Rakovszky Zsuzsa
Kövér asszony melegben
| Mit
meg nem próbálnak az emberek! |
| Ma
is mi volt? Bejön egy nő a boltba, |
| a
karján háncskosár, abba pakolta |
| a
holmit a műanyag kosár helyett, |
|
mintha neki többet szabadna. „Mégis, |
| ezt
hogy gondolja”, kérdem tőle, „drága? |
| Azt
képzeli, hogy a szabály magára |
| nem
érvényes talán? Hiába néz így.” |
|
*
|
Milyen hőség van itt! Kisül a
lelkem. |
| Ha
összeér, mint a csalán a combom |
| úgy
csíp, nyakig csalánban pácolódom |
|
ebben az összeizzadt szűk köpenyben… |
|
Igaz, én mégse kaphatom magamra, |
|
ahogy a tanulólány szokta, egy szál |
|
semmi kis bugyira – örökké ott áll |
| az
ajtóban, hogy a fényt hátba kapja, |
| s a
puszta rózsaszínje átdereng… |
|
„Csak álldigálj, fiam” mondom,
„felőlem! |
|
Szülsz kétszer, és az lesz, ami
belőlem, |
|
belőled is: híg háj, csomós erek.” |
|
*
| Ez a
szerencsétlen penészvirág |
| ma
is kisírt szemmel jött be. „Te, nézz
szét” |
|
mondom neki, „hol látsz jobbat? A
pénzét |
|
neked hordja haza, neked csinált |
| két
gyereket, ott a lakás, az autó… |
| A
másik nő? Ne félj, azt is megunja, |
|
ahogy téged megunt. Mindenki tudja, |
| ha
nem bolond: a szerelem múlandó.” |
| Két
hete nem esett… Micsoda nyár! |
| A
bőr ragad, a vászon összefonnyad, |
|
rohad minden puhán, mint egy
kiolvadt |
|
mélyhűtőben. A metszett cseh pohár- |
|
készlet a Vasedény kirakatában, |
|
ahogy nagy tűkkel dobálja a nap, |
| mint
hajnali fejfájás, hasogat. |
| Az
aszfalt szürke kelttészta. A lábam |
|
folyékony kőbe süllyed, menten
elnyel, |
| azt
hittem. A szűcsüzletben a keskeny, |
|
hideg ezüstfejek szőrmekeretben |
| csak
néztek rám ferde ezüstszemekkel… |
|
*
|
Miért nem kell senkinek az igazság? |
| Mért
gyűlölik? Ma is, egy nő mivel jön? |
| Zöld
barackot kapott. „Addig örüljön” |
|
mondom neki, „amíg zöld. Amit ott
lát |
| a
ládában – lángfoltos-sárga, nedvdús, |
|
olyan hibátlan, mintha festve volna
– |
| Ma
még csak egy szeplő van rajta –
holnap? |
| A
fél gyümölcs rozsdás, halott
üveghús. |
|
Dobhatja ki. Mikor majd széthasad, |
| és
olyan piros a paradicsom, mint |
|
nemrég egy dísztribün, másnap
beomlik, |
|
ráncos, mint egy öreg mell. Mintha
csak |
|
minden gömböt rajta külön kivéstek |
|
volna piros kőből, olyan a málna, |
|
aztán mikor kiborítja a tálba, |
| mit
lát? Fehér penészt az összepréselt |
|
szemek között. Mint ahogyan a nyár |
|
ahogy jön, már megy is.” Én nem
tudom, mért |
| rám
néznek így. Nem én hoztam a
törvényt. |
| Én
csak elfogadom: ez a szabály. |
|
|
|