2020.07.11.                html-2020/utolso-otthon.htm            C.19253 - 255

KORTÁRS 

Lackfi János

Két eltévedés, két hazatalálás

Kosztolányi Dezső: Vágy eltévedni; és Illyés Gyula: Utolsó otthon
a teljes szöveg: http://home.hu.inter.net/kortars/0302/lackfi.htm

...s következett be, a kör bezárult, az otthon szűkösségéből a világ tágasságába vágyakozó narrátor újra egy szűkös térben köt ki: meglelte az otthon archetípusát, azt a helyet, ahol kötöttség és szabadság (mint valami ideálisan elasztikus póráz) közösségbe kapcsol, anélkül, hogy féken tartana.

Illyés Gyula „hazatalálós” verse éppígy adja magát, és első pillantásra minden vele kapcsolatos várakozásunkat és előítéletünket beteljesíti.

Illyés Gyula

Utolsó otthon

Vágyom hazaérkezni éjszaka
egy piréneusi kis faluba;
hosszu nevében annyi szent meg x,
hogy tőle föllebb már posta se visz;
hogy föllebb tán már csak a csillagok
havasi birkanyája csavarog.
„Ki az?” – nyit ajtót anyám, nagyanyám,
ölelnek, kérdezgetnek, katalán
nyelven persze vagy baszkul, s én is úgy
felelem, fáradságos volt az út,
de másképp semmi ujság, megvagyok,
örülök, hogy hazait ehetem-
ihatom s végre – régi helyemen –
feledtető nagy álmot alhatok!

Az 1961-es Új versek-kötet Illyés első versgyűjteménye volt az 1956-os forradalom után. A fenti vershez érdekes adalék, hogy egyebek közt éppen ebben a könyvben írja le: „Emberiség, te hálóm, / hálóm s halam”. A Kosztolányi-féle Vágy eltévedni cím és az itteni első sor kezdete, a „Vágyom hazaérkezni” majdnem ugyanazt a szerkezetet ismétli, természetesen egymással ellentétes jelentésben. Illyés hazaérkezése mégiscsak kivándorlást jelent arról a terepről, ahonnan korábban az emberiséget vagy éppen közvetlenül hazáját szólította meg. A közszereplés mezejéről az emberi, személyes dimenzió felé emigrálna itt a költő, a kudarcokkal terhes közösségi cselekvés és megszólalás keltette fáradtság érződik a sorokból. A klisék megint kéznél vannak: Illyés olyan kis nép hazáját választaná elképzelt otthonául, amelynek saját hazájában az önrendelkezés joga sem adatott meg. Ahogy egy jól nevelt gimnazista (vagy gimnáziumi tankönyv) mondaná, a költő nemcsak hazaszeretetéről tesz tanúbizonyságot, de burkoltan, áttételesen az elnyomás ellen is szót emel. Nyilván ebben a kitételben is van némi igazság, csakhogy egy jó vers szövete mindig sokkal bonyolultabb, mint a belőle levont túl sommás tanulságok.

Ha nem előre kitervelt szimbólumfejtő technikával olvasunk, vagyis a szavakat nem tekintjük hieroglifjeleknek, amelyeknek csakis egyféle megfeleltetésük lehetséges, akkor mélyebbre jutunk jelentéseik erdejében. A hazatalálás vágya ismerős idegenségbe kalauzol: a hely, ahová igyekszünk, eldugott, isten háta mögötti falu, ám elbújtatottsága mégis a legtágasabb összefüggésbe helyezi. A csillagok „birkanyája” kozmikus távlatot nyit meg, tátongó űre, befogadhatatlan tágassága mintha emlékeztetne a Kosztolányi-féle sivatag mitikus végtelenségélményére. Ez a szülői ház ugyanúgy a semmi partján, vagy ha úgy tetszik, a minden peremén helyezkedik el, mint az, amelyikkel a Vágy eltévedni-ben találkoztunk, s lakói talán épp Isten szomszédai (aki nem járat postát, sem napilapokat). Vagyis az emberek benépesítette világ forgatagából olyan térbe kerültünk, amelyet emberfeletti erők magasfeszültsége telít. Kosztolányi az álságos, haszonelvű személyességtől menekül, Illyés a hasztalan önátadást, az eleve elbukott Don Quijote-harcokat hagyná maga mögött.

A nyelvkérdés is szórtabb képet mutat a vártnál: nem csupán arról van szó, hogy egy idegen számára érthetetlen és rejtélyes, ám a bennszülött szívéhez fonetikai lehetetlenségében is legközelebb álló idióma (a baszk, a katalán, avagy közvetlen értelmezésben a magyar) vonzza magához a narrátort, de arról az eredendő naivitásról is, amely elvágyakozásainkat jellemzi. Mert az első, mondhatni, szó szerinti (oly gyakran figyelmen kívül hagyott) olvasatban a magyar nyelven íródott költemény magyar narrátora mégiscsak megszabadulni vágyik a magyartól, s egy éppoly kacifántos karakterű, éppolyan elszigetelt státusú, de mindenképpen másik nyelv kötelékébe „igazolna át”. Tehát állíthatjuk, hogy a nyomasztó küldetésétől bizonyos értelemben szabadulni vágyó Illyés nem jut messzire, hiszen egy, a magyaréhoz hasonló státusú és elszigeteltségű nyelv hasonlóan börtönszerű közegében találja magát, ám a szökés kísértése nem egyszerűen a nagyvilág tágassága elől hazamenekvő honfi vágyképe. Ugyanakkor ez a verzió sem zárható ki teljesen, hiszen a francia irodalmi körökbe tökéletesen beágyazódott Illyés számára lett volna hely más, nagyobb irodalmi glóbuszon is, ő pedig ehelyett valóban az otthoni „szunnyadást” (igaz, olykor igencsak éber és mozgalmas álom volt ez) választotta.

A nyelvváltás egyszersmind jelenthet egyfajta újrakezdést is: a kicsinek tekintett nyelv és kultúra mezében küzdő-küszködő költő, ha újra kezdené pályáját, megint ugyanabba az emberpróbáló helyzetbe kerülne – vagy egyenesen oda kívánkozik, vagy elrendelésszerűen mindig ebbe a szerepbe hullana vissza, ez a szövegből nem derül ki. Az éjszakai érkezés viszont valószínűsíti a végső út, a halálközelség asszociációs körét is. Erre utaló jel az előkerülő anya és nagyanya figurája. Illyés a vers megírásakor hatvanadik életéve felé járhatott. Ha teljesen elvonatkoztatunk ettől a ténytől, és a narrátort húsz-harminc-negyven évesnek tekintjük, a két felmenői generáció jelenléte realisztikus elem lehet, így az újrakezdés motívuma válik valószínűbbé. Ha azonban a „fáradságos” út mögött egy megfutott (vagy legalábbis jelentős részben bejárt) életpálya kimerültségét véljük felfedezni, akkor legalábbis a nagyanya alakja síron túli árnyként, egy letűnt világ fantomjaként idéződhet meg itt. Ehhez a feltételezéshez még csak túlzottan élénk fantáziára sincs szükség, hiszen a „világ végén kicsi ház” képzetének nem egy részeleme népmesei valóságot idéz, e tekintetben megint kapcsolódva Kosztolányihoz, aki úgy téved el, „mint a mesében”.

Az előlibbenő (ezúttal női) árnyalakok és a Vágy eltévedni evés közbeni árnyjátéka is párhuzamba állítható, nem beszélve az evés-ivás mindkét helyütt fellelhető, alapvetően közösségképző, a közösségbe kapcsolódást jelképesen megidéző motívumáról. Kosztolányi éberen végzi, Illyés álomba zuhan. A feledtető nagy álom helyhez köt, rögzíti az ottlétet („régi helyemen”), ám egyszersmind eloldoz, feloldoz a kötelesség teljesítésének, a felelősség vállalásának terhe alól. Illyés szabadulása tehát valóban jónási menekülés a prófétai szerep elől, még ha a cethal gyomra az ősbárka, az otthon, a világrajövetel koordinátapontja is.

Kosztolányi hazatalál, hogy levethesse a társadalom mesterséges kötöttségeit, és valódi önmaga lehessen. Illyés elkóborol nyelvéből, nemzetétől, hogy a legszorosabb, vér szerinti közösség, a család körében alhassa halálba, halhassa álomba magát. Kosztolányi eltéved, hogy hazataláljon az emberek mitikus közösségébe. Illyés hazatalál, hogy kiszakadhasson az emberiség nagy közösségéből, és a személyes lét régióiban elmerülve iktassa ki egyéniségét a világból. Egyik költő sem hazudtolja meg magát, s nem is szolgálja ki az őt elemzők által felállított előzetes várakozásokat. A költészet tárva-nyitva áll, mint egy ház, az ember odabenn – ha így, ha úgy – mindenképpen rokonaira talál. Tessék belépni!