2021.09. 05. interjúk html-2021/a38.htm C.20203 - 20216
Horváth László Imre beszélget Váli Dezső festőművésszel – A38 Hajó, 2021.09.07. 20h
kissé megszerkesztve
H.L.:
Jó estét kívánunk mindenkinek az A38-as hajó műsorában vendégem Váli Dezső festőművész, akit nagy tisztelettel köszöntök. Az első kérdésem… én nemrégiben meglátogattam önt. A műtermében lenni, illetve önnel találkozni olyan élmény volt, minthogyha egy regény, amit olvasok már nagyon régóta, annak találkozom a főszereplőjével és a legfontosabb helyszínével. Az irodalomtudományban van az a kifejezés, hogy szövegkorpusz. Van egy nagyon fontos, nagy ívű festőművész karrier, ön évtizedeken át ír szövegeket ír, naplókat, olykor verseket, blog bejegyzéseket is. Nekem ezek a szövegek bárhonnan, bármelyiket veszem, olyan, mint egy hosszú egzisztencialista regény. Ön gondolt erre?
V.D.:
Nem.
H.L.:
Igen, megleptem evvel, hogy nem gondolt rá. Pedig például Thomas Mannt nagyon szereti, a hosszú regényeket kifejezetten. Soha sem jutott eszébe, hogy görget egy művészregényt?
V.D.:
Én ilyesmire nem gondoltam, legalábbis a blog előtt -- ami nyilvános lett 21 éve --, soha nem gondolkodtam közönségben. De magam számára mindig nagyon fontos volt. Nekem kellett, használati eszköz volt az írás, mint a fogmosás. Olyan fontosnak tartottam -- ma ezt csodálom is --, még csak kétezer oldal volt, amikor kitalálták a fénymásolás, akkor megcsináltattam az egészet, két példányban. Édesanyám ágyában, a párnák mögé elhelyeztem. Már akkor fontosnak tartottam, és már nem emlékszem, hogy milyen jogcímmel. Magamnak. Mint ahogy végül is, most is magamra gondolok, amikor írok. Másodlagos, hogy ez nyilvános, az nekem fontos.
H.L.:
Gondolkoztam ezen sokat és eszembe jutott Kundera, cseh író. Az egyik fő regényének (A nevetés és felejtés könyve) az a fő gondolata, hogy az emlékezés küzdelme a felejtés ellen, az a szabadság küzdelme a zsarnokság ellen. Esetleg ilyesmi motiválta az önelemzés mellett?
V.D.:
Ez a gondolat nekem túl bonyolult. Ez a motívum nem foglalkoztatott, hogy ezt elfelejteném. Nem felejtés ellen írok, hanem azért, hogy megértsem azt, amin gondolkodom. Addig fogalmazza az ember, amíg meg nem érti, és amíg nem tisztázódik. A másik a szabadság, avval soha nem gondolkoztam. Mindig szabadnak tudtam magam és sajnálom a szegény hülye Petrit, aki egész életében szabad akart lenni, és aztán le is írta valahol, leírta, hogy hülyeség volt, mert az ember belül szabad.
H.L.:
Olyan szép, nehéz megszólalni. Nem kellene, hogy a kérdező meghatódjon... Viszont ez egy elég elterjedt …., gondolok Kassák Lajosra, aki leírta az Egy ember életét, vagy Márai, aki naplókat írt. Nem érezte néha, hogy valami hasonlót dolgot csinál?
V.D.:
Elolvastam véletlenül az Egy ember életét. Nem jutott soha eszembe, hogy ez hasonló műfaj. Egyébként is – nem kezeltem műfajnak. Úgy élem meg, hogy van tehetségem, de az öt mondatra szól. Az nem könyv. Valószínűen ez a tragédiája az egész válinews-nak. Olvashatatlan, mert olyan fokon váltanak a témák egyikről a másikra, hogy az előzőt közben az ember közben már elfelejti. Ahhoz nem volt tehetségem, vagy nem jutott eszembe, vagy lusta voltam hozzá, hogy valamit összefüggően-, egy mezőt rendbe tegyek, összefoglaljam és akkor az nyilván egy hosszabb írás lenne.
H.L.:
Éppen ez a koncepció nélküliség adja egyébként az erejét. Ez egy olyan regényfolyam, ami így kaotikusan elképesztően hiteles. Számomra pont ez teszi egy nagyon érdekes szerkezetű, nagyon laza szerkezetű, de még egy egzisztencialista regényfolyammá az egészet.
V.D.:
Persze az ember szeretné, hogyha ez érték lenne. Cssak hát ezek a kapcsolat nélküli néhány mondatos egyszégek...
H.L.:
Van egy alapvető, nagyon erős kohézió benne, az ön személye.
V.D.:
Ez a reményem, hogy mint ahogy az újszövetségi Szentírást, mindegy hogy hol üti fel az ember. Elolvas egy oldalt, akkor megkapja, ami neki kell, mert végső soron egy frekvencia az egész, egy zene. Egy mondat az egész. Ez valóban reményem, hogy akárhol elolvasnak, akár a válinews-ban, ami napi átlagosan 1-2 gépelt oldal maximum, akkor megkapnak egy frekvenciát, egy világnézetet, amiben tanítás is van. Szórakoztatás és tanítás. Reménytelen egy ilyet hosszan olvasni.
H.L.:
Amúgy meg fragmentáltan olvasunk, mert most már nem a XIX. században élünk, hogy leülünk és olvasunk valamit napi tizenkét órát.
V.D.:
Ez igaz… ez jó…
H.L.:
A C-naplót úgy olvastam, hogy munkába menet mindig volt a vonaton egy nagyon jó negyed órám reggelente. Igaza van ebben a frekvenciában, hogy akkor az ön személyisége, az egy állandó frekvencia és mindig tudtam belőle merítkezni. Arra szeretném kérni, hogy olvasson fel egy szakaszt, én bejelöltem…
V.D.:
„1942-ben születtem, háború idején, és talán ezért is muszáj napi 10 órát aludnom.” – ebben van igazság is, mert anyám végigsírta a terhességét, és mondják, ez az idegrendszeremre nagyon súlyosan hatott, hogy talán tényleg ezért kell napi 10 órát aludnom.
„A fennmaradó időt viszont kihasználom.” – hát ez hülyeség.
„Legintenzívebben úgy, ha műtermem sarkában üldögélve a padlót nézem órákig.
Jártam sok iskolába és sokat tudok. Ezért a zúduló információk egyre kevésbé érdekelnek. Előre tudom, ki a gyilkos.
Tudom:
- az emberek azért szeretnek és halnak meg, mert muszáj nekik
- képet azért nem néznek, mert nem tudják, hogy az nem jó, hanem fontos
- tudom, hogy századunk egyáltalán nem különleges, viszont csinálás-betegségben szenvedünk, merthogy mindig -kevés az idő-
-
tudom, a világ 40 hibaszázalékkal szuperál, s ez (leginkább villamoson
elleshető) sűrű panaszkodásban csapódik ki”
– ez az, a sopánkodás, ami egy
rettenetes történet.
„- tudom, hogy Oidipusz végül azt mondta: minden jól van - és igaza volt.” – ez csak a Krisztushit szintjén igaz. Ehhez hívőnek kell lenni, hogy ez igaz legyen ez a mondat. Tudom, hogy Oidipusz végül azt mondta „minden jól van” és igaza volt.
H.L.:
Oidipusz tényleg az „Oidipusz Kolónoszban”, abban a drámában tényleg megbékél a sorsával. Az nem biztos, hogy mondta, hogy minden jól van, ahogy van, de hogy ő megbékélt a sorsával, az… ő egy ritka keresztény karakter az antikvitásban, mert ő az, aki szembenéz akkor is ha nem bűnös, akkor is, ha bűnös – vállalom a felelősséget. Mélységesen keresztény párhuzam. Abszolút krisztusi…
V.D.:
Ennek örülök. Jó.
„Amit még sajnos! nem tudok: hogy az élet, és az emberek fontosabbak a munkámnál.” – igen, ez egy valódi panaszkodás, hogy a munkám mindig érdekesebb, mint az emberek.
„Végül
a szakmámról:
bár mindenkit sajnálok, aki nem teszi (és helyette mindenféle más dolgokkal
foglalkozik):
FESTENI NEM JÓ, festeni keserves mulatság, én mondom:
VÁLI DEZSŐ” – ó, hát ez…
„-koncept art- és legtöbb mai társa: tartalmizmus - eltévelyedés.” - C.00390 bejegyzés volt.
72.1. (kilenc hónap múlva lett műtermem.)
„Na és milyen lesz a műtermem? – akkor talán már tudtam, kerestünk
lakást.
1. Az egyik falon képek lesznek és azok fontosak lesznek.
2. A plafon alatt erős kampók lesznek.
3. Lesz idegen kép is Kálmántól meg mástól is. – ez nem.
4. Lesz nagy asztal az ablak alatt, azon lesznek nyitott könyvek képekkel, meg színes üvegcserepek egy csoportban, aztán külön hely a grafikának, ott az asztal U alakú lesz, hogy ne kelljen mindenért fölállni. Onnét elérhető lesz a rádió is.
5. Aztán szép tiszta fal előtt lesz az állvány, de a kész képet a szoba másik felében másik állványon, mondjuk zsúfolt háttér előtt is meg kell nézni. – ezt a Sugár Gyuszi mesteremtől tanultam. Fölhozott félig kész képet a műtermembe meg a kisfiát, hogy megnézzék, hogy milyen idegen környezetben a képe. Ez nekem ma már idegen.
6. Nyugalmas helye lesz a kottaállványnak, és lesz hely körülötte sok kottát nyitva tartani, hogy el ne felejtsem azokat is. – a zenei életem befejeződött a bernáthegyi kutyával, mert vonított, ha furulyáztam.
7. Lesz az asztalnak egy üres része, amit készenléti helynek fogok hívni, meg lesz helye a tarisznyának is.
8. Meg egész olcsón lehet nyersvászonból hajtogathatós paravánt csinálni (hosszút!) és az jó.
9. Lesz kényelmes szék, talán kettő is.
10. Jó lenne egy nagy tükör, azt a vendégek is szeretik.
11. A hálóhely környékén kuckófélét lehet csinálni. Ez érdekes, a kuckó igény, aminek a műteremlépték ellentmond. Csináltam is egy 2x2 m-es kuckót farostból. Teljesen zártat, és abban éltem évekig, csak dolgozni mentem ki. Abba még fűtést is csináltam. Reggel onnét az állványon lévő képre lehet látni.
12. Szép kövek, például ametiszt. – illetve kizárólag.
13. És lombokra lehet látni, ahogy mozognak az ablak előtt.
14. Ha kutya lenne, nem rágná szét a jobb képeket is?
15. De azért a tér lényegében üres lenne, ahol lehet mozogni
- ezek régi szobáim lennének körülbelül, csak egyszerre.
Írtam utána négy évvel, hogy meglehetősen fontos! 76.10. Ez ma már módosult, ez a koncepció.
H.L.:
Ez nekem olyan volt, mint egy nagyon szép szabadvers, ahogy a művész elképzeli korábban azt a műtermet, amit majd…
V.D.:
Végül is életformát rajzol körül érintőkkel.
H.L.:
Nagyon-nagyon sok szöveg, szövegrész tetszett a Naplóból… Azért ezt a szöveget választottam, mert amikor önnél jártam talán két hete, nekem nagyon nagy élmény volt, és próbáltam magamnak megmagyarázni, hogy tulajdonképpen mi történt velem… fölmentem önhöz a hatodik emeletre, a műtermébe és ott beszélgettünk. Gondolkodtam és munkába menet eszembe jutott egy olyan metafora, ami nekem eléggé tetszik, hogy ez történt velem. Olyan volt az ön műtermében járni, mintha Isten kollégiumi szobájában jártam volna. Isten nem volt jelen, de a lakótársa jelen volt, az ön. Úgy gondolom, hogy mindannyiunknak, mindenkinek megvan ez a szobája, Isten kollégiumi szobája. Ön azzal, hogy egy műtermet létrehozott, pontosan ezt a műtermet, ezt az életművet, kiszedte a valóságba amennyire lehetett, tárgyi valóságba. A műterem közege – van ez a kis misztika benne. Mit szól ehhez az ötlethez? Isten kollégiumi szobája. Nem gyakran van ott, de az ember ott felügyelget.
V.D.:
Nem tudom ezt átgondolni, azt a részét hallottam meg, az jutott eszembe, hogy a szobám dolgait ne a vendégek szemével rendezem be. Tehát minden nagyon meg van csinálva, mert erre van időm, kedvem, tehetségem. Ha ott egy kavics, annak funkciója van. Egy rettenetesen megépített hely, amiből talán az sugárzik, hogy őszinte. Ezért erős a kisugárzása. Mint az ember egy román kori templom enteriőrébe belép… Merem ehhez hasonlítani. Őszinte és nagyon etikus, azért, mert én is az vagyok.
H.L.:
Nagyon sokat ír a naplóban a festészetről. Sokszor írja azt, hogy csodavárás zajlik, hogy dolgozik és kicsit patetikusan várja a csodát. Hogy alapvetően ez az egész műterem olyan, mint egy gépezet, hogy ott…
V.D.:
…egy eszközrendszer. Nem jut eszembe összekapcsolni. Nem pontos szó a csodavárás, de ehhez két mondatot kell mondani a festéstechnikáról. A XX. és XXI. században általában, és egyébként én is úgy festek, hogy öt másodpercre nem látom előre, hogy mi fog történni. Az a fajta festő vagyok, aki nem tudja, hogy hova megy. Van, akinek a fejében készen van minden, és akkor lefesti. Sokáig azt hittem, hogy csak azok a festők. Én egyszerűen szeretném rendbe tenni azt a szörnyűséget, amit hirtelenjében föltettem. Az egész életem egy intenzív várakozásban, hogy keresem a következő megoldandót, megoldhatót, életben tarthatót. A festés közben eltűnik a dolgok léptéke, abban a pillanatban az élet-halál kérdés, a világ legfontosabb dolga, hogy azt a foltot rendbe tegyem. Keresem 5-ször, 10-szer, 20-szor. Én nem várom a csodát, de óhatatlanul a mélyén az van, és hogy egyébként öt másodperc alatt… volt ilyen, hogy egy tökéletesen rosszul komponált, üres, rossz színű képből tíz másodperc alatt remekművet csináltam. A győri múzeumban van. Inkább úgy tudnám mondani, a csoda lehetősége valahol mindig ott van a szobában. Nem hiszem, hogy várom, hiszen nem egy távolabbi ponttal foglalkozom, hanem csak a következő pillanattal. Nincs jövőképem. Az életre se. Nem is volt. Festő barátom mondta, hogy úgy képzelte gyerekkorában, hogy lesz egy rendes felesége, és lesz két rendes gyereke, ahogy mindenkinek. Ma már természetes, hogy nincs jövőképem, mert most már majd meg fogok halni, de negyven éve se volt.
H.L.:
Igen, jövőkép nem volt, viszont a szobatárs metaforánál maradva… tulajdonképpen egy rendkívül pedáns szobatárs, aki tényleg foglalkozik ezzel a dologgal, hiszem a művészetben Istent azért mégiscsak beköszöntött. Nagyon sokat és nagyon elmélyülten foglalkozik az istenkérdéssel, az Istenhez való viszonyával, a művészet után… mennyire látta meg ezt? Mert Isten hagyományos metaforája a művészeti szépség, az az abszolútom, az a szinkronalítás, ami egy remekmű, egy festmény.
V.D.:
Elhiszem azt a mondatot, nem is olyan régen hittem el, hogy minden szép és minden jó az Isten adománya. Beleértve nyilvánvalóan akkor a megsarkalt cipőt, egy virágtól a pohárig, mindent. Erre van életem egyik legjobb mondata, mindig elmondom, ez egy panelem, hogy állítom, hogy egy remekmű egy villámvillanás idejére megmutatja Isten köpenye szegélyét. Azt hiszem, hogy ez egy elég pontos leírása ennek az egész történetnek. Ez jó, hogy ezt a köpenyt kitaláltam, mert ettől megfogható az egész. A kép egy nem hívő ember számára is valami tisztábbra, a vágyottra utal. Ennyi.
H.L.:
Beszélgettük, hogy próbálok majd olyanokat kérdezni, amik nem a panelei.
V.D.:
Nehéz. Nehéz lesz.
H.L.:
Igen, köszönöm, akkor eddig nem sikerült. Kitaláltam egy kicsit provokatív kérdést. Az a kérdésem, hogy ebben a hosszú és nagyon gazdag művészi életműben sohasem vonzotta a bukás? Úgy értem, hogy olyan égtájon vagyunk, hogy elképzelésünk a művészről az annyira szenvedélyes, romantikus, hogy biztos vagyok benne, művészismerőit látta elbukni, különböző dolgokban… akár megbolondulni, megőrülni. Kelet-Európában mindenképpen van ennek egy hihetetlen erős vonzása. Például, hogy egy Ottlik karakter legyen az ember, és akkor ne legyen olyan fegyelmezett, hanem legyen Petár, aki azt mondja… szereti Ottlikot egyébként?
V.D.:
Igen, nagyon.
H.L.:
…a Hajnali háztetőkben, ha ez szép, akkor minden szép. A bukás egyik része, hogy ne legyen flegmatikus. Soha nem vonzotta a bukás? Nem érezte ennek a húzását ennek a gravitációnak?
V.D.:
Nem, nem. Lineáris az életem. Úgy értem, hogy uszoda után az a munkám, hogy reggeli után festek. Hivatali munkának tartom.
H.L.:
Húsz éves korától fogva?
V.D.:
Igen. Igen, ez a dolgom. Ez a reményem is, ezek az örömeim. Azt elegánsan mondtam is, hogy doppingszerre nincs szükségem, mert az már nem a tehetségem része, az már nem én lennék. Nem igénylem, hogy tankoljon valami… nem válaszoltam?
H.L.:
De, nagyon is válaszolt rá. Van még két kérdésem, ami folyománya ennek. Honnan vette a bátorságot ehhez? A lelkierőt, a kitartást, hogy ezt így ki tudja védeni?
V.D.:
El tudom képzelni, hogy másokat vonz, mert az nagyon jók lehetnek a drogok, meg az illuminált állapot…
H.L.:
Petri György?
V.D.:
Abszolút. Nagyon szerettem. Párszor érintkeztünk, de nem lett barátom. Várjunk csak, visszatérve… hol lehet ezt megfogni? Nem emlékszem, hogy 20-30 éves koromban... de ugyanígy festettem. Természetes volt, hogy akkor most ezt csinálom. Nem néztem én a távolabbi jövőbe. Arra emlékszem, hogy elég korán akartak Kossuth díjat adni, attól kezdve számon tartottam, hogy már ötször fölterjesztettek, hogy azért azt baromira szeretnék kapni. Azt hiszem, abból a kisebbségi érzésből adódott, hogy építész végzettségem van. A festőszakmába úgy kerültem bele, hátulról, noha eredendően az akartam lenni. Egy képzőművészeti főiskolás öt évfolyamot lefelé és öt öt fölfelé ismer, az egy csapat, azok a festők, azokból festők lesznek. Ebbe én hátulról kerültem bele. Sokáig nem is szerettem megmondani, hogy én nem a képző főiskoláról... életrajzban sem. Remélem, nem hazudtam, de lehet, hogy kihagytam.
H.L.:
Egy kirándulást tett, amik nem feljegyzések, nem napló, hanem verseket is ír.
V.D.:
Nem írtam. Korábban soha nem szándékoztam verset írni. Naplót írtam mindig is. Volt, amikor fokozott gondossággal fogalmazva, és aztán ezt kinevezték versnek. Nagyon örültem neki, de kicsit még mindig szokatlan.
H.L.:
Petri Györgyről beszéltünk, hoztam egy versét, amit neki ajánlott. Szerintem ez egy egészen jó vers.
V.D.:
Elhiszem, egyébként, persze.
1982. 05. C.00108/16
(Petri Gyurkának egy szürke szoknya adatott) – erről egy nagyon szép verset írt. Tréfából hoztam egy Petri verset, hogy esetleg, egy tíz sorost, azt majd fölolvasnám.
„[a kockás szoknyádról] – ezt egy lánynak írtam, természetesen.
a kockás szoknyádról különösen sok gondolkoznivalóm van
bár azt se tudom, egyetlen, avagy többen vannak-e
és akkor nyilván cserélgeted.
-- mégis, gondolom, biztosan több lehet.
mindenkinek több van.
vegyük a problémakör egyetlen darabkáját:
a hosszát (hosszait) nagyon kedvelem. éppen jó (k).
valahogy befejeznek téged
egy darab zöld(?), kockás valóság
szelíd.
igen, így pontos.
este lerakod a székre, megsimítod.
egy festékfolt - ráhajolva kapirgálod
utána - begörbített, zárt ujjak - végigmustrálod körmeidet.
a látottakon elgondolkodol.
a szoknyát kiviszed a szennyesbe.
az új környezetben átfut rajta a szemed
mérlegeled: szereted-e még
vagy inkább otthonra jó csak már.
mikor már nem halogatható: kimosod.
majd a szekrényben széttolva két blúzt, helyet szorítasz neki
megint végigsimítod
minden nap történik valami”
H.L.:
Még egyet szeretnék, hogyha felolvasna. „A perc, ha itt lennél”. Amiről beszéltünk, ha a dopping nem is, de a szerelem…
V.D.:
A dopping, azt nem én csinálom. Valami történik, ami üt.
H.L.:
Nagyon szenvedélyesek a naplók, ez a küszködés megvan. A szerelemtől fenyegetve érzi magát. Van egy nagyon jó bejegyzés, valami ilyesmi. – De jó lenne szerelmesnek lenni, az életemen talán javítana? Igen. Jobb képeket festenék? Nem. Nem is szabad. Akkor pedig minek. -
V.D.:
Játék.
H.L.:
Ezek szerelmes versek. Nagyon szép szerelmes versek, szerintem.
V.D.:
Ez egy nagyon szomorú történet, mert akkor lettem egy festőlányba szerelmes, amikor Kata ötödik hónapjában volt Mikicával. Nyilvánvalóan azonnal, indításában -- etikus ember vagyok --, halálra volt ítélve ez a szerelem, baromi erős volt, gyönyörű történet ugyanakkor. Vállalom ma is, de tudtam, hogy sürgősen halálra van ítélve. Tulajdonképpen ebben ez a motívum, ami a legérdekesebb, gondolom.
H.L.:
Ami robbanóanyag művészetileg. Igen.
V.D.:
1982.05. // C.01087/29 –
[persze, ha itt lennél]
Persze, ha itt lennél, ha bejönnél a fekete kapun át a kerten, be a szobába,
levennéd a zakódat vagy micsodát, az ablak felé fordulnál és tennél két lépést
az asztal felé, rátennéd nyári ridikülödet és a füles bevásárlószatyrot is, majd
zárt lábbal előrehajolva lesimítva-lefogva szoknyád, leülnél egyetlen – kissé
poros – fotelünkbe. Most a kép kissé zavarossá válik, Zsófit szívesen
odaképzelném, amint leszalad az emeletről, nagy igyekezettel elvétve a fokokat,
én – mondjuk – nagymama lennék éppen tésztagyúrás közben, lisztes tenyerem
széles fekete kötényem oldalába törölném, nehézkesen fölegyenesednék,
megigazítva kontyomat, szemüvegem föltolnám és széles mozdulattal ölelnélek át,
hát megjöttél Juditkám, csillagom! egy kis fánkot sütök, csak délutánra vártunk.
Aztán letelepednék a hokedlire, és fáslis lábamat dörgölgetve érdeklődnék, s
hallgatnálak milyen az élet Pesten. Mennyit dolgozol és mennyit kell rohannod és
mi mindenre figyelned, nem könnyű a fiataloknak manapság, akárki akármit is
mond, aztán megmutatnám konyhakertem új palántasorát, merev derékkal lehajolva
egy-egy csalánt kihuzigálva közben. Heves mozdulatokkal segítenél.
H.L.:
Soha se gondolt rá, hogy költő legyen?
V.D.:
Nem. Most már lettem, hogy megcsináltak engem. Eszembe nem jutott, hogy ez vers. Még mindig küszködöm a zavarommal, még mindig nem teljesen hiszem el…
Az Oraveczttől, akit nagyon szeretek, olvastam valamit, pár sor volt az egész, valami ilyesmi Ma jó napom volt, mert kimentem a rétre és tizenhat fácáncsapdát tettem tönkre. kb. ennyi volt, tán még egy mondat, és akkor azt mondtam, hogy csezdmeg! Akkor ezt nekem is szabad, tényleg. Amit énprózának írok, de kedvvel gondosan megformálom, az lehet, hogy vers…
H.L.:
Igen, abból néha kijön ilyesmi. Én meg gondolkoztam ezen, hogy sohase ambicionálta, hogy költő legyen és ezért ilyen természetesek ezek a versek. A poén itt egy zseniális kóstolódás. Oravecz Imre kifejezetten eszembe jutott, hogy nagyon hasonlít. Petrit éreztem sokszor és még Tandori. Tandorinak a hosszú leíró versei is visszaköszöntek. Úgy csinál verset ön, hogy ott van ez a robbanóanyag, ami pl. a szerelem és viszont mikrokozmosz, érti? Ez egy nagyon jó stratégia a versírásban.
V.D.:
Ezt nem értem, ez érdekes.
H.L.:
Elkezdi aprólékosan leírni a tárgyakat, kifejti. Valaki megjön, leül, lesimítja a szoknyáját… ettől lesz vers, ettől lesz műalkotás…
Még azt akartam megkérdezni, hogy nem okozott-e soha zavart, hogy kétféle énünk van. A gondolkodás úgy működik, legalábbis ezt olvastam valahol, hogy van az embernek a vegetatív énje, ami folyamatosan történik vele és van a narratív énje, ahogy önmagának elmeséli azt, hogy mi történt vele. Önnél az alanyi én, aki ír nagyon sokat és jegyzi az életét… Nem okozott zavart az az évek során, hogy összekeveredik? Egy narrátor is működik, ahogy éli meg a dolgokat.
V.D.:
Franc egye meg, állandóan fogalmazok. A vízben is. Egyedül vagyok egyébként egész nap, van a munka és vannak gondolatok, aztán meg van a világ, meg élmények. Amit úgy értek meg, hogy rendbe teszem. Egy koordináta rendszerbe beteszem azt a pontot, például láttam egy csodálatos, kicsit bolond fiatalembert a 6-os villamos megállójában a szemközti oldalon, egészen rendkívüli, döbbentő látvány volt… itt van a világegyetem, most akkor ez micsoda, próbálom megfogalmazni. Bernáth Auréltól lopott ötlettel, hogy én 80 éves vagyok, akkor most 160 éves vagyok, mert mindent kétszer élek át. Tényleg ez történik.. a naplómnak ez a funkciója kezdettől, hogy rendbe tegyem a gondolataimat, értelmezzem a világot.
H.L.:
Borgesnek van egy ilyen verssora, ami eszembe jutott. Ugyanez, hogy hálát ad a dolgokért, amiket az életben szeret. Azt írja – hálát adok szokásainkért, amik megkettőznek minket, mint a tükrök. 80év, 160 év, egy szokás megkettőz minket, hogyha narrációban leírjuk… íróknak is betegsége ez, hogy folyamatosan fogalmaznak, hogyha benne van egy helyzetben, akkor már azon gondolkozik, hogy ez egy jelenet, amit tud használni. Meg tudja keseríteni az életet. Vajon jelen vagyok én igazán itt? Vagy én csak egy szemlélő vagyok, egy potyautas, aki csak nézi a dolgokat, úgyis megírom, és máris ………. Hogy fogom megcsinálni ezt a jelenetet?
V.D.:
Én mindezt nem a világgal egyeztetem. Amikor gondolkodom, csak magammal foglalkozom, múlt és jövő nélkül. Egyszerűen érdekes, hogy mi a rendkívüli ebben az arcban. Egyébként csakugyan megfoghatatlan. Egy arc az… mostanában jöttem rá, hogy az van legközelebb az Istenhez, egy arc látványa. Elképzelhetetlen mennyiségű információ, meg nagy dolog egy arc.
H.L.:
Egy újabb provokatív kérdés, más oldalról megközelítve a dolgot. Ön egy sikeres festőművész. Nem félt attól, ha kiadják a naplóit, akkor az egy sikeres művész naplójegyzetei lesznek és óhatatlanul is úgy fogják olvasni, hogy ez talán a siker receptje, hogy hogyan legyek én is a Váli Dezső, a sikeres festőművész? Még abban a szubkultúrában is, ahol olvassák ezt. Nagyon nehéz egy olvasónak védekeznie, mint olvasmányi élmény ellen, hogy egy sikeres művésznek olvassa a mindennapjait, a legmélyebb gondolatait.
V.D.:
Ha túllépünk a panel szinten, ami számomra is szinte elkerülhetetlen: nem vagyok sikeres művész. Egy szűk kör ismer. Valóban 40 éve eltart egy pár ember, adatbázis listám 2200 fős, kb. 1600 helyen van képem, ez tény. Azok eltartanak, de ez 10 milliós ország. Nem vagyok sikeres. A szakmán beüli helyzet pedig... valódi hátránya van annak, hogy nem a Képzőművészeti Főiskolán végeztem, soha nem kerestek meg, hogy zsűrizzek, szerepeljek. Kortársaim szakmai pozícióba kerültek. Bár egyszer valami bizottság elnöknek megtettek, ott valószínűen túl egyéni és provokatív voltam. Lehet, hogy én vagyok az oka ennek. Nem tudok róla, hogy sikeres lennék.
Az, hogy befolyásol-e, hogy amit írok nyilvánosságra kerül, erre van egy gusztustalan válaszom, ami talán még igaz is: mindig az a problémám, hogy magammal szemben eljussak az őszinteségig. Nagyon nehéz munka, hogy ne hazudjak magamnak, ne mentsem föl magam, mert itt valóban én vagyok bűnös. Vagy nem vagyok bűnös.. Ez a nagy munka, ezen túl részletkérdés, hogy ezt más is olvassa, az egy ráadás. Elhiszem és tudom, hogy érték, szórakoztatok és tanítok, de ez teljesen másodlagos. Kényszer az írás, de nem grafomán vagyok, hanem gondolkodásmán, és hogy ezt leírom, csak mert így jobb rendezni. Csodálatos a kompjuter, egy mondatot tízszer átírok, egy órán át. Ez magamnak történik. Gyakorlatilag nulla visszajelzést kapok a blogomra, meg egyébként pénzt se, dicséretet se, ez elrepül és marad magamnak.
H.L.:
Abszolút megválaszolta a kérdésemet, nem tudok elkezdeni vitatkozni azzal, hogy ön sikeres-e.
V.D.:
Mit tart sikernek, mit ért ez alatt?
H.L.:
Azt értem sikeren: mondtam egy embernek, hogy erre az estre készülök, aki a képzőművészetet valamennyire követi. „Á, ne mondjam neki a festőt, úgyse fogja ismerni. Mondtam az ön nevét – Ja, a legnagyobbakat azért igen, persze, ismerem.
V.D.:
A jó festők között vagyok, de Magyarországon kétezer ember, akit érdekel ez a mező. Bernáth Aurél is ezt a számot használta. Legyünk őszinték, ez kb. igaz. Kétezer ember. Azon belül lehet, hogy sikeres vagyok, tudom, hogy a legjobbak között vagyok a kétezer ember számára. Passz… és akkor? Szeretném, hogy akkor legyenek hódolóim, vagy valami? Írnának, hogy milyen boldogok. Virágcsokrot vagy bonbont küldenének. Mi az, hogy siker?
H.L.:
Igen. A siker rendkívül banális.
V.D.:
Nem létezik. Nekem fontos helyekről kellene beszélnem. Nekem válaszolnom kellene országos kérdésekre, etikai kérdésekre. Alkalmas lennék rá. Nem a magaspolitikára gondolok. Mint egy vezető pap, aki fontosakat mond az Eucharisztikus Kongresszus idején. Én is tudok nagyon fontos válaszokat adni, ha úgy adódik, de erre nincs terepem. Nem sajnálom ezt, csak ha már a sikert nézzük, hogy az micsoda. Nekem az a terepem, hogy amit gondolok, azt magamnak leírom és megmutatom.
H.L.:
Meg a műalkotásai, amik…
V.D.:
Azok dolgoznak, igen. Persze.
H.L.:
Arra szeretném kérni, hogy még legyen kedves felolvasni.
V.D.:
Fölolvasom ezt a tíz sort, imádom. Azért érdekes a dolog, mert Katával is beszéltünk erről a versről, hogy baromira őszinte. Azt mondtam, hogy ez Petri, Petri üt, hogy őszinte, hogy ezt meg meri... de rájöttem, hiszen minden mű ilyen őszinte. Üt.
„Horatiusnak rossz napja van
A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – –
Tartsanak el, és hízelegjenek,
de ugyanakkor hagyjanak békén,
küldjenek pénzt postán.
Azt is unom, hogy hízelegjenek.
Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán,
amit én majd véletlenül megtalálok.
Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,
hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam
valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél.
Irassák rám a házukat, és haljanak meg.”
H.L.:
Egy olyan verset mutatok először, ami leginkább Oravecz Imrére emlékeztet. Ez 2015.
V.D.:
C.15373
[2015. augusztus 29.]
„Félbeteg; fölébredtem, műterem, hol vagyok; és
belesajdult. Üldögélés az ágy szélén. Aztán mozdulni kellett, telefon szólt,
hogy egy képemet árulják valahol. Mátyás Tibi edzőm [rég meghalt] (egy álmom
mesélem el) éppen a három szkiff közül választott egy könnyű versenyhajót
számomra, mutatta, hogy melyik lapátot vigyem hozzá. Már a stégre is levitték.
Ahogy néztem, csendes-nyugodt volt a víz, egészen a távoli láthatárig.
Egyeztettem, hova, meddig mehetek, hosszú, magányos esti útra készültem. És már
csak tíz méterre a vízreszállástól-, és nincs tovább. Minden ízét le tudnám írni
a történetnek, a megérkezést, a reménykedő-izgatott várakozást, a nyikorgó
nedves falépcsőt, a csupasz villanykörtét a csónakok fölött a félhomályos
hodályban.
Hetvenhárom vagyok.”
Ez egy visszatérő álmom volt, az evezés, de soha nem sikerült vízre szállnom Versenyző voltam két évig, aztán az elmaradt az életemből. Úgy, mint valahai szerelmemmel, az álomban szabad vagyok, nem vagyok felelősségre vonható, az álom az álom. A szerelmem mellett ez volt a másik visszatérő álmom. Rémálmaim voltak, de az más mező.
H.L.:
Még ezt a szöveget.
V.D.:
2013. 10. 28. C.12412
„[Ma reggel hazafelé]
Ma reggel hazafelé
láttam egy kétcopfos öregasszonyt
bolond lehetett
két varjú károgott a Széna téren
megkívántam és vettem egy sajtos rudat
százhetven forintért
jaj mire való ez a világ
Uram irgalmazz”
H.L.:
Főleg az állaga, ez meg Pilinszkyre emlékeztetett engem. Nagyon sokat foglalkozik a naplóiban is…
V.D.:
Valaha sokat használtam Pilinszkyt. Ez az „Uram irgalmazz” nem egészen pontos. Az van a mélyén, hogy milyen ez a világ. Még csak nem is rettenetes. Alapjában nem értem. Azért az ilyen tételek, hogy sajtosrúd, meg az öregasszony… és ezt valóban átéltem, az uszodából hazafelé leszálltam a Széna téren…, ez Istenhez föltekintés, hogy magyarázd már meg nekem, hogy mi ez az egész.
H.L.:
„Ki eszelhetne ki ennél szomorúbbat?” A valóság a banalitásaival együtt, kiismerhetetlenül összetett, mégis… persze, hogy nem kitalálta ezeket az élményeket, hanem megélte. Zárlatul egy nagyon szép verset szeretném, ha felolvasna. Nem tudom, Kántor Pétert ismerte?
V.D.:
Nem ismertem a dolgait, csak a Zelk-kuratóriumban volt benne, ott láttam. A Zelk özvegye csinált egy ösztöndíjat, amit évente adtak egy művésznek, ott adott át díjakat.
H.L.:
Ez a vers azért is megmelengette a szívemet, mert ez a vers… én ismertem, nagyon szerettem Kántor Péter verseit. Ez a vers, amit ön írt, ez a vers ez meglehetősen Kántor Péter modorában íródott.
V.D.:
2015. 10. C.15497
„[egy illat]
A mennyország nem vonz, köszönettel tudomásul veszem.
Tán egyetlen, ami itt a földön modellálja számomra, egy illat. Életemben vagy
hatszor találkoztam vele, túlvilági gyönyör. Nem tudom az eredetét; virág,
növény, szappan, testszag, vagy ezek keveréke. Én Szűz Mária-jelenlétnek hívom.
Először főiskolásként. Húsz éve a villamoson megkérdeztem egy lányt, milyen
parfűmöt használ, azt Kata meg is szerezte. Nem működött. Tegnap gyorsúszás;
levegővétel közben éreztem egy pillanatra.
Van
Mennyország.”
H.L.:
Azt hiszem, hogy ez egy nagyon szép zárszó. Szeretném megköszönni, hogy eljött vendégnek és beszélgetett velem.
V.D.:
Érdekes volt.
H.L.:
Köszönöm mindenkinek, aki követte itt a helyszínen, vagy a felvételt megtekintette. Ez volt a Kortársak zenei kísérettel az A38 Hajón. Váli Dezső volt a vendégünk.
V.D.:
Köszönöm.