2020.06.                   html-2020/kormos.htm             C.19192 -194

 

 

Kormos István: Egy kihantolt sírra

 

Aki világra szültél,
szoborrá merevültél,

fagyott virággá hültél,

föld alá lemerültél.

 

Két kezed összetetted,

deszkák közé szögeztek,

hagyott az Isten halni,

téged gödörbe hullni.

 

Aki az anyám voltál,

fiadnak sose mondtál,

Szent Mihály lován vittek,

mikor bölcsőmbe tettek.

 

Szemed, a porrá foszlott,

rám soha nem mosolygott,

a föld magába itta,

nincs sírásodnak kútja.

 

Aki világra hoztál,

magadhoz nem karoltál,

öledbe nem emeltél,

szárnyad alá nem vettél.

 

Méhed gyümölcse voltam,

szíved két lábbal rúgtam

és úsztam, élni vágyva,

a véred áramában.

 

Nem voltam reménységed,

jöttöm sikongva félted,

voltam bűnöd virága,

eleven tanúsága.

 

Jövőd csillogó partját,

húsz esztendőd nyugalmát

rontottam össze, kölyked,

taposván termőfölded.

 

Nem voltam semmi másra,

csak voltam kínzatásra,

kés voltam, vas-szorító

kínokkal elborító.

 

Aki eleven voltál,

két térdre leborultál,

véred fiadnak adtad,

tested a földnek adtad.

 

Aki eleven voltál,

virág-korodban haltál,

de nem virággá lettél:

csontvázzá fehéredtél.

 

A föld magába szippant,

aztán kettőbe roppant,

szétmorzsol száz alakra,

fehérlő csont-salakra.

 

Nem volt emléked bennem,

csak a neved nevemben,

azt hitte, sose jössz föl,

nem támadsz föl a földből.

 

Nem láttam sose fekted,

fölötted a kereszted,

és most meghaltál újra,

újabb gödörbe hullva.

 

Mert nem hagytak feküdni,

szoborrá merevülni,

fagyott virággá hülni,

örökre lemerülni.

 

Sírodból kitakartak,

s mi csontok megmaradtak,

új földbe elvetették,

másodszor eltemették.

 

De ágad már a földé,

magában áll örökké,

méhed, az egykor áldott,

többé nem hajt virágot.

 

Csak emléked nem omlik,

elébem föltoronylik,

az idő fala védi,

minden nap számonkéri.

.

.