2017.04. html-2017/orokbefogadas-1.htm C.16500 – 503

Nagy Viktória interjú Váli Dezsővel

HIBÁZNI LEHET, ELRONTANI NEM
A Heti Válasz interjúkötetébe, örökbefogadás témakör

– Honlapján, a deske.hu-n olvasható naplójában és a dokumentumokban is utal lánya, Zsófi örökbefogadására, vagyis a történet nem titok. De különösebben nem is téma.

– Igazából nincs mit beszélni róla, minden meg van beszélve. Ritkán volt ok valami megbeszélésre, például, mikor 20 éves kora körül úgy találta, hogy a szülőanyja ugyan nem érdekli, aki otthagyta, de úgy tudja, van két bátyja, azokat megkeresné. Akkor átbeszéltük ennek lehetőségét.

– Erre később feltétlenül térjünk vissza, most azonban kezdjük azzal, hogy a kislány 1977-ben önökhöz került két évesen, aminek nyilván volt előzménye. Hogyan jutottak el az örökbefogadás gondolatáig, illetve addig, hogy megérkezett Zsófi?

– Kata, a feleségem, még lány korában egy tátrai kiránduláson nagyon felfázott. Sok éven át járt kezelésekre, végül azt mondták az orvosok, hogy meddő, nincs remény gyerekre. Ezek után lassan megérett benne az örökbefogadás gondolata. Bennem nem érett meg semmi, én nem vagyok gyerekszerető. Most, így, öregedve, fölfigyelek egy érdekes arcú vagy mozgású kisgyerekre, de ez távol van attól a feltétlen vonzódástól, amit olykor ritkán férfiaknál is látok, Szüts barátom például, vagy egy zenész, és – mesélték – édesapám is ilyen volt.

– Nehezen hiszem, hogy elhatározható az, hogy valaki nem gyerekbarát.

– Nem elhatározás kérdése. Alkat. Ennek – mint keresztény is –, nyilván ellent kell mondani, pontosabban korrigálni kell, amikor szükséges. Át kell lépni rajta, hiszen a szeretet nem édes érzés, hanem akarati tett, vagyis leginkább sok-sok-sok munka. Fiatalon nem gondoltam vele, hogy gyerekeim lesznek. Megnősültem, éltünk, és aztán ez a helyzet állt elő, hogy nem lehet saját gyerek. Kata nyilvánvalóan szeretett volna. Egy asszonynak egy ilyen kérdésben nem szabad ellentmondani; hát lassan körvonalazódott, hogy örökbe fogadunk. Szerencsénk volt, mert volt egy amatőr szobrász ismerősöm, nagy tekintélyű ember egy gyerekotthonban; ugyanis ő volt a fűtő. Az egyetlen férfi, s így nagyhatalom, bármit javítani, szerelni, segíteni kellett, őt hívták. És ő tudta a vágyunkat. Természetesen ismerte a helyzetet, hogy regulárisan több évet kell várni egy gyerekre, sorbaállás, körülményes és nehézkes a procedúra. Protekciónk, egy délután ránk telefonált, van egy kislány, akit most örökbe lehet fogadni, és akit mi soron kívül elvihetünk, ha akarjuk.

– Az ismeretségi körükben voltak olyanok, aki hasonló cipőben jártak? Akiktől tanácsot kérhettek?

– Nem volt példa. Én persze féltem ettől a helyzettől, de úgy féltem tőle, mint ami elkerülhetetlen, és rendjén való. Munkaközpontú életem; csendben féltettem az időmet, a szakmámat. Önző vagyok. Nem vártam ezt a helyzetet, de eljött, üzenet, jövő héten várnak minket, mehetünk megnézni, Rózsadomb, gyerekotthon. Szokás szerint magammal vittem a nagy gépet, 180-as teleobjektívvel, hogy lefényképezzem.

– Izgult, kíváncsi volt?

– Nem emlékszem, mi voltam, nyilván feszült, hogy most valami fontos, akaratomon kívüli és akaratomon belüli történik. Egy szobaajtó ablakán keresztül lehetett a gyerekfoglalkoztatóba bekukucskálni, és megláttam egy nem szép, dundi kislányt elálló fülekkel. Nem játszott a többiekkel, maga elé meredve ült, és cumizott. És akkor életem csodája, abban a pillanatban minden félelmem elmúlt – csoda történt, érthetetlen és nem érthető, és azóta is megkönnyezem, ha erről beszélek; látja, most is...

– 1976-ban találkoztak először, de ezt sok adminisztratív lépés előzte meg, és gondolom, utána is volt mit intézni hivatalosan. A bürokrácia nem nehezítette meg a várakozást?

– Érdektelen. Havonta intéztem a lakbért, a villanyszámlát, akkoriban reggel harmincnégy percet jógáztam és hatvan percet angoloztam, aztán festettem öt órát. Az, hogy el kellett járni a Tanácsba, egy munka volt a többi között, része életemnek.

– A kislány születéséről, korábbi életéről mit lehetett tudni?

– Az édesanyja leányanya volt, otthagyta őt a gyerekotthonban. Valami kevés egyéb adatot is megtudtunk, de az információk áramlását bölcsen a jog rendkívül szigorúan kezeli, az iratokba még a rendőrség se nézhet bele. Zsófinak persze lenne joga hozzá, említettem, egyszer elő is készítettem neki egy ilyen papírt, amikor a bátyjait szerette volna megkeresni. Kérvény, iratok, beszereztem, ami ehhez szükséges, neki csak alá kellett volna írnia, és postán feladni. De elmondtam neki, hogy gondolja meg. Mert nagy valószínűséggel a két fiú is gyerekotthonban élt, és könnyen lehet, hogy hajléktalanok, alkoholisták – az esetek nagy százalékában ez történik – és majd tőle várják a napi kosztot, a megváltást. Nem adta föl a levelet. Érzelmileg nem lehetett komoly a vonzódása, mert korábban sosem beszélt ilyen vágyáról. És ha valaki, akkor az anyja mégiscsak érdekesebb lett volna, de őt nem akarta megismerni.

– A kétéves kislány érkezésével hogyan változott meg az életük? Hogy alakult át például az ön legendásan rendszerbe szedett napirendje? Hogy fogadta ezt a változást?

– Jól fogadtam a változást, Zsófi kiskutyámmal nagyon jóba lettünk. Varrtam neki zöld vászonból egy dakszlikutyát kockás fülekkel; hátul még a farkát illesztettem, mikor ő elől már a fejét babusgatta...
Óvoda. Első alkalom, a beszoktatás első napja; mentem érte, ő ott egyedül álldogált. Nem sírt, nem vádolt; nagyon halkan annyit mondott, nagyon vártalak. És ez megrendítő volt. Később egy kislánybarátnőjét is fölvettük reggelente a sarkon, és együtt az óvodába, föl a Rózsadomb oldalába. Gondolom, útközben meséltem nekik. Picik voltak, lassúak. Margit körút, Mechwart tér, Bimbó út. A Buday László utca sarkán - meredek szakasz következett – rámutattam egy mindig ott parkoló cápaorrú Citroënre, és megmagyaráztam nekik, hogy ettől a cápától félni kell. Attól kezdve reggelente boldogan félve ettől menekültünk, futottunk föl végig az óvodáig. Nekem ajándék öt perc. Bori, hallom, ma is milyen örömmel emlékszik vissza ezekre az útjainkra.

– Zsófi könnyen ideszokott, beleszokott az új környezetbe?

– Hogy életében először utcán, megijedt az autóbusztól, semmit sem tudott a külvilágról. Hogy otthonban élt, első sétánkon huzigáltam a lábát a járdán, látod, ez a jég. Kongattam a kerítést. Félt a zajoktól, félt mindentől. Az intézetben nevelkedett gyerekek általában is nehezen oldódnak fel, a dadusoknak megtiltva bármi szeretetgesztus. Hárman, váltott műszakban, és bármikor áthelyezhetik őket, ügyelni kellett, hogy semmiféle kötődés ne alakuljon ki. Ilyenformán Zsófi fél évig rajtunk kívül nem beszélt senkivel, nem is válaszolt. Szeretet teljes hiányában élte le élete első két évét, amiről a szakemberek azt mondják, perdöntő.

Aztán persze tőlünk kapott eleget, később pedig átesett mindenen, amin a gyerekek átesnek: volt lázadó korszaka is, bár nem velem, Katával szemben. Velem szemben nem volt oka lázadni, mert elsősorban nem én neveltem, ösztönösen inkább partnerként kezeltem, megbeszélve vele a dolgokat. Kata megkínlódott vele, ellenszegülő gyerek volt, amit nem akart csinálni, azt nem csinálta.

– Hogy érzi: Zsófi választotta önöket, vagy isteni döntés volt, hogy pont ő került ide?

– Istenhívőként úgy vallom, nem előre elrendelt az életünk. Szabad akaratunkkal mi döntünk sorsunkról. Tehát minden történet a saját történetünk, és minden a javunkra válik, ha akarjuk. Az, hogy Zsófi hozzánk került, ritka jó történet. Például az is, hogy ráfeküdt Kata hasára, és beleimádkozott egy kistestvért. És megszületett Mikica. A fiúcska magas növésű lett, muris volt, amikor Zsófi később alulról fölfelé kiabálva szidta hét évvel fiatalabb öccsét.

– Zsófi az eredeti neve?

– Nem, a vezeték- és a keresztneve is megváltozott. Egykori nagy szerelmem volt Zsófia, úgyhogy két fontos Zsófi van az életemben – volt szerelmemmel a mai napig tartom a kapcsolatot –, így mindig meg kell mondani, éppen kiről van szó. A fiam nevével fordítottan történt, ott ugyanis kifejezetten kértem, hogy bármit, de egy nevet ne kapjon, a Miklóst, mert legjobb barátomat hívják így.

– Ő Szüts Miklós, festőművész.

– Igen. De aztán amikor Katától megkérdezte az orvos, hogy mi legyen a kisfiú, szülés utáni bódultságában egyetlen névre emlékezett, Miklós. A fiút nem vártam, sokáig nem is szerettem, nem volt érdekes számomra. Tudja, mikor szerettem meg? Másfél évesen kilencszer szúrták fel a fülét, és mindig én vittem a rendelőbe. Tizennyolcas villamos, majd gyalog, fel a Vároldalba. Karomon vittem a gyereket, és tán a negyedik alkalommal, hogy befordultunk a Logodi utcánál, felismerte, hová megyünk. És ahelyett, hogy megdorgált volna, mi rosszat csinálok vele, hirtelen szorosan hozzám bújt, átölelt. Akkor áttört bennem valami. Leírhatatlan. Egyébként egészen másképpen szeretem ezt a fiút és a lányt. Nagyon, mindkettőjüket, de egészen más a színe a két szeretetnek. Megfogalmazni nem tudom.

– Térjünk vissza még egy kicsit a lányához: Zsófi mikor szembesült a történetével, azzal, hogy örökbe fogadták?

– Katával azonnal tudtuk, hogy nem titkolódzunk a külvilág felé, a gyerek felé pedig különösen nem, sok tragédia forrása, hallottunk ilyet eleget. Ő a történteket persze egy év után elfelejtette, úgyhogy visszavittük sétálni a Gárdonyi utcába, a nevelőotthon felé, látod, itt kaptunk meg téged ajándékba.

Sokak számára az örökbefogadás még mindig titokként kezelendő, persze át kell gondolni, mit, mikor, hogyan. Hogy mikor és hogyan tálalom egy gyereknek a történetet, ez tapintat, vagyis intelligencia-, és kultúra kérdése is.

– Tudjuk, hogy minden történet más, de mégis: mitől lehet sikeres egy örökbefogadás? Mit lehet tenni azért, hogy a gyerek és a szülő is jól, örömmel élje meg?

– Az ember belső értékrendje határoz meg mindent. Tele az életünk elcsúszásokkal, alig halljuk meg a másikat, alig figyelünk rá, hogy a másiknak mi a jó, vagy mi lenne jó. Olvasom megrendülten, hogy Down-kóros gyerekeket fogadnak örökbe, akár többet is, és hogy ezek a gyerekek mennyi örömet okoznak a családnak. Hogy egy örökbefogadás hogyan sikerül, a kérdés így nem tehető fel, mert egyszerűen annak nem szabad rosszul sikerülnie. Hibázni lehet, elrontani nem. A keresztények számára ez egy világos életfeladat, ugyanilyen világos lehet egy ateistának és egy buddhistának is.

– És mi a meghatározóbb: a genetika, azaz, hogy mit örököl a gyerek a vér szerinti szüleitől, vagy a nevelés, azaz, hogy mit kap az új családjában?

– Nem tudom. Én egyetlen sorsot tapasztaltam csak, a mi esetünkben a genetika nagyon markánsan jelen lehetett. Zsófi már apró korában felelősségre vont bennünket, hogy miért nem költözünk Budakeszire, kertes házba – egyszer járt ott, és nagyon tetszett neki. A kert, a növények, állatok. Mára megteremtette. Akkor, amint lehetett, kapott tán egy hörcsögöt, és evvel elindult egy történet. Volt, amikor 40 állata volt. Tág határok között engedtük is neki, hogy legyen, amennyit akar, bár nem feltétlen tudta őket mind ellátni, de hát tudtuk mindennek a fontosságát. Hogy egyszer szóba hoztuk egy problematikus szerzeményét, méltatlankodva csak annyit válaszolt, miért, Pistiéknél az előszobában patás kifutó van… Nálunk csak hatalmas akvárium, madarainak akkora ketrecet építettem, csak a gangon fért el.

– Milyen állatai voltak?

– Azt kérdezze, hogy mi nem volt, az egyszerűbb. Nyulát íróasztalomra szoktattam, ott üldögélt az angol szótár mellett, sajnáltam ketrecében, míg Zsófi iskolában. Az évek folyamán volt kutya, macska, hörcsög, tengerimalac, különféle madarak, halak, béka, patkány, egér, táncoló egér… azokat speciel ellés idején tejszínhabbal kellett etetni az újszülöttek miatt. Van egy édes fotóm Zsófiról; bejött hozzám a műterembe matekleckét írni – amúgy utált tanulni –, és hozott magával két levágott pulóverujjat, egyik végükön csomóra kötve. Egy-egy tengerimalaca benne, orral kifelé, maga elé tette kétoldalt az asztalra, őt nézték, amíg ő állítólag tanult.  Fotó: F/1992/34. 
 Ezzel a vonzódásával aztán saját gyerekeit is beoltotta, a hároméves Botond kezemet megfogva húzott ez egyik hatalmas akváriumhoz, hogy nézd, Apó, ott, ott, az a fekete hal az enyém.

– Állatorvosnak kellett volna mennie.

– Szóba került. Kata meg is említette egy nagy tudású és kíméletlen gondolkodású tudós barátunk előtt, hogy lányunk nagyon szereti az állatokat, talán…, aki röviden annyit felelt, hogy a szeretet nem elég. Értve ezen, hogy alkalmasság és tanulás. Zsófi pedig csak akkor kezdett el igazából tanulni, amikor a harmadik gyerekét szoptatta, addig utálta az egészet. Hitoktató lett belőle, de időnként besegít egy kutyakozmetikában is. Múltkor tájt az iskolában kis tanítványai nemigen értették, mi az a hit. Hát bizalom. Elhinnétek-e ha azt mondom, van nálam egy cinke. Nem. Akkor kiemelt a blúzából egy sérült fiókát.

Az állatok most is a mindenei, körzetében a sérült madarak hivatalból hozzá kerülnek gondozásra. Remek figura. Húsvéti szünetet gyerekeivel együtt a Balatonnál töltöttük, oda is lehozott egy kéthetes, törött lábú madarat. Akit óránként kellett etetni – olykor gyerekei helyettesítették –, élő giliszták, csipesszel adagolva.

– A művészetek iránti vonzalom is utolérte? Ha már egy festőművész lett az apja…

– Halálbiztos az ízlése, tapasztalom, ha tőlem választ képeket. Hogy pályaválasztási tervei között szerepelt volna a képzőművészet, nem tudok róla. Arra emlékszem, volt egy szerelme, festő fiú, ő révén került művésztelepre egyszer, ott rajzolt is. Volt egy-két jó munkája, de nem érezhetett igazi hívást. Aztán mikor egy zenész barátja, akihez aztán feleségül ment, a zene kezdte érdekelni, de olyan súlyúvá az sem vált, mint az állatok. A férje később elvált tőle, most egyedül neveli a három gyerekét. Olyan szoros a kapcsolatuk, hogy abba a körbe mi alig tudunk belépni.

– Az unokái ismerik az édesanyjuk történetét?

– Persze, ugyan azt nem tudom, milyen mélységig. Annyit tudnak róla, amennyit anyjuk elmesélt nekik. Egyébként, bár ritkán találkozom Zsófival – 25 kilométerre élnek –, ma is nagyon szoros a kapcsolatunk. Egy csendes, nagyon bizalmas kapcsolat, alig van megnyilvánulása, szótlan szeretet. Alkalmasint támogatom őt persze, de ez nem lényeges. Az unokáimmal pedig nincs szoros kapcsolatom, nem érzem, hogy igényük lenne rám, nagyon jól el van a három gyerek egymással, ha együtt vagyunk is. Én pedig nem vállalom azt a többletmunkát, hogy megpróbáljak belépni az életükbe. Talán e-maileket kellene írnom nekik, ahogy egyszer-kétszer meg is tettem, de lusta vagyok rá. Ha kellenék, majd megtalálnak. A keresztgyerekeimnek is megmondtam, hogy nem leszek névnapi ajándékozó bácsi, de ha segítség kell, vagyok. Amúgy pedig a napi ima értük. Is.

– Ha meg kellene fogalmaznia, hogy mi volt az az ajándék, amit ezzel a kislánnyal kapott, mi lenne az?

– Őt kaptam, ennél többet nem lehet mondani. Nyilván gazdagabbá tett, megismertem egy majdnem-szerelem szeretettípust, eggyel több szálú lett az életem, ami gazdagít. Amivel foglalkozni kell, és ami olykor feladatot ad, viszi az időmet. A látszat ellenére érzelmes vagyok, sőt, ahogy öregszem, érzelmesebb. De ahogy már mondtam: megrendítő csoda volt az a pillanat, amikor először megláttam őt. Ez nem beleszokás történet, ez egyetlen másodperc, ahogy ránéztem egy kis csúnya gyerekre…

– A lánya Dunakeszin él a gyerekeivel, a fia is régen elköltözött. Könnyű volt elengedni őket?

– Ez volt a feladat, nagyon fájdalmas. Onnantól számítom az öregedésemet, hogy elköltöztek a gyerekeim, és azóta, bár talán csendesedve, fáj a hiányuk. Miközben tudom, minden rendben van. Messze járnak. Öreg szülének otthon a helye.