2020.02.17.                html-2020/radio-klasszik-2020.htm            C.18930 - 935

szerkesztett változat // Klasszis. Egy óra közös reggeli egy újabb értékteremtő emberrel.

Horváth Geregely
A Klasszik Rádió mai vendége, Váli Dezső Munkácsy és Prima Primissima díjas festőművész. Többen figyelmeztettek, hogy az ön számára a hajnali órák, és időszak különösen fontos.

VD.:

Minden óra egyformán fontos. Évtizedek óta percre vannak ezek a reggeli órák kiszámítva. Nekem így egyszerűbb élni. Menetrend szerint vekker, imaóra, uszoda, egy boltocska szemközt az uszodával, ahol egy kávét és egy sajtos rud. Aztán bevásárlás, ha a feleségemtől a zsebemben egy cédula, aztán közös reggeli és akkor írnom a blogomat, merthogy még sötét van, azt hazudom magamnak, még nem lehet festeni. Aztán 10-¹/₂11-kor elkezdek festeni. Délben Kata beszól, hogy gyere, ebéd. Negyed tizemegykor villanyt oltok.  Ja, és ebéd után is alszom.

HG.:

Nem szokott átugrani egy-egy pontot reggel, ha nincs kedve hozzá?

VD.:

Ez a fogalom nem működik, hogy van-e kedvem. Isten ments, hogy vekker, és azon kezdjek gondolkozni, hogy most fáradt vagyok-e, vagy nagyon fáradt. Mindig nagyon fáradt vagyok.

HG.:

Ezek azok a dolgok, amiket hajlamosak vagyunk átugrani az életünkben, hogyha sietünk. És általában sietünk.

VD.:

Én is sietek, születésemtől fogva. Meg is szokták kérdezni, hogy mit nyersz avval, hogyha két perccel hamarabb, és eléred az előző villamost? Azt gondoltam, igazuk van, aztán rájöttem, hogy nincs igazuk. Tudniillik így vagyok beprogramozva, zavarná a struktúrát, ha elkezdenék gondolkozni, hogy most menjek-e lassan az utcán. A Széna tértől futok, illetve ma már lassan kocogok az uszodáig, villamossal haza. Közben annyi élmény, hogy nem kívánok többet befogadni. Rendszerint abból írok valamit le reggeli után, mert végtelenül gazdag a világ...

HG.:

Ezt akkor szoktuk mondani, hogyha elutazunk valahová és meglátjuk, hogy milyen színes. De úgy látszik, hogy ezt önnek ez a Széna tér Lukács uszoda távlatban is működik.

VD.:

Pár éve láttam egy 20 év körüli fiút ácsorogni, nekitámasztotta a korlátnak a hátát a 6-os villamos megállóban. Nem lehetett egészen komplett, ahogy szokták mondani. A kabátját összefogta, és abból egy kislány feje lógott ki, aki nyilván a húga volt, talán 12 éves. Olyan szívszorító, komplex és olyan gyönyörű látvány volt, hogy megkértem, hogy hadd fényképezzem le. Nem tudom megfogalmazni, mit tartalmazott a látvány, valami végtelen… mintha egy verset elolvastam volna.

HG.:

Ezek az élmények reggelente. Az előbb említette, hogy a blogján megírja. Lesz-e kép ezekből az impulzusokból?

VD.:

Semmi kapcsolatáról nem tudok.

HG.:

Megreggelizett, felkészül az alkotásra…

VD.:

Nem készülök föl, mert nincs mit.  Fölveszem a festőköpenyt, egy gyufaskatulyányi ceruza vázlatot csinálok, és azt fölteszem egy lemezre. Ez harminc éve 60x60 cm-es farostlemez, gyorsan befestem valami színre, akkor hátralépek, és elkezdek gondolkozni, hogy hogy lehet innét tovább menekülni. Ugyanis ideám nincs a képről, ellentétben a festőkkel, én nem tudom, hogy öt perc múlva a képem milyen lesz. Ezt nagyon sokáig szégyelltem. Egy igazi festő az, akinek van ideája. Volt egy kollegám, ő azt mondta: tudod, én lusta ember vagyok, nehezen állok hozzá a munkának, amikor már a fejemben minden részletét tudom a képnek, már feszít, akkor muszáj megfesteni. Hát ez remek.
Én a következő pillanatot várom, merre lépjek tovább. Pár éve írtam egy pályázatot a honlapomra az olvasóimnak, fogalmazzák meg a módot, ahogy én festek. Még mátrixot is mondtak, ami nem tudom, micsoda. Végül maradtam annál, amit én találtam, hogy egy kiskutya fut a réten teljesen lendülettel, akkor leteszi a fenekét, körülnéz és egy más irányba kezd teljes erővel rohanni. Vagyis nem tudja, hogy mit akar. Hanem két hete egy zseniális új válasz erre, ami tökéletesen megoldja ezt a mezőt. GPS, újratervezés. Pontosan ez a lélektani és technikai helyzetet, ahogyan én dolgozom. Előnye, hogy így több munkámban a véletlen. A véletlen egy óriási ajándék, mert az nem én vagyok. Azt kapom. Annyival leszek én több, meg a képem is. Ezért most már merem hinni, hogy nem unalmas, hogy harminc éve ugyanazt festem. A műtermet.

HG.:

Ahol még a kilátást se engedi meg.

VD.:

A kilátásomat a műteremből harminc… hány éves a lányom? Negyvenöt. Akkor kb. negyven éve lesmirgliztem az összes ablakot, hogy ne lássak ki. Zavar. Nem vagyok kíváncsi természet egyébként se, hála Istennek nagyon sok dolog nem érdekel, most már ezt se szégyellem. Kitaláltam egy éve, már hangot sem engedek be, éve a hawaii óceánnak hangja szól éjjel, nappal, white noise, a csönd hangja.

HG.:

Arra jutottam magamban közben, ahogy hallgatom, hogy ön hihetetlenül, szerintem az átlagnál, nálunk általában sokkal őszintébben viszonyul a saját belső igényeihez..

VD.:

Nézze, az a szakmám, hogy halálosan figyeljek magamra. Csak abból jön ki valami. Erre azt a hasonlatot szoktam… panelem van, erre is. Olyan fokon vagyunk önzőek, vagyis magunkra figyelők, mint ahogy egy anyuka beteg gyerekével viselkedik. Egy kis kompótot? Egy piskótát? Dunyhát a lábadra? Tudniillik halálosan kell figyelni magunkra, és csak arra figyelni, mert csak abból jön ki érték.

HG.:

...Hogyan fogadja a közönsége? Mi működteti a képét?

VD.:

 A kép fölösleges dolog. De mégis, egy igazán jó mű villámvillanás idejére megmutatja Isten köpenye szegélyét. Tehát ez Istenkeresés, Istenre mutatás. Ami mindenkinek fontos, akár hívő, nem hívő. Az úgy éli meg, hogy fölfelé mutat valami vágyott tisztára.

HG.:
Villámvillanás idejére... mint mondjuk Johann Sebastian Bach a zenében?

VD.:

Ő állítólag megmutatta Istent, ő olyan nagy. Nagyon keveset hallgatok belőle, csak Starkert meg a Sitkovetsky-t. A többit unom.

HG.:

Úgy vettem le, hogy önnek van egy különös képessége, superman képessége, legalábbis a mi korunkban, a szemlélődés, hogy van ideje és módja meglátni az apró dolgokat. Ez jelent észrevételt és átgondolást.

VD.:

Ötven éve egy szobában egyedül dolgozom. Egyedül vagyok, festek, az enm szellemi munka, van idő gondolkodni.

HG.:

Az érdekelne igazából, hogy ezt az ismétlést hogy lehet elviselhetővé szelídíteni az életünkben, mert…

VD.:

Mások számára? A feleségem? Szorosan véve a feleségem? Tizenkilenc lépésre a szobája tőlem. Néprajzos, és aktív a hetvenhatodik évével. Megvan a saját élete. Az, hogy nem megyek el dolgozni, és nem jövök haza valahonnét négy órakor, az nálunk egy megszokott történet.

HG.:

Ki kell találni, hogy legyen otthon is, meg dolgozás is, és ha lehet, a kettő ne folyjék egybe.

VD.:

Ez a mi szakmánkban két alternatíva, 25 éves korom körül kellett eldönteni, szerencsére nem én döntöttem el végül. Az egyik az, hogy valahol van egy műtermem és négy órakor hazamegyek és fölnevelem a gyerekeimet. A másik lehetőség, hogy otthon dolgozom és akkor fél tízkor a feleségem beszól: Jaj, te egy poharas tejfölért le kellene szaladni, akkor én leszaladok. Egyébként nem mondja. Ennek az a következménye, hogy én valóban este fél tízig dolgozom minden nap.

HG.:

És mi lett a gyerekneveléssel?

VD.:

Közben. Minden közben. A festés közben. Az e-mailhoz is úgy vagyok szokva, három percenként rákeres a gép és csenget. Akkor a festést abbahagyom, válaszolok két mondatban és folytatom a festést.

HG.:

Hagyja magát kizökkenteni…

VD.:

Nincs bezökkentés, az egy mechanikus munka. Hogy mi van az ihlettel, szokták kérdezni. Hogy az létezik-e? Természetesen van, egy rendkívüli állapot, amikor az embernek tízszer gyorsabb a gondolkodása. Az annyi, hogy egyébként két szín találkozásához nekem öt alternatívám van, ilyenkor húsz. Nálam az körülbelül egy évben négy nap.

HG.:

A különbség érezhető a képen?

VD.:

Nem.

HG.:

Életrajza, ami 1942-ben indul, rákérdeznék... 1949 -  megtalálom a világ legszebb kavicsát.

VD.:

Megtaláltam. Egészen pontosan nem a legszebb volt, hanem a legjobb... Egy felnőtt-tenyér méretű, ovális, tiszta kvarc kavics volt, részben áttetsző, belül homályosan elszíneződött. Sikerült kettétörnöm, és a paplan alatt szikrázott. Nagyon jó szagot is ad. Gyerekkorom óta szeretnék, ha őserdőben éhen akarnék halni, akkor tüzet kell gyújtani..., tüzet gyújtanék két kvarckaviccsal. Ez annak volt az első próbálkozása,  a paplan alatt.  Azóta tízévenként újra megpróbálom, de soha nem sikerült még tüzet gyújtanom.

HG.:

1953-ban bejegyzés, 11 éves korában, hogy föltalálom a rendcsinálás ellenében a rendtartást.

VD.:

Édesanyám özvegyasszony, teljes intenzitással tanítónő volt, tankönyveket írt, így volt egy bejáró nénink, aki minket ebéddel várt és kitakarított. Éktelen rendetlenek voltunk a húgommal, és én 53-ban április elsejei tréfából teljes rendet csináltam a számára. A tréfa ült. Másnap eszembe jutott, hogy ez még jobb tréfa, ha ma is rendet csinálok, ez már alineáris történet. Rendet csináltam, és evvel rájöttem, hogy a rend egy működőképes dolog; és ma, talán túlságosan is, ezt tartom. Mindenben nagyon rendes vagyok. Végtelenül praktikus élet, mindig, minden szerszám naprakészen, illetve percre készen és mozdulat készen a rendelkezésemre áll. Egyszer pár éve feleségem elkérte a Budapest-térképemet egy percre. Este kellett, mondom, add vissza. Visszatettem. Néztem a polcot, nincsen ott, vettem kabátot, kilenc óra volt, lementem a Shell kúthoz és vettem egy Budapest-térképet. Helyére tettem, és akkor láttam, hogy az eggyel fölötte lévő polcra tette. Az már nekem egy idegen mező a húsz könyvem közül.

HG.:

Húsz könyve van?

VD.:

Huszonkettő. Versek. Prózából csak a József és testvéreit tartom, meg a Káoszelméletet. Az uszodában, ha valaki egy könyvet kínál nekem, akkor egy harmadik fölkiált, hogy a Váli nem olvas prózát. Ez igaz. Évtized-léptékben már csak Illyés és Zelk; főleg Zelk verseket olvasok. Nagyon jó barátom lett, az özvegyét megtaláltam véletlenül valami szerzői jog kapcsán, aztán haláláig egyszer-kétszer évente sétáltunk is egy nagyot. Aztán még periférikusan Rakovszky Zsuzsa, aki nagyon nagy költő volt élete egy szakaszában. Petri Gyurka, amikor nem túlságosan keresi a szabadságot, vagy nem hülyéskedik túlságosan. Oravecz nagyon nagy költő. Egy igazi műértő barátom azt mondta, hogy az első 365 magyar költő között nincs benne, és ezt sikerült átlépnem, ami nem volt könnyű… nagyon nagy költő.

HG.:

1965. - most néhányat ugrunk. Ott az a bejegyzés van, hogy fiúból férfi.

VD.:

Vagyis, hogy megöleltem az első szerelmemet, az első éjszaka. Addig tartottam a szüzességemet, 23 éves voltam. Nagy szerelem volt. Az ötvenéves évfordulóra egy hatalmas csokor virágot annak a ma már dédnagymamának.

HG.:

Akkor emlékezett önre ő is.

VD.:

Elnevette magát, hogy tudod ilyenkor a francia regények szerint mit szoktak csinálni?! Ezt válaszolta és nevettünk.

HG.:

2010: megtalálom a világ legszebb kavicsát.

VD.:

Ez csak irodalom,  lezárás, és azért, hogy az utolsó mondat üljön. Hogy kidobtam ezredik gyenge festményem. Meg hogy a kidobás rituális nagyon jó szerszámom, életszerszámom.

HG.:

Ebbe tartozik a gyász, meg minden, amitől az embernek meg kell szabadulnia?

VD.:

Nem ismerem a gyászt. Nagyon békésen váltam el anyámtól, több évig volt súlyos beteg, akkor elkezdtem szombatonként vele sétálni egyet. Aztán szépen meghalt, és minden rendben van.

HG.:

Akkor önnek nincsenek veszteségei.

VD.:

Veszteségeim? Nincsenek, azt hiszem. Három éves korában elkezdtem búcsúzni a kisfiamtól, ahogy ő már óvodába, iskolába ment. Ez fájdalommal járt, ennek halvány nyomai megmaradtak, a két gyerekem, ahogy elváltunk.

HG.:

Ezt hogy érti, hogy óvodás korában elkezdtek búcsúzni?

VD.:

Előtte másfél évig szorosan velem volt egész nap. A feszületemmel gurigázott a földön,  lendkerekes autónak tekintette. Szögeket vert a padlóba. Én festettem, ő pedig dolgozott lent a földön.

HG.:

Ez a legnagyobb vesztesége.

VD.:

Ez sem veszteség, ez is rendben van. Ez fájdalom, nem veszteség.

HG.:

Azt akartam kérdezni, hogy Váli Dezső központi motívuma mi?

VD.:

Nem tudom. Nekem vannak szép piros pettyes bögréim, van két monitorom az orrom előtt. Nincs jövőképem, nem foglalkozom…

HG.:

Nincs jövőképe?

VD.:

Nincsen. Nem is volt. Nem vágyom arra, hogy majd nyár lesz és akkor nagyot nyaralunk, elmegyünk… Illetve vágyódom, a fiam megy megint New Yorkba öt napra dolgozni és hívott, hogy menjek vele. New Yorkot nagyon szeretem, nagyon. Mindig a Metropolitan múzeumba voltam, úgy értem, egész nap. Egy kicsit sajnálom magam, hogy nem megyek vele és valószínű, hogy nem is fogok többet.

HG.:

Álmodik-e.

VD.:

Igen álmodom, és ebből lett ez az új verskötetem, az a bizonyos szerelem..., ízléstelenül  elfelejtettem kiszeretni belőle, és azóta álmodom vele, és ezeket leírtam. Szerelemnapló. Ez most jelent meg, egy hónapja.