2022.09.         05. interjúk           html-2022/bartok-2022-09.htm                                         C.21160 - 164

2022.09.09

Bartók Rádió, interjú a műteremben

Váli Dezső – Medvedt Yvette

5:23-kor lecsapom a vekkert, a budai ferences barátokkal együtt mondom a reggeli zsolozsmát. Onnét át a Lukácsba. Otthon Kata meleg reggelivel vár, asztalhoz ül velem. Aztán munka. Kettőtől négyig alszom, pizsamában. Ma már nemigen festek este, negyven év fölött az ihlet napszakhoz és keretmérethez igazodik. Háromnegyedkor oltok.

Részlet Váli Dezső, Munkácsy díjas festőművész egy korábbi naplójából.

Bár sok minden változik, de a festés, a műterem, a Lukács uszoda és a naplóírás marad. VáliNews címen olvashatjuk a legfrissebb híreket, töprengéseket, és elmélyedhetünk a képekben is, köszönhetően a Makláry Fine Arts Galéria épp tegnap megnyílt kiállításának, mely Váli Dezső közelgő nyolcvanadik születésnapja előtt tiszteleg.

Medvedt Yvette a művész műtermébe látogathatott el.

M.Y.:

Most kb. délelőtt tíz óra múlt, itt ülünk a műtermében. Került már fel újabb bejegyzés ma reggel a VáliNews-ra? Ezt egy kicsit meg kell magyaráznom. Hihetetlen intenzív online életet is él, és nemcsak hogy dokumentálja az életét, a múltat, a jelent és szerintem már a jövőt is, hanem minden napra jut egy-két gondolat, egy-két történet, vagy valaminek csak a szilánkja. Szóval, ma reggel került-e már föl valami?

V.D.:

Nem, ma reggel még nem volt időm. Azt tettem volna föl, hogy feleségem megint éjszaka, négykézláb volt a műteremajtóban, éjfél közepén, mert elesett és föl kellett volna segítenem, de nem hallottam meg, hogy jön. Ez konfliktus, ezt majd valahogyan rendezni kell.

M.Y.:

Nem gondoltam volna, hogy rögtön egy ilyenbe vágunk bele, ugyanis én a tegnapi napból citáltam volna valamit, nem ennek a történetnek az előző részét, mert nagyon erős érzelmi hatással volt rám, és talán egy kicsit könnyítenék ezen a VáliNews-on. Tegnap fölkerült egy fotó, egy bizonyos fekete strandpapucsról, amin van egy sárga kis szikszalag jelölés, itt is van a műteremben a papucs, és valami olyasmit írt alá, hogy a klub, aki ön mögött van, érdeklődött, hogy ez vajon mi a fene? Ekkor írt egy magyarázatot, hogy szereti személyessé tenni a dolgokat, amúgy ez a jel arra, hogy ez az „egyik”. Én azt érzem, hogy máris valamiféle filozófia kellős közepében vagyunk, mert ez többről szól, mint ez a papucs.

V.D.:

Igen, ez a világhoz való viszonyom, hogy a tárgyakat szeretem személyessé tenni. Tulajdonképpen mindent, ami körülvesz. Van egy Zelk-összes könyveim, abból a kettő fő kötetet egy szikszóval összekötöttem, hogy ne kelljen válogatni, hogyha fölütöm, akkor a teljes életmű ott legyen. Ne kelljen az első és a második fele között dönteni.

A másik fele, hogy filozófia? Tudja, tényleg gondolkodó ember vagyok, rengeteg időm van, mert festés közben nem szabad gondolkodni. Van időm a léten egyre magasabb és mindig eggyel magasabb szférában tűnődni és elrendezni, de erre a végső mondat az, hogy valahányszor filozófiával kezdtem el gondolkozni, mindig villanyszerelés lett belőle.

M.Y.:

Amikor beléptem a lépcsőházba, máris találkoztam egy Váli Dezső, Deske fallal. Egyszerűen beleér az itt lakók életébe. Majd, amikor följöttem és a bejárati ajtó mellett elmentem, ott pedig nagy betűkkel egy Weörös Sándor idézet. Itt valamifajta kapcsolatkeresést érzek, és valamifajta üzenetet mások felé, miközben az egész napja, élete pontos, időben meghatározott dolgok között zajlik, és közben dolgozik egy műteremben, ami nagyon sajátos univerzum. Egy olyan univerzum, hogy akár a számítógép mellett odaférnek a jegyzetek, vagy a Zsoltárok könyve, vagy éppen egy corpus. Azt gondolom, hogy a corpus és a Zsoltárok könyve, és ami mögötte van, egy nagyon fontos szereplője az ön életének.

V.D.:

A hitem. Erre azt mondom, hogy vallásos és hívő ember vagyok, tehát vallásosan mosok fogat és vallásosan sétálok. A zártság, az valóban, ötven éve egyedül dolgozom egy műteremben, tehát a napomnak a legnagyobb részét egyedül töltöm, és a munka típusa olyan, hogy nem vagyok közösségben emberekkel, irányítókkal, beosztottakkal, hála Isten, mert az embereket nem szeretem olyan nagyon. Azt se mondhatnám, mert túl olcsó lenne, hogy kompenzálom avval, hogy rengeteg értéket termelek, bocsánat, ez a szakmám, ebből bőven tudok adni, és akkor már adok.

Csináltam a kapualjba egy faliújságot, Zelk verseket tettem föl és most már ők is föltesznek Pilinszky verseket. Múltkor megcsináltam, hogy egymás alatt hat példányban föltettem ugyanazt, és szépen vitték haza. Ez csendes öröm. De nem mondhatnám evvel, hogy én az embereket szeretem, a bőségből adok, és részben azért szolgálat.

M.Y.:

Volt vagy van jó néhány olyan képe, amitől megszabadult. Szó szerint úgy, hogy szétszedte, fölhasogatta. Mondjuk az ön képei jobban jártak, mint a Reigl Judit képei, aki odaadta a falusiaknak, hogy égessék el, csináljanak belőle máglyát, itt esetleg csak kikerült a kapu elé…

V.D.:

Én fölfűrészelem őket, ezeregyszázhármat – eddig. Bálint Endre, aki ugyan mesterem nem volt, de tisztelettel jártam hozzá a képeimmel, határozottan meg is korrigált időnként. Egyszer jókedvében adott a kezembe egy mappát, hogy ebből választhatsz hármat. Elkezdtem lapozni, szemét, szemét, szemét, remekmű, remekmű, szemét, szemét… nekem van fegyelmem és képességem is arra, úgy érzem, hogy határozottan meg tudom különböztetni a rosszat a jótól a saját munkásságomban. Egyszerűen én azt mondom, hogy egy kulturális környezetszennyezés rossz képeket az utókorra hagyni, tehát ezt én magam intézem el. Volt erre egy lehetőség és kipróbáltam, hogy milyen hibaszázalékkal csinálom ezt, és kiderült, hogy száz kidobott képből hármat dobtam ki hibásan, és erre azt mondtam, hogy ez rendben van, ez egy jó arány.

E mögött az van, hogy húsz éves koromban Senecát olvastam, aki átalakította a gondolkodásomat. Azóta úgy élem meg, hogy nem érdemes gazdagon meghalni, és a tárgyak nem mentenek meg a haláltól. Utálom a fölöslegeset az életemben. Fiam egyszer, öt éve mondta valamilyen mozdulatomra, - Jé, akkor ezt is megtanultam tőled, hogy szerszámot is lehet kidobni.

M.Y.:

Több mint ezer kép közül volt olyan, mielőtt teljesen szétvágta volna, mégis visszahívott magához, mert mégis volt benne valami, amin még lehetet dolgozni? Lehet még kép belőle?

V.D.:

Egy képen általában fél-háromnegyed évig dolgozom, tehát ez nem egy hisztérikus döntés, hanem egy idő után kiderül, hogy ebből képtelenség valamit csinálni, és akkor egész egyszerűen selejtnek tekintem. Ez az utolsó pillanatban, hogy mégiscsak, egy tréfa és egy kép született… egy nagy képem, kilencven centis, letettem a földre és fogtam az eszközt, hogy ez tűrhetetlen és átkarcoltam keresztbe, ahogy szoktam, hogy ez visszavonhatatlanul elpusztult ezáltal, mert azt kijavítani se lehet. És ahogy egyenesedtem föl, láttam, hogy így áthúzva, így jó a kép. Ezt így el is ajándékoztam és valaki szereti is. Megtagadott műterem, vagy valami ilyen lett a címe.

M.Y.:

Ez a mostani kiállítása, ami a Makláry Galériában van, ez egy műgyűjtőnek a Váli képeiből egy válogatás. Elsőre alapvetően a gyűjtőnek a szemszögét tükrözi, az ő válogatását, hogy milyen Váli képeket hívott magához. És a képek között azért ott van két nagyon fontos alaptéma, az egyik a zsidó temetők, amit két-három évig is festett, mármint ezt a tematikát, a másik pedig a műterem belső. Azon gondolkodtam, hogy hogy lehet megmutatni mindazt a világot, amiben ön benne él, Lukács uszoda, idemegy, odamegy, szigorú rend szerint, de van kapcsolata a külvilággal és mégis a műtermet festi.

V.D.:

A műterem a képek témája, tehát fölismerhető tárgyak egy szék, egy festőállvány, egy ablak, egy padlóvonal. Ez a képnek a témája, ami az első lépcsője egy képnek. Nekem teljesen közömbös, hogy ez műterem, ez lehetne egy halmaz kiskutya is. A színekkel és a ritmusokkal foglalkozom, kompozíciókkal és az mond el valamit, nem tudom, hogy mit, mindenkinek mást. Ha valaki a témánál megáll, az annyi, mint egy háznak a küszöbén ott maradna. Ugyanis ezeken a képeken nincsen átvehető információ. Mindenki tudja, hogy milyen egy szék, ráadásul, ha rosszul van megfestve, úgynevezett rosszul, mert még billeg is.

M.Y.:

Visszatérek picit az online világhoz, vagy inkább úgy fogalmazom, hogy a Váli féle online naplóhoz, mert ez egy nagy napló, amellett, hogy tényleg mindent, szinte negyvenkilenctől elképesztő módon dokumentál. Műveket, családot, sőt hivatkozási pontokat is lehet találni másokhoz, más művészekhez, írókhoz. Volt egy negyvenkilences mondata, nem tudom, hogy jól idézem-e, hogy megtalálom a világ legszebb, vagy legjobb kavicsát. Aztán eltelik iszonyatosan sok idő, majd kettőezer tízes dátummal ugyanezt a mondatot írja le, majd kettőezer tizenegyben azt írja le, hogy eldobom ezt a kavicsot. E mögött mi van?

V.D.:

Játék. Valóban időnként találok gyönyörű kavicsokat, és azokat nagyon szeretem, az asztalomon itt vannak egy ideig, de ezektől is megválok. Ez a két mondat azért kellett, hogy a legutolsó mondat belesimuljon az önéletrajzomba, ami az volt, hogy kidobtam az ezredik selejtes képemet. Tulajdonképpen csak egy játékos fölvezetése az utolsó mondatnak.

M.Y.:

Amivel kezdődött a beszélgetés, amikor a VáliNews-ra kérdeztem rá, és akkor ön rögtön mondott egy olyan drámai történetrészt a mindennapi életükből, a feleségével való életükből, hogy én nem számítottam erre, hogy ezt elmondja, de azt érzem, hogy miközben egy művész egy műteremben, azért az abszolút origó pont, minden, ami mozgatja önt, az a feleségéből indul, különösen most, egy ilyen helyzetben. De lehet, hogy én ezt rosszul érzem, és ez a kettő szétválasztható. Nem tudom.

V.D.:

Azt, hogy ezt magának elmondtam, sőt, hogy a betegségének, az ő gyógyíthatatlan betegségének stádiumait, egy-egy pontot leírom, ebben rejtett tanító szándék van. Lássák, hogy egy hívő ember, vagy evvel a habitussal ez a fajta ember hogy oldja meg. Ebben hol van szerepe a humornak, hol van szerepe a megbocsátásnak, mi az, amikor ellent kell mondani. Egyébként talán, ami tükröződik a szövegekből, hogy egy egyébként soha meg nem élt harmónia van most kettőnk között. Igaz, hogy csomó konfliktusforrás megszűnt avval, hogy zárt életet élünk, tehát erre ezt mondom nevetve, hogy egy beteg embert könnyű szeretni. De velem az történt, hogy nagyon megszerettem, úgy mint az udvarlásom szakaszán, és egy nagyon harmonikus, váratlanul, hihetetlen harmonikus életperiódusban vagyunk most, nagyon szeretjük egymást. Azért írok részben, mert úgy tisztul le, úgy értem meg, ahogy leírom. Leírok egy mondatot, nem jó, három, öt, hét, nyolcszor átfogalmazom, akkor a mondat jó lesz, és én pedig megértem, hogy tulajdonképpen itt mi történik.