A képek számomra az írásnál is
fontosak, nálam általában ezekből születik meg a szöveg. Képet látok
magam előtt, s amikor az élni kezd, abból indulok ki. A figuráimnak is
meg kell elevenedniük előttem, aztán már elindulhatok a jelenetből.Mindössze kétszer írtam úgy novellát, hogy létező képet vettem alapul, mindkettő az utóbbi fél évben történt. Az egyiknél Szilágyi Lenke egy fényképéről írtam. A másik még közelebbi: a Műcsarnokban éppen most látható az egyik legjelentősebb kortárs művész, Luc Tuymans kiállítása, s a katalógushoz Tolnai Ottó és én írhattam szöveget. Kaptam háromtucatnyi reprodukciót, ezeket nézegettem egészen addig, amíg történet nem lett belőlük.
Ezt a festményt, amelyet ehhez a cikkhez választottam, az idén, április 4-én kaptam Váli Dezsőtől, aki kitett a műtermében körülbelül 30 művet, s választhattam. Amikor hazahoztam, egy napig csak néztem, s azóta is folyamatosan gondolkozom rajta. Váli Dezső évek óta a saját műterméről fest képeket, ugyanakkor ez a szűknek látszó világ, ez a becketti minimalizmus roppant feszültséget teremt, hiszen ezekbe a műtermekbe Váli a maga visszafogott módján megpróbálja beletenni a teljességet.
Amikor választottam, nem tudtam, hogy ez a címe: Műterem befejezett képpel. Szikár alkotás, nincs rajta más, mint az ablak, alatta egy falnak fordított festmény, de annak is csak a háta látszik, s a padlón ott egy szőnyeg. Nem látunk a képen állványt, amely pedig fontos motívum Válinál: romantikus figura, hol megnyúlik, hol elterpeszkedik, olyan, mint valami élőlény. Itt azonban még az állvány is hiányzik.
Amikor megláttam, azonnal belém villant, milyen reménytelenséget érzékeltet. Pedig akkor még nem ismertem a címét. Ott áll a befejezett mű, de szemernyi vigasz sincs abban, hogy elkészült, mert újra üres a tér. Kezdődik minden elölről.
Ugyanakkor mégsem teljesen reménytelen a helyzet, mert az előtérben ott a szőnyeg. Anélkül nyomasztóan kopár lenne minden. A szőnyeg az, amely az életet képviseli. Furcsa tárgy itt, ebben a térben: felemel és le is húz. Felemel, mert azt érzi az ember: igen, a műterem ilyen hely, ha nincs éppen festés, akkor is van élet.
Nem is akármilyen szőnyeg ez, az egyik fele kicsit színesebb, noha a festményen nem sok szín található. A fal halványságra – a reprodukciókon néha ez szürkének látszik –, a föld fehér, a falnak fordított kép háta is fehér, az ablakon túl meg csak a sötétség van. Nem látható semmi a műtermen túli világból. De attól, hogy ott ez a kis szőnyeg, már élettérré válik. Ettől benne van a munka, az élet. Együtt élünk azzal, hogy festünk, ez része az életünknek. Hiába fejeztünk be egy képet, utána indul minden újra.
Minden szomorúsága ellenére benne van a harmónia is, ezért mondtam, hogy a szőnyeg nemcsak lehúz, hanem föl is emel. Ez az állapot azért érint meg, mert írás közben nem az ablakon bámulok ki, hanem a falat nézem, hogy meglássam a bennem feléledő képeket. Van, amikor úgy érzem: műteremben élek. Persze nyilván azért, mert műteremben élek. Itt ülök s írok. Nagyon hasonló helyzetben, mint egy festő. Mintha a képen látható műterem az én életterem lenne.
Ez a festmény nem az emberről szól, hanem a térről, amelyben azonban ott van az ember nyoma. Csak ő maga éppen nincs ott. Váli Dezső műveiből nekem sosem hiányzott az ember. Azt hiszem, ebben a képben én vagyok az ember. Ez a saját személyes teremmé válik. Nem nézőként látom, hanem azt érzem, hogy az enyém az a szőnyeg.
De a szőnyegtől ez a tér egyszerre nagyon hétköznapi lesz. Benne van annak a tragikuma, hogy ebben az üres térben mindent elölről kell kezdeni. A műterem addig műterem, amíg ott zajlik az élet, benne van azonban a befejezés, a lezárás utáni üresség is. Ez az egyik legnehezebb állapot, amikor az ember befejez valamit. Nekem soha nem kell egészen üres papírral szembenéznem, hiszen akkor írok, amikor már megelevenedik előttem a belső kép, élni kezd a figura, a jelenet. Ráadásul egy regényt sokáig ír az ember. Egy festmény jóval hamarabb elkészül, így egy festőnél gyakrabban előfordul ez az állapot. Váli Dezsőnek van vagy 850 képe – a honlapján szereplő leltár szerint majdnem ugyanennyit kidobott. Tehát gyakrabban kellett szembesülnie azzal az élménnyel, hogy kezdenie kell valamit az ürességgel.
Ezen a festményen pontosan ezt érzem: az elkészült képen már túl vagyunk, befordítottuk a fal felé. Annyira kész, hogy már nem akarjuk látni. Befejeztük. Már nem a miénk, akár el is adhatjuk, elajándékozhatjuk. Nincs rá szükségünk ahhoz sem, amit ezután csinálunk. Túl vagyunk rajta. A regénynél is így van az ember: befejezi, nincs utána dolga vele. Furcsa is most, hogy a fordítások miatt újra kellett olvasnom és ismét foglalkoznom vele. Én ezt látom ebben a képben: nincs hátradőlés, olykor csak az üresség van. Ennek a dinamikus tragikuma van benne.