2019.09.        01. naplójegyzetek   html-2019/szuts-megnyito.htm                                                           C.18533 - 534

Vojnich kiállítás, Tér Galéria, Bp. Kosztolányi tér 4. 2019.09.30., megnyitja Szüts Miklós.

A jelenlévők közül bizonyára sokan jártak már úgy, hogy a nagy szükségben végre sikerült egy fűtésszerelőt találni, aki a lakásukban körülnézve, meglátván köröskörül a sok könyvespolcot rémülten megkérdezte: úristen, ezt a sok könyvet mind el tetszett olvasni..? Na most képzeljék el ezt a helyzetet minálunk! Bejön szerelő, körülnéz, túlesünk a könyv-traumán, de mielőtt sorra kerülhetne végre a betegeskedő kazán megszemlélésére, szakember feltekint az egyik könyvespolc-fal fölött terebélyesedő galériára, és riadtan megkérdezi: ezt mind maguk festették? Akkor már benn vagyunk a lendületben, gyorsan elmagyarázzuk, hogy ráadásul ezt mind a művésznő festette, merthogy – ugye, Pilinszky szép szavával – „az ágy közös, de a párna nem”, szóval hogy a műterem sem… bizony ezt mind a művésznő festette, sőt hogy ez a (most megszámoltam) 124 kép voltaképpen a „maradék”, amit eleddig nem vittek el a csillogószemű gyűjtők és/vagy barátok. Vagy mert nem tetszett, vagy mert túl nagy volt, vagy mert a művésznő nem adta oda, sandítván már a gyerekeire váró hagyatékra.
Ennek a kiállításnak az a címe, hogy műtermi válogatás. Nos ebből a készletből válogattuk ki az itt kiállított húsz képet (tehát a 20-at még hozzáadhatjuk a 124-hez, és akkor már 144 darabból áll a műtermi gyűjtemény.) A válogatás szempontjai se maradjanak titokban: elsősorban olyan képeket válogattunk, amik még (ezer okból) soha korábban nem szerepeltek a nyilvánosság előtt, és be is férnek ebbe a nagyszerű, de méretében mégiscsak korlátozott galériába.
Időzzünk hát el kicsit a kiállítás címe fölött: Válogatás a műteremből; Hogyan is válogattuk ki ennek a kiállításnak az anyagát?
Szertenézve a kortárs szcénában a Vojnich életmű ritka egységet mutat; szívesen tennék egy kisérletet, hogy körbenézve az itt kiállított anyagon, ki tudná biztonsággal megmondani, (a szerzőt is beleértve), hogy melyik kép melyik évben születhetett?
Elsorolhatjuk az életmű legfontosabb jellemzőit: a Vojnich képek mindig egy valóságos látványból rugaszkodnak el, az elrugaszkodás mértéke persze az évek-évtizedek során változott. A valóságos látvány Vojnich esetében vázlatként használt fotókat jelent, melyeknek jelentős részét  ő is készítette. Hogy aztán szerzőnk milyen intenciók alapján választotta kedvenc témáit, nevezetesen a medencéket, mosdókat, lépcsőket, ajtókat és legfőképpen az embertől megfosztott üres tereket, az nagy titok, óvakodnék attól, hogy a szerzőt faggassuk ezügyben, mert félek, hogy a legtartalmasabb válasz, amit kérdésünkre kaphatnánk az lenne, hogy …”hát CSAK…”
(Parti Nagy Lajos szép szavával: „Szaniterben a Vojnich verhetetlen”.)
A válasz talán ott lapul, hogy arra a kérdésre, hogy egy-egy kép megfestése során hogyan hozza meg egy festő a döntéseit, ugyancsak nehéz lenne értelmes választ kicsiholni. Miért rózsaszínűek a mosdók, miért (már amikor) fekete a medence, stb. a legpontosabb választ valahol ott találhatjuk, hogy „próbáltam okkerral is, de ÚGY NEM VOLT JÓ:” Romantikusan szeretjük azt gondolni, hogy a festő fejében, amikor elkezd egy képet van valamifajta vízió, csakhogy ha van is ilyen esetleg, akkor az első néhány ecsetvonás után, (és végig a kép festése során) ez a vízió folyamatosan változik: addig keni, míg – jó esetben – jó nem lesz, amíg nem jut a közelébe annak a dolognak…… mondanám, hogy amit a kép festése kezdetén elképzelt, de sajnos mély meggyőződésem, hogy egy megfestendő képet nem lehet elképzelni. Ugyanúgy nem lehet fejben festeni, ahogy nem lehet fejben verset írni sem, (hacsak nincs a költőnek emberfeletti memóriája). Esterházy Pétertől tanultam, hogy az irodalom mondatokból áll, és amíg nincsenek mondatok (ahogy ő mondta: gondosan, jól kikalapált mondatok), addig nincs SEMMI, legfeljebb lila gőz. A festésnél a helyzet szerintem pontosan ugyanez: amíg nincsenek egymással barátságban (vagy haragban) lévő színek és formák, határozott vagy határozatlan ecsetvonások a vásznon, a festő fejében vágtathatnak bár az apokalipszis lovai, de amíg abból valami a vászonra nem kerül, addig az bizony súlyos magánügy, népiesebben szólva puszta finghámozás. Semmi.
Összefoglalva: az hogy egy festő, esetünkben Vojnich Erzsébet, egy kép készítése során minek alapján hozza meg döntéseit, az bizony titok. És ami a legérdekesebb a dologban, hogy az a festő számára is titok. Szoktak persze a festők néha, – ha belehajszolják őket – erre a kérdésre is válaszolni, de bár ne tennék. Vagy közhelyeket, vagy szamárságokat mondanak, tán azért, mert félnek kimondani az igazságot, hogy fogalmuk sincs. Vojnich esetében a kérdezőnek könnyű dolga van: ő egyszerűen nem válaszol.
A minap – segítségért fohászkodván – megmutattam egy készülő képemet a művésznőnek, tudtam, hogy valami baj van vele, (mármint a képpel), figyelmesen megnézte, és annyit mondott, hogy „nem jó a szürke”. Tökéletes volt a segítség, még két napon keresztül át és átfestettem azt a szürkét, maszatoltam be pasztell-krétával, visszatöröltem stb., és láss csodát: egyszerre csak jó lett, a legközelebbi alkalommal a művésznő is rábólintott. De azt természetesen eszembe sem jutott megkérdezni, hogy MIÉRT nem jó az a szürke?
Tehát hölgyek és urak, az itt látható huszonegy kép válogatás a műteremből; hogy minek alapján választottuk pont ezt a huszonegy képet, arra a választ az imént már elmondtam. CSAK. Mert ezek tetszettek a legjobban.
Visszatérve még egy pillanatra a szerelőre: mindezt, az imént megbeszélteket a fűtés-szerelővel is megosztva, ő megtekintvén a készüléket szomorúan kijelentette, hogy neki az Aristonhoz sajnos nincsenek alkatrészei, így nagy barátságban elváltak útjaink. De talált a művésznő egy márkaszerelőt a számológépes világhálón, aki két sarokra lakván tőlünk adott is egy időpontot október 26-ára, addig már a 124 kép alatt üldögélve vacogva is kihúzzuk…

Kérem fogadják szeretettel a kiállítást.