Hegedűs Gyöngyi

egy nap ötven órája

nem, nem fognak a fotonok, a fény vaktöltényei becsapni, maradjanak bár, mint a forradalom lövései, a legszebb őszi színekkel csapódva az októberbe, apám már napok óta haldoklás végső agóniájában volt, és mi makacsul nem vettük tudomásul, az egyik ügyeletes orvos

csodálkozva mondta apám mellett a nap ötven órájában múzeumi teremőrként ülő anyámnak, mikor fölöslegesen felkeltették, hetek óta az átadásnál minden ügyeletesnek azt mondják, hogy haldoklik, maguk ezt, hogy nem tudják, kivert minket a mély álomból, ahogy mi őt,

és káprázott szemünk a neontól, a halál tudomásul vételül szolgál, akkor is, ha végső nemtudás, nem, nem akarom most még egyszer ezt a hibát elkövetni, hogy nem látom, haldokolsz, a cél az eszközt szentesíti nem az okot, a test, ez az anyag megerőszakolás,

a mindentudás rapefruitja, mint haldokló levél pompázik érett gyümölcs színekben, most hát kimondom, haldokolsz, akkor is, ha tagjaimba szakad a szó, ki haldoklóval jól tud beszélni, arra a világ teremtését is nyugodtan rá lehet bízni, nem mintha jobban felkészítene

bármire, a halál mindig hirtelen, megvonja magát tőlünk az innenső, de túlra nem

érünk, az apálymederben is meg lehet fulladni, talán hűtlenségnek véled, hogy még

leszek éhes, vizet is magamhoz úgy veszek, mint étket, ha minden mozdulatom nem is

magaménak érzem, van gyász, miben őshonosra vált az ujjongás, lesz kinek arcán ragyogássá gyúljanak a fények, mikor látja, méltán elfeledve, én is a túlpartra értem, hagyom a fény vaktöltényét becsapódni, az üres hüvelyt a fáradt fizikusok helyett majd angyalok begyűjtik