2021.10.20.                            html-2021/interju-2021-10-20.htm            C.20269 - 275

MIX Magazin számára interjú, némileg szerkesztett

Váczy András – Váli Dezső 2021.10.20

VA.:

Indítsunk a kályhától, a gyerekkorodtól. Hol születtél? Mi minden ért, ami nagyon fontos, hogy abból hol is tartunk ma. Mesélj nekem.

VD.:
Édesapám 40 éves volt, édesanyám 18 évvel fiatalabb, amikor összeházasodtak. Egy nagyon nagy szerelem volt. Nem viharos, hanem mély szerelem. Én megfogantam igen hamar, és apám kikerült a fontra. Attól kezdve évekig. Hónapokra hazajárt, szinte alig éltek együtt. Ebből az következett, hogy édesanyám ezt a vonatkozását az életnek nem tudta, hogy annak következménye lesz, hogy végig sírta a terhességemet. Egyfajta fizikai gyengeségem, érzelmes alkatom - nem lehetetlen, hogy ebből keveredett ki. Diákkoromban mindig a leggyengébb voltam, úgy emlékszem, hogy nem is kívántam közösséget. Talán ez okból, hogy ezt szoktam meg, hogy engem esetleg meg lehet verni egy osztályban, így eleve a korosztályom alig-alig érdekelt. Ebbe belejátszott az is, hogy édesanyám tanítónő volt, és abba a mintaiskolába, ahol ő tanított, átvitt minket a húgommal együtt Pestre. Negyedikben kerültem oda és végig oda jártam. Tulajdonképpen a tanárokat éreztem magamhoz szinte közelebb, mert anyám mondatai, mesélései, meg találkozásai… valahogy azok ember voltak. Első gimnazisták voltunk, anyámmal beszéltük, hogy itt egy új életet lehet kezdeni, utáltuk egymást az általános iskolás barátaimmal, de most ez nulláról kezdődik. Anyám ezt is segítette, (özvegy volt, a háborúban ott maradt édesapám) szervezett volna egy viszontzsúrt az osztálytársaknak… előtte volt már egy, elhívott az egyik fiú. Anyám mondta, hogy akkor mi is, mire én: Minek? Már találkoztunk. Erre a mondatra emlékszem. Szóval valamilyen értelemben nem érdekelt.

Anyám egyedül nevelt két gyereket, az apát is helyettesíteni akarta. Pedagógus, tanult gondolkodású is, erre volt ötlete. Másodéves gimnazista voltam, akkor még  10-kor a húszperces szünetek, mi udvarra. Vett egy bőrlabdát, ami egy hallatlan nagy érték volt. Vittem a bőrlabdát, igazi focilabdát. Elég hamar a partvonalra kerültem és így is maradt a dolog, hogy odaadtam a focilabdát, játszanak.

56’ októberében több hónapos szünet volt, első gimnazisták voltunk. Én akkor egy világalmanachot írtam édesanyám írógépén, tizennégy évesen. Mindig vonzódtam a struktúrákhoz. A Mengyelejev rendszert áhítattal csodáltam akkor, és a biológiai növénytan rendszer is valahogy elém került, ilyenekre emlékszem, meg a magyar történelem fontos fordulataira. Mi még. Szent Benedek rendi illegális kiscserkész voltam, az nagyon meghatározta az egész életemet, nagyon sok mindenben sínre állított. Cserkész életnek dolgait-,  morze – ilyesmi - is beletettem a könyvbe. Elég sokára dobtam ki. Kilenc éves koromtól külön szobám volt és avval teljes jogúan éltem is, használtam. Ennyi hírtelen a gyerekkoromból.

VA.:

Illegális cserkészet. Most benne vagyunk az ötvenes években, amikor a felekezeti, egyházi intézményeket amennyire csak tudta, Rákosi ledarálta. Mégis volt neked valami kapcsolatod errefelé. Ez honnan ered?

VD.:
Semmi logikája nincs a dolognak. Kb. negyedikes voltam, amikor egy nyolcadikos fiú, akivel annyi kapcsolat volt, hogy az ő húga az én húgomnak volt barátnője, mondta, hogy gyere el, van egy fiú társaság, hátha érdekel. Ez egy véletlen volt.

Hol érettségiztél?

VD.:
1960-ban, a volt ciszter, a budai József Attila gimnáziumban. Négyesre. Jó eszem volt, csak az volt a baj, hogy nagyon utáltam tanulni. Anyám mondta, hogy estig azon dühöngtem, hogy most tanulni kell, ahelyett, hogy tanultam volna. Ez  avval oldódott meg, hogy 16 éves koromban elvitt egy csónakházba, és MTK evezős versenyző lettem. Attól kezdve 4:10-re megtanultam minden nap, mert akkor indultam Újpestre, háromnegyed órás villamossal edzésre, ahol először voltam férfi. Illetve nem férfi, hanem egyik a csapatban. Sőt! Nem volt csapat ott sem, de egyenrangú voltam.

VA.:

Érettségi után mihez kezdtél? Merre puhatolóztál, hogy merre tovább?

VD.:
Érettséginél se tudtam még, hogy mi akarok lenni. Semmi nem akartam lenni. Nem volt ez a szokványos fiatalkori dinamizmus bennem. Melankólia…, melodramatikus alkat voltam. Kedvetlen voltam, az evezést azt szerettem. 59 áprilisban kezdtem el festeni, és 60 májusában már festettem egy éve. Az érettséginél elvittek egy pályaválasztási tanácsadóra, ahol alaposan megvizsgáltak, és azt mondták, hogy az a furcsa helyzet van, hogy a humán- és a reál minőségem egyforma, ami szokatlan. Ennek egy pálya felel meg leginkább, az építészmérnökség. Akkor arra jelentkeztem, hál’ Istennek nem vettek föl. Hogy festői pályára menni, az még nem került elő. Nyomdában voltam segédmunkás. Egy év után már Képzőművészeti Főiskolára adtam a felvételi kérvényemet, majd mentem az akkori mesteremhez-barátomhoz… engem is kiemeltek, meg én is kiemeltem egy festő tanárt, akkor már esti képzőművész körbe jártam. Jellemző, hogy nagyon hamar egymásra találtunk, egy 35 év körüli férfi volt. Hozzá fölmentem mesélni, hogy hova jelentkeztem. Azt mondta, hogy nem jó. Nem fognak fölvenni, mert nem tudsz eléggé rajzolni, abszolút konzervatív a gondolkodásuk. Még 1960, az a garnitúra, aki a teljes kompromisszumra képes volt, beleértve Bernáth Auréltól kezdve a többieket. Az Iparművészeti Főiskolán anyagismeretet tanulsz, fával bánni, tanulsz színelméletet, tanulsz modern művészettörténetet, amit nem tanítanak a képzőművészetin. Tanulsz anyagot és szerkezetet is. Mondtam, hogy köszönöm, lementem a földszintre, hívtam egy taxit, és visszakértem a felvételi papíromat a képzőből és taxival átmentem az iparra. Egy ilyen ötleten múlott. Másodikra fölvettek, és építész lettem, belsőépítész szakon, de túlképeztek minket titokban és szándékosan, teljes értékű építő művésszé, nagyon komoly megfontolással és csöndben, és nagyon hálás vagyok az iskolának. Nagyon alulról jöttem kulturáltságban, és csak az okosságom meg az eredendő tehetségem volt, és ezt teljesen fölépítették. Ez sokkal érdekesebb, mint a későbbi összes minden…

VA.:

Ezenközben rajzoltál, festettél tovább?

VD.:
Jó a kérdés. Első évben rengeteget. Azonnal festettem, alig rajzoltam. Nagyon intenzíven. Ezt onnét tudom, hogy mikor beszámoztam a műveimet, az előző már kidobott 110 festményemet is, az első évekből. Tehát festettem, de a főiskolába annyira beleszerelmeskedtem és ott egy lányba, aki építész volt, aki aztán az életemnek egy hatalmas történetévé vált, két és fél könyvet írtam róla. Tudniillik mikor két év után elváltunk, elfelejtettem kiszeretni belőle... Szerelmem volt, szeretőm volt, és mai napig tart a kapcsolatunk. De az építészet is, amit annyira komolyan vettem... egy olyan évfolyamba kerültem bele, akik mind ilyenek voltak, hogy első hetekben valamilyen feladatot kiadtak, hogy csináljunk belőle otthon húszat, és a leggyengébb ember is negyvenet csinált. Ez tartott öt évig. Állítólag ez legendás évfolyam volt. Tehát a festés: első évben eladtam a festőállványomat, deklaráltan. Ugyanakkor a naplómban is – elolvasható, mert az akkori naplóim is megvannak, nem fogod így megtalálni, mert húszezer oldal – leírtam, hogy most az a feladatom, hogy a festést ruhatárba tegyen, és most az a feladatom évekig, hogy a ruhatári számot el ne veszítsem. Nagyon tudatosan történt az egész. Abbahagytam a festést. Amikor aztán elbúcsúztam a szerelmemtől, ami ebben a vonatkozásban… most gondolok erre így először… egy nagyon szerencsés ütés volt, visszatértem a festéshez. Visszavásároltam a festőállványomat. Foggal, körömmel, nagyon rossz, erőszakosan festettem, hogy vissza, valahogy. Feladatból, szó sincs ihletről.

VA.:

Attól kezdve, hogy egyáltalán festettél, volt-e meghatározó kortárs mintaképed, irányzat, kedvenced?

VD.:
Írták rólam, és ez igaz, Bálint Endréből sokat fölhasználtam, sokat tanultam tőle. Meg kéne nézni a naplómat, nem emlékszem… Mark Rothko eredendően, aztán a Piero della Francesca… kortárs? Nem emlékszem, hogy lett volna. Később aztán nagyon Ferenczy Károly, örök életre nagyon megszerettem. Czóbelt nagyon hamar megszerettem. Így hirtelen ennyi.

VA.:

Voltál-e belsőépítész?

VD.:
Voltam, két és fél évig. Diplomám alapján, ami igazi rang volt, a Finta József meghívott a műtermébe. Elkezdődött egy teljesen pontos építész karrier egészen nyilvánvalóan. Gondolkoztam rajta, hogy milyen építész lettem volna, valószínűleg jó, de le kellett volna gyűrnöm dogmatikus gondolkodásomat, a derékszögű gondolkodásom, az az alap. Mindent koordinátarendszerbe teszek az életben. Hogy engedtem-e volna intuíció szinten folytatni egy tervezést… ez nem tudom, hogy mikorra érett volna be. Valószínűleg a festészetemben ez tán nyomon követhető lenne. Visszatérek a kérdésedre, elkalandoztam.

Tehát doplomamunkám alapján Finta József, a legnagyobb építészirodák egyikében vezető tervező meghívott magukhoz, éppen a Hotel Duna InterContinentált, az első magyarországi dolllárépítkezést csinálta, én aztán abban rajzoltam  részletrajzokat. Háromnegyed év után egy festőmesterem  hozott az újsághirdetést, hogy a sármelléki Közért Karbantartó és Szolgáltató Vállalat keres építészt vagy belsőépítészt. Közérteket karbantartották vagy építették, oda átmentem, mert hat órás munkaidőt kialkudtam, ami akkor Magyarországon példátlan volt, de annyira kellett nekik egy diplomás, hogy belementek. Természetesen ugyanannyit dolgozzon, mint egy nyolcórás, mondták, mondtam, hogy természetesen. Egyébként jóval többet is fizettek. Valóban sárból léptem be a kéthelyiséges házikóba, ahol három szerkesztő volt, meg egy vezető. Ezt csináltam másfél évig. Megterveztem a Ferenciek terén egy antikváriumot, az szép lett, nincs róla fotóm. Egy édességboltot a Lenin körúton. Ami igazán, kár, hogy nem fotóztam még akkor, ami igazán tehetséges és szép ötlet volt, az Írók Boltja mellett egy hanglemezboltot. Ott kitaláltam azt, amit később Párizsban láttam egyszer, ami tényleg nagy ötlet volt, hogy a kottapolcokat eltakarták az ajtajukon lévő plexilap mögötti hanglemezborítók. Az egész üzlet hanglemezborítókkal volt kirakva, nagyon szép látvány. Annyira eredeti ötlet volt, hogy nehogy bárki belekössön, ezt csak a részletrajzokon tüntettem föl, mit senki nem néz meg. Ez egy szép búcsú volt. Akkor Bálint Endrénél találkoztam egy nagynevű reklámgrafikusassal, akinek Bálint beajánlott, - na, nézz rá erre a fiúra - és Murai Róbert hamarosan csakugyan meghívott reklámgrafika samesz munkára. Akkor kiléptem életem utolsó munkahelyéről és úgy kezdődött, hogy a Vadászati Világkiállításon dolgozva méteres betűk, tapétákat ragasztottam öt napig, és aztán abból a pénzből két hónapig csak festettem.  és attól kezdve szabadúszó, azonnal elmentem alkotóházba. Ezt csináltam vele évekig, amíg a festészetből nem tudtam megélni.
69’ október, mindig a születésnapomon történtek ezek a dolgok. 69’oktoberében lettem szabadúszó. Igen, összesen két évet dolgoztam.

VA.:

A festő társadalom nem egy feltétlen összetartó vagy egymáshoz járó közössé, de mégis valamilyen módon közösség. Valahogy közlekednek egymással. Te felvetted a kapcsolatot, idősebb, fiatalabb akkor végzett festőkkel meg körökkel? Hogyan élted meg ezt a kezdeti időszakot?

VD.:
Kívülálló, fiatal építészként kezdtem el kiállításokra beküldeni. (Tíz évre diplomám után a hivatalos befogadás, 77-ben Derkovits ösztöndíj, mint festő.) Tiszteletből pár idősebb festőhöz elmentem megismerni, azoknak nem lett különösebb következménye. Az egyik öregúrral, egy igazi, jó harmadrendű festővel összejöttem, aki elvitt az ő társaságukba, ők az Erzsébet étteremben találkoztak. Egyszer elmentem, de nem érdekelt. Kollegákra nem is emlékszem. Ők se ismertek, én se ismertem őket. Véletlenül összehozott a sors Szüts Miklóssal 1976-ban. Akkor a Zebegényi Szabadiskolában tanítottam nyáron öt évig. Ő is ott tanított. Egy igazi, több évtizedes szakmai barátság indult és ki is elégített. Ő nagyon okost, nagyon gyors gondolkodású, nagyon tájékozott. Elhívtam alkotóházba 1980-ban. Én minden évben, márciusban már kezdettől egy hónapot ott töltöttem, kitaláltam ezt az életformát magamnak. Első évtizedben Nagymaroson, aztán az megszűnt, és akkor Kecskeméten. Tehát hívtam magammal, és több évtizedig jött velem egy hónapot, minden étkezésnél, meg esti sétánál a sárga földig lebeszélgettük magunkat. Napontaamit csináltunk, a szakmáról, meg egyebek. Neki nagyon sokat köszönhetek, sokat okosított rajtam.VA.:

Akkor már a kiállításaid egyik a másikat érte. Amikor beszéltünk, mikor legelőször találkoztam, a Fiatal Művészekben Klubjában volt, ez is a hetvenes évek.

VD.:
A Fiatal Művészek Stúdiójába beléptem, az egy szakmai, államilag strukturált szakmai szervezet volt. Azok vittek kiállításra. Ott bekerültem hivatalból egy csapatba.

VA.:

Az Andrássy úton volt azt hiszem. Fiatal Művészek Klubja, FMK.

VD.:
Nem, összetéveszted. A klubba nem jártam, ott egyszer-kétszer megfordultam, de az teljesen idegen volt tőlem, az ilyenfajta esti beszélgetés. Erre nekem nincs időm, nem érdekel. Ilyen értelemben maradtam teljesen magányos. A Fiatal Művészek Stúdiója.Ott ösztöndíjakat kaptam, akkor írtam, hogy évente 15 kiállításon vagyok. Ezek vittek. Elég hamar elkezdtem kiállítani amint lehetett, 74-ben volt az első Váli kiállítás a Fényes Adolf teremben és a nagynevű Németh Lajos nyitotta meg.

VA.:

Mit festettél? Ha visszagondolsz azokra a munkákra, mi az, ami jött, hogy mi kerüljön a vászonra? Mi volt az? Hatások. Belső. Külső.

VD.:
Érdekes lenne látni  – az első képeket mind kidobtam – a témákat. Portrét keveset, tájképet, és főleg absztrakt képet-, pld. padlószemetet fotóztam és abból kiindulva. A végső mondat az lesz, hogy nekem mindegy a téma. Ma annyira egyértelmű, hogy a szín és formaegyensúlyok érdekelnek ... mindig megkérdezik, hogy miért nem unom a műtermet… annyira nem érdekel a műterem.... Évtizedekig szégyelltem és nem beszéltem erről újságban, interjúban se, hogy nekem nincs vízióm a témáról. A leendő képről. Nem tudom, hogy mi lesz belőle. Technikailag ez úgy néz ki, fölteszek egy kis vázlat alapján egy ceruzarajzot egy táblára, és befestem néhány színnel, hogy ne legyen üres. Hátralépek, és látom, hogy borzadály… és attól a perctől menekülés az egész szakma. Keresem azt a pontot, hogy honnét lehetne egy kicsit ezt kijavítani. Nincs vízióm, nem tudom, hogy hova megyek.

VA.:

Ahogy múlott az idő, az utóbbi éveknél tartva, ez változott vagy maradt?

VD.:
Ez egyre inkább kitisztult. Annyira, hogy ma már nyugodtan vállalom, és továbbra sincs vízióm. Annyit tudok, hogy műteremtéma, mert azt rajzolom föl. Egyébként nem félek, hogy ismétlen magam, mert ahogy tapasztalom, egy-egy szezonban annyira más dolog érdekel képcsináláskor. Ezeket magam se tudom.. egy kis sötét folt mérete és helye... Aztán azt különösen nem tudom, hogy végül mitől robban föl a kép. Hogy mitől lesz igazán jó kép; az az utolsó három percben történik meg.

VA.:

Arra meg aztán mindenképpen számíts, hogy az, ami te gondolsz, az átgondolódik annak is, aki nézi. Amit te a képről gondolsz, érzel, attól kezdve, hogy fölteszed a falra és jönnek és nézik, azok ezt mind átgondolják, átalakul bennük az, ami te voltál.

VD.:
Persze, tudom. Azt is tudom, hogy én vagyok az egyetlen a világon, aki biztosan nem látja a saját képét. Nyilvánvalóan. Én látom az előzményeket és a belső történést, ami a képen nem szerepel.

VA.:

Szerepel a képen…

VD.:
…csak egy másik szinten.

VA.:

Én most az utolsó kiállításaidból indulok ki, mert ott láttam a képeket, a nagyon fogékony kislányommal együtt, nagyon sokáig nézegettük és egy valami biztosan feljött bennem, hogy rend van. Te egy rendszerető ember vagy? Olyan ember, aki az életét ilyen rend szerint éli le.

VD.:
Remélem, hogy ez túlságosan nem terheli le a képeimet.

VA.:

Nem terheli le, ennek felbomlása van néha benne.

VD.:
Még az is lehet. Kiskoromban… 1953. április másodikán fölfedeztem a rendet. Fölfedeztem a rendet és azóta tartom. Hallatlanul megkönnyíti az életemet, egy csomó dologgal nem kell foglalkoznom. Rendben van az életem, a dolgaim rendben vannak.

VA.:

Nekem is eléggé megvan, hogy napirend.

VD.:
A napirendből mókát is csináltam, nyilvános a honlapomon, napirend, heti rend, havi rend, éves rend, azt hiszem a sex is benne van. Hogy 5²³-kor  szól a vekkerem 30 éve, és ez mindenkinek megüti a fülét , akkor rákérdezek, hogy mi ebben a különös? Miért, te mikor kelsz? Nem csak a napirendem. A feleségem kölcsönkért egy térképet délután és este nyúlok, és nincs ott. Megyek hozzá: visszatettem. Akkor black out, kabátot vettem, tél volt, lementem a benzinkúthoz és vásároltam egy térképet, visszatettem a helyére, akkor láttam, hogy eggyel fölötte lévő polcra tette oda. Ilyen fokon rend van nálam. Ennek persze hátrányai is vannak, azt is tűröm.

VA.:

Akkor megint a képeidről. Előbb mondtad, hogy valaki megjegyezte, hogy a műtermed fested, mindig a műtermed. Valóban, nagyon sokszor ott a műterem, de mindegyik műterem más. Pedig ugyanaz. A szék, a festőállvány, egyéb, de minthogyha valami levegő megváltoztatná őket. Én ezt a levegőt hangulatnak érzem, hogy mások. Megint más, nem ugyanaz, pedig ugyanazok vannak rajta. Ez, amikor csinálod, dolgozol vele, ezt te érzed, hogy most más kedvemben vagyok, más hangulatom van? A műterem ugyan, de mégse, mégis más, hogy van rajta egy pici szín. Meg szürke, sok szürke, pici szín. Ez mitől van?

VD.:
Ez mind nem tudatos. Nulla. Semmit nem érzek. Nálam sokkal szebb hasonlat és egészen pontos, hogy Ferenczy Károly festette a Józsefet eladják a testvérei - nagyszerű, két méteres, gyönyörű kép. A fia írja róla, hogy festette a Józsefet és közben kuplékat fütyörészett. Erre patent, olcsó humorral azt szoktam válaszolni, hogy a feleségem szavára figyelek, hogy fél kettőkor hív ebédelni, arra gondolok. Nincs semmiféle gondolat. Újabban írok, most már elég régóta, a blogot írom, egész kényszeresen, egész nap fogalmazok mondatokat. 21 éve írom, illetve mindig írtam naplót. Halálosan érdekel egy szép mondat. Van, hogy az úszás fél órája alatt egyetlen mondatot fogalmazok.

VA.:

Igen, a nyelvünk. Ez egy nagyon más téma. Úgy más téma, hogy ezt külön, nagyon hosszú lenne, hogy mi is van a nyelvünkkel és mi minden…

Annyi még, hogy kiállításon figyeltem. Ebbe a térben, ahol ott vannak ezek a bútorok, eszközök, bármilyen hangulat, minden, valahogy semmi nem jön be. Ez ott be van zárva. Miért, miközben arról szólna írónak is, festőnek is tükre legyen a kora történéseinek. No,  itt be nem jön ide semmi, úgy becsukta az ajtót, ablakot, hogy nem. Közben már itt felfordult a világ az utóbbi években, hihetetlenül. A technika, a környezetromlás stb. … minden, minden züllik nagyon lefelé. Itt megállt. Ez szándékos?

VD.:
Ilyet szerintem nem lehet szándékosan csinálni. Az érdeklődésem lehatárolódik. A politikát teljesen kizárom, a sportot is teljesen, az sem érdekel, a TV-t bekapcsolni se tudom, soha nem nézem. Sajnos olvasni alig olvasok szépirodalmat, csak verset-, zárt az életem. Természetesen semmit nem akarok adni, nincs verbalizálható mondanivalóm a képeim által, hiszen egy műterem az még csak harcra se buzdít. Nyilvánvalóan ami belőlem érték, szerencsés esetben az kerül át. Az ablakom le van smirglizve 40 éve, hogy ki se lássak. Zavar az életben a külvilág. Én ezt megengedhetem magamnak, mert megélek abból, hogy egyedül ülök egy szobában negyven éve, mármint dolgozom.

VA.:

Értem én, rendben is van ez. Ugyanakkor valami olyasmi volt, hogy a nagyvilágból jött egy email. Kinyitod a számítógépet, az meg nyitva van. Nem mondom, hogy ellentmondás van, hogy te tudsz ülni nyugodtan, és nem foglalkozol, és nem is akarsz a kintivel, az ablakon túlival, ugyanakkor meg kinyitottál egy másik ablakot. És az itt van.

VD.:
Igen. Nekem nem ellentmondás, én folyamatosan publikálok, minden nap írok, és most 420-an olvassák naponta, nekem ez nagyon tetszik, nagyon hízeleg, de ez is csak másodlagos. Ez a blog vagyis levél, amit 30 éve kezdtem el Franciaországba írni egy barátnőmnek havonta, levelek Le Meux-be - a címe ez az első tíz évben még postán ment. Írok, ez napló, aminek végső értelme, oka és öröme, hogy amit átélek, azt még egyszer átélem, rendezve. Kétszer élem meg. Reggel a 6-os megállóban láttam egy fiúnak egy furcsa arcát, ami foglalkoztatott, nagyon, és itthon kerestem a világegyetemen belül, hogy hol vannak olyan fogalmak, hogy ezt valahogy értelmezni, szavasítani tudjam. Én grafomán vagyok - mondják. Én gondolkodásmán vagyok. Másokkal ellentétben le is írom, amit gondolkodom. Ez a naplónak és az összes írásnak a lényege, vagy oka.

VA.:

A másik helyen meg festesz. Amikor azt mondod nekem, hogy láttál egy arcot, akkor nekem így a műteremben nem az ugrik be, hogy ezt az arcot valahol le kell írni, el kell mondani, hogy mi az, mintha ő is látta volna, vagy akármi, hanem az jut eszembe, hogy itthon az arcot megpróbálnám… nem úgy, ahogy, mindegy hogy, visszaadni, mint festményt.

VD.:
Eszembe se jut. Soha, soha. A festésben semmiféle céltudatosság nincs a leábrázolás irányában. Nagyon az elején próbáltam, meghívtam egy gyönyörű lányt, hogy azt lefesteni. Abban az volt az érdekes, hogy meghívtam, meg a nagymamámat talán, mintha, az sem maradt meg. Már akkor is festettem a szobámat, nem akartam leábrázolni a szobámat, hiszen ennek semmi értelmi nincsen. A fotóztam már akkor, előtte-utána, a fotó területe a leábrázolás. Számomra. Nem jól rajzolok, nem tudok egy arcot lerajzolni, avval mindig kínlódtam.

VA.:

Mi az neked akkor, hogy festészet?

VD.:
Hivatali munka.