2017.10.11.        01. naplójegyzetek // html-2017/tarr-megnyito.htm             C.16855

Tarr Béla megnyitója Vojnich Erzsébet Széchényi Akadémiai tag székfoglaló kiállításán;  BB32 Galéria 2017.10.11.

Hát jó estét mindenkinek. Szóval a legteljesebb zavarban vagyok, életemben nem nyitottam meg kiállítást, azt se tudom, hogy azt hogy kell. Úgyhogy bocsássátok meg, hogyha ilyen amatőr módon fogok majd viselkedni, és ezért szólok is.

No, szóval hogy fölírtam magamnak azért néhány apró dolgot. Először is azt hiszem, hogy egy kiállítás megnyitóján beszélni a képekről teljesen fölösleges, hiszen ezeket látjuk, és mindannyian értjük. Mindannyiunkat meg kell, hogy érintsen. Számomra ugye az a legfontosabb mindenben, hogy megmozgasson, megérintsen, személyessé váljon, és azt hiszem, hogy ezek a képek azokká váltak. Szóval valahogy azért nem érzem, hogy érdemes beszélni magukról a képekről, mert mindannyian különbözőek vagyunk és mindenkinek mást fog jelenteni, remélhetőleg, mert azért az nagyon rossz lenne, ha mindenkinek csak egyet tudna jelenteni.

No, még azért arról szeretnék beszélni, hogy én mit érzek. Az egyik az, hogy az életnek konkrét szituációit látjuk, nagyon világos és egyértelmű helyzeteket, amelyek tragédiákhoz, halálhoz, szomorúsághoz, mindenféle borzalomhoz kötődnek. és ezeket a szituációkat kiemeljük a valódi teréből. Ez már nem valódi térben van, mindegyik egy szürke háttér előtt, időn, téren és világon túli, de ugyanakkor nagyon konkrét, és ugyanakkor itt van velünk. Na most ha összehasonlítom az Erzsinek a régebbi képeivel, akkor nekem az az érzésem, hogy azok a képek melegek voltak. Nem volt rajtuk ember, de valahogy éreztem az embert mindig. Most itt látom az embereket, de ezeknek az embereknek nincs arcuk, nincs nemük, nincs személyiségük, nem tudom fölismerni őket. Ha szembejönnek az utcán, nem ismerem meg őket, és valamitől ez iszonyatos hideg. Kegyetlen, hideg valóságról szól. És ez valamitől - nem tudom engem - nagyon megmozgatott, az biztos.

Na. Mit írtam még ide?

Szóval, hogy most van ember a képen. De milyenek ezek? Milyen emberek? Mit látunk? Mit érzünk? Tudunk velük kommunikálni? Olyanok, mint mi vagyunk? Biztosan olyanok, csak valamit nem, nem értünk, vagy nem érzünk, vagy ők nem értenek, és ők nem éreznek. Mint a gépek. Megy, megy, megy, vág előre. De hova? Minek?

És hát ami a legfontosabb, hogy tényleg emberi tragédiákról szólnak ezek a képek. Valami olyan dologról, ami bármelyikünkkel megtörténhet. És minket is majd ilyen hidegen, kegyetlenül fognak valahol elkaparni.

Szóval ezért mondom, hogy nagyon kegyetlen kiállítás, és köszönöm szépen Erzsi.