2018.07.            html-2018/deske-filmszoveg.htm           C.17465 - 17472

DESKE / Váli Miklós filmje, monológom szövegleírása

Végrendelet, Budapest 2000. november 3.

Én, alulírott Váli Dezső, ép elmével, világos tudattal és szabad elhatározásomból úgy rendelkezem, hogy halálom esetén nem kell csinálni semmit.

Képeim szétszórva.

Neten és CD-n minden munkám megnézhető.

Minden jó helyen van ott, ahol van.

A szakmába beletalálásom váratlan történet volt, édesanyámtól karácsonyra kaptam egy fekete fotóalbumot, én akkor már fotóztam, avval, hogy majd a fotóimat beleragasztom.

Én ezt nem erre használtam, hanem fölírtam fehér ceruzával az első lapra, hogy Mégis szép az élet?! – kérdőjel, felkiáltójel; és elkezdtem kedves emlékeimet – amik az élethez kötöttek – beleragasztani. Például annak a pezsgősüvegnek a címkéjét, amit az Országos Bajnokság második helyezettjeként 16 vagy 17 éves koromban kaptam. Meg fotókat, evezős fotókat. Sajnos ezeket ma már valóban sajnálom, nincsenek meg.

De hogy ezek az oldalak kicsit érdekesebbek legyenek, színes papírból kis girlandokat, díszeket ragasztottam a fekete papírra a fotók mellé. Egy napon elmaradt a fotó, alul egy fűrészfogas fehér csík volt, fölülről egy vörös, meg egy szürke lefelé mutató nyíl, és azt írtam alá fehér ceruzával, hogy Légitámadás. Evvel megtaláltam a szakmát.

Másnap a Móricz Zsigmond körteret ugyanígy leábrázoltam papírból és színes ceruzával, a kisnagylányom falán ma is ott van ez a Körtér éjjel című kollázsom. Nagyon hamar temperát vettem és avval folytattam. Anyám a tudtomon kívül elvitte egy festőművészhez, aki megbíztatta; aztán így elkezdődött ez az élet, és életemben először tudtam, hogy mi akarok lenni, persze hogy ez lesz a szakmám, azt nem tudtam és nem reméltem, az túl magas, túl szép volt.

A gyerekkoromra nem szoktam visszaemlékezni, nem foglalkozom vele. Sok embernél tapasztalom, hogy gyakran oda nyúl vissza, ha gondolkodik. Egy fontos pillanatra emlékszem: kilenc éves voltam, amikor az iskolakezdésre, nyaralásból hazaérve íróasztalom várt a külön szobámban. Kinyitottam a középső fiókját, és benne egy bőr aktatáska volt. Akkoriban még hátas táskát hordtam. Ez valami módon a felnőttség érzetét kelthette bennem, mert ma is így emlékszem vissza rá.

A Barcsay Anatómiája volt a párnám, arra emlékszem. Érettségi alkalmából anyám két dolgot akart átadni. Édesapám pecsétgyűrűjét, családi pecsétgyűrűjét – akkor már apám 15 éve halott –, és egy levelet, amit apám 45-ben hadifogságból írt; feltételezhetően tudta, hogy meg fog halni, a fiának. Én a pecsétgyűrűre azt mondtam, hogy köszönöm szépen, én nem hordok gyűrűt, és visszaadtam. A levelet pedig nem vettem át, nyilvánvalóan az volt mögötte, engem ne utasítson visszautasíthatatlanul egy halott, hogy mit csináljak.

’56-ban 14 éves voltam. A győzedelmes napokban lementünk húgommal, ő 13 éves volt, és a nagy fogókkal a 14 kg-os bazaltkockákat, amikből a Bartók Béla úton barikád volt keresztben, azokat szedtük szét, mert ugye akkor már győztünk; mások is ezt csinálták. Egy elhaladó járókelő ránk szólt, hogy ez még korai lesz. Láttam piros és kék lábos fedőket végigszórva a Bartók Béla úton, keresztben, mert arról az orosz tankok azt hitték, hogy aknák.

A gimnáziumot nem szerettem, semmit nem szerettem, én nem akartam semmi lenni, nem tudtam, hogy mi akarok lenni, semmi jövőképem nem volt.

Életemben három szép befejezésre emlékszem. Az egyik 1976-ban, amikor az Assy kutyámat, aki egy bernáthegyi volt, fölneveltem, elajándékoztam, elméleti megfontolásokból. A második, amikor ezelőtt 5–6 évvel egy gyűjtöm kivitt az Alpokba – életemben először arra –, síelni. És fekete pályán egyszer-kétszer szépen le tudtam még menni, és evvel elbúcsúztam a síeléstől. A harmadik elbúcsúzás volt talán a legszebb. A fiam megszervezte, hogy a 70. születésnapomra elmehettem evezni, a Hajógyári Öbölbe. Az edző megkérdezte, hogy milyen csónakot kérek, mondtam, hogy skiffet, ami  egy nehéz hajó, mármint ahhoz kell tudni evezni, ott nincs segítség. Még megkérdezte, hány éve eveztem utoljára, mondtam, hogy 46. És kimentem, az megrendítő volt.

A Magyar Iparművészeti Főiskola nagyon jó iskola volt. Lehet mondani személyes barátságok születtek a tanárokkal, akik az életüket is átadták. A folyosón Proustról beszélgettünk, elhaladt mellettünk a statikus tanárunk, és beleszólt, hogy „nem, az nem úgy volt.” Aztán volt úgy, hogy egy búcsúzó szerelmeslevelemet ebédidőben a közeli étteremben a tanáromnak adtam oda korrigálni, mielőtt a lánynak elküldtem volna. Hogy a főiskolára kerültem, nagyon beleszerettem az építészetbe, az a mai napig egy elhagyott szerető; a belsőépítészet, vagy az építészet. A japán és francia folyóiratokat –  Kenchiku Bunka és Architecture d'Aujourd'hui – rendszeresen néztük az Építőművész Szövetség könyvtárában.

Gyönyörű szakma, és én akkor elhagytam a festést avval, hogy mégiscsak belsőépítész leszek. Holott leírt mondatom volt, a mai napig megvan; első év elején leírtam a naplómba, hogy most a festészetet le kell adni a ruhatárba, és egy feladatom van öt éven keresztül, hogy a ruhatári jegyet el ne veszítsem.

1956 után egy nem nagyon közismert nyitás történt az irodalom területén, a nyugati kortárs irodalmat beengedték, egy szűk entellektüel körnek. Dürrenmatt, Max Frisch, Camus, ezeket mind végigolvastam. Steinbeck Érik a gyümölcs kötetét is, azt hiszem tőle az volt az első, és mai napig azt hiszem, hogy a legjobb könyve, később mindent elolvastam tőle. Nála a szegénység leírása, megrajzolása..., az pofán csapott.

Mai napig zavarban vagyok, ha egy koldust látok. Szégyenkezem. Megtanultam és ez megmaradt, hogy iszonyatosan gazdag vagyok, a tartalék pénzemmel, a nagy fekete autómmal, a ruhával, a meleggel a lakásban. Hogyha nem tudsz miért hálát adni, adjál hálát azért, hogy folyik a csapból a víz.

Festőéletem első nagy emberélménye nem a mesterem volt, akit ugyan nagyon kedveltem, hanem egy kortárs festő, akivel egyidősek voltunk és én nagyon nagyra értékeltem, Kecskeméti Kálmán barátom. Ő tanított meg sétálni az éjszakai Budapesten, és ő adta kezembe Strindberg Egyedül című kötetét, amiből megtanultam egyedül sétálni, meg fölkészített az öregségre. Elmondja mindennapjait, az egyedüllétet, egy akkor 58 éves ember.

A főiskolára egy középkorú modell a portréjával vettek fel – véletlenül megmaradt. Később, amikor én benne voltam ugyanott, mint főiskolai tanár a felvételi bizottságban, mentünk a rajzokat nézni körbe-körbe, ezt a képet megmutattam nekik, kinagyítva, eredeti méretben, hogy egy kedves barátom fiának a munkája, nem ide akar felvételizni, úgyhogy felelősség nélkül, független szemmel nézzék meg. Kisöpörték, hogy sajnos nem alkalmas.

’67-ben diplomáztam, ’68-ban kerültünk össze Katával viharos gyorsasággal és a nyáron meg is esküdtünk. Édesapja szerzett egy lakást a Gellérthegy tetején. Oda költöztünk, aranyos kis lakás volt, kilátással a budai várra, a Rózsadombra és a Magas Tátrára. Diploma után még két évig belsőépítész voltam.
Öt évig nyaranta a zebegényi Szőnyi István Nyári Szabadiskolában tanítottam. Első évben a mozaik szakon, amit a következő évben átalakítottam kollázs-montázs szakká. Egyszer ott a tanárokkal együtt ebédeltünk és én leejtettem egy süteményt. Utólag mesélte Szüts Miklós, aki aztán barátom lett, hogy nézte, hogy nem hajolok le érte. Azt gondolta magában, hogy ez egy vagy nagyon fegyelmezett ember, vagy nagyon fegyelmezetlen.

A következő évben már együtt tanítottunk, összevontuk az osztályunkat; olyan fokon belső barátom lett, hogy mindent tudott rólam; múltamat, jövőmet, szerelmeimet, mindent. Iszonyú sokat tanultam tőle, mert harmonikus és nagyon okos ember, nagyon sok szeretettel.

Erről a zebegényi nyári iskoláról valamit: például a második évben fölhoztak a diákok egy kétméteres uszadékfát, gyönyörű volt. Kitettük az osztály közepére, egy szobor volt. Azt mondtam, hogy én most nem mondok semmit. Amit akarnak, ebből dolgozzanak, ez a mai feladat. Délutánra, azt hiszem, 22 ember volt, 22 féle módon fogalmazták meg, amit ebből ki lehetett hozni. A legkedvesebb nekem az volt, aki egy mesét írt róla, a benne lakó manókról. Volt, aki rengeteg gombostűt kalapált bele, az erővonalait megrajzolni. Este összeültünk és ez a 22 diák megtanulta a másik 21 szempontot, hogy hogyan lehet egy ilyen tárgyat egyáltalán nézni. Persze volt, aki festette, lerajzolta...

14 éves voltam, amikor Dobszay László megmutatta Klee Seafahrer, vagyis Szindbád című képét, ami akkor nagy erejű volt számomra, és azóta is az maradt, egész korai életemben Klee volt az apám. Úgy is mutatkoztam be a svájci Klee-múzeumban a titkárnőnek. Rohant az igazgatóhoz.

Koraiak közül a trecento, amit a Csomay szerettetett meg velem, az olasz trecento hatott rám.

Természetesen útjaimon is sok képet néztem, ez egy önálló egyetem volt. Egry földöntúli lebegése, Csontváry világon túli, lebegő világa, fanyar és ugyanakkor boldog. A Derkovitsnak ámultam a kompozíciós ötleteit. A magyar festők közül – mert kevés magyar festő tudja a színeket – ő aztán fantasztikusan tudta. Aztán van a Morandi, aki hitelesítette az életemet avval, hogy nem erkölcstelenség 25 évig ugyanazt a témát festeni. Ez nagyon jól jött nekem..., nagyon szeretem a munkásságát.

Elsősorban a képekért mentem ki New Yorkba, a Metropolitan Múzeumba, ott legalább 10–15-ször voltam, minden nap reggeltől estig. A kocsmái és éttermei a városnak, azok, amik nagyon nem érdekeltek.

A látvány, a terek, az utcák dinamikája. Persze csak múzeumból jövet és múzeumból menet. Nagyon szerettem azt a várost.

Rothkót nagyon hamar megismertem, megrázó az életműve. Mai napig, ha elvesztem a bizalmamat a nonfiguratívban, vagy az absztraktban, akkor hozzá folyamodom, mert tökéletesen hitelesíti ezt a területet. Az egy sziget, egy csoda. Mindenki csoda, persze, és mindenki sziget; Schiele, aki végighorgol egy cseréptetőt, úgy, hogy százszámra végigrajzolgatja a cserepeket, ugyanakkor olyan borzalmasan intenzív és halálos vonalai is vannak..., egy emberen belül elképesztő kettősség.

Véletlenül egy barátomat, konkrétan Szütsöt, kísértem el egy vasárnap egy esti misére, ahol az atya azt mondta, hogy Térjetek meg! Dicsőítsétek az Urat napi 20 percet, és üdvözültök! Én szeretem a számokat. 20 perc. Ezt tudom. Másnap fölkerestem az atyát, hogy ezt, hogy értette pontosan, és kitettem egy magnetofont az asztalra, hogy el ne felejtsem, amit mond. Ezen magában jót röhögött, mert az államvédelem folytonosan lehallgatta. De Isten tényleg megtréfált, hogyha én a számokat szeretem, hát tessék, itt vannak a számok. Valóban: egy órát imádkozom reggelente, inkább 58 percet.

Az imaközösségben napi feladatként két imaszándékot kértem mindenkitől. Imádkozzunk a Budai Ferences Rendért, és imádkozzunk a mindenkori kormányfőért. Ez hol Gyurcsány, hol Orbán; Isten kegyelmébe ajánljuk a napi munkájukat, és Isten szeretetébe.

Vence-ben van az a világhírű Matisse-kápolna. Egy nagyon kedves öreg apáca bevitt. A keresztutat nagyon megnéztem, aztán hazaérve hosszú munkával elvégeztem magamban, hogy ez nem tetszik. És valahogy beugrott, hogy megpróbálom én logókká formálva megcsinálni a stációkat. Nagyon egyszerű grafikai jellé redukálva elkezdtem őket megrajzolni, akkor éjjel-nappal, a 6-os villamoson is ezt próbálgattam. Sok változata született, míg végül megcsináltam. Később ugyanezt egy ötlettel újságpapír háttérre tettem; aztán húsz évvel később visszatért a téma, akkor egy Ausztráliában élő pap barátom kért egy keresztutat postán, azt is megcsináltam. A rendszerváltás évében jutott eszembe – előtte hónapokig a fejemben járt –,  megcsináltam ezt 1930-körüli budapesti koldusfotókból. Meglátta ezt a munkát a Mozgó Világ főszerkesztője, és azonnal elkérte publikálni. Mondtam, ez 14 stáció, ezt hogy képzeli elrendezni? Hát oldalanként egy kép, ez nekem döbbenetes volt. Azonnal rájöttem, hogy négyzetes formájúak a fotók, viszont az újság téglalap, és akkor becsattant egy ötlet. Én pár évvel korábban egy lelkigyakorlatot vezettem, és ahhoz csináltam a pácienseimnek egy listát, hogy ki mindenkinek kell az életben megbocsájtani. Amit randomban, a 14. stáció fölé tettem, és aminek semmi köze a stációkhoz, de mégis végzetesen köze van. És hogy ez ne legyen fölülről jövő kiokítás legyen, ezt a hatéves kisfiammal írattam meg. Időnként eltévesztette a betűket és rémülten rám nézett. Mondtam: nem baj, húzd át és folytasd!  „Békét akarsz? Magadnak is? Egyszer és mindenkorra meg akarsz-e bocsájtani mindenkinek? Azoknak, akik büdösek; a boltban becsaptak; gumibotot hordanak; rosszul javították meg a vízcsapodat; félrekezelték édesanyádat; akiket a mamád utál; ellenségei minden hitnek; gyűlölik a magyarokat; tehetségesebbek nálad; nem figyelnek rád eléggé; lehányják a lépcsőházat; bömböltetik a magnót éjjel; nem adták neked kölcsön a…; nem hitték el neked, hogy…; mással randevúztak helyetted; szebbek nálad; egyszerűen csak jól elkéstek; megvertek, vagy szüleidet, akárcsak sportban; gazdagabbak; fecsegősek; megették a tízóraidat; tehetségtelennek tartanak; megmosolyognak; eltörték a kedvenc bögrédet; vezetnek téged, pedig alkalmatlanok rá; pornót készítenek; öregek, és csak a macskájukat szeretik; túl nagy fülbevalót viselnek; meg akarsz-e bocsátani Hitlernek; minden diktátornak; minden nációnak; meg tudsz-e bocsájtani az Atyának, hogy jobb sorsot szánt neked, és ezért most keresztbe tett neked? És magadnak, hogy a múltkor olyan csacsi voltál? És hálát akarsz-e adni mindezekért?!”

Van egy barátom, aki ötévenként rákérdez, hogy lehet, hogy műtermet festek 20 éve, és egy kereszt soha nincsen a falon. Az a válaszom, hogy nem attól szakrális egy kép, hogy – bocsánat – Jézuska van rajta. Pilinszky azt mondta, a szakrális művészet az tautológia, vagyis szóismétlés. Az én fogalmaim szerint minden kép fölfelé mutat, ami valamit ér. Úgy mondom, hogy egy villanás időre megmutatja Isten köpenye szegélyét. Minden jó mű fölfelé néz, ki hogyan fogalmazza, mi a világnézete, a jobb felé, a vágyott jobb felé. Erre buzdít, erre való az egész, ezért okoz vágyat, ezért okoz örömet.

Elkezdtem a festést már teljes erővel, hogy két évvel a diplomám után szabadúszó lettem; tájképeket festettem, alkotóházakba jártam, akkor az egyik tájkép sarkát kitakartam, az úgy jó volt, és megfestettem. Nem volt már olvasható rajta, hogy fatörzs és hegyoldal; az lett a címe, hogy Angyali üdvözlet. Fölfedeztem a nonfiguratívot a magam számára, aztán tíz évig boldogan ebben lubickoltam, míg aztán valami módon megrettentem ettől a szabadságtól, mint elég sokan mások is.

Én akkor már nagyon sok zsidó temetőt lefotóztam egy véletlenből adódóan. Ijedtemben lefestettem az egyik fotót, nem szakrális okokból, hanem technikai, formai és vizuális okokból, és kiderült, hogy ez nekem nagyon fekszik, itt nagyon pontosan meg tudom azokat a ritmusokat, formákat és színeket csinálni, amit szeretnék.

Tartott ez 3 évig, 160 temetőképet festettem, amikor láttam, hogy egyre gyengébbek, és akkor ezt egy kemény ütéssel abbahagytam. Amikor ugyancsak egy fotóm került a kezembe, a műtermemről. Én ezt nagyon sokat fotóztam, mert az összes kiállításplakátomon ez volt, valahogy ezt kedveltem. Egy ilyet elővettem, és rezzenetlenül, bizarr módon megtaláltam, amit előzőleg a zsidó temetőkben, hogy azok a formák, arányok, ritmusok és színek, amiket én szeretek, itt átmentődtek; egyszerűen folytatódott ez a világom.

Érettségi körül adta kezembe a történelemtanárom Seneca leveleit; rögtön elajándékoztam többszáz kötetes könyvtáramat, és minden egyebet is, amit lehetett, ami nem volt fontos. Ez mai napig megmaradt bennem, talán modorosság is valamennyire, de tiszta szívből ezek engem mindig segítenek, lelki nehezebb órában, ez tovább visz, ha a fölöslegeimet kidobom. Hogy nekem csak úgy etikus élni, ha ilyen értelemben szegény maradok. Ez a gondolkodás átmentődött a munkám világába is, és a mai napig megkönnyebbülés, ha vizuális környezetszennyező gyengébb képeimtől megszabadulok. Ez időnként egy áldásos munkafolyamat, és nagyon hálás vagyok, amikor ez a tehetségem létrejön, nagyon ritkán, hogy észreveszem egy képről, vagy képcsoportról, hogy ezek rosszak. Kapnak esetleg még egy-két hónapot, de amennyiben nem, akkor jön a kis szovjet körfűrész. Ez nem hisztéria, sokkal inkább egy megnyugvás, hogy nem csináltam bajt a világban.

A Fiatal Művészek Stúdiójával viszonylag fiatalon kivittek minket Párizsba egy közös kiállításra. Három vagy négy képemet vitték ki, ott árazás, és ijedten jöttem rá, hogy baj van. 

Az ékszerkereskedő vasárnapja című képemet én akkor nagyon fontosnak tartottam, úgyhogy beírattam a jegyzőkönyvbe, hogy ezt nem adom el. Rájöttem, nem a nyugatnémet fogorvosoknak akarok festeni, hanem akármilyen patetikusan hangzik, az én és a te unokáidnak, ennek az országnak. Itthon is maradt az ún. életművem. Hogy már itthon van, ami kell, ezt föloldottam. Egy kisebb része a magyar kultúrát építi annak, amit csinálok. Ezért is ajándékoztam a jobb munkáimat múzeumoknak.

Az írás váratlanul fontos dolog lett számomra. Hogy napi napló lett, megdöbbenve vettem észre visszamenőleg is 30 évre, hogy én nem az életet végig eltűrő ember vagyok, hanem végig élvező ember. Tele boldog pillanatokkal, örömökkel, amiket nem vettem észre, hogy én ebben élek. Saját írásom csapott pofán, megmutatta.

Felnőttként reggelente futottam meg jógáztam 14 évig. A jógát azért hagytam abba, mert megtaláltam a Lukács uszodát 1990-ben. Azóta ott naponta 1200 m-t úszom.

Amikor föltalálták az internetet, elég hamar elkezdtem, pontosan azért, hogy opuszjegyzékem ne egyetlen golyóstollal írt példány legyen. Ez nem hiúsági kérdés volt, hanem hogy amit csináltam, ha kell valakinek, akkor elérhető, megtalálható legyen. Digitalizáltuk a teljes opuszjegyzékemet, minden képemet, fotómat, grafikámat, kutyafülét, beszámozva, adatolva. Később ez a honlapra; az is ezért készült.

A negyedik napon Szüts Miklós barátom azt mondja, hogy – Öreg, ez nagyon klassz!

Akkor még nem nagyon volt ilyen – a mai napig nem nagyon van –életműkatalógus interneten. – Ez nagyon klassz, megnézik, megnézik mit festettél, aztán megnézik majd fél év múlva. Kellene valami aktuális is. Azonnal becsattant, hogy ezeket a havonta Le Meux-be írt leveleket, amik tartalmát cédulákon gyűjtöm, ezeket föl kellene tenni internetre, és azonnal kiderült az is, akkor nem havonta, hanem naponta lehet írni. Kiegészítve fotóimmal, festményeimmel. Azóta naponta írom, plusz képek, fotók, most már 14. éve, ha jól számolom. Most napi 130 körüli olvasóm van, és ez egy új baráti kör, mert vissza is jeleznek. Fölteszek egy félig kész képet, akkor kapok egy ismeretlentől egy mailt, azonnal, hogy túl piros. Előfordult, hogy valamit átfestettem egy ilyen korrektúra kapcsán. Vagy Kanadából kapok egy levelet, hogy itt vagyok két gyerekkel, a férjem elhagyott, a nyelvet alig tudom, tökéletesen magányos vagyok, haza nem mehetek, mert itt a két gyerek. Ezért egy pár levelet váltottunk, hogy valami magyar szót, gondolatot halljon. Nagyon szeretek írni, bűnösen szeretek, nagyon jó. Nem írni –lényegében: gondolkozni.

A politikának valószínűen mindig van kapcsolata a művészettel és fordítva is. Én erről nem nagyon tudok. Ezt azokra hagyom, akiket ez inkább érdekel, én szűkösebben csak a saját területemre nézek.

Hogy egy kép gondolatból indul, ez azt hiszem Altamirában elkezdődött. És a szentképeknél erőteljesen folytatódott például, meg a portréknál. Vagy ott vannak a nyilvánvalóan megrendelésre készült 19. század végi Grand Canyon-t ábrázoló négyméteres képek. Vannak köztük ámulatosan gyönyörűek, azok is előre ki voltak találva. De a másik véglet is létezik, és éppen úgy létezik. Én egy képet – sokáig szégyelltem magam előtt is bevallani – három percre nem látok előre. Tehát nemhogy tervem nincsen, hogy hova akarok eljutni, de még utam sincsen. Valamit történik, amit aztán sebesen igyekszem kijavítani, és ha eljutottam egy nyugvópontra, akkor keresem a következő lépés irányát, ami nem annyira ingoványos.

A műnek mindig az a célja, hogy fölemeljen téged, a legfontosabb dolgokra irányítsa a figyelmedet. Önvizsgálatra int, szerelemről, halálról, életről, szenvedésről, örömökről szól. Hogy a művésznek ebben mi a szerepe, az kérdéses dolog, ez titok. A művész egy nagy kondérba beletesz szárított denevérhájat, gilisztát, macskabelet, szarvasbogarat, darazsakat, ezt az elegyet keveri nagy fakanállal hetekig, hónapokig, egy-két évig, akkor az elegy füstlobot vet, és ott csillog a mélyben a színarany. Ez alkímia. Nem tudni, hogy miből mi lesz, mikor; lesz-e valami belőle. Ez a szakma.

A Katát hét év kezelés után meddővé nyilvánították, és akkor örökbe fogadtunk egy kislányt. Belementem, de rettenetesen féltem a helyzettől, féltettem a munkámat, a szakmámat, de ilyet egy nőtől nem lehet megtagadni. Nem volt választás, egy kislányt mutattak a ház fűtőjének protekciójával, mert egyébként éveket kellett volna várni. Isten csodája volt, hogy amikor megláttam, minden félelmem elmúlt, minden félelmem elmúlt. (Itt elsírtam magam, orrtörölgetés). Nagyon megszerettem. Varrtam neki egy dakszlikutyát. Elöl az orrát varrtam, ő már hátul simogatta.

Azokban az években nem tudtam elképzelni, hogy egy fiúgyerek mire való. De Zsófi az anyja hasára ráfeküdve beleimádkozott egy gyereket, és minden orvosi elképzelés ellenére megszülte Mikit, akivel volt aztán talán két nagyon boldog évem, amikor bölcsőde helyett velem volt a műteremben. Szerintem azalatt a két év alatt művészt formáltam belőle. Hát ezek most már nagy emberek.

Azt a részét nem szeretem, hogy engem ott magasztalnak, ezt mindig megkerültem. Nem szakembereket kértem meg kiállításmegnyitásra, hanem barátaimat, akik lehetőleg hülyéskednek. 

[Filmbejátszás, megnyitómon én is beszélek:] Hölgyeim és Uraim! A Lukács medence hossza 28m 49cm. Lemértem. Minden reggel fejessel kezdem, és megpróbálom ezt a hosszt teljességében végigúszni. Úgy értem, a víz alatt. Ez eddig kb. 6500 próbálkozás volt, ismétlem, napi egy. Nyolc alkalommal sikerült. Köszönöm, hogy itt vannak! [Bejátszás vége]

Kiállítás-megnyitóim sorában a Szüts mondta a legtöbbet, az utolsó beszéde számomra a legkedvesebb, el is döntöttem, hogy ezentúl mindig azt kell fölolvasni; ez már többször meg is történt. Életem utolsó fél óráját, pontosabban a halálomat meséli el: [Szüts hangja:]

A vattakabátos.
Már jócskán alkonyodott. A völgyet pára borította, elmosván az éles körvonalakat: estére minden tárgy egymásba simult. A hegy felső harmadán a nap még élesre rajzolta a kupacokban összekapaszkodó fákat, kiemelve a lejtő nappal sohasem érzékelhető finom domborulatait.

Egy ember baktatott felfelé a hegyre. Kockás flanel inge a hatvanas évek rock and roll divatját idézte, alul rövidnadrág, amit – kívülről nézvést legalábbis – teljesen fölösleges kékcsíkos hózentráger tartott. Lábán láthatóan tartós használatra vett, kicsit ormótlan félcipő, szürkés-zöld pamut zokni. Vállán suszter-szegecsekkel megerősített meglehetősen viseltes barna oldaltáska, formája, mérete feltűnően pontosan feladatához igazítva. A férfi nyakában, becsúsztatva a flaneling kivágásába madzagon lógó fémcsipesz, beléfogva egy spirálos jegyzetfüzet. Rövid, őszes haj, ugyancsak ősz, rövidre vágott ritkás kecskeszakáll.

Komótosan, egyenletes tempóban baktatott felfelé a hegyre. Néha megállt, és fémkeretes szemüvege mögül rövid távolságokhoz szokott szemét kicsit összehúzva nézett le maga alá a völgybe. Bólintott, és indult tovább felfelé.

Fenn, nem messze a hegygerinctől egy másik férfi ült egy lapos kövön, vattakabátos hátát egy sziklának támasztva. Bicskájával egy faágat farigcsált. Néha feltekintett. Messziről észrevette a völgyből felfelé ballagó embert.

A rövidnadrágos férfi lassan közeledett. Nem nézett föl a szikla mellett ülő emberre, tudta, hogy várják. A gerinchez közeledve sem változott mozgása, nem tűnt sem fáradtabbnak, sem nyugtalannak.

A sziklához érve, ahol a farigcsáló ember várta, megállt. Komótosan lerakta válltáskáját, kinyitotta, és egy sárga, félliteres citromlés műanyag flakon vizet húzott elő. Lecsavarva a kupakot meghúzta a flakont, majd kérdőn a másik férfinak nyújtotta. Az elvette, ő is ivott és visszaadta a rövidnadrágosnak. Az gondosan visszatekerte a kupakot és a flakont egy kőre állította.

– Ennyi? – kérdezte a vattakabátos.

– Ennyi. – válaszolta a jövevény.

– Család, gyerek?

– Asszony, két gyerek, unokák. Ja, meg volt egy bernáthegyi.

– Rágyújt? – kérdezte a vattakabátos, és egy gyűrött cigarettáscsomagot nyújtott felé.

– Vakarózni szoktam.

A vattakabátos bólintott. Kihúzott a csomagból egy szál elgörbült cigarettát, szájába illesztette, és a zsebéből gyufát kotort elő. Rágyújtott. – Aztán még? – kérdezte maga elé fújva a füstöt.

– Aztán? – a szakállas ingébe nyúlt, előhúzta a jegyzetfüzetét és fellapozta: – Hát képek.

– Sok? – kérdezte, újabbat szippantva cigarettájából a vattakabátos.

– Elég.

– És jók?

– Ami tellett.

– Szerelem, vad szenvedélyek?

– Képek.

– Szeretet, áldozat?

– Igen: képek.

– Rend van?

– Rend.

Elhallgattak. Békésen, csöndben üldögéltek.

– Na, menjünk lassan, mondta a vattakabátos. Kidörgölte a parazsat egy kövön a cigarettájából. A csikket kiegyengette és a bicskával együtt zsebre dugta. Felállt és elindult lefelé a gerinc túloldalán.

A másik visszarakta a műanyag flakont a helyére, becsukta és vállára vette bőrtáskáját, és füzetét ingébe visszadugva utána indult.