Beszélgetünk, Zsófi szerint hogyan kéne festenem

D.:

Azt írtad pár hete, hogy a képeid szépek, és csak szépek. Menekülés csak, és a biztosra mész. Értve ezen, hogy könnyebbik utat választom.

Zs.:

Hogy rizikómenteset.

D.:

Baromira érdekel, hogy mit értesz ezen.

Zs.:

Hogy ha az összes képedet, amik falakon függnek világszerte, meg múzeumokban; leraknád, abbahagynád; akkor sem lennél kevesebb. Ha soha többé nem festenél, mert úgyse fogsz ennél másabbat festeni. Hogyhogy nem birizgál belülről valami, hogy mindig majdnem ugyanazt csinálod. Nekem ma, ami benne van a levegőben, ahhoz ez egy visszavonulás, mintha behunynád a szemed. Nekem nem lenne elég.

D.:

Te valami mondanivalót vársz a képtől…

Zs.:

..igen, amire te azt mondod, hogy nincs.

D.:

Mondanivaló indítékom nincsen.

Zs.:

Ha nincs indítékod, akkor nyilván ez a helyes út, akkor nincs probléma.

D.:

Egy festőnek nincs indítéka.

Zs.:

Jajj, dehogynem! Ezt nem hiszem el, ne haragudj, ezt nem hiszem el. Ez biztos, hogy nem így van.

D.:

A Vermeer vagy feladatnak kapta, vagy megtalálta azt a feladatot, hogy a várost enyhe fölülnézetben lefesse… lehet, hogy feladat volt, és akkor ezt teljesítette, na de a képnek a témája az csak küszöb…

Zs.:

Nem a témáját mondom. A témának semmi köze nincs ehhez.

D.:

Ha a témának nincs köze, akkor miért kéne változtatnom a témán.

Zs.:

Nem a témán kell változtatni, hanem a képek hangján, stílusán, nem tudok jó szót rá. Énszerintem egy ilyen műtermet, ha tényleg nincs más mondanivalód a világnak, csak ez a szegény műterem, akkor próbáld kiforgatni a sarkából. Próbálj bele embereket, vagy valami egyéb érzelmet, mint ez a mindig mindenen átmenő melankólia. Akárhány kiállításodra elmegyek, soha semmi reveláció, hogy hű, most valami történt. Nyilván te ilyen vagy, én csak elmondtam, de ez nem kritika volt.

D.:

Nekem valóban nincsen, különösen nincsen eszmei mondanivalóm, csak egy képet akarok csinálni… Hogy próbálkoznom kellene más témával? A műtermet emlegetted, hogy ez megint csak műterem.

Zs.:

Műtermet másképpen is le lehet festeni.

D.:

Értem. Akkor világos, hogy a buborékot, illetve azt az egész életemre érted… félek, hogy avval azonosítom - lehet, hogy tévesen-, hogy nem politizálok.

Zs.:

Dehogyis, ennek köze nincs hozzá, semmi. Ez nem politizálás… a buborék az az, ahogy én elrekesztem magamtól a facebookot, te gyakorlatilag a facebookhoz képest még 90%-ot elrekeszted. Az, hogy bejössz, és kérdezem, hogy esik-e az eső, és azt mondod, hogy nem tudod, hát én ezzel nem tudok mit kezdeni. Nyilván tudod, vagy ha nem tudod, akkor annyira csak magad vagy, hogy tök mindegy neked, hogy esik-e az eső, vagy nem. Ha meg ilyen nagyon erős a bensőd, akkor ennek nem igaz, hogy nincsen tüze, ami nem mindig ugyanilyen típusú képekben bukkan ki belőled.

D.:

Lehet, hogy az egy kicsit értelmezi számodra a helyzetet, ha tudod, hogy festek. Leírom neked, hogy kezdtem el most legutolsó képemet. Itt semmi szándék nincsen, semmi intellektus, semmi vízió. Természetesen nem érdekel a műterem, az csak egy ürügy, csak színegyensúlyokat keresek. El ne felejtsd, hogy a tehetségemnek van egy természetes határa. Többet, jobban nem is fogok tudni csinálni, mint amire alkalmas vagyok. Tehát ez az utolsó képem: az üres lemezre föltettem tiszta olajjal egy festőállvány elmosódott rajzát. Rossz helyre és rossz arányban. Olajjal, ez azt jelenti, hogy ennek nincsen színe, csak hogy bármi rákerül, el fog különülni, ha visszamosom a fölötte lévő réteget. Homokszínű az alapozásom. Elosztottam a felületet, és a fele mezőt, a lentit, lefestettem égő naranccsal. Szándékoltan rossz volt,  tökéletesen idegen tőlem a szín, és merev is, mint egy plakátfelület. Bátor tett volt, mert tudtam, hogy ez tűrhetetlen. De ebből kényszerűen lesz valami.  Nem tudom, hogy ez neked információ-e,..

Zs.:

Igen. Mi lenne, ha egyszer fognád magad, és kinn festenél?

D.:

Ebből talán megértheted, amit leírtam, hogy őserdőben indulok el minden alkalommal. Van a festőknek egy másik része, ezt az első húsz évben nem mondtam soha interjúban, mert szégyelltem, hogy nincs semmi vízióm. Egy festő ismerősöm mesélte, hogy tudod, én lusta ember vagyok, de amikor már annyira kész van fejemben a kép, hogy szétfeszít, már mindent tudok, akkor muszáj megcsinálni. Azt gondoltam sokáig, hogy ezek az igazi festők. A nagy számokat pedig azért nem bánom, mert egy évben csinálok három jó képet, és ahhoz nekem kell a másik negyven.

Zs.:

Értem, értem, most már értem. Nem vágysz-e valami olyan katartikus dologra, amitől lehet, hogy nem lesznek jó képek, lehet, hogy baromi rossz képek lesznek, hátha valami duplaszaltót csinálnál, akkor már a duplaszaltó után következő műteremkép abszolút nem ilyen lenne esetleg kurvajó.