Délután, még félébren, régi álmaim helyszínei egyikén újra.
Emlékezzünk.
Mindig mindenütt egyedül, soha ember; alkonyat és éjszaka.
─ Valami utasítást, vagy talán vágyat követve hosszan föl a domboldalra, ahol egy barátom nyári lakhelyét remélem, olykor meg is találom, bedeszkázva, üresen.
─ Nagyvárosi ikerház labirintus földszintjén bolyongva, keresve a szobát, ahol valami dolgom van, ahol még nem jártam.
─ Föl Zugligetbe a régi 81-es villamossal, végállomása felé, de az útközben mindenféle akadályokban lelassul, majd elakad; akkor gyalog tovább, árkokat átmászva egy végül megközelíthetetlen cél felé. Ez álmok változata, hogy ott feleúton valóban régi helyem, az Iparművészeti Főiskola, de most oda bejutni csak rejtőzködve, hátul, kerítéseken át, s ha osztályomba sikerült is bejutnom, ott én iskolából rég kimaradt idegenként, megtűrten, míg a többiek egymással csevegve diplomamunkájukon dolgoznak.
─ Vagy egy hegyláncon hosszan gyalogolva, majd eltévedve egy hazajutási irányt keresek, akkor indulva völgyek-hegyeken át, ösvénytelen erdők, olykor egy világosabb tisztással, elakadva.
─ Legreményesebb helyszínem a sötét szétlőtt utca volt, már csönd; egy üres kapualj biztonsága. Romos lakás, a megérkezés nyugalma, megtelepedve az utolsó szobában, ami az enyém lesz. Azokat a szekrényeket kirakni, az asztalt fény felé a falhoz; hiszen ez alkalmas élettérnek, műteremnek. Erre szoktam felébredni.