ANDREA

Ötször, ha találkoztunk életünkben, leginkább csak pillanatokra.
Negyven éve ismerős házaspárnál vacsoráztunk. Alábbi levelem arra utal. Kata egy hónap múlva: láttam Andreát a metróban, piros kezeslábasban. 1981. Műcsarnoki kiállítási meghívóm hátoldalára: kéretik az egyik családtagnak a megnyitóra kertésznadrágban. Barátom felesége válaszolt, próbálunk Ferinek találni...
És a lány csakugyan abban jött. A terembe belépve elpirult. Ennyi a történetünk.
Egy képem nála.

‒ Köszi, hogy megnéztetek. Sose felejtem el a pillanatot, ahogy vacsora közben a Rózsadombon átviharzottál a szobán, a szó szoros értelmében elakadt a lélegzetem. d.

‒ Drága Deske, gyönyörűszép volt a kiállítás és szívszorító. Én köszönöm. Senkivel sem töltöttem annyi időt az azóta elmúlt évtizedekben, mint Veled. Mindig Téged nézlek, ha töprengek, ha megakadok, ha mélázok, ha örülök vagy szomorkodom... Mindkét asztalom Rád néz. És Te súgsz nekem.❤ Ölellek Andrea