Magyar Nemzet 2020.10.10.

Csejk Miklós: A nő nem öltözik, hanem vetkőzik 

A tárcaíró nem bonyolította túl az életét, ha színházba ment. Ingre húzott zakót, mindezt igyekezett megfelelő színösszeállításban megoldani, de akkor sem omlott össze a világ, ha ezt nem sikerült tökéletesen megvalósítania. A cipővel és a nadrággal aztán még kevesebbet bajlódott a tárcaíró, ezért kicsit sem volt meglepő, ha egészen hamar elkészült. Ilyenkor viszont még temérdek idő állt rendelkezésére, amelyet általában azzal töltött, hogy nézte a nőt. Mármint azt az ősi, évezredes, valószínűleg már az őskorban is meglévő rítust, ahogy egy nő elkészül. Mert egy nő nem öltözik fel, mint egy férfi, hanem hozzálát a felöltözéshez. Először is kinyitja a szekrényajtót. Mindet. Majd nézelődik, és igencsak rövid időn belül elégedetlenségének ad hangot, hogy nincsen elegendő ruhája. Mert a ruhából, különösen, ha az vékony kis női ruha, elegendőre van szükség. Hogy mi az az elegendő mennyiség, azt még senkinek nem sikerült megfejtenie, mivel ezen a téren elégedett nővel még nem találkozott senki. És hiába teli a szekrény, nincsen elegendő ruha, arról már nem is beszélve, hogy a szekrény ajtaját is meg kellene már javítania valakinek, mert lazul a csavar, a házat is ki kellene festeni, sőt teremteni kellene egy új világot, ahol a ruhából mindig elegendő van. A tárcaíró ilyenkor tudja, mit kell tennie, ölelni és csókolni kell a nőt, amíg megnyugszik.

Miután a nő megnyugodott, hogy bár nincsenek meg az alkalomhoz illő tökéletes ruhadarabok, de a szekrényben lévő temérdek „rongy” talán, de csak talán, és feltétlenül utoljára jó lesz még valamire, elkezd öltözni. A tárcaíró életének ezek a legszebb pillanatai. A nő ugyanis úgy öltözik, hogy vetkőzik. Vagyis egészen pontosan felvesz és levesz ruhadarabokat, miközben a férfi számára teljesen értelmezhetetlen kérdéseket tesz fel. Ilyet például: „Ez a két szín összeillik?”, vagy azt: „Ehhez a blúzhoz melyik anyagú szoknya lenne a megfelelő?”. Ezek csodálatos költői kérdések, a tárcaíró persze tudja jól, nem neki szólnak. A legjobban viszont a tárcaíró azt a fordulatot szereti, amikor egyik pillanatról a másikra már nem a színházi felöltözés divatbemutatóján van, hanem valami más kezdődik. – Nézd, ezt találtam a múlt héten – mondja a nő, és felvesz egy igazán gyönyörű, de nem színházba való ruhadarabot. Majd hozzáteszi, hogy „ebből meg kettőt is vettem”, azt is felveszi a nő, amiből kettő van, egymás után mind a kettőt. A tárcaíró meg csak annyit szól, hogy tényleg teljesen egyformák, majd arra gondol, mennyire szereti a nő mosolyát, azt a mosolyt, ami a boldogságról szól, amikor már nem is színházba öltözik, hanem a férfinak, és ettől a férfi még jobban férfinak érzi magát. És már nem is öltözik a nő, hanem szárnyal, vagy inkább kinyílik, mint egy rózsa, miközben felveszi, majd leveszi a szekrényben lévő összes ruhát szépen sorjában. – Azt tudjuk, hogy melyikben jössz a színházba? – kérdezi végül a tárcaíró. – Persze – válaszolja ilyenkor a nő, és úgy néz a tárcaíróra, ahogy csak egy szerelmes nő tud nézni.