Tudtam, hogy labirintus; aggodalom, mert mindig hosszan bolyongtam a föld alatt a gyéren világított éjszakai folyosókon, mire megtaláltam. Sikerült. Hosszú sor állt mozdulatlan csendben a peronon. Beálltam a végére, vártuk a metrószerelvényt. Az ott szolgálatos üldögélő ügyelőnek:  egyetlen centimom sincs. -Nem baj, segítőkészen bíztatott, s keresgélve csakugyan találtam egy magyar ötvenforintost. Váratlanul elfogadta. Majd kényszeres fölöslegesen rákérdeztem, hány megálló a Louvre. Két átszállással, és sorolta a megállóneveket, azonnal tudtam, úgyse bírom megjegyzni. De hát nem is oda készültem. Késedelmesen valahogy szállásomra keveredtem. Nem volt ott. Hívom. Igen, voltam, de hát te nem... (Közben a szobában matató festőfiúk egyike rákérdezett-, kitalálta kivel beszélek. Őt egy elterelő szóval félrevezettem.) És akkor egy nehéz sóhaj, hogy most evvel átlépem határaimat, döntöttem: fölmegyek hozzád. Kertes családi házuk; tudtam, férje nincs otthon. A mondat félreérthetetlen volt. Jó, mondta majdnem közömbösen. És hozzátette, ki is vehetnénk egy albérletet, a felét te fizetnéd, felét én. Elindultam. Erre ébredtem.