A Kárpát-medence a 19. század fordulóján a messiások, az önfölkentek földje volt. Oly sokan ismerték itt föl magukban a messiási küldetést, hogy azt még a zsidók szent földje is megirigyelhette volna. Ám itt ráadásul minden messiásnál nagyobbak születnek, mert ezerszer messiások a magyar messiások, mint ahogy Ady Endre mondta és képzelte magáról is, saját zsenialitásáról, saját önfelkentségéről, és így megérthetetlenségéről.
Ha volt igazi bevallottan messiás-tudatú ember a Kárpát-medencében, az Rudolf Steiner volt. Új vallásának, antropozófiájának a célja a világ lényegének egy magas szintű beavatottság és szellemi éhség általi felfogása, és így az emberben és a kozmoszban lévő szellemi erő összekapcsolása. Steiner elképzeléseit tekinthetnénk akár „egyszerű”, modern gnosztikus újjáéledésnek is. Az antropozófia atyjának rendkívül tág ismeretei voltak a világunkat meghatározó szellemi áramlatokról, és ezekről hallgatóit, adeptusait és beavatottjait szó szerint meg tudta babonázni, szellemileg el tudta varázsolni. A legpraktikusabb mezőgazdasági ismereteket és a legbonyolultabb hermetikus elképzeléseket egyszerre tudta egy olyan okkult légkörbe bevonni, ahol a hallgatók aha-élménye őszinte áhítattal megszülethetett. Az ilyen típusú tanításnak természetesen ismertek a történelmi előképei. Így Steinernél is hivatkozhatnánk a rágalmazásokból kihámozott első századok szamaritánus gnoszticizmusának tanítóira, akiket főleg csak az egyházatyák vitairataiból ismerhetünk. Egyszerűsítés lenne azonban Steinert csupán egy neognosztikus „főpapnak”, tanítónak nevezni,már csak azért is, mert tanaiba olvasztotta nemcsak a gnoszticizmus, hanem annak egyik oldalága, a manicheizmus, valamint az alkímia, a hermetizmus, a kabbala, a rózsakeresztesség, és végül a Blavatski-féle teozófia eklektikus tanait is. Ez az izgalmas eklekticizmus főleg nála, de tanítványai értelmezésében is rendszerré állt össze. Szerintük olyan világértelmezéssé, ami elhozza az emberi nem megváltását. Mert a megváltás a lényeg, és mindenki a megváltást keresi, hol egyszerűen, hol túl bonyolultan, de többnyire reménytelenül. Steiner is a megváltást kereste messiási lendülettel, és így kikerülhetetlen lett számára is a Pál által megváltónak és messiásnak kikiáltott Jézus. Igaz, Jézus soha nem mondta magáról, hogy ő messiás, a zsidók pedig, akik eléggé autentikusak ebben az ügyben, nem tartották messiásnak. Steinernek tanulságos hosszú útja vezetett ahhoz, hogy végül is Jézus tanításainak lehetséges okkult és ezoterikus értelmét kutassa az  evangéliumban. Nikodémusztól Steinerig a Jézushoz mély érdeklődéssel közeledő gondolkodók nehezen birkóztak meg a Názáreti isteni egyszerűségével, példabeszédei átlátszóan kristálytiszta gondolataival. A túlképzett és túlfeszített, így egyben elitista szellemek számára igazi döbbenet, és hihetetlennek tartják, hogy csak ennyi a kinyilatkoztatás, hogy a mi Atyánk az a jó Isten; a jóságnak ez az Istene szereti teremtményeit; és mi csak akkor közeledünk Hozzá, ha szeretjük egymást. A túlképzett erre legyint, hogy hát persze, de mi a titkos üzenet. Mi az a titkos tudás, amit legalább nekünk, beavatottaknak okvetlen tudnunk kell. A népnek természetesen elég ez a szeretet-vallás, mert úgy sem értené a titkos tanok lényegét, de mi, beavatottabbak a tudás-vallás tételeit szeretnénk megismerni, mert csak úgy tudunk hinni.

Mi, egyszerűbb emberek, ha nem értünk valamit, ha rájövünk valami érthetetlen találkozásra, egyből elkezdjük a véletlent emlegetni. Ilyen „véletlen” volt (Steiner szerint nem) hogy 1881-ben – amikor naponta ingázott be Bécsbe – találkozott a vonaton egy furcsa alakkal, aki gyógynövénygyűjtő volt, és abból élt, hogy azokat eladta a bécsi piacon.
Steiner ekkor Fichte filozófiáját tanulmányozta különös tekintettel az Én (Ich) problémájára, és így Brentano tanítványaként jó úton volt afelé, hogy rendes filozófiatanár legyen majd valamelyik európai egyetemen. Azonban a bécsi vonaton összebarátkozott egy gyógyfüves „kuruzslóval”, akit Félix Kogutzkinak hívtak, és ő ennek a bécsi „kisvasútnak” a mindennapi nagy utazásain beavatta a fiatalembert a természet nem akadémikus, hagyományos és spirituális tudásába, vagy, ahogy ezt Steiner később értelmezte, a rózsakeresztes tudásba.
Steiner állítása szerint Kogutzki hívta fel a figyelmét Goethe rejtett tanaira, és bemutatta őt több fontos személynek is, köztük egy „Mesternek”, aki magát Christian Rosencreutznak nevezte. Így Steiner tőlük nyert indíttatást, hogy újraspiritualizálja a dekadens, materialista nyugati civilizációt, hogy megalapozza a természettudományok új szemléletét, megteremtse a kereszténység új(ra értelmezett) tanításait, és a karma, valamint a reinkarnáció nem keleti megértését.
Így Steiner Kogutzki hatására−akiről nem tisztázódott, hogy csak egy egyszerű paraszt− látnok, vagy magas szintű rejtőzködő rózsakeresztes és reinkarnálódott szellem volt. Elindult a hérakleitoszi úton a kimondható, a sejtett és a rejtett tudás megismerése felé. Ezen a zarándoklaton az egyik út Goethéhez vezetett, a másik Krisztushoz.

A Goethéhez vezető volt az egyszerűbb, már ha Goethe megértése egyszerű lenne. A fiatal Steiner zsenialitását mutatta az a tény, hogy bár a bécsi Műszaki Főiskolán végezte tanulmányait, megsejtette azt, hogy Goethe a természetről izgalmasabban beszél, mint Newton. Jobban mondva, a két géniusznál két ismeretelmélet ütközik, és így lehetséges, hogy mindkettőnek igaza van. Mai napság is érdemes lenne – sőt egyre inkább – újragondolni a fényről szóló vitájukat. Ma már sejthetjük – mert erre Heisenberg is utalt –, Goethe látta annak a veszélyét, hogy a természetet az absztrakció segítségével próbáljuk megérteni. A huszadik századi tudomány eljegyezte magát ezzel a veszedelmes elképzeléssel. Steiner természetesen ezt nem láthatta még pontosan, de megérezte annak jelentőségét, hogy mit akar Goethe azzal mondani, hogy a kísérleteket nem szabad elválasztani az embertől, nem szabad a kutatást túlmatematizálni, mert − ahogy ő mondta − sok olyan igazság létezik, ami nem kiszámítható, és sok olyan is, amit nem lehet kísérletekkel eldönteni.
Az ismeretszerzésnek van egy királyi útja is – ez persze nehezebb és sokak számára zavarosabb –, amin elindulva egy egyszerű növényben is fel lehet fedezni minden létező növény ősformáját… Természetesen nem mindegy, hogy az ősforma, az archetípus kutatása közben valaki egy új fajelmélethez, vagy egy új ismeretelmélethez jut el. Steiner egy ilyen új ismeretelmélethez akart (Willen!) eljutni. Ha volt valami, ami elkápráztatta Makovezc Imrét az antropozófiában, akkor ez a steineri akarat, és még valami, éspedig az a túlburjánzó spiritualitás, amire a steineri jelenség támaszkodott.

Az arábiai utazás

A magyar szellemi élet az 1956-os szabadságharc leverése után érkezett meg történelmi mélypontjára. A triumfáló politikai erő megtámadott mindent, ami nemzeti, ami keresztény, és ami európai. Egy moszkvai hátterű okkult materialista ateista erő tudatosan számolta fel a keresztény európai hagyományt úgy, hogy − az úgynevezett szocialista országokban is egyedülállóan− ezzel együtt üldözte a nemzeti hagyományt, és a nemzeti érzés bármiféle megnyilvánulását. A magyar szellemi élet „katakombákba” menekült, olyanokba, mint a 60-as években az antropozófusok köre és a bulányisták, vagy mint a 70-es években a népművészeti, a nomád nemzedék mozgalom.
Itt kell közbevetni, hogy sajnos egyáltalán nincs feltárva, hogy valójában milyen diabolikus szellemi erők küzdelme játszódott le a huszadik században. Mindegyik oldal leegyszerűsítések sűrű fátyla mögé rejtette valódi ideológiáját és álteológiáját. Csak az elmúlt 25 évben jelentek meg azok a feltárások, amelyek rávilágítottak például a szovjet okkult kommunizmus valódi szellemi áramlataira. Lassan derül ki, hogy az úgynevezett szovjet proletárforradalom az okkult jegyében született, és abban is múlt ki. Valójában csak mostanában derül ki, hogy a látszatra racionálisnak tűnő materialista, ateista, kommunista-szocialista államideológia mögött milyen okkult irracionalista, ezoterikus szellemi erők munkálkodtak, diabolikus szándékokkal. Amilyen hatalmas szellemi energiákat fordított okkal a nyugati értelmiség a nácizmus okkult gyökereinek a feltárására, olyan kevéssé foglalkozott a bolsevizmus okkult szellemi gyökereivel, pedig az évtizedekkel előbb kezdődött, és összességében a keleti tömbben pusztítóbb is volt. A teozófia és annak Steiner által keresztényiesített formája, az antropozófia nagyon mély hatást gyakorolt a huszadik század elejének orosz értelmiségére. Az orosz (szláv) túlfűtött vallásosság találkozott a Nyugat-Európából érkező neognosztikus eszmékkel, és burjánzani kezdett Nyikoláj Fjodorov kozmizmusától Lunacsarszkij kulturális forradalmáig. Lunacsarszkijékra nagy hatással volt Blavatszkij. Különösen szerették azt a tételét, hogy amiként az Isten teremtett, az ember is teremthet. A kommunista kultúra szerintük az új (isten)ember teremtője, az új ember kovácsa. Sztálin a 30-as évektől fokozatosan elvágta a „létező” kommunista kultúra európai okkult hagyományokra mutató gyökereit, mert zavarták annak az okkulton és az ezotérián is azért még átütő szellemi értékei. Így Magyarországon 1945 után tiltották az ún. szocialista kultúra teozófikus és antropozófikus gyökereinek az értelmezését, és ugyanúgy nyomás alatt tartották, sokszor üldözték az antropozófusok gyülekezéseit, ugyanúgy, mint például a keresztény bulányistákat is. Ez alól a nyomás alól majd Gorbacsov idejében szabadul a rendszer, amikor az úgynevezett szovjet proletárforradalom, ami az okkult jegyében született, annak a jegyében is múlt ki, mert az „aposztata” pártfőtitkár 1987-ben engedélyezte Nyikolaj Konsztantyinovics Rerih teozófus festő tanainak terjesztését. Rerih – aki magáévá tette Steiner elképzelését a vallások, a művészet és a tudomány újraegyesítéséről – megtervezte ennek az új egységnek a zászlaját is egy régi szimbólum felhasználásával, (ill.) meghatározott egy számunkra az illyési haza a magasban gondolatra is utaló tételt: Minden oroszhon felett létezik egy felejthetetlen Oroszország.

Ezeket a háttérösszefüggéseket nem ismerve – mert nem volt semmilyen szinten feltárva – mélyedt el Makovecz Imre a 60-as évek Magyarországán az antropozófia tanulmányozásában. A szellem különös utakat követ, szinte kibogozhatatlan vargabetűket ír le földi vándorlásai közben. A vallástörténet máig megfejthetetlen tétele, hogy hová tűnt Tarzuszi Pál lóról való leesése megvilágosodása után, miért ment Arábiába, az okkult titkok földjére. Általában miért szükségszerű, hogy egy nagy szellem sorsfordító vállalkozása előtt elvonuljon valahová, kiüresíteni magát, és egyben feltöltekezni. Ki a pusztába megy, ki Arábiába, ki az antropozófusokhoz. Szinte mintha mindegy lenne, hová, de valahová el kell vándorolni, legalább szellemileg. Egy építésznek a szellemileg majdnem megfojtott 60-as évekbeli Magyarországon nem volt jobb és izgalmasabb orientáció, mint az antropozófikus ismeretek. Steiner vallást – tudományt – hitet – művészetet ötvöző szellemi világa egy fiatalember számára káprázatos szellemi univerzumot nyithatott meg, és nyitott is meg Makovecz Imrének. Steiner Jézust is idéző és kísértő neognoszticizmusa revelációként hatott egy keresztény gyökerekkel rendelkező fiatal építészre, akiben formálódott az embert és Istent is kísértő gondolat, hogy ő lesz a legnagyobb templomépítész.

A tájékozódás vándorévei

Az 1970-es évek elején a magyar szellemi élet ébredezni kezdett abból az ájulatból, amibe 1945 és 56 után belezuhant. 1972-ben létrejön az első budapesti táncház, és megalakul a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, az első olyan nemzeti érzelmű ifjúsági társulás, amelyiket nem a KISZ, a Kommunista Ifjúsági Szövetség, a hatalom egyetlen ifjúsági szervezete kezdeményezett. Az akkori hatalom nem tudta értelmezni ezt a jelenséget, mert csak a politikai hatalom struktúrái felől értelmezett mindent. Így nem látta, hogy a napi politikai szinten túl milyen kulturális mélystruktúrák ébredeznek.
Először akkor szisszen fel, amikor észreveszi, hogy elindult valamiféle egymásra találó gondolkodás, sőt tanácskozások szerveződnek, és fórum alakul a hivatalos ideológiától független, az elnyomott gondolat számára. A hetvenes évek közepén a tokaji népművésztáborban a Fiatalok Népművészeti Stúdiója szervezett egy találkozót, amelyen ott volt Nagy László, Csoóri Sándor költő, és olyan építészek, mint Csete György, Kerényi József, Makovecz Imre, és sokan mások, a tábor alkotói. A tábor – a különleges titkosszolgálati figyelmen túl – csendben lezajlott, ám a politikai háttérben az értelmezés lázas munkája folyt, aminek eredménye az lett, hogy ennek a népművészeti – vagy annak nevezett – tudatosodásnak egy kicsit neki kellene menni. Mivel a tokaji tanácskozás egyik fő témája a Pécsi Tervező Vállalat Ifjúsági Irodájának a tevékenysége volt, főleg a paksi lakótelepi kísérlet, vélhetőleg ezért kérték fel Major Mátét a korbácsos ember szerepére. Major Máté, aki Bauhaus- hívőből lett a kommunista építészet ideológusa, nem vette észre a csapdát, és egy építészeti ideológiai szószékről prédikált. Ekkor már minden bizonyíték el volt temetve a Bauhaus és a szovjet kommunista ideológia teozófus és antropozófus közös gyökereiről, ennek a két világnak a közös okkult eredőiről. Nem lehetett arról beszélni, hogy a szovjet házgyári modell a Bauhaus-lakásutópia lebutított, leszegényített megvalósítása. Erről Major nem is mert beszélni, ő jó érzékkel észrevette, hogy a pécsiek kísérlete, a tulipán (vagy bármilyen motívum) odaapplikálása ezeknek a házgyári épületeknek a falára anakronizmus, és nem old meg semmit. Így könnyű dolga volt a Majornak válaszoló költőnek, Nagy Lászlónak, amikor megfogalmazta és ráolvasta Majorra, hogy a lényeg az, hogyan jutottunk Bauhausból búgatóba. A vitát itt a hatalom gyorsan lezárta, úgy, hogy még saját ideológusát sem védte meg. Ez először történt 1945 óta. Valójában akkor még észre sem vettük, milyen rianás történt a hatalom addig masszív jegén. Valami más is történt viszont az ún. tulipános vitában. Sokan, így Makovecz Imre is rájött, hogy van itt valami mélységesen mély titok a tulipán körül. Az, hogy a népművészetben valami rejtőzködő elementáris tudás rejlik, és ez megosztja a létezésről és a teremtésről gondolkodók táborát. Így lassan a népművészetről való gondolkodás ontológiai jelentőségűvé kezdett válni, bár kezdetben szűk körben.
A népművészet hazai új típusú újrafelfedezésének az igazi lökést az adta, hogy 1973. február 1-jétől Pap Gábor a Művészet folyóirat szerkesztője lett. Ebben az időben ez a lap az ország művészeti életének egyik legfontosabb fóruma. Pap Gábor, aki ennek a lapnak 1974-től 1979-ig a főszerkesztő-helyettese és igazi szellemi irányítója, ezt a fórumot egy új népművészet-értelmezés bázisává tette. Úgy sikerült ezt megtennie, hogy az ő népművészet-elképzelése messze távol volt az akkori (és későbbi) hivatalos tudományos vonalaktól. Pap Gábor asztrálmitológiai keretek közé helyezte a népművészet mögött megbúvó szellemi hatásokat. Ez a hályogkovácsszerű szellemi operáció új látáshoz vezetett, inspirálta a népművészeti tárgyalkotó mozgalom magas szintre emelkedését, és több művészi életműben felfedezhető a hatása Bak Imrétől Makovecz Imréig.
Az emberi kultúra különböző emlékezetstruktúrák kölcsönhatásából építkezik. Főleg a 20. század izgalmas felfedezése volt az, hogy az úgynevezett kőkor kultúrája sokkal magasabb rendű volt, mint az, amit az evolucionista és pozitivista fősodratú tudományosság addig hirdetett róla. Pap Gábor egész életművével azt járta körbe, hogy ennek az őskultúrának, őstradíciónak – amelynek központi gondolata asztrálmitologikus volt – a lenyomata megtalálható és újragondolható a népművészetből. Ezek a gondolatok ugyanolyan mély benyomást tettek Makoveczre, mint az antropozófiai gondolatok. Különben ez a két világ nem is áll olyan messze egymástól, mint a hívők serege hiszi. Például mind a kettőben megjelennek manicheus hatások. Steinernél a Jézus-jelenség értelmezésében, Pap Gábornál a Szent Korona vizsgálatánál. Ez természetesen a 70-es években még nem látszott. Makovecz ekkor jelentette meg a Napló című művét, Népművészeti minták szerkezetelemzései, meditációk 1974−78 alcímmel. Makovecz a népművészetet egy határlét-elképzeléssel közelítette meg, és ebbe, bár nem hivatkozott rá, beépítette az antropozófia alaptételeit: Sötétség és világosság, jó és rossz, áldás és átok között egy létező vagy nem létező vonalra álltunk. Ebben az írásában jelenik meg nála először a később általánossá, sőt mitikussá váló szent és kárhozott dichotómia is, előidézve az élete végén tervezett katedrális főcímét is. Itt még így fogalmazódik a tétel: Ez a maga körül forgó jó-rossz, nyílt-titkos, áldott-átkozott alternatíva halmaz… Ezekkel a gondolatokkal egy papi ember kezdi megfogalmazni az építészeti tevékenységével a saját kinyilatkoztatását a jézusi tanok, az antropozófia, neognoszticizmus és keresztény gnózis között mozgó igehirdetése és a népművészetben megtalált ős(szimbólum) nyelv hármasságában, azok gyepűjén vándorolva, szellemileg egyszerre izgalmasan, és élet(szellem)veszélyesen egyensúlyozva.
Makovecz Imrét népművészet iránti elkötelezettsége miatt sokszor vádolták magyarkodással. Az elmúlt évtizedekben a sok bundás magyarkodást látva már talán mindenki számára érthető, hogy ez a vád mennyire nevetséges, ezért nem is érdemes foglalkozni vele. A keményebb vád az, ami 1990 után jelent meg, az, hogy gnosztikus. Ezt lazán és lelkileg gyilkos módon egyszerre használják felületes értelmiségiek és valódi egyháztörténetben tájékozatlan papok. Ezt a szót manapság az eretnek helyett használják, annak eufemisztikus változataként. Azt azért el kell ismernünk, hogy Makovecz saját Goethe-típusú mitológiájának építése közben sok olyan kijelentést tett, amibe beleremegett az istenhívő szellem. Például az a tétele: Kezdettől azt az egy épületet szerettem volna megépíteni, amely az emberiség kezdete előtt már állt. Ebből egy felületes elemző a mérhetetlen – az isteni teremtéssel párhuzamosan a saját teremtőerejét fitogtató – hübrisz megnyilvánulását olvashatja ki. Azonban közeledjünk játékosabban ehhez a tételhez, és akkor „csak” egy költő próbál közel kerülni a teremtés rejtett metaforáihoz. Vagy egy kicsit komolyabban véve, ebben a gondolatban tényleg ott munkál a hübrisz, és egy géniusz ki akarja nyitni az időt tartalmazó (ölelő) zárt tereket, kereteket.
Különben természetes, hogy egy nagy művészt előbb-utóbb megvádolnak, megdicsérnek eretnekséggel, s van-e a katolikus egyház számára nagyobb eretnekség, mint a gnoszticizmus? Ennek az egyháznak legnagyobb ellenfele a gnosztikusok által megfogalmazott világkétely-gyűjtemény. Valójában a katolikus egyház – amint azt már újabban az egyháztörténet-írás is elismeri – a gnoszticizmussal való élet-halál küzdelemben jött létre, kanonizálódott. A páli egyház és a gnosztikusok ott köröztek a jézusi kinyilatkoztatás, a radikális szeretetvallás eszméje körül. Az egyik Megváltás-hitté kívánta tenni a zsidó Messiás-elképzelés mintájára, a másik egy elitista önmegváltás modelljét, éteri kinyilatkoztatását akarta felismerni benne. Ez maradhatott volna „egyszerű” vallásháború, ha nem az a kereszténység határozta volna meg Európa szellemi életét, amely több évszázadra valójában az ún. reneszánsz kezdetéig lefojtotta a gnosztikus tanokat. Ettől az időponttól kezdve azonban egyre gyorsuló ütemben éledt újra a gnoszticista őselképzelés, és különböző neognosztikus formákban a 19. századra megroppantotta a római egyház márvány- struktúráját. Ez a harc napjainkban is folyik, egyre félelmetesebb kimenetellel, mert ebben a küzdelemben már nem egy vallás léte vagy nem léte a kérdés, hanem az emberi jelenség megőrzése, vagy átformáló megsemmisülése a tét. A legnagyobb művészek számára ez a küzdelem valójában nem vallási kérdésként jelent meg, hanem világkép-választásként. A gnosztikus létszemlélet a világidegenség világképeként, a másik a Teremtés pozitív voltában való meggyőződésként. Ezeknek a tételeknek művekben való megfogalmazása – minél nagyobb a mű, annál nagyobb – vitát gerjeszt. Ez nem biztos, hogy rossz, mert tekinthetjük ezt létezés- eltanulási műveletnek is, csak közben a nem értők, a másként értők, a félreértők, a rajongók elemzés helyett elkezdenek címkézni. Így lesznek olyan alkotók, mint Leonardo, Bosch és még sokan mások, így Makovecz is eretnekké minősítve. Persze a templomépítőknek is el kell dönteniük, kinek építik a templomot és miért, sőt mi végre egyáltalán, és főleg azt, hogy valójában mi a templom? Nem utolsósorban azt, hogy Jézus akart-e templomot építeni?

A tokaji misztériumház

Amikor 1977-ben megrendeltük Makovecztől a tokaji „faragóházat” a szigetre, tudtuk, tudtam, hogy templomot fog építeni, ezért teljesen szabad kezet kapott. Még a tartalmat sem mondtuk ki pontosan, azt hajtogattuk, hogy valamiféle munkára, szállásra, közös mulatságra alkalmas hajlék kellene. Ilyen szabadságot azelőtt biztos nem, de talán utána sem kapott. Ez annyira megihlette, hogy olyan építményt alkotott, ami építészetének kulcsa lett. Ezt egyedül Ekler Dezső vette észre az egyik írásában, rámutatva arra a fordulatra, ami ezzel a borzas tetős házzal elindult. Ez az épület beteljesítette a feladatát, meghalt, legalábbis annak a közösségnek a számára, amelyik két év alatt megépítette. A kétezredik év körül áthozták Tokajba a Tisza-partra egy jellegtelen épület (étterem) mellé. Ott benn a szigeten úgy állt az oszlopokon, hogy az árvíz is át tudott zúgni alatta, annak is fölé–magasodott. Itt kinn a parton úgy gunnyadt, mint egy temetetlen házanyóka. Két évvel Imre halála előtt javasoltam neki, hogy egy nyáréjszakán táncoljuk körül és gyújtsuk fel, adjuk meg neki a végtisztességet − ő helyeselt. Az a közösség, amelyik megépítette, már a múlté, sokan már nem is élnek. A tervek megvannak, ha egy új nemzedék új közösséget alakít, újra megépítheti saját közösségük templomának. A közösség együtt él és hal templomaival, a vallások örök templomot építenek.
Talán van a papoknál is beavatottabb, titkosabb rend az emberi történelemben, az építészeké. Néha valódi renddé szerveződnek, mint az ókori, máig megfejtetlen Dionüszosz testvériség. Néha egy ember – létező és létezhetetlen – alakjában sűrűsödik az építész-papi tudás, és úgy nevezik: Imhotep. Hogy ők valójában templomot akartak-e építeni, vagy „csak” az emlékezet oltárát, máig kérdés. A piramis mintha inkább az emlékezet oltára lenne, mint egy vallásé. Makovecz Imre egész életében küzdött ezzel a kettősséggel, hogy az emberi emlékezet háza-e a templom, vagy a vallásé. Ha a vallásé, akkor annak dogmái szerint kell megépíteni, ha az emberi emlékezeté, akkor az emberi jelenség, a lélek mély struktúrái felől kell megközelíteni. Olyan mélyről, ahol a Teremtésben a szentség és a kárhozat megjelenik. Itt természetesen adódik a kérdés, hogy Jézus vallást akar-e alapítani, vagy a megzavarodott, eliszaposodott emberi emlékezetet kívánta visszavezetni tiszta forrásához, ami az Ő Atyja, a Miatyánk.

A két pillér

Ha Makovecz munkásságát pillérek közé akarjuk helyezni, akkor ez a két pillér, építészeteszellemi lényegének Jákin és Boáza a tokaji ház és a Felső-krisztinavárosi Szent Mihály-templom. Mindkettő tervezése közben olyan szellemi határterületeken mozog, ahol olyan ellentétek csapnak össze, amelyek első ránézésre kibékíthetetleneknek tűnnek. Beke László izgalmasan provokatív 1980-as beszélgetésében Makovecz „elszólja magát” a tokaji házról: …én azt a házat misztériumhelynek terveztem meg. Ezt arra fel mondja, hogy Beke megkérdezi, miért rakott pávát a tokaji házra. Ezt a legkínosabb kérdésnek nevezi a riporter, mert hát, véljük a modernségben, ez a direkt népművészeti motívum kínos, netán giccses. Ilyet nem csinál az, aki nagy művész akar lenni, mert annak modernnek kell lennie mindenestül. A továbbiakból az is kiderül, hogy ezt a házat saját meditációs helyének tervezte meg, „kihasználva” a népművészek naiv megbízását. Persze ne csodálkozzon a megrendelő, legjobb, ha az építtet templomot, akinek mélyebb fogalma van róla, mint az építésznek. A nagy építész azonban sokkal szabadabb annál, hogy a megrendelője rabja legyen, ő saját szelleme és többnyire saját hübrisze rabja. Makovecz a meglepett kérdezőnek szinte dicsekedve elmagyarázza, hogy az nem egy népies házacska, hanem egy hiberniai misztérium-szentély. Ugyanis ez az épület centrális tizenkét osztatú hely, amelynek a közepén egy opeion, egy kör alakú zárónyílás van. Ha ennek a kör alakú nyílásnak a közepére odateszünk egy mutatót, akkor egy napórát kapunk: a páva ez a mutató. Elhelyezése ezen a ponton, a tizenkét osztatú térben asztrálmitologikus emlékezettereket nyit meg. Majd az építész továbbmegy az értelmezésben, elárulja, hogy a ház kapuja mellett őrt álló két oszlop a női és a férfi princípiumot, és egyben a Holdat és a Napot jelképezi. Végül kinyilatkoztatja: hogy ha valaki a beavatás során ezt a két princípiumot megértette, és az ezzel kapcsolatos összes rítust végigjátszotta, akkor a középső oszlop megfaragatlanul is megjelenített számára egy olyan tartalmat, amely a kettőnek nem az addíciójából, hanem a szerelméből születik meg: ez maga Krisztus. Így ezt a házat nevezhetjük akár első Makovecz-sejtésnek, éspedig arról, hogy az emberiség valamikor nagyon régen, a mai történelmi (történettudományi) ismereteink előtt elszenvedett egy emlékezet-kataklizmát, ahol elvesztette tudásának nagy részét, viszont különböző mentális gyakorlatokkal, különböző töredék kultúrák feltárásával rehabilitálni lehet az elveszett emlékezet-teljességet. Rátalálhat az idők kezdetére az idők végezetéig.
A tokaji házban mint meditációs modellben összekapcsolta azt, amit az antropozófiából és a népművészet szimbólumvilágából addig leszűrt. A kérdés az, hogy ebben az értelemben valójában mi a Szent Mihály-katedrális?

Egy szakrális geometrikus hiperpozíció

Suger apát a Saint Denis-katedrális felavatására írt dolgozatában a XII. században kiemeli: „Senki sem rakhat le más fundamentumot, mint ami lerakatott, ami nem egyéb, mint Jézus Krisztus.” Ezt a mondatot Bevezetés Bartók és Makovecz katedrálisába című írásomból emeltem ki ide azért, mert most egy másik szempontól szeretném értelmezni Makovecz templomépítő célját.
Az elmúlt kétezer évben nagyon sokan hivatkoztak Jézus Krisztusra mint fundamentumra, többnyire anélkül, hogy Jézus tetteiből vagy szavaiból levezették volna elképzelésüket. Így volt ezzel Suger apát is, és az őt kritizáló Szent Bernát is. Sugernek Az igazgatásról szóló műve, vagy a Saint Denis gótikus épületének pazarló pompája nem állta volna ki Jézus „lektorálását”. Clairvaux-i Szent Bernát, aki puritán alkat volt, bírálta is az apátot. Viszont azt, hogy Jézus mit szólt volna a Bernát által szervezett és megáldott keresztes hadakhoz, eléggé pontosan lehet sejteni. Mindenesetre Suger apát zseniális építészeti álmodozó volt, hatalmas látomásokkal és az azokhoz illő megalomániával. Mondhatnánk kissé tréfásan, hogy egy Makovecz Imre veszett el benne. De nem veszett el, mert a Saint Denis- templom átalakítása, újraformálása közben – sokak szerint – valójában megteremtette a gótikát. Talán kissé felületesen, de „jól értesülten” azt is mondhatnánk, hogy Suger megteremtette az első gótikus katedrálist, Makovecz pedig az utolsót. Két egymásra is rímelő szakrális fényorgona-építményt. Mind a két épület egy misztikus fénykatedrális, amiért a római katolikus vallás szigorú századaiban mindketten megkapták volna az eretnek pecsétet. Azonban Suger VII. Lajos király védett főtanácsadója volt, Makovecz pedig egy szekuláris korban élt. Az az igazság, hogy a XII. században csak nagyon kevesen – talán csak néhány beavatott – értette azt, amit az apát elképzelt és megvalósított. Ezt mutatja, hogy maga Szent Bernát, aki korának egyik legnagyobb szelleme volt, nem foglalkozott ennek a templomnak a jelentésével, csak a pazarlást kifogásolta. Ez a hozzá nem értés Makovecz katedrálisával kapcsolatban is megnyilatkozik, az elítélők és a rajongók oldalán egyaránt. Mutatja ezt a felületesen Makoveczre aggatott gnosztikus pecsét, és az épületet − egy igazán nem meghatározott − nemzeti keresztény templommá avatók áhítata.
Fulcanelli – mai napig nem tudjuk ki is ő – izgalmasan revelatív és rejtelmes A katedrálisok misztériuma című könyvében írja: a gótikus katedrálist nem úgy kell tekinteni, mint valamely teljesen a kereszténység dicsőségének szentelt művet, hanem inkább a gondolatok, az irányzatok és a népi hitek határtalan megtestesülésének, egy olyan tökéletes egésznek, amelyre bátran hagyatkozhatunk, ha az a szándékunk, hogy valamilyen téren kifürkésszük őseink gondolatvilágát, legyen az akár a vallás, akár a világi dolgok, a filozófia avagy a társadalom vetülete.
Makovecz katedrálisát is ebből a nézőpontból lehet megközelíteni, nem pedig az ő személyes hite felől. Akiknek efelől bármi kételyük van, azokat megnyugtathatom, mert többször együtt vonultam vele a tabáni templom körül a húsvéti körmenetben, és láttam az arcát, és láttam az embert, aki kezével magasra tartotta Jézus zászlóját.
Suger a burgundiai csúcsív és a normann bordás keresztboltozat összeszerkesztésével a szentélyt az isteni fény felmutatásának szakrális helyévé emelte. Mellesleg ezzel lerakta a gótika alapjait. Nem- csak az építészetit, de a teológiait is. Ezzel kialakított egy meditációs teret, ahol az év fényes napjain a tanult (beavatott?) szemlélő, de az egyszerű hívő is az égi fény megvilágításában gondolkodhatott, csodálkozhatott az emberi létezés nagy misztériumán. A templomot így az isteni megvilágítás, a megvilágosodás segítségével az ember templomává is avatta, hogy ne a kárhozottak, hanem a szentek útját járhassa, hogy akár az, aki kárhozottként érkezik a templomba, elnyerje a megbocsátó Isten örökké és mindenkinek rendelkezésre álló kegyelmét. A mereven moralizálók számára nehéz kérdés, hogy mit keresnek a kárhozottak a templomban. A fekete-fehér gondolkodás könnyen ítélkezik, és általában igazságtalanul. Vélhetőleg Isten másképpen „gondolkodik”. Erről ad jelzést az első „mise”, az eucharisztia kihirdetése. Ott Jézus látja, hogy két kárhozott-jelölt is ül az asztalnál: az egyik Júdás, aki már elhatározta, hogy − vélhetőleg zelóta indíttatásból – átadja mesterét a zsidó főpapoknak, a másik Péter, aki szintén már félig kárhozott, mert Jézus tudja, hogy háromszor fogja megtagadni. Mégsem küldi ki őket a „templomból” – ami az eucharisztia kiszolgálásának a helye –, hanem együtt vesz részt velük az áldozásban. A szent attól szent, hogy nem elűzi a kárhozottat, hanem az utolsó pillanatig bízik a megváltozásban.

Európa ma úgy, mint Suger apát idejében is, nagy döntés előtt áll. Döntenie kell, hogy megtalálja-e a kellő nézőpontot, arányt, kegyelmet az ég és a föld között. Bár állandóan új ég és új föld vonzásában élünk, nem mindegy, hová tesszük a hangsúlyt. Az egyik elképzelés Szent Bernáté volt, aki a lelki élet mellett a háborúra, a hitvédelemre, a pogányok (muzulmánok) elleni harcra helyezte a hangsúlyt, a másik a belső, lelki és szellemi megerősödésre és az abból épülő gazdaságra. Ez volt Suger apát útja. Megtervezi – nem akármilyen ismeretlen építők – segítségével az új fény-katedrálisát. Ezután ez lesz az új „modern” templomépítési trend, tisztábban mondva: az emelkedett főirány egész Európában. Az eddigi befelé forduló templomi homályt kinyitotta a fény felé. Akkor, amikor Szent Bernát szervezi a keresztes hadakat a mohamedánok ellen, Suger el kezdi tanulmányozni az iszlám építészetet. Csodákat talál, átveszi és továbbfejleszti őket. Tovább gondolja a csúcsívet, a bordázatot, a kőcsipkézetet, és a nyugati homlokzatra mint egy szent pecsétet, odaszerkeszti a rózsaablakot, szoláris Krisztus-szimbólumként.
Az építés közben Suger Európa szebbik szellemének első igazi, és talán máig legnagyobb menedzserévé vált. Rómából oszlopokat szállít, a szaracénokkal is egyezkedve, hogy ne akadályozzák a hajókat. Majd a templomtól nem messze kitűnő kőbányákat nyit meg. Az addig félreismert erdőkben megtalálja és kitermeli a megfelelő hatalmas fákat, és mindezt személyesen. Suger kitalálja azt is, hogy ez az új világ hogyan terjedhet el. 1114. június második vasárnapján egész Európában híres templomszentelést rendez, és meghívja a királyt és a frank világ püspökeit. A templom avatásának magas szakrális liturgiai szintje elkápráztatja – lelkileg is − a megjelenteket. Ennek az eseménynek a részt vevő püspökei elkezdik építeni saját katedrálisaikat. Első ránézésre nyilván csak vallási tettnek tűnt az egész, de a lényege az lett, hogy beindította Európa gazdaságát. A munka közben szinte melléktermékként kialakul Európa modern építőipara és kolostorgazdasága is, egy olyan gazdaság, ami az erényetika talaján áll. Az ora et labora, a bencések jelmondata itt teljesedett ki Európában a legszebben. Itt mutatkozott meg, mire képes az ember, ha az ora (ima) és a labora (a földi építő tevékenység) egyensúlyában szervezi az életet, ha az Ég és a Föld egyensúlyban van.
Suger apát nagy betűkkel odaírja a katedrálisra: Ami itt benn ragyog, aranyajtó jelzi előre, az érzékelhető szépség jóvoltából a lélek az igazi szépségig emelkedik, s a földből, ahol nyugodott, e ragyogás a fénytől feltámad, s az égbe jut.
Kilencszáz évvel később egy magyar építész egy újabb dimenziót nyit: nemcsak az oldalfalakat töri át, hanem a templom padlóját is, mert olyan mértékben betört az elmúlt századokban a föld alatti fény nélküli világ a templom, a fény terébe, hogy nincs más választás: a szent fény sugarával át kell világítani ezt az alsó világot is.

Taligás istentisztelet

A „taligás istentisztelet” kifejezés a katedrálisépítészet áldott munkaáldozata volt. Egy szent kaláka, melynek során gazdag és szegény, öreg és fiatal építőanyaggal megrakott taligák elé fogta magát, hogy mindazt, ami az építéshez kell, a helyszínre szállítsák. Makovecz Saint Denis-e, kis Saint Denis-e a tokaji ház volt. Ez a ház szintén így épült: lélekemelően és lélekvesztően. Máig borzongat a dráma szele, ami ott kísértett a csurig megrakott lélekvesztő (halászcsónak) fölött, szállítva a betont át a szigetre a megáradt Bodrogon át. Ennél a háznál Makovecz Imre nemcsak tervező volt, hanem építésvezető is, úgy, mint Suger annak idején. Ő is együtt kereste velünk a ház közepére szánt faragatlan ágas oszlopot, és fizikailag is nap mint nap építette a „kistemplomot”. Vélhetőleg akkor, amikor az árvíz elöntötte a szigetet, és a vízben meglátta, hogy egy másik épület is van lefelé, fogalmazódott meg benne élete központi gondolata, amit nevezzünk a kétszer kettő józanságának, racionalitásával és misztifikájával Makovecz-sejtésnek: hogyan lehet megépíteni egy metaforát Isten képére és hasonlatosságára. Tudta, hogy ha erről gondolkodik, a szent hübrisszel lesz áldott és átkozott.
A matematikai sejtés, vélhetjük úgy is, nem matematikai fogalom, inkább metafizikai, ezért is kacérkodik az e világi megfejthetetlenséggel. Azután általában megfejthetők, de van olyan, amelyiket mai logikánk képtelen megoldani. Ezért kimondjuk, hogy se igazolni, se cáfolni nem lehet, mint például a kontinuum-hipotézist. Persze van úgy, hogy jön egy zseni egy teljesen más kulturális környezetből, és elkezdi sorra megfejteni az addigi megfejthetetlennek hitt rejtélyeket. Ilyen volt a hindu matematikai zseni Srinivasa Ramanuján, aki valójában hályogkovács matematikus volt. Sugalmazója, Namaviri istennő állítólag azt mondta neki, hogy a Teremtő arra választotta ki, hogy elárulja az embereknek a „téridő szent számát”. Talán ez volt az a pillanat, amikor a racionalitás szent tehene, a matematika a metafizika felé vette (volna) az útját.
Nem biztos, hogy jó az, ha a tudomány elindul a vallás felé, vagy fordítva: a vallás a tudomány felé. A huszadik századi római katolikus vallást egyre több oldalról éri kritika, hogy megfelelési kényszerrel fordul a modernizmus felé, és egyre több tudományos tételt értelmez és fogad el. Így olyan terület hatása alá kerül, amelyet materialista, ateista alapokról fogalmaztak meg. Ebből a szempontból a legveszélyesebb az evolucionista elképzelések sokszor támogató kezelése. Nem biztos, hogy az egyház égi küldetését segíti az ilyen értelmű föld felé fordulás. Bár az egyháznak – hívják fel a figyelmet vallásos tudósok is – ég és föld között kell lennie megfelelő arányban, de soha nem állíthatja iránytűjét az ég helyett a föld felé. A katolikus egyháznak talán legnagyobb – a korai gnoszticizmusnál és a reformációnál is nagyobb – kihívása az, ami a késő modernizmus és közte kialakult. Vélhetőleg nem az egyháznak kellene modernizálódnia, hanem a modernizációnak a posztmodernben kiteljesedő emberellenes és okkult folyamatait kellene megállítani,és visszatérni a racionalitás emberi méltóságot támogató forrásaihoz.
Makovecz Imre, mint a katolikus egyház egy tagja, egyszeri és megismételhetetlen személyisége és hite alapján úgy vélte, állást kell foglalnia ebben az ügyben. Úgy, mint mindnyájunknak, akik ismerik a helyüket és céljukat az Ég és a Föld között. Ezért Makovecz egy építészeti metaforát alkotott arról, hogy hogyan kellene gondolkodnunk az Ég és a Föld viszonyáról a XXI. században, amikor olyan, vagy még nagyobb változás előtt állunk, mint ezer évvel ezelőtt, amikor Suger apát beengedte a fényt az addig homályos templomba. Makovecz ugyanezt a fényliturgiát követi úgy, hogy közben Suger kint és bent fényliturgiáját kiegészíti a fent és lent fényliturgiájával, fénykeresztet formázva. Ezáltal egy szakrális geometrikus hiperpozíciót foglal el. Így katedrálisa egy templom-metafora, ami valójában díszlet is, mint ahogy egy (költői) metaforában a szavak egy emlékezet-katedrális díszletei is.
Végül érdemes feltenni azért nyomatékosan azt a kérdést, hogy Jézus épített volna-e templomot? Ez a kérdés azonban már az emberi létezés áldozatkultúráját érinti.