2021.03. html-2021/kecskemet-interju.htm C.19765 - 770
Kecskeméti TV. felvétel 2021.03.12.
Váli Dezső - Kriskó János interjú
szerkesztett formában
KJ.:
Váli Dezső festőművésszel beszélgetek, aki idén ötven éve idejáró vendége a kecskeméti alkotóháznak.
Mi hozta önt annak idején Kecskemétre és mi a magyarázata annak, hogy ennyire hűséges a városhoz és ehhez az alkotóházhoz?
VD.:
A közvetlen indíték az egyszerű. Nagymarosi alkotóházba jártam a 70-es években, amit bezártak. Körülnézve Kecskeméten ez egy igazi műteremkörnyezet volt. Miért maradtam itt? Részben azért, mert nem szeretem a változatosságot, részben azért, mert nagyon jól tudok itt dolgozni, minden rendben van. Megszerettem nagyon ezt a várost. Összeszámoltam, hogy az 50 év alatt több évet éltem itt. Az az életformám, hogy minden év márciusában egy hónapot itt töltök. Akkor az a szabály, hogy minden nap kötelező elkezdeni egy képet. Amikor csengetnek ebédre, félbehagyni, és másnap egy következőt kezdeni. Így az éves munkarendem az, hogy nagyrészt a Kecskeméten kezdett képeimet fejezem be Budapesten. Általában egy képem befejezése fél év, egy év. Munkáimnak sok száz, talán nagy része itt kezdődött el.
KJ.:
Azt nem kérdezem, hogy milyen inspiráció ad a város, vagy a környezet az ön festészetéhez, mert hát meglehetősen monomániás az ön festészete. Harminc esztendeje, hogy ugyanazt festi és ugyanabból indul ki.
VD.:
Így van. A festő, a művész nem úgy dolgozik, hogy délelőtt kihúzzák a fogát, és akkor délután boldog képet fest, de az élete csak a környezetéből áll össze. Úgyhogy nagyzolás nélkül mondhatom, hogy nyilvánvalóan benne van ez az atmoszféra, ez a város, egész történelmével, látványával, változásaival együtt. Régen éjszaka bicikliztünk sportolásból, a barátommal jártam ide, az állatkertet is minden évben többször végigjártuk. Ismerem és szeretem a várost. Az a szerencsém, meg az életformám, hogy én csak a szépet és a jót kapom a városból, amit meg kínlódnak és probléma az engem nem érint, bezárva vagyok egy házba.
KJ.:
Valamelyest ismeri a városban lévő közgyűjteményeket, múzeumokat?
VD.:
Mindet. Vasárnap nem dolgozom, hanem pihenünk, és minden múzeumot, minden évben végigjárom – kezdve a Református Múzeumtól a Cifrapalotáig, a művelődési házat, de a patikamúzeumot (Orvos- és Gyógyszerészet-történeti Múzeum), most sokszor zárva volt. A Naiv Művészeti Múzeumot nagyon szeretem, ismertem a szervezőjét, így rituálisan oda eljárok, amikor lehet, minden vasárnap.
KJ.:
A Cifrapalotában van egy olyan képzőművészeti gyűjtemény, amelynek sok elemére nagyon büszkék vagyunk. Ismeri ezeket?
VD.:
Persze hogy ismerem, és ez Kecskemétnek az egyik rejtett csodája. A másik csodája maga az emblémája, a Cifrapalota épülete. Evvel a két elemmel országos rangú képzőművészeti hely lehetne, ahova a turistabuszok járnak. Teljesen érhetetlen, hogy erről miért nincs kezdeményezés és ötlet. Vegyük sorra. Győrben az Esterházy-palotát megszerezték, Pécsre lekerült a Csontváry terem. Autóbuszok járnak oda. Muszáj megnézni, akinek ez területe. Debrecenben építettek egy gyönyörű kiállítóteret. Szegeden van a Nyári Játékok és egyben Országos Festészeti Kiállítás minden évben. Kecskemét tökéletesen elfelejti ezt a lehetőséget. A Glücks gyűjtemény, Farkas István, Mednyánszky, hozzá a Tóth Menyhért anyag, ez egy európai rangú gyűjtemény, amit csodálom, hogy nincs agyonreklámozva, és agyonismertetve. Egy ilyen ékszerdobozban, mint a Cifrapalota, subát, gubát, ustort és kőbaltát állítanak ki, amit minden faluban lehet látni. Helyénvaló ezt is bemutatni, de nem itt. Itt egy olyan rangos múzeumnak kellene lenni, stabil anyagnak, természetesen egy kis változó kiállítótérrel, mert az minden valódi múzeumnak tartozéka. Antibes-ben van a Picasso Múzeum, ott is a mai festőknek is van egy kis anyaga. Ebből, hogyha valaki értene, odafigyelne és rendbe tenné, egy országos rangú múzeumot kellene csinálni.
KJ.:
Kecskemétre előszeretettel járnak, mert ez egy kifejezetten műteremháznak épült alkotóház. Szerzett-e itt művészbarátokat?
VD.:
Szép lenne erre szépen válaszolni, de nagyon zárt életet élek. Egy barátomat hoztam le, tán harminc évig a szomszéd műterembe. Szüts Miklós festőt, vele a sárga földig minden nap lebeszélgettük magunkat a szakmáról, egymást korrigáltuk, egymás mellett öregedtünk ennyi időt. Egyébként nem igénylem az ismertségi köröm terjeszkedését.
KJ.:
Önről köztudott, elég csak a honlapjára ellátogatni, hogy meglehetősen aszkétikus életet él. pl. 523 - kor kel. Ez Kecskeméten is működik?
VD.:
Igen, ugyanakkor kelek, és amíg volt, minden nap ugyanúgy 705 percre jártam a kecskeméti uszodába. Ez nekem egy természetes életforma és azt gondolom, hogy az életgyávaság következménye. Legalább ezeken nem kell gondolkodni. Ha én 523 - kor elkezdenék gondolkozni azon, hogy én most álmos vagyok-e, vagy nagyon álmos, akkor már nagyon rosszul indulna a nap. Szerencsére nincs időm erre gondolni, mert percre csinálom a dolgomat. Annak idején ez az időpont úgy alakult ki, hogy a Budai Ferencesekhez a 6 órai szentmisére oda kellett érnem. Ott már nincs 6 órai szentmise.
KJ.:
Úgy tűnik az életrajzából, hogy fontos szerepe van a hitnek és a vallásnak az ön életében. Tagja egy imacsoportnak, és a napot is mindig reggeli imával indítja. Nagyon furcsát fogok kérdezni. Mire jó? Mire való? Kapaszkodó? Vagy valami ennél több?
VD.:
Nehéz erre nem felületesen, vagy sablonban válaszolni, de nálam körülbelül az a szerepe, mint az 523 -nak. A szellemem, a gondolkodásom is természetesen rendetlenkedésre hajló, és ezt koordinálja. Azon túl pedig, különösen így most már öregen, hogy a miért élünk kérdése… nekem, hála Istennek a hitem által ez rendezett. Ezen nem kell problémáznom.
KJ.:
Kicsi gyermekkora óta így van, vagy felnőtt korában tért meg?
VD.:
Nem, én ajándékba kaptam a hitet, mert anyám vitt gyerekkoromtól templomba. Az igazi hitem a kamaszkorom kezdetén erősödött meg, amikor az első kamaszkori bűnök miatt elszaladtam egy paphoz, autóstoppal Győrbe, hogy most mit csináljunk. Ettől kezdve kezdtem hetente gyónni évekig, és evvel járt együtt a heti áldozás. A hit így strukturált, és rendben tartott a bűneimmel együtt.
KJ.:
Láttam a fotóin, hogy még azt is strukturálja az életében, hogy milyen rendben vannak az elmosogatásra váró tárgyak a konyhában.
VD.:
Igen, strukturálok, akár életgyávaság lehet, hogy evvel nem kell törődni. Van olyan szerszámom, amit harminc éve nem használok, de kéznél van, jobb kéz felöl és üzemkész. Tehát pontosan tudom, hogyha kellene, akkor mit és hogyan tudom használni. Bizonyos mezőket nem kell napról-napra átgondolni.
KJ.:
Az is közismert önről, hogy rengeteg festményét, fotóját megsemmisítette. Miért?
VD.:
Hogyha maga eléget egy palacsintát, akkor mit csinál vele?
KJ.:
Teljesen kézenfekvő. Persze, kidobom.
VD.:
Ez szellemi környezetszennyezés. Szeretem a kerek számokat, nagyon szerettem volna, hogy pont 50% legyen, amit kidobtam, de csak 47-nél tartok. Azt hiszem, hogy 1099 képemet dobtam ki eddig, vagyis fűrészeltem föl.
KJ.:
Teljesen pontosan minden opuszt nyilván tart?
VD.:
Igen. Szegény galériások nagyon utálják. Tíz éve a képeim, fotóim címébe is betettem az opusszámot. Az adatbázisban számmal szerepel minden, mindent azonnal megtalálok. Van mellékesen 16 ezer képem képernyőkímélőben, azokat valaha én fotóztam. Mindent megtalálok, hogyha kell.
KJ.:
Arra gondoltam, hogy majdan egy biográfusa milyen könnyű helyzetben lesz, hiszen mindent készen ráhagy az utókorra.
VD.:
Én ettől nem vagyok egy fikarcnyival sem jobb művész, csak a munkaköri leírásomban szerepel, hogy a képeimről, amíg a küszöböt át nem lépik, gondoskodjak. Vagyis elérhetővé tegyem. Valóban – ebben hiúság is van természetesen – a Széchényi Könyvtár befogadta az egész honlapomat, ebben én vagyok az egyetlen. Ez annyit jelent, hogy halálom után is minden munkám elérhető annak, akinek ez kell. Akinek nem kell, az nem fog utánamenni.
KJ.:
Ha nem tévedek, akkor ez a dokumentáció 19 ezer gépelt oldalnak felel meg. Ebben nem pusztán dokumentatív szövegek vannak, hanem más írott szövegek is? Vannak-e versek, novellák, szépirodalmi igénnyel megírt szövegek, vagy pusztán rögzít, dokumentál?
VD.:
A C- Naplóm, ami könyv formátumban is megjelent minden betűs dolgomat rögzíti. Abba írtam verseket is. Kezdetben szégyelltem, most már belefáradtam, hogy szégyelljem. Két verseskötetem is megjelent. A fotóimról, grafikákról, mindenről. Húsz éve naponta írt blog naplóból is több könyv megjelent. Ezek az én szövegeim, de pl. egy gyönyörű Lázár Ervin mesét is beteszek. Naponta 380-an olvasnak, akkor ez is elérhető. Így van egy nem csak öncélú része is az archiválásnak.
KJ.:
Az, hogy ilyen szoros szabályok között éli az életét, vajon a környezete számára mennyire volt könnyen elfogadható, vagy megterhelő? A feleségére és a gyermekeire gondolok. Hasonló szabályozottan élik az életüket?
VD.:
Természetesen nem. Sőt elképesztő különbségek vannak. Természetesen. Bizonyára okoztam ezzel szenvedést, és egymásnak okozunk szenvedést, ez teljesen rendben van.
KJ.:
Azt látom, hogy önt a hazai művészeti közélet nagyon előkelő helyen elfogadta, tartja számon, Prima Primissimát kapott. Miért tiltotta meg, hogy a művei külföldre kerülhessenek? Ezt már sok évtizeddel ezelőtt megtette.
VD.:
Ezt negyven éve megtettem. Ez roppant egyszerű. A maga és az én unokáimnak festek és nem a német fogorvosoknak. Negyven évvel ezelőtt, aki jól élt festő, az a német fogorvosokból élt. Úgy is lehet fogalmazni, hogy nem vagyok én olyan nagy festő, hogy szétszórva a világon… azok a képek eltűnnek. Gondoljon bele, hogy Buenos Aires-ben bemegy egy múzeumba, és lát egy gyönyörű képet, amin Barcsay, Szentendre… nagyon szép, és másnap elfelejti. Ha ezt egy magyar olvasó, vagy egy magyar képnéző nézi, hogy Szentendre, akkor bejön a Barcsay, bejön a Szentendre és az én képem ebben a közegben él, működik. Tehát én ennek a kultúrarétegnek szánom a munkáimat.
KJ.:
Beszéljünk egy kicsit az itt születő képekről. Most is tartotta, hogy minden nap készül valami új, amit majd folytatni kell?
VD.:
Igen. Most már fáradok, csak két hétre jöttem le. Sőt a feleségemmel együtt, ez is egy új dolog. Mint ahogy csökken az ember tevékenységterülete, úgy ez is szűkül. Ez is rendben van.
KJ.:
De azért itt látjuk önt jövőre is?
VD.:
Nem biztos. Lehet, hogy meghalok, lehet, hogy belefáradok. Például a csomagjaim le és fölszállítása egyre komolyabb gond.
KJ.:
Egész élete különféle sportok jegyében telt, amiben a lovagláson, a dzsúdón keresztül nagyon-nagyon sok minden szerepelt. Az úszás mellett, mert azt említette. Mi az, ami nap mint nap ma is része az életének?
VD.:
14 évig jógáztam, otthon. Feladatnak tekintem, testkarbantartás feladatnak. Nagyon mókás volt, mert fejen álltam és a lányom nyuszija zavartalanul rágta a szakállamat, mert nem tudtam mit csinálni. Aztán megtaláltam az úszást, most 30 éve. Közben eléggé meg is tanultam úszni, időt mérek, meg egy triatlonos megtanított bukófordulóra. Evvel is eljátszom. Napi fél órát úszom, igen.
KJ.:
Elég régóta, amióta tudok önről, azt látom, hogy a megnyitóit rendszerint a barátai tartják. Nem bízik a művészettörténészekben, vagy nem akarja, hogy ön helyett fejtsék meg, hogy mi is van a képen?
VD.:
Ez nagyon nem szép dolog, de nemigen érdekelnek, hogy engem értékeljenek, pláne egy megnyitón csak jót illik mondani, és feltételezem, hogy ezt a közönség is unja. Ugyanazt a megnyitóbeszédet olvastatom föl 15 éve, amit egy barátom írt az egyik valahai megnyitóra, és ez olyan jól sikerült, hogy szükségtelennek tartottam ezt megváltoztatni. Elmeséli életem utolsó fél óráját, illetve a halálomat. Gyönyörű mesében, ahol az értem jövő angyal vattakabátos munkásembernek van megrajzolva. A vége az, hogy szép békésen elhaladunk egy hegygerincen túl. Szép allegóriája egy halálnak. Szüts Miklós írta ezt rólam… én is megírtam az ő nekrológját, már régen.
KJ.:
Nagyon szépen köszönöm, hogy beszélgetett velem. Örülök, hogy itt van.
VD.:
Köszönöm.