2018.11.      01. naplójegyzetek // html-2018/csillaghullas.htm            C.17683


 

Egy édes-édes Illyés-vers; Csillaghullás (Kingaunoka 19. szülnapjára).

A világértelmezés lírai matematikája, hogy legfeljebb pár lépésben minden mindennel összefügg. (Akár így: ha a bodzabokrot is Ő teremtette, akkor az testvérem.) Költők tudják ezt rettenetesen, az össze nem tartozó dolgok rejtett kapcsolatát fedezik-, és mutatják föl, evvel engem kibillentenek, fölemelnek. Tesznek látóvá, jobbá.
Gyulabácsi nyafogni akar, ehhez nála csillag, falevél meg alkar együttese.
Valóban búsan andalog, mi is vele, de helytelen írányba; amire időközben ráébred. S végül az egér szóval földhöz csap mindent, megbékélt vidoran.


Több valami összecsengése, ez van a mi szakmánkban is. Így igaz: egy bögrét és egy sótartót lassan közelítesz az asztalon, egyszerre a kettőből együttes lesz. És úgy hívják: csendélet. Egymásra hatnak, interferencia.



 

CSILLAGHULLÁS Oda lett hát ez a nyár is. Rövidül a nap megint. Hull a csillag – úgy zuhan le, ahogy csüggedt kéz legyint.   Kőasztal, bor, kora este, élvezném még idekint, csak a sorsa-únta csillag üt sziven, ahogy legyint,   s leejtődik, hosszu ivben. – Ki dobta el? És miért? Abban a nagy legyintésben benne az is, hogy: ne kérdd.   Este csillag, nappal csüggedt falevél hull és kering a természet, a teremtő veszti reményét megint.

Az ő tűz-keze legyinti: gond, vivódás, kéj – mit ért? Fölérez fáradt kezem rá, s mozdul ő is, boromért.   Tihanyi parázs vörösbor, fényed most a csillagé. Az ég millió fényévű lemondásai felé   feleletül téged nyujt föl – félméterre! – vén karom, – mig bokámnál hallhatóan jár egér-mód surranóan a fölszél az avaron.