György Péter: Váli Dezső kiállítása 

Képek farostlemezen, fenyőfa rámában.

   A kiállítás a 2022 és 2023-ban festett képeket mutatja be, melyek a műterem kérdését idézik fel, azonban, radikálisan eltérve az elmúlt 36 év hagyományossá vált megoldásaitól, a gyakran üres, zárt műtermek után most számos változásnak lehetnek tanúi a látogatók.  A többnyire üres, vagy néhány fontos elemet, így a festőállványt, a nagy, a fényt átengedő, de a városban zajló életet kizáró, azaz a műteremablakot is tartalmazó terek a festészet feladataival, a kortárs művészettel szembesülő művész akkor és ott alakuló programjának feleltek meg.  Váli maga félreérthetetlenül fogalmazott az A. Napló 62.oldalán, az ’Első műterem képem, 1987/12’ túloldalán: „Mennyi mindenre nincs szükség. A műterem, kopár, ijesztő, ronda. Ezt akartam. Továbblépni.”

    Nem óhajtotta, a „társadalmi, nemzeti kérdések” a kortárs festészetbe emelését, azaz távolságot tartott a „művészetünk társadalmi hasznossága” programjától. Az üres, pontosabban annak tűnő műterem ennek a distanciának felelt meg. Lásd a Műterem, középen egy szék.” (1988.03.04//1990.07) című képet, Esterházy Péter tulajdonát.  Az író ’programját’. ugyancsak nem hatotta át írásainak társadalmi hasznossága.  Esterházyt jobban érdekelte Isten léte vagy - esetleges nemléte – mint a kortárs társadalmi problémák sora.  (Ahol, mindez úgymond ’megbicsaklott’, az apja élete és története volt, melyet a Javított kiadásban írt meg, vagy másképp: át.) 

      Váli munkásságának Istenhez való viszonyát hosszú évtizedekkel ezelőtt nehezen értettem meg. Számára – ha nem tévedek -   Isten jelenléte egész életét, munkásságát áthatotta, míg ez számomra kihívás volt, melynek jelentőségét végül - ezt remélem - csak valahogy felismertem, s ez nem kis részben független volt attól, hogy magam mit gondolok Isten szerepéről, létének kérdéséről.  Azaz, kívül vagyok az ateizmuson, és a személyes hiten egyaránt, s úgy látom a Godot Galériában rendezett kiállítást, mint Váli művészete és hite elválaszthatatlan fordulatát, mely ennek megfelelően a tárlat egészét is több, mint emlékezetessé emelte. A zárt, sokszor üres tér – tehát a műterem – helyett, a végtelen üres síkok és néma, jelölések nélküli terek tűnnek fel a képeken, melyeket egyetlen figura határoz meg: a festő, a modell, az ismeretlen ember, azaz a tárlat alapkérdése a hit és művészet közti viszony.A kettőnek eddig nem volt ilyen szerződése. A festő és a kurátor számára a képek metaforikus címei   (lásd:  Műterem  Strindberg,  Műterem a törvény,  Világvége műterem,  Kijelentőmondat – műterem, Műterem mindörökké, Műteremmagány,  Műterem utolsó felvonás. ) épp oly fontosak voltak, mint amennyire ezek a címek pontosak, de ugyanakkor már-már láthatatlanok maradtak a képek nagy részén. 

    Vitán felülinek vélem, hogy Váli Dezső és Kozák Gábor kurátor közös munkája fordulópont, mind a művész, mind a Godot Galéria történetében. A magány kiindulópont és egyben vallomás. S itt megállnék egy a személyes életünkre is ható képpel, mely egyik szobánk falán lóg. Ez az 2022-ben készült kép a majdnem üres műtermet ábrázolja, melynek ablakkeretei mintha egy bizonyos fokig egy cellát idéznének. Ugyanakkor az üres és igen keskeny festőállvány jelenléte – ha nem tévedek – a korszak lezárulásának részeként is érthető, fordítható, látható.  S a térbeliség korlátozottságára vall, hogy az inkább van a műterem falán, mintsem a valóságában. S valóban: a korszak végére és ugyanakkor fennmaradt érvényességére is mutat az ugyancsak 2022-ben készült Műterem életfogyt, mely döntő szerepet játszik a kiállításon. Ugyanakkor az is igaz, hogy a 2023-as évben készültek el az új térkoncepciók, tehát a magányos szereplők néma, kihalt és létező világa. Azaz: Váli  nem egy új korszakot kezdett meg csupán, hanem pontosan felismerte, hogy a kortárs jelenben  radikálisan megváltoztak a társadalmi és imaginárius terek közti viszonyok. A műtermek előtti időszakban, 1984 és 1987 között Váli megannyi zsidó temetőt festett, melyek békés nyugalma a Holokauszt megtörténtére is emlékeztetett, tehát mindarra, ami a temetők világa volt. S mindezt ugyancsak jele jelezte a tulajdonosok egy része is: Almási Miklós, Bence György, Gerő Ágnes, Hídvégi Máté, Kende János, Litván György,  S. Nagy Katalin, Simó Sándorné, Virág Judit, és ott van  egy kép a Yad Vashem tulajdonában is.

   A régi zsidó temetők látványa a nemzetiszocialista Németország és szövetségesei, így a  Horthy-korszak Magyarországának valóságára mutatott rá.  S ma már mindez az tűnt idők része, és ugyanakkor mintha Pascalt idéznék meg.