudatlanabbul fogja a
kötelességét teljesíteni. Természetes lesz neki, hogy engedelmeskedjék
és ezért természetesen fogja tenni vagy megerőltetés és fontolgatás
nélkül. Nehézségekkel járó dolgokat meg kell előbb fontolnunk, mielőtt
megtesszük. Ha azonban meggyőztük a bensőnket bizonyos dologról, nem
gondolunk többé kötelességre, miközben engedelmeskedünk, amint nem
gondolunk járásunkra, amikor járunk, vagy egy művészet mesterségbeli
szabályaira, ha tökéletesen elsajátítottuk. Az egyes különálló
hitgyakorlatoknak csak addig van jelentőségük a számunkra, amíg
ingatagok vagyunk. Ha már szilárd a hitünk, akkor, (hogy úgy mondjuk,)
egyetlen egész napra kiterjedő hitgyakorlat lesz az életünk, amint
egész napi munkánk is már csak egyetlen engedelmességi cselekedet.
Nincs ekkor már szó hitünk kiméricskélt szétosztásáról egyes
tetteinkre. Akaratunk feloldódik az isteni akaratban. Ez az állhatatos
keresztény igazi kiváltsága; s ezzel összehasonlítva csak szegényes
módja az Isten szolgálatának valamely cselekedet előtt arra gondolni,
hogy „ha ezt nem teszem, akkor kockáztatom üdvösségem, ha teszem,
reményem van az örök életre”, – összehasonlítva szegényes út; mert a
legjobb, sőt egyedüli útja a bűnösöknek, mint amilyenek mi is vagyunk,
ezzel kezdeni meg az Isten szolgálatát. Olyan mértékben azonban, ahogy
a kegyelemben növekszünk, elvetjük a gyermekes dolgokat s utána
egyenesen tudunk állni, mint a felnőttek, gyermekkorunk szükséges
támaszai és segítő eszközei nélkül. Az az Isten szolgálatának nemes
módja, ha a nélkül tesszük a jót, hogy gondolnánk rá, számítás és
okoskodás nélkül, a jó iránti szeretetből és a rossz gyűlöletéből; --
mindazonáltal óvatosan; virrasztva és imádkozva, de oly nagylelkűen,
hogy hirtelen kérdésre, miért cselekszünk így, csak azt tudnánk
válaszolni: „azért, mert így szoktuk” vagy „mert Krisztus így
cselekedett”; oly önkénytelenül, hogy nem annyira azt tudjuk, hogy
helyesen cselekszünk, hanem inkább azt, hogy nem helytelenül; úgy
gondolom, inkább a bűntől való ösztönös félelemből, mint
engedelmességünk fokának gondos mérlegelésével. Innét van, hogy a
legjobb emberek a legalázatosabbak is mindig; egyéb okokon kívül főként
azért, mert szokásunkká vált, hogy vallásosak legyenek. Meglepnek
másokat, de nem önmagukat, meglepnek másokat önmagukról való nyugodt és
őszinte gondolkodásukkal. A lelki nagyságot az jelenti, ha „az
egyszerűség oly királyi szívével” rendelkezünk, mint amilyenről Dávid
beszél. Az átlagos emberek távol látják az Istent; abbeli
törekvésükben, hogy vallásosak legyenek, ügyefogyottan igazodnak egy
távoli fényhez, melynek útját ki kell kutatniok és számítaniok. A régi
gyakorlott kereszténynek, ki Isten kegyelméből közelebb jutott Isten
színéhez, az Isten választottjának, kiben a Szentlélek lakozik, nem
kell kívül kutatnia az Isten nyomdokai után; neki a benne lakozó Isten
adja az indítékot és csak ösztönzését kell követnie. Nem mondom, hogy
van olyan ember, aki egészen ilyen, mert ez már angyali élet. A lélek
ilyen állapotára törekszik azonban a buzgó imádság és virrasztás.
... Ahhoz, hogy keresztények legyünk, bizonyosan nem elegendő csak
olyannak lenni, amilyennek Krisztus nélkül is kötelezve vagyunk és
lenünk kell, – nem elegendő, jó pogányoknál nem jobbaknak lennünk; nem
elegendő valami szűkös mértékkel igaznak, becsületesnek, mértékletesnek
és vallásosnak lennünk. Bizonyos, hogy igaznak, becsületesnek,
mértékletesnek és vallásosnak kell lennünk, mielőtt a keresztény
kegyelmi magaslatokra feljuthatunk; s annak, hogy az Isten országának a
teljességét befogadhassuk, legalább is a rendes útja az, hogy az
igazságban és más erényekben gyakorlottak legyünk. És kétségtelen, ha
valaki lenézi azokat, akik megkísérlik gyakorolni ezeket
(lelkiismeretes emberekre gondolok, akik mindazonáltal mégsem látják
tisztán és nem fogadják örömmel az Evangélium rendszerét) és
semmibevéve becsmérőleg „pusztán erényes embereknek” nevezi őket, az
ilyen ember nem tudja, hogy milyen lélek rejtőzik mögötte és legjobban
tenné, ha ügyelne rá, hogy hogyan beszél az Isten kifürkészhetetlen
Lelkének működése ellen. Nem akarom megfélemlíteni ezeket a tökéletlen
keresztényeket, csak útba igazítani őket, megnyitni a lelküket az
előttük álló munka nagyságának, lerombolni az Evangélium hozzájuk
jutott meddő és világi szemléletét, inteni őket, hogy nem szabad
sohasem megelégedetteknek lenniök önmagukkal vagy megállni és
elernyedni erőfeszítésükben, hanem törekedniük kell a tökéletességre,
figyelmeztetni akarom őket, hogy mindaddig, míg nem váltak sokkal
többé, mint amilyenek jelenleg: az Isten országát beszéddel fogadták és
nem erővel (1Kor 4,20), hogy nem áhítatos emberek és nem érezhetik
kellemesnek Krisztus jelenlétét a lelkükben. Akinek több adatott, attól
több kívántatik.
Mi az, aminek híjával vannak? Az Írás pár helyével magyarázom meg.
Szent Pál ezeket mondja: „Tehát mindaz, aki Krisztusban van, új
teremtmény: a régiek elmúltak, íme minden újjá lett.” (2Kor 5,17)
„Amit pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, ki
szeretett engem és önmagát adta értem.” (Gal 2,20) „Krisztus
szeretete sürget minket.” (2Kor 5,14) „Vegyétek tehát magatokra, mint
az Istennek szent és kedves választottjai, az irgalom indulatát, a
jóságot, az alázatosságot, a szelídséget és a béketűrést; szenvedjétek
el egymást és bocsássatok meg egymásnak, ha egyiknek panasza van a
másik ellen. Amiképp az Úr is megbocsátott nektek, éppúgy ti is.
Mindezek fölött pedig szeretetetek legyen, mert ez a tökéletességnek
köteléke. S Krisztus békéje, melyre hivatottak vagytok egy testben,
diadalmaskodjék a szívetekben. Legyetek hálásak. Krisztus igéje lakjék
bennetek gazdagon minden bölcsességgel.” (Kol 3,12-16) „Az Isten
elküldé Fiának Lelkét szívetekbe.” (Gal 4,6) Végül hallgassuk meg
Üdvözítőnk saját emlékezetre méltó szavait: „Ha valaki utánam akar
jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét mindennap, és kövessen
engem.” (Lk 9,23) Nos, az világos, hogy ez egészen más módja a
kötelességtudásnak, mint amire a természetes ész és lelkiismeret tanít
minket; – más, nem a természetében, hanem rendkívülisége és
sajátossága által. Ez sokkal több a becsületességnél, igazságosságnál,
mértékletességnél; és ez jelenti a keresztényt. Figyeljük meg, milyen
tekintetben különbözik ez attól az alacsonyabbrendű vallásosságtól,
amit az Evangélium szellemébe való behatolás nélkül is elérhetünk.
Mindenekelőtt a hitében; mert nem egyszerűen az Istenben, hanem a
Krisztusban kinyilvánult Istenben hisz, az Ő tulajdon szavaihoz képest:
„Higgyetek az Istenben, énbennem is higgyetek.” (Jn 14,1) Azután
imádnunk kell Krisztust, mint Urunkat és Mesterünket és szeretnünk őt,
mint legkegyelmesebb Megváltónkat. Mélyen tudatában kell lennünk
bűneink súlyának, és a nehézségnek, hogy az eget elnyerjük; az Ő
jelenlétében kell élnünk, keresztjét és szenvedését naponta szemünk
előtt tartanunk, szent parancsaira gondolnunk, bűnnélküli életét
például vennünk, Lelkének kegyelmi segítségével élnünk, hogy valóban és
igazán az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek szolgáljunk, kiknek nevében
megkereszteltek bennünket. Továbbá nemes, a rendesnél szigorúbb
életmódot kell Érette célunkul tűznünk. Őt félve megszentelésünkön
dolgoznunk, bűneinket kiirtanunk, egész lelkünkön uralkodnunk és
magunkat törvénye igájába hajtanunk, megengedett dolgokat is megvonnunk
magunktól, hogy tetszését elnyerjük, mély alázatosságot és túláradó
soha el nem fogyó szeretetet gyakorolnunk, vagyonunkból az Isten és
felebaráti szeretet céljára sokat áldoznunk, a vallástalan embereket
rosszalnunk és kerülnünk. Ez jelenti a keresztényt.
The spiritual mind, 1831. dec. 25.; Par. and pl. serm. I.: 6.
Nem lehet valójában vallásos az egyik órában az ember és nem vallásos
a következőben. Ugyanilyen joggal mondhatnánk, hogy lehet jó egészségű
az egyik órában és rossz egészségű a következőben. Az az ember, aki
vallásos: vallásos reggel, délben és éjjel: vallásossága egy bizonyos
jellemző vonása, forma, melybe gondolatai, szavai és tettei
beleöntődnek mind egy és ugyanazon egész részeit alkotva. Istent látja
minden dologban, minden cselekvését az Isten által neki kinyilvánított
szellemi célok felé irányítja; a nap minden eseményét, minden
eshetőségét, minden vele találkozó személyt, minden hallott újságot az
Isten akaratának mértékadása szerint ítél meg. És arról, aki így tesz,
csaknem betűszerinti értelemben mondható, hogy szünet nélkül imádkozik,
mert az Isten színe előtt tudva magát az ima és dicséret, az alázatos
hitvallás és örvendező bizalom benső hangján állandóan áhítatosan szól
Ahhoz, kit mindig maga előtt lát.
... Az ilyen vallásos hódolat valami bennünk lakozó szellem, melynek
kiterjed a hatása a lélek minden rezdülésére és amint az egészséges és
erős emberek kimutatják az egészségüket és erejüket, minden tettükben
(nem egyformán ugyan minden dologban, hanem némely dologban jobban,
mint másokban, mert nem kívánja meg minden cselekvés ennek az
egészségnek vagy erőnek a meglétét vagy nem mutat rá arra,
mindazonáltal a járásukban, hangjukban, testállásukban és tekintetükben
még ekkor is kitűnik a testi erejük), ugyanúgy az igazán egészséges és
erős lelkűeknek tiszta, komoly és mély hitük van Abban, akiben vannak,
s minden tettükben, sőt (mint Szent Pál mondja) még akkor is, ha
„esznek vagy isznak” (1Kor 10,31) az Isten színe előtt élnek. ...
... Az Isten Krisztus által mindnyájunknak, még a kisgyermekeknek is
megbízható ígéreteket tett és jövendőnk megváltozott. Nemcsak a jövendő
boldogság ígéretét adta, hanem Szentlelke által egyúttal itt e világban
is új elvet, új lelki életet, miként mondják, a lélek életét oltja
belénk. Szent Pál megmondja, hogy „az Isten életre keltett minket”,
élőkké tett „Krisztussal együtt, ... és vele együtt feltámasztott” a
bűn halálából „és Krisztus Jézussal együtt az égiek közé helyezett
el.” (Ef 2,5-6) Azt, hogy miként kelti most az Isten életre a
lelkünket, nem tudjuk, amint éppoly kevéssé tudjuk, hogy miként kelti
életre a testünket. Lelki „életünk (mint Szent Pál mondja) el van
rejtve Krisztussal az Istenben.” (Kol 3,3) De amint testi életünk
felfedi magát tevékenysége által, ugyanúgy feltárul bennünk a
Szentlélek jelenléte a lelki tevékenység által. És ez a tevékenység a
szakadatlan ima szelleme. Az ima az a lelki élet számára, ami az ütőér
verése és a lélegzet vétele a test élete számára. ... A lelki élet
mineműsége, illetőleg természete az ima állandó tevékenységében
nyilvánul meg, abból áll.
... Szent Pál ezt írja a galatáknak: „Az életet, amit most testben
élek (vagyis az új lelki életet) az Isten Fiában való hitben élem, ki
szeretett engem.” (2,20) Mert mi a hit, kérdem, ha nem az állandó
Istenre figyelés és gondolás Reá? ... Ugyanebben a levélben megmondja
utóbb, hogy semmi sem használ, „csak a hit, mely szeretet által
munkálkodik.” (5,6) ... Semmiképp sem tételezhetjük fel, amint
hajlamosak vagyunk tunyaságból feltételezni, hogy a keresztségben nyert
kegyelmi adomány pusztán külső kiváltság, pusztán külső bűnbocsánat,
amelynek a szívhez semmi köze; vagy valami a lélekre ütött puszta jel,
mely mintegy szín vagy pecsét által megkülönbözteti ugyan az újjá nem
született lélektől, de nincs egybekötve a keresztény gondolataival,
érzületével és szívével. Ez durva és hamis felfogás az Isten által
Krisztusban nekünk adott kegyelem természetéről. Mert a Szentlélekből
való újjászületés valami mennyei módon rezdülésbe hozza a lelket: jó
gondolatokat és vágyakat ad, megvilágosít és megtisztít és késztet az
Isten keresésére. Egy szóval (mint mondtam) lelki életet ad, kinyitja
lelkünk szemét, úgyhogy elkezdjük mindenben az Istent látni a hit által
és állandó kapcsolatban maradunk vele az ima által. ...
Így az igazi keresztény áthatol e világ fátylán és a másvilágot
látja. Érintkezésben van vele, úgy fordul az Istenhez, mint a gyermek
fordul a szüleihez, mintegy világosan látja Őt és valami hamisítatlan
bizalommal; mély tisztelettel s ájtatos félelemmel és hódolattal fordul
ugyan felé, de mégis bizonyossággal és határozottsággal, mint Szent Pál
mondja: „Tudom, kinek hittem.” (2Tim 1,12) Előre látva a jövendő
ítéletet, mely megfontolttá teszi és bízva a jelen kegyelemben, mely
felderíti.
Mental prayer, 1829. dec. 13.; Par. and pl. serm. VII.: 15.
========================================================================
Lelki nyugalom
„Ne legyetek semmiben sem aggodalmaskodók” (Fil 4,6), mondja Szent
Pál, „minden aggodalmatokat őreá bízván”, mondja Szent Péter (1Pt
5,7), vagy amint az Úr maga mondja: „Ne aggódjatok a holnapért; a
holnapi nap majd gondoskodik magáról” (Mt 6,34) Ez a lelkiállapot
közvetlenül következik természetszerűen abból a hitből, hogy „az Úr
közel vagyon”. Ki törődne valami mai veszteséggel vagy nyereséggel, ha
biztosan tudná, hogy Krisztus eljön holnap? Senki. Nos, az igazi
keresztény úgy érez, miként akkor érezne, ha biztosan tudná, hogy
Krisztus holnap eljön. Mert biztosan tudja, hogy Krisztus végül is
eljön hozzá halálakor. Előre átéli hittel a halálát és éppen úgy tesz,
mintha az a távoli nap, ha valóban távolinak lehet nevezni, már
bekövetkezett és elmúlt volna. Előbb vagy utóbb jönni fog Krisztus
újból, ez bizonyos: s ha egyszer már újból eljött, egészen mindegy,
mennyi idő előzte meg újrajövetelét. Bármeddig tartson is, vége lesz.
Az ítélet ideje elérkezik előbb vagy utóbb és a keresztény valónak érzi
elérkezését. Az idő nem játszik szerepet számításában, nem változtatja
meg a dolgokról nézetét. Ha az emberek remélik terveik és szándékaik
megvalósítását, akkor törődnek velük, ha tudják, hogy nem sikerülnek,
akkor lemondanak róluk vagy közömbösekké válnak velük szemben.
Ugyanígy van ez a világ minden sejtelmével, szorongásával, bánatával,
fájdalmával, bosszúságával. „Az idő rövid.” Helyesen emlékeztetnek
gyakran arra, hogy megnyugtassák a lelkünket, ha valamire törekszünk
vagy valami esemény nagyon kínoz és bosszant, hogy mit fogunk egy év
múlva gondolni minderről? Egészen világos, hogy az, ami most rendkívül
izgat, egyáltalában nem fog azután már érdekelni. ... Így lesz ez
minden emberi reménykedéssel, félelemmel, örömmel, fájdalommal,
lelkesedéssel, kudarccal, sikerrel, ha elérkezett az utolsó nap.
Erejüket vesztik, olyanokká lesznek, mint a lakomai asztal hervadt
virágai, nevetségessé válnak. Ha a halottas ágyon leszünk, mit fog az
nekünk használni, hogy gazdagok, hatalmasak, szerencsések, tiszteltek
vagy nagybefolyásúak voltunk? Akkor már minden hiúság lesz. Igen, a
keresztény már most úgy gondolkozik a világról, ahogy végül mindenki
fog gondolkozni róla. Mindent úgy tekint tehát, ahogy később fogja
tekinteni, közömbös, szenvedélynélküli tekintettel. Se nem nagyon
szomorú, se nem nagyon vidám az élet esetlegességeivel szemben, mert
csak esetlegességek.
A keresztény másik ismertető jellemvonása az, amit bibliafordításunk
szelídségnek mond. „Ismerje meg mindenki a szelídségteket” (Fil 4,5)
vagy amint pontosabban lehetne visszaadni: meggondoltságtokat,
tisztességeteket, méltányosságtokat. Szent Pál a keresztény jellem
egyik tulajdonságát látja abban, hogy az őszinteség, a
szenvedélynélküliség, a másokkal szemben való gyöngédség hírében
álljon. Valóság, hogy amint valaki, és amilyen mértékben, Krisztus
újrajövetelében hisz és saját sorsát földi jövevény sorsának ismeri
fel, aki csak egy kis rövid időre vett itt szállást, ugyanolyan
mértékben közönyösnek is érzi magát az emberi történések folyásával
szemben. Inkább szemlélője, mint résztvevője, nem az ő számára való.
Így azután képes ítélni és bíráskodni pártoskodás nélkül. ... Akik
határozottan érdeklődnek vagy az egyik vagy a másik irányban, nem
lehetnek elfogulatlan megfigyelők vagy megvesztegethetetlen bírák. Már
pártfelek, védelmezik az egyik irányt és támadják a másikat. Elfogultak
azokkal szemben, akik felfogásuktól eltérnek vagy útjába állnak. Nem
tudják őket elismerni, nem tudnak irántuk barátságosak lenni. A
keresztény azonban nem merül el szenvedélyes várakozásokban s nem bánt
sértően sem. Nemes, igazságos, megfontolt mindent emberrel szemben,
mert nincs kísértése, hogy más legyen. Nem erőszakos, nem ingerült, nem
vakbuzgó, nem pártoskodó. Tudja, hogy Urának és Megváltójának győznie
kell; tudja, hogy egy napon jönni fog az égből, senki sem tudhatja,
mily hamar. Mivel tehát a véget, melybe minden beletorkollik, ismeri,
nem aggodalmaskodik az oda vezető úton. ... Tudja, hogy Krisztus harca
végig tartani fog, hogy Krisztus ügye a végén győzni fog, s Egyháza
fennmarad mindaddig, míg újból eljön. Tudja, mi az igazság és mi a
tévedés, hol a biztonság, s hol a veszély, s világos tudása képessé
teszi rá, hogy engedményeket tegyen, nehézségeket elismerjen, a
tévedővel szemben igazságos legyen, jóoldalait elismerje s megelégedjék
azzal a nagyobb vagy kisebb segítséggel, amilyenben mások részesítik.
Nem fél. A félelem az, ami az embereket vakbuzgókká, zsarnokokká és
fanatikusakká teszi. A kereszténynek kiváltsága azonban, hogy amint
mentes a várakozásoktól és félelmektől, a bizonytalanságtól és
gyanakodástól, ugyanígy türelmes, mérsékelt, ítélőképes és pártatlan
legyen, – olyannyira, hogy ez a megtisztult szelídség a világ szemében
is sajátossága, „minden embernek ismeretes”.
Az öröm és vidámság, összhangban az Írás buzdításával szintén
jellegzetességei neki: „Örüljetek az Úrban mindig” (Fil 4,4) És
jellemzik ezek az aggodalom és félelem ellenére, amit az Utolsó Nap
gondolata idéz fel benne. Az Írás az éles ellentétek révén vezet rá
egyes részei valódi értelmére. Ha pusztán arra tanítana, hogy féljünk,
a szolgai félelmet és a bús kétségbeesést tévesen üdvös félelemnek
gondolhatnánk; és ha pusztán csak örvendezni tanítana, talán a durva
szabadosságot és bizalmaskodást tekintenénk tévesen örömnek. De mivel
mindkettőre tanít: félni és örülni, már az első pillanatban rájövünk
annyira, hogy sem az örömünk nem lehet tiszteletlen, sem a félelmünk
kétségbeejtő, hogy bár mindkét érzelem megmarad, egyik sem az, ami
önmagában lenne. Erre azonnal rájövünk ez ellentétnél. Nem mondom azt,
hogy ezáltal egyáltalában könnyebb a különálló kötelességeket
vonatkozásaikkal összeegyeztetni, ez további és magasabbrangú feladat;
de magukat a kötelességeket mégis azonnal jobban felismerjük. ... A
félelem kötelezettsége csak tökéletesíti örömünket. Egyedül az az öröm
az igazi keresztény öröm, amelyet félelem éleszt és serkent, és józanná
és áhítatossá tesz ezért.
Hogyan fér meg öröm és félelem együtt, szavakkal nem lehet
megmagyarázni. Csak cselekvés és tett mutathatja meg, hogy miként.
Kíséreljen meg valaki úgy félni és örülni, ahogyan Krisztus és
apostolai tanítják neki és hamarosan megtanulja a mikéntet. De ha
megtanulta, akkor is éppoly kevéssé lesz képes megmagyarázni, mint
korábban, hogy miként egyesíti a kettőt. Következetlennek fog látszani
és könnyen bebizonyítható, a vallástalan emberek elégtételére, hogy
ugyanolyan közvetkezetlen, amilyennek az Írást mondják. Illik rá a
látszólagos ellentét, amit az Írás tanít. Különféleképpen beteljesül ez
a szentségben fejlettebb emberek esetében. A legellentétesebb hibákkal
vádolják őket: büszkeséggel és póriassággal, túlságos egyszerűséggel és
ravaszsággal, rendkívüli szigorúsággal és ugyanakkor túlságosan laza
lelkiismerettel, visszavonultsággal és ezenkívül világiassággal. ...
Világias emberek vagy sekélyes vallásosságúak nem tudják megérteni és
együgyűen bírálgatják őket, kiknek látszólagos következetlenségük csak
a Szentírás tanításához hasonlít.
Végül a béke is osztályrésze az ilyen lelkületnek. „Az Istennek az a
békéje, – mondja az Apostol, – amely meghalad minden értelmet,
megőrzi szíveteket és elméteket Krisztus Jézusban” (Fil 4,7). Sok
dolog van az Evangéliumban, ami megijeszt, sok, ami nyugtalanít, sok,
ami elragadtat, de a vége és eredménye mindezeknek béke. ... Az óceán
mélye, a földet körülövező víz óriás birodalma éppoly nyugodt és
csendes viharban, mint szélcsendben. Ilyen a szentéletű emberek lelke
is. A béke forrása áradozik bennük megmérhetetlenül. És bár az idő
esetlegességei látszatra nyugtalaníthatják őket, a szívük mégsem
nyugtalan. Az angyalok is örülnek a vezeklő bűnösnek és ezért
feltehetjük, hogy búsulnak a töredelemnélküli bűnös miatt, – mégis ki
mondhatná, hogy nem teljes a békésségük? A Mindenható Isten maga is
leereszkedően bánkódásáról, haragjáról és öröméről beszél, – és mégis
nem Ő-e a Változhatatlan? És hasonlóképpen, hogy az emberi dolgokat az
istenivel összehasonlítsuk, ... a kereszténynek mélységes, nyugodt,
titkos békessége van, amelyet a világ nem lát. Hasonló valami magányos
és árnyékos helyen fekvő forráshoz, nehezen közelíthető meg. Ideje
nagyobb részében magában van és magányosság az igazi állapota. Akkor
éli igazi életét, amikor magára és Istenére hagyatott. El tudja viselni
önmagát, tud önmagában örülni, mert az Isten kegyelme benne, az Örök
Vigasztaló jelenléte az, amiben örül. El tudja viselni, kellemesnek is
érzi, hogy mindenkor önmagával van, – „akkor van kevésbé egyedül,
amikor egyedül van.” Párnájára hajthatja fejét éjjel és megvallhatja
túláradó szívvel Isten színe előtt, hogy nem hiányzik neki semmi, --
hogy megelégült és bővelkedik, – hogy az Isten mindene és hogy semmi
nincs, amit az Isten adhatna neki. Nagyobb háladatosságra, nagyobb
szentségre, több mennybélire szüksége van ugyan, de a gondolat, hogy
többje is lehetne, nem aggodalom, hanem öröm diktálta gondolat. Nem
zavarja a békéjét, hogy tudja, közelebb nőhetne az Istenhez. Ilyen a
keresztény békéje, amikor egyszerű szívvel és a Keresztet szemlélve
Ahhoz szól és Annak ajánlja magát, akivel világos az éj, mint a nappal.
...
Bár lenne a boldogságunk, hogy az évek haladtával egyik kegyelmet a
másikhoz kapcsoljuk és lépésről-lépésre előbbre jussunk, nem hanyagolva
el a kisebbet, miután a nagyobbat elértük, s nem törve magasabbra
addig, mielőtt a kisebbet el nem értük. Az első kegyelem a hit, az
utolsó a szeretet. Előbb van a buzgóság, azután jön a szerető
egyszerűség. Előbb van a megalázkodás, utána jön a békesség, előbb van
a szorgos igyekezet, utána jön a megnyugvás. Bár tanulnánk meg minden
kegyelmet megérlelni magunkban, – félelemben és remegésben,
virrasztásban és bánkódásban: mert jön Krisztus; vidáman, hálásan,
gondatlanul a jövőt illetőleg, mert eljön Krisztus!
Equanimity, 1839. dec. 22.; Par. and pl. serm. V.: 5.
========================================================================
Értelmünk és érzelmeink igába hajtása
„Szolgaságba hajtunk minden értelmet Krisztus
iránt való engedelmességbe.” (2Kor 10,5)
A vallásos emberek, bár vannak tehetségeik és bár tudnak róla, mégsem
érzik azokat. ... Tudhatják ugyan, hogy mik akár vallási, akár
erkölcsi, akár más jelességeik, de nem érzik azokat oly eleven módon,
hogy öntudatos érzésnek mondhatnánk. Nem vesznek róla a szívükben úgy
tudomást, hogy gyümölcsözővé válnának. A sivár tudás szánalmas dolog,
ha a tudásnak gyümölcsöznie kell, de jó, ha másképpen csak kísértést
eredményezne. Ha az emberek valamely igazságot átélnek, akkor hatásos
indítékká válik ez bennük és mind ítéletükben, mind magatartásukban
számtalan következménnyel jár. Saját tehetségeink öntudatos érzése
esetében is így van ez. Nemes gondolkodású emberek ismerik a maguk
tehetségeit, de öntudatos érzés nélkül. Tudhatnak, ha vannak, bizonyos
jelességeikről, tudhatnak jellembeli jótulajdonságaikról,
képességeikről, tehetségeikről, de valamiképpen terméketlen ez a
tudásuk, mely épp olyannak hagyja a lelküket, mint amilyen volt. És úgy
látszik, hogy ez az, ami a szentéletű emberek jellemének oly csodálatos
egyszerűséget kölcsönöz és annyira meglep másokat, hogy ellenmondónak
és következetlenségnek látják és még kétszínűség jelének is gondolják,
hogy ugyanazok a személyek oly sok ismeretet vallanak önmagukról és
mégis oly keveset, – hogy oly sok dicséretet, oly nagy népszerűséget,
oly sok hódolatot el tudnak viselni a nélkül, hogy felfuvalkodottakká
válnának, igényük lenne valamire vagy megvetnének másokat, hogy
önmagukról oly mesterkéletlenül, oly sok természetességgel, oly
gyermekded ártatlansággal tudnak beszélni.
... Azoknak az embereknek, akik elmerülnek szenvedélyeikbe, egészen
másfajta a tudásuk, mint azoké, akik megtartóztatták magukat. És amikor
ezzel összefüggő dologról beszélnek, oly módon éreznek róla, amiként
mások nem tudnak érezni. Ugyanazokat a gondolatokat, amelyek
kísértéssel teltek az előbbieknek, a szavakat, melyek kimondása kínos
ezeknek s szégyenkezést és zavart kelt az arcukon, az ártatlanok
általában minden veszély nélkül tudják kimondani és gondolni. Az
angyalok egyszerű utálattal és csodálkozással, lealacsonyodás vagy
rejtett megindulás nélkül tudnak nézni a bűnre. És valami hasonló
természetesség a szeplőtelenek és szentéletűek jutalma. A tisztátalant,
aki nem tudja megérteni az ilyen lelkületet, nagyon megzavarja, hogy
miként tudnak oly gondolatok kimondásakor változatlanok maradni,
amelyek neki nyomorúsággal és bűnnel terheltek.
... A keresztény jellem a számítás és értelem számára nehezen érthető
szabály szerint alakul. Isteni indítéka és támasza van, ami az
átlagember megérzései és bírálata fölé emelkedik. Pusztán világias
alapon ítélve a kereszténynek önteltnek kellene lennie, mert
adományokkal áldott, tapasztalásból kellene ismernie a rosszat, mert
látja és beszél róla, méltatlankodnia kellene, mert tudatában van
bántalmazásának, önérdek vezethetné, mert tudja, hogy ami helyes,
hasznos is; ... kételkednie és haboznia kellene a hitében, mert nagyobb
lehetne a bizonyítéka rá, nem kellene várnia Krisztus jövetelére, mert
már oly régen késedelmeskedik, – de nincs így: lelke és szíve más
anyagból van gyúrva. Ilyen és ezernyi más módon ki van téve a világ
félreértésének, melynek nincsenek meg az ő érzékei s nem is tudja magát
azokba beleélni. Nem tudja a keresztény maga sem ezeket megmagyarázni
és minden emberrel, jóval és rosszal szemben érthetően megokolva
védelmezni. Oly szabályhoz igazodik, amit mások nem ismernek, nem a
saját bölcsességéhez vagy ítéletéhez, hanem Krisztus bölcsességéhez és
a Lélek ítélőtehetségéhez, mi megadatott neki, – az igazság és
kötelesség iránti azon benső átruházhatatlan érzékenység szerint, ami
irányítója gondolkodásának, szeretetének, vágyainak, vonzalmainak és
mindennek, ami benne lakozik, és ami rendíthetetlen kötelességtudásának
folyománya. Ez az, ami egész életének és magatartásának annyira nem e
világi jelleget ad, ami „el van rejtve Krisztussal az Istenben”.
Felemelkedett Krisztussal a magasba és ott „lakozik folytonosan
szívével és lelkével”. Ennek következtében kényszerül fátyolt ölteni
az arcára, megfoghatatlan a világ ítéletének és „mintegy torzalakká
válik a tömegnek”, bár „bölcsebb, mint az agg” és „okosabb, mint
tanítói, mert megtartja Isten parancsait.” Így „a lelki ember mindent
megítél, de őt senki sem ítéli meg” (1Kor 2,15) és „legkisebb gondja,
hogy ember mondjon felőle ítéletet”, mert „aki megítéli őt, az Úr
az.” (Uo. 4,3-4)
Subjection of the reason and feelings to the revealed word, 1840. dec.
13.; Par. and pl. serm. VI: 18.
Az az ember feloldozott, akinek a lelkiismeretét az Isten világítja
meg, oly annyira, hogy természetszerűnek tekinti, miszerint minden
gondolata, erkölcsi életének minden forrása, minden indítóoka, minden
vágya ki van tárva a Mindenható Istennek. Nem mintha nem tudná, hogy
mily sok tisztátalan és romlott van benne, de kívánja, hogy minden, ami
benne van, mezítelenül álljon az Isten előtt. Hiszi, hogy így van, és
még örül is a gondolatnak, hogy így van, a félelem és szégyen ellenére,
hogy olyan, mint amilyen. Krisztust engedi egyedül a szíve szentélyébe,
míg mások egy vagy más módon azt kívánják, hogy önmagukban legyenek,
hogy legyen egy otthonuk, egy zuguk, egy ítélőszékük, egy királyi
székük, egy saját személyük, hol nincs Isten, ... hogy maguk lehessenek
királyok és bírák és a Teremtő inkább csak olyan valaki, akivel
alkudoznak és akihez mint valami másodrangú félhez közeledünk és nem
mint az igazabbhoz és jobbhoz, akinek csak eszközeivé és szolgáivá
kellene tenni magunkat.
Az Írás megmondja, hogy az Isten az Ige, aki meghalt értünk és
föltámadt és ugyanekkor él a számunkra és megvált minket, „eleven és
hatásos, és áthatóbb minden kétélű kardnál, és behat az elmének és
léleknek, az ízeknek és velőknek eloszlásáig, és megítéli a szív
gondolatait és szándékait. És semmiféle teremtmény sem láthatatlan az ő
színe előtt, sőt minden födetlen és nyílt az ő szeme előtt, aki előtt
felelni fogunk.” (Zsid 4,12-13) Az igaz keresztény már most
valóságosan átérzi ezt és ezért az Isten Fiát emeli lelkiismerete
trónjára, mint legfőbb tekintélynek átadja neki magát és nem vitázik
vele. Nem okoskodik, hanem így szól: „Isten, Te látsz engem.” Érzi,
hogy az Isten sokkal közelebb van hozzá, semhogy érvelhetne,
védekezhetne, mentegetőzhetne vagy kifogásokat engedhetne meg Vele
szemben. Köteles dolgaiban nem a saját eszére, valami előre kifontolt
okoskodásra, valami elvont elvre vagy valami szembeszökő tapasztalatra
hivatkozik, hanem az Istenre, kit a hit szemével lát és akit bírájává
tesz.
A Zsoltárok Könyve szakadatlanul utal erre az Istenben való mély,
egyszerű, nyíltszívű bizalomra. „Uram, a szemed rajtam, te ismersz
engemet, ismered minden álltom-ültömet, Távolról minden gondolatom
érted. ... A szó még el sem érte nyelvemet, íme, Uram, te mindenestül
máris ismered.” (138,1-4) „Hozzád tapad a lelkem, erősen tartasz
jobbkezedben.” (62,9) „Kereslek szorgos-éberen.” (62,2) „Kezeidbe
ajánlom lelkemet, Uram, hűséges Istenem, megszabadítasz engemet.”
(30,6) „Az Úrra bízzad utadat, bízzál: jó végre viszi dolgodat,
felkölti, mint a napfényt igazságodat, déli verőkép jussodat.” (36,5-
6) „Te ellened vétkeztem egyedül, és gonoszat előtted cselekedtem.”
(50,6) „Hallgasd meg, Uram, az igaz ügyet, halld meg könyörgésem
szavát, fogadd füledbe imádságomat, mert ajkamon nincs csalfaság.
Arcodról várom ítéletemet: mert szemed látja az igaz ügyet. Vizsgáld
meg szívemet, fürkészd meg éjszaka, próbálj meg tűzzel engem,
gonoszságot nem fogsz találni bennem. Szájam nem vétkezett ember
szokásaként.” (16,1-3) „Tanácsoddal nekem utat mutatsz, s a
dicsőségbe majdan befogadsz. Mert mim van nekem kívüled az égben? s ha
veled vagyok, nem kell a föld nékem. Testem, szívem bár szétenyésszen:
Isten az én szívem sziklája és mindörökre osztályrészem.” (72,24-26)
Vagy fontoljuk meg egyúttal Szent János első levelének következő
szakaszát: „Ha vádol minket szívünk, Isten nagyobb a szívünknél és tud
mindent. Szeretteim! ha szívünk nem vádol minket, bizalmunk van
Istenhez.” (3,20-21) És fontoljuk meg ezzel kapcsolatban a
következőket ugyane levélből: „Az Isten világosság és nincs benne
semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségben vagyunk vele és
sötétségben járunk, hazudunk és nem cselekszünk igazságot. ... Ha
megvalljuk bűneinket: ő hű és igazságos, hogy megbocsássa bűneinket és
megtisztítson minket minden gonoszságtól.” (1,5-6) „A sötétség elmúlt
és az igaz világosság már világít.” (2,8) „És hogy ő bennünk marad,
azt a Lélekről tudjuk meg, melyet nekünk adott.” (3,24) „Aki hisz az
Isten fiában, az önmagában bírja Isten bizonyságát.” (5,10) És szintén
ezzel kapcsolatban fontoljuk meg Szent Pál megállapítását, hogy „maga
a Lélek tesz lelkünkkel együtt bizonyságot, hogy az Istennek a fiai
vagyunk:” (Róm 8,16)
Sincerity and hypocrisy, 1838. dec. 16.; Uo. V.: 16.
========================================================================
Elkülönültségünk
Elkülönültnek lenni annyit jelent, mint mentesnek lenni minden földi
köteléktől, ami a lelket a földhöz láncolja, semmi földitől sem függni,
semmi mulandóra sem támaszkodni; annyit jelent, mint egyszerűen semmit
sem aggodalmaskodni amiatt, hogy mit gondolnak, mit beszélnek, vagy mit
akarnak tenni velünk más emberek: azt jelenti, hogy elvégezzük
mindennapi munkánkat, mert kötelességünk, amint a katonák mennek az
ütközetbe, nem gondolva rá, hogy mi következik; jelenti azt, hogy
tekintélyt, tiszteletet, nevet, nyugalmas, kellemes körülményeket,
kényelmet, emberi vonzalmakat egyenesen semmire sem becsülünk, ha
vallásos kötelességünk feláldozásukat kívánja. Azt jelenti, hogy ilyen
alkalmakkor éppoly gondtalanul bánunk az élet mindezen javaival, mint
rendes körülmények között pl. a vízzel, figyelmetlenül és pazarul, --
vagy amint szavainkkal idegeneket éppúgy, mint barátokat fukarkodás
nélkül elárasztunk, – vagy ahogy lerázzuk a darazsakat, legyeket,
szúnyogokat, ha háborgatnak, – minden lelkiismeretfurdalás nélkül, a
nélkül, hogy haboznánk előtte és egy pillanatra is törődnénk utána
vele.
Rise and progress of universities, Ch. XI.; 1854; Historical sketches,
III.: 1.
========================================================================
Virrasszatok!
Első jövetelét előre megmondta, mégis meglepte Egyházát, amikor
eljött. Még sokkal inkább váratlanul fog másodszor jönni és meg fogja
lepni az embereket, mert ... éberségüket csak a hit és szeretet
őrizetére hagyta.
Gondolkozzunk el tehát e nagyon komoly kérdésen, mely mindannyiunkat
oly közelről érint. Mit jelent a kereszténynek: virrasztani? Ő mondja:
„Résen legyetek tehát, mert nem tudjátok, mikor jön meg a ház ura,
este-e vagy éjfélkor, vagy kakasszóra vagy reggel, hogy mikor hirtelen
eljövend, alva ne találjon benneteket. Amit pedig nektek mondok,
mindenkinek mondom: Ébren legyetek!” (Mk 13,35-37) És újból mondja:
„Ha tudná a házigazda, mely órában jön a tolvaj, bizonyára ébren
volna, és nem engedné házába betörni.” (Lk 12,39) Máshol is
hasonlóképpen intenek mind Urunk, mind apostolai. Így például a tíz
szűzről, az öt okosról és öt balgáról szóló példabeszédben, kikhez
késlekedés után hirtelen érkezik meg a vőlegény és ötöt olaj nélkül
talált. Ekkor ezt mondja Urunk: „Ébren legyetek tehát, mert nem
tudjátok sem a napot, sem az órát, mikor az Emberfia jön.” (Mt 25,13)
Ugyancsak Ő mondja: „Vigyázzatok hát magatokra, hogy el ne
nehezedjenek szíveitek tobzódásban és részegségben, és az élet gondjai
között, és hirtelen meg ne lepjen ama nap. Mert tőr gyanánt fog az
lecsapni mindazokra, kik az egész föld színén laknak. Ébren legyetek
tehát, minden időben imádkozván, hogy méltók lehessetek mindazoktól,
amik bekövetkezendők, megmenekülni, és az Emberfia elé állani” (Lk
21,34-36) Hasonló módon megkorholja Pétert: „Simon! alszol? nem bírtál
virrasztani egy óráig?” (Mk 14,37)
Hasonlóképpen ír Szent Pál levelében a rómaiaknak: „Már itt az óra,
hogy felkeljünk az álomból. ... Az éjtszaka előrehaladt, a nappal pedig
elközelgett.” (13,11-12) Ugyancsak ő írja: „Vigyázzatok, legyetek
állhatatosak a hitben, cselekedjetek férfiasan és legyetek erősek.”
(1Kor 16,13) „Erősödjetek meg az Úrban, az ő erejének a hatalmából.
Öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög
cselvetései ellen; ... hogy ellenállhassatok a gonosz napon, s
megállhassatok, mert mindent megtettetek.” (Ef 6,10-13) „Ne is
aludjunk tehát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok.”
(1Tesz 5,6) Hasonló módon ír Szt. Péter. „Közel van pedig mindennek a
vége. Legyetek tehát okosak és virrasszatok, imádságokban.” „Józanok
legyetek és vigyázzatok, mert a ti ellenségtek, az ördög, mint ordító
oroszlán körüljár, keresvén, akit elnyeljen.” (1Pt 4,7; 5,8) És Szt.
János ezt írja: „Íme úgy jövök, mint a tolvaj. Boldog az aki virraszt
és őrzi ruháját.” (Jel 16,15) ...
Azt gondolom, az az egyik alapvető vonás, amiben gyakorlatilag
különböznek Isten igaz és tökéletes szolgái az úgynevezett keresztények
nagy tömegétől – ... az igaz és állhatatos jellemek az
állhatatlanoktól, hogy ... az igaz keresztények, bárhol vannak is,
virrasztanak, az állhatatlanok nem virrasztanak.
Mit jelent „virrasztani”? Úgy gondolom, így világítható meg: --
Ismered a mindennapi életben azt az érzést, amikor egy barátra vársz,
várod, hogy jön, és ő késlekedik? Tudod, mit jelent kellemetlen
társaságban lenni és kívánni, bárcsak múlna már el az idő s ütne a
szabadulás órája? Tudod, mit jelent az, szorongani valami miatt, ami
várható, ami vagy bekövetkezik vagy nem? Vagy valami fontos esemény
miatt feszültségben lenni, ami megdobogtatja a szívedet, ha eszedbe jut
és ami reggel az első gondolatod? Tudod, mi az, távoli országban élő
baráttól hírt várni s naponként izgalommal kérdezni, mit csinálhat
most, jól van-e? Tudod, mi az valakivel, aki veled van, úgy együttélni,
hogy a szemed követi őt, hogy a lelkében olvasol, hogy tekintetének
minden változását észreveszed, hogy kívánságait megelőzöd, hogy
mosolyogsz a mosolyával, hogy szomorú vagy szomorúságában, levert, ha
gyötörve jön és vidám, ha sikere van? Virrasztani Krisztusért! Olyan
érzés ez, mely hasonlít ezekhez, – már amennyire e világ érzelmei
képesek a túlvilág árnyékát vetíteni.
Az virraszt Krisztusért, aki finomultan érzékeny, gerjedező és
fogékony szellemű, aki éber, eleven, gyors, serény a keresésében és
tiszteletében, aki Őt kutatja mindenben, ami történik és aki nem lenne
meglepődve, sem megrémülve vagy összetörve, ha azt venné észre, hogy
jön. És az virraszt Krisztussal, aki mialatt a jövőbe tekint, visszanéz
a múltba és Megváltójának érette való nagy tetteit nem szemléli a
nélkül, hogy ne gondolna rá, mit szenvedett érte. Az virraszt
Krisztussal, aki Krisztus keresztjére és haláltusájára folytonosan
gondol és a maga személyében megújítja, aki örömmel hordja a szomorúság
köpenyét, amelyet Krisztus hordott, – és hátrahagyott, mikor az égbe
szállt. Ezért a sugalmazott írók valahányszor kifejezést adnak
leveleikben második jövetele utáni vágyódásuknak, mindannyiszor
gondolnak első jövetelére is és soha szemük elől nem vesztik
kereszthalálát. Így ha Szt. Pál figyelmezteti a rómaiakat, hogy az
utolsó napon „várjuk testünknek a megváltását”, azt is mondja, „ha
tudniillik vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is
dicsőüljünk”. (8,23.17) Ha a korintusiaknak „a mi Urunk Jézus
Krisztus megjelenésének a várásáról” szól, akkor ezt is mondja:
„mindig hordozzuk testünkön Jézus halálát, hogy Jézus élete is
nyilvánvaló legyen testünkön”. (1Kor 1,7; 2Kor 4,10) Ha a filippieknek
„feltámadásának erejét” említi, rögtön hozzáteszi, „a részvételt a
szenvedéseiben, felvévén halála alakját”. (3,10) Amikor a kolosszeiket
vigasztalja a reménnyel, hogy „amikor Krisztus megjelenik” ők is
„megjelennek vele együtt a dicsőségben”, már kijelentette, hogy ő
„kiegészíti testében azt, ami híja van Krisztus szenvedéseinek az ő
teste, az egyház javára”. (3,4; 1,24) ...
Virrasztani tehát ezt jelenti: a jelenvalóktól elkülönülni és a
láthatatlanban élni. Krisztusra gondolva élni: miként jött egykor s
miként fog jönni újból. Vágyódni második jövetele után, szerető és
hálás emlékezéssel az elsőre.
Watching, 1837. dec. 3.; Par. and pl. serm. IV.: 22.
Nemcsak hinnünk kell Benne, hanem várni is kell Rá, nemcsak remélni
kell Őt de virrasztani is Érte, nemcsak szeretni kell Őt, de vágyódni
is utána, nemcsak engedelmeskedni kell Neki, hanem fel is kell figyelni
Rá, – figyelni komolyan jutalmunkra, aki Ő maga. Nemcsak a hit, a
remény, a szeretet tárgyává kell Őt tennünk, hanem azt is
kötelességünknek kell tekintenünk, hogy ne higgyünk a világnak, ne
reménykedjünk a világban, ne szeressük a világot. ...
Azok virrasztanak és várnak az Úrra, akik finom és gyöngéd érzésűek
Iránta való áhítatukban, emlékével táplálkoznak, szavain csüngnek,
mosolyában élnek, keze alatt sarjadnak és nőnek. Buzgón keresik
elismerését, kifinomult lélekkel eltalálják gondolatait, féltékenyek
tiszteletére. Őt látják minden dologban, Őt várják ennek az életnék
minden eseményében és gondjai között, minden bajában és céljában, sőt
sejtelemmel telve örülnének és nem csalódottnak éreznék magukat, ha azt
hallanák, hogy újra itt van. ...
Tudjuk, hogy alsóbbrendű lényeknek finom ösztöneik vannak, melyekkel
megsejtik valaminek a jelenlétét, amit mi nem tudunk észlelni, mint a
levegő változását, a föld gyenge rezgését, vagy természetes
ellenségeiket, mikor még nem látják őket. Kedvetlenségükről vagy
ijedelmükről tudjuk meg, hogy a közelükben van valami, ami a megérzésük
tárgya és ami a maga saját létezésének a bizonysága. Hasonlóképpen az
állandó virrasztás és várás Krisztusra, – ami a prófétákban,
apostolokban és a reáépült Egyházban nemzedékről nemzedékre
megnyilvánul, – bizonyság arra, hogy Ő nem álom vagy képzelődés, hanem
valóság; más szóval, hogy él, hogy mindig élt – Ő, ki egykor a földön
vándorolt, meghalt, eltűnt és megígérte, hogy újból eljön.
Waiting for Christ 1856. nov. 16.; Serm. on var. occ. 3.
Amint lehetséges Krisztus jövetelére várva virrasztani, ha a földies
gondolkodás ellene szól is, ugyanúgy lehetséges földi kötelességekkel
foglalkozni virrasztásunk ellenére is. Krisztus megmondatta, hogy
amikor jön, ketten lesznek a mezőn, két asszony a malomban „az egyik
fölvétetik, a másik elhagyatik”. (Mt 24,40) A jó és rossz egyformán
foglalatoskodnak tehát és senkit se akadályozzon meg szívének szilárd
Istenre irányulásában, ha földi dolgokkal foglalatoskodva olyanokkal
kerül össze, kiknek szíve a világhoz nőtt. Sőt még nagy terveket is
szőhetünk, új vállalkozásokba bocsátkozhatunk, nagy munkákba foghatunk,
amiket éppen csak meg tudunk kezdeni; gondoskodhatunk a jövőről és
vállalkozásainkban egész évszázadokra számíthatunk – és mégis
virraszthatunk Krisztusra várva. Így kell valójában előre haladnunk s
„kort és időt az Ő Atyja hatalmában” hagynunk. Bármikor jön, gyorsan
fog félbeszakítani mindent; és amennyire tudjuk, erőfeszítéseink és
megkezdett dolgaink, ha nem jutottak is tovább, éppoly szükségszerűleg
benne vannak Gondviselése tervében, miként a legnagyobb siker lehetne.
Biztos, hogy hirtelen fogja a világ folyását befejezni, amikor jön.
Félbe fogja szakítani kiválasztottja terveit és fáradozásait, bármik
legyenek is és meg fogja nekik adni, amire kötelességszerű
gondoskodásuk törekedett és mégsem ért el. ... Minden, amit teszünk, ha
van továbbiakra időnk vagy kevesebbre telik az időből, – ha befejezett
a munkánk vagy befejezetlen: kedves lesz, ha Érte tettük. Így nincs
semmi ellentmondás benne: virrasztani és mégis dolgozni. Mert
munkálkodhatunk anélkül, hogy szívünkkel munkánkon csüngnénk. Akkor
vétkezünk, ha kezünk munkáját istenítjük, ha annyira szeretjük, hogy
nem tudnánk elviselni megválásunkat tőle. Hitünknek a jele, ha el
tudunk viselni sikertelenséget csalódottság nélkül.
Subjection of the reason and feelings to the revealed word, 1840. dec.
13.: Par. and pl. serm. VI.: 18.
========================================================================
Feltámadásunk Krisztussal
Szent lelkek a maguk saját útján járnak. Ők feltámadnak Krisztussal s
olyanok, mint azok az emberek, akik a hegyet megmászva már a
hegycsúcson pihennek. Lábaik alatt minden zsivaj és zsibongás, köd és
sötétség, de fenn a hegyormon csend van, oly nyugodt és derűs, oly
tiszta és világos, oly ragyogó és mennyei, hogy úgy tűnik fel nekik,
mintha odalent a világ zaja már nem is tombolna s árnyék és homály nem
is lenne.
... Egyáltalában nem gondolom azonban, hogy vallásos lehetne valaki,
aki kötelességeit a világban elhanyagolja. De a vallásos ember belső és
igazi élete túl van azon a határon, amit mások látnak, vagyis mint az
Írás mondja: „Az ő életük el van rejtve Krisztussal az Istenben” (Kol
3,3). Krisztus bizonyára maga is működik állandóan, miként Atyja
működik s azt akarja, hogy mi is „dolgozzunk, míg nappal van.”
Mindemellett azonban mégis igaz, hogy az Atya és Fiú láthatatlanok,
hogy kifejezhetetlen kölcsönös egységben élnek s hogy semmiféle
függőségben sincsenek e föld halandó dolgaitól. És így a mi korlátolt
határaink között nekünk is az Ő isteni példája szerint kell élnünk,
közösségben Vele, mintha a hegynek a csúcsán lennénk, miközben mégis
teljesítjük kötelességeinket azzal a bűnös és istentfelejtett világgal
szemben, mely a lábaink alatt fekszik.
... Krisztus felemelkedett a magasba, nekünk fel kell emelkednünk
Vele. Elment a szemünk elől és nekünk követnünk kell Őt. Az Atyához
ment, rajta kell lennünk nekünk is, hogy új „életünk rejtve legyen
Krisztussal az Istenben”. ...
A mi megdicsőült Megváltónk minden tanítványának kötelessége és
kiváltsága tehát Vele együtt felmagasztaltnak és átszellemültnek lenni:
gondolataival, indítékaival, törekvéseivel, kívánságaival, hajlamaival,
imáival, dicséreteivel és könyörgéseivel a mennyben élni, ha még a
testben időzik is. Olyannak látszani, mint más emberek, más emberekhez
hasonlóan serényeknek lenni, elmerülni a tolongó tömegben, sőt talán,
mint más emberek, megvetettnek és elnyomottnak is lenni, de a világ
által nem ismert adományként a Legfőbbel mégis titkos összeköttetésben
lenni, Krisztussal az Istenben rejtett életet élni. ... Az Emberfia
egész földi idején csak külsőleges cselekedeteivel volt itt, lélekben a
mennyben volt ... a szentekkel és angyalokkal, az Atyjával, ki
szeretett fiának nyilvánította és a Szentlélekkel, ki reá szállott. Ő
volt „az Emberfia, ki mennyben vagyon” és „volt ennivalója, melyről
mások nem tudtak” (Jn 3,13; 4,32).
És ilyennek kell a magunk mértéke szerint nekünk is lennünk, a
látszat és a valóság szerint is, ha az Övéi vagyunk. „A mi egyességünk
legyen az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal” (1Jn 1,3), de ami
ezt a világot illeti, kis jelentőségűek lehetünk. „Nem ismer minket a
világ, mert nem ismeri Őt” (1Jn 3,1) ... Senki sem tud vallásos
fejlődésünkről, Istenhez fordulásainkról, a kegyelemben való
növekedésünkről, haladásunkról valamit, csak az Isten maga, ki titkosan
az oka mindezeknek.
... Krisztus „meghalt, mi több, fel is támadt, az Isten jobbján van
s közben is jár érettünk” (Róm 8,34). Csodálatos dolgok történtek, míg
a világ látszólagosan a szokott útját járta. ... Az emberek a hegy
lábánál vonultak s nem törődtek azzal, ami az ormon történt. Nem fogták
fel, hogy egy másik, csodálatos, e világgal ellentétes világrend
fejlődött tovább e világ fátyla alatt. Így volt akkor, így van most. A
világ nem látja Isten szentjeinek titkos egyességét, imáikat,
hálaadásaikat, közbenjárásaikat, ők azonban mégis élvezik a szentek
kegyelmi adományait: a tudást, örömet és erőt, amit nem tudnak
megérteni vagy leírni, és ha tudnák sem akarnák. „Milyen nagy, Uram,
kegyességed, melyet azoknak tartogatsz, kik félnek téged, melyet
azoknak megmutatsz, kik hozzád menekednek, szeme láttán az
embereknek.” (Zsolt 30,20) Aggodalomban vannak? „Megoltalmazod őket
arcodnak oltalmában emberek ármánya elől, elrejted őket sátorodban
marakodó nyelvek elől.” (Zsolt 30,21) Csalódnak? „Örömet adtál
szívembe nékem, nagyobbat, mint bornak, búzának bőségében.” (Zsolt
4,8) Lenézik őket a szerencsések? „Kiknek fiai – mondja egy másik
zsoltár – dúslakodnak és kicsinyeikre hagyják, amijök megmarad. De én
igazságban látom meg képedet és arcoddal lakom jól, mikor felébredek.”
(Zsolt 16,14-15) Kétségbe esnek? A zsoltáros megvigasztalja őket: „De
én mindig veled leszek: megragadtad jobbkezemet; tanácsoddal nekem utat
mutatsz s a dicsőségbe majdan befogadsz. Mert mim van nekem kívüled az
égben? s ha veled vagyok, nem kell a föld nékem. Testem, szívem bár
szétenyésszen: Isten az én szívem sziklája és mindörökre
osztályrészem.” (Zsolt 72,23-26) Veszedelemben vannak? „A Fölségesnek
lakozol oltalmában, és a Mindenhatónak nyugoszol árnyékában: ... ezrek
hulljanak bár oldaladon és tízezrek jobbodon.” (Zsolt 90,1.7) Így
megelégedettek tartózkodás nélkül minden szükség ellenére, megtalálják
a bőséget Abban, kiben éltünk nyugszik. Mert „házad kövérén őket
hizlalod, gyönyörűséged patakából itatod. Mivel az élet kútfője
tenálad, világodnál látunk világosságot.” (Zsolt 35,9-10) Így azután
ki tudnak törni a dicséretben: „Áldást mondj, én lelkem az Úrnak! én
egész bensőm az ő szent nevének. ... Ő megbocsátja minden vétked, és
meggyógyítja minden gyengeséged. Megváltja pusztulástól életed,
kegyelemmel és irgalommal koszorúz tégedet. Javakkal jóllakatja életed:
s mint a sasé, megújul ifjúságod.” (Zsolt 102,1.3-5)
Rising with Christ, 1836 v. 1837; Par and pl. serm. VI.: 15.
========================================================================
Krisztus nyája
Krisztus kisded nyájához tartozni annyit jelent, mint: ... teljesen
átitatódni jelenlétével, mint életünkkel, erőnkkel, érdemünkkel,
reményünkkel, koronánkkal; csodálatos módon tagjaivá válni, eszközeivé,
látható alakjává, illetőleg szentségi jelévé az Isten egyetlen,
láthatatlan, mindig jelenvaló Fiának, ki titokzatos módon megismétli
mindnyájunkban földi életének minden tényét: születését, bemutatását,
böjtölését, megkísértését, harcait, győzelmeit, fájdalmait,
haláltusáját, kínszenvedését, halálát, feltámadását és
mennybemenetelét; – Ő minden mindenben – bennünk oly kevés az erő,
oly kevés a jeles tulajdon vagy érdem, mint a víz a keresztségben vagy
a kenyér és bor az eucharisztiában, de erősek vagyunk az Úrban és
hatalma erejében.
Fasting a source of trial, 1838. márc. 4.; Par. and pl. serm. VI.: 1.
Akiket Krisztus megment azok, akik maguk is törekednek önmagukat
megmenteni, de ama remény nélkül, hogy a maguk erejéből sikerülhetne;
akik iparkodnak mindent megtenni, de emellett megvallják, hogy
semmiség, amit tesznek; akik telve vannak szeretettel és telve
félelemmel; akik a legszentebbek és mégis a legnagyobb bűnösöknek
vallják magukat; akik igyekeznek mindig tetszeni Neki, és mégis úgy
érzik, hogy sohasem tudnak; akiknek élete tele van jó cselekedetekkel,
de a töredelem cselekedeteivel. A természetes ember számára mindez
ellentmondásnak tűnik fel, de nem azok szemében, akiket Krisztus
megvilágosított. Ők annál jobban megértik, mennél jobban
megvilágosultak, hogy lehetséges üdvösségüket munkálni és azt mégis
Krisztus értük végzett munkájának tekinteni, félelemmel és remegéssel
gondolni az ítéletre és mégis örvendezni mindenkor az Úrban, remélve és
esdve újrajövetelét.
The lapse of time, 1832. jan. 1.; Uo. VII.: 1.
========================================================================
Szentek közössége
Jellemző sajátossága a keresztény lelkületnek a függés. A világ fiai
mennél tevékenyebbek és vállalkozóbb szelleműek, természetesen
büszkélkednek függetlenségükkel és kevélykednek vele, hogy senkivel
szemben sincsenek kötelezettségeik. De a kereszténynek jelessége, hogy
buzgó és éber legyen, hogy munkálkodjék, kitartson és lelkében mégis
alárendeltnek érezze magát, hogy készségesen szolgáljon és örvendezzen
azon, hogy alárendelt helyen is megelégedettnek érezheti magát, hogy
szeressen alacsony sorban élni. Ha az Egyházban Isten fia is, szívesen
tekinti magát Krisztus „szolgájának” és „rabjának”, s boldognak
érzi magát, ha megszégyenülésnek van kitéve. Így természetes lelki
hajlandósága, hogy őszinte szívvel keresse és kövesse a szentek
nyomdokait, hirdesse a dicsőségét a múlt nagy embereinek, kik csodákat
műveltek az Egyházban, s kiknek szava még él, hogy féltékenyen őrizze
tiszteletüket és ezenfelül nagy kiváltságnak is tekintse, hogy
ugyanabban a hitben bízik, ami egykor nekik is hagyományuk volt, hogy
szorgosan kövesse őket a keskeny úton, miként ők is követték Krisztust.
Az ilyen emberek fülében édes zeneként hatnak az Írás e szavai: „Így
szól az Úr: Álljatok az utakra és nézzétek, kérdezősködjetek a régi
ösvényekről: melyik a jó út, és azon járjatok, és majd nyugalmat
találtok lelketeknek!” (Jer 6,16)
Steadfastness in the old paths, 1830. márc. 21.; Par and pl. serm.
VII.: 18.
Mi őrzi meg (Isten kegyelmével) a hitünket, amikor igyekszünk
ragaszkodni az ősi igazsághoz és elhagyatottnak tűnünk? ... Mi fogja
belső nyugalmunkat és békénket megőrizni, amikor azzal vádolnak; hogy
„zavarjuk Izraelt” és „bajt jövendölünk?” Mi egyéb, mint minden
korok minden szentjeinek látványa, kiknek nyomdokait követjük? Mi
egyéb, mint a szívünkbe és emlékeinkbe rejtelmesen belevésődött
Krisztus-képmás? A tisztaság és igazság ősi idői nem múltak el! Még
mindig jelenben vannak! Nem vagyunk magányosak, ha annak is látszunk.
Kevesen érthetnek meg minket vagy adhatnak nekünk igazat most ez
életben, de él az Istenben az első időnek az a sokasága, mely úgy hitt,
tanított és imádkozott, mint mi s elmúlt tetteik és mostani kiáltásaik
felhangzanak az oltártól. Lelkesítenek a példájukkal, felvidámítanak
társaságukkal. Ott vannak jobbunk és balunk felől a vértanúk, hitvallók
s a többi nagy és kicsi, kik ugyanazt a Credot vallották, ugyanazokat a
titkokat ünnepelték és ugyanazt az evangéliumot hirdették, mint mi. ...
Az igazak lelkei végül is világosan látják meg az igazságot. Emberi
hozzáadások, intézmények, rendelkezések nem mennek át velük a
láthatatlan állapotba. Ezek eloszlanak a testtel. Göröghon és Róma,
Anglia és Franciaország nem hagyják rajta bélyegüket a lelkeken, akik
ugyanazon egy keresztséggel tisztultak meg, ugyanazzal a Testtel
táplálkoztak, ugyanazon hit által alakultak. Ellenfelek azonnal
egyetértenek haláluk után egymással, ha a Szentlélekben éltek s az ő
útján jártak. Békesség egyesíti és tölti meg a templomot, viszályok és
tökéletlenségek megszűnnek. Ezért jó a láthatatlan világba
helyezkednünk, „jó ott lennünk” és sátort építenünk azoknak, kik
„szeplőtelen nyelven” szólnak és „egy értelemmel szolgálnak az
Zrnak” ... Szemléljük épülésünkre csendesen őket, bátorítsuk általuk
hitünket, élesszük türelmünket, meneküljünk az önmagunk körül forgó
gondolatoktól.
The intermediate state, 1835. nov. 1. Uo. III.: 25.
========================================================================
A közbenjárás kiváltsága
Krisztus kétségtelenül nem valami közönséges okból halt meg, hanem
azért, hogy felemelje a föld porából való embert „az égi hajlékokba”.
... Azért halt meg, hogy újjáteremtse a maga saját képmására, olyanná
tegye, akiben gyönyörűségét és kedvét lelheti, hogy „az isteni
természet részesévé” (2Pt 1,4) tegye. Azért halt meg, hogy megadja
neki a minden mást magában foglaló és maga után vonó kiváltságot, a
közbenjárás kiváltságát és ezzel Önmagához egészen hasonlóvá tegye. Ez,
hangsúlyozom, a keresztény különleges kiváltsága; és ha nem él vele,
akkor kétségtelenül nem emelkedett fel a teremtett lények közötti
valóságos helyzetének a magaslatára. Ne mondd, hogy Ádám fia és alá
kell vetnie magát a jövendő ítéletnek; tudom ezt, de ezenkívül még
valami az ember. Mennyire haladt előre e magasabbrendű létben, mennyire
lankad még korábbi állapotában, egyéni titka az Istennel. Bizonyos
értelemben azonban mégis minden keresztény mindkét állapotban, az
egyikben és a másikban is van: önmagában tekintve állandóan bocsánatért
könyörög és bűneit vallja, de Krisztusban tekintve „megnyílt neki az
út a kegyelemhez, amelyben állunk, és dicsekszik az Isten dicsőségének
reménysége alapján.” (Róm 5,2) Helyzetében tekintve „az elsőszülöttek
egyházában, kik össze vannak írva a mennyben” (Zsid 12,23), az eredeti
bűnt eltörlő keresztséggel, és minden újabb büntetést mellőző
feloldozással, egyenes lélekkel és feddhetetlenül állva az Isten színe
előtt, elfogadva a Szeretett Fiúban, az igazság öltönyébe burkolva,
olajjal fölkenve, koronával a fején, királyi és papi öltözetben, mint
az örökkévalóság örököse, kegyelemmel és jócselekedetekkel telten,
feddhetetlenül viselkedve az Úr minden parancsa szerint ... :
nyilvánvalóan alkalmas rá, hogy közbenjárjon. Krisztus mintaképére és
bőségében teremtetett, – az ami Krisztus. Krisztus közbenjár az égben,
ő közbenjár lenn. ...
... A közbenjárás kiváltsága az összes tiszta lelkiismeretű és az
Egyházzal tökéletes közösségben élő keresztényeknek adott megbízatás. A
rejtett dolgokat, hogy mi az egyes valódi előhaladása a szentségben és
mi a tényleges hatalma a láthatatlan világban, ráhagyjuk az Istenre.
Csak két dolog tartozik ránk: hogy éljünk ez adományunkkal és egyre
méltóbbá és méltóbbá tegyük magunkat rá. A rest és haszontalan szolga
keszkenőbe rejtette Ura talentumát. Ne essünk e bűnbe egyik legnagyobb
adományunkkal kapcsolatban! Szóval és tettel csak keveseket tudunk
tanítani és kevesekre hatni. Imáinkkal jót tehetünk az egész világnak,
és minden egyénnek, hatalmasnak és szegénynek, barátnak, idegennek és
ellenségnek.
Intercession. 1835. febr. 22.; Par. and pl. serm. IIl.: 24.
========================================================================
Útban a mennyei Sión felé
Ne elégedjünk meg önmagunkkal; ne lássuk saját céljainkban a
boldogságunkat, ne tegyük e világot az otthonunkká, ne barátaink között
érezzük magunkat otthon; tekintsünk egy boldogabb ország felé: a menny
felé. Őt keressük, ki egyedül tud elvezetni minket ebbe a boldogabb
országba. A mennyet kell az otthonunknak tekintenünk, ez életet pedig
zarándoklásnak. Tekintsük magunkat úttalan pusztaságban lévő juhoknak,
melyek bizonyosan elvesznének, bizonyosan a farkas zsákmányává
lennének, ha nem követnék a pásztort. Amíg szorosan Hozzá csatlakozunk
és szeme előtt maradunk: biztonságban vagyunk ...
Boldogok, akik Neki szentelik éltük virágkorát, lelki és testi
erejüket, boldogok, akik ifjúságukban fordulnak Hozzá, ki életét
áldozta értük, ... boldogok, kik elhatározták magukat, hogy – jöjjön
jó, jöjjön rossz, jöjjön napfény, jöjjön vihar, jöjjön megbecsülés,
jöjjön megszégyenítés, – Urukéi és Mesterükéi, Királyukéi és Istenükéi
lesznek! ... Dáviddal fogják vallani: „Ha járok is setétlő völgyeken,
nem félek semmi bajtól, mert te vagy ott velem. A te védőhusángod, a te
pásztorbotod: vigasztalás nekem.” (Zsolt 22,4)
The shepherd of our souls, 1843. ápr. 30.; Par. and pl. serm. VIII: 16.
A földnek el kell tűnnie a szemünk elől és szembe kell néznünk előre
azzal a nagy, ünnepélyesen komoly igazsággal, mit sohasem értünk meg
teljesen addig, míg az Isten ítélőszéke előtt nem állunk, hogy csak két
dolog létezik a számunkra az egész világon: az Isten és mi magunk.
Mások együttérzése, a barátságos hang, a vidám szemek, a mosolygó
tekintet, a megdobbanó szív, mik jelen életünknek értékei, mind el
fognak tűnni előttünk, amikor Krisztus ítélni jön. Akkor mindenki
magára fog gondolni. Minden szem Őt fogja nézni. Minden szív Vele fog
eltelni. Szólni fog minden egyeshez és mindenki maga fog számot adni
magáról. Önuralom, lemondás, ima, elmélkedés, összeszedettség, vezeklés
által könnyebbé tesszük némiképp most magunknak e rettenetes órát. Ha
előre gondolunk rá, reméljük, hogy enyhítjük a rémületet elérkezésekor.
Amennyiben most megalázzuk magunkat, reméljük, hogy elkerüljük a
megalázást akkor. Amennyiben megvalljuk most a mulasztásainkat,
reméljük, hogy elhárítjuk annak a napnak a leleplezéseit. Amennyiben
ítélkezünk magunk felett most, reméljük, hogy megkímél az ítélet,
melyet semmi könyörület sem enyhít. Az Istennel való találkozásra most
készülünk elő; mintegy visszavonulunk halottas szobánkba és
rendbehozzuk a házunkat. „Gondolj Teremtődre ifjúságod napjain,
mielőtt elkövetkeznek a nyomorúságos napok, s eljönnek az esztendők,
melyekről azt mondod: Nincsenek kedvem szerint! Amikor a házak őrei
reszketnek, s az erőteljes férfiak meginognak, mikor bezárulnak az
utcára nyíló ajtók, s az énekes leányzók mindannyian elhalkulnak, ...
mielőtt el nem szakad az ezüstfonál, s el nem reped az aranyedény,
mielőtt össze nem zúzódik a vödör a forrásnál, s el nem törik a kerék a
kútnál.” (Préd 12,1.3.4.6) Elhagyjuk a föld javait, mielőtt azok
elhagynak minket.
Ne riadjunk vissza e szükséges munkálkodástól, ne tűrjük
legyőzetésünk tunyasággal vagy érzékies életmóddal. Ne legyünk ...
türelmetlenek, ne féljünk mintegy felhőbe lépni. Emlékezzünk rá, hogy
az Ő felhője ez, mely beárnyékoz minket. Nem földies szomorúság vagy
szenvedés ez, ami halált okoz, hanem az istenfélő szomorúság fénylő
felhője, mi „állhatatos megtérést szerez az üdvösségre.” (2Kor 7,10)
Az Isten keze ez rajtunk: „alázzuk meg tehát magunkat az Isten
hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon minket a látogatásnak
idején.” (1Pt 5,6)
Our Lord's last supper and his first, 1843. febr. 26.; Serm. on Subj.
of the Day: 3.
Szemléld magadat nem úgy, mint tennenmagadban, hanem miként az
Örökkévaló Istenben vagy. Borulj le csodálkozva a körülted és benned
fel és alá oly csodálatos módon áramló nagyszerűségeken, hogy
beléolvadsz úgy szólván az Isten országába, mintha semmi mást nem
kellene tenned, csak nézned és táplálkoznod e nagy látománnyal. ... A
világ minden ránk mért csapása, mit a test kényszerűen megérez,
szomorúság, fájdalom, gond, gyász: nem tudják megzavarni az Isteni
Felségre meredő hit szemének nyugalmát és mélységét. Engedelmességünk
minden kényszerű gondossága, a hibázás miatti aggodalom, az
önmegtagadás kínja, az éberség, a buzgalom, az önfenyítés, melyek
megkívántatnak tőlünk, oly kevéssé zavarják a hit e látomását, mintha
nem mi, hanem mások gyakorolnák azokat. Lelkünk csodálatos alkatánál
fogva két vagy három személyünk van egyszerre, tudunk sírni, miközben
mosolygunk és dolgozni, miközben elmélkedünk.
The state of grace, 1836. nov. 6.; Par and pl. serm. IV.: 9.
Az Isten minden rendelése, az Isten minden útja velünk, minden
ítélete, könyörülete, intelme, segítsége végső értelmében békességre és
nyugalomra tör. Erre az egyre törekszik minden isteni nyugtalanságunk
és örömünk, minden aggodalmunk, félelmünk, kétségünk, nehézségünk,
reménységünk, nekibátorodásunk, csapásunk, veszteségünk, sikerünk.
Karácsony, húsvét, pünkösd után a Szentháromság ünnepe és a következő
hetek jönnek és ehhez hasonlóan: a lelkünk szellemi újjászületése
érdekében kifejtett fáradalmas küzdelem után, megpróbáltatás és
kísértés után, fájdalom és kín után, a világnak való naponkénti
meghalás után, naponkénti föltámadás és megszentelődés után végül jön
„az a nyugalom, mely az Isten népének van fenntartva”. Az élet láza
után, elfáradás és betegség után, harc és csüggedés után, lankadtság és
kedvetlenség után, küzdelem és győzedelmeskedés után, e nyugtalan,
beteges állapot minden bolyongása és válsága után jön végül a halál, --
jön végül az Isten ragyogó trónja, jön végül az Ő boldogító színe-
látása.
Peace in believing, 1839. május 26.; Uo. VI. 25.
„Még nem tűnt ki, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg
fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van.
És mindaz, aki ezen reménységgel van iránta, megszenteli magát, amint ő
is szent.” (1Jn 3,2-3) Az a mi boldogságunk, hogy hasonlókká válunk a
tökéletesen szent, a minden kegyelemmel teljes, a hosszantűrő és
könyörületes Istenhez, aki megteremtett és megváltott bennünket, akinek
a színe előtt tökéletes nyugalom és béke van, akit összhangban
magasztalnak a szeráfok, nyugalommal szemlélnek a cherubok, csendben
szolgálnak az angyalok és háladatosan imád az Egyház. Minden rend,
nyugalom, szeretet és szentség a mennyben. Nincs ott aggodalom, nincs
becsvágy, nincs méltatlankodás, nincs elégedetlenség, nincs
elkeseredés, nincs bánkódás, nincs zajongás. „Tökéletes békében őrzöd
meg azt, akinek a szíve Reád hagyatkozott, mert bízik Benned. Bízzatok
az Úrban örökkön-örökké, az Úrban, az örökké erős Istenben.” (Iz 26,3-
4)[9]
The weapons os saints, 1837. okt. 29.; Uo. VI.: 22.
____________________
[9] A héber szöveg szerint (A fordító)
Ha kegyelmed által elérem, hogy az égben nézhesselek, nem fogok semmi
mást látni, mint csak Téged, mert mindent, amit látok, Benned fogok
látni és azokat látva Téged látni. Amint már idelent a földön is úgy
van, hogy világosság nélkül nem látom a dolgokat s „látni” őket
annyit jelent, mint a belőlük kiáradó sugarakat látni, így van ez abban
az örök városban, „mert Istennek fényessége világítja meg azt, és
szövétneke a Bárány – Claritas Dei illuminavit eam, et lucerna eius
est Agnus”. (Jel 21,23)
Meditation and Devotion
========================================================================
Newman művei magyar nyelven
Nagypéntek. Elmélkedések és imádságok. Fordította Szunyogh X. Ferenc.
(Megjelent a Szalézi Művek „A lelkiélet kiskönyvei” c.
sorozatában, 1944-ben.)
A Sűzanya hónapja. Szunyogh X. Ferenc fordítása. (Megjelent ugyanott
1945-ben)
Elmélkedések. Szunyogh X. Ferenc bevezetésével. Bpest, Szent István
Társulat, 1946.
Callista. Rajz a III. századból. Először megjelent Tóth János
nyitraegyházmegyei pap fordításában, Bpest, 1883. Újból a jelen
kötet fordítójának munkájából, Bpest, 1948, a Szent István Társulat
kiadásában.
A keresztény lélek. (A jelen kötet harmadik része.) Pécs, 1957.
Ez önállóan megjelent köteteken kívül a Korunk Szava 1936. június 1-
i számában jelent meg egy kis közlemény Newman kardinális A gentleman
ideáljáról címmel s Just Béla közölt a Vigilia 1940 januári számában
három lapnyi fordítást Gondolatok címmel. Több imát közöl Newmantől Sík
Sándor: Dicsőség! Békesség! (Bpest, 1940) c. imakönyvében.
A keresztény lélek c. részen kívül, amely most két kisebb részlettel
bővült, a jelen kötet egyes fejezetei megjelentek már a Vigilia 1949,
1950, 1951 és 1953-i évfolyamaiban, illetőleg az Új Ember 1945. szept.
30-i, valamit a Szív 1950. márc. 11-i és 25-i, júl. 1-i és 1951. márc.
17-i számában. Valamennyi korábban megjelent részlet fordítása
simításon esett át.
========================================================================
A Newmannel foglalkozó magyar nyelvű irodalom
De Madaune: A katolicizmus újjászületése Angolországban a XIX.
században. (Megjelent a budapesti növendékpapság Munkálatai 62.
köteteként, 1899.)
Timkó Jordán: Newman bíboros. (Katolikus Szemle, 1922. ápr.)
Piribauer Károly: Newman. (Korunk Szava, 1936. május 1.)
Cserháti József: Newman kardinális az egyetem reformjáról. (Korunk
Szava, 1938. okt. 15.)
-- Newman bíboros küdetése és a modern Európa lelkisége. (Magyar
Kultúra, XXVII. évf. 8--9. sz., 1940. ápr. 20. és máj. 5.)
Gálffy László S. J.: Newman búcsúbeszéde az anglikán egyházhoz. (Magyar
Kultúra, 1943. máj. 5.)
-- Newman realizmusa. (Uo. 1943. szept. 20.)
Olajos Elréd: Newman. (Pannonhalmi Szemle, 1943. XVIII. évf. 4. sz.)
-- Newman és Manning. (Uo. 1944. XIX. évf. 3. sz.)
Lékó Béla: Newman útja az Egyházhoz. (Vigila, XIII. évf. 2. sz., 1948.
febr.)
Sík Sándor: Newman. Az ember és az imádkozó. (Vigilia, XX. évf. 7. sz.,
1955. július.)
N. N. (=Ijjas Antal): Egy katolikus centenárium Angliában. Newman
megtérésének száz éve. (Új Ember, 1945. nov. 25.)
-- Newman életének emberi mélységei. (Új Ember, 1955. jan. 9.)
Ijjas Antal: Egy modernkori egyházatya arca. (Új Ember, 1959. márc.
22., e kötet első kiadása alkalmából.)
Szennay András: Newman bíboros „az újkor egyházatyja”. (Új Ember,
1961. márc. 5.)
========================================================================
Jegyzetek
1 Newman saját kívánságára sírkövére vésett szavai.
2 Historiae Liber V. cap. 13. (A fordító)
3 Vitae imp.: Vespasianus, cap. 4. (A fordító)
4 A zsidó háború története, VII. könyv, 12. fejezet a régi
fordításban, ill. VI. könyv, 5. fej. az új, Révay-féle
fordításban. (A fordító)
5 Hivatkozik isteni küldetésének bizonyítása céljából a
jövendölésekre a názáretiekkel (Lk 4,18), Ker. szt. János
tanítványaival (Mt 11,5) és a farizeusokkal (Mt 21,42) szemben, de
csak általánosságban. A részletekre való hivatkozást ráhagyta
tanítványaira. Lásd Mt 11,10; 26,24; 31,54; Lk 22,37; 24,27.46
6 Ez célzás az anglikán egyházra. (A fordító)
7 A héber szöveg szerint. (A fordító.)
8 A tridenti zsinat tanítása (sess. 6, can. 23) szerint senki sem
marad különleges kiváltság nélkül mentes a bocsánatos bűnöktől. (A
fordító.)
9 A héber szöveg szerint (A fordító)