2023.04.04.                           html-2023/lenke.htm        C.21509 - 512

Artphoto Galéria megnyitószövege 2023.04.04.

Bartis Attila: SZILÁGYI LENKE - YAMUNA PUSHTA

Tisztelt közönség, drága Lenke!

Ki ne tudná, a Yamuna egy folyó. Marosvásárhely mellől ered, a Hidegvölgy putri során folyik keresztül, aztán átfolyik Borsod-Abaúj-Zemplén megyén, igaz, még ott sem olyan nagy, mint mondjuk Párizsban vagy New Yorkban. A folyó útját viszont inkább nem mondom végig, mert már a fentiekből is ki tudják számolni, hogy hosszabb, mint a Nílus meg az Amazonas meg a Jangce együttvéve, faluszéleket és metropoliszokat szel keresztül, kontinenseket szel keresztül, végül beleömlik a Semmibe.

A Semmi egy óceán, jelen esetben Indiai, persze, csak szimbolikusan óceán, már a Yamunáról is biztos kitalálták, hogy ilyen folyó nem létezik, nem létezhet, az isteni teremtőerő ehhez kevés, Isten csak Tigrist és Eufráteszt tudott teremteni, mások szerint Gangeszt, de olyan folyót, mint a Yamuna csak ember tudna teremteni. Ember pedig nem tesz ilyet.

Ha pedig mégis, akkor nehéz eldönteni, hogy melyik jobb, ha talál megoldást a problémára, vagy, ha nem is keres. A Yamuna partján élők legalábbis ritkán örülnek neki, ha megoldják a problémáikat, mivel az egyik megoldás az, ha kilakoltatják őket. Ez első hallásra önellentmondásnak tűnhet, hogyan lehetne kilakoltatni azokat, akiknek egyébként sincs nagyon hol lakniuk. Segítek, gondoljanak egy telefonfülkére, mondjuk a Rákóczi úton, amelyikben már egy évtizede nincs működő telefon, viszont laknak benne. Megoldható a kilakoltatás? Igen. És még a telefonfülke is ott marad, mert annak az eltüntetése sokba kerülne. Az ennél nagyobb méretű kilakoltatások neve településfejlesztés, esetleg rehabilitációs program. Olyat mindenesetre ritkán láttam, hogy a nyomort felszámolták volna. Olyat annál többet, hogy eltüntették szem elől. Ami nem olcsó, néha annyiba kerül, amennyiből egy Yamuna Pushta méretű nyomornegyed három generációja is ember módjára tudna élni.

A szegénység bűn. Ráadásul eredendő. Most nem megyek az emberszabásúak alá, maradjunk a csimpánznál. Meg kell kérdezni a csimpánzt, van-e valamije? Nincs. Eredendő bűne sincs? Még az sincs, mondja majd a csimpánz, és igaza van. Aztán jött a nagy ugrás, amikor egyszeriben lett valamink. Nem nehéz kiszámolni, hogy a leges- leges- legelején olyan szegény volt mindenki, mint a templom egere. Egy fügefalevél meg egy bunkósbot jutott mindenkinek, többel nem is tudott volna mit kezdeni.

Arról már viszonylag pontos tudásunk van, miként lesz egy csimpánzból falkavezér. Iszonyatosan elver mindenkit. Ez emberek esetében is előfordult, de legfeljebb a személyesen elvertek fölött jelentett hatalmat. Arról viszont máig nem sokat tudunk, hogy egy kicsi, nyeszlett, szőre hullt mammonnak, akit a falka simán agyoncsaphatott volna, miként lett egyszeriben két bunkósbotja, sőt három, négy, öt, és miként tudta rávenni a többieket, hogy ő inkább mégse menjen vadászni, hanem bérbe adja a husángjait, cserébe viszont a zsákmány fele az övé. Teljesen valószínűtlennek tűnik, de megtörtént. Jó nagy hülyék voltak, akik ebbe belementek, mondhatnánk, csak nehéz ezt hitelesen mondani, miközben épp törlesztjük a bankhitelt. Nem elkalandoztam, hanem épp ellenkezőleg, épp megérkeztünk a Yamuna partjára.

Szilágyi Lenke fotográfus. A fotográfusról pedig néha még igen okos emberek is azt tartják, hogy leskelődő kívülálló, aki három lépés távolságról néz mindent, akár a kesert, a nyomort, a halált is, csak azért, hogy egy jó képet készítsen. Vagy az egyik állítás nem igaz, vagy a másik.

Dőreség lenne kétségbe vonnom Lenke fotográfus voltát, és eljátszadoznom azzal, hogy igazából költő, vagy bármi más, ami a fotográfussal szemben szép és nemes és emberi. Nem. Ő bizony fotográfus. Se többé, se kevésbé, mint André Kertész, Cartier-Bresson vagy Kudelka.

Persze, bizonyos esetekben nagyon is igaza lehet azoknak, akik szerint a fényképész elbújik egy gép mögé. Sőt ma már fotográfusnak se kell lenni ehhez, a világ híresebb nyomornegyedeit fizetett túrákon lehet szemügyre venni, idegenvezető meg biztonsági személyzet kíséretében, merő szórakozásból, vakáció gyanánt. A legmutatósabb szegényeket pedig a túra végéig már ki is tettük az Instagramra.

Csakhogy a fotográfia története legnagyobbjai valamiért mégis a kivételekhez tartoznak. Köztük Szilágyi Lenke is. Bár az is igaz, hogy kivételnek lenni nem könnyű. Kíváncsiskodás helytett a megismerésre törekedni bizony nehéz. Közöny helyett empátiát érezni bizony nehéz. Újra meg újra szembesíteni magunkat a tehetetlenségünkkel bizony nehéz. Volt olyan fotográfus, aki nem is bírta sokáig. Aki azt hiszi, hogy a helyes komponálás, vagy a fények és árnyékok kivételes összjátékának a felismerése a legnehezebb a fotográfiában, szerintem téved.

A néző a képen soha nem azt látja, amit a fotográfus látott. Ami nem baj, hanem természetes. Ahogy az is, hogy néha még azt is, amit lát, csak lassanként látja meg. Van itt a falon egy kép egy kislányról. Olyan a tekintete, hogy ember legyen a talpán, aki meg tud szabadulni tőle, és képes a kislány arcán, kezén, ruháján összeszámolni a legyeket.

Látják a hokedlin ülő fiú ölében a majmot? Hát persze. Akkor most mérjék le a lánca hosszát.

Ugye, milyen gyönyörű ez a lány a triciklin? Pedig itt született. Már legalább tíz évet leélt az életéből, és ezzel a triciklivel a Yamuna vízétől pont eddig a pontig jutott. Nem nehéz kiszámolni, még legalább két életre van szüksége ahhoz, hogy eljusson a nyomornegyed széléig.

Ugye, azt is látják, hogy a másik lány a földön ülve épp krumplit hámoz. Akkor most számolják össze, hányan fognak osztozni azon a fazék krumplin. Most pedig számolják mellé, hogy a másik képen ott hátul azt a kis birkát talán igen, de a két kiadós tehenet nem szabad megenni, még akkor sem, ha éhen hal a család.

De inkább ne is ezt számolják, hanem nézzenek ennek a tetoválás gyanánt összevagdosott fiatal, félmeztelen férfinak a szemébe. És azt számolják ki, hogy Szilágyi Lenke helyében önök meddig állnák ezt a tekintetet.

Mi azt tartjuk valószínűbbnek, hogy a sátor előtt az a lány a húgát tartja az ölében, pedig szinte biztos, hogy anya gyermekével.

Tizenegy gyerek egy lépcsőn egy csukott ajtó előtt, ami szinte biztos, hogy nem iskola. Csakhogy az a falfirka az ajtó mellett semmiben nem különbözik attól, mint amit önök firkáltak az elemiben.

És a számok közül talán a legfontosabb: Huszonhét. Ennyit számoltam össze, mert a háttal állókról nem tudhatom. Harminc képen huszonhét mosoly a világ egyik legnagyobb nyomornegyedében. Nem ironikus vigyor, nem kárörvendő röhögés, nem jópofizó kacaj, hanem a legemberibb mosoly. Önök néha egy jólszituált, budai villamosjáraton sem találkoznak ennyivel.

Végezetül, ha jól számolom, több, mint két évtizedig ültek fiókban ezek a fotográfiák. A legyek lepte kislány már rég anyaként áll a sátor előtt, a sátor előtt álló anya már rég nagyanya. És azóta már a Yamuna-problémát is megoldották, a sátor a folyó partjáról már átkerült máshova.

Pár évtized múlva a kutyát sem fogja érdekelni, miért ültek ezek a képek mostanig fiókban. De pont most, amikor Szilágyi Lenke úgy döntött, mégis megmutatja őket, talán van értelme ennek a kérdésnek.

Rossznak tartotta őket? Hááát.. Aligha. Igen, a kép jelentése, értéke sokkal többet változik idővel, mint bármilyen más alkotásé, de ebből nem az következik, hogy egy fotográfusnak két évtizedbe telik eldönteni, milyenek is a képei.

Közönyössé vált e munkájával szemben? Miután még egyszer visszament ezekhez az emberekhez, akik megosztották vele a tál krumplijuk, ő pedig megosztotta velük a képeit? Nem hinném.

Szkepszisből? Mert nem látta értelmét megmutatni őket? Mert van annyira realista, hogy tudja, néhány fotográfiától ezek az emberek még ugyanúgy fogják bevégezni az életüket, ahogy azt elkezdték? Igen, tisztában van vele, de ha ez számítana, akkor eddig se nagyon állított volna ki semmit.

Nem ért rá? Ilyen bizony előfordul néha. Félbemarad valami. Csak ez általában nem akkor szokott előfordulni, ha az ember mindet összeadva körülbelül huszonötezer kilométert tesz meg néhány tekercs leexponált filmért.

Bizonyára elképzelhető más ok is. Sőt, bizonyára egy igen egyszerű, hiteles, elfogadható választ kapnának Lenkétől is, ha feltennék neki ezt a kérdést. Vagy egy tétova tekintetet, esetleg kiegészítve egy hátnemistudommal.

Nézzék el nekem, de én tudom.

Mert ha Szilágyi Lenke mégis költő, akkor a versei kétsorosak.

Az első sor szól a kislány tekintetéről, az arcán a legyekről.

A második sor pedig láthatatlan. A fotográfus tekintetét tényleg nem nagyon lehet látni.

Mégis ezt a tekintetet tükrözi vissza minden, a zacskónyi krumplitól a falfirkán át a leszegett fejű kutyáig. És bizony van, amikor ezt a második sort veszettül nehéz útjára engedni a világban. De ezt általában csak azok értik, akik legalább egy pillanatra megnézték a sajt arcuk a Yamuna vizében.

Szinte elfelejtettem: A Yamuna hindiül azt jelenti: Nem az a folyó, amelyikbe Narkisszosz belenézett.

Köszönöm, hogy meghallgattak.