2022.09.08.                   html-2022/hidvegi.htm                                         C.21148 - 152

Megnyitó beszéd
dr. Hidvégi Áron Arnold: Váli Dezső — Válogatás a Horn-Gyűjteményből
Elhangzott 2022. szeptember 8-án, a Kálmán Makláry Fine Arts galériában

Jó estét kívánok!

Minden görög drámának és minden Váli-képnek van közös vonása. Van bennük katarzis, és ahogy azt Arisztotelész mondja, a végkifejlet mindig meglepetésszerű. Megnyitó beszédemben egy történetet szeretnék elmondani, az eredeti események alapján, a magam értelmezése szerint.

Első jelenet. Budapest, hetvenes évek. A színen feltűnik egy szakállas férfi, aki valamit fűrészel. Aztán szögel. Ki lehet? Valami ács? A műhelyben megszólal a telefon. "Igen, felfűrészeltem. Mert nem volt jó, és tudod, hogy ha nem jó egy kép, azt felfűrészelem. Ide figyelj, Szüts! Ezt te úgyse érted. Ölellek.” És leteszi a kagylót.

A film első tíz percében megismerjük a főszereplőt, megtudjuk, hogy nem ács, hanem festőművész, aki belsőépítész is lehetett volna. Váli Dezsőnek hívják. A telefon túloldalán lévő “szűcs” a barátja, aki szintén festőművész, Szüts Miklós, akinek a nevét ts-sel írjuk. A főszereplőről megtudjuk, hogy egy csinos bölcsésznek udvarol, Katának, akivel együtt beszélgetnek a Jóistenről, hogy szerény körülmények között él, minden reggel úszik, folyóiratot olvas, és művészbarátaival retteg az esztétáktól.

Megint megszólal a telefon, a vonal végén egy női hang, temetőkről van szó. "Értettem, ott leszek." A következő jelenetben a fiatal művész sírköveket fényképez, elhagyott temetőkben jár egy szociológus-művészettörténész hölgy társaságában. Egy újabb információ, nemcsak festeni tud, de jó fényképész szakember is lehet.

1975. A Stúdió Galériában vagyunk, ahol a fiatal művész türelmetlenül utasítja a galéria egyetlen dolgozóját, hogy melyik kép hova kerüljön, mire belép egy hölgy. Dezső megilletődve kezet csókol, és beszélgetnek. Elmondja, mennyire fontos számára a festészet, de nem tudja, hogy érdemes-e arra, hogy festő lehessen. A hölgy mentorként áldását adja: alkosson a megérzései szerint.

Tíz évvel később, 1985. Váli Dezsőnek kiállítása nyílik a budapesti Csontváry teremben. A falon zsidó temetőt ábrázoló képek. A megnyitón megismerjük Váli családját és baráti társaságát. Feltárul a nyolcvanas évek művészvilága, befolyásos írók, esztéták, felvonulnak a mértékadó értelmiségiek. A tömegben egy tűt sem lehet leejteni, az egyik jelenetben feltűnik egy fiatal apuka, aki a nyakába ültette az akkor négyéves kisfiát, hogy Manóka lássa a megnyitó beszédet mondót. A megnyitót a korábbi jelenetből ismerős hölgy tartja, aki valami orákulum lehet, mindenki előre köszön neki, ő az, akivel a film elején már találkoztunk, aki felfedezte Váli Dezsőt, és amint a megnyitó beszédben elhangzik Bálint Endre neve, a kép már át is vált a következő jelenetre, ami nem más, mint Bálint Endre temetése. Váli Dezső búcsúztatja a mestert, és ezzel elérkeztünk a film első fordulópontjához: Deske elfogadja a kihívást és elkötelezi magát a festészet mellett.

Deske, aki nem a Képzőművészeti Főiskolán végzett, mint a többi befutott festő, hanem az iparművészetin, kívülállóként kerül be ebbe az új világba. A történet elkezd épülni, haladunk előre, a művész tovább alkot, a zsidótemetős korszak sikerei után megjelennek az első műtermes képek, és a szakma ezt is egy újabb korszakként értékeli. Látjuk a műtermet, a puritán teret, ami egyszerre bensőséges és rideg. Milyen jópofa ez a bohém élet. Megjelennek a képeket magasztaló kritikák, és valahol a képzeletbeli film közepénél elérkezünk a Ludwig Múzeum megnyitójához, ahol a kiállítás egyik fő attrakciója egy Váli ikonosztáz, kilenc műtermes képpel. Még abban az évben Dezsőt felterjesztik Kossuth-díjra.

A jelenetek hátterében kirajzolódik a rendszerváltás utáni Magyarország sajátos világa, a politizáló értelmiség, a liberális kultúrvilág felemelkedése, aminek, úgy tűnik, mintha Váli Dezső lenne az egyik kegyeltje, az egyik snitten látjuk, hogy ott lóg a kép a Mérleg utcai pártszékházban, és egy zenés betétben látjuk, ahogy a képek a mértékadó értelmiség otthonaiba kerülnek. Képzeletbeli filmem betétdala József Attila ikonikus versének megzenésített változata.

„Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
Néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
Fehérek közt egy európait.”

Elérkeztünk a dramaturgiai értelemben vett középponthoz. Tudjuk, a film felénél vagyunk, ez a győzelem egy hamis győzelem.

Megint cseng a telefon, a Ludwig Múzeum aggodalmaskodó kurátora telefonál, a kiállításról el kell szállítani a képet, mert nincs hely raktározni. Azt is megtudjuk, abban az évben Dezső ismét nem kapott Kossuth-díjat. A filmben később megismétlődik ez a jelenet, évről évre, mindig felterjesztik Dezsőt, és soha nem sikerül. Lesz, hogy megtudjuk az okát is, hol egy művész kollégája akadályozza meg a díjat, hol egy volt barátja fúrja meg a felterjesztést, nézőként csak annyit tehetünk, hogy felháborodunk az igazságtalanságon. Az is sorszerű, ahogy Deske mindenkiről jót feltételez.

Minden történetnek három nélkülözhetetlen kelléke van: a főhős, a cél és a konfliktus.

Kezdjük a főhőssel, akinek a karaktere tele van ellentmondással. Introvertált, türelmetlen, mindent irányítani akar, mindent adminisztrál. És bár nehezen szerethető a karakter, mégis tudunk vele azonosulni.

Mert baromi jó abban, amit csinál. Váli Dezső nagyon jól fest, és erkölcsösen él.

Dezső az életben is olyan, mint a képei. Nem szeret vegyülni másokkal, amit mi sem szemléletet jobban, mint a keret. Mindegyik Váli-képnek egy vastag léckerete van, ami pontosan az, aminek látszik. Egy várfal, ami körbeveszi és elszigeteli a képet a falon lévő többi képtől. Egy ilyen kép nem szeretné, ha más kép kerülne mellé a falra, azt mondja a Rippl-Rónainak vagy a Vaszarynak, hogy “Méltóztasson arrébb fáradni.” Állítólag tényleg így született az ötlet, egy csoportos kiállításon túl közel akarták tenni a képeket, erre Dezső rátette a vastag keretet, és megoldotta a feladatot. A Váli-képeknek külön fal kell.

Térjünk át a konfliktusra. A konfliktus mibenléte, az úgynevezett két rossz döntés esete, miszerint Dezsőnek mindig választania kell: behódol a haladó liberalizmus elvárásának, és megtagadja, hogy karizmatikus imaközösségbe jár, vagy vállalja, hogy világnézete miatt mellőzve lesz. Gyáván kitér, vagy vállalja, hogy kiutálják. Dezső dönt: nem ragaszkodik a világ dolgaihoz, és nem adja fel az elveit, a katolicizmusát, az erkölcseit, nem hódol be a középszerűségnek, még akkor sem, ha emiatt soha nem kaphat Kossuth-díjat és nyomorognia kell.

Mert ki az ellenség? Másképp fogalmazva: mi az a valami, ami elállja az utat? Ez a befogadó közeg korlátoltsága. Hogy a legnagyobb magyar művészeknek az a tragédiája, hogy nem tudják őket elhelyezni, gondoljunk Kondor Bélára vagy Csontváryra. De eszünkbe juthat Reigl Judit és Hantai Simon neve is, akik előbb futottak be Párizsban, mint Budapesten. Egy magyar művész számára nem az eredetiség garantálja a belföldi sikert, hanem éppen ellenkezőleg, az eredetiség hiánya, a középszerűség, az ha a nemzetközi trendekbe tudják illeszteni.

Például Heller Ági néni szerint Váli Dezső festői kvalitása legalább olyan színvonalú, mint Giorgio Morandié, akinek képei a Metropolitanban vannak. Ez igaz, de Váli akkor sem a magyar Morandi. Váli szerintem leginkább a magyar Váli, azon belül is a legeredetibb változat. Zárójelben: Ezt ő maga is megírta önmagáról, Váli Dezső, kettőspont, Váli Dezső címmel.

Visszatérve a Ludwig Múzeumra, ahonnan leselejtezik a képet. Itt ismerjük meg a történet másik szereplőjét, aki ismeretlenként egy újságban olvas az incidensről, felhívja a művészt, hogy őt érdekelné a kép, és egy furcsa jelenetben, Dezső műtermének közepén ez a vállalkozó előhúz a farmernadrágja zsebéből egy köteg tízezrest és megveszi a képet. Egy érdekes karakterrel találkozunk, egy sportos vállalkozóval, akinek meglepő módon ízlése is van. Őt nem érdekli, hogy mit írnak mások, üzleti sikereit is a megérzéseinek köszönheti, és az intuíciói szerint gyűjti a képeket is. Ő Horn Péter.

Zárójel. A Váli-képekhez hozzátartozik, hogy nem galériában lehet megvenni őket, vagy nem elsősorban, hanem a művésztől. A műtermébe lehet felmenni, és a raktáron lévő képekből kell választani. A művész mindezt dokumentálja. A vásárlás élménye belénk ívódik és elválaszthatatlan marad a műtárgytól. Zárójel bezárva.

Folytatódik a süllyedés, Dezsőről elkezdenek nem beszélni, közben megszűnik a liberális értelmiség uralma a kultúra felett, és Váli befolyásos barátai eljelentéktelenednek. A filmben látunk egy tévéhíradós bevágást, Esterházy Péter temetéséről. Úgy érezzük, mindennek vége.

Előkerül a napló, a blogolás. A Váli newsból tudjuk meg a vívódásokat, átérezzük az alkotói válságot. Hogyan húzza ki magát az ágyból reggelente, egyre nehezebb felkelni, milyen mentális módszerei vannak, hogy el tudjon kezdeni festeni, látjuk, ahogy felfűrészeli a képet, ahogy majdnem beleőrül. Látjuk, ahogy reggel ott van az uszodában és látjuk őt szentségimádáson. Elkezdjük érteni a képekből áradó csend és üresség szakralitását.

Közben láttatjuk a nézővel a szebbnél szebb képeket. Dezsőt minél jobban mellőzik, annál szebb képeket fest. A színek által kellett összhatás egy ködös, homályos világot hoz el. A farostlapok érdes részére viszi fel az alapozót, és ez a raszteres kialakítás adja a háromdimenziós formát, a faktúrát. Látjuk, hogyan készülnek a műtermek, háromnegyed év munkája megy bele egy képbe.

Jelenet a műteremben. Deske Horn Péternek magyarázza, mire gondolt, mi járt a fejében. "Látod, ott a háttérben azt a képet. Az egy Rothko. Még 1970-ben jártam Velencében. Sosem felejtem el azokat a képeket." És közben tudjuk, Dezső majdnem éhen hal, és tudjuk, ki menti meg, és tartja benne a lelket. Horn Péter karaktere egy modernkori Lorenzo de’ Medicié.

A filmen ismét látjuk a Margit körúti műterem belsejét, de amíg a film első felében ezt egy jópofa hóbortnak tartottuk, mintegy modoros lakberendezési megoldásként érzékeltük, a második részben döbbenünk rá, hogy ez nem a pózolásról szól. És itt derül ki a film lényege, hogy mi volt a cél, hogy mi Váli Dezső művészetének az esszenciája. Az, hogy megfesse az Istent. A Jóistent, akit nem látunk, csak a nyugalmát érzékeljük a csendben. Az üres tér és az ismétlődő téma mély erőt hordoz: Isten jelenlétét.

A Váli-képek, bár tűnhetnek úgy, mintha keleti filozófia ihlette volna őket, valójában a krisztusi szegénység, a fogadalomban élő szerzetesek aszkézise, azt hiszem értik, miről beszélek. A belső szabadságról. Arról az univerzális témáról, hogy a művész a világbeli meg nem értettség mellett megtalálja-e a belső békét. A történetnek számomra ez a high concept-je, az univerzális üzenete. Az ember az elveivel ne kössön kompromisszumot, és csinálja, amire küldetett. Az egyetlen dolog, hogy csinálod tovább. Festesz egy újabb képet, még akkor is, ha lassan elmúltál nyolcvan.

Eljutunk a mélyponthoz, Dezső lassan nyolcvan éves lesz, a feleségét ápolja otthon, látjuk, ahogy ölben viszi, naponta hétszer eteti, és elmondja, mennyire szereti. Dezső felesége dr. Jávor Kata néprajzkutató most nem lehet itt, két gyermekük van, Zsófia és Miklós. Miklós is művész, most ő ápolja az édesanyját.

Mivel ez egy amerikai film, jól kell végződnie. Így a mélypont után következik egy váratlan fordulat: egy ötfős társaság kávézik egy elegáns galéria teraszán a Falk Miksa utcában, és Váli Dezsőről beszélgetnek. Ebből a beszélgetésből lesz ez a kiállítás, ami Horn Péter gyűjteményét mutatja be. A Váli-képeknek két jelentős gyűjteménye van, az egyik a Horn-Gyűjtemény, a másik Váli Miklósé.

Engem ért az a megtiszteltetés, hogy kiválogathattam a képeket. Nem tudom, emlékeznek-e a film bevezetőjére, én voltam az a kisfiú, aki az apja nyakából nézte végig az egyik első Váli-kiállítás megnyitóját. És az elegáns hölgy, aki megnyitotta a tárlatot és felfedezte Dezsőt, a nagymamám, aki 99 éves, és akit édesapám ápol otthon és ő ezért nem lehet itt.

Részemről a válogatás teljesen önkényes volt, ne keressenek benne logikát, azt vettem ki, ami a legjobban tetszett, szerettem volna minél többet megmutatni ezekből a finom, ikonikus műtermes képekből, de azt is szerettem volna, hogy egy átfogó képet kapjanak az életműről, hogy láthassák a korai képeket, és persze a zsidó temetőket is. Örültem volna, ha a ludwigos képek is itt lehettek volna, de ezeket nem tudtuk megfelelően kiállítani a tér belmagassága miatt.

Mellékesnek tűnik, de ez a kiállítás azért is fontos, mert így még soha nem világították meg a Váli-képeket. Így, ilyen fényviszonyok mellett még soha nem lehetett élvezni a műveket. Hadd tegyem hozzá, ez a Kálmán Makláry Fine Arts profizmusa. Ilyen lámpákat egyébként csak a legnagyobb múzeumok engedhetnek meg maguknak. Azért szeretném ezt hangsúlyozni, mert még azok is, akiknek Váli-képük van otthon, sem biztos, hogy a saját műtárgyukat tudták így élvezni.

A kiállítás úgy van rendezve, hogy sok művet mutatunk be, általában kevesebbet szoktak, és bárhol meg lehet állni, a látómezőnkben együtt vannak a különböző korszakok képei, a motívumok, színek, a Váli-féle szimbólumvilág.

Ez egy fontos kiállítás. Tudom, hogy a modern technika meg fogja őrizni e látványt az utókornak. Rádöbbenhet a világ, mekkora kincsről beszélünk.

Ezért azt szeretném, ha most Önök is beleélnék magukat a film befejező pillanataiba. Képzeljék el, hogy a New York-i MoMA-ban vannak, és Önök a múzeum kurátorai, akik kicsomagolják a Váli-képeket. És ahogy elkezdik megvilágítani a műveket, rácsodálkoznak az erejükre: megdöbbennek a művészet nagyságán és szépségén.

Ebben az életműben nincsen semmi feleslegesség. Váli minden ecsetvonása a maga idején a tökéleteshez ér. Csend van. Így mondta Arisztotelész: A végkifejlet mindig meglepetésszerű, ám olyan, ami az események tükrében elkerülhetetlen.

Köszönöm a figyelmet, a kiállítást megnyitom.