1981.02. html-2018/b-e-itt-nem.htm C.17382 - 383
K-13 kiáll. //
Népszabadság, 1981. február 20.
Váli Dezső gyűjteményes kiállítása a Műcsarnokban
Játsszunk a gondolattal! Mi lett volna, ha a negyvenes
évek végén a hibás, türelmetlen kultúrpolitikai intézkedések nem szórják szét
az Európai Iskolát? Ha a magyar legális modernizmus, a „konstruktív
szürrealizmus” nem egy „szerdai napra esik”, hanem kifejleszti a maga
mecenatúráját, intézményrendszerét, közönségét? Ha Vajda Lajos már harminc
évvel ezelőtt bevonul a magyar képzőművészet halhatatlanjainak panteonjába, és
ha Bálint Endre, Korniss Dezsővel és Barcsay Jenővel egyetértésben (elég
abszurd feltételezés!), annak idején Kossuth-díjat és tanszéket kapva, fiatalok
tucatjait alakítják a maguk hasonlatosságára?
Ez esetben Váli Dezső nem harmincvalahány éves lenne,
hanem hússzal több. Nem hökkentené meg alkalmi kritikusait, és nem tűnne ki
lírizáltan fogalmazott manifesztumaival. Szépen belesimulna a magyar képzőművészet
fejlődésének fősodrába, és annak rendje-módja szerint elnyomná azokat a
fiatalokat, akik a maguk keresetlenül nyers módján a pokolba kívánják a rebbenően
érzékeny, menthetetlenül individuális és klasszikus arányérzékre berendezkedett
„nagy-öreg avantgarde-ot”.
Miután azonban a magyar képzőművészet sorsa, mint
köztudott, nem így alakult, Váli Dezső és a válidezsők (például Szüts Miklós,
például Szemethy Imre, például Almásy Aladár) még el sem érték
legszebb férfikorukat. Kimaradt legalább egy generáció. így kart karba öltve
vonulnak fel neoavantgardékkal, és fej fej mellett vívják ki túléber ítészek
sommás ellenszenvét. Amely ellenszenv éppúgy szól az egy híján húsznak minősített,
szépen festő szépen karcoló posztavantgardistáknak, mint a tizenkilenccel
kitüntetett alapokat robbantgató újmódi moderneknek.
Nem tudom, hogy használok-e az effajta művészet
imázsának, ha kikezdem a mellőzötteknek kijáró és a mellőzöttekhez illő
rosszalló véleményekből font glóriát. De ritkán láttam hagyománytisztelőbb,
rebelliótól mentesebb, jó értelemben fogyasztásra alkalmasabb piktúrát, mint
Váliét a Műcsarnokban. Ha pénzem lenne, és gyűjtő lennék, vagy ha pénzem
lenne, és nagyon hiányozna egy kép a hófehér falú, krómmal, bőrrel, üveggel, a
jóízlésűek tartózkodó gőgjével berendezett nappaliszobámba, törném magam a Hajóút
Kréta felé című tábláért, vagy a Séta veled című kompozícióért.
Ezekkel a gondolatébresztő kékekkel, narancs-rózsaszín felületekkel kellemesebb
lehet együtt élni, mint egy jól gondozott akváriummal.
Értelmiségiekhez illő kultúra, a hagyományok közegéből
lepárolt spiritusz, érvényes műveltségtől fűtött tájékozódási készség teszi oly
kívánatossá e műveket. Bár ezeket a pozitív jelzőket — ki tudja, miért — lassan
már irónia nélkül le sem lehet írni, higgyék el, kultúrával, spiritusszal és műveltséggel
nem éppen eleresztett képzőművészeti életünkben becsületük van ezeknek az
értékeknek.
Tehát mielőtt elmélyülünk Váli Dezső szögletesre
tépett formáinak „ton in ton” vagy éppen ellenkezőleg, kontrasztossá
keményített világában, elváratik tőlünk bizonyos művészettörténeti ismeretanyag.
A szerző maga is fontosnak tartja tudatni, hogy Bálint Endre, azaz B. E. itt
már járt valaha, de az sem lenne meglepő, ha Váli nyíltan hivatkozna az
orosz-francia Szergej Poljakovra, mint kompozíciós rendjének szellemi
atyjára, vagy az amerikai-orosz Mark Rothkóra, mint az értelemhordozó
tágas, nagy felületek világhíres kidolgozójára. A külsőségek ugyanis
fegyelmezetten igazodnak részben a szentendrei, részben az euro-amerikai
festészeti hagyományokhoz. Fotókollázsait akár taníthatták volna a magyar
avantgarde föld alatti akadémiáján, ha ilyen van. A festménnyel együttlélegző,
a festményhez hozzápatinázott antik képkereteit párizsi galériákban is melegen
üdvözölték volna. Választott képméretei pedig (gyakran egy méterszer két
méternél is nagyobbak) a vágyakozás érdekes dokumentumai a tengerentúli
megalománia iránt.
A műveltséganyag és a külsőséges fordulatok tárgyalása
után hátra lenne egy eddig elhanyagolt tétel. E művészet tartalma, hozzánk
szóló közlendője. Ha ezt firtatjuk, fájdalom, vissza kell vonni a bevezetőben
ígért történelemhamisító játékot. E festészet ugyanis csak hunyorítva, csak
színeiben, vonalvezetésében, idézetanyagában feltételezi a példaképek útjának
folytatását. A lényegben nem. Bálint Endre földöntúli szellemekkel paktáló
vízióit, Poljakov rendszer és rendszertelenség között egyensúlyozó szigorát,
Rothko mániákus egyszerűsítési hajlamát hiába is keresnénk Váli Dezső
festészetében. Azaz: hiába keresnénk a nagy avantgarde-nak mindent egy lapra
feltevő, a szépen és a nem szépen, a sikeren és a sikertelenségen túljutott
igazságkereső kinyilatkoztatási kényszerét. Bizony az Európai Iskolát
szétszórták, az euro-amerikai hagyományok legfeljebb könyvből ismeretesek. Bár
a formák olykor megejtően hasonlítanak a harminc évvel korábban alkalmazott
fordulatokra, a Váli-képek nem vér szerinti gyermekei a hajdani polgárpukkasztó
teljesítményeknek. Úgy látszik, mégsem lehet generációk feje fölött átnyúlva
úgy tenni, mintha az idő megállt volna.
Ne higgyünk ezért a képcímek asszociációra serkentő
váratlan szókapcsolatainak (Igen, csend van, Az ékszerkereskedő
vasárnapja), higgyünk inkább a festő tévedhetetlen színpárosítási érzékének
és a felületet megdolgozó csalhatatlan ösztönének. Nincs itt semmiféle
ékszerkereskedő, se B. E., se Sz. P., se M. R. Más van jelen. Látomás helyett
hangulat, egyéni mitológia helyett gondosan áttanulmányozott huszadik századi
motívumanyag, pokolra szálló indulat helyett merengés a kárhozat esélyei
felett. Ha végképp nem tartjuk tiszteletben a stilisztikai ismereteken nyugvó műtörténeti
kategóriákat, azt kellene mondanunk: Váli Dezső olyan rafinált
impresszionizmus-félét művel, amelybe a hazai hagyományoknak megfelelően
minduntalan becsempészett egy szimbólumgyanús mozzanatot, mondjuk a jó öreg
Nagybánya és fiatalabb rokona, az elegáns Gresham megbízható receptúrája
szerint. Csak míg a valóságos látványfestőknél hegyek és dunakanyarok
szolgáltatták a melankóliára alkalmas ürügyet, a látvány szégyenlős
tolmácsolójánál padló-szemét és hulladékanyag nyújtja az átírásra alkalmas
témát.
Persze rendkívüli dekoratív erő, szuggesztió rejlik
ebben a hajlékonyan kezelt formában. Kilépve a Műcsarnok kapuján, azon kaptam
magam, hogy a repedezett aszfalton, a málló vakolatú házak falán, a rongált
kocsik felszínén Váli Dezső-festményeket vizionálok. A világ egyszeriben csupa
harmóniává, izgalmas vonalstruktúrává, merő faktúrává változott. Bármelyik
részlete kihasítva gyönyörködtetésre, hazavitelre, birtoklásra ingerelt. Ha ez
avantgarde, ugyancsak kivették a méregfogát. Mert lehet, hogy akik Válit
megigézték, forradalmárok voltak, még ha polgári ruhát is hordtak. De amivé
Váli művészete lett, az polgári alkatú. Igaz, a forradalmárok öltönyét hordja.