A felkelő napot nézzük Olgikámmal, tudom, arra gondol, hány éve is jártunk itt először, ötvenkettő, mondom, de persze közben a tollaslabdára gondolok, nem mintha lenne esély egy ötvenkettes labdamenetre, hunyorgunk, előveszem a damaszt zsebkendőm, odaadom neki, leveszi a napszemüvegét és megtörli a szemét, ahogy elfordulok és felemelem a földről a zsákot az ütőkkel, én is megtörlöm az enyémet, megérzem a kendőn Olgikám krémjének rózsavíz illatát, ötvenkét évvel ezelőtt is ugyanilyen szaga volt a bőrének és a nyakának, nem akarok erre gondolni, a zsebembe gyűröm a kendőt.
Két nap híján három hónapja járunk fel ide, azóta, mióta e miatt az idióta vírus miatt nem lehet hajnalban úszni mennem, a sikeres műtét és a rehabilitáció óta egyetlen nap sportot sem hagytam ki, még csak az kéne, hogy visszatérjen a daganat, és ezért jött az ötlet, hogy tollaslabdázni fogok, de azt ugyebár nem lehet egyedül, úgyhogy minden hajnalban felköltöm szépen Olgikámat, életem párját, végül is neki sem árt a mozgás, attól, hogy velem ugrál egy keveset már így pirkadatkor, nyugodtan csinálhatja később magától is azt piláteszezést.
Nagyon pontosan kiszámoltam a reggeli napirendünket. A telefont úgy állítottam be, hogy mindig napfelkelte előtt huszonegy perccel ébresszen, annyi időbe szépen belefér minden, kávé, vécézés, kétperces zuhany, zuhany közbeni fogmosás és borotválkozás, aztán törölközés és öltözés, tizenegy perccel napfelkelte előtt már készen is vagyok, ott állok szépen az ajtónál csőre töltve, várom, hogy Olgikám is kijöjjön a konyhából.
Ő szegénykém sajnos meglehetős nehezen szokta meg ezt az újfajta hajnali rendet, ugye, amíg én zuhanyozom, neki addig kell kávéznia, hogy beleférjünk szépen az időkeretbe, csak a közös kávézásért nem volna érdemes még ennél is korábban kelni, ellögyböli szépen a két kávéscsészét és már jön is, de azért a másodperces pontosságot nem szabad elvárnom tőle, megesik, hogy húsz másodpercet vagy fél percet is késlekedik, pont ezért hagytam magunknak nagyvonalúan egy egész perc várakozási időt, én persze ezt is ki szoktam használni, hiszen minden pillanat drága, csinálok pár szakszerű bemelegítő nyújtást, jót is tesz ezeknek az öreg csontoknak, de ha még fél perccel a kijelölt indulási idő előtt sincs itt, akkor persze belefújok a bírói sípba, amit a kollégáktól kaptam az utolsó vezetett mérkőzés után, és amit azóta szinte mindig a nyakamban hordok, az mindig segít, mindig időben indulunk, jó is, hiszen, ahogy talán már mondtam, minden pontosan ki van számolva.
Egy perc leliftezni a garázsba, és beülni az autóba, az út fel a dombra, aztán végig a földúton a sorompóig ezeken az üres utcákon így hajnalban kocsival pontosan hat perc, pompás dolog hogy ennyire közel lakunk az erdőhöz, ez az időintervallum pont elég arra, hogy megbeszéljük az előző napi játék hibáit és erényeit, tudom, mindketten nagyon szeretnénk egyszer egy huszonötös labdamenetig eljutni, eddig tizenhét volt a legjobb, amit sikerült összehozni, az úton tippeket és tanácsokat adok Olgikámnak a helyes technikáról, és persze ezzel magam is felfrissítem a szükséges tudást, elvégre teljesen amatőr játékos vagyok, de ettől függetlenül hiszek benne, hogy kellő kitartással és összpontosítással igenis meg fogjuk csinálni.
A sorompótól, ha kilépünk, pont két perc a dombtető a tisztással, ha minden jó1 megy, marad egy percünk vagy negyven másodpercünk kifújni magunkat, a régi pad sajnos már nagyon régen nincs meg, azért odamegyünk a helyéhez, megállunk, arcunkat a fény felé fordítjuk, ő felteszi a napszemüvegét, én lehajtom a szemüvegemre illesztett felhajtható napkeretet, úgy nézzük, ahogy lassan kiemelkedik a hegyek közül, a napimádókra gondolok, hogy igazuk van, az izzó gáztömeg a mi szempontunkból nézve igenis örökké ontani fogja magából a fényt, a meleget, az életet. Ezen a padon, ezen a nem létező padon, amelyre mindketten pontosan emlékszünk, ezen kértem meg ötvenkét évvel ezelőtt Olgikám kezét, tudom, ő is erre gondol, hogy hány éve lehetett, ötvenkettő, mondom. A tollaslabdára akarok gondolni, a labdamenetekre, az ütő húrjainak feszes pengésére, a labda suhogására.
Lehajolok, a zsebkendő még a kezemben, kicipzárazom a táskát, kiveszem az ütőket, Olgikámét odaadom neki, a sajátom is kiveszem és leteszem a fűre, épp csak a labdákat nem találom, ez nem lehetséges, ott kell lennie, tisztán emlékszem, hogy tegnap elcsomagoltam mind a hármat, még sincsenek a zsákban, idegesség fog el, hirtelen köhögni kezdek, a szám elé szorítom a kendőt, próbálom visszafojtani, nem akarom, hogy Olgikám észrevegye.
Megérzem a vállamon a kezét. Ezt keresi, maga vén szamár? - kérdezi, elém tartja a tollaslabdákat, bólintok. Pontosan, szívem, mondom, pontosan, közben gyorsan a zsebembe gyűröm a kendőt, nem akarom, hogy Olgikám meglássa rajta a foltot, rámosolygok, vasízű a torkom, ahogy nyelek egyet. Kihúzom magam: Na, kapjuk össze magunkat, szívem, mondom, a csontjaimban érzem, ma meglesz az a huszonöt.
• NŐK LAPJA - 2 0 2 0 / 3 2 • A U G U S Z T U S 5. •