Csukás István, Domokos Mátyás, Réz Pál és Szántó Piroska visszaemlékezései
albert zsuzsa: – Zelk Zoltán 1906-ban született Érmihályfalván, Szatmárnémeti, Nagybánya voltak gyerekkorának környező városai. Ennek megfelelően pl. Tersánszkyval nagyon jóban volt, és a hozzá hasonlókkal. Amikor aztán végül Budapestre került, József Attilával, Berdával, Illyéssel, Vas Istvánnal volt barátságban. Költészetére először Ady hatott, aztán Kassák, de később Vas Istvánnal együtt búcsút mondott Kassáknak. Hosszú élete alatt sok mindent megpróbált.
szántó piroska: – Azt hiszem, hogy én ismerem a legrégebbről. Úgy gondolom, hogy amikor összebarátkoztunk Pistával, és ez 1940-ben volt, tudjátok, hogy van az, ha az ember megismerkedik egy lánnyal, azt bemutatja a barátainak. Így engem Weöres Sanyinak és Zelknek mutatott be először. Bevallom, hogy Zelk jobban tetszett, ti. Zelknek abban a pillanatban könnybe lábadt a szeme, és azt mondta, Pista, Pista, hát mégis sikerült? Pista azt mondta nekem, úgy nézd meg Zelket, hogy én neki olvasom föl a verseimet először, és hogyha ő nem lenne, akkor nem tudnám, kinek olvasnám fel. Aztán elkövetkezett egy idő, amikor nem neki olvasta fel, hanem Czibornak.
réz pál: – Én jóval később ismertem meg, az ötvenes évek végén ritkán találkoztunk, aztán a forradalom után, mikor kijött a börtönből, közel kerültünk egymáshoz. Tudják, hogy Zelk Zoltánt három évre ítélték 57-ben, és másfél-két év után szabadult, ha jól emlékszem, közben meghalt a felesége, Báthori Irén. Rettenetes állapotban volt, barbár módon abból a lakásból, ahol együtt éltek, kirakták a holmijaikat, és amikor kijött, semmije nem volt. Valahol a Batthyány téri piac közelében kapott egy vacak, sötét kis lakást, teljesen egyedül volt, minden jövedelem nélkül, borzalmas állapotban, az első időkben. Akkoriban már kész volt a Sirály, véleményem szerint a század egyik legnagyobb magyar verse, a Jónás könyve óta ilyen nagy, hosszú vers kevés született. Sokáig nem jelenhetett meg. Úgy tudom, már kint írta, tehát nem a börtönben. Két-három évig nem lehetett megjelentetni. Volt benne két sor: „nem láthattam holt arcodat, kifosztották a gyászomat” ez arra utalt, hogy nem engedték ki Irén temetésére. Lehet, hogy ezért nem engedték megjelenni. Amikor végre mégis megjelenhetett, ki kellett hagyni ezt a sort, úgyhogy a Sirály első kiadásában így szerepel: „Nem láthattam holt arcodat, nem láthattam holt arcodat.” Évek teltek el, amikor egy újabb válogatott kötetében, amit már én szerkesztettem, be lehetett végre írni azt a sort, hogy „kifosztották gyászomat”. Zoltán nagyon boldog volt, hogy végre a hiteles szöveg jelenik meg. Azért mondom ezt az őrületet, hogy ilyen szintű cenzúra volt akkoriban, ilyesmibe beleakadtak egy ilyen súlyú versnél.
domokos mátyás: – Én egy kicsit hamarabb ismertem meg, legalábbis testi mivoltában Zoltánt, azt hiszem, ez egyébként Palira is érvényes, legfeljebb most nem beszélt róla; először őt azon a nevezetes vitán láttam 1949 koraőszén, amikor Kolozsvári Grandpierre Emil tanulmányának megvitatására a Múzeum körúton a régi bölcsészkaron összegyűlt a magyar költőtársadalom. Akkor én még egyetemi hallgató voltam, amikor ezt a tanulmányt megvitatták, magyarán, ízekre szedték. Akkor én Zoltánról két dolgot tudtam. Az egyik: hogy valódi kommunista költő, amin azt értem, hogy nem neofita, tehát valahogy a sorsa révén ez a magatartás hitelesítve van, a másik, hogy valódi költő. Olyan költő, akinek a verseit a két háború közti folyóiratok közölték, tehát mindenki által elismert költő. (Egyébként Vas Pistát is ott láttam először, akit a neve alapján, névtipológiai alapon másmilyennek képzeltem el.)
szántó piroska: – Én is, jaj, de érdekes.
domokos mátyás: – Egyébként Grandpierre nevezetes előadása körülbelül olyan logikai színvonalon mozgott, hogy Vas Istvánnak a Menekülő múzsa című kötetéről a címe alapján kimutatta, hogy ez a valóságtól való menekülés és elfordulás költészete. Zelk, aki felszólalt ott, természetesen rögtön ezzel kezdte. Megvédte Vas Istvánt, amit nem kellett azok számára, akik ismerték a Menekülő múzsát, hiszen ha van szembefordulás a korral, akkor éppen ennek a kötetnek a verseiben, a Vasra jellemző brutális nyíltsággal. És megvédte József Attilát, akit szintén elmarasztalt Grandpierre Emil: ezt nagy méltósággal tette Zelk, a költők élénk tetszésnyilvánításától kísérve, és mindenki számára természetes volt, hogy Zelk – bár akkor már megírta a Pártos énekét – a költészet világából szól hozzá, és a költészet táborába tartozik. Mégis olyan volt ő, mint (verse címével mondhatom) „A cigány, aki nem a bandában húzza”. Mert ő a költészet bandájában húzza. Ez valódi lelki probléma volt az ő számára, mert amikor ő megpróbálta a bandában húzni, bedugult, alig írt verset. Aztán közelebbről megismertem, a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőségében, ő ugyanis nagyon vonzódott a fiatalokhoz, az akkori fiatal költők közül elsősorban Nagy Lacihoz és Juhász Ferihez, gyakran bejárt oda; Juhász szerkesztette a köteteit. Emlékszem arra, hogy 1954-ben, amikor már nyilvánvaló volt, hogy nem a bandában húzza, és szembekerült ezzel a pártadminisztrációval, megjelent egy kötete, az Alkonyi halászat, és abban volt egy kétsoros, aminek az volt a címe, hogy Felelj, ha vagy, és így szólt: „Szélfútta levél a világ, de hol az ág? De ki az ág?” Ráadásul a Ki ez nagybetűvel volt írva, és ez óriási riadalmat okozott az apparátusban, hogy ugyan vajon Zelk kire célzott?! És óriási vizsgálatok indultak meg, nemcsak a kiadó ellen, hanem egyáltalán az irodalmi élet intézményrendszerében emiatt a két sor miatt. Ugyanis akkor már Zelk – hogy mondták akkor? – a pártellenzék egyik oszlopos tagjaként tevékenykedett.
albert zsuzsa: – A lexikonban ezt írják róla, ami még akkoriban jelent meg, hogy „a revizionizmus hatása alól nem tudta kivonni magát”.
domokos mátyás: – Akkor így fogalmazták, fonákjáról. Az írómemorandumnak is egyik szervezője volt, és még valami, amit én fontosabbnak tartok: a Kisdobos szerkesztőjeként jóformán az egész margóra szorított, elhallgattatott magyar irodalomnak, elsősorban a költőknek teret adott, ahol a segédszerkesztője Nagy Laci volt, tehát mindenkit közölt, aki képes volt gyerekverset írni, és a képzőművészeket is bevonta ugyanoda. Azt kérte csak, hogy ne legyenek nagyon absztraktok. Ezt még ő se tudta volna elfogadtatni.
albert zsuzsa: – Ugyanazt csinálta, mint a Móra Kiadónál Kormos.
szántó
piroska: – Országh Lilit és engem is alkalmazott.domokos mátyás: – Nem tudom, mikor szabadult ki Zoltán, 58-ban? 59-ben? Hamarabb, mint Déry, és akkor egyszer az ötös autóbuszon megláttam Zolit, nem is tudtam, hogy kiszabadult, és egymásra csodálkoztunk, és mondom, hogy szálljunk le. Leszálltunk. Tétova volt, riadt és szegény, nagyon szegény; én is szegény voltam, és az a képtelen perverz szituáció alakult ki, hogy egy költőt, aki nemrég a társadalmi hierarchiában, nem tudom, mennyivel, fölöttem állt, meghívtam egy vacak bablevesre ott a Batthyány tér környékén, és leültünk.
szántó piroska: – A Fehér Galambba, elmesélte;..
domokos mátyás: – Elmesélte? Nekem akkor azt mondta el, hogy nincs semmije, hogy valakitől kapott kölcsön ezer vagy ezerötszáz forintot, és azt, hogy az ÁVH szeretetteljes gondoskodása következtében itt a Gyorskocsi utca környékén valami zugszobában lakik, amit te említettél, persze lehet, hogy azért, hogy szem előtt legyen.
szántó piroska: – És akkor már 50 éves volt, ez nem fiatal korában történt.
albert zsuzsa: – Igen, miután ő 49-ben Kossuth-díjat kapott, 51-ben József Attila-díjat, mondja ez a lexikon, és 54-ben Kossuth-díjat, utána persze nem csinálta azt, amit kellett volna, és akkor megkapta ezért is a magáét.
csukás istván: – Én később ismertem meg, és ellentétben Palival és Matyival, Piroskával, én a verseit ismertem meg először, akkor még jártunk a Múzeum körúti antikváriumba, még mi is járhattunk, csóró egyetemisták, fillérekért lehetett könyvet venni, többek között megvettem az ő első verseskönyvét, a Csuklódon kibuggyan a vér című könyvét, ami megkapott, mert hiszen olyan furcsa cím, hogy elkezdett az ember gondolkodni, ki lehet. Én akkor még nem sokat tudtam róla.
domokos mátyás: – Illyés írt erről bírálatot a Nyugatba.
csukás istván: – Igen, és furcsa módon, nyilván arról van szó, hogy egy más generációból, bőven más generációból, és más oldalról szinte a kezdettől fogva egy vidám, játékos valaki, rettenetesen közvetlen volt velünk is, tehát vicceket lehetett vele csinálni. Az első az volt, hogy elneveztük ZZ-nek, Zengő Zivatarnak. Akkor másfélszeres Kossuth-díjasnak, mert másfélszeres Kossuth-díjas volt, ha jól tudom, de lehet, hogy nem jól tudom, egyik Kossuth-díját közösen kapta Kónya Lajossal. Vagyis játékos, vidám, közvetlen volt, és végül is nem volt ő olyan öreg akkor, annyi, mint most én. Benne volt a Hungária-beli játékokban, amikor elmebajig dúltak a gyufázások meg a lehúzások, de ez még mind nem volt elég, hanem utána még a szomszédban volt a Valóság szerkesztősége, Zelk volt az, aki mindenféle skrupulus nélkül, tíz forinttal a zsebében átjött velünk huszonegyezni. Aztán a lóversenyről nem is beszélve. Én akkor épp otthagytam a lóversenyt, na de ő az egyik legnagyobb magyar lóversenyzővé nőtte ki magát, hogy így mondjam. Pénz nélkül természetesen, mert hiszen akkor nem volt az olyan szokatlan, hogy valakinek nincs a zsebében egy fillér sem. Ő ingyenbelépőket kapott, azért mondom többes számban, mert többet is, de hát akkor volt az, hogy a Lóverseny Vállalattól híres írók kaptak ingyen belépőket, ami igen jó pénz volt, mert ha csak darabonként tíz forint is egy belépő, akkor is valami háromszázvalahány forint egy havi bérlet. Ezt a Zelk rögtön eladta, hát nem rögtön, egy hét múlva, és akkor bement, hogy elvesztettem. Én legalább háromról tudok, a harmadikat már olyan nehezen adták oda neki. De nem ünneprontó az, amit mondok. A másik nagy történet a kezdő rúgás. Akkor az MLSZ-ben valamelyik marha kitalálta valakinek az utasítására, hogy híres emberekkel, színészekkel, írókkal rúgassanak kezdő rúgást, 500 forint volt egy rúgás, ami nagyon nagy pénz volt akkor.
Az MTK meg a FRADI fölállt, és odaállt Zelk, és elvégezte a kezdő rúgást. De nem ez a poén, hanem fölvette a kezdő rúgás 500 forintját, és nem ment el a kezdő rúgásra. Ilyen történetekre örömmel emlékszem, mert kicsit komor képet kaptunk eddig, ami egyébként megfelelt a valóságnak, hát hogyne felelt volna meg, majdnem meghalt a háború alatt, aztán meg börtönben ült. Én már arra emlékszem, 58-ban, ahogy kijött a börtönből, bárhová el lehetett vele menni, illetve inkább ő jött velünk mindenhova, tehát lóversenytől a kártyaszobákig.
réz pál: – Ez azért volt, mert rémes lakásokban lakott.
csukás istván: – Is, Pali.
réz pál: – Kávéházakba is azért jártak az akkori írók, mert nem volt lakásuk, vagy rossz lakásuk volt.
csukás istván: – Végül is Zelknek a végén is volt egy szép lakása, a Menyecske utcában, de közben is volt, amit a Mezeitől kapott.
réz pál: – De ne felejtsd el, Pista, hogy Zelk a két háború között, amikor illegálisan fölkerült Szatmárról Budapestre, és folyton ki akarták toloncolni, azt hiszem, egyszer ki is toloncolták, szinte ágyrajáró volt.
csukás istván: – Persze, biztos meg is írta.
réz pál: – Reflexeiben volt, hogy őneki a kávéház az otthona.
csukás istván: – Akkor talán mégiscsak van annyi értelme, amit elmondtam, hogy hihetetlenül derűs és életerős lélek. Soha nem panaszkodott nekünk, fiataloknak, ezt komolyan mondom, mikor már beteg volt, és emlékezz, Pali, te is ott voltál, hárman látogattuk meg Zelket Orbán Ottóval, és törtük a fejünket, hogy mit vigyünk? Arra nem emlékszem, ti mit vittetek, arra viszont emlékszem, hogy én egy pakli magyar kártyát vittem, amit, mikor bementünk, Zoltán rögtön a párna alá dugott, és megvárta, míg kimegy Erzsike, hogy akkor játsszunk. Mondtuk, hogy az Ottó nem tud ultizni, te nem tudsz ultizni! Végig benne volt ez a játékszenvedély. És ez nem csinált volt, azt hiszem, ez őszinte volt.
albert zsuzsa: – Valószínűleg az életben maradáshoz és a költőnek maradáshoz erre szüksége volt. Öregkorában mesélte, akkor én is ott voltam éppen, és ezt meg is írták, hogy akkor, amikor munkaszolgálatos volt, egyszer csak rájött, hogy nem tud járni, órákon keresztül való hóban fekvés után, amikor szaladni kellett, akkor egyszer csak fel tudott ugrani. És ugyanez a lábfájás jött vissza öreg korában.
réz pál: – Ezt elmondta a Don-kanyar filmben is. Egyébként, ha már az utolsó időről esik szó, Zoltán a Róbert Károly körúti kórházban feküdt, a legvégén átvitték a Kútvölgyibe, mind a kettőben többször is voltam nála, különböző emberekkel. Volt egy szokása, már régen is: felhívta az embert telefonon, késő éjjel is, és azt mondta: Írtam egy verset, beolvasom. Egy olyan költő, akiről Illyés meg Radnóti meg Vas István meg Kassák mondta, hogy jó költő, szóval, volt egy-két bizonyítéka önmagáról, ennek ellenére hihetetlenül fontosnak tartotta, hogy amint ír valamit, rögtön felolvassa és megkérdezze az ember véleményét. És ez volt mindig utána: mondd, Pali, vers ez?
szántó piroska: – Nekünk is ezt mondta.
réz pál: – Nyilván. A kórházban, mikor bent voltam nála, akkor is felolvasott egy négysorost, azóta se jelent meg, fejből tudom:
„Seggem alatt ágytál, faszomban katéter,
Csoda-e, ha nem ízlik sem élet, sem étel?”
Elmondta, aztán felemelte a kezét: – Vers ez, Pali? Mondom, gyönyörű, élet és étel, ugyanaz a négy betű, ezt talán még senki sem vette észre. Egyébként ez még a jobbik állapotában volt. Egy rabló feküdt mellette, a Keleti pályaudvarnál verekedett, darabokra törték, ez feküdt ott gipszben, nyakig, Zoltán nagyon jóban volt vele. Zelk ugyanis azért is fantasztikus volt, mert olyan ember volt, aki mindenkivel jóban tudott lenni. Két ilyen embert ismertem életemben, Kormost és Zelket. Társadalmi osztálytól függetlenül, mindenkivel, a gróffal és prolival, a jó íróval és a rosszal pillanatok alatt a lehető legjobb kapcsolatba került, hihetetlen természetességgel. Nem volt benne sem arisztokratizmus, sem alázat.
szántó piroska: – Te mesélted Malamudot, Malamudot, aki elment hozzá, nem tudtak egy büdös szót se beszélni egymással, leültek, és elkezdtek sírni mind a ketten. Az illető, aki mondta nekem, azt mondja, mit csináljon két zsidó egymással, sír.
domokos mátyás: – Talán Pista mondta azt Zoltánról, hogy egy abszolút pontosságú koordináta az életemben, egyrészt félelmetes memóriája van, tehát ha Pista valamiről úgy érezte, hogy nem tudja pontosan, megkérdezte Zelket, másrészt, azt hiszem, ő mondta róla, hogy a szó nemes értelmében van benne valami az örök Slemilből, hiába másfélszeres Kossuthdíjas, hiába tör föl, ő egy örök Slemil, és erre egy történetet én is el tudok mondani, hogy a pénz nélküli lóversenyjátékos egyszer nyert egy nagy összeget, a 60-as évek első felében, tizenvalahány ezer forintot. A metamorfózis volt csodálatos, bejött a Hungáriába, amikor a kávéházi rész a Körúton volt még, és mint aki a bölcsek kövének a birtokába jutott, főleg és elsősorban Csurkának magyarázta, hogy te nem jó szisztémával játszol, amiben egyébként igaza volt, mert úgy nem lehet, ahogy te csináltad, és kifejtett egy olyan játékfilozófiát, olyan megbocsátóan, de olyan átéléssel, hogy nem szabad egyszerre mindent kockáztatni, hogy mértéket kell tartani, tartalékolni kell, ti ezen nevettek, mert én nem ismerem a lóverseny-morált.
réz pál: – Nem ez.
domokos mátyás: – És Csurka hallgatta, engedelmesen, és látszott, hogy esze ágában sincs megfogadni.
réz pál: – Egyébként erről az jutott eszembe, hogy Malamuddal ugye nem tudtak beszélni, mert Zoltán nem tudott semmilyen idegen nyelven. Ha volt autodidakta, Zelk az volt. Alig járt iskolába. Nem sokat utazott, azt hiszem, Bécsig jutott el meg Varsóig, Moszkváig, Szófiáig. Párizsban soha nem járt, egyébként héberül tudott egy kicsit, talán az apja miatt, aki kántor volt, néhány szót tudnia kellett.
albert zsuzsa: – Valahol olvastam, hogy azt nyilatkozta, hogy ha még egyszer kezdené az életét, szeretné elvégezni a gimnáziumot.
szántó piroska: – Hatodikból maradt ki.
réz pál: – Olyan füle volt a vershez, hogy Appollinaire-ről fontosabbakat tudott, mint én, aki francia szakos vagyok, és írtam egy könyvet róla. Elképesztően értett irodalomhoz, főleg a magyarhoz persze, de a világirodalomhoz is, főleg a költészethez, Vas Pista azt mondta, hogy ha írt egy verset, Zoltán véleményére volt mindig a legkíváncsibb.
szántó piroska: – Nem mintha végighallgatta volna Pistát, mert előbb felolvasta ő kéthárom versét, és aztán azt mondta, és te írsz mostanában? Az ötvenes években persze nem.
réz pál: – A fiatalokhoz kiváló érzéke volt, pontosan tudta, hogy ki jó és ki nem. Nekem, mint egyetemet végzett sznob irodalomtörténésznek meg kritikusnak ez azért volt fontos, mert volt egy olyan képzetem, hogy a műveltség nagy tárgyismeretet feltételez, és elég hosszú ideig tartott, amíg megértettem, hogy van ennél lényegesebb dolog is a műveltségben, az érzék a dolgokhoz, és ami nagyon lilán hangzik, a lelki műveltség, és ez Zoltánban abszolút megvolt, mint ahogy – nagyon hülye analógia lesz – gyakran Veres Péterben is megvolt.
domokos mátyás: – Nem is hülye analógia. Egyébként vonzódtak egymáshoz. Lehet, hogy ezen az alapon.
szántó piroska: – Zelk mesélte, hogy valahol írta Veres Péter, esküszöm, nem tudom, hol, de Zelk nem hazudott, csak játszott, ilyet nem hazudott, hogy olyan nyomorúságban voltunk, már mi, magyar katonák, hogy Zelk Zoltán barátomról, a munkaszolgálatostól kértem kölcsön egy kis szalonnát. Ami vagy igaz, vagy nem, de Zelk, ha lett volna szalonnája sem adott volna.
albert zsuzsa: – Ők ott jóban voltak.
domokos mátyás: – Na de az nem terjed a szalonnáig.
réz pál: – Egyébként Veres Péter is büntetésből volt ott, nem tudom már ezt pontosan, de őneki se volt jó dolga azért a háborúban, azt nem lehet mondani.
szántó piroska: – Mielőtt Pistával legálisan összeköltöztünk, én rettenetesen szegény voltam, és nem volt munkám, és fejfájós voltam fiatal koromban, egészen addig, amíg öregasszony nem lettem. Elmentem Zoltánhoz, hogy ne haragudj, kombinált port szeretnék venni, akkor még használt nekem, Zoltán azt mondta, nézd, ez 60 fillér, inkább adok neked egy fél kombinált port. És elővette a zsebéből a kombinált port, olyan volt, mint két hamutartó piciben, szétmérte, és egyiket ideadta.
réz pál: – Mint a szegény asszony a könyvét. Sokat járt hozzánk az utolsó években, nem a betegsége idején, hanem a Sinka Erzsi előtti időben. Nálunk, ha kinéz az ember az erkélyről, van egy óra, és azon lehet látni az időt, erre azt mondta Zoltán, milyen szerencsétek van, hogy csak kinézel az ablakon, és tudod a pontos időt, nekem nincs egy órám sem, ez azért képtelenség, nekem viszont telefonom sincs, nem tudom felhívni a pontos időt, nektek az is van, sokszorosan be vagytok biztosítva. Klári imádta Zoltánt, de ki nem imádta, kiment a konyhába, behozott neki egy vekkert, és azt mondta, Zoltán, itt van. És akkor Zoltán persze tiltakozott, de aztán elvitte természetesen a vekkert. Egyébként ezt meg is írta, név nélkül, így fizetett írással, ő egy katonatiszt volt. Ahogy ki tudta énekelni az ember szájából a sajtot, az nem volt mindennapi.
szántó piroska: – Zelk édes ember volt, ezt még egyiktek sem mondta ki, csak azt mondtátok, hogy nagyon jó kapcsolatot tudott teremteni, édes lény volt, ugyanakkor föl kellett volna néha pofozni. Mert olyan dolgokat mondott az ember pofájába... Azt is tudnotok kell, hogy nagyon-nagyon boldog volt, amikor lakása lett és autója lett, és ezt számítsátok bele és bocsássátok meg neki, amit mondtatok, a zömök férfiú és a hasonló dologgal; olyan nagy dolog volt az ágyrajáró, kis szekeret húzó és abból élő tanoncnak, mert egy időben az is volt, az, hogy őneki lakása van, hogy érte kocsit küldenek, hogy ő lapot szerkeszt.
albert zsuzsa: – És hát hogy mondjuk, életben maradt.
réz pál: – Nem nekünk kell megbocsátani Zelknek, ő bocsásson meg nekünk.
szántó piroska: – Soknak járt a pofája, de az nem tudja, mit jelent az, hogy szemétládában aludni, mert ő tényleg részben ott aludt. Elvették abban a pillanatban a lakást, ahogy lecsukták, és még valamit tudnotok kell, ami nagyon fontos, hogy Irén, a felesége, Isten nyugtassa, a lebukottak feleségei között a legnépszerűtlenebbek közé tartozott. Zelk sejtett valamit, mert ránk bízta, azt mondta, hogy azért Irént látogassátok meg. Zelket elvitték este, másnap reggel Irén már kórházban feküdt gyomorvérzéssel, és akkor mentünk hozzá.
réz pál: – Véletlenül tanúja voltam egy történelmi jelenetnek. A Déry-tárgyalást a Fő utcában tartották, négy vádlott volt, Déry, Háy, Zelk, Tardos Tibor. Attól féltünk, hogy halálos ítélet is lesz a perben, mert fölmerült, hogy az első vádlottat halálra ítélik, ezt mesélték a városban. Zárt tárgyalás volt, csak a feleségek vehettek részt, és Böbe, vagyis Déry felesége meghívott néhány embert a Háyék lakására, az a Vízivárosban volt, közel, hogy ott várjunk, ahogy végeztek a tárgyalással, odajönnek az asszonyok, és elmondják, mi történt. Ott ültünk vagy nyolcan, órákat vártunk, lehúztunk egy-egy könyvet, olvastunk, az egész egy Kafka-jelenet volt. Aztán megjelent a négy asszony, és elmondták, hogy Déry kilenc évet kapott, Háy hatot, Zelk hármat, Tardos egyet, ha jól emlékszem, és nekem az tűnt föl, hogy ez három polgári nő volt, nem rosszat akarok mondani ezzel, Irén viszont proliasszony volt, szoc. dem. proli asszony. Irén bejött, leült, egy szót nem szólt, összeszorította a fogát, és amíg a többiek kitörőbben viselkedtek, ő egy Kassák-regény hősnője volt, és ezt nem megjátszotta: ilyen volt. És azt mondta: Zoltánom ki fogja bírni, három év hosszú idő, talán megharmadolják, majd jól fog viselkedni bent, kibírta a munkaszolgálatot is.
szántó piroska: – És éppen ezért nem gondoltak őrá, úgy viselkedett, ahogy engem is neveitek, mint az egész tegnapi asszonyokat nevelték, ilyenkor nem szabad az embernek rezdülnie, de éppen ezért a legkevesebb részvétet és együttérzést kapta, kizárólag mitőlünk kapott. Nem is volt kellemes.
Tudnotok kell azt, hogy hogyan kezdtük el újból a kapcsolatot Zoltánnal, mert azt mondanom se kell, hogy volt egy idő, amikor nem érintkeztünk, mindnyájunk hibájából, az 50-es években, amiben egyformán hibásak voltunk mi is, és ő is. Amikor kiszabadult a sittről, akkor írt Pistának azzal, hogy csak ti törődtetek Irénnel, köszönöm. Én mindig ebben a presszóban vagyok, elfelejtettem a nevét, és ott van a pribékem is. Gyere el. Pista elment, és akkor Zelk megmutatott neki egy pasast, azzal, hogy ez mindig ott ül, és őt nézi, ez volt a pribékje, és Pista azt mondta, miért nem mész egy másik presszóba? Hát ez van legközelebb, mondta Zoltán, meg jó a kávé, meg ismerem a kisasszonyt, meg úgyis utánam jön ez a rohadék, tehát nem érdemes, ellenben adok neked egy verset, azért mert ti ilyen kedvesek voltatok Irénhez, és a következő verset küldte:
Panni, Piri, Pista, milyen kedves lista.
És a kiscicájuk, mert ő sem Kismiska,
Üdvözli őket Zelk Zoltán, ki nem virilista.
domokos mátyás: – Még azt említsük meg, mert ez Zoltánnak nagyon fontos volt, hogy mennyire vonzódott ő Nagy Lajoshoz, és ezt a vonzódást Nagy Lajos viszonozta. Én nem tudom elfelejteni, hogy valahányszor erről beszélt Zoltán, mindig szóba hozta nagy büszkén, hogy Nagy Lajos egyszer azt mondta rá, amikor belépett Zoli a kávéházba, talán a Bucsinszkyba, „ni, itt van Zelk, hát ez sem egy Dzsingisz kán”. Ez valami olyan rettenetes boldogsággal töltötte el Zoltánt, amit nem tudok egyébként megfejteni, csak az lehet a magyarázata, a Nagy Lajos figyelme, hogy ebben benne volt Nagy Lajosnak ez a „kifordított” szeretete.
szántó piroska: – Óhatatlanul következik az Aczél-történet, a Hungáriában történt, éppen a lehúzások kellős közepén tartottunk, amikor is egyszerre csak Zelk, de Pali is ott volt, Ádám biztosan ott volt, mert Ádám mondott egy szót, amit nem szokott mondani, és Pista biztosan ott volt, sőt én is ott voltam, és miután én nem játszottam, szemben ültem a karzattal.
Tudjátok, hogy van, lent van a mélyvíz, és ott a karzat, és Zelk egyszer azt mondja, az istenért, gyerekek, itt van Aczél. Na és, mondja Pista és Ádám, és itt az Aczél, neki is szabad. De most kértem kölcsön tőle betegségre 250 forintot. Erre mit mondott Ádám. Miért 250-et, te hülye. Azt mondja, sokkal plauzibilisebb összeg volt a 250, mint hogyha... Na és akkor áthajolt a korláton Aczél, és a következőt mondta: Ugyan Zoltán, egy percig se hittem el. Játsszál csak nyugodtan.
albert zsuzsa: – Mondjátok el, mi is volt a lehúzás?
csukás istván: – Minden magyar papírpénzen van egy sorozat, elől három, hátul hat, ezek különböznek, mert hiszen ha két egyforma számot találunk, akkor vagy hamisítvány, vagy infláció van, ezt azért teszem hozzá, mert ezzel indokoltuk, mikor a rendőrök fönt lestek, meg a Népszabadság újságírói, talán még a Zelk mondta, adjuk az ő szájába, hogy mit csinálunk? Ellenőrizzük, nincs-e hamis pénz.
réz pál: – Ennek az a története, hogy nyilvánosan nem volt szabad kártyázni, és akkor kitaláltuk azt, hogy bankjegyeket veszünk elő, valaki mond egy számot, és akinek a pénzén lévő számai a legjobban megközelítik, az nyeri az egészet. Ezt játszottuk délutánonként.
domokos mátyás: – Előfordult az, hogy a kávéházat miattunk nem tudták bezárni.
csukás istván: – De be is zárták, és otthagytak bennünket, volt amikor reggelig is.
réz pál: – Hadd tegyem hozzá, hogy az ún. bohémság, azt nem szerette a régi rendszer, veszélyesnek érezte, hogy azt a...
csukás istván: – Már az elmúlt rendszer.
domokos mátyás: – Melyik elmúlt?
réz pál: – A szocialista rendszer. Nem szerette, mert azok szuverénebb emberek, meg... szóval nem szerette.
albert zsuzsa: – Azért is szűntek meg a kávéházak.
réz pál: – Megszűntek a kávéházak is. Zoltán közvetítette valahogy a két háború közti életet és világot. Zoltán azért is nagyon fontos volt. Nem tudom, ez hogy van ma a fiataloknál, az irodalomban, azt hiszem, hogy egy kicsit azért ugyanígy, most már mi vagyunk az öregek, hogy rettenetesen fontos volt az ember számára, hogy belépjen egy folyamatosságba, annak a folyamatnak lesz része, amely Csokonai volt, és Arany volt. Az, hogy én Zelkkel együtt ülhettem, aki Babitsnak írta a verseit, aki bohém volt, ezek lényeges dolgok voltak az ember számára. Zoltán ezt tudta közvetíteni, noha ő nem volt főszereplője a Nyugat-korszaknak, de érezte az ember, hogy olyan ember, aki ott ülhetett Babits és Kosztolányi lábainál, méltó volt rá a költészetével, a figurájával is.
domokos mátyás: – És ez a folytonosság-érzés rettenetesen fontos volt Zoltánnak is. Ugyanis amilyen izgatottan tudta kérdezni, hogy vers ez, Pali, ugyanilyen halálos izgalommal kérdezte meg Illyéstől, hogy „ugye, Gyula, jut nekem a magyar költők asztalánál, ott a sarkánál legalább egy hely?” És erre válaszolta azt Illyés, hogy ez az asztal kerek asztal. Ez innen eredt, ebből született. Zelknek ebből a valódi szorongásából, hogy neki ott kell hogy legyen a helye, és ott is van. Azt hiszem, nem közöttünk, de nincs a magyar költészet olvasói között olyan ember, aki ezt kétségbe vonná.
szántó piroska: – Úgy volt a kép teljes, hogy az ún. magas sarkú múzsáért Pistához jöttek a fiúk, de égető szükség volt Zelkre, ezek ketten egymást kiegészítették, Pistához jöttek komoly dolgokkal, panaszokkal, versekkel, ilyesmivel, és Zoltánhoz jöttek üdülni.
réz pál: – Ha valakihez hasonlítani kell, ezt egyszer le is írtam, Verlaine-hez hasonlítanám.
Az az alkat volt, mint Verlaine, marginális, társadalmon kívüli, vallásos lélek volt végig, szocialista korában is. Nagyon sok köze volt Istenhez, nagyon sok köze volt hozzá, és annak ellenére, hogy nem...
szántó piroska: – Szívében a szeretet...
réz pál: – ...bokrát elülteti, – akit az isten nem szeret, nagyon megbünteti, szívében a szeretet bokrát elülteti.
domokos mátyás: – Ez kötetcíme is volt.
réz pál: – Nagy büszkesége volt, hogy a Hungáriában egyszer odajött hozzá egy lány, és ő fölállt, mindig azt mondta a nőknek, hogy kedves, mit parancsol, kedves, és akkor a lány bemutatkozott, megkérdezte, leülhet-e az asztalához? Hogyne. Ez fönt volt, a galérián. A lány leült, és elkezdte mondani a Sirályt, és mondta, mondta a felét ennek a nagyon hosszú versnek, és Zoltán nagyon meg volt hatva. A lány abbahagyta. Nagyon köszönöm, mondta Zoltán, és megkérdezte, hogy hol dolgozik, mit csinál? A lány ránézett, és nagyon határozottan, egyszerűen azt mondta: A Rákóczi téren. Erre Zoltán fölállt, és természetesen kezet csókolt a nőnek. Ez nagyon imponált nekem akkor, persze, ma is imponál. Azt hiszem, ennél nagyobb boldogság nem érhet egy költőt. Ez nagyobb ügy, mintha egy miniszterelnök gratulálna neki. Nem olyan, mint egy Verlaine-történet?
albert zsuzsa: – Igen, az érzelmessége is benne van, egy Reviczky-féle perdita kultusz is, a megalázottak és megszomorítottak pártján állt.
domokos mátyás: – Hát abba született bele.
szántó piroska: – Egy szót szeretnék még szólni Sinka Erzsikéről. Én leveszem a kalapomat és kezet csókolok Sinka Erzsikének, aki lenyelt mindent, végtelen türelemmel.
albert zsuzsa: – Hány évvel lehet fiatalabb?
réz pál: – Huszonöt évvel. Szóval Sinka Erzsike irodalomtörténész, kritikus, akivel összetalálkoztak valamikor a 60-as évek végén, ha jól emlékszem, és összeházasodtak és vettek egy lakást kint az őrmezei lakótelepen, ahol Kálnokyék laktak és Kormosék, és ott éltek, és Zoltán akkor már nagyon beteg volt, nagy fájdalmai voltak, kórházból kórházba ment, írta ezeket a fantasztikusan szép verseit, a Meszelt égbolt című kötetét. Amihez nyúlt, az vers volt. Iszonyatos fájdalmai voltak, a lába fájt, és Erzsi szegény ápolta.
szántó piroska: – De nem szegény, nem mártírarccal ápolta, kint bőgött a konyhában.
réz pál: – Nagyon szép verseket írt hozzá. Az Asszony a hófúvásbant írta például.
szántó piroska: – „Arcán a hó, száján a hó”, ezt azért írta Zoltán, hogy kapjon telefont. Kapott is.
réz pál: – Zoltán halála után Erzsi gyűjtötte össze a verseit. Én szerkesztettem a Zelksorozatot, még az életében kezdtük el, és aztán Erzsi folytatta. Most írja az életrajzát, amire majd nem lesz kiadó.
domokos mátyás: – Talán nem ünneprontás, ha elmesélem, mert ez is rávall, hogy valamikor a 60-as évek közepén, újra fölvergődvén a társadalmi hierarchiában, legalább odáig, hogy nagykegyesen engedélyezték neki, egyébként szociális meggondolásból, hogy adja ki a Szépirodalmi Könyvkiadó az összegyűjtött verseit, egy ördög a fülébe tette a bogarat, hogy Te! tedd bele a Sztálin-eposzt, hiszen sorra fizetnek stb. Zoltán egy darabig vívódott, aztán kifejtette, hogy ezt ő meggyőződésből írta. Elmondta a kiadó folyosóján nemegyszer, hogy neki mit jelentett Sztálin akkor, a két háború között, a többszörös elnyomatásban, milyen reménységek fűződtek hozzá, ő ezt szívből írta, ő ezt vállalja. Betette. Óriási konsternációt okozott, nem a kiadóban, hanem a kiadói főigazgatóságon és a pártközpontban. Mert két dolgot tudtak az opportunisták: az egyik az, hogy ezt nem lehet megjelentetni, a másik az, hogy ezt nem szabad kimondani, hogy nem lehet megjelentetni, mert közben állandóan arról volt szó, hogy a világ kontinuus... ebben a kommunizmusban, csak éppen folyton át kell írni a történetét. De ezt kimondani se szabad, ezt tudni kell. Ezzel a gesztussal Zoltán megszegte ezt az íratlan törvényt, és nem tudtak ezzel a dologgal mit kezdeni, aztán persze akadt egy hősies ember, aki közölte vele, hogy erről szó sem lehet.
albert zsuzsa: – Egyébként akkoriban, mikor ezeket a verseket írta, hadd mondjam el, hogy mi volt az ő sírverse, akkor divatoztak a sírversek. „Itt nyugszik Zelk Zoltán, pártjelvény akadt a torkán.”
domokos mátyás: – Ez annyiból igaz, hogy ő megfizette ezt költőként, valóban elnémult, gombóc keletkezett a torkán. Nagyon furcsa, illetőleg: nagyon megnyugtató, hogy egy költő, akinek a legfőbb költői adottsága éppen az volt, hogy csaknem minden verssé válik a kezében, a lélegzetében, évekig nem tud verset írni. Meg lehet nézni, hogy 1952 és 56 között ő 500 sort sem írt.
réz pál: – Azért írt néhány szép verset akkor is, például az Ultizók a vonatont, ami kicsit jékelys vers, azzal jött vissza, és 1955-56-ban írt néhány gyönyörű nagy verset, megint.
albert zsuzsa: – Mikor megtalálta magát.
réz pál: – A korai versei között is csodálatosak vannak. A Zuglói kutyák.
szántó piroska: – Na és ne felejtsétek azt, hogy Na jöjj, szólítsd halott kutyád.
réz pál: – Egyáltalán, a zuglói versek azok mind gyönyörűek.
szántó piroska: – Pista mindig azt mondta, hogy az angyali hegedűs, és az angyali cigány. Mindenkinek azt húzta a fülébe, ami jólesett neki.
réz pál: – De nem aljasságból, hanem kedvességből.
szántó piroska: – Nem, éppen azt mondtam, hogy angyali.
réz pál: – Hadd mondjak még egy dolgot. Mostanában azon gondolkoztam, hogy ugye, nagy politikai változások vannak, meg viták, meg izgalmak; hogy élnék meg azok az emberek, akik már nem élnek? Ugyanis nagyon érdekelne a véleményük, és úgy megkérdezném őket, hogy patetikusan fogalmazzak, a bátyámat, a feleségemet, apámat, hogy mit szólnak emberek magatartásához, különféle eseményekhez. Zoltán nagyon szomorú volna. Persze, örülne a változásnak, de ha látná bizonyos emberek változását és egyáltalán azt a hangulatot, ami a magyar irodalomban és a magyar szellemi életben eluralkodott, Zoltán nagyon boldogtalan volna. Mert annyira sokfelé tartozott, annyira szocialista is volt, magyar is volt, zsidó is volt, keresztény is volt, paraszt is volt, minden volt, hogy...
albert zsuzsa: – Van egy ilyen verse, hogy Zsidó, zsidó, magyar, magyar.
domokos mátyás: – Illyés írta róla, hogy a legízesebb beszédű népi költő.
szántó piroska: – Én azt gondolom, hogy Zoltán imádná azt, hogy kártyabarlang van, hogy a nők olyan nadrágot hordanak.
domokos mátyás: – Amikor mindez van, akkor mindez már nem elég, hogy egy Zelksorral válaszoljak.
szántó piroska: – Egyszerűen verssé válna benne ez a szűk nadrág, ez a rulett-klub, minden.
Lejegyezte ALBERT ZSUZSA