fotó: Eifert János
______________________
"Nagy ötlet a kiállításom rendezésénél, hogy a rendező összefésülte a zsidó temetős képeimet a műteremképekkel. Mert kiderül, hogy nem a témával, hanem elsősorban a színekkel mondok valamit. Nem holokausztot festek, hanem képeket. Évente ötven kép, ebből néhány igazán jó, és úgy harminc, ami működik”.
A zsidóság nem téma, a zsidó temetőnek nincs üzenete, kompozíciója van, fények vannak, formák és színek és ezek összhatása, amelyek az élők házában zárulnak kompozícióvá, lehet látni az elhagyott kertekben, hogyan válik tényleg örökké az élet, ahogy visszasüllyed a természetbe, a porba, amelyből vétetett. Közben mégis büszkén hirdeti, hogy egykor egy élő ember, Isten teremtménye volt, aki a kő alatt fekszik, amíg eljön a Feltámadás és a zsidó temetők Jeruzsálem városába szállnak majd.
„Felszáll a szétszórattatásból a jeltelen sírok pora, utolsó útra indul akkor Izrael felhőtábora – írta Székely Magda, akár Váli Dezső képeiről is írhatta volna.
„A hetvenes években szociofotók melléktermékként, a magam örömére készítettem 2400 felvételt zsidó temetőkben, csak mert szépek. Azok a gyönyörű mikroenteriőrök. Ornamentikák, plasztikák. A betűk. Némely kő a sumér formavilágra emlékeztetett. A zsidó temetői kultúra nagyon gazdag. Hát ez a halom fotó aztán egy albumba került, beszámozva; több könyv is készült belőle, de előtte évekig hevert a polcomon. Aztán, hogy ’83-ban örökbe fogadtuk kislányunkat, szobát kellett építeni, akkor fél évig nem tudtam festeni. Utána pánik, hogyan folytassam. Hirtelen felindulásból egyetlen délután négy nagyméretű képet csináltam, keresztút, tájkép, s az egyik egy temető lett egyik fotómból kiindulva. És rátaláltam egy témára”
Tulajdonképpen egy egész művészi korszakára talált rá ekkor. Ő tanított meg minket újra látni, történelem és természet határán, Isten jelenlétének fényében a mi zsidó temetőinket. Köszönjük neki.
Isten éltesse 75. születésnapján, Isten éltesse még 45 évig (az interjúrészletek a Magyar Nemzetből származnak.)