2018.12.                01. naplójegyzetek //  html-2018/csomay-cikkek.htm                C.17728 - 732

Csomay Zsófi cikkei az Élet és Irodalomban
___________________________________________________________________

 49. szám 2018.december 7.

 NEM APADÓ FORRÁS
Szomorúan tűnődtem el, vajon egy nagy tekintélyű irodalmár miért tartja fontosnak mindenkivel tudatni, hogy Mészöly Miklós nem volt igazán okos ember, és persze borzasztóan hiú volt, aki rangon alulinak tartotta, hogy egy gimnáziumi osztállyal találkozzon. (Radnóti Sándor, Tárcatár, ÉS, 2018/46., nov. 16.). Megtudhattuk az írásból, hogy végül is Mészöly miért  nem lett világhírű, és hogy az író hiú nagyravágyása okozta kettejük barátságának megszakadását.

Nem ismertem személyesen őt, csak olvastam-olvasom írásait, ami nekem soha ki nem apadó forrását jelenti a tudni-, érezni-, kutatnivalónak.

Soha meg nem éreztem volna pontosan, milyen is volt a föld, a növényzet, a lábbeli és az egész élet Krisztus korában, soha nem tudtam volna meg semmit az 1689-es Budáról – a 150 évvel ezelőtti Városmajor világáról, és hogy egy vándorépítész miképp talált rá egy napsugártól átszőtt kőfalra erdő mélyén...

Alkotó „szakmát” tanuló egyetemistákkal foglalkozom 35 éve. Alig fordul elő olyan téma, amihez ne találnék M. M. írásai közt illusztráló, támogató szavakat, legyen szó az alkotás folyamatáról, erkölcsről, atmoszféráról, felelősségről. És ami a legnagyszerűbb: ezek a szövegek soha nem egyértelmű igazságok, hanem továbbgondolni való kérdések. Ezt egy nálamnál hivatottabb kortársa fogalmazta meg pontosan.

„A Mester minden mondata meg volt szorítva. Az egyik csak éppen, a másik meg annyira, hogy egyetlen szó maradt belőle. Ezek lettek a legsúlyosabb mondatok, hiszen ezekből majdnem minden hiányzott. A mondatok között pedig olyan néma mondatok, amelyekből minden egyes szó hiányzott, s mintha majdnem meg lehetett volna mondani, hogy melyek ezek a szavak. Így nemcsak írva volt, hanem olvasható, amit nem lehetett papírra vetni, de a hiányát se lehetett volna elhallgattatni. Ugyanakkor a pont és a nagybetű közé szorított mondatok se voltak esetleges szóhalmazok, mert csupán a hiány prése szorította őket kívülről, hanem jól látszott az is, hogy milyen belső feszültségből származik a torlódásuk a mondaton belül. A Mester szövegében el lehetett olvasni az íratlant. Egy pénzért kettőt adott.”

Bizton tudom, hogy – bár a Mester nem lett (még?) világhírű, de –  amit leírt, beleértve szépprózai és elmélkedő írásait, mindig aktuális muníció marad ebben az országban.

(A szerző építész)

______________________________________________________________________

38. sz. 2017.szeptember 22.

LEHETNE ROSSZABB
Néhány gondolattal szeretném árnyalni Torma Tamás Corvin sétányról írt cikkét (Építészet: szép szó, mi?, ÉS, 2017/35., szept. 1.) Szereplője voltam kollégáimmal együtt (Koczka István, Lente András) a sétány tervezésének (City Garden, Sun Resort, Duma színház).

Először is: semmi módon nem hasonlítható össze az Andrássy út és a Corvin sétány.

Az Andrássy út létrehozása egy nagy léptékű – a város közlekedését, struktúráját meghatározó – tett volt, aminek mentén alakult ki az a homogén városszövet, amely még napjainkban is a legmeghatározóbb eleme Budapest városképének. Erről azok az építési szabályok gondoskodtak, amelyeket a főváros ezzel egy időben megalkotott. Ma már csak egy-két helyen látszik mementóként valami abból a régmúlt, kis házas világból. Az új, nagyobb lépték beszőtte a várost.

Európai város született a körút mentén Dunától Dunáig, ami világviszonylatban is különleges értéknek számít, és semmiképpen nem hasonlítható minőségében ahhoz a világhoz, amelyet lerombolt. Hogy ennek a folyamatnak az égisze alatt miféle ingatlanfejlesztési, gazdasági üzelmek folytak, az ma már senkit sem érdekel. Ez a folyamat minden ízében – és ebbe beletartozik az építészet mint esztétikai kategória – konform volt Európával.

A Corvin sétány ebbe a homogén épületszövetbe ékelődött be, ami – mint az előbbiekből is kitűnik – semmiképpen sem hasonlítható ahhoz az épületállományhoz, amely az Andrássy út születésénél meghalt.

A sétány hatalmas, színpadszerű belső tere és a tér „húsa”, maguk az épületek – úgy tűnik – valóságos külső, városi-építészeti kapcsolatok nélkül, zárványként fészkelődtek a meglévő, homogén épületállomány szövetébe. És megkockáztatom: a városrendezés tervezői szándéka sem volt ennél  messzelátóbb. Hogy a befektetői érdek milyen módon modulálta a városrendezési szabályokat, azt nem nehéz elképzelni. Az viszont tény, hogy ha már ez így alakult (így kellett alakulnia?), senki sem foglalkozott azzal a kapcsolódási felülettel, ami a sétány épületei és a megmaradó szomszédos házak-utcák közt véletlenszerűen létrejött. Pedig ezen a felületen kialakulhatott volna egy érdekes, „cipzár”-szerű közösségi térsor, különleges térkapcsolatokkal, ami ezt a majdnem elviselhetetlen ad hoc összekapcsolódását a két világnak feloldhatta volna. Ez az újszerű téri-szociológiai-társadalmi (!) helyzet kitermelhetett volna magából egy különleges építészeti világot, amit nem a formálás, a stílus, a szépészkedés, hanem az új szituáció szült volna. Ehelyett a fontos csak az volt, hogy az épületek – magasságok, a felhasznált anyagok és az elvárt hasznos négyzetméterek – rendben legyenek.

Patyomkin-szindróma. Már senkit nem érdekelt (és fedezet sem volt rá), hogy a hátsó oldali borzalmas  kéménymagasítások milyen képet mutatnak. Csak félénken mondom, hogy a kéménymagasítások egyszerűen elkerülhetők lettek volna ventilátorok beépítésével. Műszaki terv volt, pénz nem. Ugyanez vonatkozik az erkélyeken megjelenő klímaszekrényekre, mivel a tulajdonos nem szánt pénzt a házak központi klimatizálására.

Valószínű, ilyen esetben a városképi szempontoknak felül kellett volna írniuk az ingatlanfejlesztői érdekeket. (Ez a probléma természetesen nem varrható az ingatlanfejlesztők nyakába.)

A tulajdonos profitszerzési vágya és a városrendezők által meghatározott geometriai paraméterek okán vált a sétány – hatalmas méretei ellenére is – végül is kisszerűvé. Nevezetesen a rendezési terv 29 méterben határozta meg a maximális épületmagasságot. Ez a józan ész, a műszaki és építészeti megfontolások szerint nagy belmagasságú földszintet, 7 emeletet és gépészeti szerelőszintet jelent.

De csak egy kicsit kell megnyomorítani az arányokat, s máris egy újabb szint be tud kerülni a hét mellé nyolcadiknak. A visszalépcsőző tömegek kényszerének építészeti „hozadékáról” már nem is beszélek.

Ez azt eredményezi, hogy a földszint aránytalanul nyomott térré válik, a gépészeti szereléseknek nem marad elég hely, ami az épület későbbi életében nem túlságosan előnyös. A ház gyomrába benyúló üzletek, vendéglők terei nyomott, unalmas térré válnak, ahelyett, hogy a régi városok arányain és funkcionális rendjén okulva lehetőség nyílna nagyvonalú, galériás földszinti  terek létrehozására, ami a homlokzatok arányát is rendezné, és a belső terek kapcsolatát a köztérrel intenzívebbé változtatná. (Lásd belvárosi üzletek, kávéházak egész Európában.) Úgy csinálunk, mintha – de mégsem igazán.

Bár ezt már az „Élet” hozta így, de szorosan kapcsolódik az előbbiekhez az a szomorú tény, hogy a sétányra költözött Casinó hatalmas betűkkel választja el a honpolgárt a rá nem tartozó terektől. Azoktól a terektől, amelyek a közösségnek épültek, és a tér részévé kellene válniuk. Gondolom, ehhez nem kell kommentár.

Nem állítom, hogy egy ilyen fizikailag jó minőségű, új hely nem pozitív változás ebben a lerobbant környezetben. Filmbe való jelenet, amikor a szomszéd utcákból idesereglett mezítlábas gyerekek fürdőznek a földből előtörő szökőkutakban a kávézó urak és hölgyek közt. De szomorúsággal tölt el, hogy visszamennek a saját kuckójukba, aminek jövőjéről alig gondoskodik bárki is.

Nemrégiben a MOME építész hallgatóinak ezen a területen adtunk ki tervezési feladatot. A feladat része volt a „nyócker” vizsgálata is (emberek, környezet, életmód). Szívszorítóak voltak az interjúk, kis filmek, amelyeket a hallgatók az itt élőkkel készítettek. Az összes az itt élő, működő közösség megszűnése miatti szomorúságról szólt. Mert ez a városrész igenis minden ízében különbözik a többitől. Mann Dániel, a Grund létrehozója és működtetője szerint ez az igazi város, és mindenkit sajnál, aki nem tapasztalja meg ezt az életformát, és bezárkózik palotákba, kúriákba, panelekbe. És az itt lakó emberek nincsenek kevesen, megérdemelnék a törődést.

Ez nemcsak az itt élők, hanem a város érdeke is . Így tudna igazi építészet születni.

(A szerző építész)

___________________________________________________

37. szám. 2017. szeptember 15.

A SVÁBHEGY

Budapest páratlan kincse – sok egyéb mellett – a Svábhegy, János-hegy és az őket övező majdnem érintetlen erdők-völgyek-tisztások koszorúja.

Buszra, fogasra szállva fél óra sem kell, hogy megérezzük az erdő illatát, s hogy gyerekeink más tapasztalathoz is jussanak, mint amit a napi játszótéri időtöltés kínál.

Sajnos úgy néz ki, az idillnek vége. Valakik – csupa jó szándékból – berendezték a hegyet. Úgy gondolják, hogy igényes városlakónak semmiképp sem elegendő, amit a természet kínál.

A futásra kiváltképpen alkalmas erdei úttal párhuzamosan – attól 10 méterre – sűrűn ültetett babér-meggy bokrokkal és pázsittal szegélyezett gumi futópálya létesült.

A Libegő felső állomása előtti térségen, a János-hegy lábánál dupla betonkő szegéllyel gondosan körülkerített virágoskert készült, katonás sorokba rendezett petúniával teleültetve. Talán ezzel szerették volna feledtetni a szívmelengetőnek egyáltalán nem nevezhető végállomás-épület látványát és a hontalan, murvával felszórt pusztaságot.

A János-hegyi kilátóhoz vezető meredek út mentén rikítósárga kígyóként rajzolódik a látványba egy újabb futópálya – mintha a hegyen ez volna az egyetlen lehetőség a futásra (pedig a János-hegyből csak egy van, futópálya meg bárhol lehet).

Miért kellett a páratlan szépségű Anna-rétet „berendezni”, akárha egy városi tér volna? Miért nem elég az erdő, a rét a kikapcsolódásra? Az a gyönyörű, harmonikus kép, amit az erdei útról kiérve az Anna-rét nyújtott, megszűnt. S mivé fog válni a hegy, ha a rét aljában még a beígért zarándoktemplom is megépül?

Biztos, hogy szükséges volt, hogy a természetes erdei utak jól megdolgozott, kemény burkolatos, fémszegéllyel kontúrozott városi sétauttá váljanak? Végiggondolta valaki, hogy ezeket az utakat nemcsak hogy karbantartani, de tisztítani is kell, hiszen az őszi lombhullás ezeken az utakon nem humusz, hanem szemét.

Miért gondolta valaki, hogy a méregdrága, túldimenzionált, tájidegen, hivalkodó padok, asztalok, szemetesek, irányítótáblák méltóbbak lesznek az erdőhöz, mint szerény félgömbfából összerótt – az erdő képébe belesimuló –, halálukban sem kacattá váló elődjeik?

Ami itt történt, az a közönség kiszolgálásának hazug módja. Azt a hitet kelti a hozzá nem értő fogyasztóban, hogy ez a korszerű viselkedés, holott csak stílustalanságról, a valódi szakértelem hiányáról van szó.

Miért is gondolom, hogy ez a magatartás helytelen? Ma, amikor a túlépítéssel küzdünk, minden olyan természetes helyet, ahogy csak lehet – kötelező védenünk. Különösen, ha a hely ilyen különleges viszonyban van a várossal, és ettől olyan elbűvölő. Azt gondolom, ez volna az igazi örökségvédelem (lásd még liget), nem pedig a rég elpusztult épületek drága, oktalan visszaépítése (lásd vár).

(A szerző építész)
_______________________________________________________________

19. szám. 2016.május 13.

 

KÉT KÉRDÉS
György Péter írásának alcíme – A Múzeumi Negyed: egy lehetséges válasz (A múzeumi rendszer szétesése, ÉS, 2016/18., máj. 6.). Költői a kérdés: és a másik lehetséges válasz vagy válaszok? Történt‑e bármilyen érdemi kutakodás, hogy a cikkben felfestett gyönyörű idea másként vagy máshol valósulhasson meg? Mert az idea optimista álom, az épület pedig a valóság maga.

György Péter mondandóját szétfeszíti az érzelemmel teli komoly tudás és szakértelem – a filozófus hite a közművelődés és az elit múzeumok egymásra találásáról –, hit az „állandó kiállítások és azok architekturális kontextusa közti összefüggések megteremtésének soha nem volt lehetőségében”.

A töprengésnek két iránya van: mi volna, ha nem itt a Ligetben? A másik: mi lenne, ha nem így a Ligetben?

Az egyikről: az eléggé nyilvánvaló, hogy a kiállítások és az architektúra közti vágyott direkt összefüggés nem csak a Ligetben teremthető meg. A vágyott „múzeumi sűrűség” – a ligetben létrehozható mértékben – valóban alig tudna máshol megvalósulni, ámde a városi beékelődés más módon kárpótolja mind a múzeumi funkciót, mind a látogatót, aki valószínűleg nem képes egyszerre keresztülvergődni a múzeumok sűrűjén. Amúgy is félő, hogy a szoros topográfiai szomszédság nem feltétele az új múzeumpedagógia megszületésének. Ez olyan elképzelés, ami több módon megvalósulhat, csak esetleg színesebben, több lehetőséget rejtve.

És még egy: a múzeum, kiállítás technológiája nem hasonlítható a laboratóriuméhoz, gyáréhoz vagy akár egy kórházéhoz. A forgatókönyvnek több fajtája is lehet. Ez azt is jelentheti, hogy egy muzeológus és építész pillanatnyi felfogása alapján felépült ház később lehet, hogy akadálya lesz egy további elképzelésnek (lásd a funkcionalizmus kudarcát). Tudjuk jól, hogy a régi épületek újra belakása sokszor olyan lehetőségeket is kínál, amelyek új építésű ház esetén elképzelhetetlenek, ami nem csak anyagi, hanem szellemi értelemben is igaz. Ugyanez vonatkozik a régi városszerkezetbe beépült új épületekre is.

A befogadás pszichológiája (lásd múzeumlátogató) semmiképpen sem hasonlítható egy objetíven leírható folyamathoz, ezért a térstruktúra (külső – belső) sem kell, hogy a funkció által túlhatározott legyen.

Budapest belső városszövetébe (figyelembe véve a meglévő múzeumokat) be lehetne egy majdnem gyalogszerrel bejárható hálózatot csempészni, ami ugyan kevésbé didaktikus, de érdekesebb és életszerűbb volna (például ha a téli hónapokra gondolunk, mindenképpen). Csak a példa a múzeumok sorára: Közlekedési, Műcsarnok, Szépművészeti, Kelet-Ázsiai, Liszt Ferenc, Evangélikus, Építészeti (FUGA), Petőfi, Nemzeti, Iparművészeti, Néprajzi (Kilián Laktanya) – kb. 4 kilométer. A Millenáris Park és a Nyugati pályaudvar melletti terület újabb befogadó tér lehetne.

Ennek az volna a jelentős hozadéka, hogy nem kellene rombolni ahhoz, hogy építsünk. A liget beépítése ugyanis rombolás. Lerombolása egy olyan lehetőségnek, amely a liget (mint védendő, városi műemléki érték) újraszületését jelenthetné. Az újjászületésnél természetesen hozzáértő bábák kellene, hogy segédkezzenek. A liget az Andrássy út, Hősök tere szomszédságában több mint száz éve ikonikus helye a városnak, és mint ilyen, éppen úgy védendő, mint például a Hősök tere.

A töprengés másik iránya: ha mégis faktumként kezelendő a múzeumok ligetbe települése, a kérdés, hogy miért így. Miért vannak szanaszét szórva a különböző múzeumok egymástól, mi a rend, ami a helyüket meghatározza? Mi a viszonyuk az újraépült építményekkel, amelyeknek a létjogosultsága szintén kérdés. Mert ha a Szecessziós Színház és a Közlekedési Múzeum visszaépül „korhű módon”, akkor a liget miért nem? És ha a szocializmusban botor módon felépített Petőfi Csarnok helyén galériát építünk, akkor mit keres itt a Szecessziós Színház? És a stilisztikai, arculati kérdéseket még nem is érintettük. Nevezetesen, hogy a világhírű japán építészek a világon már több ízben kipróbált stílusának helye van-e a Városligetben. Mert ennek a helynek azért van egy erős üzenete, ami elkerülte az építészek figyelmét (és talán a zsűriét is).

Mert ha a múzeumpedagógia a sűrűségben látja a megvalósulás zálogát, akkor miért nem azok a megoldások kaptak szabad utat, amelyek a liget szabadon hagyásával, megóvásával operáltak, és a múzeumsűrűséget (föld alatt vagy föld felett) egy új renddel meg tudták teremteni.

Valóban „nem ér velünk véget a világ” (idézet a cikkből), ezért született ez az írás.

(A szerző építész)