2023.05.10. html-2023/tamas-istvan.htm C.21566 - 579

Váli Dezső
TAMÁS ISTVÁN CIKKE NYOMÁN

Tamás István (Szekszárd, 1932. 10.19 -- Budapest 1998.04.20.) író, újságíró

2023.05.10.

37 év után kaptam egy köszönőlevelet. A történet egy számomra megrendítő cikkel kezdődött 1986. október 10-én,
az okból, hogy egyetlen leánya férjhez ment, Amerikába:

1986.10.10.

      Mari, ne telefonálj. Tíz-tizenkétezer kilométerről ne telefonálj, mert semmi értelme nincs. Hagyjuk ezt a politikusoknak. Telefonáljanak ők a pénzünkért; remélem, van mit mondaniok egymásnak. Egyre szükségesebb. Írjál inkább. Vagy talán ne is írjál. Olvassál helyette. Olvasd szabad idődben Petőfit, Jókait, Mikszáthot, Aranyt; olvasd Babitsot, Kosztolányit, Illyést. Őbennük olyan jogaink vannak, amelyeket senki sem vehet el tőlünk. Az óceánon átjön ugyan a hang, de engem eléggé zavar, hogy halak úsznak a kábelek körül, a mélyvíziek teste hidegen világít, delfin siklik, talán éppen egy cápa is rohamoz; hatalmas hajók fegyvereket visznek valahonnan valahová; fent repülőgépek döngenek el egymás mellett kiszabott folyosóikon; államférfiak táviratokat küldenek a különgépek fedélzetéről az alattuk lévő országokba vagy ahol csak egy kis sziget van, oda; igaz, hogy felfedezetlen már alig lehet, de hátha mégis, és lakhat ott egy szerecsen király, aki sohasem kapott még dísztáviratot, noha egyre súlyosabb aranypaszományokat visel a vállán. És árfolyamok meg tőzsdei hírek is repülnek a tengerek felett, az egyiket egy bécsi bankár várja Princz Eugen Strasse-i irodájában, amelynek ódon ajtajain ragyognak a vörös rézkilincsek, a másik meg arról tudósít, hogy a világnak valamelyik sarka nagy robajjal megfordult. Mi ezek mellett a mi szavunk? Vigyázz magadra, vigyázz magadra, várlak, maradj, tanulj, élj. Szeretlek –, értelmetlen, ostoba a szó apa és lánya között, nem jelent semmit. Ez a szó, más hangzásban, régen jelentett valamit, az élet elején, s a férfikor kezdetének ujjongó éveiben, amikor reszketve vártam egy telefont, egy levelet, egy ilyen szót valakitől, akik ki is mondták, de régen elsüllyedtek a múlt vizeiben, csak egy maradt meg örökre, neki meg kellett maradnia.
      Szép intellektuális ősz van most itthon, elszánt lányok süttetik magukat delenként a tóparti szürke köveken, ülve vagy félig fekve, „az álmok népének közepette”, mert hogyne ismernék ők az Anatole France-mottót valamelyik regényének a címe alatt, ezért is intellektuális az ősz. Mindig az jut az ember eszébe, amit más mondott. H. Laci, a szülészorvos, miközben szobája ablakán könyököltünk cigarettázva a tavaszi éjszakában, várva, hogy a nővér a karjára vegyen és behozzon megmutatni, azt kérdezte, mit írjunk be, május 31-én vagy június l-én szülessél-e. Mondtam, hogy május 31-én, nem azért mert igaz, hanem mert szebb. Fogalmam sem volt még arról, hogy a szép is igaz, a választásnak tehát nem volt jelentősége. Így most ez szerepel az útlevélben, amelyet néhány hete a vámtisztek és biztonsági alkalmazottak forgattak a kezükben, összehasonlítván fényképedet az arcoddal. H. Laci, ott a kórházablakban még azt mondta, hogy nemcsak gyerek, gond is születik ilyenkor; ezt sem, azt sem értettem, mi az ördögöt ért az ember huszonhárom-huszonnégy éves korában? Ha mindent elolvasott, amire addig ideje volt és mindent megtanult is, amire kényszerítették, még azt is, bár ösztönösen viszolyogva a kifejezés tartalmának hülyeségétől, hogy újtípusú ember születik, semmit. Vagyis éppen amennyit most, újabb negyedszázad után, amikor, ha akarnám finom japán asztali kvarcóra praktikus, de rút grafikával megkomponált reszkető jeleiről olvashatnám le az időt, nem pedig a családi falióra római számairól, amelyekre pillantva nagyapád hivatalba indult, nagyanyád kiadta rendeletét a lánynak, dédapád kinyitotta a boltot, messzibbet nem tudok a minapi tegnapról.
       Hazádnak rendületlenül, mondtam magamnak, s amit magamnak mondok, azt neked is mondom, a múltkor, egy rossz éjszaka különösen fájdalmas pillanatában, de aztán megnyugodva aludtam vissza magamat a semmibe, mert nyomban az is eszembe jutott, hogy hiszen a haza sem rendületlenül... Vagy mégis? Lám egy külföldi férj mellé még olyan útlevelet is ad, amivel akár naponta haza lehetne repülni, megnézni a postaládában a leveleket, megölelni a nagymamát, elfutni a patikába. Cotazym Forte-t vásárolni neki, ami pedig nem egyszerű, mert elöljáró főorvosnak kell hitelesítenie az igényt, biztosítandó, hogy ne jusson visszaélő bűnözők kezébe, akik gyomorgyengeséget színlelve akarják kijátszani a gyógyszerimportáló egészségügyi szervezeteket, ha lenne már rendszeres Föld-Föld űrhajójárat, ami nemsokára lesz. Adott egyetemi diplomát is, többszöri felvételi próbálkozás után, mert természetesen a befolyásos protektort keresve kezdtem, s ígéretében megnyugodva utaztam el valami külföldi eseményre, ahol telefonon ért a hír, hogy kiröpítettek; ilyenféleképpen volt utána is, mígnem, ez ugyancsak protekció volt, de hatásosabb, találkozván egy régi egyetemi baráttal, s elmondva neki a dolgot, leszidott, hogy miért kell nekem a tábornok, miért nem jó az őrmester, mármint ő, az egyszerű egyetemi tanár, és bement a következő felvételire és elintézte, mert Magyarországon mindent kanyargósan és rendellenesen kell elintézni, de azért hazádnak rendületlenül, mégis. Mert hol vagy otthon? Csak a nyelvben. De ehhez tudni kell azt, hogy Lassan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet, meg Tündér Tihany, felelsz-e énnekem, ha még egyszer azt mondom, ifjúság -, csakhogy titeket inkább arra tanítottak, honnan származott a költő, mint arra, hogy mit írt. Igaz, ez tizenöt éve volt, de végigolvasva egy irodalmi tankönyvedet, bár már én is ilyenféléből tanultam, hosszan tűnődtem, ha ezek a költők mindig csak az elnyomás, a szolgaság, meg az „osztálykorlátok„ ellen szónokoltak, mikor írtak? A szószátyár tankönyv nem a művekből vezet el a tanulsághoz és gondolathoz, mert bizalmatlan és gyanakvó, hanem a frázist akarja élménnyé tenni, amit nem lehet, s azért nem is érdemes megtanulni. A bajok elmúlhatnak. A kedélytelenség tartósabb. A sóhajnak is ereje van, átszáll a nagy vizek fölött. Talán valahol a tenger közepe táján meg is pihen. Egyszer, az Atlanti óceán egén a repülőgépen kigyulladtak a jelzőlámpák, megszólalt a kapitány, hogy szíjazzuk be magunkat, mert le kell szállni, soron kívüli tankolás lesz, a nagy ellenszél miatt a motorok elfogyasztották az üzemanyagot. Mutatták is az óceánban a kék szigetet, Santa Maria, ha jól emlékszem, akkorának látszott, mint a nádas csuhéjfolt Badacsony és Kisörs között a tóban; Uramisten, hogyan találja el ez a hatalmas gép, nem száll-e mellé? Eltalálta. Talán a sóhaj is új erőre kap azon a kis szigeten, aztán újra felemelkedik, átváltozik, esetleg pára lesz belőle vagy szívalakú könnycsepp, s megérkezvén a túlsó partra, leesik és szétporlad egy háztetőn, senki se veszi észre. Nem szerettem azokat az amerikai háztetőket. Ki tudja, miért nem szeret az ember bizonyos háztetőket? Mert laposak? Mert vörösek és hetykén ferdék? Mert a tűzlétrákról amelyek a házak külső falain éktelenkednek, egy-kettőre fel lehet futni rájuk? S a legújabb, százhatvan emeletes felhőkarcolóét miért nem? Amelyek alól, a panoráma élvezetére kiképzett kis üveg-ülőkékből lehet lepillantani a városra. Azokat meg azért nem, mert a szédítő magasból felülről látni a madarakat, amelyek lent lengenek; tisztességes ember nem felülről nézi a madarakat, micsoda dolog az? Nem is hiszem, hogy a madarak ne tiltakoznának a durva indiszkréció ellen. Ember ilyesmi miatt már úgyse tiltakozik manapság, megszokta. Mindent meg lehet szokni, a természetünk jótékonyan átrendezi az alkalmazkodó képességünket. Szemem se rebbent egy minapi reggelen a vidéki nagyváros cukrászdájában, ahol kávé mellett kora reggel egy hivatal nyitására vártam, hogy gyerekkocsival igyekvő elegánsan öltözött kismamák egymás után jöttek be, útközben felhajtani egy-egy konyakot, vagy cseresznyét, némelyikük kettőt, sietősen, hogy később megszabadulván a szeretett tehertől, sörrel folytatódjék a tétlen délelőtt. Az Assisi ruhátlanul és szegényen és józanon volt boldog, ezek így. Itthon már lassan lekopaszodnak a fák, ablakom előtt a falról lecsüngő vadszőlő levelei vörös vércseppekként repkednek a levegőben, összeütődve egymáshoz zörrennek; a pusztulás szelíd lázadása. Dió pereg, mandula hullik, decemberig tartó lassú munkálkodás délutánonként felszedegetni, majd örömteli lecke kigondolni, hogy kinek ajándékozzuk el, mert összejön belőlük tíz-tizenöt kiló is az év végéig, megfontolt hajladozásom eredményeként, de még a tavalyiból is van, amit együtt szedtünk fel. Látod, hát éppen ilyen dolgok miatt ne telefonálj, mert nagyon nehéz ezt elhallgatni, a gyümölcsládákban barnálló tavalyi diót és mandulát, amit össze kellene már törni, megtisztítani és szokás szerint elajándékozni, mert ugyan mi másról érdemes beszélni? Talán, hogy miként rendeztétek be a konyhát? Vagy mivel üti el napjait utcaszomszédotok, az ottani külügyminiszter? Biztosan van neki egész napra való dolga, reggel elmegy, este hazatér, ha közben nem ütik agyon. Ha meg agyonütik, lesz másik, ilyesmi állásra mindig akad madár. Itt van ez a kiskereskedő is, nem messze tőlünk. Rossz helyen az üzlet, eddig valamennyi tulajdonosa tönkre ment, de mindig van valaki, aki új akarattal újra kezdi, mert azt hiszi, hogy majd ő. Adler bácsi, a dunaföldvári öreg ortodox zsidó kereskedő, gyermekkorom feketekabátos szomszédja nem ment tönkre, mert tudta, hol kell az üzletnek lennie, ámde őt meg az egész családjával együtt elégették. A nyáron mutattam neked a házát, azaz csak a helyét, mert most Tüzép-telep van ott, ma tisztességes tűzrevalót árulnak, nem az Adler-családot, de ez nekik már mindegy, hiszen elszálltak egy lengyelországi kéményből, föl egyenesen a mennyországba. Ne telefonálj, mert úgyis egész nap a telefont nézem és amikor megszólal, csak ilyen tegnapi dolgokat tudok mondani, még akkor is, ha nem ezeket hallod, hanem a színpadias érdeklődést, hogy most mi van éppen ott nálad. Talán szó megtéveszt, de lelked mélyén tudod már, hogy aki elutazik, az a képzeletünkben újra megszületik, a jelen múlttá változik, szorongás markolja a szívet, hogy támadhat valami gyermekbetegség, gyulladás, torokfájás, gyomorrontás, kanyaró, skarlát, óvodai baj, iskolai baj, felfordulhat a csónak a balatoni szélben, a gaz fiú nem megy el a randevúra, egy tanár az egyetemen a tizenharmadik századi normann fonetikáról faggat és mérgelődöm, mi az, talán neki van akkoriból valami hangszalagja? Levesszük a fehér nyári zsalugátereket. Évről évre való imbolygás a létrán, tavasszal föl, ősszel le, jönnek a külső üvegek, amelyek napfényes téli délutánokon, ha kintről nézzük, sárgán tüzelnek, de bent csak a hideg hiány, ami szamárság voltaképpen, hiszen sehol semmi csapás, mert az igazán nem az, hogy valaki jó helyre ment. Elment a jövőbe s itt maradt a múltban, a viszontlátás tegnapi lesz. A évek már nem előre osonnak halkan, mint a gyíkok téli szállást keresve a kövek repedései között, hanem visszafelé mennek, a néma mulandóságba, s ami gyenge sugaruk maradt, azt talán még kiadják. Tudom persze, hogy mindez nem is így van, de hol itt az ész? A lélek kormányzatának dolga ez, s így is marad, javíthatatlanul, bár az értelem mosolyogva fogja fel, hogy igaza volt a tizennyolcadik századi diplomatának; jaj a rossz kormányzatoknak, és háromszor jaj nekik, ha meg akarnak javulni.

Kedves Pista 87.3.7.
Mindig érdekeltek az írásaid - már a régi ismeretség kedvéért is, - és Szt. Tamási öröm töltött el, hogy első olvasásra megértettem őket. Egyébként minden jót a névnapod alkalmából! Mivel sokszor földvári emlékekből íródtak, így még különösebben érdekeltek. A mostani "ÉS"-ben közölt írásod szintúgy tetszett és külön örültem neki, mert a tárgy érdekességén túl stílusod oly érett bölcsességet árul el, mely őszintén szólva meglepett. Hasonlót csak a múlt századi magyar közírásban olvastam eddig, s tán utoljára Mikszáthban bukkan fel. És az állandó gyűlölködő zsurnalisztika mellett számomra ez nagyon üdítő volt. Szívből gratulálok! Ilonka nénitől (Df.) időnként hallok felőled. Anyádnak és Erzsikének kézcsókom, Neked minden jót! (Tanti auguri!)
Baráti üdvözlettel: Sugár Gyula

István, mindjárt vége a könyvednek, ami nagy szó itt
Pesten, munkaszezon közepén.

Gyönyörű balatoni ízek és szagok
A szovjet asztalos - diplomatát ** nem tudtam végigolvasni K-nak,
annyira könnyeztem
Most mondom neki, te, itt, benne van az az írás is, amikor
a lányának ír a telefonálásról...
közbevágott, tudom, amikor a spalettákat leemeli...

Önadminisztrációm pontos.
Tamás István —> Tamás Marianna —> B/85/2 sz. rajz —>
   - szerepelt: S/8639 —> postázva 86.10.14 - ÉS-ben
     megjelent cikkért: 86/10/10 "Viszontlátásra tegnap",
     (ajándék)
                vagyis Kata hat éve olvasta,
                s ennyire emlékszik rá.
                ennek egy író örülhet, nem?

Ha sikerül, nyáron megnéznélek. Igyekszem előtte telefonálni.
92.5.10.
szeretettel ölel:
Váli Dezső

[...hogy mindezt egy öreg író mesélte el neki, aki ott volt a helyszínen...]

...az újonan kinevezett szovjet követ közeledett Belgrád felé. A szerb királyi csendőrség pedig a peronon és a pályaudvar csarnokában gyülekező s dühtől tomboló orosz emigránsokat igyekezett féken tartani, kordonokkal elszigetelni, mert nem titkolták, hogy a kommunista küldöttet meglincselik, felaprítják, széttépik. A vonatot megállítani már nem lehetett. A protokolltisztviselők falfehéren tipródtak, a csendőrök a korbácsaikat és a fegyvereiket szorongatták, a fehér emigránsok százai rázták az öklüket, üvöltöttek.
A vonat befutott. Halturin szalonkocsija a pályaudvar közepén, az első sínpáron állt meg. Percnyi csend. Csak a szerb külügyminisztériumi protokollcsoport tagjainak a lihegése hallatszott, amint át akarják verekedni magukat a tömegen, hogy a diplomáciai illem szerint fogadják a követet. A kocsi ajtaja még csukva. Vasúti alkalmazottak nagynehezen szőnyeget terítettek a lépcső alá. A hivatalos vendégvárók is odaértek, megtépve, télikabátjaik gombjai leszakadozva, cilinderük összelapítva.

Kinyílt a szalonkocsi ajtaja. Az emigránsok tömege felzúgott, majd amikor Halturin asztalos megjelent a felső lépcsőn, velőtrázó ordításban tört ki. A követ rálépett az első lépcsőfokra. A szemek vérben forogtak, az ordítás ha lehet még jobban felerősödött, a karok fenyegetően emelkedtek a levegőbe. Egy óriástermetű feketeszakállas férfi, kék orosz ingben, derekán selyemövvel, átszakította a kordont és a követ felé rohant. A csendőrök a nyomában, de nem lehetett megállítani. Halturin -- honnan is tudott volna hibátlanul öltözködni? -- a frakknadrág alatt rövidszárú orosz csizmát viselt. Amikor lábát a pályaudvar kövére tette, a sín mellé, a szakállas férfi, aki a markában valamilyen gyilkos szerszámot is szorongatott, rámeredt, elejtette a vasat - az öreg író, aki nekem mesélte, nem emlékezett rá, hogy kisebb revolver volt-e vagy kés -, kimeredt szemmel nézte a csizmát, majd térdre borult:
- Bátyuska! Bátyuska! - és átölelte Halturin lábát -, Te a Szent Oroszország földjéről jössz! Áldott, aki azt a földet érintette! Áldjál meg bennünket!

A tömeg zúgása lassan elcsitult, a szemekből kihúnyt a gyilkos tűz, az emigránsok is térdre borultak, az öklök kinyíltak, tenyerekké váltak, és esengve nyújtóztak Halturin felé - Áldj meg bennünket, bátyuska, te a Szent Oroszország földjéről jöttél! Áldott, aki azt a földet érintette! Áldjál meg bennünket!
És Halturin asztalos, a párt neveltje és hű fia, akivel a gyorstanfolyamon bizonyára elolvastatták azokat az erőszakos hülyeségeket is, amiket filozófia címén Lenin a vallásról összekontárkodott, s aki bolsevista maradt 1937-ig, azaz élete végéig, frakknadrágja alatt az orosz csizmában, fekete szalonkabátban, cilinderben, fehér sállal a nyakában, kiterjesztett kézzel, a pravoszláv liturgia szavaival zokogástól elfúló hangon megáldotta a belgrádi emigránsok térdeplő tömegét: - "Krisztus feltámadott!"

(Halturin anarchista, az 1880. február 17-iki Téli Palota elleni robbantásos merénylet főszereplője - 89 halott -, későbbi kommunista apparátcsik. Az első belgrádi követ. 37-ben kivégezték, később utcát neveztek el róla. T.I. járt is ott.)

in: Tamás István: VÍZPARTON AZ EMBER KÖNNYEBBEN FELEJT

és egy akkori megjegyzés hozzá a VÁLINEWS-ban

Deske, ez eszembe juttat egy történetet, amit Scheiber Sándor kiadatlan levélnaplójában olvastam (sajnos, nem emlékszem a részletekre). Egy magyarországi vidéki hitközséget deportálnak Auschwitz-Birkenauba, és a rabbi, mielőtt fellép a marhavagonba, letérdel, megcsókolja a földet, és ezt kiáltja: "Nem ez a föld űz el engem!" M.

Kedves Váli Dezső! Remélem megtalálja ez a levél.
1986-ban az amerikai férjemmel Washingtonban kezdtük a közös életünket.
Édesapám, Tamás István 1986-ban az Élet és Irodalomban egy nagyon szép írást közölt az elutazásom után.
Ön ezután írt egy levelet édesapámnak, és küldött egy nagyon szép rajzot. A férjemmel közben hazatelepültünk Amerikából.
A kép jó ideje az íróasztalom fölött van, és nagyon szeretem.
A múlt héten a badacsonytomaji önkormányzat kulturális intézménye rendezett egy irodalmi esttel egybekötött kiállítást.
Nagyon szép este volt.
Az egyik tárlóban elhelyeztem az Ön két levelét és az ajándék rajzról egy fényképet. Sugár Gyula levele társaságában)
Remélem nem baj.
A képet ezúttal szeretném megköszönni, 37 év után.
Üdvözlettel: Tamás Marianna

Kedves M!
Igazi meglepetés, romló memóriám (81), de ebből a történetből majdnem mindenre nagyon emlékszem. Igazi örömet szerzett vele! Édesapja akkori levele megrendítő volt. A rajz nálam (B/1985/02) a honlapomon megvan, régóta a Maga nevével szerepel, most megnéztem a grafikák között.
Mindjárt megnézem, az említett levelekből mi van meg.
Bocs, bocs, amit még édesapjának írtam, Sugár Gyuszi **gratuláló levelét, a „Viszontlátásra tegnap”-ot (azt darabokban, összeállítom Photoshop-pal) lefotózná nekem, begépeltetem, és eltenném.

Ha nem veszi telhetetlenségnek, a könyvet is nagyon szeretném újra olvasni, most megnéztem az antikvarium.hu-n, hogy megrendelem.
Nincs, ezek vannak csak tőle (?):
--- Európába mentem!
--- Diverdimentó ágyúra és habverőre
--- Támasz a fogyatékosoknak
--- Tizenhárom hónap
Bocs, ha van ehhez lelkiereje, nem adná föl nekem postán, két hét múlva visszaküldeném…
A Balaton mellett élnek, netán a régi házban? Beteg feleségemmel tán lejutunk 1-2 hétre Kékkútra.
Szeretettel: d.

**A dolog mellék-érdekessége egyébként, hogy Sugár Gyuszi festő mesterem volt, szétszóródott műveit összeszedtem, és pár éve csináltam neki egy oeuvre-honlapot,
mail-aláírásomban ezért szerepel. szívélyesen: d.

Kedves D!
De jó, hogy megérkezett a levelem és hogy mindenre emlékszik és ilyen gyorsan válaszolt is. Köszönöm!

Van lelkierőm. Sőt csak az van. Küldöm is rögtön a leveleket. Sugár Gyula családi barát volt, Dunaföldvár.

Az antikváriumban kapható felsorolt könyvek közül csak a Tizenhárom hónapot írta édesapám, a többit egy másik Tamás István.

Az ő könyveiből szívesen elküldöm ajándékként (véletlenül sem visszaküldendőre:) a Vízparton az ember könnyebben felejt (1992)

Anno Domini (1995) és Macsák és kertek 2000c. könyveket. Ez utóbbi posztumusz jelent meg felesége, Udvardi Erzsébet illusztrációival.

Mi Budán élünk, de a nyári hónapokat Badacsonytomajon töltjük a régi házban. Ha Kékkúton járnak és szívesen átjönnének, szeretettel látnánk Magukat!