2019.10.11.                        05. interjúk // html-2019/vajda-geri.htm            C.18591 - 596

Vajda Gergely interjú velem, itthon, szerkesztett változat

VG.:

Azért vagyok itt, igazából ez egy szakdolgokat, mert most végzem el a Színművészeti Egyetemet, végre, az operatőr szakot… most diplomamunka, és film... Emlékszel rám,  a felvételi filmet is…

VD.:

Kiemelten fönn van a honlapomon. Nagyon jó, nagyon.

VG.:

Köszönöm. Az is hasonló problematika, igazából az érdeklődési körömet jelzi. A keret, ez amiben megszületik egy kompozíció, és hogyan van benne a keret a térben, hogyan tartalmazza, hogyan egészíti ki, hogyan választja el a képkeret…?t.

VD.:

A képkeret konkrétan. Mert ez egy nagyon fontos absztrakt fogalom is. Ez is talán az érdekessége lesz nálad is talán, hogy ezt transzponálod, a keretproblémát.

VG.:

Neked kétfajta kereted van, egy keret, de két részre bomlik. Az egyik az szélesebb, mintha a környezetét tartaná távol, a másik pedig a képet emeli ki, a térbe is. Sokkal nagyobb problémát okoz neked, legalábbis ahogy én tudom, hogy ennek a belső keretnek mi a színe, a textúrája, a képpel hogyan van párbeszédben.

VD.:

Nem, nem kisebb probléma. Azon, hogy széles keret is van, nem lehet változtatni. Bár csak 2-3 %-ban de teher, amikor rosszat tesz a képnek. De nem tehetem meg, hogy a kép kedvéért elhagyjam, mert egy kiállításon, hogyha – mint ahogy a Műcsarnokban volt – nyolcvan egyforma keret van, és két kép más keretben, akkor mi történik?

VG.:

Ez a kurátorok feladata, hogy ezekkel a problémákkal…

VD.:

Avval nem tudnak, ha kitették, akkor kinn van. Akkor az a probléma, hogy az kiemelődik. Esetleg érdemtelenül. Tehát egy hibás információt közvetít.
A széles keret egyébként egészen pontosan az, amit mondtál. Én építész voltam, és ez a kezemben volt, kezdetben kereteztetni nem volt pénzem, és kitaláltam egy olyan keretet, amihez kész elemeket lehetett vásárolni, vagyis gyalult faléceket, asztalos szerszámaim itthon voltak, és ezt én itthon meg tudom csinálni. Hidegen lehet kezelni, szögelni, mert enyvezni nem tudtam, és ahhoz türelmetlen is lettem volna. Tehát létrejött egy keskeny keret, ami univerzális, plusz-minusz semleges. És 71-ben egyik első szereplésemen a Ernst Múzeumban szorosan az enyém melett két színes kép, és azonnal láttam, szét kell tolni a környezetét. Ez is bevált, az arányok jók. Ennyi a történet. Olyan univerzális a keret, kiszámoltam, harminchat féle színváltozatot tudok, a közül kell választani, és a mondat vége az, hogy talán 2-3% az, ami sehogy se jó a képhez és akkor is ezt használom.

VG.:

A színváltozat miért csak ennyi?

VD.:

Nagyon kevés és el is feledett kísérleteim voltak, egy-egy belső perem színezésénél. Maradt az öt standard, sötétbarna, fekete, ezüst, világosszürke, sötétszürke, még időnként a fehér. A képhez hozzáfestem a keretet. Vannak minta kereteim, a képeket ezekbe belepróbálom. Ez nagyon fontos információ számomra, hogy egy más keretben a kép egészenmást mond. 

VG.:

És miért az 1:1 képarány? Miért van a négyzet? Miért nincs, vagy kevés négyzet a festészetben úgy általában? 90%-a az vagy…

VD.:

Szeintem nehezebb komponálni négyzetbe. A franciáknak történelmileg van egy standard méret-sorozata, hogy portré, tájkép, tengeri tájkép satöbbi. Mesteremnek falán volt a lisat. Más, a Képcsarnok, ahol harminc-negyven évig hetente  beadtak festők, akik ebből éltek, ott 60x80 –as arány volt az univerzális. Nagyon jó arány, ebbe nagyon jól lehet komponálni. Az álló formátum ritkább a történelemben is, az leginkább a portré, egészalak.
Nálam. 82-ben kezdtem a négyzetes képet, és hogy miért maradtam itt? Titok. Nem tudom, hogy ez miért, holott néha  komponálási problematikusságától szenvedek. Egy kritikus szerint a legsemlegesebb és zártabb formátum.

VG.:

Bocs, ha én lennék te, úgy válaszolnék, hogy azért lett ez a formátum, mert a kocsi hátsó ülésére pont ez fér be, vagy valami ilyesmi. Talán nincs e mögött technikai misztika…

VD.:

Nincs misztika. Te, várj csak, talán valamivel össze tudom hozni, és talán ez sem misztika. 65-ben, már diákkoromban letakartam az ablakomat, hogy ne lássak ki.  hogy a zártságot kényszeresen szeretem, magam se tudom, hogy miért. Most, mikor lebontották a minisztériumot, teljesen eltakarta a műteremablakot, és öt hegycsúcsot látok. Kitörtem rögtön egy ablakot, hogy kilássak a lesmirglizett ablakok közül; és egy hét múlva letakartam. Szóval, hogy nem tűröm… Ennek lehet valami köze a négyzet formátumhoz...lehet, hogy ez már lila gőz.
Az, hogy azonos méretűek, az már technika, mert sokszorosan egyszerűbb kezelni, egyszerre megrendelek és hazahozok 50 egyforma lemezt satöbbi.

VG.:

Hogy nehezebb komponálni...

VD.:

Igen, ez bizonyított is számomra. Tehát amikor a kép csak úgy javítható, akkor mindig fekvő formátumúvá vágom le. Könnyebb egy fekvő formátumot komponálni. Egy szobabelső, amit most festek, az fekvő formátumú probléma. 31 éve festem. Egy fekvő formátumnál egyszerű megjeleníteni a horizontot, és az álló formátumnál pedig a vertikális…

VG.:

Igen, itt jön be picit a kérdésem is, hogy a kép olvasása az állónál, az erővonalak, azok föntről lefelé a függőlegesnél,  és talán jobbról balra a vízszintesnél.

VD.:

A nézésirány az európai, általában úgy is van komponálva, hogy balról jobbra fogják olvasni. Azt hiszem, általában a kép bal fölső sarka körül indul a szem, és tesz meg egy kört, az órajárás szerint.

VG.:

Erre vannak szenzoros kutatások is.

VD.:

Ha a képen a festőállvány balra dűl nálam, vagy jobbra dűl, abban ez a probléma is benne van. Hogy dinamikus vagy retrográd, mondjuk talán így.

VG.:

Azt írtam is neked, hogy nekem a négyzetes formátumú fényképezőgépek keresője nagy élmény mindig.

VD.:

A négyzetes? Nekem kezdettől az volt, a 6x6-os gépek, végig avval komponáltam.

VG.:

Mi volt előbb? A festmények formátumának döntése, vagy a fotózás?

VD.:

Fotózni gyerekkoromtól. A négyzet festménynél:  1982, egy sorozat először. Ez sose jutott eszembe, érdekes.  Nagyon szokva voltam a négyzetes gondolkodáshoz.

VG.:

Szeretek nézni keresőben. Akkor kiesik a világ, ahogy a képkeret is  arra törekszik, hogy kiessen a környező világ. Te mennyire szeretsz zárt kompozícióban gondolkodni? A képeid egy elgondolt látvány kimetszései, amin túl is ott van minden, vagy csak az létezik, ami  a képen? A szőnyeg, ha a fele kilóg a képből, az a fele létezik?

VD.:

A második, de még az se. A nulláról indulok, fölrajzolok ceruzával az első 5 percben egy képet, azt gyorsan befestem, hogy foltos legyen, ez 10 perc, hátralépek, megnézem, és az egy rémülten-rossz induló kép. Ez a plusz-mínusz, nulla tulajdonképpen innen indulok.. Én nem megcsinálok valami kitaláltat, hanem megpróbálok megkeresni a képnek egy sarkát, amiből érdemes kiindulni. Egy okker mellé egy szürkét keresek. És három perccel előre nincs vízióm. Nem tudom, hogy mi lesz vele. Olyan fokon nem lineáris a feladat. Ha egy szőnyegnek a fele bekerül, akkor szó sincs annak a második feléről. Sőt, most hogy újabban nonfiguratív elemeket keverek a látvánnyal...

VG.:

Erre mondj példát, kérlek--

VD.:

Valamelyik képemen egy festőállvány, egy horizontvonallal, és elől egy, ami a kép lényege, egy laza fehér festékcsík, ami semmiképp nem transzformálható natura elemmé. Minden fölmerülhet. A képnek nincsenek törvényei. Esterházy Péter matematikus volt, látszik a gondolkodásán, van egy zseniális mondata. Én is eljutottam errefelé, hogy (ellentétben a tudománnyal), a művészet nagyon szigorú törvények szerint csinálódik, csak az a jelyzet, hogy ezek a törvények folyamatosan változnak. Zseniális, mert ez történik. Egy vonalat behúzok és az egész képnek az értelme, tartalma, mindene megváltozik. És ez percről percre alakul, ellentétben a tudománnyal, ahol egy igazság stabil.

VG.:

Értem. Nyilván nem azt próbáltam megkérdezni, hogy egy fényképet csinálsz-e a festészeteddel a világról. A párhuzam. Hátha valami kijön ebből a hasonlításból. Nyilván abból ered, hogy az ember az absztraktot mindenképpen próbálja figurálisan értelmezni. Van egy ökölszabály, hogyha látsz két pontot meg egy vonalat, akkor az egy arc, satöbbi. Én meg a képkészítésnek abból a feléből jövök, ahol meg nagyon nehéz absztrakt képeket beletenni. Nekünk főleg fénnyel, mozgásokkal, élességgel lehet egy stilizálást csinálni, egy elemelést.

VD.:

Eljuttok egészen az absztrakcióig ezekkel az eszközökkel. Nem sajnállak titeket.

VG.:

Amikor megszületnek a viszonyok, a képcsinálás közben, megszületik a kép. A kész kép nem csinálja-e meg a nézőben, akár benned is azt az illúziót, hogy ez egy ablak egy világra... ha fényképezőgépbe belenézel, tudod, hogy hol kezdődik a világ. Ha azt akarod, hogy minden lényeges benne legyen, akkor hátrább lépsz, változtatsz a nézőszögön. De amikor a festészetben megcsinálsz egy kompozíciót, úgy képzelem ezt, hogy csinál a kép, teremt magának egy külön univerzumot, és ki tud mászni a kép mögé, hogy a kép mögött is következményei vannak?

VD.:

Én tudattal vagy tudat nélkül meghatározom, hogy ez a látvány a nézőtől lélekben milyen távolságra legyen. Ez nem egy pont, hanem ez egy távolság. Például nagyon sok évig szerettem ezért az üveget, mert elidegenít. A képben benne van a távolság, önmagában a látványban. Egy festőállványt ráfestek, sok munka van vele, hogy ez mennyire legyen a nézőtől, milyen messze. Mondjuk elhomályosítom, elhalványítom, elbizonytalanítom, messzebbre kerül.

Sokat játszom, teljesen zavaros tud lenni a téri helyzet, mert ami hátul van piciben, mert előfordul, az van sokkal közelebb, mert konkrétabban van megfestve, és elöl valami homályos. Csontváry is három lábakat festett a lovaknak. Vermeer Delfti látképe olyan, mintha drónról lenne. Hogy mit rajzol meg élesen, ami közel van és távol, hogy ez mennyire különbözik, ez fotózásnál a teleobjektív és a nagylátószögű problémája. 

VG.:

Meg kell kérdeznem néhány nagyon egyszerű iskolás dolgot. Anymetszés. Mennyire segít? Mennyire áll készhez? Mennyire tudatalatti?

VD.:

Én az aranymetszéssel nem foglalkozom, de a műveltebb köztudatban létező ösztönös arány, szép, nyugodt, stabil, és ezért szerepel. Ösztönösen biztos bennem is bennem van, amikor harmónia. Persze gyakoríbb, hogy ettől a harmóniától egy picit félre lépek, ez nagyon zavaró tud lenni, ösztönösen ez a célom.

VG.:

Igen, az harmonikus, viszont a képarányod, a négyzet, viszont szimmetrikus. A kettő között nagyon fontos különbség van.

VD.:

Ez egy rosszul használt fogalom ebben az esetben. Azt lehet mondani, hogy egy nyugodt, harmonikus dolog a négyzet a világban, és hozzá lehet tenni, hogy a geometriát az ember kitalálta. Adott volt a gravitáció és adott volt a horizont, mint koordináták, és ehhez a geometriát az ember kitalálta. Az ábrázoló geometriában a négyzet kétségkívül a legalapvetőbb effekt. A leg magától értődöbb a négyzet. Ez érdekes.

VG.:

Szokták még az aranymetszés mellett mondani ezt a harmadolási szabályt, ami viszont a négyzetben az is nagyon szépen adódik. Vannak ugye a harmados csomópontok, nincs túl közel a képhatárhoz, nincs túl középen, illetve az ettől való elmozdulás keltette feszültség, amit említettél is, hogy szeretsz kívülre pakolni dolgokat, hangsúlyokat kifelé billenteni.

VD.:

Mindig az adott kép adott pillanatától függ, hogy hova kerül valami. Kétségkívül ha valami szorosan a keret széléhez kerül, de ez az életben is így van, ezek figyelemfelkeltő, könnyen zavarra utaló effektek, problematikusak.

VG.:

Egy nagyon rossz, vagy filmes párhuzam: van egy kedvelt képelemed, az a festőállvány. Létezik-e az, tudnánk-e olyan sorozatot csinálni a képeidből, amiben ez a festőállvány szépen végig van vive a plánozásban? Megvan totálban, amerikaiban, hogy látszódjék még a pisztolytáskája, félközelibe és premier plánba. Tudnánk-e csinálni egy ilyen sort szerinted?

VD.:

Igen, mert volt olyan képem, ahol a festőállványnak a középső tartománya volt csak meg, de az kitöltötte a képet, úgy volt belefeszítve a négyzetbe. Legtávolabbi pedig gyufaskatulyányi volt, úgy, hogy az alsó fel látszik csak, és fönt kilóg a képből. Éppen most volt egy ilyen képem.

VG.:

Azt szokták mondani, hogy a négyzet, négyharmad arányú kép abban nagyon könnyű csinálni egy közelít egy emberről, portrét, ebben a formátumban. A 4:3 arányban szépet lehet csinálni, mert pont a váll szépen adja a függőlegest, valahogy pont úgy van a mell fölötti kivágás is. Ezt szokták példának hozni. Mondjuk azt, hogy ez egy alak, ez a festőállvány. Komponálási szempontból egyszerűbb-e totált csinálni róla, vagy közelit? Van-e erről gondolatod? Ha ez egy portré, akkor hogy egyszerűbb kezelni képelemként? Totálban? Egészben használva? Részeire bontva? Már ha van ennek arca…

VD.:

A képcsinálás nehézségi foka az nem lineáris, hanem pillanatonként változik. Tehát nem lehet statisztikát, arányokat felvetni. Annyit tudok mondani, hogy amikor a festőállvány részlete tölti be a képet, azt ritkán használom, nem szeretem és ritkán tudom igazán jól megoldani, az valamilyen értelemben nem az én világom. Pedig a fotózásnál mindig a részleteket..., 180-as tele volt mindig a 6x6-os gépemen.

VG.:

Még egyre nem kérdeztem rá a képek méretére. Hogy ebben van-e összefüggés, hogy kis képet egyszerűbb…, mint pl. western filmekben nagyon szép, nagyon-nagyon vízszintes, hatalmas vászonra kivetíthető tájképeket szoktak, ez egy külön formátum is volt, a cinemascop, három vetítőgéppel vetítették.  Van-e formátumbeli határa a grandiozitásnak, a totálnak, a nagy képnek?

VD.:

Elvben?

VG.:

Hatásban. Tapasztalataid szerint, hogy amikor nagy képet csinálsz, nagy felületet, akkor egyszerűbb-e vízszintesben vagy függőlegesben komponálni. Úgy tudom, hogy a nagyobb képeid azok valóban nem négyzet arányban… igaz-e ez a benyomásom?

VD.:

Negyven éve alig van nagyobb képem. Az ikonfalat csináltam, több képet összerakva, az már nem ilyen probléma számomra. Állandó négyzetes képméreteim 82 óta kb 100, 60, és 35-40 centi. Nincs törvénye, melyiket nehezebb megcsinálni. (Érdekes viszon 2 méteresben nem tudnék négyzetformát elképzelni.) A méretválasztásom: előfordult, hogy alkotóházaba levitt és megkezdett többtucat méteres képet egyenként fűrészeltem vissza 60x60-ra, az akkor annyira nem ment. Most egy-két éve viszont jól megy.

VG.:

Nagyon köszönöm azt az időt, amit rám szántál.

VD.:

Nagyon szívesen.