Zelk Zoltán

Kapkodok utánad

Az ajtón bévül is kilincs,
nyitott ablak, az éjjeli szekrényen
három vidám emlékű tulipán –
a kórház tömlöcfalai között
kapkodok utánad.

Csak lábujjhegyen járnak még a kertek,
föl ne költsék rigóikat, mikor
én már türelmetlen kezekkel
kapkodok utánad.

Befér négy fal közé a sivatag,
tizennyolc órán át homokban, porban
fekve, fölülve
kapkodok utánad.

Ha vért vesznek vénámból, ujjhegyemből,
ha strofantin injekciót kapok,
„Nyújtsa ki karját!”, –
kapkodok utánad.

Hozzák a reggelit,
bögréért, zsömléért nyúlok –
kapkodok utánad.

Ha szappanért, ha borotvaszerszámért,
ha újságért, ha könyvért, golyóstollért –
kapkodok utánad.

S ha jössz, ha délután az ajtót rámnyitod,
ha arcod, kezed, arcod, kezed, arcod,
ha hírt hozol – te vagy a Hír!
kapkodok utánad.

Kitelt a látogatási idő.
Csak az a jó, csak az a rossz,
csak az vidít, csak az kibírhatatlan,
hogy az ajtóból vissza s vissza fordulsz.
Aztán? aztán csak
kapkodok utánad.

Homályba öltözött-álcázott
előörsei lopakodnak,
s ahogy a tágasságot odakint,
a rám szabott rést is megszállja
az este, s mint aki hadakozik,
kapkodok utánad.

S ha már az éjszaka hínárosában,
ha már iszapos szájjal és szemekkel,
úgy is lelked boltívei alatt,
ezért a suhogás, amit álmodban hallasz –
kapkodok utánad.