2018.10.   05. interjúk // html-2018/kat-radio-2018-10-12.htm            C.17612 - 616

 

Katolikus rádió
Látványos. Blende.
itt a: hangfelvétele

Műsorunkban egy műterembe látogatunk, ahol a „Koldus keresztút” című munkájáról beszélget Váli Dezsővel a szerkesztő, Sánta Anita. Köszöntöm a kedves hallgatókat, Kozák Annamária vagyok.

Váli Dezső ismert és elismert Munkácsy Mihály díjas festőművész, ugyanakkor alkotásai között találhatunk egy igazán kiemelkedő és a saját bevallása szerint is igen fontos fotókból készült munkát, a „Koldus keresztutat”. Az elkövetkezendő fél órában erről is hallhatunk majd, de először azt tudhatjuk meg, hogy hogyan találkozott Váli Dezső a fotográfiával.

 

VD.:

Gyerekkoromban karácsonyra kaptam egy fényképezőgépet, 12-13 éves koromban. Akkor ez egy játék volt és megtanultam a magam szintjén. Akkor is és azóta is aztán évtizedekig tanultam síelni, és egy sí szakkönyvnek az összes ábráját kifotóztam. Ezekkel is játszottam, meg ha kirándultunk, akkor fényképeztem. Később aztán ezt tudatosan abbahagytam, mert hallottam, hogy Matisse fiatal korában valamilyen egzotikum területre ment, az még a korai évek voltak, a kilencszázas évek eleje, vett egy nagyon drága fényképezőgépet és az utolsó pillanatban kitette a kofferjéből, avval, hogyha ő most fényképez, akkor avval a szemmel nézi a világot, és mást nem lát, és én ezt nagyon megértettem és megfogadtam. Egyébként nála bejött, mert öreg korában, az ötvenes évek elején kezdett abból az egzotikus élményekből, mikor beteg volt, papírkivágással, ollóval kollázsokat csinálni. Tehát működött benne az élmény, azt hiszem tényleg ötven évig. Ez így nagyon hatásos tanítás volt. Úgyhogy én kidobtam az egész fényképező berendezést. Még 56-ban üres utcákat fotóztam, aztán gimnázium, és nem fotóztam. Úgy kezdtem el újra, hogy mikor elkezdtem festeni, fura módon az önbizalmam hiánya erre nem terjedt ki, vagyis az ellenkezőjét mutatja, mert azonnal mindent fotóztattam, minden munkámat, szakemberrel. Festményt kért érte, gyűjtő volt, Vattay Elemér, nagyon jó fotós és a legjobb képeimet vitte el, egyre jobban fájt a szívem, úgyhogy ahogy lehetőségem volt, vettem egy gépet és kezdtem el újra fotózni. Ma, hogy ez a digitális technika bejött, a bal második zsebemben ott van, és úgy van ott, hogy két másodperc alatt aktiválom, mert a honlapomra naponta írok blogot, azt naponta illusztrálom, néha szükség van arra, hogy egy villámmozdulattal ki tudjam venni a gépet. Most ez egy más minőségű történet, mint egy művészfotózás, de megvan a szerepe, a dokumentum szerepe.

SA.:

Milyen más látásmódot ad a fotózás?

VD.:

Nem tudom, hogy mást lát-e az ember. Vagy két hete lefotóztam, a járda közepén egy lócitrom volt. Nagyon örültek neki a blogomban, hogy ez micsoda ünnep, hogy egy ló a járdán, hajnalban és egyébként szép is volt, de ehhez ott kellett lenni a gépnek. Nem sajátos látás, hanem ahogy reggel megyek az uszodába és onnét jövök haza, amit látok az utcán, a többi pedig körülbelül itthon történik. Én nem látványt festek, tehát ebbe nem zavar bele ez a történet.

SA.:

A „Koldus keresztút” című munkája fotókból épül fel. Azok az elemei, azok alkotják. Az a története, onnan indul ez, hogy Franciaországban járt, és ott Matisse keresztútját látta. Olvastam, azt írta, hogy hazajött, töprengett rajta sok ideig, és végül arra jutott, hogy Önnek ez nem tetszik.

VD.:

Így van. Komoly munkámba került, míg ki mertem mondani magamnak, hogy ez nekem nem tetszik. Rendetlen, következetlen és valószínűleg ő ezt így szánta, hogy álfelületes, szóval modoros. Úgyhogy akkor elkezdtem ezt csinálni, és éjjel-nappal, a villamoson ezt terveztem. Először piktogramokkal akartam, aztán egyszerű jelekkel, és vannak grafika változatok is, azok valóban minimalizált tusgesztusok. A biztonság kedvéért aláírtam jó nagy betűkkel, hogy ez micsoda, hogy működjön. Érdekes módon egy öreg apáca mesélte évekkel később, hogy nagyon boldogan használja, Debrecenben. Ez a kultúrák szép összecsattanása. Aztán festettem is ezt több változatban. Volt, amelyik egyáltalán nem sikerült, volt, amelyik elveszett, és van, amelyik a Pázmány Egyetemen van, de az egy 4m hosszú, 14 tábla.

SA.:

A 70-es években jó pár évig ezzel foglalkozott. Olajfestékkel, vagy ahogy mondta, tusokkal. De aztán 10-12-13 évig aztán ez abbamaradt.

VD.:

Igen, ezt befejeztem a „Nagy keresztút” című képemmel, ami úgy gondoltam, hogy most megvan, most megvan festményben. A grafika nekem mindig másodrendű műfaj volt, annak a továbblépése volt nálam gondolkodásban, vagy rangban mindig a festés volt, fölötte volt.

SA.:

És hogyha már a keresztútról beszélünk, engem nagyon érdekelne, hogy kicsit ebben a fogalmi rendszerben, hogy megismerjem, hogy Ön számára mit jelent egy keresztút. Évekig mi volt az a keresés, mikor az a keresztút elérkezett akár abban a festményben ahhoz, ahogy Önnek már tetszett, nem úgy, mint mondjuk a Matisse a keresztútja. Mi számára a keresztút? Mi egy keresztútnak a célja? Hogyan lehet azt akkor akár képekben jól megjeleníteni?

VD.:

Akkor benne éltem ebben a keresztút problémakörben, tehát ezek bennem voltak. Ennek aztán nagyon szerencsés haszna is lett egy sürgős pillanatban. Amúgy hívő vagyok, és ezt a történetet mindenestől értettem. Nem vagyok, lehet, hogy ezt szeretné hallani, hogy nagyon érzelmileg érintett, nem vagyok érzelmes ember a munkában. Ez nekem technikai feladat volt. Illetve egyáltalán feladat. Tegnap valamit csavaroznom kellett, azt éppen olyan feszült figyelemmel csinálom, mint tegnapelőtt egy képnek egy részét. Ez nem érdem és nem is szégyen, szűken magam előtt látok egy feladatot és azt csinálom teljes erővel.

SA.:

Onnan merült fel bennem ez a kérdés, hogy annak a Matisse keresztútnak – el is mondta – hogy modoros volt. Volt egy ok, amiért nem tetszett, és nyilván a saját munkájában szerette volna, nem azt a hiányt, de úgy megalkotni ezt a keresztutat.

VD.:

Elkezdett érdekelni, és egy ilyen feladat önmagát építi. Több változat, kínlódás, vagy boldog munka, bárminek nevezhetjük. Tehát akkor megy az ember egy úton, valamit… nem igaz, hogy lát maga előtt, azt látja, hogy még nem a tökéletes. Én legalábbis olyan alkat vagyok, hogy semmit nem látok magam előtt. Ezt nagyon sokáig szégyelltem, hogy nincs tervem egy festménynél. Három percre előre nem látom, hogy mit fogok csinálni. Borzasztó. Ahogy sikerül.

SA.:

Ebben van ám szabadság is, nem?

VD.:

Több esélyt adok a véletlennek, és a véletlen óriási érték, mert az az egyetlen történet, ami nem én vagyok. Tehát az, ami több nálam, és az visz előre, abból válogatok, vagy használom, vagy nem használom, az tanít.

SA.:

Visszatérve 86-ba, azt hiszem akkor egy ferences testvér, aki akkor Ausztráliában kint élt már, megkérte Önt, hogy egy keresztutat készítsen, és postán feladva küldje el neki. Ilyenkor egyértelmű volt már, úgy is olvastam, hogy papír alapon, ha lehet, akkor úgy készüljön ez a keresztút. Egyértelmű volt, hogy akkor fényképekből lesz ez a válogatás?

VD.:

Nem, ez két történet. Akkor kezdtem el újra keresztúttal foglalkozni, talán évtized után, mikor ez a bizonyos Tamás atya megkért Adelaide -ből, hogy küldjek a plébániájára egy keresztutat, de könnyű legyen, hogy a posta… abba nem tettem új gondolatot, hanem megcsináltam, de a téma ilyenformán előkerült újra. Például eszembe jutott, hogy a grafika változatot, az egy nagy ötlet volt, gyerekesnek hat kívülről, cipősdoboz fenékre kellene, tehát valami durva, kellemetlen anyagra kéne rajzolni. Technikailag nem jött össze, de még jobb, amit kitaláltam, hogy újságpapírra rajzoltam és hosszú, valóban hosszú viaskodás, belső vívódás után ezt az újságpapírt megfordítottam, úgy, hogy olvasható legyen. Árdrágulás, izraeli háború – és ez olvasható a grafika alatt. Ez egy érdekes lélektani többletet ad az egésznek. Talán ez adta azt az ötletet, hogy eszembe jutott, hogy néger éhező kisgyerekekből, vagy nyomorult négerekből kellene csinálni egy keresztutat, mert lehetne, ez sokáig járt a fejemben, föl-föl merült, végül lelőttem az ötletet avval, hogy túl… - maga ezt a fogalmat talán már nem is fogja ismerni – túl népfrontos lenne. Tehát politikai, olcsó asszociációs szinteket is érintene, hiszen ebben divat is van, hazugság is van, csalás is van, mindenféle. És akkor valahogy beugrott ez az ötlet, hogy 1930-as évekbeli koldusfotókból kéne megcsinálni. Ilyenkor nagyon aktív vagyok, nagyon hamar szereztem egy komoly protekciót, hogy a Munkásmozgalmi- később Újkori Történeti Múzeum fogadjon, akinek nagyon nagy fotótára volt, és volt rá egy napom. Vittem föl aparátot, mint utóbb kiderült iszonyú szerencsémre, mármint fotóberendezést, és elém tettek ládákat, 5000 fotót. Elkezdtem lapozni. Azt mondtam, ez egy hónap munka. De nem vagyok ilyen alkat. És azt mondtam: vagy fél nap. Fél nap alatt kiválogattam, és ott azonnal – vissza is adtam a fotókat – vittem stabil állványt, lefotóztam és ez megvolt. Ide csattan, hogy nagyon jó volt, hogy nagyon ismertem belülről a történetet, mert ott villámgyorsan kellett dönteni. Van előttem egy fotó, pesti utcán egy hadirokkant fehér bottal, üldögél és kéreget, és közben emberek félkörben kikerülik. Nagyon jó fotó, ez I. Világháború utáni történet, és akkor nekem egy másodpercem volt arra, hogy ez valamelyik stációra jó, vagy nem. Kész voltam délre. Ennek a sebességnek, csak így tudok dolgozni, ennek van sok hibás következménye is, de ennek itt az volt az áldásos következménye, hogy általában egy keresztútnál az első három stációt megnézi egy templomban, akkor tudja a többit, mert ugyanaz a gondolkodás, ismétli a formát és a struktúrát. Itt pedig nemcsak hogy más mindegyik stáció, hanem ami emelkedettebbé teszi, hogy a megközelítési szférák teljesen különbözőek. Simon segít, az két munkás, aki elől fog egy gerendát, hátul fogja egy másik munkás, és viszik. Ez rendben van. De pl. a sírbatétel, az nekem egy hajnali budapesti utca, kegyetlen élfényekkel, és egy-egy feketébe mártott alak valahol elszórva. Egészen más szintű kapcsolódása a történethez. Én ezt előnyének tartom. Azt hiszem, e mondatnak nincs jelentősége, hogy talán a legkedveltebb munkám, és azt hiszem, a legmaradandóbb.

SA.:

Számomra az a legmegragadandóbb a 14 stációból, amikor harmadszor esik el. Ott az a fiú, aki visszanéz egy zsákkal a hátán, az, az, nem is tudom, az megragadt, az még boncolgatást igényel.

VD.:

Igen, kérlelhetetlenül utal az életünkre. Itt nem lehet, vagy nem képes az ember kívülállóként, vagy műalkotásként nézni, mert eleve a helyzet szánalmat kelt, súlyos érzelmeket. Egy barátnőm azt is mondta rá, hogy giccs, és ezen el is gondolkoztam. Azt mondta, hogy ott az alapvető tévedés, hogy mi nem a szegény embereket sajnáljuk, hanem a bűnösöket, és ezen a szinten igaza van, evvel együtt nekem is igazam van, mert ez a keresztút sikerült.

Én a 12. stációt szeretem a legjobban, a keresztre feszítést, mert az valami, valami… azt a Szentlélek csinálta, vagy mit mondjak, ezt az egybeesést, hogy egy fekete zakós, fehér inges, sötét nyakkendős úr, vak, áll az út szélén, a fehér botja betűzve a zakójába, hogy valahol legyen, és a két keze széttárva, vízszintesen a tenyere kétfelé tartva, hogy abba tegyenek, és egy keresztre feszítés póz. Ez a mai napig nekem megrendítő és ott mögötte homályosan… elsírom magam most is – látszik a hatos villamos.

SA.:

Annyira közelinek érezhetem én is, hogy általában a keresztutakon Jézust látjuk. És pont ez, hogy ez a keresztútnak mennyire közel kell, hogy legyen, már csak azért is, mert a bűnösöket látjuk mindig a keresztutakon, azokat sajnáljuk, de ez elemi részünk, ha tetszik, ha nem, és ez pont rávilágít erre a keresztútnak is a lényegére.

VD.:

Igen, hogy ez azon túl, hogy egy megható és fontos történet, és tanulságos, és életelirányító, azon túl engem nemcsak hogy pofán csap, hanem hogy az én életem. Annyiban él és annyiban működik ez a dolog, amennyiben magamra ismerek, mert tulajdonképpen ide jut el az ember. A húgom szerzetes, és ő mesélte, hogyha valami nagyon kellemetlen tulajdonságot, vagy akár bűnt lát egy társában, úgy tudja magában földolgozni, hogy megkeresi a párját önmagában. És azt mondja, megrendítő, hogy mindig megtalálja.

SA.:

Akár egy következő változata, amiről beszéltünk, a „Hittanlecke felnőtteknek is”, ugyanez a keresztút képeivel. Egy dolgot észrevettem, alá van húzva két szó benne a 14 stáción, az elsőn és az utolsón. Az első kép, akik halálra ítélik – és oda van írva: „meg akarsz-e bocsátani mindenkinek és ott az akarsz-e van aláhúzva, majd az utolsó képnél, pont a sírkamránál, ott pedig az van aláhúzva, hálát akarsz-e adni mindenért.

VD.:

Úgy kezdődött ez a történet, hogy amikor elkészült a „Koldus keresztút”, egy képes folyóirat azonnal elkérte, hogy ezt publikálná.

- Hát ezt hogyan? 14 fotó - kérdeztem.

- 14 oldal, vállaszolták.

Hoppá. Ezt komolyan kell venni és komoly is lett a történet. Én tipográfiával is foglalkoztam, rögötn láttam, hogy lesz egy fehér zokni alatta, ami üres, hogy ez nem jó. Becsattant egy ötlet, hogy mire használom ki. Én évekkel korábban vezettem egy lelkigyakorlaton egy estét, aminek a megbocsátás téma volt a fő gondolata. Hogy ne a nulláról induljunk, írtam egy hosszú megbocsájtás listát, hogy kinek kell megbocsájtanod. „Utálod az öreg nénit, mert nagyon nagy fülbevalót hord, holott már nem azt kellene?” Összeszedtem a területeket, és hogy ne legyen nagyon didaktikus, összekevertem a Hitlert és a lehányt lépcsőházat. Ezt a megbocsájtás listát fölé írattam a 14 stációnak, aminek semmi köze nincsen egymáshoz, és mégis halálosan köze van, hogyha az ember picit beleérzi magát. És akkor adódott még egy ötlet, hogy ez ne legyen nagyon tanítóbácsis, ezt az éppen 6 éves, éppen írni tudó fiammal írattam le, aki összekeverte az „ly” a „j”-vel, és akkor ijedten rám nézett… mondtam, semmi baj, húzd át és folytasd. Úgyhogy ilyen ákombákom, dülöngélő betűk, ami megint egy hátborzongató eleme az egész történetnek, hogy mi ez. Egy kicsit a határa a képzőművészetnek számomra, hogy ezt el kell olvasni, bár nem kötelező, maga a kép is működik, de ettől ez egy nagyon…, nekem szintén egy nagyon fontos munka lett.

Amit kérdezett, hogy az elején az akarás és a végén a hálaadás, az életem legnagyobb, hittel kapcsolatos élményét tükrözi. Ez a páli mondat, hogy „adjatok hálát mindenért”, és előtte a bajokról beszél. Ez a szó legszorosabb értelmében megütött. Ezt meghallottam 84 közepén, és akkor hónapokig ettől… boldog voltam és szinte szédült. Tehát hogy az érzelmeket az Isten nem kéri számon rajtunk, nagy határokig, Ő elszánást kér és jó akaratot, akaratot. Tehát az, hogy én meg akarok bocsájtani annak, aki lehányta a lépcsőházat, ez akarati tett. Attól nekem nem lesz az a fiú szimpatikus, de nem erről van szó. És hogy a végén, aki eljut oda, és el kell, és mindenkinek el kellene jutni, hogy mindenért hálát kell adni, az a hitünk egyik legnagyobb tanítása. Tudniillik az az istenkapcsolatot a legpontosabban értelmezi. Én nagyon durván, hogyha ezt magyarázni kell, azt mondom, hogyha a fiam lábát levágja a villamos, akkor meg kell köszönnöm Istennek, mert ugyan ez nekünk nem jó, de Ő tudja, hogy ez miért van, és biztos, hogy ez a legjobb valamilyen szempontból. Mi elronthatjuk, de csak mi, a történetet. A történet nem rossz, a történet az történet, és mi tudunk belőle rossz történetet csinálni, de tudunk mindenből jót is.

 

Kedves hallgatóink. Mai műsorunkban Váli Dezső festőművésszel, a fotókból készült „Koldus keresztút” alkotójával beszélgetett Sánta Anita.