2018.03.        html-2018/vali-kep-aukciokatalogus.htm            C.17211 - 212

2018.05. Kieselbach aukciókatalógusba kerül

Váli Dezső: Igen, csend van - A/1974/01

1974–1981

jelezve jobbra lent: Váli 1972-74-81-2017

Kiállítva:

1974, Fényes Adolf Terem

1975, Tavaszi Tárlat, Műcsarnok

1976, Művelődési Központ, Vásárosnamény

1979, Ungarische Kunst der Gegenwart, Frankfurt am Main

1981, Műcsarnok

Irodalom: Váli Dezső: Váli. Új Mandátum Könyvkiadó, 1997.

Reprodukálva: Váli Dezső: Váli. Új Mandátum Könyvkiadó, 1997, 57

Modern ikon

Az első monokróm képek a párizsi művészértelmiség szűk körében születtek meg a 19. század végén. A Négerek harca az alagútban-típusú irodalmi sziporkák (Paul Bilhaud költő „rajzolt” több ilyet) a 20. század elején átadták helyüket a művészi áhítatnak. Az egyetlen színre leszűkített festészet olyan, mint a lehunyt szem, az e világ tarka vibrálása helyett a természetfelettire nyíló felületet teremt. Az első igazi monokróm képeket Kazimir Malevics festette, aki a Fekete négyzettel szellemi helyüket is kijelölte: felrakta a kiállítótér felső sarkába, a mennyezet alá az Utolsó futurista festészeti kiállításon. Pont arra a helyre, ahol az orosz parasztházakban az ortodox ikonok függtek. A második világháború után újjáéledő monokróm festészet számára a malevicsi Isten-keresés volt az iránytű. Ezen az úton járt Mark Rothko fenséges színmezőivel vagy Yves Klein saját kéklő spiritualizmusával. És erre az útra talált rá Váli Dezső is.

A festő névjegye

Az életműjegyzékben az A/1974/01 számot viselő festményről Váli lelkes híve és ihletett kurátora, Frank János írt hosszasan az 1981-es New Hungarian Quarterlyben (később Váli 1997-es monográfiájában is megjelent, de olvasható a művész mindent dokumentáló weboldalán, a deske.hu-n is): „Voltaképpen hiányzó láncszem a magyar festészet történetében az a fajta nonfiguráció, mint Váli Dezsőé. Művészetében tagadhatatlan – nem is tagadja – Rothko öröksége. Választott ősének választott hagyatékát viszont olyan érzékenyen és annyi egyéni vonással tölti meg, fordítja le magyarra, hogy egyszemélyes iskolának tarthatjuk oeuvre-jét... Váli intellektuális művész, óriási, szinte tudományos apparátussal dolgozik, gyűjti anyagát, olvas, fényképez, többféle interdiszciplináris stúdiumot végez, saját munkáit dokumentálja, rendszerezi, leltári számokkal látja el. Képeit átfesti, újra festi, hosszú évekig dolgozik rajtuk – láttuk az évszámokból –, igen gyakran megsemmisíti. Intellektuális művész, mondom, sőt hangsúlyozom, annál is inkább, mivel ennek műveiben nyoma sincs... Képeit, ismert műszóval 'üres képeknek' nevezi. A legüresebb kép az Igen, csend van (1974–81) című. Az álló téglalap formán háromféle matt festésű szürke. Közülük is csak a középső sötétszürke rész nagyobb felületű, felül keskeny sávon világos, alul hideg szürke. Az alsó tartományt felül homorú ív zárja. S a szürkék akkordjának mezőit két bágyadt, vékony piros csík választja el némiképpen. Ennél hosszabb leírást nem tudok adni, hiszen a festményen majdnem semmi sincs. Illetve az a trouvaille benne, amilyen tökéletes arányérzékkel, színérzékkel és empátiával rakta föl az említett három képelemet a festő. Akár névjegye is lehetne ez az egyetlen kép.”

Monokróm főmű

A magyar művészet történetében alig látjuk nyomát a monokróm festészetnek. Az '50-es években, mikor Nyugaton megjelent, itthon még a szocreál tombolt, a következő évtized pedig inkább a modernség hatásvadász gesztusaiért rajongott. Egészen a rendszerváltásig kellett várni, a '90-es évek elejéig, míg meg nem született – Károlyi Zsigmond osztályából – egy fiatal monokróm generáció. Előtte csak elszórt, konceptuális kísérleteket láthattunk (például Attalai Gábor vöröslő red-y made-jeit) vagy rövid intermezzókat (mindenekelőtt Molnár Sándor Unikolor-képeit a '60-as években). Váli Dezső 1974-es Igen, csend van című alkotása a kiüresedéssel a mindenségre utaló, spirituális karakterű monokróm festészet egyik ritka magyar főműve.

Rieder Gábor