2020.02.27. html-2020/petofi-muzeum.htm C.18982 - 996
Asztali beszélgetések – Petőfi Irodalmi Múzeum - 2020. febr. 27. 18h
Szabó T. Anna, Váli Dezső
Moderátor: Galambos Ádám
GÁ.:
Petőfi Irodalmi Múzeum és az Asztali beszélgetések sorozat nevében nagyon sok szeretettel köszöntöm önöket itt, a Károlyi Palotában, és tisztelettel köszöntöm önöket is, akik élő közvetítés által követik a mai disputát.
Barátsággal köszöntöm mai beszélgetőtársainkat, Szabó T. Anna költőt, írót, műfordítót, és Váli Dezső festőművészt. A „Beszélgetés a művészetről” című disputa úgy fog felépülni, hogy az első felében kötötten az asztal mellett fogunk beszélgetni, viszont kérem, hogy már most úgy készüljenek, hogy a második felében lehetőség lesz hozzászólásokra, kérdések feltevésére, tehát kérem, hogy így is figyeljék a beszélgetést. Én Galambos Ádám evangélikus teológus vagyok.
Két művészeti ág és két életmű résznél járunk, ennek a kiindulási pontjával szeretném, hogyha kezdenénk. Az lenne az első kérdésem, hogy hogy jutottak el ahhoz a művészeti ághoz, amelyben alkotnak. Váli Dezső kezdje, legyen kedves.
VD.:
1959-ben, édesanyámtól kaptam egy fekete fotóalbumot karácsonyra, üreset, hogy majd a kezdeti, gyerekkori fotóimat, meg egyebeket. Ennek a fekete üres fotóalbumnak az első oldalára fölírtam fehér ceruzával, gömbölyű betűkkel, hogy „mégis szép az élet?!”(kérdőjel, felkiáltójel). Még egy sárga felkiáltójelet is tettem utána, és elkezdtem bele valóban a kedves, - evezős versenyző voltam -, azokat a fotókat beletenni. Országos bajnokságon másodikok lettünk kétpár evezősben, és akkor mi, a kis srácok, mi értünk el eredményt, úgyhogy kaptunk egy üveg pezsgőt. A pezsgős címkét, ami ugye azt jelentette ebben a kontextusban, hogy én nagy ember vagyok, vagyis fontos ember az MTK sportcsarnokban. És elkezdtem valóban ezeket a fotókat, emlékeket bele gyűjteni. Egy fotót ferdén, mert úgy érdekesebb, köré színes papírból kivágtam kis mintákat, mint a sorminta az iskolai füzetben. Valami módon váratlanul, egy pillanat volt, elmaradt a fotó és maradt egy papírforma tömeg, aminek volt értelme. Azt a címet adtam neki, hogy „Légitámadás”, és ezt fejezte ki. Fölül valami kavargó formák, és alul egy tüske forma, ami a megégett város. Aztán másnap vagy harmadnap evvel a technikával, a Móricz Zsigmond körteret, ahol laktam harminc évig, leábrázoltam. Azt a munkát ma is becsülöm. Evvel találtam meg, ez volt a módja, 17 éves koromban. Előtte semmi nem akartam lenni, de még érettségi körül se akartam semmi lenni. Anyám elvitt pályaválasztási tanácsadóra, hogy mi a túró legyen velem. Ott mindenféle kísérleteket csináltak velem. Egy hengerrel kellett foglalkozni, fogaskerékkel, meg kérdezett is dolgokat. A végén széttárta a kezét, hogy a műszaki gondolkodása, és a humán gondolkodása azonos súlyú, és hogy akkor itt elég nehéz lesz választani. Erre azt találta ki, hogy akkor építészet. Aztán azt is megtanultam, szinte véletlenül tényleg építész lettem.
SZTA.:
Elkezdtem ezen gondolkozni, hogy honnantól indul egy pálya, mert ha onnantól indul, hogy az ember versikéket ír egy füzetkébe, ami kínai füzet, aminek madárminták vannak a szélén, tehát nagyon jó volt írni a kis macis tollával a gyereknek bele, de nyilván ezek a préselt hóvirágok közé írt verseket jelentik. Utána valami történt velem. Az történt, hogy tizenhárom éves koromban elkezdtem komolyan venni ezt a dolgot. Elkezdtem írni arról, hogy öreg vagyok és meghalok, ez volt tizenhárom évesen. A halálról szóló versek kezdődtek el, nyilván a felnövés fázisában. Azután nagyon fontos fordulat az én életemben, hogy Kolozsvárt otthagytuk, elhagytuk és Magyarországra jöttünk. Ez 87-ben történt, és ott nőttem fel. Tehát 15 éves voltam, amikor egy verses, kéziratos, ez már nem a gyerekkori verses füzetem volt, hanem ez egy „Vendégkönyv” feliratú zöld füzet, amit én a nagybátyámtól kaptam. Finnül van ráírva, hogy Vendégkönyv, Vieraskirjaan. Abban már volt egy csomó vers, mondjuk 40 vagy 50, és meg is voltak számozva az oldalak. Azért mesélem el, hogy hasonlatos ehhez az elszánáshoz, hogy van az embernek egy könyve, és abból már műtárgyat kell készíteni. Jó, szép, tényleg nagyon szép kötet, szép papírja van. Megszámoztam az oldalakat és tartalomjegyzék is van ehhez a kéziratos könyvhöz. Akkor én már nagyon komolyan vettem, de a vers az megmentett engem. Tehát valahogy folytonosságot jelentett a gyerekkorom és a felnőttkorom között. A gyerekkorom Áprily, Szabó Lőrinc volt, a felnőttkorom Szilágyi Domokos, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes. Ez egy folytonosság volt, és a versbeszédek különbsége és rokonsága határozta meg, hogy én ezt folytatni akarom. Utána, azt hiszem ebből a kötetből nem nagyon jelent meg. Fűzfa Balázs, aki kiváló tanár Szombathelyen, ő közölt először engem Magyarországon, egy egyetemi lapban, egy képverset. Nagyon rosszul egyébként, nem az a rossz… nem azért közölte, mert az volt a legjobb szövegem, hanem mert abban volt a legőszintébb indulat, a felnövésről szólt. Az a baj, hogyha egy képverset lapozunk, egy hosszú kamasz látszott rajta, a szája, meg a kezei, meg minden… hát nem jött ki, ahogy az ember lapoz, itt a lába, itt a keze, itt a feje. Szerintem azt csak én tudtam, hogy az egy képvers. Az ember kezdi komolyan venni magát, úgy kezdődik egy pálya. A nyomhagyás, amit itt említett az imént, hogy nyomot hagyni a világban, az első könyvemnek is ez volt a címe, hogy „A madár lépte hó”. Hagyhatunk-e nyomot, vagy elolvadunk a világból? Azt hiszem, hogy a művészetnek, illetve nem a művészetnek, hanem a művészi ambíciónak ez az alap és talpköve, ha az ember nem névtelen középkori művész, hogy nyomot hagyni, és valamiképpen azért a nevünket is otthagyni a világban. Ide is van írva, hogy VÁLI, nagybetűkkel, ahogy Petőfi ráírta minden barlangra, mint a grafiti, odaírta a nevét. Ez a fajta nyomhagyás a művészeknek az elsődleges, vagy másodlagos késztetése. Ez nem föltétlenül helyes, de így van, ez a fajta önbizalom.
GÁ.:
Mi lenne a helyes ön szerint?
SZTA.:
Ezt most megkérdezem…
VD.:
Evvel a vonulattal nem foglalkoztam, vagy így nem tudok róla, hogy ez… mire gondol? Hogy a nevemet fölteszem, baromi szép ez a grafika, valahol egyszer sikerült, azóta mindig ezt használom.
SZTA.:
Hogy az ember márkanév lesz, és ez nagyon szörnyű is ugyanakkor. Nem? Tehát, hogy ott van a neve és tudják, hogy kicsoda. Nem a művét tudják elsősorban, hanem a nevét. Azért mennek el egy kiállításra, nem azért, mert szép képek vannak ott, hanem azért, mert ismerik a művészt.
VD.:
Őszintén szólva nekem ez nem érdeklődési mezőm. Nem tudok erről semmit mondani.
SZTA.:
Ez jó, ez nagyon jó. Engem zavar, de ugyanakkor…
VD.:
Én zavarom magát?
SZTA.:
Dehogy. Mondtam, ezt előre bocsájtottam, hogy majd itt biztos fogjuk egymást ugratni, nem én kezdtem. Ez nagyon jó. Nem is tudom, most ezen gondolkozom, hogy hol kezdődik ez, hogy az embernek a nevét… nekem volt egy nagyon híres nagyapám, és ez engem nagyon meghatározott, hogy mindenki ismeri a nagyapámat, és nyilván az én inspirációm arra, hogy a nevem ott legyen egy vers felett, ez nagyon a nagyapámnak a… egyébként nagyon szerény ember volt, de az ő példakép szerűsége, példakép mivolta fontos volt. Utána azért nagyon jó érzés, amikor a szöveg működik magában. Tehát én azt tartanám ideálisnak, hogy ne tudjuk a szerzőt.
VD.:
Nem foglalkoztat ez a mező. Nem, nem, zavarban vagyok és valóban. Nekem valamit csinálni odáig, és az az érdekes, hogy csinálom. Ha egy címlapot kell csinálni, persze a nevemet rá, ha polcot kell csinálni, akkor egy fölfűrészelt képemet keresem, amiből meg lehet… szóval a csinálás érdekel. Tetszik, ha azt mondják, hogy a „Váli”, de az nem több, mint hogy az ember a kirakatban meglát egy szép süteményt, vagy megeszik egy süteményt, az addig jó, és aztán el van felejtve.
SZTA.:
Majd mindjárt megkeresem a szöveget, amire gondolok.
VD.:
Hogy hazudok?
SZTA.:
Nem, dehogy! A fiatalkori inspirációra gondolok, nem az időskorira. Vagy már harminc felett, amikor az ember már ezt a frusztrációját letudta, hogy nyomot kell hagyni a világban. Utána már valóban a lépés, az érdekli az embert, hogy megy az úton előre és nem hátra néz a nyomaira.
VD.:
Én nem tudom, hogy volt-e valaha, hogy én nyomot akartam volna hagyni a világban. Én valamit meg akartam csinálni. Baromi jó egy elrontott villanykapcsolót megcsinálni.
SZTA.:
Egy nadrágzsebet.
VD.:
Ugyanolyan izgalommal, örömökkel és tragédiákkal varrtam meg múlt héten azt a három nadrágzsebet. Három nadrágzsebet varrtam, a negyedikhez lusta voltam, mert az még nincs kilukadva, azt nem pótoltam.
SZTA.:
Az a különleges Váli Dezsőben, hogy minden, amihez nyúl, műtárgy lesz. Nekem van tőle egy egészen különleges műtárgy. Egy piteforma, amire rá van írva a címem, feladta postán. Tehát ez egy csodálatos műtárgy. Én nagyon szeretem, de nem tettem ki a falra, valószínű, hogy lelki oka van. Nem az, hogy fogjuk rá, hogy nagyon finom volt, de valami ilyesmi van ráírva.
VD.:
Valamit cikiztem magát.
SZTA.:
Igen, de jogos. Jogos.
VD.:
Nagyon finom volt, tulajdonképpen.
SZTA.:
Tulajdonképpen. Ez az. És igaz is, mert nem sikerült, egy borzasztó száraz süteményt sikerült vinnem Deskének.
VD.:
Mi volt ez? Egy palacsintasütő volt?
SZTA.:
Egy pitesütő, igen.
VD.:
Nem akarta a posta befogadni, mert kerek és pereme van. Nagyon nehezen tudtam rábeszélni egy palacsintasütőt, csak fölbélyegeztem.
SZTA.:
Pitesütő. Csodálatos műtárgy lett. Egy ideig a falon volt, de annyira frusztrál annak az emléke, háziasszonyként, nem művészként, mert művészként nagyon boldog vagyok vele, de emberként rendkívül frusztrál, hiszen tényleg a legszárazabb süteményt sikerült elvinnem Váli Dezsőnek akkor. Igen. Azt akarom mondani, hogy minden, amit maga készít, az tényleg felragyog, műtárgy lesz. Nem mindenki szemében ragyog fel nyilván egy nadrágzseb, de ha lefényképezi, akkor már igen. Egy áttétel is van azért, egy munkásnadrág elkészítése és egy munkásnadrág fényképe között.
VD.:
Értem.
SZTA.:
Lehet, hogyha azt a kuka tetejére tenné ki, ahogy szokta, akkor az emberek azt mondanák, hogy óóóóóóó. De ha fényképen látják, akkor áhítattal, és tényleg gyönyörű.
VD.:
Erre akkor most kell válaszolni. Mindjárt próbálok. Ennek valóban van tartalma, hogy egy nadrágzsebet fölteszek, azért nem teljesen véletlen. Ragaszkodom hozzá, mert fölötte egy Ézsaiás szöveg van, és evvel pózolok is, de ez élő valóság is, hogy ezek nekem egymás után jönnek felváltva. Nem az, hogy egyenrangú… ugyanazok a betűk vannak, magyar betűk… valahol rendben van, hogy ezek így jönnek. Mint ahogy maga panaszkodott, hogy túl zsúfolt az élete. Az én gőgös szemléletem szerint, ez rendben van, ez a jó élete.
SZTA.:
Ez alázatos is, nemcsak gőgös. Gőgös az egyik oldalról, a másik oldalról teljes alázat.
VD.:
Nem tudom. Kata, alázatos vagyok? Én nem hiszem.
GÁ.:
Szeretném, ha a nyomhagyásnál még picit időznénk, abból a vonatkozásból, hogy azért akár a fotó, akár a vers, akár a festmény, az egy transzparens nyomhagyás. Tehát egész más jelentése van annak a nyomnak, amit úgy helyezünk el, vagy úgy adunk ki, hogy az mások számára is elérhető legyen. Valami célunk e mögött csak van?
VD.:
Nincs. Szóval nekem öröm avval foglalkozni, hogy öt lépésben kitaláltam hibákkal, próbákkal azt a nadrágzsebet, és akkor úgy megvalósult, elég sok munka volt. Akkor ezt dokumentálom, a franc tudja minek. De nekem ez egyszerűen jó. Én addig élek evvel együtt, amíg ez érdekes. Ezt érdekes volt leírni magamnak. Nagyképűen azt szoktam mondani, hogy százötvennégy éves vagyok. Tudniillik mindent kétszer élek meg. Egyszer, amikor történik, és egyszer, amikor absztrahálom papíron. Az első két-három órám reggelente ez.
GÁ.:
Viszont az, hogy ez a külvilág számára olvasható, látható, ez egy olyanfajta nyomhagyás, ami másoknak valamilyen üzenet. Akár megbotránkoztató, ilyen is előfordulhat.
VD.:
Ez az ő bajuk, ez már nem az én ügyem. Az ő bajuk, ez melléktermék, hogy ezt más is olvassa. Nálam.
SZTA.:
Ugyanakkor a naplóban feltűnik a külvilág. Nem a képeken és nem máshol, de a naplóban mindig. Tehát vonatkozásban van az alkotó ember a többi emberrel. Ami egy ilyen hihetetlenül intenzív művészetnél, nagyon jó tudni, vagy nagyon szép, hogy ilyen háttere van. Az email váltások, a találkozások, a véletlen félmondatok meghallása. Ez a fajta zsúfoltság a letisztultság háttere.
VD.:
Igen.
GÁ.:
Térjünk át a megismerkedésükre. Ez is a VÁLINEWS-ből elérhető. Egy részletet felolvasnék. 2006. november 8.-a, szerdai napon volt ez a bejegyzés, 0125 a pontos dátum.
„Fölébredtem, hát leírom.
Higgyem el neki? Ez költészet. Ez A költészet. Nem hiszem el, ilyen nincs.
Vagy van? Ennyire nem tud ember szeretni. Ilyen boldogság nincsen itten.
Olvasom az újságban, hogy megjelent, hát két csomag DVD-vel együtt, csak három
emelettel följebb, itt szemben, a Mammut2-ben megvettem Szabó T. Anna új
kötetét. Mókás volt, mert se neve első tagja, se a kötetcím nem jutott eszembe,
csak annyi, hogy T. Anna, s így a bolti kompjuter se találta. Aztán az
eladófiúval végignéztük a választékot. Tehát: Elhagy, Magvető Kiadó, 2006.”
Aztán még folytatódik, viszont a válasz is fent van, tehát ez is elérhető, és abból is egy részlet:
„Kedves Váli Dezső! Hát ez nagyon nagy öröm, ez a bejegyzés, és éppen megelőzött vele, mert régi elhatározásom volt, hogy amikor a kötet megjelenik, azonnal küldök belőle, hiszen a férjemmel együtt lelkes, bár kissé rendszertelen olvasói vagyunk a honlapjának, amióta (régóta) valaki felhívta rá a figyelmemet. Hálás vagyok az élményért, és persze azért is, hogy ilyen értő figyelemmel követi a kortárs költőket is. Köszönettel és szeretettel, Szabó T Anna.”
Ebből szeretnék kiindulni, hogy ezek az egymásra találások, a művészetek, társművészetek egymásra hatásai, ezek mit jelentenek önöknek? Hogyan határozza meg a személyiségüket, ha nem is feltétlenül az alkotásban, de személyisége belsőleg, miként élik meg?
VD.:
Nem tudom. Mondjuk az elmúlt tíz évben nagyon közeli, apai-fiúi, rokoni barátságban élek Zelk Zoltánnal, majdnem naponta olvasom. Nyilván tanít, nyilván befolyásol, főleg azt hiszem a szeretetre, mert arra kell engem a legjobban tanítani, de sok mindenre. Nem gondoltam ezt végig, nem tudok erről nagyon… társművészetek. Az ember eszik spagettit, meg olvas verset, meg úszik, meg villamoson lát egy arcot,… ez mind beevődik.
GÁ.:
Igen, sejtettem, hogy valami ilyesmi válasz fog érkezni. Viszont, ha arra a kötetére gondolok, amelyikben kortárs művészeket szólított meg, és küldött nekik egy-egy fotót egy-egy alkotásáról, hogy fogalmazzák meg, hogy nekik mit jelent. Esterházy Pétertől kezdve nagyon sokan, képzőművészek, írók, azt hiszem zenészek is csatlakoztak mindehhez. Ezért azt gondolom, hogy ez nemcsak egyirányú. Nemcsak az, hogy őket mire ihleti Váli Dezső, mert itt végül is ebbe a felkérésben valahol ez fogalmazódott meg, hanem azok a személyek is valamilyen szinten viszont kapcsolatban vannak az ő alkotásaik révén.
VD.:
Alkotásaik? Ezek voltak elérhető emberek. A névjegyzékemben van 2200 ismerősöm, mindenkitől kapok valamit, egy e-mailt, vagy még azt se. Ez technikailag úgy jött létre, hogy a könyvet egy barátnőm írta meg, és hárman összeültünk a lektorral és a kiadóval, és azt mondtuk, hogy nem jó a minősége. Ez volt februárban, és októberre a könyvnek meg kellett lenni valamiért, vagy volt rá pénz, vagy kiállításom volt, nem emlékszem. György Peti barátommal kitalálták egy étterem asztalánál, hogy nincs más megoldás, ezt a könyvet neked kell megírni. Ez egy érdekes ötlet volt magamról, és először szakszerűen tiltakoztam, hogy magamról írni egy könyvet. Azt mondta Szüts Miklós, aki mindent tud, hogy a minőség számít. Ezt elfogadtam. Aztán még kitalálták, ott azonnal a marhapörkölt mellett, hogy akkor negyven képemről nem egy ember fog írni, ne is én, az nem is lett volna valóban okos. Ezt spricceljem szét, és így lett meg három hónap alatt a könyv. Technikai kérdés.
SZTA.:
Ugyanakkor maga is műveli a társművészeteket. A verseiben az intenzitás nagyon sokszor nagyon hasonló, vagy ugyanolyan, mint a képeken. Az előbb beszélgettünk, mielőtt bejöttünk volna, akkor mesélte, hogy úszás közben van, amikor úszás alatt egyetlen mondatot csiszol fejben. Ez a csiszolás, vagy a csinálás része engem érdekel, hogy a szövegíráskor ez máshonnan jön? Ugyanezt kérdezem most meg mégegyszer, csak a másik oldalról. Nem a társművészetekkel, hanem a saját maga társművészeként a szöveg a háttere a képeknek, de egyenrangú a képekkel. Vagy másként látja?
VD.:
Mindegy.
SZTA.:
Az jó. Akkor az olvasónak, meg a nézőnek a szabadságában áll eldöntenie…
VD.:
Ha értem a kérdését, ami nem biztos. A Katának vettem 3kg krumplit, és fölhoztam, és betettem a helyére. Sőt, a zacskójából kibontottam, mely külön munka volt, a zacskót kidobtam és a krumplit a helyére tettem. Örültem neki, hogy én milyen rendes ember vagyok. Befelé a szobába jutott eszembe, hogy dehogy, nagyon irritált a barna zacskó színe. Egy mondatot azért kell fél óráig fogalmazni, mert az ember első lépésben mindig, mindig hazudik. Önmagának. Egész egyszerűen egy mondat úgy történik meg, amikor rájövök, hogy még ez se igaz.
SZTA.:
Nem akarom átvenni a kérdező szerepét, de erre kérdezek még, hogy a humor az micsoda? Tehát ebben a relációban a hazugsággal kapcsolatban. A humor tud hazudni? Nagyon erős önirónia, irónia, humor és néha nem tudom eldönteni, hogy komolyan mondja-e, vagy ironikusan mondja, és ez nagyon szép, mert maga biztos tudja, hogy ironikus-e vagy nem. Lehet, hogy teljesen komolyan mondja, csak én mosolygok.
VD.:
Ezen nem gondolkoztam még soha. El tudok képzelni egy olyan iróniát, vagy olyan öniróniát, ami lényegében önfelmentés. Tehát ami a könnyebb, nem a mélyét és nem a lényegét fogja meg a történetnek és evvel megédesíti vagy elpasszolja. El tudok képzelni, és lehet, hogy nálam is működik. Az ember mindig igyekszik fölmenteni magát a bűneitől.
GÁ.:
Váli Dezső úgy fogalmazott, hogy az első gondolatot meg kell tisztítani és ezért kell átgondolni. Szabó T. Anna egyik írásában úgy fogalmaz, hogy beszélni bátorság, pontosabban: igazat beszélni bátorság.
SZTA.:
Közhely is, amit mondok.
GÁ.:
Viszont nem egy egyszerű kérdés, ami ebben a közhelynek mondott, ugyanakkor kevésbé gyakorolt mondatban benne van. Én arra lennék kíváncsi, hogy Annánál az alkotói folyamatban, a versnél, ha a költészetre gondolunk, akkor ott a prózával ellentétben azért minden egyes „a” betűnek is, vagy névelőnek is fontos, súlyos szerepe van, és tömörsége. Ott mennyire nagy bátorság megfogalmazni. Nemcsak önmagunknak megfogalmazni, hanem akár Pilinszkyvel szólva, leplezetlenségben mások elé tárni egy-egy költeményt.
SZTA.:
Azért sóhajtok itt, mert mi a bátorság, és mi az igazság? Én azt szoktam mondani, hogy azért nagyon nehéz, és ebbe nem szeretnék belemenni, de tegnap egy csoport gimnazista lány előtt ültem és azt mondtam nekik, hogy legnagyobb baj a nőként írással, a szemérmesség, azt kell legyőzni. Nagyon érdekes, hogy a képeiben ember nélküli tereket mutató Váli Dezső a saját maga különböző testtájairól készített fényképeket teszi ki az életműve részeként. Ezért mondom, mert ez egy párhuzam olyan szempontból, hogy nekem ez nagyon nehéz volt, amikor pontosan Váli Dezső által említett Elhagy című kötetben, meg utána is, amikor a női testről kellett írnom, a saját testről, a terhességben eltorzult testről, mondhatjuk várandóságnak, de abban a pillanatban egyáltalán nem a szépsége érződött, hanem a fájdalma, a szülés testről. Tehát az igaz és a hazugság. A tények leírása, meg az érzések leírása hol ér össze, hol hazugság, mikor szemérem. Ez engem folyamatosan foglalkoztat. Ez a korszakom már elmúlt, most már nem ez érdekel, de ezt konkrétan azért el szoktam mesélni. A nőket úgy nevelik, rakd össze a lábad. Két éves korában megmondják, rakja össze a lábát. Összerakja, és onnan kezdve tudja, hogy azt úgy kell. A nő ki van kötve a szülőágyra és nyitva van az ajtó, és elmennek az emberek és benéznek, hogy „hogy haladunk?”, „hogy haladunk?”. Akkor az ember letesz magáról mindent, nem azt gondolja, hogy egy test, hanem hogy egy része egy évezredeken, év százezreken átnyúló közösségnek, ami a nőiség maga, és nem kell többet félni, nem érdekes semmi. Ezért mondom, hogy írásnak az elkezdése is egy ilyenfajta „jó, akkor írunk”. Ez hosszabb, ezt nagyon nehéz most itt nekem megfogalmazni. Váltig ezen gondolkodom, hogy amit leírok… a hazugság és a szemérmesség között is van rokonság, az érzelmesség, a hazugság és a szemérmesség. Ezek egymás kezét fogó, vagy egymással harcoló fogalmak. Nem akarok ebbe jobban belemenni, csak ezt a szemérmes történetet elmondtam.
GÁ.:
Pilinszkyre már utaltam és még egy idézetet hoznék még
tőle, hogy az Új Emberben, 1974-ben „Egy lírikus naplójából” írásában, „Mitől
fél az író az üres lap előtt? Mit kockáztat az első, indító szavakkal,
mondatokkal? Talán valami jóvátehetetlent?
Az életben könnyelműek vagyunk. Miért éppen a képzelet síkján érzünk nagyobb
felelősséget? Talán mivel az írott szó maradandóbb volna tetteinknél? Alig
hiszem.
Az írást az teszi félelmetessé, hogy egyszerre tett, szembesülés és ítélet.
Kevesebb és több is életünknél. Írást és életet meddő dolog szembeállítani
egymással. Az írás az élet kivételesen intenzív, tudatos változata.” Ebből
szeretnék kiindulni. Nemcsak az írás, hanem azt gondolom, hogy egy festővászon
vagy egy fénykép elkészítése hasonló kérdéseket tesz fel. Magam, hogyha arra
gondolok, hogy akár egy teológiai szövegnél, vagy egy prédikációnál mit
választunk, mit hagyunk benne, hogy kezdjük el, vagy egyáltalán hogy nyúlunk egy
szöveghez, az is egy döntés, egy olyan vívódás, hogy itt érzek egy olyan
feszültséget, amiben nem feltétlenül azonosulok Váli Dezső gondolatával. Ha
kiviszem a szöveget, vagy kiviszem a
VÁLINEWS-t, vagy
kiállítom a Godot Galériában vagy a Műcsarnokban, egyéb helyeken, vagy
megjelenik egy kötet, akkor ott már valamit elindítok, és nem az, hogy magamnak,
hanem másoknak. Ennek a felelőssége lenne lényegében a kérdésem.
VD.:
A felelőssége? Nincs. Nem érdekel. Bocsánat. Szóval magamnak, magam csinálom, és az nagyon érdekel. Tudom, hogy egy része nemzeti érték, és ez így rendben van, hogyha publikus. Az, hogy minden publikus, az melléktermék. Bocsánat.
GÁ.:
Igen, ezzel kicsit feszültségben vagyok, mert magam úgy látom…
VD.:
Ez a Pilinszky gyönyörű, hogy magasan repül, hogy az írás felelőssége, meg minden. A fürdősapkám felelőssége. Passz.
SZTA.:
A szeméremről eszembe jutott. A szemérem és a felelősség és a fájdalom együtt, hogy meddig mehet el valaki, nem is csak az őszinteségben, hanem a kegyetlenségben. Erősen arra vagyok kondicionálva, hogy ne bántsak meg másokat. Egy írás megbánthat akárkit. Ezt művészként nem lehet elfogadni. Tehát nem azért születik, hogy megbántson valakit. Erre mondok két példát. Az egyik a fájdalomból fakadt megírás képtelenség, Arany Jánosnak a „Nagyon fáj! nem megy!”, nem tudja megírni a lánya halálát. Nem szeméremből, a fájdalom túlsága miatt, de lehet, hogy más oka is volt. Vagy hogy miért nem maradt a feleségéhez írott szöveg. Biztos, hogy írt, tudjuk, hogy írt fiatal korában a feleségéhez, vagy közben is. A másik, Nemes Nagy Ágnes. Mindig azt mondta, hogy nagyon szerette volna megírni az édesanyját. A hátrahagyott versek között van is erről szó, az édesanyja megőrült, ez neki a Nagyon fáj! nem megy! – volt, nem tud. Fiatalkori verseiben kimondja, hogy „sejtjeimen nem csörgedez családom,-”. „Kész, lecsaptuk.” Ezt más okból mondja, ezt politikai okból mondja, de nem tud az ember hozzányúlni. Például az anya-lánya, vagy apa-fiú viszonyhoz. Különböző bonyolult okok miatt, de egy művész nem teheti meg, azt, hogy nem nyúl hozzá. Pilinszkynek ilyen szempontból igaza van. Lehet, hogy fellengzősen hangzik és lehet, hogy határidőre írta.
VD.:
Nála ez igaz. Nála ez hiteles. Nálam nem lenne hiteles. Persze. Az ott teljesen rendben van. Ő ott repül a gondjai és a személyes méltósága tengerében. Ez egy rang és minden rendben van nála. Én ezt magamra értem.
GÁ.:
Annánál egy kicsit visszatérnék még a társművészetek kérdésére, hiszen számos írása, akár kiállítás megnyitóra is készült, viszont vannak olyan versek bőven, amelyek utalnak arra, hogy különböző művészek általi ihletetten alkotta meg őket. Mennyire folyik bele a művészetébe a társművészetek hatása?
SZTA.:
Ez összefügg a fehérlap problémájával. Arra igazából nem válaszoltam kimerítően. Amikor szembesülök a fehér lappal és egyáltalán nem tudok, tehát megijedek tőle, akkor nekem nagyon sokat segít egy kép, egy zenemű, vagy pedig egy vers. Általában kortársvers, amit nagyon nagyra tartok, azok közül a költők közül szoktam válogatni, vagy Weörös Sándor, ő mindig bejön. Az ember ilyenkor a fehér lapot látva (most már mondjuk képernyőt, de lehet, hogy újra vissza kellene térni a fehér papír félelmetes hósivatagához) megrémül, az ember és akkor azt látja, hogy meg lehet ugrani. Ha más megugrotta, akkor meg lehet csinálni. Nagyon sokat segít ilyen szempontból akár egy… Váli Dezsőnek két képe van a szobánkban, ott szoktam dolgozni. Még nem tudtam egyikről se írni, de mindenben, majdnem mindenben, amit írok, amit ott írok, benne van. Azt gondolom. Tehát nem róla, de vele.
GÁ.:
Az ihletről szeretnék kérdezni. Egy nagyon érdekes fogalom, azt gondolom, nehéz vele mit kezdeni. Mit jelent önöknek az ihlet?
VD.:
Nekem egyszerű, nem a saját gondolatom, hanem megértettem, nyilván valakivel beszélgettem, megtanított rá, vagy akkor kitaláltam. Az ihlet egyszerű szituáció. Az annyi, hogy mezei módon, két szín találkozik a kép közepén valahol, ennek a technikájára kb. ötféle megoldásom van. Amikor ihlet van, akkor ez húsz. Tehát egy sokszorosan begyorsult gondolkodás egész egyszerűen, amikor többet tudok, mint én vagyok, mint magam vagyok. Alkalmasint, erre még sose gondoltam, de valószínű, hogy nagyobb fokon beengedem a véletlent, ami egy rettenetesen fontos dolog. Tehát hogy meghallom. Ihletnek tekintem, van ilyen, hogy pizsamában már régen, már a fürdősapkát bekészítettem, és ránézek egy képre, készülök az ágyba valóban, és rájövök, hiszen ez rossz. Ez ihlet.
GÁ.:
És az ihlet és a véletlen kapcsolata?
VD.:
Azt nem tudom. Azt nem gondoltam át. A véletlen az is egy egyszerű, de nagyon fontos dolog. Olyan a festéstechnikám, hogy az átlagnál több benne a véletlen, a technika következtében. Például ha ronggyal festek, avval elég nehéz szempillát festeni, pontosan. Tehát ott egy vonalban 30% a véletlen, amit vagy elfogadok, vagy nem. Akkor rettenetesen kell figyelni, mert a véletlen az, ami nem én vagyok. Az ajándék. Nagyon szigorú ajándék, az, ami több, mint én. Ha megtanultam, akkor avval több vagyok, a kép avval több. Aztán az ember húszszor letörli és huszonegyedszer… satöbbi.
GÁ.:
Annánál?
SZTA.:
Én szépen kitaláltam, hogy mit fogok mondani, de annyira belefeledkeztem ebbe, hogy megtanulni. Ez a szó itt elhangzott, hogy megtanulni a véletlent? Megtanulni a véletlent elfogadni? Megtanulni véletlen lenni magunk is? Ezen most itt elgondolkoztam egy kicsit. A másik szó, amit meghallottam, a meghallás maga. Pilinszky hasonló szót használt, a kifüleltem. Nagyon kell akarni, de a kegyelmet azt kapja az ember. Bizonyos szövegekben, ilyen szöveg van minden költőnél. Nagyon kevés olyan költő van, akinek nem egyenletes életműve van, hanem akinek több van mondjuk, mint öt, vagy tíz, vagy tizenöt olyan szövege, amit nem ő írt. Amikor megtörténik ez, és velem egyszer, másfélszer történt ez meg, akkor azt gondolom, hogy nem mi beszélünk, hanem a nyelv. Én azt gondoltam, hogy József Attila kiabál ki belőlem, a magyar nyelv kiabál ki belőlem, a szöveghagyomány, az összes haragos kisgyerek. Tehát hogy nem én beszélek, de ez föltétlenül felülről jön, hanem körülöttem, időben és térben körülöttem szól valami, amit kifülelek, akkor használjam megint Pilinszkyt. Vagy meghallok. Van, amikor felülről jön, ez egy másik kérdés, hogy honnan, mert nem minden hang ugyanonnan jön. Olyan is van, hogy esetleg lentről jön, ami viszont nagyon félelmetes. Majd erről olvasok egy szöveget, azt hiszem, egyet akartam csak felolvasni.
GÁ.:
Most is lehet.
SZTA.:
Igen, lehet, hogy most. Ez az ihlet. Is. Meg minden. Nagyon rövid, három szakasz.
A hang
Szól mindenünnen, zúg akár a szél,
egyszerre minden irányba kitágít
egy pontba szór szét,
lelök, kiszegez, bentről ragyog,
a szemedbe világít.
Vallat, ha félsz, hát még nagyobbat üt
nem félsz? Elfordul és magadra hagy
nincs hova bújj, ha szemed lehunyod
ízenként rág szét belülről az agy
nincs válasz, nincs nyelv, nincs menekülés
süvít mindenhol, nincsen kerülő,
mindent, amid van átadod,
kevés, kilépnél, hová,
hiszen te vagy ő.
Itt ez a vers nem olyan, látom, hogy technikailag mit csinálok, hogy a hagy-agy stb., de itt nem, mégis, nem tudom jobban elmondani ezt a létállapotot. Lehet ez az ihlet, lehet ez a megbolondulás, sok minden lehet. Az ihlet az nem egy pozitív, föltétlenül pozitív dolog.
GÁ.:
Szeretném, hogyha kicsit beszélgetnénk a művészet és transzcendencia kérdéséről. A beszélgetés előtt már utaltam rá a másik teremben, hogy pl. egy művészeti albumnál nagyon furcsa, vagy egy magazinnál megfigyelni, hogy szinte minden harmadik kiállításra ráhúzzák azt, hogy szakrális. Érdekes helyzet alakul ki ezzel a szóval, mintha átalakulna, vagy más jelentéssel bírna. Hogy fogalmaznák meg, hogy mit jelent önöknek, hogy szakrális?
VD.:
Én ezt megtaláltam. Tulajdonképpen minden jó mű szakrális, mert nem tud mást csinálni. Egy pogány ember számára is egyszerűen fölfelé mutat, ami nálánál jobb, vagy egy vágyott valami, ami tiszta, és nála tisztább. Ez a minimum, ez a minimális program. Hívő ember számára én mindig azt mondom, hogy Isten köpenye szegélyét megmutatja egy jó mű. Elkerülhetetlenül. Akkor is írom, hogyha egy lenge nőszemélyt ábrázol az a festmény. Ez mindegy, ez részletkérdés. Egy képet fejjel lefelé is lehet fordítani, hogyha jó. Ezt Rilke, meg mindenki valahogy átrágta, hogy a mű arra való, hogy fölemeljen, és fölöttünk nincs más, mint az ég meg az Isten. Én ezt ilyen egyszerű dolognak látom, hogy minden szakrális. Reggel az uszodában, amikor öltözöm, mindig, amikor kinyitom a szemüvegtokot, hogy kiveszem belőle a szemüveget, akkor köszönöm meg. Most már meg is szoktam. Ez az élet, minden szakrális, gondolom én.
SZTA.:
Most tudtam, hogy lesz ez a kérdés. Azért nem tudok erre válaszolni, mert egyrészt Váli Dezső megválaszolta, másrészt pedig, erről nagyon nehéz, holott erről szólna az est. Azt hiszem, hogy amit eddig beszéltünk, az beszélt erről. Szakrális a bátorság is, hiszen kapunk valamit valahonnan. A bátorságot is kapjuk. Eszembe jutott, hogy nagyon szerettem volna, ha Váli Dezső is felolvas egy szöveget ebből a csodálatos könyvből, ami nagyon friss. Az ihletről is szól.
VD.:
Igen. Köszi szépen. A százötös lap, ezt 1966 Karácsony napján írtam. 1966.12.25.//C.00105 Ezért lett a címe az, mert a 105. oldal a naplóban.
[százötös lap]
Seneca megmutatta nekem a világban a nyugalmat
Strindberg a csendet és az egyedüllét lebegését
sok ősz emléke és Brueghel képe a természetet
és annak melankóliáját
lányok vágyása a gyönyörűség létét
a rock and roll az őrjöngés örömét
Bartók fanyar mosollyal a végtelent
Klee azt mondta, a világ nem más,
mint tündéri hangulatok
látványa képzetemben
a németalföldiek megmutatták a kis emberek és
apró dolgaik harmóniáját
Louis Armstrong, hogy minden más közömbös,
amikor egy trombita szól
Zorba, a görög és Marina Vlady: (gyönyörű nő volt)
hogyan kell mosolyogni
az autóstop, a síelés, és – igen – a festés:
végtelen szabadságomat
a sebesség megmutatta az igazi szenvedélyt
egy csöndes lány léte a csöndes vágyódás
nyugalmát ismertette meg velem
éjjeli külvárosi séták egy fiúval –
a mámort és meghatódást
és gondolataim, ötleteim úgy mutatják,
alkalmas lennék
építőkockának a világ építésében–
de láttam háborúkat is
és Steinbeck megmutatta, nagyon jómódú vagyok
és ez egyáltalán nem természetes
környezetem: hogy valamennyire
mindenki elrontja életét
magambafelejtkezéseim –
a lineáris idő bizonytalanságát
sokfélét láttam: és fölmérve: nagyjából ott állok
fejlődésben, tudásban, ahol kell;
mégsem értek semmit.
nem értem a dolgok jelentését és kapcsolatát
olykor meghökkentő közelségüket hozzám
használnak és használom őket
mi köze a mának a tegnaphoz
mi közöm van mindehhez
mi is vagyok én –
Nagyon szépen olvastam ugye?
SZTA.:
Szépen. Ez a szakralitásról elég sokat elmond, amikor az ember úgy érzi, legalábbis én, amikor úgy érzem, hogy valami választ kapok egy hívásra, vagy valami megszólít, akkor az a szakralitás pillanata. Ebben a versben benne van a társművészet is, az ihletés is és valamennyire a szakralitás is, az átütő pillanatok öröme.
GÁ.:
Ehhez Paul Tillich teológust idézném, aki úgy fogalmazott, hogy „a kétely nem a hit ellenlábasa, a hit alkotó része”. Ez számomra elgondolkodtató művészeti irányba is, hogy a kétely milyen szerepet tölt be vajon az úgymond jó mű elkészülésében?
SZTA.:
Ne felejtse a kérdést, csak… ez nem is a kétely, hanem a harag, vagy a sötétség, vagy a fájdalom. Elmondom. Volt gyerekkoromban egy álmom, és úgy ébredtem fel, hogy azt kiabáltam, hogy nem leszek a bal lator! Golgota álma volt és én voltam. De a művész mindig a bal lator valamiképpen. Nem tud alázatos lenni, nem tud. Ezen gondolkoztam idefele. Kosztolányinak van a bal latorról egy verse, aki felemeli a bal latort, hogy ő az igazi hős, Krisztus a nagy, a bal lator pedig mint az örök lázadó. A művészet, ha egyáltalán megszólal, a teremtett világ, és akkor a szakralitásra is választ adok, ha a művész egyáltalán megszólal, hogy veszi magának a bátorságot, hogy megszólaljon a teremtett világban. Hogy mondjam? Ha beszélünk, már fellázadtunk a rend ellen. Ezt most nem tudom másképpen elmondani. Lehet, hogy ez nagyon provokatív, de a kérdést ne felejtse el, ami az eredeti kérdés volt, én most egy kicsit túl…
GÁ.:
A kétely.
SZTA.:
Én akkor a haragot mondtam a kétely helyett, mert akkor az ember legalább magában hisz. A bal lator magában hitt. Nem hitt Jézusban, de magában igen, a saját haragja jogosságában.
VD.:
Nem tudom. Az én szakmámban úgy jelentkezik a kétely, hogy az az okker legyen egy kicsit sötétebb? Az az okker szín legyen egy kicsit sötétebb vagy világosabb? Ez nálam nem magasabb rendű probléma. Vagy menjek-e a Kata hívására ebédelni, vagy még egy kicsit azt az okkert befejezzem?
GÁ.:
És így alakul ki, hogy 15x20-szor átfesti a képét végül is.
VD.:
Esetleg 19-szer, mert hív ebédre. Igen.
GÁ.:
Kinyitnánk az asztalt és lehetőséget adnánk kérdésre, hozzászólásra. Azt kérném, hogy jelentkezéssel jelezzék, hogyha kérdeznének, hozzászólnának, odavisszük a mikrofont, és így működne ez a rész.
Kérdező.
Jó estét! Éman Péter vagyok. Mind a két művésztől kérdezném a véleményüket egy mondatról. A művész úr az idézet alatt talán naponta elmegy egyszer-egyszer. Tehát a mondat úgy szól: „A világ nincsen egyedül, sosincs egyedül, csak azzal együtt, aki szemléli”. Ismerős művész úr? Ottlik Gézának az emléklapja a Lukács uszoda falán.
VD.:
Ki az az Ottlik Géza?
Kérdező.
Ez jó kérdés, azt majd talán a másik művész megválaszolja. A kérdés ez a mondat, hogy mi a véleményük erről? Van e mögé egy olyan támasztékom, hogy a természettudomány, meg más reáltudományok szerint sem szellem, sem lélek, sem az anyagi világon nincsen semmi. Részben ellentmond ennek ez a mondat. Köszönöm.
VD.:
Elfelejtettem a kérdést.
Kérdező.
„A világ sosincs egyedül, csak azzal együtt, aki szemléli.”
VD.:
Hát ez nekem túl magas gondolat, nem tudom átgondolni. Mindig egyedül vagyok, soha nem vagyok egyedül. Hogy kell ezt megválaszolni? Valami okosabbat mondjon Anna.
SZTA.:
Babitscsal gyakran érzi az ember, amit Babits így fogalmazott meg, most Ottliknak mondom, üzenem Babitscsal ezt a „Vak dióként, dióba zárva lenni/ s törésre várni beh megundorodtam.” Ez engem mindig nagyon bosszantott, és elég sokat írtam erről. Mindig mondjuk: „Győzzük le korlátainkat!”, „Lépjél ki a komfortzónádból!” Van nekem komfortzónám? Régebben, hogy tágítsd a határaidat! Ottliktól nem is az Iskola a határon-t szeretem nagyon, azt is, de én a Budát. Amikor megjelent Ottliknak a Buda című könyve, akkor elképesztően beleszerettem abba a könyvbe, és ott nagyon sokszor megpróbálja egzakt módon, matematikus aggyal megfogalmazni a világot és az érzelmeket megpróbálja kicsit, szépen, algebrailag levezetni. Mindig belebukik az egzakt levezetésbe. Úgyhogy Ottlikkal még sok dolgunk van és lesz. Azért nem tudta ezt a Budát befejezni, kiadni a kezéből, mert állandóan belebukott ebbe a próbálkozásba, hogy nem tud túllépni azon, amit ő fogalmaz meg, amit ő lát, de lehet, hogy tévedek.
Haragszik Ottlikra valamiért?
VD.:
Nagyon szeretem, nagyon. Öt évenként elolvasom. Ott van egy szörnyű emlékem, az megmaradt. A kisfiamat bepelenkáztam, ketten nyaraltunk Kékkúton. Bepelenkáztam és lefektettem, meséltem neki és elaltattam, és utána elővettem az Iskola a határon-t, és azt gondoltam, hogy most vagyok otthon. Ez egy szörnyű pillanat volt.
SZTA.:
Akkor ez egy válasz is a kérdésre. Azt hiszem.
VD.:
Igen? Mert a kérdést tulajdonképpen nem értettem. Bevallom.
GÁ.:
Még egy dologra szeretném, hogyha kitérnénk. Március 7-ig a Godot Galériában látható Váli Dezső „Szép képek” című tárlata. Erről szeretném, ha kicsit mesélne, hogy mi alapján kerültek ki pont ezek az alkotások. Mi lett a koncepció, mit szeretett volna megmutatni?
VD.:
Én hivatalból három-négyévente, ez a munkaköri leírásomba szerepel, meg kell mutatni, hogy mit csinálok. Most, de azt hiszem, hogy ez általános, kezdtem nem bízni a saját ítéletemben, amin magam is erősen csodálkozom és fölhívtam a legjobb barátomat, aki szakértő, és együtt választottuk ki a képeket. Ez technikai kérdés. Egy: a legjobbakat kell. Kettő: ne legyen túl sok, mert az csacsiság. Három: szinkronba legyenek egymással. Ahogy ebbe a könyvemben nem a legjobb képek vannak benne, de harmóniában. Meg kell komponálni egy lapozást. A fiamnak az az egyik szakmája, ő filmet csinál, későn ébredtem rá, és valami elképesztő dolog, hogy egy snitt 1-3-5 másodperces, és ők a színeket, az összes színt az előzőhöz hozzá kell hogy hangolják egy filmben, mert különben nem fogyasztható. Ez úgy néz ki, hogy feladja a gépnek ezt a feladatot és az másnap délig dolgozik rajta. Egy hatalmas kompjuter. Szóval ilyen a világ. Ezt az életünkben is csináljuk. Tehát harmóniában az uszodai öltözködés, utána Illyés Gyula verset olvasok a villamosban, ha megettem a kiflimet.
GÁ.:
2018-ban jelent meg Annának utoljára kötete és azt gondolom, hogy nem vagyok egyedül, ha azt mondom, hogy várjuk azt az évet, amikor egy újabb kötettel gazdagodhatunk. Hadd kérdezzem meg, hogy mit csinál most Anna? Mik azok a kérdések, amikkel foglalkozik?
SZTA.:
Bosszankodom. Nagyon sok feladatot vállaltam, amit időre kell teljesíteni. A Bárka online-nak most fogom utoljára megírni, de ez minden havi beszámoló, amivel foglalkozom, ez most a tízedik lesz, vagy a tizenkettedik, nem tudom. Az is nagyon megterhelő, csodálatos dolog, mert legalább nyoma marad az elkallódó időmnek. Azt is nagyon szeretem a VÁLINEWS-ban, hogy minden napnak megvan az emléknyoma. Nekem úgy tűnnek el a napjaim, hogy nem tudom, hogy mi történt. Ez egyfajta önbüntetés is, mert öt perc lenne leírni, de nem tudom. Ezért mondtam, hogy egyik mondatom után elfelejtem a másikat, de a bosszankodást elég jól demonstrálja. Igen. A MÁV Zenekarnak is egy blogot írok, vagy egyfajta, nem zenei beszámolókat. Én nem vagyok zeneértő, én csak zeneszerető vagyok, és ez eléggé intenzív élmény. Dolgozom az Index novella rovatában. Ezek a határidős teljesítések, jók is, mert valamit mégiscsak leteszek az asztalra, amivel elégedett vagyok, de nehéz is, mert nem marad időm a csendre és magamra. Úgyhogy a bosszankodás csak ennek szól.
GÁ.:
Akkor a költészet most nagyon háttérbe szorult?
SZTA.:
Igen. Itt Várady Szabolcs, akinek nagyon szeretnék köszöntő verset írni, de nem versike versikét akartam, hanem valami jót. Még Kovács András Ferencnek is tartozom egy köszöntővel, pedig neki nagyon rég volt a születésnapja. De Szabolcsnak egyenesen megígértem. Egyedül valami okból Kántor Péternek sikerült a Kántor Péter hangján írni valamit, azért mert tulajdonképpen leírtam egy napomat, és abból lett egy szöveg. Mindenkinek szerettem volna a saját világához csatlakozni. Úgyhogy Szabolcs, számon tartatik ez is. Ennyi a költészet az életemben, hogy várom, hogy teljesítsem a penzumomat, amit magamnak kiszabtam, hátha. Van néhány vers, de kötet sokáig nem lesz szerintem.
Egy pillanat még ezt a picit gondoltam esetleg, az előző kötetemnek az elején. A Kerített tér könyvemnek a nyitó verse.
Szemben
Tükörbe nézz, ott van az ördög:
ez az arccsont, ez a szemöldök,
az üveges üres tekintet,
ami belülről figyel minket,
fészket rakott a koponyában,
tőle mozog a nyelv a szájban,
nélküle a test összetört rög:
tükörbe nézz, ott van az ördög.
*
Tükörbe nézel, ott van Isten:
pórusaidban, sejtjeidben,
csak működik benned nyugodtan,
nem bámulja magát, csak ott van,
nem kér, nem szólít, nem nevez meg,
nem mondja azt sem, hogy szeretlek,
mert nem vagy és a tükör sincsen:
tükörbe nézel, ott van Isten.
VD.:
Nagyon szép.
SZTA.:
Ez a szakralitásra is válasz akkor, ezt terveztem, azért hoztam.
GÁ.:
Nagyon szépen köszönöm Szabó T. Annának és Váli Dezsőnek, hogy velünk voltak, és megosztották gondolataikat. Váli Dezső kiállítása tehát március 7-ig látható a Godot Galériában.