2024.10..                    html-2024/folforrt.htm            C.22341 - 343

ZELK: FÖLFORRT AZ ÉG

Mert mit csináljak holtomig

a vénség udvarán,

hátratett kézzel föl-alá

járkáljak a palánk mögött,

vagy nagykabátban ülve a

lócán, hallgassam, hogy csobog

a lassu nyári délután?

Ha egy eperfám volna is,

hogy megrázhassam ágait,

piros tócsába gyülne az

eper s dülöngve jönne át

a szomszédból csapat kacsa

s hasig tocsogna a piros

tócsában az ágak alatt –

jobb hiján én már ezzel is

mulatnám magam néhanap.

 

De nincs eperfám, nincs szomszédom,

csak ez a korhadó palánk,

csak ez a lassun elfolyó

hulláma-sincsen délután,

csak ez a kotyogó eső,

ez a lúdbőrző napsütés,

csak ez a kő fejem alatt,

ez a szélrágta takaró,

csak ez a csapzott éjszaka,

mely holdja-sincsen úgy vonit,

mintha ülne a mellemen,

mintha szólna a föld alól.

 

Ha igy megy tovább, csontom is

oly áttetsző lesz, mint az árny,

miként árnyékom a palánkon,

és elfogyok és eltünök,

mint árnyam este a palánkon –

ezt gondoltam egy reggelen

s átvetve magam a palánkon,

hogy erdők, utcák, jármüvek

zúgó bozótjába vigyem,

s mintha csak ernyőt, csomagot,

elveszitsem végre magányom…

 

S egy lány állt a palánk előtt,

oly céltalanul, mint a szél,

ha futás közben meg-megáll,

hát megkérdeztem: kire vár,

nem az emberarcu magányra?

 

Nem vagy magad – felelte ő –

hiszen most már veled vagyok,

felejtsd el tegnapi magad,

élj, ahogy nem tudsz élni már

s ahogyan mégis csak te tudsz,

nem olyan magas ez a perc,

ez a küszöb, no lépjük át

együtt a holnapi napot…

 

S én oly nagyon hittem neki,

hogy fölforrt fölöttünk az ég

és megeredt és zuhogott

a holnapi eső.

Aztán kitisztult és a fény,

a holnapi déli napsütés

békitette az ázott tájat.

 

De akkor ő már merre járt!

ha asztalnál ült is velem,

ha lépdelt mellettem az utcán,

milyen idegen asztalok

vendége volt, kibe karolt,

kinek a paplana alatt

ébredt reggel, nem tudhatom.

Mert céltalan, akár a szél,

és ki tudja, hol jár a szél,

mely kertünk fáit kicsavarta?

 

Csak azt tudom, hogy ismerős,

hogy már oly nagyon ismerős

az arca, mint a napsütés.

Fölkél fölöttem: hunyorog

a lélek és belévakul

és nem látom a fenyvesek

hullámait s a gépkocsik

futását és elveszitem

a temetőt! a temetőt!
 

____________________
 

Jaj, mit beszéltem! dehogyis

akartam ezt elmondani!

dehogy akartam mindenek

előtt föltépni ingemet,

ingem alatt a mellemet! –

így jár, ki álmában fecseg…

De egyszer tán fölébredek

s mindent letagadok,

példát a kövektől veszek,

a köveknél némább leszek,

a köveknél mélyebben hallgatok.