2002.10.            html-2018/muterem-kint-esik.htm        C.17384- 385

K-35 kiáll.
Népszabadság, 2002. október 8.

P. Szűcs Julianna: Műterem, kint esik

Váli gyűjteményes az Ernstben

Ez a szoba fölülről látszik, skurcban. Szereplők: egy sámli balközépen, a festmény szíve helyén, teljes pompában, takarás nélkül. Mellette paraván, harmada levágva. Lent asztal, a négyből másfelet takar a kompozíció. Fönt egy behajló festőállványból talán éppen csak annyi maradt, amennyi a többi mobíliából hiányzik. További szereplők: padlóvonal, szobasarok, szőnyegszél. Világítás: alig. Minden szürke. Azaz szürke lenne minden, ha egy idő után a szem – hozzászokva a homályhoz – nem fedezné föl az aranyossárgát az egyik, a rőtvöröset a másik, az ibolyát a harmadik oldalon megbújva. Belőlük sem sokat. Éppencsak annyit, amennyi egy ketyegő vekker a teljes csöndet még tovább tudná mélyítem.

Megfigyeltem, hogy festők sokszor frissen festett képpel ünneplik meg régen várt vemisszázsukat. Ezzel jelzik, hogy valami fontos történt életükben. Az a gyanúm, hogy Váli a Műterem, kint esik című és 2002-ben festett képpel jutalmazhatta meg saját magát a hatvanadik születésnap alkalmából. Ő, aki legendásan pontos önbürokrata, különben aligha felejtette volna ki a művet abból a katalógusból, amelynek tételei mellől egyszer sem hiányoznak a CD-romjáról is visszakereshető opus-számok, a technikák, a méretek, a dátumok, a tulajdonosok. Ha ő kiakaszt egy még „adminisztrálatlan”, új festményt, akkor azzal tervei vannak, azzal üzenni akar. (Nem mintha amúgy verbálisan gátolt lenne: azon kevésszámú magyar képzőművész közé tartozik, akinek írott és mondott szövegei egyaránt élvezetet okoznak). De azért képpel mégis csak más.

Mert mit is fejez ki a Műterem, kint esik? A konkrét – és nem utolsó sorban konkrétan gyönyörű – festménységén túl, egy művészi attitűdöt. Azt a magatartást, amelynek érvényességéért Váli – mintegy negyven éven keresztül – keményen megdolgozott. Eleinte talán kompenzálásképpen, mert hogy diplomája belsőépítészetre jogosította. Végülis meg kellett mutatni a világnak, hogy ő nem dilettáns, nem amatőr, ő festő a legmélyebbek és legműveltebbek fajtájából. Kereső korszaka hosszabbra is sikeredett az átlagosnál, és nem is vág föl velük az Ernst Múzeumban. (Ő, aki önéletrajzának tanúsága szerint a rendszeres imádság-penzumtól a módszeres jógáig, a külföldön meglátogatott múzeumok számától a kompjuter-virtuozitásáig mindenére büszke és aki azért úszik naponta csak fél órát a Lukácsban, mert „ennyi ideig bírja ki hencegés nélkül”, szokatlanul szemérmes, ha zsengéit firtatják.)

Váli önmagát attól kezdve datálja (tehát a 60-as évek végétől), amikor ráérez a saját sorsával némiképpen szimmetrikus művészettörténeti hagyományra. A margón imbolygó legnagyobbakra. Nem az avangárdokra. Nem az avangárdok tagadóira. Nem a „népben, nemzetben gondolkodókra”. Nem az „eurokonformokra”. (Külföldi magánvásárlónak például nem hajlandó művet eladni.) Egyáltalán: senkire, aki bandához tartozik.

Első ideálja a disszidensként elmagányosodott és hazaszomorodó Bálint Endre lett. (Ezeket a műveket már vállalja, akkor is, ha kicsit érzelmesebbek, színesebbek, terjengősebbek, látványosabbak is mai ízlésénél.) Második ideálja a máig nem eléggé méltányolt eszelős patikus, Csontváry lett. Kicsiny virágzó mandulafákkal, őserőtől duzzadó zsidó sírkövekkel hódolt e szerelemnek, ha már cédrusig, siratófalig mégsem merte elkísérni a nagy motívumvadászatban. A harmadikok már sokan voltak, és őket már nem is érdemes egészen komolyan venni. Legtöbbjükről Váli nagyszerű miniesszéket írt és némelyiküktől továbbtanulta a szakmát, de ekkorra már (kilencvenes évek eleje) tudta, amit tudott, tette, amit kellett. Giorgio Moranditól azért még elleste, hogy a tárgyak is emberszerűen viselkednek, ha kellő tapintattal variálják, kombinálják, permutálják őket, Czimra Gyulától meg elirigyelte a fényátjárta, ember nem lakta cellaszerű szoba látványát. Bár ki tudja, az a szoba akkor már a levegőben volt, legjobb barátai (Szüts Miklós, Vojnich Erzsébet) varázsütésre, vele szinte egyidőben váltak „szobafestőkké”. Közös értelmezésükben a szoba: a szakma. A szoba: a személyiség. A szoba: az egyszemélyes sors. Olykor látogatja Isten. Olykor csak várja. Ember nincs benne. Nem is lehetne, mert az tautológia. A szoba itt maga az ember. Attól lett ember, hogy olyan sokat, sokszor, sokféleképpen ismételték. Akaratlanul is szimbólummá alakították.

Kint esik, írja Váli a kép címében, de nem olyan bánatos iróniával, mint Rippl-Rónainál, ahol közeledik a vihar és „Schlézingeréknél már esik” (noha persze azt sem látni). Ez valószínűleg „filozófiai eső”, és jelentése nem lehet más, mint minden, ami a téten kívüli. Ez olyan eső, ami ellen egyetlen fedezék a hatvanszor hatvanas müterembelső. Akkor is, ha komor, akkor is ha szegény, akkor is, ha sötét, akkor is, ha hűvös.

A sok tucat változathoz hasonlóan ez is vékony lazúrt, a fa rostjait szinte láttató színréteget, derengő körvonalú motívumokat használ. De valamiben azért mégis más. Ez például olyan szoba-ember amelyben akkora harmónia honol, amelyet társaiban hiába keresnénk. Szürkén átsütő alapszínek, torzó testektől körbevett alapidom: festőnk szótárában olyan ez, mintha tortát ábrázolna égő gyertyákkal.

Válinak már egy ideje mondják: váltson témát. A műterembelsőben nincsen több. Eddig nem hagyta magát, és nem hagyta, hogy megzavarják a fixa idea gyakorlásának örömében Jól tette. Majd ő eldönti, hogy mit csinál később, egy gyűjteményes kiállítás végülis nemcsak a közönségnek, nemcsak a szakmának, nemcsak a gyűjtőnek, de a művésznek is szól. Ez a legközvetlenebb haszna.