2020.02.13.                html-2020/jegbufe.htm.                C.18929 - 930

Heti TV / Heti Jégbüfé. beszélgetés, 45 perc
rövid - szerkesztett változat

Váli Dezső – Rangos Katalin

RK.:
Jó estét kívánok a Heti Jégbüfé nézőinek, mai vendégünk Váli festőművész // egy verseskötet, Szerelemnapló a címe. Ez mostanában jelent meg.  // Ennyire pontosan dokumentált életművet én még nem láttam.

VD.:
Ma már két és fél, három óra után nem bírok festeni. Fizikailag. Annyira kifáraszt. Akkor mit csináljak a maradék időben?

RK.:
 Mindig ugyanezt [Szüts] a megnyitószöveget olvassák föl a kiállítsán. Miért?

VD.:
Nézze, ezért nem fogok Kossuth díjat kapni. Mert minden valamire való festő valami csoporthoz, művészet kritikushoz tartozik, aki aztán kiállítást is nyit neki.  Elkezd róla írni. Hogyha elég öreg a festő, akkor csinál róla egy monográfiát, és óhatatlanul a protokollcsatornákba ezek a nevek kerülnek be. ...Igazából nem érdekelne, hogy egy művészetkritikus mit mond rólam. Tudniillik ott önmagát kell megvalósítani, kell valami érdekes produkciót létrehozni.
Legalább a hetedik kiállításon olvassák föl ezt, és ezentúl is ezt fogják. Szüts Miklós leírja életem utolsó óráját, a halálomat. Egy világnézetet is kiad. Vattakabátos, pufajkás öregúr, aki tulajdonképpen az Isten, és békésen beszélgetünk, hogy rendben volt-e az élet. Rendben volt, na akkor induljunk. Hát ez gyönyörű!

RK.:
Zavarja, hogy a képeinek a sorsa nem úgy alakul, ahogy maga jónak látná?

VD.:
Csak annyi, hogy tudjam a helyét, hogy az 2042. októberi centenáriumi kiállításra be tudják hívni...

VD.:
..váltottam a zsidó temetőre. A téma az abból adódott..., ennek sok ága van, egy, hogy minden reggel olvasom a katolikus papi zsolozsmát és abban a zsidó zsoltárokkal kezdjük. Kérdeztem a húgomat, aki Nonbergben volt apáca, katolikus, bencés, hogy mennyit imádkoznak ószövetséget. Azt mondta: ötven százalék. A másik, hogy voltam belsőépítész, és a zsidó temetők mikro enteriőrje gyönyörű, az atmoszférája, a szakralitása, az esztétikája. Voltak kövek, amik engem az etruszk formavilágra emlékeztettek. Most már tudom, hogy mi az a shevra kadisha. A temetést a legkisebb faluban is ez az egyesület végzi, ők határoznak meg mindent. Ez azt jelenti, hogy a zsidó temetők egyforma karakterűek. Ha nagyon könyörögött a rokonság, hogy ez egy nagyon jómódú ember volt és a szeretetünket kifejezni, hogy ez valahogy legyen más, a shevra kadisha annyit megengedett, hogy a kő egy kicsit vastagabb lehetett.

RK.:
Blogja már akkor volt, amikor én még azt se tudtam, hogy mi az a blog.

VD.:
Azt harminc éve írom, éve a neten. 2000-ben lett kész a honlapom, Szüts Mikós azt mondja: te, ez baromi jó, megnézik, mit festettél. Aztán megnézik fél év múlva. Kell valami,  amiért érdemes megnézni sűrűbben. Beugrott hogy Franciaországba emigrált ismerősömnek havonta írok, ezeket a Le Meux-be írt leveleket azonnal föltettem, hogy akkor ez egy Válinews, és persze ezt nem havonta írom, hanem naponta.

RK.:
Úgy tűnik, minden szöveget kirak magáról?

VD.:
Mindent. Az Esterházy nem engedte meg, mikor veszekedtünk, hogy az ő leveleit föltegyem. Az én válaszaimból eléggé kiderül, hogy min veszekedtünk.

RK.:
A világ mennyire érdekli?

VD.:
Erre nehéz pontos választ adni. Első lépésben nem érdekel. Bőven elég az az élmény, ahogy az uszodából hazajövök, közben elolvasok a villamoson egy Illyés Gyula verset és hazaérek. Azalatt már gyakran fotóztam is valamit. Ez alatt annyi élmény ér, ezt transzformálom, meg koncentrálom, sokszor szinte vers tömörséggel, leírom a honlapra, úgyhogy erre az a poénom, hogy százötvennégy éves vagyok, mert mindent kétszer megélek.

VD.:
A XX-XXI. században úgy festünk, hogy egy… megtörtént velem, hogy egy nagyon gyenge, képem nyolc másodperc alatt remekmű lett. Szüts látta, hiteles a történet.

RK.:
Melyik volt az a korszak, ami a legboldogabb az életében.

VD.:
Leköt, amit csinálok, a mában élek, vannak feladataim, tudom, hogy időnként aranyat csinálok. És az, és csak az érdekel… valószínűen ez a boldogság. Nincs közérzetem, dolgozom, élek.