Megjelent: Népszabadság 2008.10.11.
Szép idő volt, kedd délután. A villamosról leszállva gondoltam, van még egy kis időm, s a Jászai Mari tér felé vettem utamat. Körbejártam, majd kinéztem egy padot, amelyen egy idősebb szemüveges hölgy ült csupán. Miután engedélyt nyertem tőle erre, mellé letelepedtem. A hölgy ölében tartotta retiküljét, azon pedig különféle műsorfüzeteket, lapokat böngészett, a kezében lévő golyóstollal időnként aláhúzott valamit a papírjain. Néha kis noteszt halászott elő, és abba irkált.
Nem akartam zavarni őt, szórakozottan szemléztem a téren mozgó népeket.
Pár perc elteltével egy úr lépdelt előttünk. Feltűnő jelenség volt, hegyes cipős, sportos fekete nadrágos, fekete inges, gondosan vékonyra nyírt bajszú, markáns arcú. Lassan, kimérten lépkedett, mintha csak egy westernfilmből bandukolt volna elő.
Miután elhaladt már tőlünk, a mellettem ülő hölgy megszólalt:
- Zulu.
- Tessék?
- Ez a Zulu volt.
- Zulu. A festő. A Méhes. Nem ismeri? Tavaly volt neki retrója. Retrospektívje. Az Ernst Múzeumban. Kicsit messze van, de elmentünk azért. Én nagyon szerettem. Tudja, miért?
- Miért, hölgyem?
- Mert hűvösen, hajszálpontosan, a hiperrealizmus legjobbjait is megcsúfoló technikával megfestett munkáin az elmúlt kétszáz év gnosztikus képi patentjeit elegyednek a keresztény művészetéivel, mindezt körbeömli valami keleties, leginkább a dél-indiai és a Fülöp-szigeteki karosszériafestészet legszebbjeire emlékeztető édeskés, olykor fátyolos, máskor tűéles kontúrú hajnalpír, mármint aura és pszichotikus ragyogás.
Némi aggodalommal mértem végig padtársamat:
- Nincs semmi baj, asszonyom?
- Nincsen, nincsen, miért lenne. Na, egy kicsit száraz volt a pogi.
- Micsoda?
- A pogácsa. De nem baj, nem lehet mindenütt jó a pogácsa, mint volt a Nádleren tavasszal.
- Hol?
Hát a Ludwigban. A Nagy Nádler-vernisszázson. Tudja, a Nádler István, aki a hetvenes évek szigorú, geometrizáló hard edge stílusát a következő évtizedben egy zenei hatásokra épülő, felszabadult, heterogén formanyelvvel váltotta fel. És azt mondom, jól tette.
- Ne haragudjon, asszonyom. Ön művészettörténész?
- Én? Ugyan, hová gondol! Nyugdíjas vagyok.
- Nyugdíjas művészettörténész? Esztéta? Festő?
- Ne vicceljen, uram! Pénztáros voltam a Tescónál.
- És akkor honnan van ez a rajongás a művészetért?
- Nem rajongtam a művészetért soha, csak nagyon kicsi a nyugdíjam, ötvennyolcezer. Hát ez épp a rezsire elég. De a szomszédasszonyom, akivel itt lakunk a Szent István körúton, mondta, hogy ő vernisszázsra jár, menjek el vele. Azt se tudtam, mi az, de elmentem. És azóta vernisszázsra járunk. Hat éve. Az Erzsinek van számítógépje, ilyen internete, onnan kiszedi, hol, mikor lesz, ráadásul itt lakunk a Falk Miksa utca mellett, de persze, ha kell, elmegyünk bárhova. Régebben főként kedden és csütörtökön voltak a megnyitók, na hát az nehéz időszak volt, előadódott, hogy egy nap ötször-hatszor is telitömtük magunkat pogácsával, aztán pénteken meg szombaton korgott volna a gyomrunk, ha nem tömtük volna a retikült is teli. De most már majd minden nap van esemény, nem kell spájzolni. Nem is költünk kosztra semmit. De én mindig meghallgatom a méltatásokat is. És meg is jegyzek belőle. Valahogy erre rém jó a memóriám. Megmaradnak ezek a szép szövegek a fülemben. És rémesen megjön az étvágyam tőle. Ha ezt hallom például, hogy már korábbi művei is egy olyan koncepcionális alkotásmódról árulkodnak, ami során a művész, miközben maga is művészetet hoz létre, arra a folyamatra reflektál, melynek során a mű nem csak tárgyként, hanem a „művészet” jelentésének absztrakt hordozójaként van jelen, nos énnekem úgy elkezd korgani a gyomrom, hogy egy fél kiló meleg, omlós pogácsát be tudok venni utána. Egyébként azt hiszi, sajnos, még ma is sok galériás, hogy mindegy, mit ad a képek alá, odavetnek egy kis pogácsát, és el van intézve. Pedig nem úgy van az. Minden művészhez más-más falatka illik; Fehérhez flódni, Wahornhoz saláta, Válihoz valami finom fűszeres vajkrém. A Kelemennél például jól eltalálták, isteni libatepertő volt tavaly. Megjegyzem, Kelemen csodálatosan tud approprciálni. Az első appropciókat csukott szemmel, alig merészkedve tette meg. Képzelheti, micsoda szenvedés volt. Ez már magában jelzi a művészettörténeti kánonok kimozdulásának problematikusságát… Viszont a lila hagymát besózták és meghintették egy csöpp ecettel, képzelheti…
A fiatalokat is szeretem. Nemrégiben például elmentünk egy Vánczi Dani nevezetű tárlatára. Nem mondom, hogy nagy trakta volt, de elsőrangú rozébort adtak. Ügyes ez a Dani gyerek is, képeiben csak látszólagos az inkoherencia, azokon inkább az ellenszegülő irónia vegyül a tükröződő dinamizmussal, amelyen átszivárog valami szolidáris brutalitás. Szerintem sokat fogunk még róla enni…
A hölgy közben szedelődzködött.
- Na megyek, uram, Erzsi már vár, délután megyünk a lengyel kultúrába, két fiatal iparművész állít ki, nem számítok nagy dőzsre, de három-négy pogácsa elég is lesz most…
Pár lépés után még megállt, megfordult, és ujját fölemelve kiáltott hozzám:
De jövő héten Barcsay-retró a Haasnál, hatalmas, lenyűgöző oeuvre, teli meglepetéssel, változással, villogással, és mégis, mintha egy tömbből lenne az egész faragva, a teljes életmű egy darab gigantikus műegész. És a Haasnál valami isteni a káposztás hasé.