2020.10. html-2020/csomay-interju.htm C.19423 - 452
Wesselényi Garay
Egon, Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet,
kérdezi Csomay Zsófia
építészt
videointerjú 2020. okt. // 2:40h
Cs.:
… iszonyúan élvezi. Egyrészt mire kitaláltuk közösen, hogy hova mit lehet csinálni. Amikor az Áron kitalálta ezt a Kilián laktanyát, akkor mindannyian lázba jöttünk, hogy ebből mi jön ki, és tényleg a fiú rettenetesen tehetséges és iszonyúan jól rajzol és irtó jó a vizualitása, de miután mindannyian nagyon-nagyon szerettük ezt csinálni, hajtódott a dolog, de mindegyiknél. Volt egy olyan fiú, aki tulajdonképpen mulatóházat csinált, olyan mulatóházat, ahol szétverhetik a falat, mégse zavarja a környezetet. Egy belvárosi zajos helyet, amit bezárt egy toronyba és emiatt nem kellett azt mondani, hogy csendrendelet, meg satöbbi. Volt, aki semmi mással nem foglalkozott, csak a tűzfalak közti tereket hogy lehet hasznosítani. Egyik szebb volt, mint a másik. Ezt is elvittem a Füleki Zsoltnak, aki nagyon örült neki, nagyon tetszett…, de ebben a fázisban ezek mindig megakadnak. Most, ez már köztudott, a hírekben is lehet hallani, hogy a kormány barnamezős beruházásokként szociális bérlakásokat szeretne létesíteni, ami mint egy falat kenyér, úgy kellene. Ha valami kell, akkor ez nagyon kell.
MMA.:
Állami tulajdonú szociális bérlakásokat.
Cs.:
Olyat, ami megfizethető, de nem gagyi és nem luxus, de ami egy XX. századi embernek kell. Ez rögtön fölvet olyan problémákat, ami engem nagyon régen foglalkoztat. Amióta a képernyő, mint lakberendezési és ember-berendezési tárgy megjelent a horizontunkon, ami mondjuk 25 éve… már a televízió is. Már a televízió is egy olyan tárgy, ami – én azt gondolom, hogy egy polgári nappaliba idegen. Maga a képernyő fénye, maga az a tevékenység, ami tulajdonképpen kiszakítja az embereket az egész lakás életéből, és kényszerűen hat azokra, akik esetleg nem akarják nézni, már abban a pillanatban el kellett volna kezdeni azon gondolkodni, hogy biztos, hogy a régi polgári lakások zsugorított változatát kell iszonyú számban megépíteni? Ez a dolog, amióta aztán a laptopok, a mobiltelefonok… tehát amióta az a dolog, hogy az ember egy tárggyal személyes kapcsolatba kerül, és ezáltal kizárja magát a közösségből, ez egy teljesen új lakásforma – szerintem. Ez az egyik, ami nagyon fontos szerintem, akár már a szociális lakásépítésnél, a másik pedig az, hogy a munka végzésének a helye és a módja iszonyatosan megváltozott. Most a covidnál exponenciálisan nőtt ez a probléma, hiszen mindenki home office-ba ment és a lakások tökéletesen alkalmatlanok erre. Mit csinálnak az emberek? Az étkező asztalról arrébb lökik az abroszt, és akkor azon a 3 dm2-en pötyögtetik a számítógépet, és akkor ott a cumisüveg, ott a pelenka meg a vasalnivaló… ez nem jó így. Tehát nyilvánvaló, hogy vagy a lakásoknak azt a tulajdonságát, hogy van egy nappali, ahol vendégeket fogadunk, amit általában zömmel nem arra használnak, hanem zömmel televízió nézésre használnak. Viszont azt is lehet, látni, hogy mióta tényleg kulturált módon lehet az utcán, meg a kocsmákban létezni, mert tényleg ahhoz képest, ami a szocializmusban volt, tényleg elképesztők a számok és a minőségek javulása. Kivonulnak az emberek és lehet látni, hogy üzleti tárgyalások, laptopozás, stb. van. Az se biztos, hogy ott kell történjen, mert lehet olyan házakat csinálni, ahol a házakban vannak, külföldön nagyon sok ilyen példa van. Ez, hogy ennyire fellazult a lakhatás, a munka, az emberek viszonya, a városhoz való viszony, emiatt ez a szociális lakásépítés szerintem nem egyszerűen csak olcsóbb bérű lakhelyek létrehozás, hanem olcsó bérű, olyan lakhelyek létrehozása, amik ezeket a dolgokat lehetőségként felkínálja az embernek. Aztán ő választhat, hogy ő mégiscsak otthon akar dolgozni és neki bizony kell egy igazi nappali. Lehet olyan házat tervezni, amiben választhat olyan teret… a másik az, hogy nagyon-nagyon szomorú, hogy úgy a panelházaknál, mind a lakóparkoknál mindenki bezárkózik önmagába és az fajta fíling, ami a függőfolyosós házaknál volt, aminek nyilván rengetek hátulütője van, de ugyanannyi előnye is van. Ezt a dolgot vissza lehetne hozni, nem egy függőfolyosó geometriájával, hanem egy háznak egy olyan belső elrendezésével, ami nemcsak egy szűk lépcsőház és egy liftmaggal dolgozik, hanem dolgozik olyan terekkel, amik bővületek, nyitott, fedett terek, olyan gangok, ahol elfér egy csoport, ahol játszani lehet. Mindez olyan dolog az én hitem szerint, hogy ezt nem lehet hűbelebalázs módjára elkezdeni, hanem erre alapkutatást kéne végezni. Úgy a körút menti helyzet megoldására, mert azért ez nem maradhat így. Jó, hogy meg van kötve az önkormányzat, kormány keze, mert 89-ben eladták a lakásokat, tehát jogi akadály van, de ez nem lehet oka annak, hogy az az elképesztő házanyag tönkremenjen. Ez tönkre fog menni egyébként, hogyha ezzel nem foglalkozunk.
MMA.:
Rengeteg kérdésem van. Engedje meg, hogy beköszönök a nézőinknek, valamelyik kamerába belenézek. Jó estét kívánok! Csomay Zsófiával beszélgetünk. Háromszoros Pro Architectura díjas építész, Ybl díjas, Príma díjas, Kocsis Iván érmes építész, Érdemes művész, Széchenyi Művészeti Akadémia tagja, a MOME Építészeti Intézet címzetes egyetemi tanára, a CET kft vezetője. Az egyik irányból mindenki nagymamája, ahogy említettem mindenki szakácsnője, a másik irányból, magyarul erre nekünk, nem nagyon szoktuk használni ezt a kifejezést, de meggyőződésem, hogy nemzeti kincs, és ebbéli minőségében kértem meg, kértük meg, hogy üljünk le erre a beszélgetésre. Ez egy három alkalmas beszédsorozat lesz, aminek első alkalmával Csomay tanárnő beszél, egy hónap múlva Kerényi Margittal fogunk beszélgetni, a rákövetkező hónapban, ugyanígy a hónap első csütörtökén, november elején, illetve december elején, harmadikként pedig Soltész Noémivel. Nem véletlen, hogy mindhárom beszélgető partnerem nőépítész, ebben, ha lehetőségünk van arra, akkor ezeknek a beszélgetéseknek a végén talán egy kicsit részletesebb képet fogunk kapni arról, hogy mit jelent ma nőépítésznek lenni, nőként szakmát gyakorolni Magyarországon. Engem Wesselényi Garay Egonnak hívnak, a Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetnek vagyok a főmunkatársa, és építészmérnök, és a tanárnővel a MOME-n végzett diplomázási munkáról kezdtünk el beszélgetni és így jött elő a szociális építészet kérdése.
Az előbb megemlítette ön, hogy hiba volt a nagypolgári lakásokat lezsugorítani. Mit ért ez alatt? Azt gondolná az ember, hogy a modernizmus meg a funkcionalizmus valahogy Molnár Farkasékkal, meg a magyar (7:50)…..............................kezdve kitaláltak a kis lakásnak a mindenkori alaprajzát, amit azóta is tudunk, legalábbis az egyetemistákba beleverik.
Cs.:
Miután szenvedő alanya voltam a Corvin sétányon két háznak, és saját bőrünkön tapasztaltuk azt, az a réteg, aki beruházza ezeket a házakat, mit szeretne. Konkrétan a nagypolgári lakás zsugorított mása, kivéve a cselédszoba. Tehát minden, ami egy nagypolgári lakásban van, hálószoba, konyha, kamra, nappali – tehát minden, ami nominálisan egy nagypolgári lakás van, az megvan a legkisebb lakásban is. Azt gondolom, hogy ez sem térileg, sem funkcionálisan nincs rendjén, amit az előbb elmondtam. Nagyon-nagyon felül kéne vizsgálni és azt gondolom, hogy ez majdhogynem felesleges pénzkidobás ilyen rögzített életformára lakásokat csinálni abban az időben, amikor az emberek rögzített életmódja napról napra lazul fel és válik diffúzabbá. Nagyon-nagyon változunk mindannyian. Fizikálisan lehet érezni a városban, hogy mennyire nem úgy élünk, mint harminc évvel ezelőtt. Ezt nyilván mindenki saját maga tudja, hogy az otthondolgozás, a társadalmi élet eltolódása az otthonból a közösségi terek felé. Ugyanakkor …
MMA.:
Ez érdekes körforgás, nem? Tehát most a COVID alatt nagyon sokan rákaptunk arra, hogy otthon dolgozzunk, ugyanakkor mindent megteszünk, hogy kimenjünk a közösségi terekbe.
Cs.:
Persze. Azt nem lehet elvitatni, hogy az ember közösségi lény. Nem emlékszem, hogy melyik írónak olvastam egy írását arról, hogy az a dolog, ami egy faluba a háború előtt, az egész falu közös élete, a kispad, hogy mindenki tudott egymásról, ami egy gangos házban majdnem ugyanúgy megvalósult, az valamilyen úton-módon az embereknek az individuumával valami baj történt, mindenki be akar zárkózni. Az, hogy én megyek föl az Istenhegyi úton föl a hegyre futni, és egyre-másra töltik be a kerítéseket, és csinálnak olyan kerítést, amin nem lehet átlátni. A Balaton parton, a Balaton felé 2m magas, tömör kerítések épülnek, tehát ez a bezártság őrület, nem tudom, ennek valami pszichológiai oka lehet. Ennek nyilván van egy reakciója, mert azt is lehet érezni, hogy az emberek nagyon vágynak a közösségre. Nagyon vágynak arra…, főleg ez a COVID, ez nyilván még felnagyította ezt a vágyat. Vannak emberek, akik deprimáltak lettek azért, mert nem tudnak kommunikálni. Azt gondolom, hogy ez a mi szakmánk ebben a pillanatban iszonyatosan felelős azért, hogy ezek a dolgok megoldódnak-e vagy nem. Hozzá kell tennem, hogy egy építész hiába rajzol le valamit, hogyha nincs aki megcsinálja. Igazából ez egy olyan mindent átható, közös munkának kéne lenni, ahol a biológustól a közgazdászon keresztül, a döntéshozókig, a pénzgazdászig, mert különben ez az ország vizuálisan és szerintem az épületállománya is olyan módon fog változni, ami nem európai. Ezt én úgy gondolom, hogy mi itt az iskolában nagyon-nagyon megpróbáljuk a gyerekekkel megértetni, és a gyerekek nagyon fogékonyak, nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is. Ezek a gyerekek mind járnak közösségi építésre, hontalanokat segíteni. Nyitottak és úgy járnak Európában, mint ahogy én Érdre járok busszal.
MMA.:
Nem kekeckedem, de óhatatlanul adódik a kérdés, hogy a zugligeti helyszínen, ami Budapest egyik legszebb campusa most a MOME-é, egy nagyon elit, nagyon szűrt hallgatói, akik azért nagyon elegáns családi háttérből jönnek. Mennyiben illúzió és mennyiben realitás erre a típusú szociális érzékenységre nevelni őket? Az, hogy építészeti szempontból ez megkerülhetetlen, ez vitathatatlan. Mennyire vagyunk reálisak önmagunkkal szemben akkor, amikor egy kifejezetten elit szakmának, mert az építészet változatlanul egy elit szakma, az elit helyzetben lévő fiatal hallgatóitól elvárunk egy olyan élethelyzetnek a megismerését, amelyhez hasonlatos nyomorra esetleg még távolról sem találkoztak.
Cs.:
Egyrészt ezek a gyerekek mind járnak Borsodba, falvakba. Most DLA-zott Fehér Bori, aki ebből a témából DLA-zott, és rendszeresen viszi a gyerekeket Borsodba, közösségépítésre. Egyrészt ismerik ezt a dolgot, másrészt maga a szociális bérlakás az a saját bőrükön érződik, miután a kollégiumot elbontottuk, csak bérelni tudnak lakást, ami drága, nem megfelelő. Ez biztos hogy ez nem ül, ráadásul az sem ül, hogy ezek mind magas színvonalú polgári családból származnak. Nagyon sokan jönnek Ukrajnából, Erdélyből, Szlovákiából. Jó, vannak értelmiségi gyerekek is, de messze nemcsak azok vannak. A legműveltebb értelmiségi családból származó gyerek is abszolút rá tud kattanni és el tud menni a cigányokhoz hetekre, és ott alszik és kajál velük együtt. Én azt gondolom, hogy ez intelligencia kérdése. Az intelligencia pedig nem feltétlenül műveltség és magas színvonalú család kérdése, hanem az egy született dolog.
MMA.:
Ez igaz. A MOME-n lezajlott és az összes többi egyetem is követte, nevezzük hogy, hogy szociális fordulat, az építészeti oktatás szociális fordulata, erre 2008-2010 körül került sor. Összefüggésbe van-e ez esetleg avval, hogy a korábbi építészeti oktatás, mondjuk 2000-ig, avval az ígérettel képezte a fiatal építész hallgatókat, hogy tanulj, dolgozz, légy szorgalmas, és lesz majd egy foghíjtelek a Várban, amit esetleg te fogsz beépíteni. Tudom, hogy ön épített foghíjtelken a Várban, nem személyeskedésből mondtam. Ez egy oktatási paradigma volt. Elfogytak a foghíjtelkek a Várban, és a nagy kérdés az, hogy azért váltott az oktatás, mert nincs több foghíjtelek a Várban.
Cs.:
Szimbólumként igaz ez a mondat. Valójában a foghíjtelkek elfogyása a valóságban azt jelenti, hogy megváltoztak az építészeti feladatok, és meg fognak, nagyon-nagyon remélem, hogy nagy meg fognak változni az építészeti feladatok. A házak mű mivolta nem lesz olyan fontos.
MMA.:
Mi tetszik érteni, hogy mű mivolt? Mint művészeti alkotás?
Cs.:
Igen, igen. Én azt gondolom, most vissza kell picit mennem… Minket a Jánossy György tanított az iskolában amikor én odajártam. Én a 60-as évek végén végeztem, akkor volt itt azért egy elég fura bizonytalanság. Mi még a Jánossyék által elhozott, a háború előtti kultúrát, a Dániából elhozott elméleteiket, tulajdonképpen a szocreálba épült elég jó házakat, és azokat a házakat, amik a foghíjtelkek a Várban, amik kifogástalanok a mai napig. Ez a bizonytalanság akkor már elkezdett működni, nagyon sok Japán folyóiratot néztünk, Unio Majeka (Majeika) (16:32)......................……. Kenzó Tange. Stirling, az volt a non plusz ultra. Aztán a skandináv építészek, nem valóságban, mert nem nagyon mehettünk akkor még, de tulajdonképpen még az volt, hogy az ember megcsinálja a házat, ami vagy művé válik, vagy nem, attól függ, hogy mi. Akkor nekünk a Jánossy azt mondta, hogy ne izguljatok, most jön egy nagyon zavaros időszak, de el fog jönni a szintézis időszaka, ami nem tudom, hogy minek alapján, de más fogja mozgatni az építészetet. Sokáig gondoltam vissza Gyurinak erre a mondására és tulajdonképpen az elmúlt két évben jöttem rá, hogy ez az a dolog, nyilván a Gyuri nem tudhatta, hogy ez lesz, de az az a fordulat, ami most szerintem a mi szakmánkban elindult, ami úgy gondolom, hogy negálni fogja a sztárépítészi viselkedést, amiért én nem vagyok szomorú. Ez összefüggésben van azzal a változással, ami most mindenütt elindult, egyrészt az, hogy a földgolyó egy hely lett, tehát nagyon tudja mindenki a másikról, hogy mit csinál. Ezek az életformai változások, az, hogy az a bizonyos klasszikus műveltség, ami még rajtunk is ott van, nem lehet levetkőzni, az ezeket a gyerekeket teljesen hidegen hagyja. Én nem mondom, hogy nem szeretnek verseket olvasni, nem ilyen szempontból mondom, de a kategóriák már nem kötik őket. Tehát egy olyan kategóriát, hogy én azt mondom, hogy nem lehet lábazat nélkül megcsinálni egy házat, mert akkor, ha fölmos egy takarítónő, akkor ott marad a nyoma. A gyerek csak nevet rajta. Bizonyos szempontból nekem van igazam, bizonyos szempontból neki. Olyan nyitottan tudnak egy feladathoz hozzáállni, ami nem azokon a rugókon alapszik, mint amit mi tanultunk. Most megpróbálom idézni a Péternek egy mondatát, ami úgy hangzott: „Az építészeti mű, mű mivoltát kérdőjelezzük meg akkor, hogyha kommunikációs készségét meghaladó üzeneteket várunk el tőle.” Ez egy iszonyú igaz mondat, ugyanakkor már ez sem igaz, hogyha azt mondom, hogy … nem vagyok benne biztos, az a kérdés, hogyha ez az üzenet, ami most már az építészekre az egy igazi üzenet. Az az üzenet nem igaz üzenet, hogyha mondjuk teszem föl valaki egy korcsolyapálya bejáratához egy korcsolya alakú bejárati építményt csinál. Tehát etikus dolgot, ilyenből elég sok van. Ez a mondat arra vonatkozik, de arra is vonatkozik, hogy az az üzenet, ami most, a mostani építészek feladata, az üzenetnek a feladat része, az igenis hogy kezelhető építészeti eszközökkel. Mi az az építészeti eszköztár, ami nem a kannelúra, meg nem a forma, még azt is mondom, hogy nem is biztos, hogy az arány és a tér. Nyilván szerepe van, de nem ezek a főszereplők, hanem valami más, amit nem tudok most megfogalmazni, de az biztos, hogy sokkal-sokkal inkább nem stilisztikai elemek hajtják, hanem valami… azt mondom, hogy biológiai. Lehet, hogy ez egy rossz szó, de valami olyan dolog, ami az emberi létnek a sajátja. Most ez a változás, ahogy élünk, nagyon nagy feladatot róna az építészekre, ha engednék őket.
MMA.:
Ennek kapcsán szeretném megkérdezni, hogy kicsit visszatérve az oktatásra, és ebbe belekapaszkodva, amit ön mond. Beszélgettünk a diplomáztatásokról és diplomák rendszeréről, azt ön említette, hogy rengeteg időt szánnak arra, míg a hallgatók megtalálják a tervet, területet, megtalálják az adott témát. Eltelik adott esetben egy fél év, háromnegyed év gyakran, még egy év is, míg a diplomának az ötletétől megvalósul a diplomaterv. Ön említi ezt a fajta új szerepet, amit most az egyszerűség kedvéért nevezzük új érzékenységnek, vagy új odafigyelésnek, vagy új szerepnek, amelyet tényleg nagyon nehéz megfogalmazni. Majd hirtelen brutális váltással az történik, hogy bekerülnek az irodába, és nem hogy egy év nincsen a tervre, hanem a hétvége alatt kell csinálni egy ezer lakásos lakóparkot. Egyetért velem, hogy ez egy létező probléma.
Cs.:
Hát ez nagyon nagy baj. Nekem a legnagyobb fájdalmam az, hogy nem azt tanítjuk ebben az iskolában, mint ami az országban zömmel történik, tehát alig van átfedés. Vannak azért átfedések, apró átfedések, reményt keltő pici átfedések, de nagyon-nagyon sok gyerek 5-6-10 év múlva visszajön, hogy tanárnő!, nem erről volt szó. És nagyon sok a pályaelhagyó emiatt, mert ezek a gyerekek nagyon sok mindenhez értenek. Elmennek filmgyárba grafikusnak, látványtervezőnek, és ez nagyon nagy baj. Nagyon nagy baj. Ezért próbálkozunk most… én azt gondoltam, hogy azért is mentem el a Füleki Zsolthoz, hogy miután itt épült ez az első ház itt a suliba, ami tulajdonképpen arra való, innovációra, hogy itt nyugodtan lehetne olyan típusú alapkutatásokat végezni, ami abba az irányba terelné a vezetők, meg a beruházók… ugye a pénz ellen nem tudunk hadakozni. Az, hogy valami megtérül vagy nem térül, nyilván közgazdászok kellenek, de az, hogy szükséges szociális bérlakás, és szükséges ezzel a dologgal foglalkozni, és szükséges a régi házállománnyal foglalkozni, az teljesen egyértelmű, és nagyon sokáig ezt nem lehet halogatni, mert… nem mondom, hogy tragédia, mert legfeljebb összeomlanak…
MMA.:
Ön hogy látja? Azért jó ez a diploma, mert ezen jól lehet modellezni az iskola és a realitás viszonyát. Ön hogy látja, hogy ez a diplomaterv megmérettetés, ez számvetés arról az öt évről, amely eltelt addig, vagy pedig felkészítés arra, ami ebben az országban van. Ön is elismerte, hogy nagyon másképp tanítjuk a hallgatóinkat, mint ami a realitás ma Magyarországon. a.) Az lenne a feladat, hogy az egyetemi oktatást alakítsuk át, b.) vagy magunkat, az országunkat alakítsuk át, hogy alkalmasabb legyen arra a szakembergárdára, vagy értelmiségi gárdára…
Cs.:
Az egyetemi oktatást nem akarjuk megváltoztatni, de ami az országban történik, azt meg nem tudjuk megváltoztatni. Itt csiszolódnak a dolgok, de… érdekes módon azok a gyerekek, akik elmennek jól működő építészi irodákba tőlünk, ők zömmel nem lakásalaprajzokat csinálnak, mert azért azt felismerték azok a vezetők, hogy ezeknek a gyerekeknek van olyan spirituszok, ami nekik is jót tesz. Elég sok ilyen gyerek van. Sokszor megkapjuk, hogy nem tudnak eléggé részletrajzokat rajzolni, nem ismerik a rétegrendeket, ami azért nevetséges manapság, mert hiszen három kattintással lehet egy rétegrendet találni bármilyen szituációra. Viszont azt, amit ők tudnak, azért azt használják ezek az építész irodák, csak irtó kevesen végeznek. De ebben magának igaza van, hogy nagyon sokan szenvednek. Tehát akik olyan helyre kerülnek, azok el is hagyják, vagy a pályát, vagy elmennek máshova. Elég sokan elmennek külföldre, sajnos.
MMA.:
Hogy látja egyébként a sikert? Nemcsak az ön hallgatóit tekintve, hanem általában az építész hallgatókat. Meg lehet-e állapítani valakiről egyetemista korában, hogy belőle lesz valaki.
Cs.:
Igen. Első fél órában. Az első fél órában meg lehet állapítani, hogy valakiben van-e képesség vagy nincs. Nyilván nem az első fél órában, de nagyon hamar. Nem is csak az, amit rajzol, hanem valahogy sugároz. Bizony voltak olyan tanítványaim, akiről biztosan tudtam, hogy… nem. Nyilván vannak kivételek, meg vannak egyéni tragédiák, családi ügyek, de akikről mi itt azt hisszük, hogy nagyon jók, azok általában, általában az is marad.
MMA.:
Bocsánat, hogy ilyen kétkedve néztem, de abban az intézményben, ahol én diplomáztam, a Műegyetemen, ott inkább azt tapasztaltam magam körül, meg kollégákkal a későbbiekben beszélgetve, harmadik, ott nem lévő, nagyon sikeres kollégákról – nahát nem gondoltuk volna X-ről és Y-ról, hogy ilyen jó lesz. Nahát Z-ről nem gondoltam volna, hogy ennyire be fog futni. Tehát a tehetség kérdését picit elhalasztanám, a siker, a boldogulás kérdésétől. Ezt hogy látja?
Cs.:
Teljesen igaza van, a szerencsét elfelejtettem mondani, ami még majdnem ugyanannyi, mint az előző kettő. Én a saját életemen abszolút tudom, de…
MMA.:
Ön szerencsésnek tarja magát, vagy nem szerencsésnek?
Cs.:
Képzelje el, hogy fél évvel ezelőtt, amikor 80 éves voltam, és akkor talán a Krisztának azt mondtam, hogy én vagyok a legszerencsésebb ember Budapesten, és akkor, abban a pillanatban úgy is éreztem. Most nem mondom, most nem mondom, mert most történtek olyan dolgok, amiktől elszomorodtam, de alapjában véve, igen. Szerencsésnek érzem magam, de nem vagyok sikeres. Butaság. Úgy tűnik, mintha sikeres lennék, de közben igazából én nem voltam egy közkedvelt tervező. Majdnem minden munkámat vagy pályázaton kaptam, alig… majdnem nem volt olyan, hogy megkeresett valaki, hogy velem akar terveztetni.
MMA.:
Bocsásson meg tanárnő, ön híres arról, hogy fölmossa a megbízóit. A megbízóival fölmossa…
Cs.:
Ez valami rettenetes téveszme, valami gyalázatos téveszme.
MMA.:
Anekdotákat hallok arról, ahogy ön Demján Sándort…
Cs.:
Persze valaki, ha már egy munkában benne vagyok, akkor nyilván nagyon jól tudom kezelni az embereket, bár sokszor túlzásokba esem, azt mondják. Úgy gondolom, hogy nem baj, ha valaki túlzásba esik. Sértegetni nem szoktam embereket. Igen, Demjánnal voltak érdekes kis történetek, de ugyanakkor Demján amit megígért, mindent megcsinált. Demjánban volt egy olyan iparos becsület, hogy minden szerződés nélkül amiben megállapodtunk, az úgy volt. Ha valami nem tetszett neki, akkor persze fütyült rám, de ha én megtartottam felé az ígéretemet, akkor ő pont olyan korrekt volt, anyagilag is, és minden szempontból. Sokkal-sokkal jobb volt vele dolgozni, mint a Corvin sétányos, magasan művelt matematikusokkal. Össze nem lehetett hasonlítani a két emberfajtát. Demjánban volt egy olyan iparos becsület, amit az egész kiállásában lehetett látni.
MMA.:
A Corvin sétány kapcsán az egyik érintettől hallottam, hogy bevezettek egy olyan rendszert, amelyben hogyha a közösségi tereknek, - közlekedők, kukatárolók, lépcsőház, lift – az arányát a hasznos térnek az arányára sikerül visszaszorítani, akkor önnek, önöknek, a tervezőknek tervezési díj juttatása… ezt a konfliktust? Az egyik oldalon ott van a pénz, a másik oldalon meg ott van az 1 80-as ideális közlekedő. Hogy rakott ebben rendet ön?
Cs.:
Ó, hát itt a benyúló raktárterek hihetetlen lehetőséget adtak a mateknak a jó irányba való bebillentésére. Közlekedőket nem csináltuk. Egyébként az egész Corvin sétányt nagyon nem szeretem, de speciel a 119/b-ben egy olyan térrendszert találtunk ki, ami szerintem páratlan. A ház rendszere nagyon jó, a lakások pocsékok. Kicsi, picike kis nyomorlakások. Tulajdonképp az egész Corvin sétány, összefüggésbe hozva pont a gyerekekkel történt környéki kutakodással, még inkább szomorúsággal tölt el, hogy egy ilyen erőszakos bevágással mindenféle további kapcsolat mellőzése nélkül egy ilyen dolgot behoztak. Az ténykérdés, hogy nagyon él. De ezt a dolgot nem szőtték bele abba a… egyszerűen megemelték az építménymagasságot, és azt mondták, hogy innentől-igáig, és ez lesz. Ami a hátoldalán van, azt azért ne nézze meg senki, az borzasztó.
MMA.:
Hol van önnél a határ a megbízások elvállalásában? Esztétikai? Funkcionális? Ha nem lenne ennyire elkoptatott a szó, akkor azt mondanám, hogy etikai határ, de nem szeretem ezt a szót, mert túlzottan sokan használják, használjuk bunkóként. Hol van a határ? Mire mondja azt, hogy nem?
Cs.:
A Corvin sétányt nem kellett volna elvállalni, de földobtuk volna a talpunkat, hogyha nem vállaljuk el. Ezen belül meg, amikor már elvállaltam, amikor meg mindent megtettem, amit lehetett. Nagyon keveset lehetett, mert rettenetesen, nagyon-nagy szorításban voltunk. A Corvin sétánnyal kapcsolatban van egy nagyon jó kis történetem. Az a ház, amit oda csináltunk, a 119/a vagy b, mindegy… ennek a háznak az aljába, minden háznak az aljában közösségi terek, üzletek vannak… a Dumaszínházat mi csináltuk a kollégámmal, azt nagyon szerettem csinálni. Mindenütt olyan közösségi terek vannak, hogy az emberek bemennek, a tér folytatása és Andy Vajna csinált egy kaszinót. Amikor a kaszinó ötlete felmerült, akkor a IX. kerületi főépítész felhívott, hogy én vagyok a tervező, próbáljak apellálni, mert azért az a kaszinó rohadtul nem való ide. Miért nem való ide? Mert egy kaszinó zárt hely, tehát kirekesztette a földszinti régiót abból a funkcióból, amire ez teremtődött. A IX. kerületi főépítész azt mondta, hogy ő nem írhat, mert az Andy Vajna olyan sok adót fizet nekik, de én bármit megírhatok. Én azonnal tollat ragadtam és írtam Andy Vajnának egy szívhez szóló levelet, hogy ő vizuálisan művelt, neki ezt érteni kell, hogy egy kaszinó… egy kaszinó nem is ide való, fogásra se jó, nem egy ilyen új főtérre való. Egy kaszinó valami mellékutcába, vagy régi házba. Természetesen nem is válaszolt az Andy Vajna, megcsinálták a kaszinót. Mi történt? Még ráadásul, miután az autóknak rongálását megakadályozandó, emelet magasságú beton kaszinó feliratot csináltak a földszintre, hogy nehogy valaki véletlen behaladjon oda. Ilyennek szerintem nem volna szabad megtörténni. A városi vezetés, aki csinál egy közteret…, hogy milyen az a köztér, de működő közteret, beenged egy olyan dolgot, ami napnál világosabb, hogy abszolút nem oda való, és ezt mindenki tudta és nem lehetett… bármit csináltunk, nem lehetett… Ezek rossz emlékei az embernek. Jó szándékkal gondol az ember valamit, nyilván művelt ember, ért a formákhoz, filmhez, neki ezt nyilván érzékelni kéne, de az ő szempontjai nem ebben a régióban működtek.
MMA.:
A Dumaszínház kapcsán említette, hogy nagyon szerette azt a megbízást. Mitől válik szerethetővé egy megbízás az ön számára?
Cs.:
Annyira abszurd volt a helyzet, hogy egy olyan helyre, ahova nem lehet színházat csinálni. Ez egy olyan ház, aminek pillérei vannak, mert kilenc emelet van magasan. Egy színház pedig állatira nem szereti, ha pillérei vannak. Megpróbáltuk kiváltani a pillért, de olyan rohadt sokba került, hogy azt mondták, hogy azt azért nem, úgyhogy Reith András kollegámmal, aki Jánossy Anna férje, akkor egy cégnél dolgoztunk, meg a Johannáékkal együtt ezt a Dumaszínházat kiizzadtuk magunkból. Én igazából nagyon élveztem azt az abszurditást, hogy egy ilyen helyen, bemegyek egy csőbe és egy színházba érkezem. Mindenféle nagyon furcsa történetek voltak, de ez annyira fura volt ez az egész helyzet, hogy amiatt az ember inkább viccnek érezte, és nagyon jó volt a Dumaszínház vezetősége, nagyon jó volt velük dolgozni. Nem ellenkeztek, megértették, amit akartunk, jó kis epizód volt.
MMA.:
Térjünk át a családra. Félig az oktatással kapcsolatban. Mit tippel, hogy látja, az unokájából sikeres építész lesz?
Cs.:
Misiből? Misinek hívják, a Műegyetemre jár. Én nagyon, nagyon remélem. Tulajdonképpen az a tulajdonsága, ami a tehetségen kívüli, az nagyon megvan neki. Tehetsége is van a Misinek, szerintem nem elég elhivatott a szakmával kapcsolatban, rettenetesen bízom benne, hogy ez meg fog változni. A Misi iszonyatosan tudja az embereket szervezni, nagyon tud, nagyon lát a pályán, nagyon okos és sármos gyerek, ami szintén nem mindegy. És nagyon remélem, hogy szerencséje lesz. De a leginkább azt remélem, hogy átkattan az agya, hogy ez a szakma hivatás és nem pénzkeresési lehetőség csak.
MMA.:
Bele szokott szólni a terveibe? Meg szokta mutatni…
Cs.:
Meg se kérdez… kétszer kérdezett meg, bocsánat. Akkor meghallgatta, amit mondok, láthatólag szerette is, nem szívesen jön hozzám ez ügyben. Én igazából ezt megértem.
MMA.:
Igaz az a hír, hogy ön gyakorlatilag megfúrta őt a MOME-ban? Őt fölvették volna…
Cs.:
Bocsánat, bocsánat, nem, nem. Az volt, hogy az utolsó felvett utáni kettőbe volt bent a Misi, és akkor van egy ilyen… szoktunk egymásnak segíteni, hogy ilyenkor, akkor… megkérdezték, hogy nagyon akarom-e, hogy a Misit fölvegyék, és mondtam, hogy Isten őrizz. Nagyon kikaptam a lányomtól.
MMA.:
Igen, én is így hallottam.
Cs.:
Ráadásul következő évben a Misi csinált egy matek emeltszintűt az egyetem miatt, és akkor is felvételizett hozzánk és eljutott a harmadik fordulóig. Hogy a szülei beszélték-e le róla, vagy nem, azt nem tudom, de végül is a Műegyetemet választotta, pedig akkor biztos fölvettük volna, nagyon jól szerepelt. Tehát fölvettük volna. Egyébként az Eszter lányomat is fölvették a főiskolára meg a Műegyetemre is, és augusztus 31-én döntötte el, hogy inkább a Műegyetemre megy. Most, hogyha látja, ki fogok kapni, mert ő nem emlékszik rá, de megkérdeztem tőle, hogy miért azt választottad, és azt mondta: mert ott több a fiú.
MMA.:
Végül is bejött, mert a férje (37:35)…...............…… Imre, gyermekének az apja évfolyamtársunk volt.
Ez egy ilyen bosszú volt? Bocsánat. Hogyha jól értem, ha elképzeljük ezt a felvételit a Misinek, az első felvételijénél a Gauss-görbe tetején, azért önnek nem kellett volna protekcióval benyomni a saját unokáját az iskolába. Csak nem akart ővele együtt lenni?...
Cs.:
Nem. Én ezt protekciónak éreztem. Hogyha benn lett volna az első tizenötbe, akkor boldog lettem volna. Ez mégiscsak, ez protekciónak számított és én ezt nagyon-nagyon el akartam kerülni. Egyébként ilyen családi vonatkozás miatt volt az, hogy a Péter mindent megtett, hogy nehogy oda menjek tanítani, hogy nem lehet egy családból két ember egyetemen. Úgyhogy a Péter nem is tudta, hogy én oda megyek tanítani, mert az akkori rektor a Turányi Gáborral együtt hívott. Aztán végül is a Péterrel együtt tanítottam tíz évig, és iszonyú jó volt.
MMA.:
Ha már így szóbahozta férjét, Pétert - Reimholz Péter nagyon híres magyar építészről van szó, aki sajnos már egy ideje nincs velünk. Készülve erre az interjúra, egy volt tanítványával beszélve megosztotta velem ez a kollégám azt a képet: tudod Andor, van egy kép, hogy Zsófia, összebújva valakivel meghitten korrigál, a Reimholz pedig áll a háta mögött és ropival dobálja őket.
Cs.:
Én nem ismerem ezt a képet.
MMA.:
Ezek szerinte akkor ön nem vette észre. Van egy ilyen kép, hogy van egy ilyen emléke a…
Cs.:
Nem ismerem. Amikor már végül is bekerültem, akkor ő egy más helyen, mesterképzőre kerültünk a Turányival, meg a térkísérleti labort csináltuk. Aztán később kerültünk össze a Péterrel és a harmadikosokat tanítottuk, hosszú évekig együtt, és nagyon jó volt. Nagyon-nagyon jó volt.
MMA.:
Az elmúlt 10-15 évben lett nyilvánvaló a kutatóknak, hogyha kivesszük Lilly Reich életművét (39:45) …....................……………. akkor .....................................…………….. nem készíti el a híres bútorait. Ha leválasztjuk Le Corbusier-ről Charlotte Perriand-t, akkor Le Corbusier-nek nem lesznek a híres székei. Ezt úgy 15 éve tudjuk, hogy mennyire elementárisan fontos szerepet játszottak a társaik, partnernőik, szerelmeik, feleségeik ezeknek a nagymestereknek az életében. Az önök esetében mennyire elválasztható egymástól Reimholz Péter és Csomay Zsófia?
Cs.:
Ez egy elég nehéz kérdés. Egyrészt nem dolgoztunk sose egy helyen, mert amikor diplomáztunk, ő ipartervbe ment, én KÖZTI-be. Viszont mindig egymás mellett volt a rajzasztalunk mind a két lakásban, úgyhogy egymásra ráláttunk és miután a munkák nagy részét otthon csináltuk, még amikor tervezőirodában dolgoztunk, akkor is. A rajzasztal, mint téma nem volt kérdés, hogy a lakásnak egy fontos pontja. Amikor a nyaralót megépítettük, a rajzasztalnak volt legelőször helye. Tehát mindig egy biológiai bugyorban voltunk. Együtt jártunk mesteriskolára. Elég kalandos volt az én felvételim, mert akkor voltam terhes a középső gyerekemmel, az egy külön történet. A lényeg az, hogy a mesteriskolán egy nagyon erős szellemi élet volt, és akkor annak a szellemi életnek egy része a mi lakásunkba is költözött. Szilveszter Ádámmal ők nagyon jóban voltak. Nagyon sokat beszélgettünk, de nem csak beszélgettünk, itt elméletek születtek és hittünk az elméletekben, de én ezekben, lévén, hogy a gyerekeim akkor picik voltak csak nagyon kicsit voltam aktív résztvevő, de érzékeltem, meg amikor jelen voltam, akkor nyilván közbe is ugattam. Ez azért őrült furcsa, mert már amikor suliba jártunk, a Péter negyedikben jött át hozzánk, mert ő ipari formás volt, akkor is volt valami… nem versenyeztünk soha, hogy tudtam volna én versenyezni három kisgyerekkel, amikor otthon töltöttem az életem nagy részét és csak este rajzoltam, de a Péter engem mindig egy magával egyenrangú, másik lénynek tekintett. Soha nem volt az, hogy ő bármi módon érzékeltette volna velem, hogy én esetleg kevesebb vagyok nála, sőt ő igazában nagyon becsült engem és nagyon szerette, amiket csinálok. Úgy, hogy szakmailag hatással legyünk egymásra, annyiban voltunk szakmailag hatással, hogy mindent láttunk, amit csináltunk. Nagyon egyformán járt az agyunk, nagyon egyforma volt az ízlésünk, részletekben is. Mi erről nem beszélgettünk, hogy te most ilyen vagy, olyan vagy, de mindent ismertünk, amit a másik csinált. Én és szerintem a Péter is… abszolút a magaménak érzem a Domus áruházat, ugyanolyan magaménak érzem, mint a Lázár Tóni, mert én jelen voltam, amikor született és beledumáltam. Nem éreztem külön lénynek, annak ellenére, hogy a Péternek hihetetlen mennyiségű, óriási munkái voltak, és nekem pedig soha nem voltak ilyen típusú munkáim. Keveset pályáztunk együtt, mind a két mesteriskolás pályázatot megnyertük. Pályáztunk Szombathelyre, Ságvárra, majdnem mindig nyertünk is. Nagyon szerettünk együtt pályázni.
MMA.:
A diplomatervüket is, illetve megelőzően is közösen pályáztak egy nemzetközi pályázaton, a timpanon alatt kaptak egy kis helyiséget az egyetemtől. Sülve-főve együtt voltak.
Cs.:
Így van. Azt hárman csináltuk, azt a pályázatot egyetemistáknak írták ki, és kicsi lakótelepeket kellett csinálni, a Péter csinálta a Vár alatt a lakótelepet, a Detre Villő csinálta a salgótarjáni Pécskő cigánydombnak az újraépítését, én pedig a zsámbéki templom alatt egy vidéki lakótelepet. Péternek a Jurcsik Károly volt a korrektora, Villőnek a Jánossy és az enyém pedig a Szrogh. Elég gyönyörű kis névsor. Közösen megkaptuk a KISZ szervezet szobáját a timpanon alatt és tényleg ott éltünk három hónapig. Hármunknak kettő ágyunk volt, úgyhogy nagyon humoros volt az egész, és nagyon-nagyon jó volt. Nagyon, nagyon jó emlék.
MMA.:
Nagyon szoros ez a szimbiózis Reimholz Péterrel.
Cs.:
Az a szimbiózis, ami akkor kialakult, az a halálunk pillanatáig megvolt. Annak ellenére, hogy nem mindenben értettünk egyet, de amiben nem értettünk egyet, azok inkább ilyen napi ügyintézési, meg gyerekekkel kapcsolatos, meg főleg a spórolunk, nem spórolunk… tehát ilyen abszolút hétköznapi ügyek. Ami a szakmánkkal kapcsolatos elvi dolgok, abban nagyon egy húron pendültünk.
MMA.:
Hadd feszegessem még ezt a kérdést. Egy közös kollégánktól hallottam, hogy a tanárnő az egyik korrekción azt mondta, hogy a tanár úr az összes házamba belekontárkodott.
Cs.:
Én meg az övébe. Mindig elmondta a véleményét, aztán vagy megfogadtam, vagy nem. Érdekelte amit csinálok. Életem első munkáját, ami a Maxim mulató volt, amire már senki nem emlékszik, ami az Akácfa utcában volt egy szálloda, Nagy Elemér csinálta az EMKE szállodát. Amikor terveződött ez a ház, belsőépítész műteremben dolgoztam akkor diploma után. Domonkos Géza nem foglalkozott ezzel a dologgal, és megkérdezték tőlem, mint frissen végzett, hogy nem akarom-e megcsinálni. Én azt se tudtam, hogy mire vállalkozom. Persze hogy meg akarom csinálni. Baromi rövid volt a határidő, gyönyörű volt a feladat, mert volt egy teljesen üres pince, mert a Nagy Elemér az egész felső házat egy szekrénytartóval kiváltotta, tulajdonképpen a lépcsőház és a liften kívül egy tökéletesen üres focipálya volt lent a pincében, és volt egy Barna István nevű ember, aki a párizsi Moulin Rouge-ban nevelkedett, és ide akart egy kis Moulin Rouge-t csinálni. Közölte velem – én életemben nem voltam Moulin Rouge-ban, se bárban, életemben nem tapasztaltam ilyet – megmondták, hogy egy forgószínpad kell, és olyan kell, hogy mindenki lásson, miközben étkezik. Ez volt a feladat. Teljesen reménytelen volt, hogy meg tudjam tenni, és akkor a Villő meg a Péter két hétig éjjel-nappal segítettek nekem, teljes elánnal, és nagyon-nagyon jól sikerült. Nem látszik már, de olyan volt, hogy minden bútort, minden lámpát terv alapján legyártottak, akkor még olyan világ volt. Emlékszem, hogy volt egy érdekes dolog. Kör alakú nézőteret csináltunk és a kör alakú nézőtér lépcsőzött, mint egy amfiteátrum, az álmennyezett is lépcsőzött, és amikor a gépészeknek odavittem az álmennyezet rajzot, azt mondták, hogy én meg vagyok bolondulva, ők nem fognak stüklistát csinálni kör alakú szellőzőcsatornákból, menjek a fenébe. Mondtam, jó, akkor majd én… megcsináltuk fából, és nejlonnal kibéleltük, a tűzoltó nem tudott róla. Prímán működött a facsatorna.
MMA.:
Ha megnézzük például a palaházat, ami a Gereben Gáborral és Magyar Évával közösen épített épületnek az elbontása után épült vissza. Ennek a földszinti részletei nagyon-nagyon hasonlítanak a Wallenberg épület részleteihez, amelyet ha rávetítünk a Reimholz Péternek az irodaházára a Várban, nagyon-nagyon egy tőről fakadnak ezek az épületek. Ez az együtt dolgozásban a formáknak a szintjén sem lehet ezt a dolgot szétszálazni.
Cs.:
Nem lehet, egyáltalán nem lehet. Amit a Gáborral meg az Évával csináltunk, az egyébként sokkal jobb ház volt, egy kényszermegoldás volt, mert ki kellett…
MMA.:
Rögzítsük. A Fő utcában, a Francia Intézettel átlósan szemben egy olyan egykori irodaházról van szó, amely egy L alakban a telek közepén lévő lakóházromot megmutatott. Kívülről, az utca felé kemény téglával volt burkolva az épület, és belül minthogyha ez a téglaburkolat felpuhult volna, egy függönyfal szerkezetet mutatott. Nagyon-nagyon szép térhelyzet volt, és ez befoltozódik az új változatba.
Cs.:
Sajnos akkor azt, amikor a Gáborral és az Évával csináltuk, iszonyú lelkesek voltunk, mi KÖZTI-s munkaként kaptuk az első változatot. Nagyon-nagyon lelkesek voltunk, hihetetlen mennyiségű rajzot csináltunk. Abba is beleszólt a Péter és nagyon lelkes volt. Sokat volt nálunk a Gábor is, az irodában is…, hogy egyáltalán milyen legyen. Ez egy milyen feladat egy ilyen vároldalba… a tojáshéj a fenekünkön volt, olyan fiatalok voltunk. Iszonyú izgalomban voltunk. Éjszakákon keresztül dolgoztunk. Péter éjjel 2-kor vitte az első Trabantunkban az Évát a békásmegyeri lakótelepre, mert 2-kor már semmi nem járt. Az ajtókat az utolsó szögig megterveztük. Iszonyú jó volt, de a legjobb az volt, amikor elhatároztuk, hogy megcsináljuk azt a nyiladékot. Egy keretes beépítést akart az a falépítmény imitálni, de ami kivágódott belőle, az egy nagy marha sajtszelet. A homlokzata, emlékszem egy Farkas Ipoly nevű építész, aki a Margit körúti minisztériumot tervezte, amit most lebontottak a Széll-kapu miatt, ő volt ennek az építkezésnek a műszaki főnöke, ő ígért nekünk egy francia függönyfalat, ami aztán valami oknál fogva nem valósult meg, úgyhogy mi a fémmunkás szerkezetből mi berháltuk össze ezt a homlokzatot. Tulajdonképpen jól működött. Én nagyon szerettem azt a helyet. A szintterületi mutatónak a töredékét használtuk ki, ez attól volt jó. Amikor ezt egy osztrák megvette, akkor a feladat az volt, hogy a szintterületi mutatót, ami 5 és feles, ezt be kell tartani, ami ezt a tömeget eredményezte. Én akkor megkerestem a Gábort, ezt a munkát a KÖZTI- megkapta és nem vállalta el, elég borzalmas volt ez a beruházó. Nekem kellett volna a KÖZTI-n keresztül csinálni, a KÖZTI- elutasította és én akkor elvállaltam, Gábort kértem, hogy csináljuk együtt, de a Gábor azt mondta, hogy nem. Akkor én ezt egyedül megcsináltam. A Gábor valami miatt ezt nem akarta. Én szomorú voltam, mert nagyon szerettem vele együtt dolgozni. Egyik legkedvesebb kollegám volt. Az Esztergomi Vármúzeumon majdnem tíz évig dolgoztunk együtt, hál Istennek nem valósult meg.
MMA.:
Több interjújában is kiemeli, hogy nagyon szeret párban dolgozni.
Cs.:
Én nagyon, nagyon. Valószínűleg én társas lénynek születtem, azzal együtt nagyon szeretek egyedül lenni, de soha nem érzem magam igazán egyedül. Több ok miatt. Amióta Péter meghalt, mindig együtt van velem, ez egy fura dolog, de ha ez nem lenne, akkor sem érezném magam magányosnak, hogyha egyedül vagyok. Most a Covidnál kipróbáltam és iszonyú jól éreztem magam három és fél hónapig, de egyedül nem éreztem magam egy pillanatig se. De nagyon szeretek emberekkel dolgozni, nagyon szeretem az emberek… szeretem nézegetni az embereket. Akár szép, akár csúnya. Nagyon szeretem az emberek mozdulatait, ahogy reagálnak, én élvezem azt, hogyha egy emberrel együtt vagyok és észlelem, hogy milyen. Legyen az kicsi gyerek, vagy bárki idegennel. A tervezés az olyan dolog, hogy ez bizonyos szempontból pőrére vetkőzés. Ezt akkor lehet érzékelni, amikor egy gyerek először hoz korrektúrára valamit, és kicsit olyan szégyenlős, pláne az elsősök, másodikosok. Tulajdonképpen ez egy magánügy, hogy az ember mit gondol egy helyről, aztán később rohadtul közüggyé válik, de bimbójában ez abszolút magányügy. Ezért irtó érdekes dolog, ahogy két ember… ezt pályázatnál begyorsítva lehet érzékelni. Ráadásul ebben mindig van egy kicsi párbaj is, mert ugye valakinek mindig igaza lesz. Kinek van igaza, ki hogy fogja fel, vagy igaz-e az, hogy igazam van, ez egy ilyen nagyon érdekes, majdnem drámai folyamat. Én ezt nagyon-nagyon szeretem, és együtt örülni nagyon jó, és együtt bánkódni sokkal jobb, mint egyedül. Márpedig elég sok bánat van egy ilyenben.
MMA.:
Ehhez a párbaj jelleghez szeretném megkérdezni, hogy sohasem érezte azt, hogy elvtelen kompromisszumot kell kötnie, vagy hogy nagyon nem megy a munka? Nem volt erre példa?
Cs.:
De, egyszer. Hátha meg fog sértődni valaki. A Sáros Lacinak nem vállaltam egy házának a belsőépítészetét, és nagyon megsértődött. Nem tetszett a ház,és az ember ilyet… a másik sértésnek veszi, pedig nem annak szántam. Ez egy olyan dolog, hogy van amikor… az ízlés egy áthághatatlan dolog. Az ízlés egy olyan dolog, amit például egy gyereknél már, kicsi gyereknél is, de hallgatónál is, ha az ember azt érzi, hogy az ízlésével van baja, azt lehet a legnehezebben megváltoztatni, majdnem lehetetlen. Talán két ilyen hallgatóm volt életemben, és teljesen reménytelen, azóta is.
MMA.:
Ennek kapcsán Jenák István nyilatkozta azt mondta, hogy neki meggyőződése, hogy az ízlés nem tanulható. Volt egy állandó vitájuk Radnóti Sándorral, akinek nagyon szép kultúrtörténeti…
Cs.:
Teljesen igaza volt a Pistának. Nem tanulható, mint ahogy az intelligencia se. Ez egy született dolog, ez egy kegyetlen dolog. A tehetség és az ízlés is kegyetlen dolog, és kegyetlen teher. Aki mást gondol, ő azt gondolja, hogy neki van igaza, mert az is egy ízlés. Ez iszonyatosan nehezen kezelhetetlen ügy. Például, ha egy házaspárnak nem azonos az ízlése, nem lehet élni.
MMA.:
Nem arcoskodni akarok és nem nyelvelni fölöslegesen, absztrakt festőnek van ez a mondása. Megkérdezték tőle, hogy mester árulja el, hogy honnan tudja megállapítani, hogy egy festő jó vagy nem jó. Azt válaszolta: megnézek tízezer képet, ami jó, és a tízezer egyedikről már tudni fogom magamtól, hogy jó vagy nem jó. Szikszó az ízlés tanulhatósága mellett érvel. Hangsúlyozom, hogy nem vitatkozom, érdekel, hogy milyen keretek között lehet ezt alakítani. Valószínűleg magam miatt is, hogy… mert néha bennem felmerül, hogy valószínűleg nekem sincs ízlésem.
Cs.:
Van ízlése, mindenkinek van ízlése. A jó ízlés ráadásul nem definiálható. Nincsenek szavak rá. Hogy egy asztalt hogy raksz el. Lehet ízléstelenül elrakni egy asztalt és jó ízléssel elrakni. Ez valami olyan dolog, mint a fülhallás. Én nem tudok mást mondani erre. Pistának igaza volt, nem lehet tanulni. Meg lehet tanulni dolgokat, hogy a zöld nem jó a lilához, de ez annyira nem igaz, mert annyira változik, hogy… pont jó a lilához. Volt idő, amikor nem volt jó. Tehát az ember saját ízlése is változik, nagyon változik az ember ízlése, de egy bizonyos határon belül.
MMA.:
Ez összefüggésben van avval, amit valaki nyilatkozott, hogy létezik a magyar építészetnek egy titkos, belső értékrendje, amit mindenki tud, de senki nem mond ki. Ha ez igaz, amit ön mond, és készséggel elhiszem, ez majdhogynem lehetetlenné teszi a tanítást, mert ha van egy olyan hallgatóm, akinél azt érzem, hogy kevésbé fogékony erre a szépségre, amit mi közös nyelvként beszélek, mondjuk három másik hallgatóval, akkor ő mindenképpen kihull a kosárból. Lemarad.
Cs.:
Hogyne lenne tanítható. Az, hogy valakinek nincs jó ízlése, az nem a tanítás kategóriájába tartozik. A taníthatóság az az, hogy elmondom, hogy mi értelmes és mi nem értelmes, mi szakszerű, mi nem, mi használható… ebből aztán kijön egy produktum, ami ha nem jó ízlésű, …abba magának igaza van, hogy én hiába mondom neki, ő nem fogja érteni, hogy miért. Nem fogja érteni, és ez egy olyan konfrontációs pont, amit gyakorlatilag nem lehet áttörni. Nem tudom, hogy ez hogy van. Ez a belső értékrend is. Én is így érzem, de utálnám azt, hogy ez egy elitista felhanggal járna együtt. Sajnos igaz, pedig ezt a részét, ezt az olvasatát viszont nagyon nem szeretem. Én is úgy gondolom, hogy van egy titkos értékrend, de lehet, hogy az én értékrendem mellett van egy másik titkos értékrend. Majdnem biztos, hiszen látom ami épül az országban. Az is egy értékrend. Én azt gondolom, hogy az az értékrend, ami mondjuk szerintem most az országot ilyen vizuális helyzetbe hozza, az nem építészeti eszközökkel manipulál, hanem valami mással. Epikai eszközökkel, hozott elemek egymásra halmozásával. Nem az alapoktól felépített dolog, hanem valami összerakott, és nem meggyőződésből. Ez is egy olyan dolog, hogy azt mondják, hogy építész diplomája van, és mégis ilyet csinál. Ez miért van most, és kétszáz évvel ezelőtt miért nem volt ilyen? Igaz, hogy azok nyilván elpusztultak. Azért a stílusnak volt egy nagyon jó tulajdonsága, mert ha végignézi a körutat, olyan nagyon nem ríj ki az egyik a másiktól, pedig nyilván az egyik nagyon tehetséges volt, a másik meg kevésbé volt tehetséges, de volt egy olyan diktátum, amit muszáj volt megtartani. Sajnos ez a diktátum eltűnése, ez egy olyan etikai terhet ró az építészekre, ami nem könnyű.
MMA.:
Ami alatt néha össze is roppanunk, lássuk be! Visszatérnék a dominancia harchoz. Simon Mariannak van egy remek könyve, „Valami más” címmel, amelyben nőépítészekkel készített interjút, és ebben Szőke Zsuzsanna, Mohos János felesége tesz egy nagyon tapintatos, nagyon szép félmondatot arra, hogy ő a családi béke érdekében voltak alkalmak, amikor úgy érezte, hogy egyszerűbb, hogyha Jánosnak az elképzelései érvényesülnek a tervezésben.
Cs.:
Egyetlen ilyen eset volt, de nem ilyen értelemben dőlt el a dolog, hanem pont ellenkező értelemben. Amikor ezt a vári házat csináltuk, ezt a Wallenberg vendégházat, tulajdonképpen a Péter volt meghívva egy meghívásos pályázatra, nagyon-nagyon hírneves építészek voltak meghívva. Kedden volt a határideje a pályázatnak és a Péter előző csütörtökön azt mondja nekem reggel, hogy nem akarod-e megcsinálni, mert nekem végképp nincs időm. Hát mondom, megpróbálhatom. Odaadta a programot, 28 lakást kellett csinálni abszolút meghatározott méretű és darabszámú lakás. Ennyi ilyen, ennyi olyan, tehát nem volt választási lehetőség, és mindenféle közösségi helyiségek. 16 m-es szintkülönbség a két… szóval minden szép és jó együtt volt. Véletlenül kijött valami, rögtön, hát ez nagyon ritkán van. Tulajdonképpen a puzzle stimmelt. Elvittem a modellező fiúnak, mert egy modellt is kellett beadni, ez péntek este volt. Szombaton reggelig ezt valahogy összehoztam, elvittem a modellező fiúnak és szombat délben elmentünk Balatonakarattyára, a legkisebb gyerekünk akkor érettségizett, neki érettségi szünete volt, lejött velünk tanulni. Én pedig vittem magammal ezt a munkát, aminek a modell rajzait odaadtam ennek a Szabó nevű gyereknek. Ahogy mentünk le, eszembe jutott, hogy valamit nagyon rosszul rajzoltam, mert valamit közben megváltoztattam, de szombat volt, se posta, semmi, internet nem volt, fax volt, de szombaton, májusban Balatonakarattyán viszonylag kevés fax adott. Ahogy mentünk le a nyaralóhoz, ott volt egy panzió, ahol láthatóan takarítottak, májusi takarítás volt. Mondom, én megnézem, egy panzióban már csak van fax. A kezemben szorítottam az A4-es lapot, amit el kellett volna küldeni a gyereknek. A takarítónő mondta, hogy itt nincs semmiféle fax, menjek én a fenébe, ő takarít. Én láttam, hogy ott van a faxgép. A csaj bement, azt hitte, hogy elmegyek. Odapattantam a faxgéphez, teljesen antitalentum vagyok mindenféle ilyen szerkezethez, végül sikerült elfaxolnom a módosítást. Hétfőn reggel mondtam a két kollegámnak, hogy akkor most két napig legyetek szívesek segíteni. Akkor egész éjszaka segítettek nekem rajzolni, és Péternek odaadtam kedden az A3-as füzetet. Kellett volna látványtervet csinálni, akkor már volt számítógépes látványterv, szóba nem jöhetett, kézzel rajzoltam valamit. Csütörtökön Péter fölöltözve távozik. Hova mész? Van egy kis dolgom. Egy óra múlva jön vissza röhögve, képzeld, megnyertük a pályázatot. Azt hittem, hogy nem hallok jól. Mondták, hogy igen, jövő héten menjünk tárgyalni. Ő volt meghívva, az én nevem nem is szerepelt, mint munkatárs szerepelt persze. Akkor láttam, hogy a Péter nagyon nem ilyen házat akart volna. Nagyon nem ilyen házat, és akkor elkezdett ellenterveket csinálni menet közben, megvan még most az összes. Azt mondta a beruházó, hogy bocsánat, ő ezt fogadta el, neki ez kell. Akkor aztán ő átkattantotta az agyát és miután nagyon rövid volt a határidő, nem is az engedélyezési tervbe, de a kivitelezési tervbe nagyon sokat segített. Rengeteget segített, mert nem győztem volna egyedül, egy rajzolólányom volt. Azért ez az életem egyik legszebb építkezése volt, mindent egybevetve. Mindent. Nem volt baj, ha később adtunk rajzot, mindent megcsináltak. Ez olyan volt tényleg, hogy még a konyharuhát is én választottam ki, meg az evőeszközt is, mert ott lakásokat kellett csinálni. Az, hogy ott lakunk hozzá 200 m-re, naponta jártam oda föl. Amikor már belátta a Péter, hogy ez a ház most már ilyen lesz, akkor aztán rengeteget segített, különösen a kiviteli tervben rengeteg részletrajzot segített csinálni, abszolút a magáénak érezte. Aztán aranyos volt, mert amikor elkészült és kaptunk Építészeti Nívódíjat, aranyos volt, azt mondta, hogy „mamikám ezt neked köszönhetjük.” Ő nagyon – nem tudom, hogy szabad-e ilyet mondani – ő rettenetesen elvszerű volt. A legkisebb dologban is. Veszünk-e autót, nem veszünk autót, ezt csináljuk, azt csináljuk… nagyon-nagyon elvszerű volt, én meg sokkal kevésbé, sokkal trehányabb, lazább vagyok. Mindig azt mondta nekem, hogy könnyű neked mamikám, mert te hülye vagy, jó értelemben, nincsenek korlátaid. Persze iszonyú mennyiségű korlátom van, mert nekem viszont szolgálási kényszerem van, mindenkivel szemben. Például az, hogy magával itt ülök, rohadtul nem akartam eljönni. Azt mondtam, hogy nem lehet megcsinálni egy másik emberrel. Egy gyerekkel szemben épp úgy, hogyha tudom, hogy egy gyerek elvár tőlem valamit, boldogtalan vagyok, ha nem csinálhatom meg, még ha nehezemre esik, akkor is. Ez egy elég pocsék dolog. Egyrészt pocsék, másrészt meg nagyon jó.
MMA.:
Hálásan köszönöm, hogy eljött. Őszintén. Tényleg nagyon örülök neki, nem is az adás miatt. Tényleg nagyon köszönöm. A Wallenberg ház egy jó indok arra, hogy megkérdezzem, hogy hogyan kezd el házat csinálni.
Cs.:
Fogalmam sincs. A Wallenberg házat úgy csináltam, hogy kockás papíron elkezdtem, teljesen úgy, mint egy matek feladatot. Miután ott annyira nagy a szintkülönbség és olyan érdekes… sajnos azt a házat nem bontották le, mert ennek egy tömbbefejező épületnek kellene lenni, ott áll magában szerencsétlen két tűzfalas ház, annak meg kellett volna szűnni, úgy volt a rendezési tervben. De egy ilyen esetben, amikor ennyire kötött valami, geometriailag is meg funkcionálisan is, bizonyos szempontból sokkal egyszerűbb, mert nincs az embernek az a kényszere, hogy milyen fajta ház legyen, a mélyéből adódik egy kötelező út. Ebből a szempontból könnyebb ilyen házat tervezni, mint mikor van egy nagy mező, vagy van egy gyönyörű kert, és akkor ide bármit csinálhatsz. A bármit csinálásban sokkal nagyobb a nehézség, mint akkor, amikor valami kötelem előadódik. Legyen az funkcionális, vagy kivitelezési. Egyébként a kivitelezési kötelemmel kapcsolatban van egy iszonyú jó tapasztalatom. 1973-74? - ben KÖZTI-s voltam, és a KÖZTI-ben a fiatal építészeknek egy pályázatot hirdettek. Az igazgató, Mányoki László Békéscsaba környékén nagyon otthonos volt, az ő édesapja kántortanító volt valamelyik faluban, ő a békéscsabai városvezetéssel iszonyú jóban volt. Oda egy megyei könyvtárat akartak építeni, ezzel is megkeresték a KÖZTI-t és a Mányoki volt olyan normális, hogy azt mondta, hogy ebből legyen egy pályázat a KÖZTI-s fiatal építészek körében. Azt a pályázatot megnyertem és a Hegedűs Péter lett a második. Azt mondták, hogy akkor mi ketten csináljunk egy harmadik házat. Nem lett pont harmadik, de lett egy ház. Egyetlen kikötés volt, hogy csak és kizárólag 31-es szerkezetből lehet csinálni. Magyarul: vállas pillér, TT (pi) panel, téglafal egy szál se. Csak és kizárólag ez volt, egy lírai Kőrős parti, fűzfás telken. Mi a Péterrel hihetetlen lelkesek voltunk, mert volt egy csodálatos könyvtárigazgató, aki egyébként Munkácsy díjas festőművész, végzettségét tekintve szabólegény, tüneményes, Lipták Pál. Azóta is, Péter is a szíve közepében hordja, nagyon szerettük őt. Sokat voltunk a műtermében, egy csodálatos ember volt. Kossuth díjat kapott. A könyvtárbeli kölcsönzéshez kialakított falusi könyvtáraiból, amit ő rendezett be és ő alakított ki régi házakból. Gyönyörű ember volt. Mi kaptunk egy könyvtáros programot és egy olyan kötelmet, hogy TT (pi) panel. Mindenki tudja, hogy milyen ez a TT (pi) panel, egy-húszanként 70centis borda, baromi ronda vállas pillérek. Volt egy picike kis könyvtárépület, egy régi ház, ami előre gyártott sárga klinkertből volt falazva, azon a helyen nagyon jól ült. Elhatároztuk, már a pályázatban is megtartottuk azt a házat, és aköré csináltunk TT (pi) panelből egy építményt, aminek a funkcióját a könyvtárosok elképzeléseihez képest nagyon rebellisre csináltunk, amiben ez a Lipták Pál partner volt. Nevezetesen, hogy az utcát átvezettük a könyvtáron. Aki sétált az utcán, át tudott menni úgy a könyvtáron, hogy neki nem kellett semmi, benézett a könyvtárba, esetleg ivott egy kávét, de továbbment. Ez úgy adódott. Végül is azt csináltuk, hogy a homlokzati panelokat előre gyártattuk vasbeton tálcákba sárga téglákat és ezekre a TT (pi) panelekre ráakasztgattuk. Tulajdonképpen téglás volt, de lehetett látni, hogy előre gyártott. Belül teljesen üresen hagytuk a TT (pi) paneleket, tehát látható minden TT (pi) panel, de minden TT (pi) panel szekció közé raktunk fából egy kis kutatófülke sort, ami kis meleg fészek lett, a TT (pi) paneles ridegségben. A TT (pi) panelekre csak látszó fénycsöveket raktunk, még csak az sem volt… rohadtul elvállaltuk, hogy ez vasbeton, de köztük ezek a kis kuckók valahogy ezt ellensúlyozták. Jött a következő, hogy milyen bútort csináljunk. Találtam egy Mátra vidéki szövetkezetet, aki csinált a könyvtárba 4x4-es bükkfa lécekből… minden bútor abból készült, de a fotel, a hokedli, a polc, a beépített szekrény, a kuckók, minden ebből a bükkfából egy bizonyos csomóponttal készült. Valahogy ez a dolog, hogy egy előre gyártott vasbeton szerkezet, nagyon láthatóan előre gyártott, de meleg bútorral együtt, iszonyú jó belsőt csinált. Nemrég volt, 25 éves évfordulóra meghívtak, és semmit nem változott. A kis kuckókba raktunk álmennyezetet, de egyébként nem. Nagyon jó, ahogy látszanak azok a TT (pi) panel bordák. Nekem magamtól soha nem jutott volna eszembe, hogy egy könyvtárba TT (pi) paneles mennyezetet csináljak, de miután muszáj volt, nagyon jó lett.
MMA.:
Volt ilyen kényszerítő a Wallenberggel is?
Cs.:
Nem, nem, nem, semmi.
MMA.:
Ha már ennél a két háznál tartunk, és különösen az 1977-es, Műszaki Könyvtár szolgáltató háza…
Cs.:
Jaj, jaj, jaj. Egyébként azt is úgy kaptam, hogy az eredeti építésztervező eltörte a lábát, és akkor megkérdezték, hogy nem akarom-e megcsinálni. Mondtam, hogy megakarom, de én akkor még életemben nem terveztem igazi házat, az volt az első. Volt egy aranyos statikus, a Csenke Feri, aki rengeteget segített nekem. Nagyon csúnya az a ház, nagyon csúnya. A Batthyány utca és a Gyorskocsi utca sarkán található. Szégyenteljes az egész, ahogy kinéz. Igen, nagyon bátor , sajnos nagyon rossz lett a homlokzatburkolata, vasbeton kellett volna, mindegy. Viszont arra büszke vagyok, hogy Magyarországon először én csináltam klímahomlokzatot. Teljesen kényszerből, mert klíma akkor még nem volt, csak szellőzés, és ez egy ipari épület volt. Nyomda volt, számítógép terem és könyvkötészet, és ezek mind hangosak, tehát olyan ablakokat kellett csinálni, amiket nem lehet kinyitni, mert lakókörnyezet. A nyomda egy hangos dolog. Szellőzés volt, hűvös levegőt be tudtak fújni, de ez nem klíma volt, viszont délnyugati volt a homlokzat. Azt tudjuk, hogy a függöny semmit nem ér, és akkor találtam ki, hogy a drótüvegből lamellákat csinálok. Tulajdonképpen rohadt jól működik, mert háta mögött megy a levegő és hűti, világos van, de mégse süt be a nap. Azoknak az üveglamelláknak a tartói a fémmunkánál leöntötték nekem. Megrajzoltam egy öntvényt, és a fémmunkás se szó, se beszéd, leöntötte azokat az öntvényeket. Senki meg se kérdezte, hogy hülye vagy?
MMA.:
A reakciójából azt éreztem, hogy ön nem szereti ezt a házat. Mintha megtagadná.
Cs.:
Igen. Igazából ez nem egy sarokház. Nem szép. A délnyugati homlokzata nagyon szép, amikor süt a nap. A Gyorskocsi utcából nem borzalmas, a Batthyány utcából rémes.
MMA.:
Mit kell azon érteni, hogy ez nem egy sarokház? Sarokpozícióban van ez a ház.
Cs.:
Nem sarokháznak terveztem, pedig sarokháznak kellett volna. A funkciója nem bírt… olyan pici volt a telek… éretlen és buta voltam, és azt gondoltam, hogy ez így jó lesz.
MMA.:
Mi van akkor, hogyha én azt mondom önnek, hogy a legfiatalabb generáció, a már végzett építész generációnak a horizontján ez az épület kezd egy kultikus státuszra szert tenni. Mert bátor, mert markáns, mert megfogalmaz… pont a Wallenberg ház kapcsán beszélünk erről. Az egyik oldalon van egy teremtő, bátor, akár odacsapós kreativitás, a másokon pedig finomkodás. Nem akarom minősíteni, de most direkt feszítem a dolgot.
Cs.:
Teljesen igaza van, mert én evvel a házzal kb. annyit foglalkoztam a tervezés lényegében, mint a Wallenberg ház lépcsőházával. Ott a szögtörés miatt iszonyú, hogy mit kínlódtam, hogy az a szögtörés úgy jöjjön ki, hogy az stimmeljen a valóságban, fazonra is meg fizikálisan is, funkcionálisan is. Itt pedig nem volt kérdés, hogy ez egy középfolyosós ház, és a középfolyosónak folyosója a Batthyány utca felé néz, és az egy ilyen homlokzatot ad ki. Most, egyébként az a röhej, hogy sok évig szégyelltem. A délnyugati homlokzatát sose szégyelltem, mert arra azóta is büszke vagyok, de a Batthyány utcait… most, hogy látom a fiatalokat, most már nem szégyellem annyira. Ez egy olyan idétlen dolog.
MMA.:
Igen, az egy fantasztikus épület. Nem is feltétlen az építészete miatt, hanem az ember ránéz… hú, igen, egy lapos tetős ház egy magas tetős környezetben, egy homogén homlokzatú ház egy lukfalas épületben, nem takarja el a tűzfalat a saroknál és mégis az egészből árad egy olyan hars, roppanó lelkület, amely ez a…
Cs.:
Értem én ezt. Ha fiatalabb lennék, és valaki még azt gondolná, hogy terveztet velem, akkor biztos, hogy ehhez a fajta dologhoz mennék vissza. Majd meg őrülök, hogy csinálhassak valamit. Esélyem sincs.
MMA.:
Engedelmével belekezdenék egy ehhez csatlakozó, de másik témába az építészet csinálás kapcsán. Többször említi a rajzasztalt. Akarattyán a nyaralóban a rajzasztalnak volt meg az első helye. Amikor egy korábbi beszélgetésben meséli, hogy igen, a gyerekeket lefektettem aludni és akkor kimentem a konyhába a rajzasztal mellé rajzolni. Éjszakánként rajzoltam. Rajzasztal, rajzasztal, rajzasztal, rajzasztal. Olyan, mintha a rajzasztal egy szimbolikus tér is, nemcsak egy szakmagyakorlási mód, hanem egy szimbolikus tér is lenne. evvel szemben megemlíti a mobiltelefonnak a privát terét. A számítógépnek a privát terét, mint ami nagyon más, nagyon megesz valamit.
Cs.:
A rajzasztal nem löki ki a környezetet. A rajzasztal befogadja a környezetet. Egyébként szerencsétlen vagyok, hogyha eltelik olyan napom, hogy nem ülhetek le a rajzasztalhoz. Nyilván ez olyan, mint az alkoholizmus. Annyira jól érzem magam azok között a tárgyak között, abba a piszokban tulajdonképpen, mert nem egy tiszta dolog egy rajzasztal. Mondjuk két évenként egyszer. Maga az a környezet a lakáson belül… tehát ha nagyon dühös vagyok vagy ideges vagyok, és leülök oda és ráadásul van mit csinálnom, akkor teljesen ki tudok kapcsolni. Akár tíz percre. Az az igazság, hogy az én apukám is építész volt, a nagyapám pedig építőmester volt. Egy ……...................................……. (1:21:54) nívódíjat Veszprémben elneveztek róla, a Veszprém Megyei Építész Kamara és nagyon büszke vagyok rá. Csináltam emléklapot, amit mindig a házakra kiraknak. Előre tíz évre legyártattam, hogyha feldobom a talpam ne legyen problema. Tulajdonképpen, valószínűleg létezik ilyen, annak ellenére, hogy a háború ezt a dolgot nagyon-nagyon keresztbe vágta. Öt éves voltam, amikor egy évre elmentünk Németországba menekülni, és mire hazajöttem hat éves koromra, akkor már a nagyapám… még nem vettek el tőle mindent, de napnál világosabb volt, hogy egy hatalmas és nagyon jól működő építőipari vállalata volt… volt téglagyára, ő csinálta saját magának a téglát, vasbetont előre gyártott, a szentkirályszabadgyai repülőgép hangárnak ő csinálta a vasbeton szerkezetét, az evangélikus templomnak - a medgyasszayból tanulva - megcsinálta a tornyát vasbetonból saját terve alapján, kifogástalan állapotban van azóta is. A maradványait az ő telepének az ácsműhely szagát, azokat a gépeket én még észleltem gyerekkoromban, és az édesapám, aki nagyon-nagyon tehetséges építész volt, és a Weninger itt akarta tartani tanársegédnek, de a nagyapám azt mondta, hogy no, a vállalat a fontos. Akkor még egy általános mérnöki plusz évet rá kellett húzni az apámnak, hogy ne csak építészmérnök legyen, és akkor hazament. amilyen házakat ott csinált, nagyon-nagyon szépek azok a házak, de az nem olyan nagyon sok, mert nagyon sok utat, vasutat csináltak, stb. Az, hogy az apámat háború után, amikor az orosz fogságból hazajött, 4-5 év orosz fogság után, akkor még megvolt ez a pici iroda, mert 50-ben vettek el mindent a nagyapáméktól, és az apám, anélkül, hogy bármilyen munkájuk lett volna, minden reggel lement az irodába, és minden reggel elkezdett ideál terveket rajzolni és akvarellel kifestette a homlokzatot. Most a Fugának a 10 éves évfordulójára vittem is rajzokat és azt mondta a Bálint, hogyha az összest itt hagynám, azt is megvennék, mint a cukrot. Tehát nekem az, hogy valaki ül a rajzasztalnál és ezt csinálja, ez nekem valahogy… és a fűrészelt fának a friss szagát egyszerűen éreztem. Ráadásul, hogy a nővérem a Jánossy Gyurihoz ment feleségül, ez a rajzasztal látvány, ez ugyanúgy… ott is abban a pici lakásban a Bocskai úton a rajzasztal, az nem volt kérdés, hogy ott van a 1,5m x 2m-es rajzasztal, pedig alig fértek el a lakásban.
MMA.:
Van itt egy látszólagos ellentmondás, hogy sok építész azt mondja, hogy megbízás nélkül nem tud az építész létezni. Valami célelvnek kell lenni a munkájában. Hogyan lehet úgy dolgozni, úgy tevékenykedni, hogy nincs megbízás.
Cs.:
Azért, mert az apám akkor teljesen roncs állapotban hazajött a fogságból, egy évig rendőri felügyelet alatt volt, tehát ő ezt pótcselekvésként, szórakozásból csinálta. Ugyanúgy, mint ahogy én örülök, mikor leülök a rajzasztalhoz, mert különben megbolondulok.
MMA.:
Nem az édesapjára gondoltam, hanem hogy a mai építészek. Ez ma is működik, önnek is működik.
Cs.:
Hát, nem tudom. Érdekes módon, hogy a Covid alatt Akarattyán volt valamennyi tervezési munkám is, mert Péter könyvén nagyon sokat dolgoztam, de kitaláltam egy furcsa házat, amit elhatároztam, hogy mindenféle megbízás nélkül megpróbálom megcsinálni, mert elég érdekes tulajdonsága van. Egy darabig megcsináltam, de aztán amikor élő feladatom volt, akkor mégiscsak félreraktam. Tehát nem tudom. Az azért, hogy tudom, hogy nem épül meg, az nem. Tehát a megvalósulás… valahogy azon gondolkoztam, hogy igazából az az érzés, amikor az ember rajzol, és már érzi, hogy csinálják. Az a vicc, hogy ez az érzés a számítógépnél nincs. Ezt nem tudom megfejteni, mert hogyha én leülök és rajzolok egy bármilyen csomópontot, egy lábazati csomópontot, akkor érzem hogy…, mert én úgy rajzolom meg, ahogy rakják. A számítógép meg vagy behoz képeket, vagy vonalakat rajzol és aztán a vonalból kitörli azt, mai fölösleges. Az ember, hogyha rajzol, akkor akkorát rajzol amekkora, nincs az, hogy húzok egy ekkora vonalat és visszaradírozom. Egyszerűen nem tudom. Sajnos nagyon sokszor azt érzem az új terekben, hogy 3D-s látványtervekben járok. Van egy pont, ami hiányzik, és nem tudom meghatározni, hogy mi. Ehhez kapcsolódik az, ha nem egy házműről van szó, aminek a csomópontjai, a terei nagyon meghatározottak, mert azért ilyen házak még ma is vannak, hanem valahogy abban a régióba sodródik ahol nem ennyire kötöttek az elvárások, talán ahhoz a számítógép már jobban fog tudni alkalmazkodni. A számítógép kifejező készsége jobban konform lesz azzal a világgal, ami most várhatóan, meg ami nagyon sok külföldi helyen már érezhető, hogy… nem mondom, hogy félig kész, de nem művek jönnek létre, hanem helyek, amik aztán alakulnak. Ehhez viszont szerintem a számítógép már jó. De ezekhez a művekhez… a látványtervektől kiráz a hideg. A látványtervekből is azt szeretem, amik absztraktak, amik grafikusak, amin nem csillog az ajtófélfán a fény.
MMA.:
Tomay Tamás az egyik interjújában egy nagyon szép különbséget tett ötlet és gondolat között. Erre szeretnék rákérdezni, hogy ön ezt hogy látja? Mi fontosabb az építésznél, hogy gondolata legyen, hogy ötlete? Tomay Tamás azt mondja, hogy ez egy szörnyű világ ez a mai, mert föladtuk a gondolkodást az ötletért, és hogyha nincsen minden napra betevő ötletünk, akkor már szomorúak vagyunk, de az ötlet és a gondolat nem ugyanaz.
Cs.:
Van benne valami. Valahogy ez konform azzal, ahogy a gyerekeket elárasztjuk szerintem aránytalan mennyiségű történéssel. Az is az ötlet. Tipikus példája a Harry Potter, hogy nincs olyan lap, ahol ne történne valami nagyon furcsa, valami nagyon érdekes. Iszonyú nehéz egy gyereket rávenni arra, nyilván persze ezt is gyereke válogatja, meg hogy milyen körülmények között mondja az ember, de nagyon nehéz visszahúzni őket egy olyan világba, ahol semmi sem történik. Jó értelemben véve. Vagy csak az történik, hogy a katica ide száll, vagy oda száll. Ez az ötlet is valahol ilyen. Az ötlet egy tünékenyebb dolog nyilván. Hát az, hogy gondolat, igen. Biztos, hogy egy házhoz nem elég egy ötlet. Ez halál biztos. Az ötlet egy olyan röpke dolog, amit fel lehet használna, de ha az ember nem gondolja át, meg nem az alapjaiból építkezik a gondolat mentén, akkor az ötletnek semmi értelme.
MMA.:
Az imént ön említette, hogy a számítógépek esetleg alkalmasak lesznek azokra az épületekre, ahol a dolgok úgy megtörténnek, helyek, amelyek alakulnak. Ez gyönyörű gondolat, de nehéz elképzelni, ha még nyúzhatom evvel.
Cs.:
Úgy próbálom elmondani, hogy iszonyatosan zavar, amikor egy gyerek az első ötletét, vagy első gondolatát nem ceruzával rajzolja, hanem számítógépen. Tulajdonképp majdnem diagramszerűen foltokat rak föl, ami engem azért zavar, mert nekem első pillanattól rögtön az is az eszemben van, hogy ez hogy fog elkészülni. Hiába, még ha nem is tudom, hogy miből készül, de a dolgok egymásra épülése, struktúrája, meg az egymás mellettisége, és a számítógép gondolati technológiája nyilván alkalmatlan erre, hogy ezt imitálja, viszont az amiről én beszélek, hogy nem kész, módosíthatatlan építészeti művek kellenek, hanem éppen olyan helyek, amik módosíthatók és nem esztétikai szabványok szerint, hanem valami más rugón jár a működésük, ehhez viszont a számítógép szerintem sokkal konformabb lesz. Lehet, hogy nagy marhaság, amit most mondtam, de az biztos, hogy ha egy házat normális… egy házat mindig két kézzel építenek, és hogyha egy ház klasszikus ház, akkor annak nyilván nem szabad beázni, meg mindenféle törvényei vannak. Ezt az ember rajzban követi. A rajz mutatja a tárgyiságát. A számítógép sose tudja annyira a dolognak a tárgyi mivoltát megjeleníteni, hanem mindig csak grafikon ízű minden. Persze lehet számítógéppel is ilyen rajzokat csinálni, nem erről van szó, de valahogy a gondolkodását is megváltoztatja az embernek az eszközhasználat. Az eszköznek a logikája.
MMA.:
Ezt Lius …….............................…… ( 1:32:33) nagyon szépen, hogy olyan rajzokat és terveket kell készítsünk, amely megmutatja az építésnek a logikáját. Az elkészülő szerkezet már olvasható rajta.
Cs.:
Én csak azért bízom ebben, mert az lenne jó, hogyha a felépülő valóság és az az eszköz, amivel ez készül, ami gondolkodási eszköz is, hogyha az szinkronba lenne egymással. A régi fajta épületeknél ezt a fajta szinkront nagyon nem érzem.
MMA.:
A számítógép ügyén és a laptop, mobiltelefon használat ügyén lépnék tovább és behoznék egy érdekes kérdést. Domonkos Gábor az építészmérnöki karon a ………… ……1:33:24) vezetőjével készült nemrégiben egy interjú a legutóbbi felfedezéséről. A felfedezés eredményének kapcsán szóbahozta…
Cs.:
Nem tudom, hogy mi ez a felfedezés, nagyon röstellem.
MMA.:
Az, hogy a dolgok, a sziklák, jéghegyek azok platóni testnek, vagyis a kockának megfelelően törnek el. A természetben kimutatható módon a hasadások, repedések, törések, azok kockát fognak kiadni. Nagyon tömören. Bocsánatot kérek, ha most ezt rosszul interpretáltam. Fontos felfedezés.
Cs.:
Hol lehet ennek utána olvasni?
MMA.:
Ha jól emlékszem, akkor a … …..(1:34:01) olvastam ezt az interjút, a beszélgetésünk után átküldöm önnek. Nagyon szép, nagyon hosszú interjú. Ami az izgalmas, hogy Domonkos Gábor tovább vezette volna ezt a kutatást, mert meggyőződése volt az, hogy a városszerkezeteknek a morfológiája, a városnak az alakulására is következtetéseket lehet levonni, hiszen, hogyha a természetben ennyire nyilvánvalóan mintázatként jelentkezik egy repedés, a dolgoknak a tönkremenetele, akkor arra az építészeti környezetünkben ösztönösen reagálunk, hiszen azért a természetből jövünk. Itt jön az érdekes kérdés, hogy az urbanisztika tanszéken gyakorló fiatalokkal, fiatal kutatókkal képzelte el ezt a hosszú, több éves kutatást, de ha jól emlékszem az interjúból, nem sikerült ezt a kutatást olyan mértékig folytatnia, mert azt mondta, hogy ez egy nagyon-nagyon komoly elmélyült munka, amely elmélyült munka, az egy dologgal való foglalatosság monomániája – itt jön a lényeg – ellentmond annak a gyorsaságnak, dopamin fröccsnek, adrenalin fröccsnek, amit kapunk a mobiltelefonok és számítógépek használatával. Önre fordítva a szót, ön említi az egyik interjújában, hogy egy ház akkor jó, hogyha kívülről befelé haladva a legkisebb részletéig, már-már az unalomig ugyanaz. Meg lehet-e ezt a fajta elmélyültséget csinálni egy olyan mai fiatalnak, akinek öt percenként valóban rebben a tekintete. Nem tudom, hogy ki fogja ezt az adást megnézni, valószínűleg mi is fel fogjuk vágni darabokra. 8-15 másodpercről szól a TikTok világa. Amit meg szeretnék kérdezni, az az, hogy ez a műszerezettség, mert igenis szükségünk van művekre, én azt gondolom. Szükségünk van rájuk. Ki fogja venni rá az időt, ki fogja végiggondolni? Hogy látja ezt? Nincs is kritikai él a kérdésemben.
Cs.:
Én egyébként szenvedek ettől, hogy örökösen elérhető vagyok és ráadásul most már én is úgy gondolom, hogy oktalan is megnézem a telefonomat, hogy kaptam-e valamit. Nagyon rossz, nagyon rossz, és nagyon ellenkezik az ember alaptermészetével. Én nem tudom, fogalmam sincs, hogy ennek mi a megoldása, hogy ehhez biológiailag hozzá lehet-e szokni, azt valószínűnek tartom. Én sem képzeltem 10 évvel ezelőtt, hogy képes leszek… úgy gondoltam, hogy rám nem vonatkozik ez a dolog. Sajnos ezt nem tudtam tartani. Ösztönösen gondoltam ez, mert a televízióval meg tudtam csinálni, de az összes többit nem tudom kirekeszteni. Nagyon zavar, nagyon-nagyon zavar és próbálok művileg tenni ellene, hogy ne nézegessem meg, gyűjtsem össze, egyszerre nézzem meg. Ahhoz viszont nagyon-nagy lelkierő kell, hogy az ember azt mondja, hogy minden másnap kikapcsolom a telefonomat.
MMA.:
Hallgatóit hogy veszi rá arra, hogy ne pinterestről hozzanak képeket?
Cs.:
Nehezen, nagyon nehezen. Az elsősök még kézzel rajzolnak, még a másodikosak is, de üdítő és sokkal-sokkal termékenyebb, hogyha kézzel kezdenek el rajzolni. Mindenkit próbálunk rávenni, hogy tök jó a számítógép, nagyon is használják, de a keresgélés, meg az elején… ugyanis az embernek a saját vonala üzen. Amit lerajzol az ember, vagy rárak egy skiccpauszt és kicsit átrajzolja, azzal ő kommunikál. A képernyővel nem lehet ilyen módon kommunikálni. Tehát valahogy a fizikai köznek a megszűnése zavar engem rohadtul. Pedig nyilván ezt nem lehet kikerülni. Ezt nem tudom ezt az elmélyültség dolgot, azért vannak még gyerekek, akik hajlandók még olvasni, egyre kevesebben. Rettenetesen nehéz. Iszonyatosan sok múlik a szülőkön és a nevelésen. Kicsi korban, hogyha az ember ráneveli a gyereket, hogy érdekelje a valóság és legyen köze és akarjon ő valamit csinálni. Már rájöttem, hogy mi a baj ezzel az egész számítógép üggyel, hogy az emberekben hibás én-tudatot – most csak általában véve -, hogyha adva van egy ember, aki egyébként önmagában egy jelentéktelenebb ember, mint egy híres ember. Ezáltal, hogy a Facebookon, meg mindenhol meg tudja mutatni önmagát, valakivé válik. Ez egy olyan öntudatot ad neki, mint hogyha én is olyan lennék, mint egy híres színész. Az a baj, hogy ebbe kapaszkodnak az emberek, ahelyett, hogy farigcsálna magának egy botot. Most csak mondtam valamit. Ő csinálna valamit… az a baj, hogy a saját maga által létrehozott dolgok iránti vágyat lecsapolja az emberekből, és ez nagyon nem jó. Az a baj, hogy nagyon sok rossz minőségű, azzal, hogy hamis információ, azzal már nem is tudok mit kezdeni. Meg kell tanulni egy „nem rám vonatkozik” magatartást, mert különben elvész az ember maga. Végül is ez a szakma, amit csinálunk azért olyan nagyon jó, mert valami lesz utána, valami létrejön. Ezt minden nő érzi amikor egy gyerek kijön a hasából, azért az nem egy semmi dolog. Ez ugyanilyen egy háznál is. Most a veszprémi evangélikus templom belsőjét csinálom, amit a nagypapám csinált, mert rettenetesen szétbarmolták. Most kaptak rá nagyon kevés pénzt. A legkisebb, pici dologgal ugyanúgy tudok foglalkozni, minthogyha egy toronyházat kéne csinálni. Ez biztos születési hiba, ezért én nagyon hálás vagyok a jó Istennek. Ez egy olyan dolog, hogyha nagyon rossz valami, akkor is… nagyon sok problémát okoz, nagyon-nagyon sok plusz nehézséget okoz, de ugyanannyi örömet is. Ha egy ilyen dolgot át tud az ember adni a tanítványainak, és én nagyon bízom ebben, hogy ezt meg tudjuk csinálni ebbe az iskolában, én egy nagyon nagyszerű emberrel, Marján Balázzsal tanítok együtt, és hálás vagyok a jó Istennek, hogy egy ilyen fiatalemberrel együtt lehetek, és együtt tudunk valamit csinálni, de őrajta ugyanezt érzem. Pedig legalább 30-40 évvel fiatalabb, mint én.
MMA.:
Itt most két irányba tudjuk tovább görgetni a beszélgetést. Az egyik az az, hogy muszáj megkérdeznem, hogy ön szerint mikor szüljenek a lányok? Olyan idiótán hangzik, amikor ezeket a hülye kérdéseket felteszem. Az történt velem, hogy egyszer Sopronban az Alkalmazott Művészeti Intézetben, ahol korábban tanítottam, sok lány hallgató van, és a legbizarrabb módon tőlem, mint akkor szingli férfi tanártól kérdezték meg, hogy akkor mond meg, hogy mikor kell szülni. Tettem szét a kezem, és a barátnőmnek az életét tudtam elmesélni, hogy ő így csinálta… de adódik a kérdés. Ezt nem szokták öntől megkérdezni?
Cs.:
Dehogynem. Én az első adandó alkalommal szültem, amikor a helyzet megengedte. Amikor már volt egy diplomám, volt egy férjem, és a legelső alkalommal, amikor lehetett, akkor szültem. Én magamtól korábban szültem volna, de nekem négy év kiesett az életemből ismert okok miatt. Nem szabad idősen szülni. Nem jó. Senkinek nem jó. Egyrészt nem lesz a gyereknek nagymamája, másrészt nem guszta már egy idős nő csecsemővel. Guszta, amikor az anyuka is szép és fiatal, ropogós és guszta, amikor még ő is egy kicsit gyerek. Nyilván ez a diplomaügy, meg a karrierügy ez nagyon-nagyon fontos… igen, ez nem egy egyszerű dolog. Tulajdonképpen a saját lányaim pont ellenpélda, mert mindannyian egyetemista korukban szültek, és ha nem szültek volna egyetemista korukban, akkor biztos, hogy nem így alakult volna a karrierjük, de mindegy, nyilván azt mondja, hogy így van jól, és én is ezt mondom, mert nem tudja az ember, hogy mitől lesz boldog. Egy nő gyerek nélkül szerintem nem bír boldog lenni, és hogyha tud gyereket szülni akkor nyilván akar is gyereket szülni és kell is gyereket szülni, mert azért az nagyon nagy boldogság, és fiatalon kell gyereket szülni. Ha valaki diplomázik, akkor minimum 24 éves jó esetben, nagyon jó esetben 23. Nyilván valamit el akar kezdeni. Én biztos, hogy azt mondom, hogy a diploma után azonnal kell szülni, mert akkor még mindig fiatal, ha három gyereket megszül harminc éves korára, mert hiszen nagyon kitolódtak ezek az intervallumok. Én is úgy gondolom, hogy igazából a szakmai életemet negyven éves koromban kezdtem el. Velem rendes a sors, meg a genetika, hogy ölég sokáig élek.
MMA.:
1940-ben tetszett születni, de 1977-ben, 37 éves korában épül meg ez a sokat ajnározott Műszaki Könyvtár.
Cs.:
Igen, de az az első. Tehát 37 éves voltam, amikor az első házam megépült. A Péter viszont 27 volt, amikor megépült.
MMA.:
Oké, ezzel nem tudok versenyezni. Mit tippel, mi önben ön szerint az az alaptulajdonság, az a belső tűz, amivel ezt az egészen páratlan karriert meg tudta csinálni.
Cs.:
Nekem egyáltalán nincs páratlan karrierem, mert ez egy felejtésre való dolog. Én dolgoztam és bizonyos dolgok sikerültek. Sokkal több dolog nem sikerült, mint ami sikerült, de tök mindegy. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult. Nyilván kaptam valamit a szüleimtől, biztos vagyok benne, hogy az a sors, ami gyerekkorom óta, tulajdonképpen láttam a családomnak a kitelepítését, az apám többszöri bebörtönzését, tehát ez adott nekem egy erőt, de én ezt sose fogalmaztam meg magamnak. Egész biztos, hogy nyilván valami képességem van, erre való képességem. Nagyon sokat számított, hogy kirúgtak a főiskoláról és három évig utána még gyárban kellett dolgoznom, mert olyan labdaéhségem volt, hogy az elmondhatatlan. És tulajdonképpen…
MMA.:
Ezt el tudná mesélni, hogy hogy volt ez a történet, mert ez egy kicsit lebeg, nem mindenki ismeri. Miért rúgták kis a főiskoláról?
Cs.:
Ez úgy volt, hogy én a Lovasy Gimnáziumba jártam Veszprémben, egy nagyon jó gimnázium volt. Érettségi évében indultam egy történelmi tanulmányi versenyen, ahol művészettörténetből nyertem első díjat, mert Veszprémről írtam egy valamit, fogalmam sincs. Egy nagy tudású dr. B……................... Jenő (1:46:33) bácsi, kanonok, az én gyönyörű, fantasztikus történelem tanárom segített ez ügyben. Az én történelem tanárom azt csinálta, hogy sétált velünk a várban művészettörténet szakkörön, meg a városban, és mutogatta az épületeknek a stílusát, meg az építészeti tagozatokat. Én akkor tanultam meg, hogy pilaszter, meg pilon, meg aedicula, meg minden ilyesmit. Nagyon szerettem azt a várost gyerekkoromban, apám is mindig mindenfélét mutogatott, és én akkor vadul művészettörténész akartam lenni, és engem fel is vettek a műv-töri szakra az első díjat műv-töri miatt. Akkor már nem Rákosi verseny volt, hanem ilyen országos tanulmányi verseny. Csak akkor közölte velem a gimnáziumi igazgató, hogy én ugyan nem megyek sehova, mert én x-es származású, osztályidegen vagyok. Vegyüljek el a munkásosztály sorai között egy évre. Miután a Jánossy Gyuri volt a sógorom, azt mondta, hogy… ő rajzolt nagyon sokat Veszprémben, és néha elmentem vele, nézegettem, és próbálgattam is vele rajzolni. Azt mondta, hogy ők tudnak nekem egy rohand jó állást a Kiállítás Kivitelező Vállalatnál, ami a Gyáli út elején van, ahol régi nagynevű belsőépítészek, a Németh Pista, Vas Tóni, Király Jóska… külföldi vásárokat, a szocializmusban, drezdai vásár, lipcsei vásár… ott készültek ezek a vásárok. Én oda elmentem asztalosnak. Ott volt a kivitelezés, ezek a belsőépítészek jártak oda, hogy hogy nézzen ki. Tulajdonképpen a kiviteli terveket ott egyeztették a faipari technikusokkal, meg volt egy gyár, egy marha nagy asztalos gyár, meg a BMV-re jártunk ki szögelni. Nagyon szerettem, nagyon jó volt, csak aztán Gyuri beíratott engem Varga Nándi bácsi rajziskolájába, aki a képzőnek volt a grafikai… grafikus volt, aki csinált egy kis rajztanfolyamot a saját Andrássy úti lakásában és Varga Nándi bácsi engem úgy megtanított fél év alatt rajzolni, hogy engem fölvettek a következő évben, mert akkor már az iparra jelentkeztem.
MMA.:
18 évesen leérettségizik, 19 évesen a következő év evvel telik, hogy a Belsőépítészeti Vállalatnál dolgozik, illetve munka mellett fél évig rajzolni tanul, majd felvételizik.
Cs.:
Igen. A munkásosztályban elvegyültem és fel is vettek a főiskolára, legnagyobb csodálatomra. Azt se tudtam, hogy hogy kell ráülni a rajzbakra, mert olyat nem láttam. Nándi bácsinál csak az ölünkben rajzoltunk. Nándi bácsi úgy tanított meg rajzolni, hogy nem volt szabad radírozni, nem szénnel rajzoltunk, hanem 1B-s ceruzával. Nagyon kellett figyelni. Nagyon jó volt. Akkor decemberben, már éppen a vizsgaszünet elején, egyszer csak behívott a megbízott rektor, nem volt akkor igazi rektor, egy minisztériumi valaki volt kinevezne, nem tudom, hogy miért. Ja, és apámat behívták a Művelődési Minisztériumba, hogy egy ideig a lánya ne látogassa az intézményt, majd meglátjuk, mert a Veszprém megyei párttitkár Pap János, aki egy hírhedt pártitkár volt, 90-ben öngyilkos lett a feleségével itt a Rózsadombon. Egy nagyon-nagy kommunista volt, állítólag mindig azt mondták, hogy forró drótja van a Kádárral. Veszprémet rendesen tönkretette. Az én volt gimnáziumi igazgatóm, aki horthysta tiszt volt annakidején, persze a Vörös Hadsereg tisztje nem lehetett, ez is egy ilyen idétlen dolog, de matematika tanár lett belőle. Neki ez egy priusz volt és mindent megtett, hogy ezt a priuszát enyhítse, és ők ketten, mikor megtudták, hogy engem felvettek, írtak egy levelet a Művelődési Minisztériumba, hogy tiltakoznak, hogy ilyen származással a nép főiskolájára valaki járjon. Én akkor egy darabig nem jártam, aztán kaptam egy levelet, hogy következő évben elmehetek megint felvételizni. Akkor megint felvételiztem, akkor kétszer helyhiány miatt nem vettek föl, nem vettek vissza. Amikor 62-ben eltörölték ezt az x-s származást, akkor. A Péter is x-s származású volt, ő két évig dolgozott. Akkor csomót fölvettek, ilyen x-s gyereket.
MMA.:
Abban a két évben hol dolgozott?
Cs.:
Budapesti Bútorgyárban. Először a Rózsa utcában, valamilyen bútorgyár volt, de budapestinek hívták. Először asztalos segédmunkásként a Rózsa utcában, aztán mikor a főmérnök megtudta, hogy van érettségim és készülök valahova, akkor elhelyezett az intarzia műhelybe, az Angol utcába. Az első 7-s busszal jártam minden reggel, 5 óra 20-kor, a Kosztolányi térről.
MMA.:
Az a… nevezzük tanoncévnek, vagy kényszerű szilencium, ez beleszűrődött az építészetébe, vagy inkább az emberi tartást…?
Cs.:
Rettenetes. Az indulat olyan mértékű volt bennem, hogy mindenképp be akarok kerülni. Jártam a szövetség könyvtárába, néztem a Domust, ezért fegyelmit kaptam a gyárban, hogy imperialista folyóiratokat nézegetek.
MMA.:
Onnan indultunk el, hogy iszonyatos labdaéhsége volt önnek, és hogy nagyon akarta.
Cs.:
És az, hogy láttam a sógoromhoz építészek jártak, sokat jártam be hozzájuk a KÖZTI-be, tehát nekem nagyon otthonos volt maga ez a helyzet, hogy valaki ül és rajzol, és aztán azt valaki megcsinálja. Én a nővéreméknél laktam három évig, amíg gyárban dolgoztam, akkor én a Gyuritól rengeteget tanultam. Ő nagyon pásztorkodott felettem, rengeteg szobrászt megismertem, nagyon sok szobrásszal, költővel tartotta a kapcsolatot. Nagyon masszív intellektuális életet élt. Nem volt kérdés, hogy én ezt a közeget nagyon szeretem, nem volt idegen. Semmi. Egyetlen porcikája nem volt idegen. Amit tanultam az iskolában, akkor is. Bármit tanultam, hihetetlen szívesen és otthonos érzésem volt. Nekünk iszonyú nagy szerencsénk volt, mert tizenöten kezdtünk, sajnos ketten meghaltak közben, két fiú. A Bikácsi Daniela elment, festő lett, képzőre elment harmadikban. A Péter aztán jött, úgyhogy tizenhárman végeztünk. Mi ott tényleg úgy éltünk, mint egy család. Reggel 8-tól este 8-ig bent voltunk, és erről volt szó. Tehát mindig csak erről volt szó, ami… nem állandóan magasröptű dumák szóltak az építészetről, de mint közeg mindig végigkísért. Mi is rengeteg… bútorokat csináltunk, volt asztalosműhely, nagyon fontos volt. Konkrétan csináltunk kész bútorokat, belsőépítészetet viszont egyáltalán nem tanultunk, egyáltalán. Nulla. Lakást a Gyuri nagyon megtanított bennünket, fantasztikusan. A Gyuri iszonyú jól tanított. Úgy röpítette az embert a mennyországba, a leghülyébb ötletet úgy fel tudta tuningolni. Mindenki, aki tanított minket, az egy csoda volt. A Szrogh is, meg a Jurcsik is.
MMA.:
Tehát szerencse, szocializáció, család, éhség, amit nevezhetünk ambíciónak. És hogyha erre a csütörtöktől keddig tartó időszakra gondolok, amit a Wallenbergnél, ehhez baromi erős fizikum is kell. Cserhalmi György mondja, hogy őt megáldotta a jó Isten egy olyan testtel, ami soha nem hagyta cserben, az elmúlt években…
Cs.:
A helyzet az, hogy ezzel én is így vagyok. Most már nem, de jó harminc évig négy óránál többet nem nagyon aludtam. Azért, hogy a gyerekeket minél hamarabb elhozhassam a közösből, loptam, csaltam, hazudtam, eljöttem a KÖZTI-től, nem vittem haza munkát, azért, hogy a gyerekekkel délután csak játsszak. Ha a gyerekekkel voltam, akkor, amikor hazahoztam őket az oviból vagy az iskolából kiskorukban, akkor a lefekvésig csak játszás volt, akkor csak velük voltam. Éjszaka főztem, még most is inkább éjszaka főzök. Sajnálom az Isten napját főzésre. Valami módon, nyilván a Péter jelenléte, mert ő viszont tényleg mindig a rajzasztalnál ült. Őt nem lehetett másképp látni. Vagy mosogatott, vagy ha éppen veszekedtünk, mert elég sokat veszekedtünk, levezetésképpen akkor vagy törölgetett, vagy porszívózott, vagy söpört. A gyerekek annyira nevettek rajta mindig. De egyébként… eleinte eljött velünk nyaralni Szárszóra, de már amikor a balassagyarmati Általános Iskolát csinálta, akkor első két napban otthagyott engem a három kisgyerekkel, mert meg akarta csinálni a pályázatot és két hét múlva jött vissza, és mutatta, hogy mit csinált. Amikor már a kisfiam is akkora volt, hogy el lehetett vinni, akkor én rengeteget jártam velük barátaikkal, osztálytársaikkal együtt országjárásra. Előre megszerveztem Felvidékre, Kárpátaljára, az országban, tehát minden évben legalább egy hétre elmentem csomó gyerekkel. Péter soha nem jött velünk, talán egyszer jött, az elsőre. Az már nem neki való volt. Azért ez egy külön műfaj ennyi gyerekkel. Olyan helyzetekbe voltam, hogy azt mondtam, soha többé nem jövök el. Tátrában, életveszélyben… borzasztó. Viszont nagyon-nagyon megtérült, mert az látom a gyerekeimen, ugyanezt csinálják. Tehát ugyanígy, ugyanilyen módon. Azt szoktam mondani, hogy három nevelési eredményem van az életemben: nem szemetelnek, nagyon szeretnek mozogni és a gyerekeiket is mozgatják, és jól használják az ikes igéket.
MMA.:
Ezt át szokta adni a hallgatóinak?
Cs.:
Az ikes igéket? Mindig, mindenkit kijavítok. Nagyon disznóság, nem volna szabad, ma már nem volna szabad. Nem csak az ikes igéket, hanem vannak ilyen sztereotípiák, például a drága Hegedűs Péternek sose tudtam megtanítani, hogyha valamit felosztunk, akkor azt feloszttyuk, de osszuk el. Ő azt mondta: felosszuk ezt a teret háromra. Hiába magyaráztam neki, nem értette meg, nagyon sokat nevettünk rajta.
MMA.:
Szemmel láthatóan önnek rengeteg története van. Azt szeretném megkérdezni, hogy ön szerint, mindannyiunkkal történnek dolgok, de szemmel láthatóan ahogyan ezeket ön meséli… kell egy mesélő ezekhez a történetekhez. Mitől lesznek valakinek történetei?
Cs.:
Igazából én nem vagyok jó történetmesélő. Ha egy dolog, ami megtörtént velem emlékezetes, azt szívesen elmondom valakinek, mert tulajdonképpen szeretem újra átélni. Legyen az szomorú vagy vidám történet. Nem történik velem olyan nagyon sok minden. Sőt, nagyon kevés, csak úgy tűnik. Az a vicc, nagyon fura, amióta a Péter meghalt azóta tűntem fel az embereknek, hogy létezem. Ez a rögeszmém, de a gyerekek is ezt mondják. Elképesztő különbség van, de nevetséges különbség van az érdeklődés irányomba, amíg a Péter élt, és mióta a Péter nem él. Erről a Péter nem tehet, de ezt lehet érzékelni. A másik az, hogy tulajdonképp amióta mindenféle, régen elképzelhetetlen társadalmi helyzetbe kerülök, amit igazában nagyon utálok, de valahogy kötelességemnek érzem egy idő óta elmondani, még hogyha káromra válik, akkor is azt, amit gondolok valamiről. Ez olyan helyekre sodor, hogy állandóan hívogatni mindenhova, mert látják, hogy hajlandó vagyok beszélni, de közben már magamat is utálom, annyit dumálok.
MMA.:
Igen, ennek most négy funkciója van. Egyrészt, hogy Reimholz Péternek valamiféle emlékhordozójaként…
Cs.:
Jaj, ne is mondja, és még mindig nincs kész az a könyv. Lesül a képemről a bőr.
MMA.:
Másfelől nő építészként nagyon divatos a diskurzusban. Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki megkérdezi…
Cs.:
Ezt utálom a legjobban.
MMA.:
Hú de jó, hogy nem kérdeztem meg eddig. A harmadikként önértékelt építészként. Biztos vagyok benne, hogy… én némiképp torznak látom azt a képet, amit ön mond, hogy sokkal többen keresik mióta Reimholz Péter meghalt, mert nagyon komoly a presztízse. Egyetemista korom óta teljesen egyértelmű volt…
Cs.:
Abszolút valóság nélküli, ez valami rossz rám ragadás, mert én semmi mást nem érzek, csak azt, hogy szeretnék szolgálni embereket, és ez nekem örömöt okoz. Nagyon szomorú vagyok, amikor nem szolgálhatok. Nekem ez nem rossz és semmiféle sikernek nem könyvelem el. Nekem ez, annyira bennem van, én hogyha… azon gondolkodtam, hogyha olyan helyzetbe kerülök, hogy nem tudok csinálni dolgot másért, akkor biztos, hogy öngyilkos leszek. Tehát hogy annyira nem vagyok képes… ez önzés egyébként. Ez önzés, meg valami függőség.
MMA.:
Hogyan találja meg magát ez egy olyan szakmában, ez a bizonyos szolgálat, amely egy hatalmas térbeli konfliktust okoz. Amelyikben – most láttam a Locke című filmet, amelyben egy gyönyörű mondatot mond egy betonozás előtt a Tom Hardy nevű színész, hogy: minden egyes darab égért, amit eltakarunk a házainkkal, azért segíts nekem kérlek – mondja a barátjának, mert jön a betonozás. Ez egy gyönyörű gondolat, mert benne van a szakmában, hogy elveszünk egy darabot az égből, elfoglalunk egy darabot a földből. Ez maga egy hatalmas konfliktus. Ezt hogyan lehet összeegyeztetni, evvel a nagyon-nagyon, tényleg lekenyerező és tiszteletreméltó alázattal, amit… mert maga az építés minden, de nem alázatos.
Cs.:
Hát én ezt nem hiszem. Én azt gondolom, hogy egy építést lehet alázatosan csinálni. Akkor semmit nem szabad építeni.
MMA.:
Nem ítéltem meg, csak… ön említette, hogy az micsoda élmény, amikor megépül, tényleg ott van, eltakarom vele a napot, elfoglaljuk a földet. György Péter is egy hatalmas… Makovecz Imre erre is utal, amikor az építés drámájáról beszélt. A történetekre utalt, de ez valóban egy hatalmas térbeli dráma, hogy ott nem volt semmi, és ha én nem vagyok, akkor itt ez a tér nem változik meg.
Cs.:
Igen, ez nyilvánvaló, hogy egy önzés is, meg egy magamutogatás is egyben, nemcsak szolgálat. Tulajdonképpen azért önzés, mert szeretem azt az örömöt, amit akkor érzek, amikor látom, hogy egy ilyen dolog jól sikerült és szeretik az emberek. Ez egy hihetetlen nagy önzés, de én megdolgozom ezért az örömért.
MMA.:
Melyik a kedvenc háza saját magától?
Cs.:
A veszprémi ház. Völgyikút Ház. Személyes, családi, annál személyesebb kevés van. Ráadásul azt a Nagy Gyurival nyertük pályázaton és ővele nagyon szerettem együtt dolgozni, és nagyon-nagyon jó volt az egész munka együtt a Gyurival, meg ahogy az elkészült. Nem teljesen úgy készült el, ahogy kellett volna, de az mondjuk már mellékes. Mert az én nagypapám strandja ott volt. Ott volt a nagypapámnak egy gyönyörűséges strandja, most 50 éve szűnt meg, és most mindenféle cikkek jelennek meg róla, meg régi fotók. Én még ott nagyon sokat fürödtem. Valami film is készült róla régen. A strand megnyitóján láttam az apukámat úgy, ahogy még nem léteztem. Élőben. Az egy Isten áldotta hely volt, és a 70-es évekig működött. Mikor elvették a nagyapámtól, akkor is működött még idénystrandként. A veszprémiek siratják változatlanul. Ott generációk nőttek fel, de az nemcsak egy strand volt, ott bálokat rendeztek, sporteseményeket. A nagypapám rátalált egy olyan kis tenyérnyi völgyre, ami teljesen kizárja a várost és csak a Bakony felé néz és a Temetőhegy apró házai látszanak, közelben pedig semmi nem látszik, mert ez egy kis tenyér, ahol Völgyi-kút forrás folyt. A nagyapám megvette ezt a területet a sógorától, az Angeli Márton bácsitól. Csinált három medencét. Egy melegítőmedencét, egy mélymedencét és egy gyerekmedencét, és egy fantasztikus szép, kígyó alakú murvás út vezetett le egy irtó szép rácsos forgó kapunk kellett bemenni, ott volt a pénztár, volt ott egy kocsma, málnaszörpöt ittunk, meg perecet lehetett venni. Nagyon-nagyon jó hely volt. A 70-években elkezdték szemétlerakónak, azt mondták, hogy… az egy ugyanolyan hiba volt, mint ahogy a kisvasutat megszüntették a Balatonra. Nagyon nagy… ilyet elvenni egy várostól. Na mindegy. Azt a területet, ahol az öltöző meg a kocsma volt, azt a területet megvette egy mélyépítő vállalat, és országos pályázatot hirdettek egy többcélú házra, ami nem kultúrház, nem kocsma, nem iroda, hanem minden együtt. Ezt a pályázatot mi a Gyurival megnyertük. Nagypapa intézkedett a mennyországból, nyílván. Röhej, különben nem, nyilván. Lementünk a Gerencs .....................................Jóskához, megbeszéltük vele, ő építette meg, mélyépítő ember. Életem egyik legnagyobb sikerélménye, hogy a város azt akarta, hogy épüljön meg ez a dolog, de abba a völgybe, ahol a medencék voltak, ott majd teniszpálya, játszótér, meg minden. Én meg mindenkihez elmentem akkor, csak park, semmi, semmit, egyetlen építmény se, csak park. Úgyhogy végül is ezt sikerült elérnem, így a melegítő medence helyén csináltunk egy kis tavat. Az most is ott van az a tó. Kettő forrás megmaradt az ötből, amit kitisztítottunk, forrásfoglalást csináltunk, a terület mellett folyik el a patak. Olyan gyönyörű az a park, de olyan gyönyörű, hogy imádják a veszprémiek. Hálát adok a jó Istennek, hogy ezt is sikerült elérni, mert hogyha elkezdtek volna ott mindenfélét építeni… ez tényleg olyan, hogy nem lehet elhinni, hogy a város közepén egy ilyen elrekesztett hely van. Maga az épület meg fura, a Gyurival ketten találtuk ki, tényleg közösen csináltuk az egészet, és nagyon, nagyon. Gyuri somlói, és Gyuri nálam lakott véletlenül hét évig.
MMA.:
Hogy lehet valakinél véletlenül hét évig lakni?
Cs.:
Ott ragadt hét évre. Gyurit nagyon-nagyon szeretem és rimánkodom a jó Istenhez, hogy vigye sokra az építész szakmában, mert így egyedül soha… és a szívem vérzik, hogy egy ilyen tehetségű embernek nincs igazán jó munkája, csak kicsi, piszlicsáré dolgokat, amiből alig bír megélni, és most várják a harmadik gyereküket. Most beköltöznek hál Istennek Veszprémbe.
MMA.:
Igen, eddig ott a hegyen egyedül küszködött.
Cs.:
A Gyuri egy fantasztikus, értékes ember. Nem egyszerű, azt nem mondhatnám, hogy egyszerű, de nagyon…
MMA.:
Ösztöndíjasunk egyébként az intézetben.
Cs.:
Tudom, mesélte. Nem bánom, hogy ott lakott. Sok bosszúságot okozott a különböző rémes főztjeivel, amit csinált, de egy nagyon különleges ember. Nem e világra való, az az egy baja. Nem e világra és nem mostanra.
MMA.:
Ha már így szóba kerülnek a kollégák, melyik az a ház, ami magyarországi, magyar kolléga csinált és a legjobban lelkesíti? És nem az öné.
Cs.:
Nagyon szeretem a Gyurinak a vári házát, Jánossynak a Tóth Árpád sétányi házát, meg a gödöllői víztornyát. Mind a kettőt nagyon-nagyon szeretem. Péternek a Fortuna utcai házát nagyon-nagyon szeretem. A Tomai Tamás házait is nagyon szeretem. Monus János gondolkodását nagyon-nagyon szerettem. Molnár Páter Duna parti házát nagyon szeretem. Most nagyon hülyén festették át, azt hittem, hogy a guta megüt. Elmebeteg módon két vízszintes párkát, hogy miért? Teljesen ellentétes az egész ház lényegével. Furcsa dolog, hogy egy festéssel mennyire el lehet egy házat… már az, hogy egy nyílászárót falszínűre fest az ember vagy ellentétes színűre, attól már teljesen megváltozik az arca.
MMA.:
A legfiatalabb generációból melyik csapatnak a tevékenységét figyeli? Az egész kérdéscsokor arról szól, hogy ön mit szeret, mit utál.
Cs.:
Én nagyon szeretem azokat a nagyon fiatal gyerekeket, akik próbálkoznak vidéki kis kulipintyókkal. Veszprémben van egy fiatal építész, nem tudom a nevét, aki kapott is a nagypapa féle nívódíjat lent a völgyben, az nagyon tetszik, nagyon szeretem, amit a Marján Balázsék csinálnak. Tulajdonképpen őket szeretem talán a legjobban, amennyire követem. Most nem jut hirtelen más eszembe. ……………………………………………… (02:11:08) Most egy nagyon jó élmény ért, egy nemrég diplomázott kislányomról, akiről nem gondoltam volna, de neki nagyon jó ízlése van és nyilván szerzett magának műszaki támogatókat, de egy nagyon tökös házat csinált itt az Orbánhegyi út és a Kis János altábornagy utca sarkára. A burkolati elemeivel nagyon szenvedett, és az tényleg nem a legjobb, de abba a környezetbe az a ház, ahogy viselkedik, az szerintem első osztályú és példaértékű. Ez az egyik legszebb tanítványom volt, Fabulon reklám volt, Varga Noéminek hívják.
MMA.:
Igen, igen, igen. Ő nyert építészet ….............…….(2:12:11) díját, pont önnél készítette a diplomatervét, ha jól emlékszem.
Cs.:
Annak a diplomamunkának az egyetlen részletrajzát én terveztem meg. Abszolút, teljesen, nem lehet érteni, hogy… és végül is egy ilyen házat meg bírt csinálni. Az ízlés nagyon sokat számít. Nagyon-nagyon sokat. Nagyon-nagyon büszke tudok lenni gyerekekre, akik jól diplomáznak. Most például olyan jó élmény ért. Tavaly egy kislány diplomázott nálunk, a Kovács Gréta, aki egy erdei iskolát csinált Balatonakarattyára, és most három helyen is megpróbálom eladni. Van egy kis védegyletünk Akarattyán, hogy maradjon meg az a part olyannak, és hogy ne épüljön semmi, hanem maradjanak a kócsagok, meg a turisztika, meg az oktatás. Tehát most átvitt értelemben támogatja a Matolcsy, nem is akarom elhinni. Ez egy erdei iskolarendszert csinált a kislány, nagyon utánanézett, hogy mi ez és hogy szükség van-e rá, a szakdolgozatát erről írta, és előre gyártott szerkezetből egy bárhol felépíthető, bármilyen méretű kis rendszert csinált. Miután én ezt az akarattyai részt jól ismerem, tanácsoltam neki, mint telek. Nyilván nem lesz az egészből semmi, de ha már az ember észlel. A másik diplomás kislánynak szintén, Debrecenben érdeklődnek a tervei iránt. Ő három-négy… Debrecenben van négy fűtőház, ami elnéptelenedett, és a négy fűtőházat tanodának gondolta, és abból egyet megtervezett, egy műhelyházat, és most a debreceniek érdeklődnek iránta. Ez például egy olyan dolog, ami ebből a típusú gondolkodásból fakad, amit mi tanítunk, hogy ilyen elhagyott házakat nem kell lerombolni, és a kislány, ő találta meg ezt a házat. Mi segítettünk neki és éreztük, hogy ez jó, és rákattant. Gréta szintén ezzel az erdei iskolával. Ez is attól olyan jó, mert szükséges. Ideál terveket nem érdemes csinálni. Nincs benne érzelem, meg nincs benne gyökér.
Nem kéne abbahagynunk? ¼ 10 van.
MMA.:
Én azt gondoltam, amikor ezt az adást elindítottuk, hogy nem adásban gondolkozunk, hanem tartalomsorozatban, ha még tetszik bírni, nekem lenne egy-két kérdésem, ami nagyon érdekel.
Az imént említette az első rajztanfolyamát, amit grafikus rajztanártól vett a Képzőművészeti Egyetemen.
Cs.:
A British Múzeumnak volt a grafikai gyűjteményének volt a pásztora hosszú ideig.
MMA.:
Említette, hogy csak B-s ceruzával lehetett rajzolni és nem lehetett radírozni. Az imént említett Nagy Gyuri, aki az ön munkatársa volt, és nekem nagyon szívbéli kollégám úgyszintén, mesélte, hogy az ön rajzai nagyon ökonomikusak. Nem gazdaságosak, nagyon tömören készülnek, maga az épület és a rajz egy ön-azonos, egy azonosságú, tömörséget érnek el, és nincsen benne felesleg. Ezt mondta a Gyuri.
Cs.:
Ezt a Gyuri mondta? Elájulok.
MMA.:
Nagyon meleg szavakkal, dicsérő szavakkal. Azt is mondta, hogy nagyon jól nyomon követhető, rétegenként, ahogy a ház fejlődik, és nem arról van szó, hogy önnek rajzolás közben eszébe jutnak dolgok, hanem megszületik a ház. Valahogy a rajzzal együtt alakul. Erről szerettem volna kérdezni, hogy vajon ez az első rajzolási élmény, hogy a vonalakat nem szabad radírozni, hogy a vonal mögött előbb-utóbb lesz valami tömeg, tér, tárgy, nehézség, egy darab eltakart ég – ez összefügg-e?
Cs.:
Biztos, hogy összefügg. A Nándi bácsi olyan konkrétan és szigorúan azt mondta, hogy csak azt rajzold le, amit tudod… a satírozástól kiakadt. Csak értelmes vonalat rajzolj le, és akkor szép lesz. Az értelmes – modelleket rajzoltunk, embereket. Nyilván az, hogy hol van a csontja, hol löttyedt a bőre, ezt hogy lehet ábrázolni vonallal. Elég nehéz. Amikor az ember elbizonytalanodik, hogy valamit nem tud, akkor hajlamos mellébeszélni, amikor elkezd satírozni. A szénrajzolásnál maga a technika csábít erre a dologra, hogy maszatolja az ember a felületeket. Nem is engedett, csak A4-es rendes rajzlapon, a régi fajta rajzlap, ami egy kicsikét rücskös volt, egy csöppet sárgás. Arra nagyon jó volt rajzolni, ad egy textúrát is a vonalnak. Emlékszem, hogy a kislányát rajzoltuk le, Varga Leát, aki egyébként építész lett, iparterves építész volt. Sose felejtem el ezt az érzést. Nem volt modell, fölültette a kislányt, egy csipketerítőt rakott a feje tetejére, nagyon szép volt a kislány. Azt mondtam, hogy meghalok, én ezt a csipketerítőt nem tudom lerajzolni. Néztem, néztem és próbáltam megfejteni, hogy most a mintáját rajzoljam, a hullámát… komoly szellemi erőfeszítés volt, nagyon szép lett a rajzom, oda is ajándékoztam a Leának, húsz évvel azután. Valahogy az a viszony, amit Nándi bácsi belénk vert… érdekes módon doktorok jártak oda rajziskolába és ketten voltunk csak fiatalok. A doktorok zenélnek is, meg rajzolnak is, nagyon helyes népség volt. Sebészek, meg fogászok, doktorok. Azoknak mindent megengedett, de nekünk, akik mentünk suliba, azokkal rettenetesen szigorú volt. És újrarajzoltatott. Valaki azt mondta, hogy vidd el a fényképét. Hú, akkor nagyon mérges volt.
MMA.:
Mi lett a csipketerítőnek a sorsa? Hogy fejtette meg végül?
Cs.:
Nyilván nem tudom megfogalmazni, de megpróbáltam a lényegét, mert mindent nem lehetett lerajzolni, az ember kiválasztja, hogy mi a lényeg. Egyébként ez egy nagyon fontos dolog, hogy akármilyen feladata van az embernek, ha megpróbálja a különleges tulajdonságát kipoentírozni, és ezt én a tanítványaimnak is mindig mondom, az egy nagyon nagy fogódzó, hogyha a különlegességbe kapaszkodik az ember, mert… nem az extrémitásra gondolok, hanem a karakterre. A karakter az egy irtó fontos dolog. A karakter attól lesz, hogyha valamit az ember elhagy, ami nem fontos. A rajzolásnál is nyilván a Nándi bácsi ezt belénk verte. Emlékszem, hogy annyira meg volt döbbenve a felvételi bizottság, hogy én így rajzolok, mindenki szénnel rajzolt, hogy megkérdezték, hogy hol rajzoltam. Ott is ceruzával, ugyanazt csináltam, amit a Nándi bácsi tanított, mást nem tudtam. Amikor kirúgtak a suliból, akkor fél évig nem dolgoztam, fél évig azt hittem, hogy visszamehetek, még egy darabig, hónapokig, akkor ültem otthon és önarcképeket rajzoltam. Tulajdonképpen nagyon jó emlékem ez. Ültem magammal szemben és szomorkodva rajzoltam, meg a kezemet rajzoltam.
MMA.:
Művészettörténészek úgy tartják, hogy az önmagukkal vívódó művészek, részben lelki tusakodás, egyébként pedig részben jó pénzkereseti lehetőség is, volt, már régen.
Cs.:
Én nem kerestem pénzt ezzel, de biztos, hogy jót tett. Jó volt, hogy elkezdtem magamat rajzolni valami miatt. Biztos egy pszichológus meg tudná mondani, hogy mi miatt. De volt egyébként egy nagyon-nagyon tragikus rajzolási élményem, azóta is tűnődöm, hogy elküldöm az Élet és Irodalomnak. Volt egy dadája az apukámnak, aki nálunk halt meg, nevezetesen a kezem között halt meg, amikor én harmadikos főiskolás voltam. Egy gyönyörű öregasszony volt, végigszolgálta a nagyapámat, apámat, testvéreit. Tizenkét éves korában Bakony, nagyon intelligens nő volt, imádtuk. Megrokkant és aztán az anyámék lakásában, Veszprémben halt meg. Én éppen szüneten voltam, harmadikos voltam, látható volt, hogy meg fog halni. Nem voltak otthon az anyámék, valahova elmentek Almádiba vagy hova, és egyedül voltam vele. Látszott rajta, hogy küszködik, az hogy ordí… gyerek voltam, nem tudtam mit csinálni, leültem és rajzoltam, elkezdtem rajzolni, amikor haldoklik. Ott a szemem előtt halt meg. Lerajzoltam minden fázist, és amikor meghalt, fölrohantam, egy orvostanhallgató volt akkor a barátom, egy pécsi orvostanhallgató, közel lakott hozzám, hogy gyere már segíts, öltöztessük fel. Felöltöztettük, fejkendőt raktunk rá, kendős volt, egyébként mindig kendőbe járt, és egy feszületet raktunk a mellére, és úgy is lerajzoltam. Nekem ez egy olyan élmény volt, maga… nagyon szerettem ezt a nénit, tényleg… az életemnek két ilyen embere volt, ez a nő, meg aki a saját dadánk volt, akit úgy hívtak, hogy Náncsi, aki szintén ugyanennyire, tehát családtag volt mind a kettő. Ez a nő, aki végigszolgálta a családomat, a szemem láttára, a kezem között halt meg, és én ezt végig rajzoltam… először szentségtörésnek éreztem, de azt mondtam, hogy nem tudok mit csinálni. Egyszerűen nem tudok. Imádkozni imádkozhatom érte, de valahogy én ezt nem tudom így nézni. Valahogy nekem ez egy olyan élmény, hogy… én nem mondom, hogy ez segít nekem bármiben is, de ez valami olyan szimbólum értékű, hogy egy ember, aki nálunk élte le az életét és én akkor átéltem vele akkor ezt a két órát, és ezt lerajzoltam, ez nagyon, nagyon megrázó volt. De hát a papa is a kezem között halt meg, meg a kutyám is.
Na, szerintem fejezzük be.
MMA.:
Nagyon, nagyon hálás vagyok, hogy eljött, nagyon szépen köszönöm.