2019.07.    12. verseim // html-2019/hegedus-2019-07-24-3.htm   C.18420


 

ÁLOM 2019.07.

Se életben, se álmomban nem volt még hasonló se, soha. Töredékében sem. Húsz-huszonöt évesek lehettünk. Ismerős összeszokott csapat, heverésztünk kisebb-nagyobb csoportokban, talán várakozás, talán egy túra pihenője. Mellettem egy ismeretlen, nem különösebben vonzó lány is, nem beszélgettünk, nem is jutott eszembe közeledni hozzá. Akkor egyszerre fölé hajoltam, két tenyerembe a fejét és homlokon pusziltam. Ráborultam, és valami hangtalan megállíthatatlan zokogás. Földöntúli; ok-, és irány nélküli. Nem engedtem el a fejét. A lány, mint aki érzi, hogy ezt most így kell, mozdulatlan maradt. Én sem akartam semmit, csöndesen; rázkódott a vállam a sírástól. A vekker szakította félbe.

jöttünk, elváltunk. És akkor egy hatalmas soktermes labirintus, igyekezve átvergődni a termeken, bennük a zsúfolt tömegen; kezdtem keresni útitársaimat, kellene az az irat. És nincsenek, és nincsenek. Talán majd ezen az ajtón át, az operaházba, hiszen az ünnepség ott. Nyitom, csak újabb tömött termek, furakodom, kisebb csoport, Zsófia, valahai szerelemem élénken gesztikulálva beszélget valakivel. Elhaladtomban mosolyogva beletúrok borzas csutak hajába - érdekes, ezt életben nem, itt feketére festette -, és szó nélkül tovább. Újabb ajtó, újabb emberek, és és nincs tovább.
Talán már félálomban, hogy nana, könnyed mozdulatom ösztönösen jelezni kívánta magabiztos-, tőle függetlenségemet is.