2017.09.22.             html-2017/szekely-interju.htm                C.16775 - 785

dr. Simon-Székely Attila interjúja Váli Dezsővel, műtermében, Alkotók (munkacím) könyv készül
16 művésszel, azonos kérdésekkel. Gondolat Kiadó
[festők közül Vojnich Erzsébet még beválogatva]

dr. Simon-Székely Attila:

Váli Dezső festőművésszel beszélgetek. Mikor, hol született? Megkérem, meséljen gyerekkoráról. Kreatív gyermek volt?

Váli Dezső:

1942-ben Budapesten születtem, tehát épp most leszek 75. Apám bankhivatalnok, a nagy háborúban ottmaradt hadifogságban, nem ismertem. Onnét küldött nekem, háromévesnek, talán egy elirányító búcsúzó levelet, de azt soha nem olvastam el. Ellentmondás, megbeszélés kizárva, halottak ne irányítsanak. Anyácskám teljes szívvel tanítónő volt, tankönyveket is írt. Gyerekkorom Dél-Budán, a Móricz Zsigmond körtéren. Az a nyüzsgő mozgalmas világ, meg a végignézett villamos szerencsétlenségek a földön fekvő fehérbe kötözött sebesülttel, amit az ötödik emeletről láttam, gyerekkoromat végigkísérte; íróasztalomat az ablakhoz húztam.
Tízéves koromtól ásványokat gyűjtöttem, geológiai lexikont írtam. A kristályok titokzatos szépsége, nagymama gyűrűjében az a lila ametisztkristály. Nagyapám segített, egy farigcsáló, kiránduló, lepkésző csendes magántudós, biológia tanár. Akváriuma is volt. Növényes-virágos német könyveket adott. Elvitt lepkegyűjtésre. Éjszakai erdő, két fa közé fehér lepedő feszítve, zseblámpával megvilágítva. Ciános befőttesüveg.
A könyveket szerettem, nem annyira olvasni, mint nézegetni, birtokolni. Földrajzi Zseblexikon sötétkék műbőrben, fehér és sárga lapjaival, benne színes térképek és színes országzászlók. Tizenkét évesen biciklim csomagtartóján vittem a siófoki strandra, csak hogy a közelemben legyen. Valahonnét volt több száz Élet és Tudomány újságom, azokhoz tematikus katalógust csináltam.

1956-60., József Attila Gimnázium. Nagyon utáltam tanulni, evvel el is telt a délután. Mígnem másodikos koromban édesanyám elvitt az MTK-ba, evezni. Attól kezdve negyed ötre mindent megtanultam; indulás Újpestre. Versenyszezonban heti hat edzés. Ott éreztem először embernek magam, mert a nagyokkal egyenrangú, időnként náluk eredményesebb kissrác. Országos Bajnokság II. helyezett. Igaz, hogy csak három indulóval.

De közben egy jeges márciusi víziedzés után két hónap ágyban, érettségire készülés, az alatt megtanultam tanulni. Még mindig nem tudtam, mi akarok lenni, nem nagyon lelkesedtem az életért, semmi cél nem vonzott. Pályaválasztási tanácsadó, kiderítették, hogy humán és reál képességeim egyformák, mondták, erre van az építészet kitalálva. Jelentkeztem a Műegyetemre, szerencsére nem vettek föl. Közben a belügyi elhárítás megtalált, be voltam tojva, órákig tekergő autózás a budai hegyekben, osztálytársaimról vártak politikailag terhelő adatokat. De nem voltam érdekes, a második randevúra egyszerűen nem jöttek el, ejtettek. Egyetlen haszna ez volt, hogy tényleg nem ismertem osztálytársaimat, négy év után sem. Délben mindig náluk gyorsabban pakoltam össze, és pucolás haza, egyedül.

1959. Mindeközben csendben történt valami. Előző karácsonyra egy fekete fotóalbum. Jellemző módon az első lapra ezt a címet írtam fehér ceruzával: "Mégis szép az élet?!" Belekerült egy pezsgő címkéje; versenygyőzelmünkért kaptunk Tibi bá' edzőnktől dublópartneremmel, noha kissrácok, az egyesületben a legfiatalabbak. Aztán emlékek, villamosjegyek, újságkivágások, és fotók, az evezésről is. Díszítésül azok köré színes papírok.
Aztán egy áprilisi napon elmaradt a fotó, maradt három színes papír, ezúttal fenyegető-lendületesre formálva. És aláírtam szintén fehér ceruzával, hogy "Légitámadás". Felfedeztem a képzőművészetet. A másnapi fekete alapú kollázs, a "Körtér éjjel" már mű, ma lányoméknál van falon.

Aztán a típusos lineáris történet, én ezt életpályának elképzelni nem mertem, de  a hátam mögött édesanyám elvitte munkáimat egy profihoz, satöbbi. Elindultam. Egy kerülővel, mert mesterem, Sugár Gyula azt mondta, nem tudsz rajzolni, és egyébként sem javaslom a Képzőművészeti Főiskolát. Viszont az Iparművészetin színelmélet, asztalosműhely, anyagkezelés, modern művészettörténet; az építészet óhatatlanul a mában gondolkodik, mert azt anélkül csinálni nem lehet. Elsőre nem, de másodszorra fölvettek, százból tizenötünket a belsőépítész szakra. Áldom a gondviselést, a gótika áhítata mellett megtanultam a gótika statikáját is. Beleszerelmesedtem az építészetbe. Is.

Elejétől tudtam és le is írtam magamnak, hogy feladatom most a ruhatárba leadott FESTÉS jegyét nagyon gondosan eltenni, és megőrizni, hogy öt év múlva biztosan meglegyen. Magas színvonalú iskola volt, nagyot formált rajtam. Reggel nyolctól este hatig, órarend szerint, gyakorlatilag bent éltünk. Bejelentettem, hogy diplomamunkának egy Kelet-Ázsia múzeum tervezését találtam ki, a Városligetbe, a föld alá. Nagyon nehezen fogadták el. Főiskola után úgy kalkuláltam, tán hét év lesz, míg meg tudom teremteni, hogy szabadúszó festő legyek. Finta József múzeumtervemet látva meghívott, dolgozzam a munkacsoportjában. Éppen a Duna-Intercontinental szállodát tervezték, az első dolláros építkezés Magyarországon. Két és fél év után sikerült a szabadúszás, születésnap, október másodika, onnét kezdve alkalmi grafika és fotómunkák.  Öt nap hajnali négyig egy Ipari Vásár-pavilonban, betűragasztás négyméteres létrán; utána két hónap van, csak festésre.

Az első 10 év után már főleg a festésből éltem, addig is ösztöndíjak, múzeumi vásárlások. Hamar fölvettek a hivatalos apparátus szervezetébe, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába, akikkel évente ‒ elképesztő ‒ tíz-tizenöt kiállításunk volt. Megkaptam a festők három éves Derkovits-ösztöndíját, és evvel a szakma és az apparátus is tudomásul vett.

Közben műteremlakás, Diener Dénes özvegyével sikerült megállapodnom, a 105-ik cserelakást elfogadta, két hónap alatt lezavartam az egészet. Csakhogy mivel szolgálati lakás, a minisztérium nagyon nem akarta azt egy kezdő belsőépítésznek odaadni. Írtam nekik, hogy megígérem, jó festő leszek, satöbbi. Végül muszáj volt nekik, mivel az akkori struktúra szerint Művészeti Alap-tagságommal jogosult voltam. Katával beköltöztünk. És akinek műterme, az már egy igazi festő, nyilvánvalóan.

SZ.A.:

Mit jelent az Ön számára a saját alkotó tevékenysége? Mi motiválja Önt, hogy ezt csinálja?

V.D.:

Kezdettől ideák motiváltak, ez a szakma az éggel van párbeszédben, meg mindig játszottam is valamivel, évekig szőnyegen aludtam, magam varrta hálózsákban, romantikából, egy Szibériából hazatért magyar hadifogoly elbeszélése nyomán. Kísérletek, tanultam élni. Tudtam, hogy tehetséges vagyok. Voltak eredményeim. Vagyis mikor igazán örültem egy elkészült képemnek. Az, amit mások véleményeztek, kevésbé volt fontos.
A festés nehéz és ronda munka. Természetesen szárnyalás, ihlet létezik, a begyorsult gondolkodás, ötletzuhatag; egy évben négy nap. A többi mezei munka. 10 - 1/2 11 körül kezdtem és negyed 2-kor befejeztem, akkor évtizedekig ételhordóval az ebédünkért.
Egyébként úgy számolom, évi négy-öt igazán jó képem van. Igyekszem, hogy ezek jó gyűjtőimhöz, vagy múzeumba kerüljenek. A múzeumban ugyan elfekszik harminc évig egy sötét raktárban, de az a nemzet trezorja. Múltkori gyűjteményes kiállításom a Műcsarnokban úgy jött létre, hogy tőlem semmit nem kellett kérdezni. A honlapomon minden rajta, arról választották ki a képeket, és vették le az összes szükséges adatot. Az opuszjegyzék napi vezetése is szerepel munkaköri leírásomban. Írtam is évtizedekig, golyóstollal, de aztán kezdtem féltetni az egyetlen példányt, fénymásoltattam, majd mikor a Szentlélek megajándékozta a világot evvel a találmánnyal, mindent digitalizáltam. Végül naplóm mellett honlapom is a Széchényi Könyvtárba került. Több hétig dolgoztak rajta, nehéz feladat volt, mert tartalma naponta változik. Mikor meglett, azt mondták, ez nagyon jó, de ilyent soha többet. Amit délután beírok, az éjjel kettőkor a Széchényi Könyvtár szerverén van, valamint a Könyvár kolozsvári és felvidéki biztonsági szerverein is, özönvíz esetére.

SZ.A.:

Voltak-e olyan barátai, ismerősei, tanárai, akik szakmai hatással voltak Önre?

V.D.:

Volt például egy csibész, nőcsábász tanárom a Főiskolán, lenéztem, de evvel együtt nagyon sokat tanultam tőle. De legtöbbet mesteremtől, a festő Sugár Gyula, akivel aztán jó barátságba is keveredtük, egészen a haláláig. Szakmai tanácsai, nagyon odafigyeltem. "Dezsőke, ne higgye, ha maga hetente négyszer jönne le a rajzkörbe, és nem kétszer, mint most, hogy akkor hamarább megtanul rajzolni." Megértettem. Naplóm is ebből született, kezdettől minden fontosat leírtam, ezt is; már gyónni is úgy mentem annak idején Győrbe autóstoppal, jegyzetfüzettel, hogy a tanítás felét biztos elfelejteném az izgalomtól. Aztán otthon átírtam írógépbe; mind megvan, ma már digitalizálva. Úgyhogy a naplóm, tizenhatezer gépoldal ‒ rémisztő mennyiség, de működik, mert gondosan strukturált ‒ az utolsó betűig a honlapomon. Egyszer ugyan kidobtam az egészet, hogy mit fontoskodok én itten; de fél év után észbe kaptam, hogy ez tévedés volt. És eszembe jutott, hiszen ez megvan. Visszakértem barátomtól, aki az egészet mikrofilmen őrizte; azt a technikát a napló végett tanultam meg. Az utolsó fél év nem volt meg, a többit, vagy kétezer oldalt meglehetős munkával fotólaboromban visszanagyítottam. Tehát minden megvan, kivéve néhány Esterházy-levelet, amikor valamin veszekedtünk, azokat letiltotta, úgyhogy töröltem. A többi elolvasható. Volt is egy botrány, éppen Esterházyt, szegényt, a Facebookon a köznyelv valami miatt halála után szájára vette, amire egy nálam kikurkászott tizenhat éves szöveg adott alapot.

SZ.A.:

Kivel, melyik alkotó személyiséggel szeretne együtt dolgozni? Ki a példaképe?

V.D.:

Senkivel nem szeretnék együtt dolgozni. Ha úgy adódott ‒ öt évig nyári szabadiskolában tanítottam ‒, nem zavart, hogy együtt festettem a diákjaimmal, a műterembe én is betettem egy állványt. Asztalom fölött ötven éve Braque keménykalapos fotója, csoportvezetőm. Az ő műterme sarkában szívesen dolgoznék. Korai példaképem Bálint Endre volt, jó ismeretségbe is keveredtem vele, kezdetben követtem is, természetesen. De igazi apám Paul Klee; így is mutatkoztam be a berni Klee-múzeum titkárságán. Rohantak is az igazgatóhoz. Mark Rothko. Később megszerettem Morandit, ugyanazt festette ötven évig. Balthus aktját nagyon sokszor megnéztem a Metropolitan Múzeumban.  Bár inkább a kancsót a kandalló párkányán. Ámulatos.
Festő barátom is volt, illetve ez a negyvenéves barátság csöndben ma is él. Kezdetektől évi egy-, később két hónapot  alkotóházban dolgozom. Nem mintha menekülnöm kellett volna itthonról. 1980-ban lehívtam a kecskeméti házba a szomszéd műterembe Szüts Miklóst, akkor évtizedekig együtt minden márciusban. Esténként a sárga földig lebeszélgettük magunkat, főleg a szakmáról. Amit ezekből zsebmagnóval fölvettem, begépelve szintén ott a deske.hu honlapon. Együttdolgozásnak számítom, hogy húsz éve esténként nagyon fontosakat diskurálok Zelk Zoltán és Illyés Gyula bácsikkal.

 Hogy kiket tisztelek a kortársak közül. A Vojnich Erzsébet rettenetes nagy tehetség, szerintem ugyan most éppen tévúton jár, de ez teljesen mindegy. Megvan a nagyszabású életmű. Gaál József, Kárpáti Tamás, ő nem fog Kossuth-díjat kapni; megérdemelné, de nincs mögötte egy művészettörténészi - kritikusi lobbi. Hirtelenjében ők. Aki harminc éve meghalt, Vaszkó Erzsébet; nagy festő, szerettük egymást, lenyűgözött a szelleme, de vele se tartottam kapcsolatot. Vajda Lajos. Ferenczy Károly földöntúli zöldfenekű lovaival. Derkovitson ámulok, a vér-tehetség, zseni; ahogyan ő komponál, amilyen színeket összeszed, ámulatos. Az ellenoldalon Nagy Balogh János, a teljesen tehetségtelen, nehézkezű festő, életében csinált 500 érdektelen képet. És öt olyat, amivel a század legjobb festői közé számolom.

SZ.A.:

Idézze fel, hogy melyik a legnagyobb teljesítménye eddig! Vagyis mi az, amiről szeretné ha megemlítenék, ha Önről beszélnek.

V.D.:

Egy periódusomat emlegetik, '84-87-között zsidótemetőket festettem. Ez a téma sokakat mélyen érint, mások megkérdezik, hogy kerülök én ide hívő katolikusként, egy harmadik barátom azt mondja, menj a francba, hogy mersz te ehhez a témához nyúlni, mikor se zsidó, se műtörténész, se judaikában-, semmiben nem vagy tájékozott. Úgyhogy ezt át is kellett gondolnom. Ugyanis ebből fotóalbumok is lettek. 2400 zsidótemető fotót csináltam mellékesen, csak magamnak; egy országjárós szoció-kutatómunka fotósa voltam évekig. Ebből adódott ez a festmény korszak. Szeretik ezeket a képeket kiemelni, bár semmivel nem jobbak, mint későbbi műterembelsős képeim. Összesen 160 temetőkép, felét fölfűrészeltem, mert gyenge volt, zárt kör, így keresettek, gyűjtők között aukciókon 4 és 6 millió között forognak. Sok képem a Nemzeti Galériában, szerencsére ezekből is néhány. Azóta pedig a műteremképek. Ha újságíró rákérdez, hogy miért, akkor hülyéskedek, hogy mert harminc éve nem jut eszembe semmi, és mert ezt is megveszik. Most, ezt a valóban-kérdést egyetlen szó nélkül megoldotta műcsarnoki kiállításom rendezője; összekeverte a temetőket műtermes képeimmel, és én magam sem vettem észre a témaváltásokat, egy frekvencia. Ugyanaz maradtam. És az évi 50-60-képből néhány most is nagyon jó.

SZ.A.:

Hogyan alkot Ön? Van valamilyen különleges módszere? Van valami különleges tevékenység vagy inspiráló cselekmény, hely, amit kell tennie ahhoz, ami kell, vagy ahol kell lennie ahhoz, hogy elinduljanak a gondolatok, az inspirációk?

V.D.:

Munka előtt feltétlen meg kell ennem egy sóskiflit. Bocs, tréfa. Inspiráció nincs, vekkeróra van. Mindegy, hogy hol festek. Most nyáron egy alkalmi művésztelepet kellett keresnem, telefonon kezdték magyarázni a körülményeket. Félbeszakítottam, érdektelen. Ugyanazt festem mindenütt, ugyanúgy. Tehát inspiráció nincs, munkaidő van; nehezen értik, sokáig nem is szívesen beszéltem róla, hogy nekem egyetlen árva gondolatom nincs képkezdéskor. Zárójelben, az ebédre várt mákos tészta lebeg a szemem előtt, zárójel bezárva. Sokáig szégyelltem, hogy soha nem látom öt perccel előre a készülő képet. Ez valóban különösnek tűnik, ezért egyszer a blogomban ‒  napi négyszázan olvasnak ‒ föltettem a kérdést, próbálják megfogalmazni ezt a helyzetet. Tehát állok egy ponton, ahonnét négyfelé lehetne elindulni. Indulok az egyik úton. Valahol megállok, körülnézek, onnét megint négy lehetőség, satöbbi. Sokan próbálkoztak, valaki mátrixot emlegetett. Az nem tudom, micsoda, maradtam saját hasonlatomnál; kiskutya a rét közepén teljes erővel rohan, váratlanul leteszi a fenekét, fölugrik, és egy másik irányban rohan tovább. Nem tudja, mit akar. Szaladni.
Nemcsak azt nem tudom, mit fogok festeni, de súlyosabb, hogy azt se tudom, mi az, ami aztán végül elkészült. Amikor festek, nyelveken beszélek. Aki ismeri ezt az evangéliumi, ma is használt kegyelmi imamódot, érti. Hogy tartalmas, amit mondok, de én nem értek belőle semmit. Az egy másik ajándék. Ez esetben a befogadóé, aki megfejti.

A képcsinálás, ha ezt kérdi, technikailag: apró ceruzavázlatok, a kiválasztottat aztán föl az alapozott farostra, akkor a lemezt gyorsan, gondolkodás nélkül bemázolom színesre. Fölteszem az állványra, mert állva, de asztalon festek. Hátralépve megnézem, és megállapítom, hogy ez egy borzadály. A látványon keresek egy pontot, ahonnét előre lehet menekülni. Aztán ez végig így, munka közben. Ott szoktam győzni, hogy ahol sokan abbahagynák, akkor én még fél év munkát rászánok. No, nem folyamatosan. Évi 50-70 képet kezdek, fele gyenge, azt fölfűrészelem; eddig 1062 darabot. Erre van a príma kis szovjet körfűrészem. 

SZ.A.:

Mi az, amit a saját kreatív teljesítményében egyedinek tart? Mi az, ami kizárólag Önre jellemző?

V.D.:

Erre okosat nem tudok mondani. Legjobb képeim megfelelően működnek. Bár más műfajt is csinálok. A grafikáimat nem nagyon szeretem, de abból is lett könyv. És éppen mostanában találtam úgy, hogy lehet, a legmaradandóbb munkám az egyik keresztutam lesz, ami grafika, pontosabban fotómontázs. A Munkásmozgalmai Múzeumból protekcióval szereztem harmincas évekbeli koldusfotókat. És csak alájuk írtam a 14 stáció nevét. Címe "Kolduskeresztút ‒ B/1989/44", bocsánat, de képcímeimben kötelezően a számuk is szerepel. Kiállítottam a Műcsarnokban, azonnal megvette a Nemzeti Galéria. Mi van még. Szobrászathoz nincs érzékem, egy-két jelentéktelen munkám a honlapon. A fotóim között van érték, valami 150 a Fotómúzeumban. Írni sokat írtam, kb. tíz könyvem, amit kiadtak, köztük a naplóim is, több kötet. Ebből az első a fontosabb, ötven év története, nulláról elindul egy kisfiú, és körülnéz a világban, de leginkább önmagában. Nem én szerkesztettem, én nem látok át szakszemmel kétezer ötszáz gépelt oldalt, hanem jó barátom, Bognár Róbert faragta könyvvé. Egyetlen utasításom volt, nehogy nagy embert csináljon belőlem.

SZ.A.:

Mi volt a legnagyobb kihívás a tevékenységében?

V.D.:

Mark Rothko, hogy érdemes-e ezek után még képet festeni. Ez csak félig tréfa. Komolyabban: nem valakihez vagy valamihez mérem a munkámat; önmagához. Kihívás nincs, remény van.  Évszázadok óta nem vázlatok alapján dolgozik a szakma, más dolgokra került a hangsúly, a kép pillanatról pillanatra változik. Egy tökéletesen érdektelen, rosszul komponált műtermes képhez szinte remény nélkül hozzányúltam, elkezdtem egy mozdulatot, félbehagytam, tíz másodperc, és remekmű. Múzeumba került. A csodák fölöttünk lebegnek. De a földre nézve is tudom, hogy amikor jót csinálok, ezt az országot építem.

SZ.A.:

Volt olyan eset a tevékenysége során, hogy vissza kellett fognia magát, annyira új technikát vagy eredményt alkotott?

V.D.:

Nem volt. Fegyelmezett fajta, sok területen korlátolt, németesen lineáris. Tehát lépésről lépésre, bebiztosítva, hogy amit leírok, meglegyen két példányban, satöbbi. Hogy valaha túl előre szaladtam volna? Túl? Egy eset. 84-ben a gyerekeknek fél évig szobát építettünk, nem tudtam festeni. Utána meg voltam ijedve, hogy hátha én már soha többé. Akkor egy délután kapkodva megcsináltam négy nagy képet, mondhatni, hisztériásan. Abból három szemétbe, de a negyedikkel meglett az új téma,  Zsidó temető (ecsetrajz) - A/1984/04. Zaklatott, de jó kép.
Amúgy, nem vagyok kíváncsi, kísérletező típus.  Öregemberként bevallom, nehezemre esik nem lenézni a háromszögletű, világító-csipogó festményeket.

SZ.A.:

A pályája során találkozott-e ellenállással alkotásaival szemben? Voltak olyan emberek, akik gáncsolták a tevékenységét?

V.D.:

Sajnos senki nem gáncsolt, az rang lenne, nem?! Vagy nem vettem észre. Nem voltam közösségbe járó, barátkozós-beszélgetős. Nem gondolnám, hogy figyeltek volna rám. Ez sem gáncsolás volt: valami véletlen folytán egészen fiatalon meghívtak a Hódmezővásárhelyi Őszi Tárlatra, zárt körű és rangos kiállítás volt. Beküldtem három jó nagy félabsztrakt tájképet, természetesen mind a hármat kidobták. Azt mondtam, rendben van, az én feladatom, hogy beküldjem, az ő feladatuk, hogy kidobják. Aztán ez ugyanígy, hét évig. A nyolcadik évben a zsűriből telefonált Kokas Ignác, hogy Deske, nemcsak hogy bekerültél, de megvette a képedet a Nemzeti Galéria. Aminek egy fiatal festő nagyon örül. Fél évig. Akkor kezdtem vakarni a fejemet, hogy ez a kép nem oda való. Írtam az igazgató úrnak, adják vissza, cserébe akármennyit, akármekkorát. Válasz, hogy az nem úgy van, ez nemzeti vagyon kategória, miniszteri engedéllyel lehet hozzányúlni. Írtam, szerezzék meg. Visszakaptam a képet. Ott, a raktárfolyosón, a térdemen törtem ketté, nehogy azt higgyék, netán egy német gyűjtőnek szánom.

SZ.A.:

Mi volt a legnagyobb áldozat, amit hozott az alkotó tevékenységéért?

V.D.:

Az életem. Élni nem tudok, festeni igen. Nem tudok hirtelen erről mit mondani. Fegyelmezett életet éltem, nem érdem, alkat. Karbantartásnak ima, meg 14 évig reggelente jógáztam. Három perc fejenállás, közben  lányom nyuszija zavartalanul rágta a szakállamat. Azóta meg ‒ 1990. júli. 28. ‒ Lukács uszoda, hét óra nulla ötkor. Már csak 1000 méter; hat éve tanulok egy újfajta amerikai gyorsúszás technikát.

SZ.A.:

Voltak, akik kimondottan segítették Önt a tevékenységében?

V.D.:

Nem voltak. Vagyis dehogynem, Szüts barátom; ő nagyon okos, és sok dologban fölém látott.
Hatalmasat segített Paul Klee, Pilinszky, aztán negyven éve folyamatosan Mann, a József és testvéreivel. Nagyon sokat tanultam a Fiorettiből, az 1220-as évek Szent Ferenc legendájából. Önző ember vagyok, fejbe vágott a világképe. Ferencke hazatér este a kolostorba, és beszámolnak neki, hogy voltak ám itt rablók, de szerencsére sikerült őket elkergetni. Rájuk parancsolt, azonnal rohanjatok utánuk, hívjátok őket vissza, mert a vendégnek ebéd jár. Hát ezt még tanulni kell.

SZ.A.:

Volt, amikor úgy érezte, hogy a hétköznapi gondok, vagy a saját környezete, a mindennapi igényei gátolják alkotásában?

V.D.:

Az élet igyekszik gátolni az alkotásban, elveszi az időmet; de hát élni kötelező, bizonyos fokig. Zoknit muszáj vásárolni. Nem gátol semmi. Szűk kört rajzoltam magam köré, ma már csak verseket olvasok; moziba, színházba nem járok, a televízió Kata szobájában, bekapcsolni se tudom.

SZ.A.:

Voltak-e anyagi gondjai, vagy fizikai, szociális nehézségei?

V.D.:

Persze hogy voltak. A korai években olykor kölcsön kellett kérnem, a villanyszámla. Aztán nyugodtabb idők. Szerényen éltünk a két gyerekkel, de megéltünk, de azért nagy fekete autó, de balatoni nyaraló, és vécépapírból a Deluxe-ot vesszük. Ugyan bár ritkán, még most is előfordul üzemzavar... nyugdíjam összege körülbelül azonos a lakbérrel. Úgyhogy már csak ezért is, most is termelek. Hála Istennek, veszik. Kizárólag itthonról, mert az összes magyar galériából ki vagyok zárva, tehát az érdeklődő a honlapomon előválasztott képek listájával keres föl a műtermemben.
A kereskedelmi forgalmazásból avval zártam ki magamat, hogy magyarul és angolul ráírtam képeim hátára, hogy véglegesen nem engedtem ki őket külföldre. Ennyiben vagyok hazafi, a mi unokáinknak festek, nem a német fogorvosoknak. Inkább az itthoni múzeumoknak adom a dolgaimat, akár ajándékba.

SZ.A.:

Voltak-e az életében szélsőségek? Legboldogabb pillanat? Legszomorúbb pillanat?

V.D.:

Akár szeretnék is, de nem sehogyse sikerül szélsőségesnek lenni. Szélsőség volt, mikor pár éve egy gyűjtőm elvitt az Alpokba síelni, és kétszer, életemben utoljára, elég szépen lementem egy rémisztő fekete pályán. Szomorú pillanat? Egy búcsú utáni nehéz évemre emlékszem. Főiskolán évekig egy csudálatos lánnyal jártam, nagyon szerettem. Pontosabb, hogy nagyon fontos volt számomra. Érettebb volt nálam. Mondtam is neki, be fogom hozni a hátrányt.  De aztán hamarosan világossá vált, hiába, nem tudnék vele leélni egy életet, mert más, más fajta. Hol ő kérte meg a kezemet, hol én az övét, de mindig aszimmetriában. Aztán bölcsen és okosan elbúcsúzott. Ennek ötvenegy éve. Máig van, hogy álmodom vele.

SZ.A.:

És a legboldogabb pillanat?

V.D.:

Ezt a fogalmat nem használom... hogy is van ez.  Pilinszky mondja utolsó nagy interjújában, mint a legfontosabbat, hogy "eljuthatunk a derűig". Igen, a rendezett élet- és munkanyugalom nekem megfoghatóbb, mint a boldogság. Boldogság. Kisfiammal havas erdőben sétálva találtunk egy övre akasztható térképolvasós, színváltós sötétzöld katonai elemlámpát, amit aztán itthon ketten rendbe hoztunk. Valószínű, akkor boldog voltam.
Rá hónapra persze kitettem a kukára. Ugyanis nem a tárgyakat, vagyis önmagunkat kell szeretni. Nem mentenek meg a haláltól.

SZ.A.:

Figyelembe veszi-e mások kritikáját a munkájáról? Befolyással van ez Önre?

V.D.:

Vadidegentől kaptam egy mailt egy honlapomra föltett félig kész képről. Csak ennyi állt benne: "túl piros". Elnevettem magam, és ha jól emlékszem, igazat adtam neki. Más kérdés, hogy ilyenkor két út van. A második, hogy még pirosabbra kell festeni. Mindent meghallgatok és átszűröm. Kata délelőtt behozott egy tányér szőlőt, közben odamutatott, te, oda egy lila kéne. Ne hülyéskedj, mondom. És két nap múlva...

SZ.A.:

Fontos-e Önnek az, hogy mások elismerjék a tevékenységét? Vagy elegendőnek tartja, hogy azt csinálja, amit szeret.

V.D.:

Nem fontos. Evvel együtt egyszer egy újságírónak azt válaszoltam, hogy azért úszom napi 34 percet, mert addig bírom ki hencegés nélkül. Azt mindig és mindenütt. De nekem az élményt sajnos nem átadni, hanem kimondani a fontosabb. Tehát ott is magamra figyelek, nem a másikra. Egy dicséret öt percre jól esik, természetesen, de Kata szokta kérdezni, mikor elmennek a műteremvendégek, na, hogy tetszett az új kép? Nem tudom. Nem mondták. Vagy mondták, de nem figyeltem.

SZ.A.:

Változott-e a munkastílusa, amint több tapasztalatot szerzett?

V.D.:

Nem.

SZ.A.:

Ugyanaz maradt, mint fiatal korában.

V.D.:

Az eszközök persze fejlődtek, festőasztalom ma gurul, ha megemelem a szélét, mint a talicska. Palettaasztalom megnőtt, az is gurul. A fényeket ma jobban szervezem. Csináltam egy rossz múzeumi világítást, egy jót, egy polgárlakás-világítást, meg reflektorral egy 5500 kelvin fokos nappali világítást, azt egyszer a televíziósok mérték be nekem. De este már ritkán dolgozom, pontosabban ritkán festek, mert fél tízig azért még dolgozom. Ugyanis az ihlet negyven életév fölött a kerethez és a vekkerórához igazodik.

SZ.A.:

Mi az, amit nem tenne, ha újra lehetne kezdeni az egész pályafutást? Visszatekintve pályájára, munkásságára, megváltoztatna-e valamit?

V.D.:

Fogalmam sincs, nem tudom. De magasabbról nézve az egészet, hívő ember vagyok, és biztosan tudom, netán akármilyen tévútra tévednék, Isten ott is a pártomon van, és a legjobbat akarja nekem. Pio atyától megkérdezte valaki, akinek talán vonat vágta le a lábát,  "hogy tehet az Isten ilyen szörnyűséget". Azt válaszolta, legyél boldog, mert ha nem ez van, akkor te most egy gyilkos lennél.

SZ.A.:

Mi lenne a legjobb tanácsa annak, aki az Ön szakmáját választja?

V.D.:

Déry Tibor mondja, ahogy öregszem, már nem gondolatok jutnak eszembe, csak mondatok. Ezekre a kérdésekre is leginkább paneljeim vannak. A fő tanács, nekem bevált, ennyi; ha az ágy alá begurult a radírod, azonnal mássz be utána.

SZ.A.:

Ha csak 24 órája lenne az életéből, mivel töltené el azt?

V.D.:

Ugyanevvel, ugyanúgy.

SZ.A.:

A szakmával.

V.D.:

Festenék, kicserélném a kipukkadt villanykörtét, teát főznék és elmosogatnék a konyhában, bekészíteném a másnapi uszodai szerelést, mert avval reggel 50 másodpercet nyerek. Öregedve már tíz perccel korábban kelek, 05:13-kor, hogy a megszokott időben érjek a Lukácsba. HALÁL feliratú dossziém a tudnivalókkal; fiam tudja, hol találja a polcomon. Végrendeletem nincs, illetve evvel eljátszottam egyszer, honlapom harmadik tétele: "Én, alulírott Váli Dezső, ép elmével, világos tudattal és szabad elhatározásomból úgy rendelkezem, hogy halálom esetén nem kell csinálni semmit. Képeim szétszórva. Neten és CD-n minden munkám megnézhető. Minden jó helyen van ott, ahol van. Budapest, 2000. november 3."

SZ.A.:

Folytatja-e valaki az Ön tevékenységét?

V.D.:

Vannak, vannak követőim, ez tény, nem én vettem észre. Nem tudom, ez az út mennyire folytatható. Hamisítóim vannak, az is fönn a honlapomon, harminc valahány, van köztük nagytehetségű. Az egy más csoport, külön betűjelet is kapnak az opuszjegyzékben.

SZ.A.:

Ha újrakezdhetné az életet, ugyanezt a pályát választaná? Miért?

V.D.:

Nem tudom, hogy mit választanék. Számomra tartalmatlan ez a megközelítés. Miért? Ezt se tudom megmondani. Írni kellemesebb, mint festeni, hamarább megcsillan. Reggel egy-két órát a blogomat farigcsálom. Ma éppen egy olyan érdekes rémálmom volt, hogy az imaidőmbe is belecsúszott; de muszáj volt azonnal megírni. Szeretek pontos, és még pontosabb szavakat keresgélni, evvel nagyon jól elszórakozom.

SZ.A.:

Ars poetica? Befejezésül tudna erről valamit mondani?

V.D.:

Lassan értettem meg igazán, mi ennek a szakmának a csodája, a súlya; hogy tulajdonképpen mi is történik itt egyáltalán. Úgy fogalmaztam meg, hogy "Egy remekmű villámvillanás idejére megmutatja Isten köpenye szegélyét".

SZ.A.:

Köszönöm a beszélgetést.