bocsánat

2021.04. html-2021/esterhazy-emlekek.htm C.19806 - 814

-- Bocsánat, kedves G., csak a legelsőt akartam válaszolni, de a rendszerem miatt sorra följön minden, a közügyebbeket akkor ide, együtt —nem kell elolvasni :-)) d.
-----------------------------------

(EP, Harmonia celestis)

Tovább táncoltak, de már nem mozdultak, anyám erősen fogta apámat, aki így szép rendben visszakapta életének minden boldog és reményteli pillanatát, pillanatokat, melyek az ő emlékezetében meglehet elhalványultak, de még halványan is örömet okoztak, egy hang, halott édesapjának a hangja, egy szürkében tartott Váli-kép szürke részlete, karistolás az ezüst cigarettatárca alján (soha senkinek nem árulta még el, honnét a karistolás, és már nem is fogja),

----------------------------------

92. 1. C.02229

Esterházy Péter a Hahn-Hahn grófnő pillantása c. új könyve dedikálásában fölhívta a figyelmemet a 170. oldalra, ami rólam szól:

-A városok és az ég. 2.

Ha hisznek nekem, jó. Budapest olyan város, hogy ömlik az eső, mintha dézsából öntenék. Egy férfi nagyméretű képet cipel. Látszik, nehéz. A kép egy műterembelsőt ábrázol. Legalul, már majdnem le- vagy kicsúszva egy szék van, profán kereszt. A kép szent. Ami Vermeerből kimaradt - így lehetne okoskodni. Mindez a Mártírok útján történik, ahol a szénmonoxid-koncentráció a legnagyobb a városban, valahogy beragad a levegő a házak közé. Európa legbüdösebb utcája, mint ilyen, unicum.-

LEVÉLBEN REAGÁLOK:

Kedves E - PÉ!

A Hahn/2/ grófnőből az a bizonyos 170. oldal helyesen így hangzik:

-...Mindez a Mártírok útján történik. A festő elhaladtában a boltosok és vevők kitódulnak az üzletekből. A KANZLEI-ből a négy hivatalnok. A fiatalabb rabszolganők ujjuk hegyét csókolgatva isméltik: itt jön Ő, Potifár háznagya. A villamosok megállnak, csend lesz. A festő zavartan bizonygatja, hogy az utca nem róla van elnevezve. Egy Veronika nevű növendék megkérdezi a Mestert, mennyi ideig tetszett ezt festeni. Végül egy Simon nevű úr kiszáll egy Hondából és átveszi a kép terhét.

Beesteledik, mindenki hazamegy és megjavul. A festő fáradtan meghajol-

(E. P. a nála függő képemet írja itt le., lejjebb itt mutatom is; Hondája van. 92. 3.)

----------------------------------------

ESTERHÁZY PÉTER A C. NAPLÓRÓL

Egy kékharisnya feljegyzései / Élet és Irodalom 1992. dec. 11.

Az szerencse, ha egy 16 éves fiú elkezd naplót írni, és azután, idővel, szép lassacskán kiderül, hogy ő Váli Dezső, a festő.

Minden ember érdekes, de nem minden ember naplója érdekes. Ezt a naplót természetesen a képek felől nézzük - vissza. Van ebben a szemléletben minden, ami olcsó: nagy ember papucsban, kulcslyuk, karriertörténet. Talán azon a képen az a sikált folt innét, most fejtődik meg - bennfentesség és valódi tapasztalat.

Látjuk, ahogyan nől egy ember, nem úgy értve, hogy egyre nagyobb lesz, egyre válibb (noha ez is igaz), hanem ahogy egy fa. Lombosodik, elhagy ágakat, nehezül.

Egy fiatal ember tervez, tervezi magát, s mi ellenőrizni tudjuk őt, részint belülről, a szövegből, részint kívülről (egy másik belülről), a képekből.

Nemcsak művész-napló ez, hanem akárki-napló is ez, egy jeder-mann följegyzései, egy értelmiségi itt, a 60-as, 70-es, 80-as években.

Persze állandóan érezni, hogy aki ezt írja, festő. Szemes ember. Váli (hála Istennek) nem „jótollú”; nincs igazán viszonyban a nyelvvel. Ha stílust és (göcsörtös) pontosságot mondunk, az a fogalmazás mögött álló emberre vonatkozik. Valaki beszél, ezt halljuk. Ez az aggálytalanság is előny, sok jó egyszerűség következik belőle.

Mondat-gyűjtemény: „Képeim önkényesen alakítják magukat, sajnos. Örülök neki, ha jól.” „Színeket kellene gyűjteni.” „A felkészülés munkáját (egy évtizedig tartott) befejeztem.” „Lázas tempóban hajszoltam életemen át a nyugalmat.” „Segíts, Uram, hogy megtaláljam e hármas közösségben (Kata, művészet meg én) a méltányos egyensúlyt.” „Nem jó képeket kell festeni, újat kell mondani.” „Elég sok mindennek ő az oka, de nem hibás semmiben.” „Egy marha középkorú férfi mindig akcióban, ill. reakcióban gondolkodik. Hogy akkor majd én... Semmit nem lehet csinálni.” „Csak a munka, ijedten kapaszkodom bele.” „Hogy a disznókarajt mivel klopfoltam ki, azt csak négyszemközt vagyok hajlandó megmondani.” „Gyönyörű csaj reggel, tejboltba menet az utca túlsó oldalán. Elrontotta az egész napomat.”

Jó és rossz napok, szikár őszinteség, szigorú szeretet. Van levél, ajándékozó, kérő, felszólamló, szerelmes, Grósz elvtársnak szóló és főpapnak szóló, van elmélkedés, szakszöveg, ima, családtörténet, művésztörténet, kortörténet.

Lehet mondani, törmelékes anyag - mégis mutat egy nagyobb, mélyebb dimenziót.

-----------------------------------------------------------------

Műterem, középen egy szék

A/88/24, olaj, farost, 100x100 cm, 1988-90.

Esterházy Péter tul.

ESTERHÁZY PÉTER

MI HIÁNYZIK HONNÉT

Egy olyan szobában ülök mostanság, amelyben nincs Váli-kép. A lakásban sincs, a házban sincs: idegen helyen vagyok; jól. Nem minden szobából hiányzik Váli. Ettől egy szoba még nagyon is rendben lehet. De ha már, kicsit véletlenül, ideértünk, fordítsuk meg: való-e kép egyáltalán lakásba? A lakásainkba? Olyanok-e a lakásaink (vagyis az életünk), hogy satöbbi, illetve olyanok-e a képek (vagyis az életünk), hogy satöbbi?

Mekkora is az, amelyik nálunk lóg? Nagy. Milyen nagy? Nagyon nagy. Mintha betakarná az egész falat. Vagy ellenkezőleg: hatalmas ablakot vág a falba, szorosan a másik, valódi ablak mellé. Evvel nyilván statikailag megbolondítja a házat. Földúlja. Elveszélyesíti. Nincs jó helyen, két okból sem. Egyrészt mintha el volna dugva, került, ahová kerülhetett, másrészt a fények úgy esnek rá, hogy betükrösödik, és akkor téblábolni kell előtte, oldalt hajtogatni a fejet, alkalmas beobachtungsstellét keresni (és végül nem találni).

Elsőre: kietlen hely. Egy börtön, ott a rácsos ablak, a priccs nem látszik, a kübli se, csak egy szék. Az elítélt sem látszik. Nyilván jó oka van, hogy idekerült. Nevetséges volna mindannyiunk ügyét justizmordnak tekinteni. Nem; jó ok. Vagy: szikár hely. Egy cella; aki itt él, nem kívülről kapja a fényt, a priccs nem látszik, a szerzetes sem, csak a szék. A szék a társa. Vele osztja meg a teret. Aki itt él, egyedül van és egyedül akar lenni, de nem magányos. Vagyishát ez nem ilyen szépen van, nincs így kiendlizve. Vereségek sora látszik a képen. „18 éve hallgatok ebben a szobában, amiben élek.” És: „Nem jó képeket kell festeni, hanem újakat mondani.” Vagy: akár egy álom. A szék mintha egy másik álomhoz tartoznék. Színek nincsenek. A színek: ha akarom, lilás, ha akarom, barnás, ha, akkor szürke. Ha meg sokáig nézem, benne leszek a képben, ami mint kilátás elég nyomasztó. Vagy: univerzális hely. Olyan, mint a németalföldi „kis” képek. Mindegy, mi van rajtuk, egy falu látképe, egy csokor virág, egy arc: ott az egész. Világábrázolás. A kozmosz nem kicsi vagy nagy, hanem egész. Teljes.

Váli képe: a hely, ahol most vagyunk. A nagy világon e kívül. Nem az ő helye, hanem mindannyiunké. Az sikerül neki, ami XX. századi művésznek ritkán: én-ből mi-t csinálni (szándékosan nem a teremteni szót használom).

Egy olyan házban élek, amelyben van Váli-kép. A kép kedvéért át kéne építeni a házat, egy kicsit; és nem vet sem rám, sem a világra jó fényt, hogy ez csak mint tréfa értelmezhető.

Másfelől: a kép által lett olyan otthonom, hogy hiányoznék a kép belőle.

---------------------------------------------------------------------------

A KIADÓI VÁLI-OEUVRE CD-ROM SZÁMÁRA

Esterházy Péter: Bevezető

Bevezetek. E pillanatban nem egészen tudom, hogy mit, de úgy döntöttem, ez nem fog zavarni.

Ez a CD tartalmaz egy Váli Dezsőt. Ez a tartalma. Mondhatnánk, véges miként tartalmazhat végtelent, rendben, javítsunk, a CD tartalmaz VD-ből egy jó nagy darabot. Tartalmazza VD egy nézetét. (Ki néz?) Egy változatát. Egy fölfogását. Úgy azonban, hogy mégiscsak az egészet felöleli. Mindent.

Mindent, amit VD összevillázott magáról, elsősorban tehát a műveit. Minden látható. Azok is, amelyek nem láthatók, mert mondjuk egy távoli, setét közraktárban telelnek, vagy szanaszét, ki tudja, hol. (VD tudja, és mondja.) Mintha titokzatos, idegen helyekre pillanthatnánk be, valaki fogja a kezünket, gyere, mutatok valamit.

És nemcsak valamit mutat, vagyis a képeket, hanem mindent, ami a kezeügyébe akad, tőle, róla, írva, mondva, nézve, hallgatva.

Érdekes volna ezt az egészet műalkotásnak tekinteni, melynek tárgya, műfaja, médiuma: Váli. Egy Válit látunk hát, egy Váli teremtette Válit.

Az, akit az Úristen teremtett, szigorú, komoly művész. Itt, ebben a gesamtkunstwerkben azonban látunk egy komolytalant is, egy naprakészet, mozgékonyt, egy interneccest, hiút és hülyülőt, narcisztikust és így önirónikust. Ahogy a költő mondja: egy ürgét.

Régi és új ritkán van így egyben.

------------------------------------------------------------

dátum: 00.11. fájl: c-fajlok-2/c06441a-1.htm C. 06441a-c

Esterházy Péter: Harmonia caelestis részlet, 236p.

( a tiszteletpéldányban jelezte szövegem átvételét, amit még Berlinbe küldtem neki, faxon)

Édesapámról három fénykép maradt. Az egyiken sarkantyús csizmában, magyar ruhában áll, kimosolyog a képből, fél karját büszkén a csípőjére teszi. Második képén, az esküvőin, csaknem olyan megnyerő, mint az apja, pepita ruhát visel, szőke barkóját a kor divatja szerint ékbe nyíratta, nyakkendőtű rögzíti széles nyakkendőjét, fején keskeny karimájú, gömbölyű kis kalap, madártoll van mellétűzve. Huszonkét éves ezen a képen, erős, szépség és komolyság sugárzik róla, aki a harmadik képét megnézi, amelyen alig negyvenesztendős, nehezen hiszi el, hogy ugyanazt a férfit látja. Ha a huszonkét éves édesapám gyönyörű apjára emlékeztetett, az öregedő már a másik szülője arcát tükrözi, nagyanyám vonásait durvábban faragták. Nem az a szomorú ezen a fényképen, hogy azt rögzítette, oda az ifjúság, hanem hogy azt mutatja, oda a bátorság is már, egy megtört, puffadt, majdnem reménytelen, idő előtt megöregedett férfi néz a lencsébe. Ez az arc már tudja, nincs menekülés, se segítség, az élet a végéhez közeledik, nem sikerült semmi. A huszonkét éves édesapám még olyan, hogy szinte leolvasni a képéről, ez a fiú alighanem verseket ír. A negyvenéves arca olyan emberé, akinek már olvasni sincs kedve többé, a rettenetes élet és rettenetes anyja és rettenetes sorsú felesége (mama) fölemésztette minden erejét, és nincs olyan csoda, melynek hatására meggörnyedt háta újból kiegyenesedjék. (Édesapám halálának oka: ''az életerő kimerültsége és szélhűdés''.)

A család baráti lábon állott a Kosztolányi famíliával. Nagyapám boncolta Csáth Gézát szegényt. Az anyai ág osztrák és sátoraljaújhelyi; lesújtó véleménnyel voltak az ott tanuló fiatal Kossuthról. Van egy családi legenda egy elsüllyedt dunai uszályról, amelyről csak dédapám tudta, hogy szögrakománya rozsdamentes - ebből vette meg a vaskereskedését. Borászattal is foglalkoztak. Az ági nagyapám tanította meg édesapám fiát lepkét gyűjteni és lombfűrészelni. Egyszer a zebegényi erdőben elveszett a lepketartó ciánosüveg. Volt izgalom. Keresztapám mint pénzügyminiszter a siralomházban katolizált. Édesanyám 26 évesen kétgyerekes özvegy. Háború előtt kalapban és kesztyűben jár utcára, a romos Pesten alkalmi hordár egy öreg babakocsival. Ma 78 éves. Megígérte, föntről majd alaposan megnézi New Yorkban az édesapám fiának oly kedves Lehman-gyűjteményt, de annak 1990-es változatát, mert azóta sajnos átrendezték. Húgom Salzburgba emigrált, a búcsúvacsorán pezsgőt bontottunk; Benedek-rendi apáca lett, most hazatelepült, kolostort alapított és épített Kaposvár mellett. Feleségem kandidátus, szőke. Édesapám Svájcba járt síelni, volt egy motorbiciklije, jól táncolt és szerette Wagnert, meghalt a Szovjetunióban.

mellé a Váli-monográfia eredeti szövege

ÉLETRAJZ

Valitsek Antal kőműveslegény Morvaországból Szabadkára települvén 1798-ban oltárhoz vezeti aráját, Hajcsung Katalint. Névmagyarosítás: 1862. Van egy családi legenda egy elsüllyedt dunai uszályról, amiről dédapám tudta, hogy szögrakománya rozsdamentes; ebből lett a vagyon. A századfordulón baráti kapcsolat a Kosztolányi famíliával. Nagyapám, dr. Váli Dezső boncolta Csáth Gézát. A család Trianon után maradék bácskai birtokait eladva két vagon bútorral Budapestre menekült, a Zugligetben vett villát. Az anyai ág osztrák, és sátoraljaújhelyi - lesújtó véleménnyel voltak az ott tanuló fiatal Kossuthról. Vaskereskedés és hegyaljai szőlők. Ezági nagyapám tanított meg lepkét gyűjteni és lombfűrészelni. Biológiai könyveket fordított a maga örömére, horgászott. 1949-ben a zebegényi erdőben elvesztettük lepketartó ciános üvegét. Volt izgalom.
Keresztapám, Reményi Schneller Lajos németbarát pénzügyminiszter, a siralomházban katolizált.
Anyám: sz. Behyna Magda, gyerekkorától tanítónőnek készült, 26 évesen kétgyerekes özvegy. Háború előtt kalapban és kesztyűben jár utcára, a romos Pesten alkalmi hordár egy koszos babakocsival. Ma 78 éves.
Megbeszéltük, föntről majd alaposan megnézi New Yorkban a számomra oly kedves Lehman-gyűjteményt. De 1990-es állapotában, mert azóta sajnos átrendezték.
Apám: Váli Dezső, még Szabadkán született, banktisztviselő. Svájcba járt síelni, volt egy motorbiciklije, jól táncolt és szerette Wagnert. Nem emlékszem rá, meghalt 1946-ban, a Szovjetunióban.
Húgom: Erzsébet, 1971-ben Salzburgba disszidált, a búcsúvacsorán pezsgőt bontottunk; benedekrendi apáca lett. Most hazatelepült, kolostort alapított és épített Kaposvár mellett, Kaposszentbenedeken.
Feleségem: Jávor Kata, kandidátus, szőke, MTA. néprajzkutató.

----------------------------------------

dátum:2001.4. 20 cím: Élet és Irodalom fájl: html/esterh cikke.htm C.06644/A-C

XLV. ÉVFOLYAM, 16. SZÁM, 2001. április 20.

ESTERHÁZY PÉTER:

Egy katolikus magyar följegyzéseiből

A keresztény Magyarország kifejezésnek ugyan nincsen értelme (vagy ha van, történeti, antul rosszabb), bornírtság, ha államtitkárok zsolozsmázzák is manapság, de a keresztény magyarnak van, én például az vagyok, annak is a katolikus alfajzata.
      Mint ilyen - és mint szerencsés - virágvasárnap részt vehettem Rómában a pápai misén. Húsvét táján Rómában - ezt már rég szerettem volna. Feketéllett tőlünk a Szent Péter tér, miközben hatalmas kivetítővásznakon is láthattuk - magunkat, mindent. Lenyűgöző és letaglózó volt látni az erőnek, a hatalomnak és egy létezőnek mutatkozó hagyománynak ezt a látványos nagyvonalúságát. (Egy elmeszesedett, óriás hatalmi struktúra üres önünneplése, lehet így is látni, tapasztalni.) A lengő, zöld ágak, pálmák, a fiatal férfikórus tényleg mintha az ég felé szárnyaló tiszta zengése, a bíborosok bíborjai, a püspökök lilái - mindez nemcsak egyszerűen szép volt, hanem arról is szólt, hogy ez a katolikusság valami komoly ajánlata az emberiségnek (önmaga számára), különösen, hogy ennek a flott színháziasságnak a közepén, annak részeként, de azt ellensúlyozva is, ült ferdén egy tört testű öregember, akinek alig forgott a nyelve, támogatni kellett, mégis mintha ő lett volna a világ közepe, a testet (ezt a krüpli testet) öltött keresztény szellemiség maga, a pápa.
      Persze ez nemcsak mise volt, hanem turisztikai izé is, nem messze tőlem spanyol csajok integettek és vihorásztak, előttem a földön két férfi ült, egy pár, és sziszegve acsarogtak egymásra, avval a fáradt gyűlölettel, ahogyan csak házaspárok tudnak, de ez se volt zavaró, a főpapok sem, vonulásuk színes méltóságában most intellektuális és szellemi finomságot láttam, néztem közelről az arcukat ("nem semmi"), és testvéries gonoszkodással arra gondoltam, hogy azért köztük sincs kevesebb hívő, mint csak úgy az utcán. Mellettem egy római öregasszony állt, inkább parasztasszony, aki mindentől függetlenül folyamatosan imádkozott, és amikor a "béke jelével" köszöntöttük egymást, vagyis kezet fogtunk és rámnézett, tudhattam, hogy értem is imádkozott.
      Így elérzékenyülve arra kellett gondolnom, hogy katolikusnak lenni nagy és fontos dolog - lehet, és éreztem az összetartozás békéjét ott mindenki vadidegennel. Önkéntelenül átfutott rajtam, fölnézve a nevemet viselő (tréfa!) székesegyház monumentális homlokzatára, hogy hát itt, most, nem szívesen volnék protestáns. Nem mintha bármi fenyegető lett volna ott, ennél, mondom nevetve, kicsikét rosszabb: valami kizárólagos érvényesség látszott, mintha az Isten is katolikus volna. Kijött, ha csak játékból is, belőlem a katolikus kevély. És innét meg az jutott eszembe, hogy micsoda gyönyörű nagy bátorság kellett és kell a mai napig ez ellen föllázadni merni vagy csak ellentmondani, nem is főként a hatalom miatt, hanem mert annyira igaznak látszik, olyan komolyan, megbízhatóan, szépen megalapozottnak, s ennélfogva, miközben épp bekasszíroztam a pápa áldását, nagy tisztelettel gondoltam ezekre a lázadó emberekre, mondjuk Luthertől Eörsi Istvánig.
      Azután még az is az eszembe jutott, hogy a pápa egy híján annyi éves, mint az apám, ettől meg elpityeredtem, mert még arra is gondoltam, hogy ha már egy generáció, akkor imádkozhatna is érte. Vagy majd beszélgessenek - vélhetően a mennyországban. Viszont a könny rászáradt az arcomra, és ettől meg megfájdult a fejem.
      Szóval jól elvoltam, ezernyi kötésben, szabadon, fájva.

Mint ilyen - lásd fent - nagyszombaton elmentem (tünk, arámmal s a négy idegen szívű pulyával) a Margit körúti ferencesekhez a körmenetre. Még bennem munkált a Rómából hozott közösségi érzés, születésnapom is volt, jólesett ott mennem a többiekkel a váratlan húsvéti hidegben. Az éneklés ugyan el-elakadt, elromlott a mikrofon, a szokásos: elöl mást énekeltek, mint hátul, de hát mit számít, nem tökéletesek vagyunk, hanem: együtt.
      És együtt kicsit mások vagyunk, mint külön-külön. Mert ez a közösségiség kivesz a mindennapokból, hisz az a szempont, amely egybehoz minket, az nem a mindennapoké, az annál nagyobb. És hogy éppen ez volna a jó a társadalom egészének abban, hogy vannak hívő emberek. Mert emlékeztethetnek egy másik szempontra, ama nagyobbra, ami annak is jó (hasznos) lehet, aki a hitben nem tud, akar kapcsolódni.
      Micsoda szabadság ez, gondoltam, katolikusnak lehetni.
      És akkor ezek jutottak még az eszembe: mi, a katolikus egyház vajon észrevehetően megjelenítettük-e ezt a sajátos szempontot az elmúlt, bő egy évtized alatt? Nyilván ezernyi jó dolog született ez idő alatt, de mint egész, adtunk-e valamit a társadalomnak ebből a szabadságból? Belepirultam a kérdésekbe.
      Körbenéztem, jó arcú, jó módú budai polgárok közt meneteltem. Milyen kevéssé van jelen a mai társadalomban a szolidaritás - mondhatni bármivel, bárkivel kapcsolatosan. És ez nem okvetlenül önzőségből adódik, hanem félelemből és kiszolgáltatottságból is. Abból, hogy olyan sokan nem találják a helyüket, nem igazodnak el az új, szabad világban, s ez az ijesztő nehéz köti le minden erejüket, figyelmüket, másra már nem marad.
      De hát az egyháznak éppen nem kell ebben a kötésben lennie. Milyen fantasztikus és magától értődő volna, ha meg tudná jeleníteni a szolidaritásnak ezt a szükségszerűségét! És mi volna a legaktuálisabb, a szolidaritásnak melyik formája? Hisz annyian rászorulnának. Mégis, most minden erről dübörög, naponta cikkeznek róla, vajon nem a romák ügye az egyik legaktuálisabb, legégetőbb dolog?

Milyen gyönyörű volna, ha húsvét vasárnap minden katolikus templomban mondjuk arról szólna a prédikáció, hogy a cigányok a testvéreink!
      Nézem a körmenetbélieket, vélhetően sokan olvassák a Magyar Nemzetet. Mindennap olvashatnak valamit a hazaáruló, franciáknak gazsuláló gyászmagyarokról (önéletrajzi megjegyzés), az álmenekülőkről, a zámolyi gyilkosokról és izraeli meg az orosz titkosszolgálati pesztonkáikról. Azért ez kiad egy képet. Ha hallanák holnap a szószékről, hogy imádkozzunk nehéz sorsú cigány honfitársainkért, biztos el kéne gondolkodniuk ezen-azon, mielőtt a plébánost is benyomnák frusztrált, identitáshiányos magyarságveszejtőnek. Bárhogyan végződnék is ez az elgondolkodás, a haza javára válnék.
      Az egyház szabad: nem csákvári születésű, akinek nehezére esik jót gondolni a romákról, hiszen megölték egy falubelijét, nem aggódó anya, aki csak a veszélyt látja féltvén a gyerekét, nem politikus, aki csak annyiban tud minderre gondolni, amennyiben az az újraválasztását szolgálja, és egyébként is ezer dolog korlátozza valóságosan, és nem olyan, mint mi, akik csöndben örvendünk, hogy a szomszédunk nem roma: az egyház szabad: ő tudhatna arra gondolni, hogy a romák embertársaink és állampolgártársaink, emberek, lelkek, akik ugyanúgy állanak az Úristen előtt, mint mi, nem romák.
      És akkor kampányba fogna az egyházam, püspöki körlevél emlékeztetne minderre, néhány főpap összeállna, és szigorú levelet írna, nem, nem Jospinnek, ennél több eszük volna, hanem mondjuk a magyar miniszterelnöknek, nem oldalaznának ily siralmasan a pártok között, fütyülnének rájuk, nem az volna az eszükben, óriásplakátok jelennének meg, nem ez az ezer éve érted haragszom, hanem mondjuk egy enyhén giccses kép, Paskai meg egy szurtos(!) képű kis romakölök, és a főpap lábujjai közül egy virág kandikálna ki, mellette a fölirat: Magyar Katolikus Egyház - jogodban áll szeretni.
      Az egyház így kézzelfoghatóan betöltené társadalmi hivatását, a hívőket az örökkévalóságra figyelmeztetné, a többieket csupán 40-50 évre, hogy tűnődnének el, mi lesz itt, milyen ország, ha így gondolkodunk továbbra is a romákról, ahogy most.

És akkor mért nem ilyen az egyházunk?, kérdi az egyik pulya. Azért, angyalom, mert szar gyávák vagyunk. Csönd lett. Egy apa se szereti, ha a gyerekei sajnálják.

-----------------------------------------------------

2001.6.15. html/cikk27.htm C.06648-649

A teljes szövegek megtalálhatóak

a C. napló kéziratban, melynek másolata

az MTA. Kézirattárban van;

Bp. V. Roosevelt tér 9.

Élet és Irodalom 2001.6.15.

(eredetileg fax Esterházy Péternek)

Drága Péter!

Hallom, Jelenits atya válaszcikke váratlanul ért, s tájékozódásügyben fölmerült a nevem.

Ellentétben hörgő nagyszámú ismerősömmel, véleményem halk és önkételkedő, alakuló szeretne lenni. A Lukács uszodában, és a vasárnapi kirándulásokon is (egy ujságírós társasággal járok) többszörösen vihart kavartatok.

Tehát.

1. Nem ide tartozik, mégis. Lejött velem egy interjú a Magyar Demokratában, a cikk eleje arról szól, hogy téged szoktalak megkérdezni, hova szabad, és hova nem írni, mert nem ismerem a lapokat. Hogy ugyebár nevemmel egy szélsőséges lapot legitimizálok, stb. A riporter megjegyezte, Jelenits kétszer is nyilatkozott ide. Mondom, bocs, akkor közölhető, Jelenits üti Esterházyt. A cikk megjelent. Baloldali barátaim rettenetesen letoltak. Kételkedésem megmaradt. Fölhívtam utólag Jelenits atyát: igen, vállalom, mondta. Ha kérdeznek, és elmondhatom, amit akarok, akkor megyek, oda is. Nem az elkülönülés az út, hanem a párbeszéd.

Végül megtalált kulcsmondatom: Krisztus urunk kurvákkal és vámosokkal vacsorált.

(Ha érdekel, minderről bővebben májusi levelemben az interneten: vali.c3.hu)

2. Aláírásotok a francia főembernek írt nyílt levélen, hogy örülsz, hogy menedékjogot adtak a zámolyi cigányoknak. Ovisok árulkodnak a homokozóban.

A cigányügy Európában évszázados gond, az együttélés mindkét fél számára tartós fegyelmet, szeretetet és kompromisszumkézséget kíván. Ez az eset senkinek nem volt jó, a cigányokat is megosztja, hamis illúziók, ez az út semmire nem megoldás. Az előző és a következő kormány is fog ezzel bajlódni.

Viszont a kérdés politikai csatatérré degradálódott, talán annak is indult. Az egyház ebbe így nem nyúlhat bele. Bocs, ez más; ez százéves gond, nem akut holocaust.

Kata találkozott Chris Hann-nal, angol néprajzos, most a berlini Max Planck Intézet igazgatója. 20 éve egy évet gyűjtött Magyarországon, s most visszatért. Azt mondja, a magyar értelmiség bizonyára nem tudja, hogy a magyar falu tragikusan leszakadófélben van, nem érti, ebből miért a cigányokat emelik csak ki.

3. Húsvéti cikked az ÉS-ben.

Nem szeretem, ahogy diznilendben forogva nézel körül a szt. Péter téren. Ez a rágógumizós hangvétel jópofi, de kissé elharapódzott nálad. Szentmisén vettél részt. Naplójegyzetnek elmenne, mert őszinte, ha neked ez a mise ennyi volt. De itt közéleti véleményformáló szerepben vagy.

A cikk eleje nyilván csak népdalküszöb volt ötletedhez, a püspöki körlevélhez.

4. Jelenits atya válasza. Nézem végig.

Egyetértek a keresztény ország vagyunk véleményével. Tudom merre lőttél, az helyes is, csak pontatlan a fogalmazás.

Kemény mondata, hogy mennyire vagy keresztény, annak megítélése nem rád tartozik: komolyabban vesz, mint a cikked felütése, lehet hogy - bár igaz-, evvel túllőtt a célon.

Egyetértek, hogy cikked végülis világnézeti bizonytalanságnak hatott.

Nagyon kényes mondata, hogy a püspökkarnak nem a napi (politikai és) társadalmi kérdések megoldásával kell foglalkozni. Összes literátus, baloldali, zsidó és katolikus, liberális barátom ezen háborodott föl legjobban. Kulcskérdés, nem látok tisztán. Ha a napi és a megoldásával szavakon van a hangsúly, feltétel nélkül egyetértek. Igen, mert ez most politikai játék.

A II. világháború után francia papok civilbe öltöztek, beálltak gyárakba esztergálni. A pápa akkor tiltotta le ezt a munkáspap mozgalmat, mikor azok elkezdtek a szakszervezet stb. mentén a gyárosok ellen föllépni. Krisztus nem hirdetett harcot a rabszolgaság ellen.

A romák sakkfigurákká lettek, mondja Jelenits, barátaim dühöngenek, hogy már megint ez a nemzetközi összeesküvés elmélet..., nem kell annak nemzetközinek lenni... politika.

Az óriásplakátot, ha ugyanazt láttuk: elöl az áldásosztó pápa, szemben a tömeggel - nekem tetszik. De a te plakátötleted is jó.

Talán a kulcsmondata: az egyháznak az evangéliumról kell tanúságot tennie, amely az emberek lelkiismeretében...

Ma nem kell az írónak bírói szerepet vállalnia... Hát ezt nem tudom... talán mégis.

Csak akkor nagyon pontosan...

Levezetés.

Koncentráltabban kellett volna fogalmaznom, de lányom új, sokfiókos IKEA szekrényét kell közben összeállítanom, mellfúróval és csillagkulccsal, holnap költözködnek. Még standolajjal fogom majd beereszteni.

ölel:

----------------------------------------------------------------------

01.6.8 LM/ESTERH-SZUTS11 C.6659

Feladó: Miklós Szüts

Dátum: 2001.06.08. 15:04:30 +2h

Címzett: Esterházy Péter

Téma: vaali

Kedves Pé,

Elküldte - kérésemre - közös barátunk levélváltásotokat. Voltaképpen semmit

nem akarok mondani ez ügyben, legfeljebb annyit, hogy tudd: száz százalékig

veled értek egyet. Évek óta próbálom barátunkat pallérozni: mint látható,

teljesen reménytelenül. Minden felől érthetetlen. Úgy tesz, mintha okos

lenne, és közben tök hülye. (Festőnek persze ez pont jó lenne... Egy régi -

azóta szintén megőrült - barátunk, Mezei Gábor mondta azt sok-sok évvel

ezelőtt: a Válival az a baj, hogy az élet minden területén őrült, kivéve a

festészetet. Jó bon mot, de persze nem ilyen egyszerű.) És úgy tesz mintha

hülye lenne és közben nagyon okos. Lehet, hogy csupán rosszkor hülye és

rosszkor okos? Boldogan lubickol a (z ál-) tájékozatlanság édes rózsaszín

vizében. Volt szerencsém nekem is mondani neki többször, hogy micsoda duma,

hogy nem ismeri a Demokratát. Egyszer vegyen egyet... stb. stb.

Én sem vagyok a Vasárnapi Újság megrögzött hallgatója, de tudom, hogyan dől

a szar a szájukon.

És piszkosul utálom a csúsztatásokat: amikor azt mondják (J.-csel együtt),

hogy ők a Népszabadságba is adnak interjút. Szóval a jobboldali fasisztával

szemben - szerintük - a baloldali fasiszta lap? Márpedig a Népszab. jár a

Válinak, minden reggel olvassa.... stb. stb.

Egy fasz.

A legjobb barátom.

Ölellek innen messze Párizsból

szm.

-------

Válaszom a problémájukra, hogy helyes-e a Demokratában publikálnom.
01.6. LM/ESTERH12 C.6660

Feladó: Váli Dezső <vaali@dpg.hu>

Dátum: 2001.06.08. 22:21:09 +1h

Címzett: Esterhazy Péter

Szuts Miklós

Téma: v.

Krisztus urunk kurvákkal és vámosokkal, Vasárnapi Újságosokkal, Népszabosokkal stb. vacsorált. Ennyi.

Semmi taktika, semmi tájékozatlanság.

maradok Váli

másolat: író barátunk

------------