1995.04. 03. IRODALOM RÓLAM // HTML-2019/2000-FOLYOIRAT.HTM C.17981 - 984/e
Beszélgetés 2000-ben6
Váli Dezső festőművésszel
Merlin színház pódiumbeszélgetés cikkváltozata
- Úgy tudom, most épp művésztelepre készülsz, egy hónapra, festeni. Tudod-e előre, már, mit fogsz csinálni?
- Bocs, nem művésztelep, az kollektív művaj; főiskolás korunkban nyaranta néhány hetet rajzoltunk mindenféle árokparton üldögélve; ez alkotóház. Évente egy hónapot töltök evvel. Ott nincs telefonálgatás, nincs mateklecke, javítandó konnektor, vendég, élet, hejehuja, semmi sincs, csak munka napi negyven órában. Megkértem őket, a takarítónők se játnak be hozzám. Szüts Miklós barátom a szomszéd műteremben. Ha karikás szemmel áttántorgok hozzá, hogy mégiscsak építésznek kellett volna mennem, nem tudom ezt a kurva képet megoldani, megnézi, amit csinálok, és irgalmasan megvigasztal. Ha hangosan fütyörészik, átkiabálok, hogy ne dicsekedj, te rohadék, tudom, hogy gyönyörű a képed. Tizenötödik éve járunk Kecskemétre, mindig március elsején, mindig egy hónapra. Nekem a legkeservesebb munkafázis képet elkezdeni, s ezért munkaévemből ezt az időt koncentráltan erre szánom. Naponta kötelezően elindítok egy képet. Fél-háromnegyed készen hozok vagy huszonötöt haza, hogy aztán otthon még néhány hónapig, évig elkapirgáljak rajtuk. Már amelyiket megtartom, mert általában a fele reménytelenül selejt. 1990-ben lent megkezdett 19 képemből 4 maradt meg.
Amit tudok minden év február utolsó napján: mekkorák lesznek idei képeim. Addigra a farostlemezek hetek munkájával előkészítve és becsomagolva. Az elmúlt nyolc évben az is biztos volt, hogy témának marad továbbra is a műterem. A kép lényegéről soha semmit nem tudok előre. Gyanítom, utólag se. Festés közben gondolataim nincsenek, festés közben az ebédre hívó kolompszót várom. Megcélzott mondanivalóm nincs.
- S amikor már a vászon előtt állsz, mitől függ, hogy mit fogsz megfesteni? A pillanatnyi látvány vezet, a legutóbb festett képed, gondolat vagy ötlet, esetleg megbízás vagy mi? …
- Mondom, evvel a feladattal nyolc éve kellett utoljára szembenéznem. Akkor egy fotómat rajzoltam le, azóta fejből rajzolom a székeket, padlókat. Anyácskám nagyon türelmes velem, de már ő is mondja, hagyjam abba a műterem-ábrázolást, váltsak témát. A Lukács úszómestere is ezt mondja, alig merek a szeme elé kerülni. Ámbár mostani kiállításomkor Molnár Péter festő interurbán megdicsért, az pedig nagy szó.
- Úgy tudom, több éve mindig a műtermedet fested – miért kerülgeted ugyanazt a témát? Egy tökéletes változatot akarsz létrehozni?
- Belém vagyok gabalyodva; nem tudom. A lehetséges válaszok:
1. szellemi renyheségem (erre gyanakszom leginkább),
2. szűk horizontom,
3. mert mindegy,
4. mert így jó,
5. irigylem Morandit.
- Rólad legendák járnak: mennyire számontartod s mintegy katalógusban őrzöd a számodra fontos dolgokat, hogy hitetetlen szorgalommal dokumentálod önmagadat. S mennyi munkával!? Milyen igény vagy milyen kényszer ez?
- Miklós szerint egyszerűen: munkakerülés. Ámbár inkább játék. Kisfiú koromban kaptam néhány öreg térképet, nagyon örültem neki, rögtön katalogizáltam őket. Úgy gondolom, papírhajómat akkor engedhetem bele a patakba, útjára, vagyis munkám akkor van befejezve, a kultúrába belefonva, ha a kép dokumentálva van. Ha a címe és opuszszáma által zökkenőmentesen kezelhető, fotója által felidézhető. Tavaly az Új Mandátum kiadótól pár hétre kaptam ajándékba egy képírónőt. Nagyon aranyos fiúk. Számítógépbe diktáltam teljes opuszjegyzékemet, 300 oldal adat. Képek és rajzok listája, postacímjegyzék, hogy szerteszét merre vannak munkáim. Szereplési naplómban pedig képeim sorsa, amíg követni tudom. Nézd, étteremben ülni unok, embereke közé alig megyek, tv-t nem nézek, a tavaszra nem figyelek, színházba, moziba, koncertre nem járok. Szeretem a szép hosszú táblázatokat, ez az egyetlen felhőtlen szórakozásom…
Öndokumentálásom másik területe, hogy húsz év kísérletezés és gyakorlás után ma már tisztességes fotókat tudok festményről csinálni. Elképzelni se tudom, fotókatalógusom nélkül hogyan vezényelném hadseregemet.
A harmadik terület: dossziézása gondolataimnak, ma már főleg levelek romájában. Ez más. Ez valami visszajelzés számomra, hogy élek. Fontosságom tudata, vagy fontoskodás. Majd elválik.
Kényszernek nevezed az öndokumentálást. Nem annyira kényszer, mint automatizmus. Ahogyan öt éve nem gondolkodom reggel, van-e kedvem uszodába indulni, ahogy a délben jött levélre másnap reggel bedobom a választ. Nem több munka… így egyszerűbb. Mi az alternatíva? Hogy ma nem csinálom, mert fáradt vagyok…?! Mindig fáradt vagyok. Lehet, hogy ettől… Talán nem kéne úszni járni…
- festményeid mellett alighanem legnagyobb műved a Naplód, amely mind terjedelmével, mind minőségével lenyűgözi az olvasót. Mivel Te, festőktől csöppet szokatlanul, szóban is rögzíted gondolataidat, talán jogos a kérdés: milyen verbalitásod viszonya a vizualitáshoz?
- Bocsánat, nem vagyok vizuális típus. Rémesen nem veszem észre a körülöttem világot. Még a szép, és ráadásul szőke nőknek is háromszor bemutatkozom. Van is baj.
A verbalitásom. A négyezer oldal naplóm, gépelve… Nem napló ez tulajdonképpen. Nézd, apám orosz hadifogságban éhen halt. Melankolikusnak születtem. Már gyerekkoromban fölmerült a kérdés, miért élek. Nem volt kivel megbeszélni. Leírtam, újra meg újra megfogalmaztam ugyanazt. Így próbáltam értelmezni világomat. Hozzáadva mindig egy kiló dicsekvés. (Mondd, egy 53 éves ember miért dicsekszik folyton?! Önigazolás, kisebbségi érzés?)
Mi minden van ebben a naplóban? Hogy a kiállítás kritikáimat is elrakom, hiúság, ezt mindig szégyelltem kicsit. Ma avval mentegetem magam, hogy evvel egyszerűsítem a Hálás Utókor kutatómunkáját. Hogy hiába mosolyognivaló, ez is világom része. ’93-ban kaptam egy New York-i ösztöndíjat, a Margit körúti OTP-be küldték az 5000 dollárt. Referenciákat kértek. Az ’90-es Ernst Múzeumi kiállításomról tizenhat sajtókritikát küldtem nekik. Csak elő kellett venni az 1990-es iratrendezőt. (Most is dicsekszem.) Egyébként faxon megkérdezték, hogy szigorú banktitokként kezelik, de közöljem velük, mi az az OTP?!...
Ja, a naplóm, tovább. A számítógépemben a levelezésem dossziéja a legvastagabb. Szakmai munkám egy része postán bonyolódik. Egy festésnaphoz, tetszik vagy nem tetszik, négy nap háttérmunka tartozik. Nincs műteremszolgám, mint Mednyánszkynak…
Magánlevelezésem pedig: a kint, meg a magamban találtak számára az ingem alatt hordok egy kis noteszt. Mindig a nyakamban lóg, spárgán. Annak alapján egy Franciaországban élő barátnőmnek havonta leírom a világot. Három példányban, egyet ő, egyet a Tudományos Akadémia Kézirattára kap… Tán hét irattartó dobozom van már ott… a harmadik példány pedig otthon gyűlik, az családi hagyatéknak készül. Rá van írva. De minek. Hinni a fölöslegesben. A szent fölöslegesben. Ami a kultúra.
- S mi a szelekció elve?
- Kidobom, amiről még én is észreveszem, hogy gyenge, amiről észreveszem, hogy csak nyafogás, ami ismétlés, ami nem az örökkévalóságról szól…
- Ha egy megyeházból elkallódott képed fölkutatása ügyében levelezel, az minek számít?
- Közügynek.
- Milyen érzést hoz elő belőled saját naplód időnkénti újraolvasása?
- Ha könyvváltozatot, a C. napló 1958-1992-t kérded, ez magamnak is új. Bognár Robi válogatása által más lett a szöveg, újak az összefüggések. Időnként beleolvasok magamba. Ha pedig ezt kérdezed: nem szoktam semmit megbánni, bűneimet kivéve. Azokat is inkább csak elítélem. Tudom, hogy jó szándékú vagyok. Nem hiszem, hogy bármit is tudtam volna valaha jobban csinálni. Beleértve életem legrosszabb döntéseit is. A katolikus egyház húsvét éjszakájának ünnepén azt énekli minden bajunk forrásáról, Ádám és Éva – főleg Éva – csacsiságáról a Paradicsomban: „Ó boldog bűn”, melynek Krisztus megváltása lett a hozadéka… Hálát adok múltbéli tévedéseimért is. De térjünk vissza a naplóhoz…
- Különös ez a napló, alig történik benne valami. A történések (pl. a mindennapi, személyes, politikai, művészeti életen belüliek miért maradnak ki majdnem teljesen?
- A politika és környéke nem érdekel. Ami a személyes történéseket illeti, nem vonz a lehetőség, hogy öregkoromban majd elmerengjek hintaszékben naplóm fölött, mit is ebédeltem Norvégiában, síelés közben. (Semmit.)
- Naplódban állandóan ugyanazok a kérdések bukkannak fel – honnan e végtelenített kérdésfeltevés? S változik-e, mélyül-e?
- Egyetlen kérdés van, nyilvánvalóan. Hogy mi a fenének élek. Evvel birkózom nyolcéves korom óta. Akkor azt mondtam, biztos, egy élet kell majd hozzá, hogy megértsem. Isten utasítását ez ügyben (hogy Ő ezt jobban tudja, ezt csak hagyjam rá), elfogadom, de nem tudok mosolyogni. Még. Pedig az a legfontosabb dolog a világon. Pilinszky is túl volt az ötvenen, mikor még mindig csak ott tartott: „eljuthatunk a derűig”. Hogy a kérdésföltevés mélyül-e? Mitől mélyülne? Hogy évente valahonnét általában kapok egy díjat? Hogy Hódmezővásárhelyen egy képemre két éve kaptam ötezer forint munkajutalmat? Amit mellesleg még nem fizettek ki? Picasso mosolyogva mutatta Brassainak a papírt, hogy a stockholmi egyetem díszdoktorává fogadta. Minden napom értelmét meg kell fabrikálni. Előre, a holnapi napra, a jövő hétre, nyárra, évre nem látok rá. Nem számolok vele, nem érdekel. Terveim nincsenek. Fegyelmezetlenség, valószínűleg, ez is.
- Ugyanezt meg lehet kérdezni képeid kapcsán is: miért fested évekig ugyanazt a témát (műterem, zsidó temetők)? A képeid együtt vagy külön élnek, erősítik-e egymást, vagy esetleg sorozatba állnak össze?
- Nem festek sorozatokat. (Egy képen belül kell elmondani az egész világot.) A témám azonos, évek óta. Testvérképek csakugyan értelmezhetik, segíthetik egymást. Kiállításkor ez technikai kérdéssé válik, és a kiállítás rendezőjén múlik. Később, túl a kiállításon, mikor már elköltöznek a szülőktől és saját családot alapítanak, akkor már egyedül kell fenntartani magukat. Olykor húsvétkor, temetéskor egy-egy családi összejövetel…
- Tárgyakat alkotsz folyamatosan, s azt mondod, nem érzel vágyat megőrzésükre. Nem látsz itt ellentmondást?
- Dehogynem. Tudom. A tárgyakat imádom, a franciakulcsot és a színváltós, térképolvasós, morzegombos terepszínű katonai zseblámpát. Amiben tartalék körtének is van hely kialakítva. Ami övre és szegre is akasztható. Két éve találtunk egyet fiammal, kirándulás közben, a hóban. Építem, javítom és átalakítom tárgyaimat, de ami nem nélkülözhetetlen, kíméletlenül kiszórom az életemből, beleértve azt az elemlámpát is. Nem mentenek meg a haláltól. Ez akkor is így van, ha éppen mostanában néhány taktikai bukfencet vetettem, majd három képemet adtam egy használt légkondicionáló dobozért. A könyvtáramat is mindig szétajándékozom. Most 380 ezer forintot adtak egy képemért: ebből magamnak vettem egy Arany összest, Babits összest, Oravecz majdnem összest, Rakovszky válogatottat, Ady összest. Most kezdek bele, beléjük, tán még nem késő. Hogy félretájékoztatás nem essék egyébként: műtermemből, követve a szokásokat, tehát féláron, 150 ezerért szokok közepes méretű képet árulni.
- Arról is híres vagy, hogy időnként képeiddel szemben sem vagy kíméletes, és sok képedet, jóval elkészültük után, megsemmisítetted… Miért tetted?
- A kérdésben az az érdekes, hogy kérdésnek számít. Egyszer már végig kéne gondolni, mit csinál az emberiség a folyamatosan, szükségszerűen megtermelt selejtjével. Ragasszuk össze József Attila minden eltépett papírfecnijét? Miért környezetszennyezzem gyenge képeimmel nagy-Budapestet? Csak a legjobb gondolataimat szeretném hátrahagyni. Selejt nélkül csak Isten, Vojnich Erzsébet és a Bródy Sándor utcai zöldséges-költő dolgozik. Egyszer eszembe jutott, hogy rég fölfűrészelt száz képemről készült fotóimat elfelejtettem eltépni. Kiraktam őket magam elé. Kettőnél rezgett be a műszer, hogy talán tévedtem. A selejtezés selejtje. Az arány kettő a százhoz, megfelelő.
- Egy régi kiállításodon szétfűrészelt képeid darabjait raktad csak ki, utólagos összeállíthatóság igényével. Mi volt ez az ötlet – mű, gesztus vagy kihívás?
- Nem kihívás, nincs kit kihívni, ugyanis ők nincsenek bent, hogy én meg kint, vagy én is bent vagyok, esetleg ők is kint, velem. Nem haragszom a világra. Arra nekem nincs időm. Meg nem is az én dolgom.
A kérdés első fele pedig félreértésen alapul, vagy rossz az a képem, amit láttál. Soha nem állítottam össze képet utólag, szétfűrészelt darabokból. Olajképkor nem vagyok játékos.
- Sokat fotóztál, fotózol… Milyen viszonyt látsz a festett képeid és fényképeid közt?
- Gyerekkoromban ügyesen fotóztam, voltak felvételeim az ’56-os Móricz Zsigmond körtérről, „fölszaggatott utcakövek”, rég kidobtam. Aztán Matisse megfontolásait követve hosszú évekig nem fényképeztem, helyesebbnek tartottam kóborolva inkább nézni. Ha gépet viszek magammal, semmit nem látok a világból, ez tapasztalat. Végül kezdett túl drága lenni, hogy Vattay műgyűjtő és fotós barátom mindig a legjobb képeimet vitte el festményeim reprózása fejében. Akkor vettem egy gépet, később még néhányat, s újra kezdtem. S. Nagy Kata barátom hamarosan pénzkeresethez segített, pár év alatt 12 ezer parasztszoba-felvételt csináltam a Népművelési Intézetnek. Akkor készültek a zsidó temetős fotóim is, ha már arra jártunk. Mostanában lett belőle könyv, tíz év kiadói elfektetés után… Mit fotóztam még? Éjszakai esős utcákat a Vár oldalában, csillogó pocsolyák ellenfényben. Fölnevettem, kiemelve a laborban a tálból a nagyításokat: úgy látszik, mindent csak elölről lehet kezdeni, ha az ember nem zseni. A fotók a harmincas évek magyar fotóiskola-stílusában készültek. Ezeket is kidobtam. Fotóztam még a műtermem padlószemétjét is, talán ez volt az egyetlen önálló gondolatom, sok képet kezdtem belőlük. És fényképezem, ma is, lélegző műtermemet, kiállításplakátjaimhoz kellenek. A hobbifotózást 12 éve abbahagytam, maradt munkaeszköznek.
- Csináltál egyszer egy nagyszerű fénykép összeállítást (egy Kálvária-sorozatot) nem saját fényképekből. A talált és felhasznált kép átértelmezésének mi az eredetisége?
- Nem tudom a történetet értékelni, ha ez a kérdés. Hónapig gondolkoztam egy keresztúton, eredetileg National Geographic fotókkal próbálkoztam. Nem ment, valahogy túl népfrontosra sikeredett. Akkor föltelefonáltam a Széchényi Könyvtárba, hogy bizonyos fotók kellenének. Rettentő komplikált szolgálati utakat mondtak el, akkoriban még nem öltöztem együtt reggelente a Lukácsban az igazgatójukkal. Viszont a Munkásmozgalmi Múzeumban volt egy ismerős fiú. Fantasztikus volt a fotótáruk, a harmincas évek szociofotói pesti prolikról és koldusokról. Észbe vettem, hogy ebből sorozatot összeállítani vagy hónapok munkájával, vagy eldöntötten két óra alatt lehet; az utóbbit választottam. Vittem fényképezőgépet, repróállványt is magammal. Délután már laboráltam, megírtam rájuk a feliratokat tussal, estére kész volt a Koldus Keresztút. Másnap kereteztem. Rögtön megvette a Nemzeti Galéria. Később, látogatása alkalmából a pápa kapott egy angol nyelvű változatot. Éppen most írtam a Vatikánba, a tértivevény már vissza is érkezett, mert a szokásos köszönőlevél máig nem jött meg. Félek, elkallódhatott valahol ez a munkám, több püspök kezén ment át annak idején.
- Rólad tudni lehet, hogy nem engeded ki az országból képeidet, s ezt a tiltást minden kép hátulján fel is tünteted…
-…közgyűjteményt kivéve. Nem tiltás, hanem nyomatékos kérés. Ahhoz nincs jogom, csak az első eladás alkalmával – egy ügyvéd magyarázta el nekem, a Lukácsban, zuhanyozás közben.
Hogy miért? Nézd, itt a Gellért-hegy a város közepén. Itt a Váli utca a Körtérnél, ahol a 6-os fordul. Itt jár a 2-es villamos végig a Duna parton, itt a legendás 18-as villamos, itt volt valaha a 63-as és a 81-es, a későbbi 58-as is, ami a Zugligetbe járt ki. Fölötte a Harangvölgy. Itt van Arany János bácsi sok-sok kézirata az Akadémián. Képeim itt jól érzik magukat. Hogy külföldön megmérettessék? Minek mérni, ez nem tojásbrikett. Használni kell.
- Hol, milyen körülmények között tárolnád legszívesebben a magad képeit?
- Nem feltételes mód, hanem kijelentő, múlt időben. Elintézve. Néhány száz pesti polgár vállalta ezt a szívességet, meg harminc múzeum. Jó részük ajándék. Egy kép négyféle módon szívódik föl a kultúrába: Lakásfalon, szűk közönség számára ugyan, de alaposan. Múzeumban, ott nem feltétlen látható, de a nemzet trezorja. Kiállításon, amikor pár hétre reflektorfénybe kerül, valami aktualitás kapcsán. És reprodukción, ahol mindig kézközeli állapotban van. Mind a négyre szükség van. Az arányok helyes beállításával törődöm, már ami rajtam múlik.
- S a műveid reprodukcióit hogyan kezeled?
- Azt nem én. S. Nagy elkezdett egy könyvet írni rólam.
- Alkotás közben (vagy később, kiállításon) érzel-e magad körül közönséget?
- Munka közben elviselhetetlenül egyedül vagyok, természetesen, kiszolgáltatva égnek-földnek - hóviharnak- magamnak, ez hozzá tartozik. A kiállítási gratulációknak mindig kicsit kondoleálás szaguk van, nem tudom, miért. Mintha a túlpartról jönne, az élők földjéről. Érezhetően nem tartanak maguk közé tartozónak. Bár főztömet elfogadják.
- De ha ily egyedülvalónak érzed magadat, akkor miért állítasz ki oly szívesen másokkal, csoportban, miért szervezel egyébként nem nagyon szokásos közös kiállításokat?
- Füst Milán mondja, lehet, hogy az életnek nincsen értelme, de a mészárosszámlát ki kell fizetni. Ebédet, szerelmet, zoknit, fékpofát és osztályfőnöki figyelmeztetést másoktól kapok. Vannak barátok, emberek, kollégák. Vannak jó képek, nem csak az enyémek. Nem nekem jobb egy csoportos kiállítás, hanem a publikumnak. Jobban felfigyelnek, nagyobb a csinnadratta. És a gondolatokat így, több oldalról körüljárva sokaknak könnyebb befogadni. Ezért szerveztem meg Győrben az állandó kiállításunkat is; múlt év ősszel, 26 levél, fax és sok interurbán telefonnal, abban a fantasztikus kis barokk palotában, a Magyar Ispitában, kiválóan konstruktív igazgatónőjük segítségével. Tölg-Molnár Zoltán, Molnár Péter, Szüts Miklós, Vojnich Erzsébet, Kovács Péter, Kovács László meg én. Még meghívtam, és jönnek is: Klimó Károly, Krajcsovics Éva, Fehér László, El Kazovszkij, M. Novák András, Kárpáti Tamás. Schmal Károly visszalépett. Jó csapat. Dávid Katával megkorrigáltattam az ötletemet, etikus-e a kultúra egy szegmensét így elkülöníteni. Azt mondta, kívánatos. Nincs értelme sok kis gyenge Nemzeti Galériát csinálni.
- Hogyan szervezed meg napi életedet, hogyan osztod be idődet – s miért éppen így?
- A nők, ha már minden kötél szakad, elvesztik a karórájukat. Bár tudnék ilyen lenni. 5.23-kor lecsapom a vekkert, és ugrom, hogy legyen időm fogat mosni, tojni, pizsamát az ajtó szögére akasztani, és 5.50-re leérjek a templomba. A budai ferences barátokkal együtt mondom a reggeli zsolozsmát. Onnét át 7.05-re a Lukácsba. Most, hogy négy év után elszégyellve magam, úszás előtt is lezuhanyozom, az egész napom négy percet csúszik. Hazafelé bevásárlás, otthon Kata meleg reggelivel vár, asztalhoz ül velem. Ha égett a kenyérhaj, nem engedi megenni. Aztán mosogatás, munka. Kettőtől négyig alszom, pizsamában. Ma már nemigen festek este, negyven életév fölött az ihlet napszakhoz és keretmérethez igazodik. Hogy esténként fél órát, erre fenntartott időben, irodalmat olvassak, harminc éve nem jön össze. Háromnegyed tizenegykor oltok, különben nem bírnám a másnapot. Ágyam mellett nagy rajztáblán kiterítve mindenféle olvasandók, most Arany Jánosba vagyok szerelmes. A Toldi estéje. Béranger halála. Vásárban. Kisfiam kéretlenül kihozta nekem iskolai könyvtárukból az Így élt Arany János-t, Keresztury Dezsőtől. Diákoknak íródott, az ember nem is gondolná, nagyon jó.
Mi tartozik még az időbeosztáshoz? Vasárnap ugye nem szabad dolgozni, vasárnap családi séta, gyermekeink nőnek és lassan elhagynak, újra ismerkedem a feleségemmel. Nyáron nyaralunk, hogy lett hordozható szövegszerkesztőm, könnyebb feladat. Minden márciusban Kecskemét, alkotóház, Szütscsel, erről már beszéltem. Ennyi.
- S milyen a munka és életvezetés viszonya?
- Nincs viszony. Alárendeltség van. Elsőbbségadás kötelező. A munka az első, meg a második is. Csőlátású vagyok.
- S hogyan viszonyítod munkádat és magányodat a tanításhoz?
- Tavaly kezdtem, még próbálgatom, az Iparművészeti Főiskolán rajzot tanítok. Nosztalgiából, a múltam, nagyon szeretem azt a házat harminc éve. Barátaim sugallják, hogy maradjak, szükségem van rá, hogy olykor kimenjek az utcára. Hogy lassabban öregedjek. Nem tudom. Annyira agresszíven éltem mindig, most meg itt nehezemre esik diákokat kedvük ellenére is utasítani. Anélkül pedig nem nagyon működik a dolog. Mindenesetre elmondhatom nekik, hogy annyira hiú vagyok, mint egy kisgyerek, kérem, szólítsanak Mesternek. Megteszik.
- S végül, a talán legfontosabb: milyen munkádnak, festészetednek Isten-hitedhez való viszonya?
- Zörög, azt hiszem. Egyik valahai mesterem, boldogult Sugár Gyuszi szerint ez az egész festészet mégiscsak egy kissé pogány huncutság… Hát?! Legalábbis, ahogy fölperzseli a körülöttem-életet…?! Vagy erről csak én tehetek? A harmadik heti, kedd esti zsolozsmából tudom, hogy Isten örül a (jó) képeknek… Mit is mondjak erről? Sokan hiányolják hitem megjelenését a képeimben. Minden mozdulatomban benne van, éppen ott miért ne lenne jelen?
- Képeiddel, festészeteddel tulajdonképpen imádkozol? S ha szavakban, akkor egyedül vagy közösségben? Szóval, nyelven-nyelveken, vagy nyelveken túl?
- Imaidőm a reggel első munkaórája. Munkaórája, mert munka. Pár éve tanultam meg, hogy mindenért hálát lehet adni, hogy a vízcsap működik, hogy a családom éppen békén alszik, hogy van nekik ágyuk, hogy tegnap pocsékul ment a festés. Néha eldúdolom, hogy „…gyújts éjszakánkban vényt!” Napközbeni imáim leginkább rövid helyzetjelentő telefonálások, ahogy a rendőrök szólnak be akció közben a központba, jelentve és utasítást kérve. Esetleg erősítést.
Ima közösségben, imaközösségben, tizenketten vagyunk, ez más művaj. Ezek megszűrt gondolatok, mivel nem üzengethetünk egymásnak imában. Az nem arra való (szülők oly gyakori tévedése). Vagyis ilyenkor nem mindent lehet Istennek sem elmondani.
Pannonhalmán hallottál a diákkápolnában nyelveken imádkozni, erre kérdezel. Hogy mi ez. Erről van szó a Bibliában is, az Apostolok cselekedeteiben, és Pál is említi. Olyan nyelven imádkozunk, amit nem tanultunk, és leggyakrabban magunk sem értjük. Mi úgy mondjuk, a Szentlélek Isten sugallja. Pár éve Strasbourgban volt egy nemzetközi katolikus karizmatikus imatalálkozó, tőlünk is kiutazott egy kis csapat. Örömmel hallottak egy gyönyörűen fogalmazott hálaadó imát, magyarul. A szünetben gyorsan megkeresték a testvért, hogy honnét való. Zavartan válaszolta, hogy ő francia, és egy szót sem tud magyarul. Akkor tudta meg, mit imádkozott.
Hogy ennek mi az értelme? Ami egy harangvirágnak.
Az interjú során Margócsy István kérdezett.