2017.03.07..   html-2017/vertanuk.htm                                         C.16393

katolikus zsolozsma, olvasmányos imaóra, március 7.


Szent Perpétua és Felicitász, a karhágói vértanúk

A Septimus Severus-féle üldözés alatt, 203. március 7-én Karthágóban szenvedtek vértanúságot. Még ma is megvan a halálukról szóló nevezetes elbeszélés, amelyet részben maguk a hitvallók írtak, részben pedig a kortárs írnok. Nevük belekerült a római eukarisztikus imába.

Felragyogott a vértanúk győzelmi napja, és ők úgy indultak a börtönből az amfiteátrumba, mint a mennyországba: derűs arccal, tiszta tekintettel, és ha talán remegtek is, az az örömtől volt, nem pedig félelemből.

Előbb Perpétuát öklelte fel szarvaival a megvadított tehén, és a földre taszította. De Perpétua felállt, majd amikor meglátta Felicitászt összetiportan, odament hozzá, és kezét nyújtva neki, felsegítette őt. Együtt álltak ott ketten. Miután a nép kegyetlenségét így kielégítették, visszahívták őket az életben maradottak kapujához. Itt egy hozzá ragaszkodó, Rusztikusz nevű hittanuló támogatta Perpétuát. Ekkor, mintha kábulatból ébredne (annyira lelki elragadtatásban volt), kezdett körültekinteni, és mindnyájuk csodálkozására ezt kérdezte: „Mikor visznek már minket oda az elé a nem is tudom, miféle tehén elé?” Midőn pedig azt hallotta, hogy az már megtörtént, addig el sem hitte, amíg testén és ruháján az öklelések nyomait meg nem látta. Ekkor odahívta testvérét és Rusztikusz hittanulót, és így szólt hozzájuk: „Állhatatosak legyetek a hitben, mindnyájan szeressétek egymást, és szenvedésemben meg ne botránkozzatok.”

Hasonlóképpen buzdította Száturusz a másik kapuban Pudensz katonát: „Végre mégis, ahogy kívántam, és előre megmondtam, eddig még egy vadállat sem ért hozzám. Most pedig teljes szívedből higgyél, íme, újra kimegyek oda, és a leopárd egyetlen harapására végem lesz.” S mindjárt a látványosság végén a leopárd elé vetették, és annak egyetlen harapása annyira vérbe borította, hogy visszatértében a nép ilyen kiáltással tett tanúságot e második keresztségéről: „Üdvös fürdő, üdvös fürdő.” Valóban üdvözült is ő, aki ily módon a saját vérében fürdött.

Ekkor Pudensz katonához fordult: „Isten veled, emlékezzél a hitre és énrám is, és mindez meg ne tántorítson, sőt inkább erősítsen meg.” És rögtön elkérte az ujjáról a gyűrűjét, és a sebe vérébe mártva visszaadta neki örökség gyanánt, mint vértanúságának bizonyságát és emlékét. Aztán már félholtan odahurcolták a többiekhez, hogy azokkal együtt a szokott helyen megkapja a kegyelemdöfést.

Midőn pedig a nép azt követelte, hogy az aréna közepébe állítsák őket, hogy így a gyilkosság egész lefolyását végignézhessék, azok maguktól felálltak, és a nézők kívánta helyre mentek, ott előbb megcsókolták egymást, hogy vértanúságukat a béke ünnepélyes kinyilvánításával fejezzék be.

Mindnyájan mozdulatlanul és csendben fogadták a kardot: különösen Száturusz, aki elsőnek lépett oda, és elsőként adta ki lelkét, támogatta még Perpétuát is. Perpétua pedig, hogy valami fájdalomban részesüljön, az oldalbordái közé kapott döfést. Erre felujjongott, és a kezdő gladiátor eltévedt jobbját maga igazította nyakára. Különben talán nem is ölhették volna meg ezt a hős asszonyt, akitől még a tisztátalan lélek is rettegett.

Ó, rettenthetetlen és boldogságos vértanúk! Ó, ti valóban meghívottak és kiválasztottak voltatok a mi Urunk, Jézus Krisztus dicsőségére!