2023.12. html-2023/vigia-2023.htm C.21882-21908

...igazán jó hasonlat kellene hozzá. Elég gyakran kell kérnem a Szentlelket, a Szentlélek segítségét, hogy pozitív és jó irányú, jókedv felé menjen a gondolatom. Nem azt mondom, hogy vezess Szentlélek, hanem azt, hogy vezérelj Szentlélek. Ez egy nagy különbség. Nem gondol ebbe bele senki, most leírtam.

Ezért kell a hasonlat. Ez egy fontos különbség. Most ott tartok, hogy a szénásszekér halad, és az nem úgy megy, hogy előtte megy valaki, és azt mondja, hogy erre, erre menjek, hanem ül valaki, aki vezérli. Nem kívülről van irányítva a rendszer, hanem belülről. Nem a Szentlélek megmondja, hogy erre gyere, hanem Ő dolgozik bennem. Ez egy teológiai különbség.

Ehhez egy képet, egy nagyon világos hasonlat kellene. Egy gépben van egy egység, ami irányítja a motor forgását. Ilyen értelemben a belső. Ő dolgozzon bennem – így jobb. Mert én ehhez gyenge vagyok. Talán ez, talán…

A Godot Galériában rendezett kiállításból indulnék ki, meg maga az élmény is annyira erős volt, innen is jött az ötlet, hogy a Vigíliában…

Köszönöm, nem kaptam igazán érdemi visszajelzéseket. Mondják, hogy jó kiállítás volt... persze, hogy jó volt. De hogy valakit megütött, vagy mélyen érintett, ezt ritkán kapja az ember.

Nem értek hozzá, nem vagyok művészettörténész, én komoly fordulatnak érzem.

Még ez is igaz. Nem figyeltem rá, meg nem is ez a dolgom, de tudatosították bennem ezt a tényt.

Inkább kérdezni szerettem volna, hogy ön annak érzi-e. Azt szokta mondani, hogy azért festi a műtermet 36 éve, mert nem jut eszébe más. Hogyha ezt komolyan veszem egy pillanatra, akkor ebből a kiállításról az jött le nekem, hogy végre eszébe jutott valami 36 év után. Itt több képnél megjelent egy tájélmény, eltűnt figurálisan a műterem, valami fordulatot érzek.

Én nem vettem észre, én nem gondolkodom ugyanis festés közben, akkor festek. Nincs egy intellektuális háttér. Semmi tudatos intellektuális háttér nem létezik. Azt sem vettem észre, ami világosan megtörtént. Kezdték mondani, hogy a festőállvány egyre inkább egy ember. Ez jópofa volt nekem, rendben van. Tudatos?! Amit kitűzök, vagy látok magam előtt feladatot, hogy van 1-2-3-4 motívumom, ami még mindig kielégít, sőt egyre inkább arra szűkűl le, mert úgy érzem. Én nem vettem észre, végig lehetne nézni, hogy itt mi történt, esetleg fokozatában. Csakugyan ez már egy tájképben a festőállvány, ami hülyeség logikailag.

Azt értem, hogy közben nincsenek gondolatok, de utólag azért elég sokat gondolkodik utána.

Az egész más kérdés. Erre azt a panelt szoktam mondani, hogy a munkaköri leírásomban szerepel. Várok telefonokat, hogy most ki adta el kinek a képemet. Hogy mennyiért, az nem érdekel, nem is kérdezem. A honlapomon a képeim alatt ott van, hogy „szereplések”, tehát praktikusan követem. Ez a lelkiismeretesség, meg a németes alkat. Rendet tartó alkat vagyok, ez csak ennyi. Nagyon szeretek táblázatot írni.

A kiállításra nem tudok gondolatvirágokat fogalmazni. Erre vonatkozik az az emlékem, hogy egy apáca fölhívott, hogy a „Koldus keresztút”amat, ami fotókból van, elhelyezték, a tanítványainak szeretne egy magyarázatot adni, és ehhez kér tőlem gondolatokat. Mondtam, hogy Isten’ments! Ne magyarázza meg! Csak annyi, amit a befogadó észrevesz, ami őbenne is megvan, az lesz az övé. Mindenféle magyarázat - affektálva azt lehet mondani -, hogy veszedelmesen leszűkíti a befogadás lehetőségét.

Azt tudom elképzelni, hogy az lehet jó, mint ami a Műcsarnokban volt 2014-ben a tárlatvezetés, hogy nem kizárólagosan, de ad szempontokat, tovább gondolásra készteti.

Igaza van. Van, akinek erre szüksége van, pontosabban van akinek ez segítség. Szűk az ilyen irányú gondolati mezeje, és ezt valóban lehet tágítani is. Akkor evvel a tudatos tapintat fokkal, deklarálva, hogy ez szűkít, hogy ez egy olvasat – én apáca így olvasom, de te ebben a nagymamádat látod. Lehet mondani, hogy a kép és a befogadóból áll össze egy zárt egység, ami személyes és annyi ahány…

Ami tovább gondolkodásra késztetett, a Godot Galériában legnagyobb hatással a „Világvége műterem” volt. Volt a „Műterem Strindberg”, meg az „Öreg festő műterme” – voltak olyan képek, amiken figurálisan nem jelent meg a műterem, a címében pedig ott volt. Akkor innen közelíteném meg, hogy ezek mitől műteremképek még?

Ez önkény. Ennek nincs formai logikája. Avval, hogy így nevezem, azzal azzá is lesz. Kényszeresen, mert muszáj neki, én azt mondom, hogy én még mindig a műteremre gondolok. Most, hogy a Strindberget – ez is világosan táj. A tájba helyezés, valahova a világvégére helyezése a festőállványnak – engem egy-két éve foglalkoztat egy nagy fekete folt, amit nem értem igazán, de nagyon igénylem és nagyon sokat használom. Hallom, hogy a gyakornok kislány, aki a termet őrzi, vezeti önkényesen a vendégeket, elmondja, hogy a ’művészúr nagyon szomorú festményeket fest, mert a felesége nagyon beteg”. Egyébként én ezeket a képeket nem látom szomorúnak, de ez a fekete nagy folt és a feleségem halálos betegsége tudat alatt mégiscsak így összefügg. Nem élem meg ezt az életemet tragikusnak, sőt, valamilyen értelemben egy hihetetlen boldog periódus, két és fél éve Isten áldottan boldogan élünk. Nyilván a lélek tudat alatt viaskodik, hogy egy várható, közelgő halállal hogy kell… ez a bizonyos fekete folt, ezt rajzolom úgy tudatosan, hogy ez egy fenyegető dolog, ami felülről jön.

Többet tud a kép, mint maga. Ez kapcsolódik is az apácának mondottakhoz, hogyha ön értelmezte volna a képet, akkor nem mondta volna, de a tárlatvezető meg meglátott valami olyat, amit ön nem mondott volna.

Igen, igen. Én szokva vagyok, hogy minden gondolatomat nyilvánosságra hozom. A blogban mindent megírok, egy egészen szűk tartomány, amit ebbe nem lehet megírni, konkrétan másokat terhelnék.

Nem is arra gondolok, hogy szeméremből vagy valami miatt ezt nem írta volna meg, hanem önnek nem jött volna ez a gondolat.

Ez fölösleges. Nem terhelné a nézőt, mert nyugodtan lehet terhelni, hanem ugyanez, hogy beszűkítené. Meg egy másik szintje a dolognak, ami talán még fontosabb, hogy ez nem keresztrejtvény, amit föl kell fejteni és nyugodtan maradhat az is a lényeges tartomány, ami az ő tudatalattijában a képből megül.

Egy Esterházy anekdota idézet jutott eszembe, hogy egy németországi felolvasáson felállt egy férfi és mondta: maga csaló, mert megtudtam, hogy magának nincs is húga, a könyvében pedig azt írta, hogy húga van – gyakorlatilag büntetőjogilag szamon kérte, hogy így átveri az olvasókat.

Esterházytól egy hasonlatot használok, az zseniális. Nem különösebben szerettem, egyáltalán nem olvasok prózát, őt se olvastam, csak egy-két dolgát. Azt mondja: a műalkotás készítése közben nagyon szigorú szabályrendszer van. Természetesen nálam is. Csak az a baj, hogy ezek a szabályok folyton változnak. Zseniális, ez matematikus gondolkodás és teljesen igaz. Egyébként egészen pontosan így történik. Egy vonalat meghúzok, és attól annak a vörös foltnak más lesz a szerepe. Szinte logikai munka. Szinte matematikai munka egy képcsinálás – ilyen értelemben.

Elkezd a kép egészen másról beszélni. Egészen mást mondani kezd el a kép egyetlen mozdulattól. Ráadásul én nem tudom, hogy hova akarok menni. Én az a fajta vagyok, ezt nagyon sokáig szégyelltem. Fogalmam sincs, hogy mi lesz a képből, a következő lépést keresem, lassan megtalálja magát…

Még a nem műterem-táj kérdéshez visszatérve, láttam, hogy a honlapján idézte a kiállítás vendégkönyvéből: ’Hol van a szoba? Megzavart, hogy nincs szoba, nem szeretem a váratlan fordulatokat. Ezek a képek így nem jók.’ Nyilvánvalóan ez vicc, ön is viccesen idézte, van itt azért valami, amit György Péter is próbált az ÉS-ben körbejárni, csak nem találta, nem sikerült… ’ezek a képek a műterem témáját idézik fel, illetve radikálisan eltérnek az elmúlt 36 év hagyományossá vált megoldásaitól.’

Az ’idézi fel’ kifejezésben éreztem valami olyat, hogy ő is valahol itt keresgéli, meg ez a vendégkönyv beli vicces beírás is ott keresgéli a fordulatot, ha van fordulat, ha műteremképek, ön azt mondja, hogy azok, akkor ’felidézik’ legfeljebb a műtermet, de valami váltás itt van…

Valóban, nemhogy nem szándékoztam, nem tudatos, de nem is vettem észre, ezzel nem foglalkoztam.

Ha nem is teoretikusan, ha nem is gondolkodott ön ezen, de a zsidó temető képeknél szokta mondani, hogy úgy lett vége a zsidótemetős képeknek, hogy egyre rosszabbakat festett és már nem érezte, hogy ebben a témában van több. A műteremnél nem volt-e ilyen?

Ezt meg kell kérdezni magamtól évenként vagy gyakrabban, itt valóban egy szemléletváltás történt. Az volt az életformám negyvenvalahány évig, hogy a március hónapot Kecskeméten töltöttem alkotóházban és ezek óhatatlanul hasonló képek voltak. Vilt Tibor mondta annakidején, hogy az egyik szobromat készítem, és az a következő szobrom szerszáma. Tudtam, hogy az első képnél vigyázni kell, mert óhatatlanul már azt kezdi el az ember variálni. Lehet, hogy nem igaz, csak affektálok. Úgy tapasztaltam és úgy döntöttem, úgy látom, hogy nem unalmas, nem ismétlem magamat, üresen. Mindig van egy-egy új gondolat típus. Ezek a kb. sorozatok, hasonló ívású képek is megállják a helyüket és hogy van benne annyi változatosság… nem is tudatosítottam magamban, most, hogy erről beszélünk, most már igazán messze került tőlem ez a probléma, hogy ismétlem magamat, tehát valamit esetleg abba kell hagyni. Egyáltalán nem látom ezt.

Nem, nincs. Ott egyértelműen éreztem, hogy csökken a szakralitásuk a képeknek.

Félre ne értse, nem gondolom, hogy ezek a nem figurálisan műteremképek, amikben én érzek egy változást, hogy rosszabbak lennének…

Úgy műteremképek, hogy őrzik a műterem tematikát, világod, de közben megszüntetve.

Ja, értem. Az enteriőr elem esett ki belőle, és a padlóvonallal horizont került. Egyébként ezt keverem is. Van, ahol horizontot, mert íves és egyébként ablak van még. Nekem annyira csak technikai kérdés a kompozíció.

Amikor festette, nyilván ez nem akaratlagos, nem előre elhatározott dolog volt, akkor se érezte, hogy ez most nagyon más?

Nem. Így evvel nem foglalkozom. Ilyen értelemben gondolatilag nem foglalkozom vele, pláne a múltammal, de még az előző képpel sem.

Húzok egy íves vonalat, jé ez furcsa, pedig hát ott van az ablak. Ez így jó, ez ilyen szinten zajlik.

Nem is agyalásra gondoltam, csak hogy nem csodálkozott rá, hogy szalad ki a kezem alól? Festettem valamit és rácsodálkozott volna ott frissibe?

Szokta mondani, hogy a kép témája nem tévesztendő össze azzal, amiről beszél. Nagyon ritka, hogy a témából már a földszinten ajtó nyílik a lényegre.
Ezzel kapcsolatban akartam kérdezni…

A 2014-es műcsarnoki kiállításán idézte egy barátját, aki mondta, hogyha most elkezdene dombvidéket festeni, az is ugyanilyen lenne.

Mégis mi az, amit a műteremtéma hordoz, ami ennyire nem ereszti? Gondolom nem formai dolog.

Azért van, mert kielégít ennek a területnek a négy határa. Látom, hogy nem romlik, vagyis működik és ezentúl ezzel nem foglalkozom. Nem egy elméleti kérdés, hogy merre menjek. Ha oda jutok, hogy ezt abba kéne hagyni, akkor nem tudom, hogy mit találnék. Nem tudom.

Mondhatta volna azt a barátjának, hogy azért nem fest dombvidéket ugyanennyi erővel, mert nincs ilyen késztetése. Nem jön szembe a dombvidék.

Igen, igen. Annyira nem a látvány érdekel, a külvilági élmény, információ, tudatosan sem, meg nem tudom, hogy tudat alatt mi történik, hogy nekem tulajdonképpen mindegy. Egyet, amit tudatosan, hogy keresztet nem teszek bele, mert az nem akarnék.

Ez nagyon erős, ezt még nem olvastam öntől, hogy annyira nem a látvány érdekli. Azt értem, hogy nem a figuralitás, de a látvány?

Harminc éve elkezdtem a műtermet, első képeimen még felismerhető az arányrendszere, az ablak aránya, abból sokat megtartottam, mert nagyon jó arányú, de aztán ezek már régen nem… Kérdezik, hogy a Váli még mindig a saját műtermét festi? Hát nem. Egy hülye barátom is valahol leírta, hogy Váli a műtermét festi, mert az kielégíti, ez így rendben is van.

Az, hogy az a következő lépés, hogy oda több okker kell, az is a látvány része, nem?

Persze, igen, nem foglalkozom annak a transzponálásával, hogy ezt hogy lehetne megfesteni, mint látványt. Ez ötven éve nincs. Akkor próbáltam gyönyörű szép kis lánykát lerajzolni, mert olyan szép volt, hívtam modellt, az volt az utolsó ilyen irányú. Egy-két tájképem maradt meg, 1960-61-62-3, nem emlékszem.

Volt, mert egy barátom a ’meghalt/nem meghalt’ apja szekrényajtaját hozta, hogy arra a nagyon álló formátumú barna falapra fessek. Arra festettem egy Krisztust. Sőt, most találtam egy régi fotómon egy méteres Krisztus fejet is, de az grafika. Most azt revitalizáltam, annyira, hogy olyan minőségűvé javítottam a fotót, hogy azt beszámoztam. Van ilyen három festményem is, hogy visszahoztam. Ezer fölötti képemet fűrészeltem fel vagy dobtam ki.

Szokta mondani, hogy vannak olyan képek, amik téma fontosak, téma érdekesek. Ezt általában mondta a festészetre.

Van, amikor lovas katonák szerepelnek rajta, azt kevésbé lehet értékelni, ha fejjel lefelé nézi az ember a képet. Ennyi a különbség. Ott is van a témától teljesen független tartalom rendszerint. A San Romano-i csata, 1400 körül. Három változata van, Londonban, Párizsban, … az imádott rózsaszín fenekű lovak. Az volt az a csata, amiben senki nem halt meg. Mind a három festményt láttam, négy méteres képek. A háttérben pedig békés nyúl vadászat van festve, elöl gyönyörű ritmussal a lándzsák, a halott is gyönyörű, és a rózsaszín és fehér fenekű lovak. Ez nem echte háború ábrázolás, holott minden ízében, kivéve a nyúlvadászatot, de az nincs rajta mind a három változaton. (Paolo Ucello)

Mondhatnék, ami még veszélyesebb, egy portré. Ott óhatatlanul a témából kényszeresen indul ki a néző, de hogy meddig jut el és hova, illetve megmarad-e a témának a… úgy mondom, hogy nem tudja kikerülni a témát, én ki tudom kerülni. Én már nem veszem észre, hogy portré. Azon túl még öt emelet.

Ha jól értem, akkor önnél nincs ilyen téma fontos, téma érdekes képek…

De, ez 0-80ig terjedő skála, hogy egy téma egy mezei néző számára mennyire meghatározó. Nem is kell szégyellni, hogy az is egy információ mező. Ez egy valós mező, fogadjuk el, a több közül. Hiszen itt is állványról beszélnek folytonosan. Ez létezik.

Akartam is kérdezni, hogy az ön képein is van hangsúlyosan az állvány, van ez a fekete alak, ami az állványból alakult… ez mitől függ, hogy ezeket a figurális elemeket mennyire absztrahálja.

Nem tudom mitől függ, nem foglalkozom vele. Nem vettem észre. Most, hogy folytonosan mondják nekem, most néha eszembe jut, hogy most akkor ehhez alakítom, ehhez a kétarcúsághoz. Mindenkor festőállványt festek, de volt már, hogy evvel tudatosan is játszottam, mert a képben működött az ötlet. Csak a kép dönti el, hogy mit sugall a kép.

A pálya első szakaszához képest, amikor teljesen nonfiguratív képeket festett, ott mi okozta a váltást?

Ez logikus kérdés, mert a nonfigurativitás, inkább absztrakció, ezek látványelemek az eredeti jelentésüktől megfosztva. Azt hiszem úgy határoztam meg, hogy elrettentett az a 360ş-os lehetőség, hogy oda beteszek még egy piros foltot, miért ne tegyek be, ha jó. Ezt a figuralitásnál jóval szűkebben tudom megtenni. Itt most éppen nagyon felborult minden vizuális és logikai látványrend, de mégis köt. Eddig még nem festettem az ég közepére – ha volt ilyen – egy sámlit. Lehet, hogy fogok. Mégiscsak azt kell mondani, hogy a valósághoz én is igénylek egy közelebbi kapcsolatot. A zsidó temető… volt egy pecsétem, valamelyik könyvemben ez volt a dedikálógép - „nem műterem, nem zsidó temető, festmény”. De ha valami régi zsidó temető, akkor az mégiscsak az. Pláne, ha elolvassa a címét. Akkor az elkerülhetetlenül egy effekt.

A címmel azért… az is tudatos, hogy nem azt írja oda ön se, hogy ’cím nélkül’.

Brahiból, játékosság, hogy kényszeresen a műterem szót beleteszem és már megszoktam ezt a lehetőséget. Hol fegyelmezetten, hol elgyengülten adok esetleg valami többletet a címben. Idén erre hajlamosabb voltam. Hála Istennek 50éve figyelmeztetett egy barátom, hogy a képcímeim túl jók. Azonnal megértettem, igyekeztem vigyázni erre. Életösszefoglaló, életkereső periódusban vagyok, ezek a címek patetikusak, és tulajdonképpen bennem van egy ilyen rejtett pátosz, a nagy dolgokkal való szembenézés. A Seefahrer, ami utalás egy Klee képre. ’Öreg festő műterme’ – ez már a giccs határa. Gyengébb voltam és megengedtem magamnak, nem értek igazán vele egyet.

Túl patetikusnak, túl érzelmesnek. Nagyon szeretik az ilyet, kényszeresen. Volt egy műkritikus, aki kényszeresen a kép címéből indult el, amikor egy képet kifejtett. Ami a teljes hülyeség. Nálam (is) csinálta, ahol nagyon feltűnő volt, ez a stratégiája, ami egy hibás stratégia.

Amit mondott, hogy az absztraktban a 360ş-os lehetőség túl sok volt… lehet, hogy összefügg, amit sokan megírtak, sok reflexió van az ön részéről is a nagyon kötött, szigorú napirendre. Ott is valami ilyesmi van annak a mélyén, mondott is ilyesmit, hogy túl nagy szabadság lenne a kötetlenebb életrend, életmód, és ez önt… akkor tud igazán szabad lenni, hogyha van egy ilyen nagyon kötött életrendje.

Nekem ez a legkényelmesebb, ez az őszinte válasz, hogy ez nekem így kényelmes. Nem hogy jó, hanem így kényelmes.

Persze. Stimmel. Ez az én korlátoltságom. Ilyen alkat vagyok, németes, derékszögű. Azt leírtam már 30 éve, hogy irigylem az elkésős embereket. Azok valamit tudnak, amit én nem. Hogy az élet magasabb rendű, mint a rend.

József Attila jut eszembe, invert – Jöjj el rend, te szülj nekem szabadságot – önnél mintha így lenne.

Stimmel. Halála után mondtam többször, hogy szegény Petri egész életében a szabadság hiányával dolgozott és küzdött, én soha nem éreztem magamat nem szabadnak. Nekem ez üres, mindig szabad voltam, szabad vagyok. A szabadság az belül van.

Ahhoz azért kellett önnek ez a nagyon kötött rend. Nem? Ha túl nagy volt a szabadság, az megrettentette.

Én mindig rendes voltam 11 éves korom óta. Erre nem rájöttem, ez kialakult. A rendre rájöttem egy napon, hogy az jó dolog, baromi jó dolog, rettentően intenzíven lehet élni ezáltal. Ez a napirend kialakult. Volt egy második mélyebb megtérésem, egy pap prédikációjára 1984 májusában, akkor 7 helyett ˝6-kor felébredtem, amit előtte soha és akkor boldogan lementem misére. Akkor ez lett a rend. Állati intelligensen a pap, zseniális pap volt, azt mondta, hogy minden másnap menjél. Amíg a ferencesek csinálták a hajnali miséket, másnaponta jártam sok évig. Észrevettem, hogy a jóga nem elég és elkezdtem úszni, úgy gondoltam, hogy ez egy jó dolog, akkor persze uszodába járok reggel.

Mondta, hogy 84-ben volt ez a mélyebb megtérése. Ennek volt köze a zsidó temető korszakhoz? Vagy a festészetben nincsenek ilyen direkt összefüggések.

Ez egy fantasztikus véletlen egybeesés. A kettő együtt indult. 84 márciusban Szigligeten rajzoltam zsidó temetőket és 84 májusban ismertem meg ezt a ferencest. A zsidó temetőről pontosan tudom, hogy véletlen találtam rá, egy pillanatban, arra emlékszem és leírható. Nem is volt olyan jelentős, mert csak elkezdtem, szinte véletlenül festettem egy zsidó temető képet is és nagyon hamar már csak azt festettem. 84-ben véletlenül a ferencesekhez mentem el egy misére, előtte soha, egy barátomat kísértem. Mind a kettő teljesen véletlen, de ilyen értelemben és ezáltal mindegy is, hogy melyik volt előbb, mert véletlenül ez pontosan egybeesik. Aztán hogy a zsidó temető hogy szívódott be az életbe… én mindig hívő ember voltam, ez nem volt probléma, nem változtatta meg az életemet, a gondolkodásomat, az egy másik kérdés, azt nagyon nem is érdemes fejtegetni.

Arra gondoltam, hogy ami véletlenül történik, hogy elkezdett zsidó temetőket festeni, annak a mélyén is ott van, hogy lelki készültségben van, olyan hangoltságban. Lehet, hogy más elé is oda veti a véletlen azt a látványt, de nem rezonál rá.

Ez egy pontos történet, olyanfajta véletlen volt, ami… a zsidó temetőket fotóztam évekig előtte. A zsidó temető az bennem volt. Fél évig nem tudtam festeni, mert építkeztünk, hogy gyerek lesz, és én bizarrul úgy gondoltam, hogy lehet, hogy én többet nem fogok tudni festeni, hogy fél évig nem festettem. Zuhanjunk, rohanjunk, csináljunk valamit, hogy ezt az állapotot… egy délután négy képet megfestettem, méghozzá nagyot. Az egyik keresztre feszítés volt két figurával, ahogy én tudok rajzolni. A fotóimat elővettem, az első a zsidó temető volt. Nem tudom, hogy mi volt a második, harmadik, negyedik kép témája. Ez ennyire bizarr módon robbant bele az életembe. Aztán nagyon hamar felismertem, hogy ez nekem tetszik. Hogy ne tagadjam le, úgy rémlik a legelején megnéztem egy zsidó temetőt. 2400 felvételem volt, bennem volt, archiválva volt az egész. Tudás van mögötte. Magyarországon már a zsidó temető könyvünk is megjelent, amiatt én külön leutaztattam magam Romániába. A könyv negyede ebből készült. Még ez is talán képszerűen mutatja a történet súlyát, hogy Romániába nagygéppel mentem, egy 180-as telével. Az volt a fotózásban a gondolkodásmódom, az volt az alap objektívem. Az nagyon szűk mezőt akár távolból. Soha nem totálképek érdekeltek, akár érdekelhetett volna, akkor más fajtájúak lettek volna a temetők. Ez nagyon meghatározta. A fotótudásom, fotó karakterem meg a téma karaktere. Így összeállt.

Figuralitás, nem figuralitás… emlékszem láttam egyszer Gerhard Richterrel egy beszélgetést, nonfiguratív műveiről kérdezték, mondott egy ilyet: „Hogyha előttem van a vászon, elméletileg és gyakorlatilag is azt kenek rá, amit akarok, aztán létrejön egy állapot, amire valahogy reagálnom kell, módosítom vagy tönkreteszem. Nincs tervem, mint a figuratív festészetben, ahol van egy modell, ez magától jön, vagyis nem magától, de mindenféle terv és ok nélkül.”

Erre akartam rákérdezni, hogy ez önnél is hasonlóan néz ki? Éreztem valami rokonságot.

Ez mindenkinél így van szerintem. Létezik olyan típusú festő, aki fejben tudja, van célja, és van víziója, hogy mit akar csinálni. Nekem van ez a négy motívumom, amit még mindig végtelen lehetőségnek látok.

Valóban, de ez már technikai kérdés, hogyha fölteszek egy foltot, horizontot, vonalat vagy ablakrácsot, akkor abból fejtődik már ki a kép, mert az ott van. Ráadásul nekem – abszolút technikai kérdés, hogy olyan alapozást használok, az a festő technikám, hogy amit elsőre fölteszek, azt már eltüntetni nem tudom. Egy mezei olajfesték erre alkalmas, nálam nem, mert olyan vékonyan festek, hogy az alapozásba az első réteg beszívódik és az már látszódni fog.

De. Háromnegyed évig festek egy képet, de az első formák nagyon ritka, ha nagyon muszáj, kényszermegoldások vannak.

Ez technikai dolog miatt van. Nem csinálja azt, hogy újra alapozza, vagy fedő…

Az az alapozási technikámból következik, hogy gyakorlatilag nem tudom annyira lemosni a képet, hogy az alatta lévő ne lássék. Valamikor ez ennyi.

Ezt én így mondom, hogy bizonyos értelemben leszűkíti a lehetőséget az, hogy mégiscsak a valóságra emlékeztető rendet használok. Ennyit mondok, hogy eddig még nem tettem sámlit az égre.

György Péter írta az ÉS-ben: „Úgy látom a Godot Galériában rendezett kiállítást, mint Váli hite és művészete elválaszthatatlan fordulatát.”

Ez hülyeség. Nem tudja mi az a hit, egyébként, szerintem. Nem tudja mi a hit, fellengzősen kezeli, valódi átgondolás nélkül. A hitem… mindig is hívő voltam, 80 év alatt legfeljebb gazdagodik valamivel, az a világképem. Rendben. 84 májusában elolvastam ezt a mondatot, hogy adjatok mindenért hálát – mondja Pál. Ez azt jelenti, hogy egy betegségért is adjunk hálát, mert Isten nem talált jobb megoldást az én, az ő boldogulására, minthogy ezt engedi, nem küldi, hanem megengedi. Ezt az Egyház se tudja szerintem pontosan definiálni. Ez annyit jelent ugyebár, hogy az ukrán háborúért hálát lehet adni és semmi különbség nincsen. Ami egy elég kemény mondat. Úgy lehet kifejteni, hogy megköszönni Istennek ezt az utat választotta és hozzá lehet mondani azt a kérést, hogy – ha lehet vedd el tőlem ezt a kelyhet. Én még csak hozzá se mondom. De azt Krisztus is mondta. Tehát lehet kérni. Nem szoktam kérni imában. A hitem olyan típusú, hogy elhiszem, hogy amit kapok, az rendben van.

Ez ezzel a páli mondattal, amit 84-ben hallottam, ez egy magasabb emelet. A feleségemmel hálát adtunk a betegségéért.

Nem lehet, hogy György Péter felületesen vagy frivolan fogalmazott itt, dobálózott a szóval, hogy a ’hite’, de mint a Godotban a kiállítást vezető hölgy ráérzett valamire, hogy ő nem is volt tudatában, hogy ráérzett valamire? Az a fekete folt, ami megjelent a képein, és ön se gondolt arra, hogy ennek van valami mögöttes vagy mélyebb tartalma, hogy a György Péter is ráérzett valamire, amit nem tudott jól kifejezni, de mégis valamit megsejtett…

Ezt nem én okoztam, de ez nyugodtan lehet, hogy ez a sorozat kétségkívül egy halálközeli állapot. Saját halálommal csak imában, rend formájában foglalkozom. Nem a hitemben volt fordulat az életemben mikor a könyvem avval a mondattal kezdődik: „Azt mondja az orvos, hogy 3-5 év.”, - amíg meg nem hal. Ez egy nagyon erős történet volt az életemben, ami nagyon… aztán az elmúlt. Egy öreg barátnőm, aki sok embert kisért el a haláláig, azt mondta: meg fogod szokni – ezt az őrült, félelmetes mondatot, hogy hozzászoksz. Valószínűleg ez történhetett, mert ami először nagyon nagy súllyal volt az életemben, hogy egy haldoklóval, egy meghalóval vagyok – ez elmúlt, ezzel nem foglalkozom. Minden bizonnyal a tudat alatt ennek egy terhe, a léte ennek a történetnek megvan. Pl. az elején nagyon féltem az özvegységtől. Mindig nők vettek körül, család, mindig annyit ettem, amennyit elém tettek. Most észreveszem, hogy tök sokat eszem feleslegesen, mert akkora darabot tettem ki magamnak. Nyilván a léleknek ez egy tudat alatti terhe. Ez létezik és hogy ebben tükröződik, az könnyen lehet.

A hitéletnek egy másik területe került elém. Ha született volna most egy gyerekem, akkor is nyilván a hitben való gondolkodásnak egy más területével kellene foglalkoznom. Így értelmezem. Alkalmasint ez a léleknek teher, az minden bizonnyal így van. Természetesen a szemlélet fegyelméről van szó, ami ezt lefedi.

3 éve. Kétségkívül van egy fordulat az életemben, amellett, hogy én különösebben nem szeretek élni. Amúgy. Nagyon gyanús vagyok magamnak, hogy mindig kell csinálnom valamit, ha kiderül, hogy két órára nincs semmi dolgom, akkor összeomlok, akkor rájövök, hogy mire ez az élet. Ez egy butaság, de így van.

A fiam azt mondta magáról egy fél éve, valami mellékmondatban – tudod én lusta vagyok. Ámulattal néztem rá – ez nagyon érdekes helyzet lehet. Nem tudom megérteni, de az nagyon érdekes. Valami többet tud, amit én nem.

A műterem, mint 36 éve állandó tematika, az a monotónián túl, vagy az ebben megjelenő figyelemkoncentráción keresztül kicsit az imával is rokonságban van. Nem? Meditációs objektum? Talán Hamvasnak van egy ilyen kifejezése, de lényegileg lehet, hogy ez pontos.

A műterem. Érzek rokonságot az ima, mint elmélyült és mindig ismétlődő dolog és a műterem, mint egy ’meditációs objektum’ között. Folyamatosan ugyanoda tér vissza, mint mondjuk egy rózsafüzér. A műterem, mint téma.

Nem látok összefüggést. Egy vonatkozását látom, hogy részben tudatosan, részben a természetemből adódóan nagyon zárom az életemet, nagyon nem kívánom… ötven évvel ezelőtt egy fiú azt mondta, hogy – ja, akkor arra a kiállításra nem jutok el, akkor ez van -. Tudatos is, ösztönös is, hogy nagyon szűkre zárom az élménybefogadást. A képességem, alkatom is ilyen. Nagyon zárom az életemet. Minden vonatkozásban a szűket keresem. Valószínűleg azért is, mert azok aztán biztosak.

Hencegtem tegnap éjjel a blogomban, hogy ebben a nagyon racionálisan szervezett műteremben két nap munkájával alatt egy mázsa dolgot ki tudtam dobni. Pl. tartalék, nem használt típusú kereteket, rengeteget, üvegeket. Régen a kisebb képek elé üveget tettem, volt itt sok tartalék. Volt egy nagyon szeretett, 3m-s szőnyegem, amit most levettem a falról, azt is elajándékoztam azonnal. Ahol igazán éles és fáj, határeset volt. Volt 1-2 kép, ami nem tőlem volt, amit nagyon szerettem, de volt zsidótemető fotó is a falon, ami a legelső és nagyon szerettem, ezeket is elajándékoztam.

A másik vonatkozása, de ez már 20 éve volt. Jöttem haza és a feleségem beszélgetett telefonon, nem is vette észre: Deske most ment el moziba, mindjárt itt lesz. A mozit első 5 perc után otthagytam, hogy nekem ez… Ami pontosabban értelmezi ezt, egy nagyon jó Steinbeck darabot láttam és az első felvonás után kértem a feleségemet: ez nagyon jó, hadd menjek haza. Megengedte. Nem megyek moziba, mert befogadhatatlanul sok élmény. Szükségem sincs rá, szinte menekülök tőle. Egy szűk befogadóképességű ember vagyok, ilyen értelemben nagyon zárt.

Cseh Tamástól hallottam egyszer ugyanezt, hogy nem nagyon olvas, mert ha olvas, az annyira magába szippantja, hogy akkor hetekig abban él, annak a könyvnek a világába. Nincs erre ideje, nem tudja megengedni magának… akkor hetekig nem eszik, nem alszik, nem csinálja a dolgát.

Engem terhel, kerülöm az ilyenfajta terhelést. Elolvastam egy krimit, hogy angolul tanuljak. Így tanultam angolul, hogy fordítani kezdtem. Nem is tudok angolul beszélni, csak olvasni.

Műterem, mint téma és az ima közti párhuzamot úgy tudnám kibontani, hogy nem mint más festőknél, hogy újabb témákat keres, vagy vált, vagy sokszínű a téma világa, hanem egy dologra koncentrál és abba megy egyre mélyebbre. Ebben érzem az imával való rokonságot.

Nem tudom, hogy megyek-e mélyebbre, lehetséges. Kétségkívül a kép tudat alatt egy meditációs objektum. Van ez a kitalált mondatom, hogy egy remekmű egy villámvillanás idejére megmutatja Isten köpenye szegélyét. Ilyen értelemben egy kép valóban istenkeresés, és ez még a giccsfestőkre is igaz. Egy nálamnál szebb, tisztább, fölöttem lévő világot mutat, ami tulajdonképpen engem bizonyos értelemben vonz, szeretnék kicsit első lépcsőben boldogabb lenni vagy tisztább világban élni. A képnek ez az értelme. Én azt mondom, hogy minden jó kép Istenre mutat. Ha minden jó Istentől ered, ha minden jót Isten ad, ezt még az Egyház is mondja, akkor világosan van egy ilyen vetülete a dolognak. Ez nem szenteskedés akkor, hanem ez valóság. Ilyen értelemben egy szakrális tett is a festés.

A giccs attól lesz giccs, hogy giccsnél a szándék is ez volt, csak nem tudta megvalósítani. Nem egy sikerült…

Ezt én egyszer kitaláltam egy pontos megkülönböztetést erre, hogy egy mű az igazságok rendje, a giccs az igazságok halmaza. Az is igazságot tartalmaz, csak nem pontosan, pontatlanul.

A giccs szóról eszembe jutott, hogy mondta egyszer, hogy Szüts a Koldus keresztútról mondta, hogy giccs.

Mondta, hogy el kellett rajta gondolkodnom. Ebben hol tart ma? Most hogy látja azt a Kolduskeresztutat?

Én azt életem egyik főművének tartom. Nagyon ihletett, ha van ilyen. Ihlet van, egy évben négyszer. Nagyon ihletett történetnek tartom és villámgyorsan történt, egy fél nap alatt. Olyan értelemben hamis, nagyon pontosan vádoltak vele, hogy nem a koldust vagy az utcaseprőt sajnáljuk, hanem a bűnöst. Ez pontos, ez igaz. Ilyen értelemben ez giccs. Csak és ennek ellenére egy teológiát nem olvasó ember számára is a szánalmat kelti föl és ilyen értelemben egy hasonlat. Legalábbis számomra elkerülhetetlen hasonlat volt, hogy a szegény utcaseprő… igen, az utcaseprő nem szegény, de működik ennek ellenére a dolog és nem érzem etikátlannak.

A koldust nem sajnáljuk, az utcaseprőt végképp nem sajnáljuk, egy nagyon jó munka. Erre mondta egy barátom: nagyon jó, sok bundás dámát lát egész nap, kint van az utcán, egészséges életmódot él, van pénze, keresete, minden rendben van.

Senki. Ahol világos hogy ki, a siratóasszonyok. Ők egy hibás helyzetben vannak. De az is egy képlet, ahogy ábrázolom, hogy egy úriasszony egy egyszerűbb asszonnyal traccsol az utcán. Ebbe inkább én láttam bele hibát, ebben sincs semmi hiba. Megalázó, ahogy egy kisfiú törli egy felnőtt ember cipőjét… ezek ilyen innét-onnét vett, ösztönösen ránézve ezek fájdalmas helyzetek és ezek utalnak arra, ami a képaláírás, ami más. A nullától könnyebb eljutni a stáció valódi problémájáig, mondanivalójáig. Azon belül pedig ki mire használja?! Én most újabban a rózsafüzérben a legjobban azt szeretem – Üdvözlény Mária, áldott vagy te és áldott a te méhednek gyümölcse Jézus, akit te a templomban megtaláltál. Erre azt mondom, hogy Mária, találj meg, gyerek utánam három napot, fogd meg a kezemet, simogass meg és vezess el boldogan és örülj nekem nagyon. Dolgozz értem. Én így használom ezt a stációt. Aztán hogy ki, melyiket hogyan értelmezi. Nagyon sokáig… a feleségemnek van egy zseniális meghatározása ugyanerre a stációra, mert nagyon sokáig nem értettem hogy ehhez nekem mi közöm van. Kata amit mondott, az zseniális, még jobb, csak az nem rám vonatkozik. Azt mondja, hogy a gyerekeinket nem örökbe kaptuk, hanem kölcsönbe, nem a miénk. Jézus is azt mondta, hogy nem vagy fontos anyám, mert 12 évesen itt dolgom van, nem is szólt.

Persze, érzett is. Bizonyos értelemben ez egy hibás indíték. Ez nem a legpontosabb megfogalmazása a kívánt célnak, mondjon valaki jobbat, mert ez nagyon jó.

Igen. Jobban működik – volt nekem absztrakt keresztútam, festmény, kb. 71-ben, négy méteres, nagyon jó kép, a kereszthalált egy dombbal ábrázoltam. Ez egy más megközelítés.

A műtermet középpontba állító festészet és az e köré szervezett időbeosztás, a kötött féle trend, Nádas Péter erre azt írta, hogy aszketikus életrendet tükröz. Jelenits úgy fogalmazott, mintha egy szerzetes cellájába lépnék, Petri ment talán legtovább, amikor azt írta, hogy leginkább egy börtön vagy szerzetesi cellára emlékeztet, ő már behozta a börtön hasonlatot… volt a Godoban az egyik kép, aminek az a címe, hogy „Műterem életfogyt”. Erre akarok rákérdezni, hogy ebben ön is érez valamit, amit a Petri mond? Ebben nemcsak aszkézis van, hanem van valami rabság szerű, büntetés szerű?

Poén, sima poén. Mert festeni fogok életfogytiglan, valószínűleg. Az, hogy nem vagyok teljesen szabad, soha nem fordult meg bennem. Soha semmi problémám nem volt a szabadsággal. Annyi a kötöttségem, ha ez egyáltalán ide tartozik, hogy nagyon szeretem a műtermemet, nagyon szeretek itt élni. Fölmerült, esetleg okkal, hogyha meghal a feleségem, költözni, esetleg áldozatból vállalnám-e a gyerekemért, azt mondtam, hogy igen, aztán azt gondolom, hogy nem. Nem viselném el. Ellenkező oldalon viszont az van, hogyha más szobába kell költöznöm, ahogy két-három éve volt, elektromos sugárzás miatt kellett a másik szobába költöznöm, akkor egy nap alatt otthonosra berendezném, hogy otthonosan érezném magam. Azonnal megteremteném magamnak, ami nekem kell. Azok valószínűen arányrendszerek, szín, kapcsolatok, ritmusok, kontrasztok, egy vizuális rend. Amiből egy kép vagy bármi összeáll, azokból a formai elemekből állna össze egy világ.

Ez azt is jelenti, hogy amikor nem itt éltek, máshol festett, az vissza is hat. Ez a legharmonikusabb környezet…

50 éve itt lakunk. Úgy tud rákérdezni, hogy minden évben egy hónapot máshol festek, azért írom az adatbázisba, hogy hol festettem, mert negyven év alatt a képindításnak a nagyobb százaléka a felénél Kecskeméten készült. Ennek semmi jele nincsen. Ott is otthonosra rendeztem be, csak egy hónap szintjén, előfordult az elején, hogy egy-egy fotót, grafikát kitettem magamnak a munkaasztalom elé, de nem volt erre szükség.

60 éve fest. Utólag érzi, hogy az első tíz év festési környezete nem volt annyira ideális, mint amit itt aztán megtalált?

A képeim javulnak. Az első 10 évből sokat kidobnék. Még sokkal többet, úgy értem. Nem, nem, nincsen ilyen. Ha most tényleg el kellene költöznöm, azt nem hiszem, hogy észre lehetne venni a képeimen. Nem hiszem, hogy van ilyen kapcsolat.

Annak nincs köze a képekhez, az az élet része. Egy teljesen más környezet, attól függetlenül, hogy berendezném, attól félek, hogy az túl nagy feladat lenne, teher.

Nem, nem. Sőt, arra gondoltam is, hogyha más helyre mégis, akkor bizonyos méretnél nagyobbat nem lehet, mert a polgári lakások arra nincsenek berendezve, már egy 90cm képnek nem lehetne egy egyenletes megvilágítást munka közben létrehozni.

Az aszketikus életvitelre rákérdezve – szokta mondani, hogy nincs benne a munkaköri leírásomba – ez vicces szófordulat, vagy kőkeményen lefektette, hogy mi az, ami benne a munkaköri leírásban és ahhoz tartja magát…

Ez egy szakmai, etikai rendből adódik, ami nem pontosan és bizonyos fokig önkényes. Egyetlen egy ponton válik élessé, amit abban tudok megjeleníteni, hogy a képeimet még 50 év távlatából is amennyire tudom követem, tudom, hogy hol van. Egyébként nagyon sok előnye van. A műcsarnoki kiállításhoz egy listát adtam, és anélkül, hogy telefonálgatnom kellett volna, a kiállítást össze tudták szedni. Ennek van értelme.

Ebben a vonatkozásban teljesen. Tegnap is volt ilyen telefonom, leveleztünk, hogy hol van a képem. Egy szélsőséges helyzet, hogy elajándékozok valakinek egy képemet és beírom, hogy az ott van, de hozzáteszem, hogyha holnap egy bizományi kirakatában látom, ahhoz semmi közöm. Itt van egy éles határa annak, ameddig a képeimmel szakmailag foglalkozom, amit én munkaköri leírásnak mondok. Másokkal ellentétben – a mesteremnek csináltam egy honlapot, ő semmit nem törődött képeivel, ha eladta vagy beadta, én követem. Valószínűleg szakmai önérzet van mögötte, hogy ez fontos. Bocsánat. De a különbséget érte – attól kezdve szabad a kép. Ott van egy nagyon pontos cezúra. Attól a perctől kezdve tudomásul veszem, de semmi közöm a kép tulajdonosának a gondolkodásmódjához.

Azt nem pontosan értem, hogyha egy aukción föltűnik egy képe az érdekli, azt követi, de ha a bizományi kirakatában meglátja – mi a különbség a kettő között?

Nincs különbség, nem. Kapom is, hogy bizományiban is van most képem, aukcióra is adnak be, ezeket amennyire lehet követem. Ez inkább csak rendszeretet és alkat. Szeretem a rendet. A legelső szakmai éveimbe sok önbizalom, sok problémám volt evvel az egésszel, és volt egy másik vonal, hogy kezdettől szigorúan dokumentáltam és foltoztattam mindent. Ugyanakkor az önbizalom és magabiztosságom végig párhuzamos volt.

Magamnak nem, az adódik attól kezdve, hogy a festéket meg kell vásárolni, az egy lineáris sor addig, amíg keretet csinálok neki és kimegy a műteremből.

Nem is annyira az alkotás, hanem inkább ami ehhez járulékos. Hülye kérdésekre válaszolgatni újságíróknak – az mitől függ? Része a munkaköri leírásának?

Az egy mezei emberi magatartás. Szeretek beszélni, szeretek dicsekedni, szeretek őszintén beszélni és az akkor rögtön érdekes és tanulságos.

Közel szerzetesi életet élek, ebben semmi nincsen, ez nem minősít. Akár nem is szégyellem, nem is dicsekszem vele. Kétségkívül egy kötött életforma, amiben én élek. Bár a húgom apáca volt, és azt mondta – nekem még két egyforma napom még soha nem volt. Nekem a meglévő is sok, nemhogy…

Ehhez kapcsolatban, most hogy volt a nagy műteremtakarítása, hogy kidobott csomó mindent, ön írt akkor egy ilyet a naplójába, hogy – a kolostor kriptájába eltemették, majd felmentek a cellájába elpakolni, a fiókjai üresek voltak, vagyis kidobott 8 kilót, vagyis nem a halálra, az életre készült. Ezt az utolsó mondatot akartam kérdezni, körbejárni, hogy nem a halálra, az életre készülök, hogy ezt hogy kell érteni? Tiszta lapot nyit?

Két független dolog van ebben benne. Az egyik a halál kérdése, a másik pedig a tárgyak. A tárgyakra, a környezetre azt mondtam, hogy irritál, ha fölösleg vesz körül. Annyira, hogy látensen egy periódusom van, amikor nem látok mást – úgy fogalmazom, hogy örömöt, mert az nem igaz, hogy kiutat, mégis lelkileg túlterhelt vagyok. Csináltam többször az életemben, hogy mi az, ami fölösleges és kipucoltam. Evvel valahogy a lelkem is kipucolódott. Ez nekem egy életeszköz. A másik, hogy nem a halára készülök, hanem az életre – ez nem pontos és kicsit affektált, mert egyébként az ilyen kidobásban a halál is mindig benne van. A halál oldalról nevetséges egy tartalék porszívó és egyébként majdnem minden. Itt van egy ilyen gondolkodási mező, ami ösztönösen mindig fut. Benn élek az elmúlásban. Tegnap írtam le, hogy letagadhatatlanul van egy melodramatikus vonalam, ami lényegében egyébként hamis. Ez nem a hitigazságokon belüli mező, ez egy rossz hajlam, nem… 1989 -ben leírtam, hogy hálát adok a melodramatikus alkatomért, ezt én tehernek tekintem, ilyen formában egy ajándéknak. Ez létezik, a halálhoz való ilyen-olyan viszonyom színezi. Soha nem voltam nagy életkedvű ember. Lejjebb lépve egy emelettel, nem vágyom igazán semmire, ami nem jó, ami hiány. Amit megint csak ajándéknak kell tekintenem. Majd nyáron, ha letesszük a munkaeszközt és elmegyünk nyaralni, hogy az milyen baromi… dehogy lesz jó, nem lesz jobb, mint most.

Az hazugság. Irodalmiaskodás. Affektálás. Affektálásnak tekintem, de nem tudok tőle szabadulni. A halálra sokkal inkább készülök ezekben. Reprezentálja az életidegenségemet – ez még pontosabb. Az élettel egy zavart kapcsolatom van. Ezt mindig idéztem, a legokosabb mondatom volt 11 évesen skarlátos voltam, kórházban – mondtam 1953 május 31-én, egy hónap kellett hozzá, hogy megértsem, hogy én itt vagyok, nyilván egy élet kell hozzá, hogy megértsem, hogy én élek. Ennél okosabb soha, csak butultam. Mindig van egy alapvető létbizonytalanságom, hogy mi ez a lét. A végtelennel néha foglalkozom, mert az elrettent, az valami borzalom, ha néha sikerül valamennyire belegondolnom. Vették a lapot, ahogy írtam, hogy nem az a botrány, hogy minden perc más, állandóan változik, hanem az időben az a botrány, hogy van. Micsoda dolog, hogy miért kell az idő. Miért nem tudunk egy helyen és ott minden. Ez a menyország, csak odáig nem jutottam még el a gondolati tisztulásban.

Nem, biztos nem tudja felfogni, én legalábbis nem, talán az atomfizikusok többet tudnak… ez nekem rettenetes helyzet. Nagyon ijesztő. Odáig, hogy nem tudom elképzelni munka nélkül az életet. Nem tudom elképzelni a jót anélkül, hogy ne csinálnék valamit állandóan, lehetőleg fúrógéppel.

Akkor egyáltalán nem érzi a terhét a munkának, vagy amit a Biblia ír, hogy arcod verítékével…

Én komoly terhét érzem a munka hiányának, abban a pillanatban. Egyébként folyamatosan arany folyik a kezemből. Tudom, hogy értéket termelek. Öt fm szövegem van a Széchényi Könyvtárban, gépírással.

Ezt soha nem érezte? Esterházy élete vége felé rezignáltan mondott valami ilyesmit: Nem így képzeltem az életemet, a munkámat (annak idején, amikor kezdte), barátságosabbnak gondoltam, hogy 4-5 óra felé abbahagyok mindent, nyugodt estéim lesznek, ezzel szemben az ember a munkát délután 5-kor se hagyja abba, legtöbbször 8-kor se, és ha a barátja fölhívja, letagadtatja magát. Ennél tömörebben összefoglalta, hogy a munka felette az életét. Nyolcvan fölött visszanézve ön nem érezte soha úgy, hogy fölette az életét a munka?

Mit csináltam volna? Semmi vágyam nincsen valamit csinálni. Megfosztanának ettől, akkor keresnék valami más munkát. Éppen hogy ez az életem, hogy valamit csinálok. Teljes ellenkezője. Milyen életet?! Riviéran napozzak?! Borzalom! Nagyobb hülyeséget nem lehet elképzelni. Feküdni a napon a tengerparton. Minek?

Ott szenvedek, persze. Persze. Nem szeretem az egész nyaralót. Persze technikai oldala is van, avval rengeteg munkám volt. Nem szeretek nyaralni, nem tudok dolgozni eleget. A nyaralás terhes volt. A Balaton partra levittem a családot, bekéredzkedtem a lángossütő konnektorába a laptopommal és a bódé árnyékában dolgoztam. Mondtam neki, hogy tízszeresét kifizetem neki a villanyáramnak, csak engedje meg, mert kicsi az akkumulátorom teljesítménye.

Mondtam, hogy kiválóan őrzöm a ruhákat. A Balatonban nem úsztam soha. A JóIsten komputerébe vírus került, oda búzamezőt tervezett, az egy tévedés. Ha kérdezik, akkor azt mondom, ha nincs kék csempe, akkor nem tudok úszni, csak afölött.

Ha úgy nézzük a dolgot, hogy nem a riviéra meg nem a nyaralás, csak eszembe jutott, hogy Hidvégi Máté az egyik levelében írta, hogy itthon van a kisfia (mármint az öné), náthás, beteg, mindig valamit kér, géppapírt, most éppen ollót, de miért nem az övét használja, borítékot, de minek neki… az jött le ebből a levélből, hogy zavarta a munkában a gyerek vagy feltartotta. A lányával kapcsolatban meg emlegette, mikor vitte óvodába őket a barátnőjével, kitalálta, hogy egy cápaorrú Citroën elől meneküljenek – ő úgy foglalta össze ezt az egész játékot, hogy ajándék öt perc volt önnek.

Ha úgy teszem fel a kérdést, hogy nem a család vette el az időt a munkától, hanem a munka vette el a családtól? Úgyse igaz esetleg a…?

Ebben a feleségem lenne a kompetens, hogy mennyi ebben a bűnöm. Mennyivel lett volna etikusabb többet foglalkozni a családdal. Én azt hiszem annyit foglalkoztam, amennyire képes vagyok. Két gyerekemet – az elsőt örökbe fogadtuk – zavartalanul szerettem őket. Még pontosabban az első másfél évben a fiamat egyáltalán nem, nem érdekelt, a kislányt azonnal, holott nagyon féltem az örökbefogadástól, azt eldöntöttem, hogy ez kötelező, és aztán kaptam egy isteni ütést, hogy azonnal boldog lettem vele. A fiamhoz nem – igaz akkor a szokottnál is súlyosabb periódus volt a házasságunkban – ez hatott ki a fiamra ilyenformán? Azt nem hiszem. Nagyon okosan visszautasítottam, hogy én besegítsek a fürdetésbe, pelenkázásba, hogy a fiam ne váljon egy kellemetlen feladattá. Aztán őt is egy villámütéssel nagyon megszerettem és attól kezdve boldog voltam vele. Az, ha nyertem öt percet, az a véremben van, inkább untam a hosszú sétát. Van egy ilyen mondatom, hogy egész életemben átfogó célt tudok megjeleníteni, ami működött, hogy az előző villamost szeretném elérni. Ez inkább ilyen, hogy mindent azonnal csinálok és lehetőleg intenzíven, ösztönösen. Állítom, hogy mindent azonnal csinálok, hogy ez 80%-ban működik, ami nagyon jó arány. Szerintem nagyon magas aránnyal jól működik. Nagyon sokat termelek és az se baj, hogy túl sok képet termelek, mert van miből. Abból egy lesz a legjobb. Ilyen egyszerű. Most nagyon közeli variációkat festettem, még ösztönösen keresem, hogy evvel a majdnem azonos motívummal hihetetlen, elmondhatatlan kicsi dolgokon múlik, hogy remekmű legyen, vagyis hogy a legjobban megközelítse azt, amit én szeretnék. Ráadásul a festésmódomban nagyon komoly szerepe van a véletlennek. Egy bizonyos meghatározott százalékon belül – ujjbeggyel festek, ahogy elég nehéz a szempillát festeni és ha ronggyal festek, akkor a letett foltnak a 30%-a véletlen, ami egy áldás, ami nem én vagyok. Tehát annyival vagyok én több.

Is-is. Van, ahol biztos vagyok benne. Volt egy… fölkeltem betegágyból, barátom Szüts festett itt, már ezt irigyeltem és egy tök rossz képemet elővettem, belehúztam egy vonalat és Miklós fölsikoltott: Jézus Mária! És remekmű lett. Azt tudtam is. Ő mondta és én is láttam. Az ellenkezőjére az a példa, hogy a legjobb képeimet pirossal rajzszöggel jelölöm a vevők számára, hogy azonnal tudja, hogy az egy drágább kategória. Kitettem egy ilyen pirost, és mondtam: nincs befejezve ez a kép, nemhogy jó! Tehát ebben egy nagy skála van, hogy mennyire látom. Van amelyiknél azonnal, van amelyiknél két hónap múlva. Nyugodtan lehet, hogy tévedek az egészben.

Akkor remekműnek láttam. Azt se mondom, hogy ettől előre léptem, ah ihletnek egy nagyon fontos mezeje, amikor az ember észreveszi, hogy valami rossz.
Volt ilyen, hogy pizsamában észrevettem, hogy ez nagyon rossz és csomó képemet kidobtam, úgy pizsamában. Most tiszta a fejem erre! Most világosan látom. Azt látom, amit látni kéne.

Évek óta elhangzik Szüts szövege a kiállítás megnyitóin, ami az ön haláláról, élete utolsó órájáról szól. Ezt miért tartja fontosnak?

Több motívuma van. A szakmából felkért megnyitó személyeknek hivatalból dicsérni kell a képeket, amit hülyeségnek tartok. A legtöbb effektív hülyeséget beszél, vagy csak azért, hogy beszéljen. Egy másik változata ezeknek pedig egy önálló, valamilyen produkciót hoz létre, aminek esetleg köze van a képekhez, amit ugyan én nem igényelnék, de erre mi szükség van?! A negyedik, hogy ez egy nagyon jó novella, ötödik ez erős szöveg és hiteles is, még engem is dicsér csak nagyon tartalmasabban, a hatodik – nem baj, ha ugyanazt hallják két év múlva. Ez bevált. Egy fricska is az egész megnyitó stílusunkra, kialakult rendre. Legalább ötször elmondattam. Csesszétek meg, jó ez így. Ez jó, legyen ez, legyen ez a rítus része.

Most elhagytam, mert most a Godotra egy nagyon jó szöveget találtam, akkor azt olvastattam föl. Ezt is kvázi nem kötelező. A halálról beszélni, ennek van tartalma, van súlya. Túl az én halálomon keresztül, egy halál rituálét és a halálról való gondolkodást végig visz. Nagyon okos szöveg.

Még az is lehet, hogy meditációs objektum, minél többször hallja valaki, következő kiállításon újabb és újabb rétegeit…

…akár. Vagy más részlet. Ez egy dologról szól, ez egy vonal, két dimenziós gondolatsor, akár újra, akár jobban… mindenki azt hallja meg egy képből meg egy szövegből, ami ő maga. És csak azt hallja meg. Ezáltal többet meghal. Amilyen periódusban, napszakban van. Irodalomtörténésztől kérdeztem, mert azt kicsit szégyellem hogy írok verseket és ki is adok, ő mondott egy nagyon okosat: hagyjuk ezeket a kategóriákat, lehet, hogy az a vers nagyon nem tetszik és délután meg igen. Ez is egy okos mondat. Ez menti meg, nagyon kilencvenedrangú költő vagyok, de hogy mit hall meg belőle és mit visz tovább belőle… Tudom, hogy van benne gondolat, van benne érték, kevesebb, mint a József Attilában.

Ez is hasonlít akár a rózsafüzérhez, hogy az újra és újra… a Szüts szöveg. Nem is csak a Szüts, hanem ő minek szánta teljesen elválik attól, hogy kiben mit szólít meg.

Tulajdonképpen minden műnél így van. Nagyon okos, tartalmas szöveg is, nagyon alkalmas és tömör is. Én is megírtam az ő nekrológját. Tudjuk is egymásról, elvesztettem, aztán mégis megvan, aztán beírtam az adatbázisba ezt a szót, hogy nekrológ, hogy megtaláljam. Szöveg nem vész el, de annyi van…nagyon nagy a rendje a szövegeknek, de annyi van, hogy egy utalást, én megtalálom… stb.

Tegnap láttam, hogy azt írta a naplóba, hogy ’mire készülök, életre, halálra, vagy csak a jövő hétre’. Tulajdonképpen ez ugyanerről szól, ugyanezt járja körül, amiről itt az előbb beszéltünk. Ezt is affektáltnak érzi?

Van benne affektáltság, persze. A valódi tartalom benne annyi, hogy egy létbizonytalanságot fejez ki. Tulajdonképpen magam sem tudom, hogy miért nem érzem. Volt egy nagyon fontos gondolatom pár hónapja, az is ima mondat lett: „Uram, nem a békét kérem, mert az van, hanem a béke érzetét.” Itt az érzettel… rendben élek, fölöttem és alattam is rendezettség van, csak nem érzem elég jól magamat benne, ami emberi gyengeség is. Szeretném jól érezni magam. Nem érzem magam jól, mert erre nincs időm – mondom én, de szeretném magam jól érezni, de elképzelhetetlennek tartok egy más életformát.

Nem, ez létezik, hogy nem volt soha nagy életkedvem. Ilyen fajta vagyok. A legutolsó bélyegzőm a Thomas Mannból vettem, az új könyveimbe ezt teszem. „Miért szántad nyugtalanságra fiamat, Gilgamest, S adtál oly szívet néki, mely békéről mit se tud?” Tulajdonképpen mindenki bizonyos fokig így van, csak ki hogy éli meg, mennyire tudatosítja, fedi le, hazudja le.

Nekem azért tetszett az a mondat, azért írtam ki, mert valahogy benne vannak a nagy dimenziók is, a végső kérdések is, hogy odateszi a végére, hogy ’vagy csak a jövő hétre’ – ezzel földközelben tartja. Lehet, hogy pont ezt a patetikusságát veszi el.

Persze, szándékosan. Szinte szándékos. Publikálásra is, de magamnak is. Hál Istennek, hogy szinte mindent tudok látni a humor szintjén, ami fölülemelkedés. Vagy a hit szintjén, ami más típusú, de szintén eltávolodás a realitásoktól, a valóságos esetlegességektől. Ez megint olyan, hogy minden emberben megvan, jobban, vagy kevésbé, én intelligens vagyok, látom ezeket, meg tudom fogalmazni. Magamnak is.

Erre kondicionálni is kell az embernek magát. Az önsajnálata, patetikusságba nem merüljön bele, észrevegye…

Nem tudom, hogy mikor hagytam el az önsajnálatot teljesen, ez út, és ebben lelki fegyelem, természetesen. Biztosan sajnáltam magam fiatal koromban. Vagy nem? Nem emlékszem rá. Nem tudom, hogy van-e naplóm… leírtam egy mondatot 50 éve: „Semmi kedvem együtt élni egy olyan emberrel, mint amilyen én vagyok.” Aztán 5-10 évenként utána írtam egy-egy mondatot. Azt hiszem még tavaly is egyet. Abban is van affektálás, de teljesen tisztul, minden rendben van -írom – és ha nincs minden rendben, akkor letagadom. Persze, ez egy út. Meg tudom találni, ha kell ez magának…

1962, főiskolás első évem, felvettek már a főiskolára és már ezt tudtam, akkor ezt írtam:

62-ben: Semmi kedvem együtt élni egy olyan rossz kedélyű emberrel, mint én.

67-ben: így lassan megértem a lényeget, evvel megszokom magam és így a dolog alkalmankénti elintézése rutinmunka már.

Amúgy ez is egy játék. Semmi értelme egy évet megfogalmazni egy mondatban, az csak hazugság lehet. Nem igaz. Nem lehet igaz.

Igen. A rücskös oldalára. Mindig. Szakmai arisztokratizmusból, amit senki nem csinál rajtam kívül, nem hiszek a műanyag festékekben, mert kémikusok azt mondták, hogy nem tudják, hogy 100 év alatt az óriásmolekula lebomlik. Én 500 éves természetes anyagú alapozókat használok, amit nagyon nagy és fáradtságos munkával keverem ki észt az érdes oldalra teszem, mert az jobb, mert annak van már visszacsiszolva egy faktúrája. Minden. Evvel rengeteget nyerek, mert ha netán egy üres felületet hagyok az is tartalmas.

A nagy lazúros felületeket a képen belül, azokat addig lazúrozza? A rücskös felületből hogy lesz egy ilyen sima lazúros felület?

Nincsen sima lazúros, azon is a rücsközés átlátszik, átlátszik. Ha nagyon el akarom takarni, akkor vastagabban kell a festéket használni. Vagy ha úgy csiszoltam szándékkal, hogy ez eltűnjön, ha úgy alapoztam, olyan vastagon, hogy a eltűnt rücskössége és szándékkal nem csiszoltam vissza, akkor jön létre egy teljesen sima folt. Időnként fölajánlják nekem, csinálták is, hogy segítenek alapozással, mert nagyon fárasztó és kiderül, hogy nem lehet. Most döntöttem el, hogy nem lehet, én ott kezdem a festést, a képet ott kezdem. A felület elkészítése már a kép része.

Utalt rá, hogy újheggyel fest. Ez is változik képen belül? Rongy? Újbegy? Ecset?

Ecset nagyon ritka. Mikor milyen felületen dolgozom, mit kíván az a felület. Az újhegy kisebb, gyakorlatilag pontosabb. Nagyrészt minden 50 éve ronggyal.

Festek át. Nagyon ritka. Kb. fél évig, háromnegyed évig tart egy kép, mire igazán megtalálja…

Praktikusabb vagyok, ez nagyon olcsó munkaanyag, ezt nyugodtan ki lehet dobni. 2. olyan az alapozásom, hogy nagyon keserves arra újra festeni. Nem használom az eszközt. Sokkal egyszerűbb újat kezdeni, ha valami nem…

Az Isten köpenye szegélyét szeretem, bár mondják, hogy unják. Nem baj, nem mindig ugyanazok olvassák ezeket a szövegeket. Ez egy nagyon fontos mondat számomra. Sokszor használtam.

Egy típusú újságban annak van információ ereje, hogy úgy fogalmazom, hogy azt az ajándékot nem kaptam meg, és akkor ez az ajándékom, hogy a hitéletemben nincsen áhítat és nincsen örömhír. Ezt is munkaként veszem, nekem egyáltalán nem jó hajnalban lemenni misére és ott nem érzek semmi megkönnyebbülést vagy örömet. Úgy gondolom, hogy így helyes.

Nem munka, hogy így helyes. Most föltettem, ami nagyon érdekes kérdés, nem reagáltak rá, pedig ennek lett volna súlya, nagyon nagy súlya lehetett volna. Rákérdeztem, hogy a látható világból legjobban Istenre emlékezteti. Ez egy nagyon fontos ügy és én… rájöttem, hogy egy Rothko kép, ami Isten áhítatott ébreszt bennem.

Igen. A kötelező mezőkben. Az irányt adó mezőkben. Itt, ebben a szűk mezőben fölfedezem. Talán találtam még valamit, de szinte nem…

Esetleg valamelyik gyerekemről egy egészen kiskori fotó, de az is inkább csak öröm és fájdalom együtt. Lehet, hogy az az áhítat.

Hogy elmúlt. Elmúltak. Ezt leírtam, hogy halott a kislányom, halott a másfél éves, halott a három éves, halott, aki fekete, magas sarkú cipőben jön haza, halott, aki elment munkába… mert már más.

Mindenért hálát adni – ez volt hitbeli életem legfontosabb mondata, amit kaptam életemben, és ezt mélységesen elhittem, ez a fontos… ezt nem feladatból veszem, hanem ezt hiszem, érzem, ez valóban működik.

Ez is affektálás, hogy nem keresem az örömöt, nem ebben a dimenzióban élek, de ha köteleznek, hogy mi az, amikor egy misén nem érzek örömet… mikor érzek örömet? Amikor egy facsavart jól behajtok. Ez igaz. Ha munka jól megy. Néha festésnél, ha néha egy pillanat jól megy. Azért szeretek nagyon írni, mert ott nagyon gyors örömök vannak. Egy mondatot megfogalmazni, egy jól megfogalmazott mondat valóban öröm. A megtalálása.

Most, ma reggel jöttem rá erre a szénásszekér hasonlatra, szeretnék még jobbat találni, hogy motor dolgozik, ami a gépnek a része. Persze, hogy élek, persze hogy vannak örömeim.

Nekem még az rejtélyes, azt nem értem pontosan, hogy hitéletében nincs áhítat és nincs örömhír… az kicsit nekem mást mutat.

Nem örömhír, az van, azt hivatalból tudom. Nem tudok ennek örülni. Ezeket mind tudom és hiszem, a tudatban minden a helyén van. Nem tudok örülni a túlvilágnak, holott tudom, hogy ott leszek boldog. Minden rendben van, ezt az ajándékot nem kaptam meg. Az sem igaz, hogy ennyivel ostobább vagyok, mert nem így működik a dolog. Ezt az ember nem tudja irányítani. Egyszerűen fogalmazta valaki, talán még klerikális vonalon is, hogy valaki szimpatikus vagy nem, azt nem tudod eldönteni, az van. Hogy hogy kezeled, csak az a kérdés.

Legfeljebb változik a … van, aki elsőre nagyon nem szimpatikus, aztán abból alakulnak ki nagy barátságok.

Nem, nem attól függ. Arra nem lehet reagálni. Le lehet tagadni, vagy lehet nem figyelni rá. Az egy kőkemény létező. Tőlünk függetlenül konkrét létező. Természetesen belülről vagy kívülről azonnal elindulhat valami és változhat, akkor az egy új helyzet lesz, de az is kőkemény.

A reakciót úgy értem, hogyha valaki az unszimpátiába gyorsan és mélyen beleássa magát… ápolgatja magában ezt az unszimpátiát, az nagyon más hozzáállás, hogyha…

Persze. Az már a fegyelem mezeje, ami mindent megváltoztat. Abban igaza van, anyám mondta, hogy minden évben volt – elsősöket, harmadikosokat tanított – egy-két nagyon antipatikus gyerek, azokkal mindig kiemelten foglalkozott és az év végére mind nagyon megszerette őket. Ennek ez a pontos…

Mért szántad nyugtalanságra
fiamat, Gilgámest,
S adtál oly szívet néki,
mely békéről mit se tud?